Egy kis romantika

Mondd, akarsz-e?
Mondd, akarsz-e játszótársam lenni
gyöngyvirágillatú tavasz hajnalán?
Színezüst vágyaink egy csokorba szedve
egót áldozni az egység ritmusán?
Akarsz-e pilleszárnyakon szállni
kéz a kézben együtt nyári délután?
Lellei lombos fák alatt megpihenve
némán elmerengni szemünk mosolyán?
Akarsz-e új világunkban bízni,
szívünk h?ségében ?sznek alkonyán?
Igaz értékeink soha nem feledve
álomba merülni lelkünk halk szaván?
Mondd, akarsz-e szivárványban élni,
szenvedélyben égni téli éjszakán?
Zord magányosságtól többé sose félni,
egymásba olvadni létünk színpadán?




Szeress!
Szeretnék megpihenni Nálad:
szeretve, s elfogadva lenni.
Felejts el mindent, mi fájhat!
Ne álljon kett?nk közé semmi!

Tudod, a múltad nem számít nekem.
Engem csak a most érdekel.
Ölelj, csókolj, szeress!
S ha szívb?l viszonzom - meg ne vess!

Félsz t?lem? Félsz a szerelemt?l?
Ne félj, én az leszek, akinek akarsz.
Nem tapadok Rád puszta szeretetb?l,
hisz én is azt akarom: önmagad maradj.



Shelley


Ha a lámpa eltört,
porba fúl a sugár:
ha oszolnak a felh?k,
a szivárvány is tovaszáll;
lant húrja ha pattant,
édes dala semmibe vész:
ajk csókja ha csattant,
jön utána a gyors feledés.

Mint mécset a szikra
nem él túl, s húrt a zene,
nem zendül a szív, ha
a lelket csend töri le:
csak gyászdala hallik,
mint szél romokon ha fut át,
s tenger ha morajlik
halottért sírva imát.

Fészket mire sz? két
szív, a szerelem kiröp?l,
s ott hagyja a gyöngét
a multtal egyedül.
Szerelem, ha szégyen,
hogy minden ingatag,
mért kell neked éppen
a szív, a legingatagabb?

Vad láza sodor majd,
mint vihar a varjakat;
hidegen gunyol majd
az ész, mint téli nap;
nem véd puha ketrec,
sas-fészked elrohad,
s csupaszon didereghetsz,
ha hull a levél, s jön a fagy.

 

Mindenki tudja, hogy nem éri meg sírni azért, ami nincs többé. Hiába tudjuk, mégis sírunk. Minden egyes könnycsepp egy emlék, egy ölelés, egy csók, ami Rá emlékeztet. Egy id? után elfogynak könnyeid, nem tudsz már többé sírni sem. Ez a legrosszabb, nincs már semmi emléked róla, de szíved még tudja: SZERETED. Felgyülemlik minden fájdalmasan szép emlék benned, és hiába tudod, hogy nincs többé, csak peregnek könnyeid lassan, bánatosan. Ekkor már csak az elveszett szépet gyászolod… „az id? mindent megold” szokták mondani ilyenkor. Csak kérdéses hogy az „az id?”egy hét, egy hónap, egy év, vagy esetleg egy egész élet. Mindez csak attól függ, hogy eszed milyen gyorsan tudja becsapni szívedet: TÖBBÉ MÁR NEM SZERETED. Ezt addig magyarázod másoknak, míg már elhiszed saját magad is. A sok hazugság teszi életed ismét a régi, unalmas, monotonon zakatoló gépezetté.










"Oly sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemt?l összetört szívekkel, pedig igazán csak az töri össze a szívet, ha elvesszük t?le az álmokat - legyenek azok bármilyen álmok."

 

Kötelékek

Csak egy pár szó, és forognak megint a kerekek,
Szaladgálnak szemem el?tt képek, emlékek.
Percek, órák, helyek, vidám nevetések,
Pont úgy, mint játszótéren a gondtalan gyermekek.
És mosolygok, még akkor is, mikor azt hiszed, haragszom,
Pedig nem szoktam igazán, hiszen ismered valódi arcom.
Szomorúság, ? néha hazajár hozzám, örök párom,
Mint cipelt sorsom, de nem bánom, a csodákat már nem várom.
Gondjaim vannak, de nem aggatom rád súlyként,
Egymagam viselem, és megoldom, önként.
Boldog vagy, én nem akarok létezni sötét árnyként,
Kilépek a Nap sugarai el?l, és Rád hagyom esni a fényt.
Nem kérek többet, csak legalább a nevem jegyezd meg,
A sebek gyógyultak, nyomuk csak egy halvány heg.
S ha nincs fájdalom, lehet még csodás pillanat rengeteg,
A lélek megnyugvást talál, és már a szív sem beteg.

 

Szemembe szelídülsz
Míg hangodra simul sóhajom,
tépázott szavam tenyeredbe
suttogom.

Ne halld, számba visszacsókolom
és finom erezetén benned
utazom.

Valami varázs kellene még,
esti imám kagylóhéj neved
toldja meg.

Talán ha derekamra fonnád
- míg csendesen belém szelídülsz -
a kezed.




Adjon az ég
Nem kell a boldogság, túlontúl törékeny,
a hirtelenségben folyton megreped
s roppan össze a szív, amikor éppen
más frekvencián sugároznak a szemek

a porcelán kezekb?l kitört érintést
nem ragasztja semmi, apró cserepek
a mozdulat rajzai, torzó a lét,
míg dirib-darabok porrá peregnek

csak kisöprésre várna a törmelék:
kámeák, levendulák, bevésett nevek
s a beléjük mélyre gravírozott emlék
halomban, szürkeség a színek helyett.

Nem kell a boldogság, túlontúl törékeny.
Ezerszer az ég ily békességet adjon,
ahogy figyellek a félhomályban ébren,
ahogy fejemet a mellkasodra hajtom.


mádom a mosolyod, mert szép,

S immár két éve bennem él

Imádom a mosolyod, mert kell

Hogy a hangulatom felemeld!

Imádom a lelked mert mély,

Mint érzelmekkel teli kép

Mely szobánk falán minket néz

S kiáltja harsányan felénk:

Szeressétek egymást még,még,még!!!!!




Szeretni Téged

Szemem még nem lát téged
De b?röm érzi, hogy jössz felém.
A leveg?n áthatol perzsel? lényed
Ellenállni nem lehet, nincs remény.
Szívem megdobban, feszülten vár,
Körülöttem minden felizzott már.
Csönd van, csak a leveg? remeg,
Mindenhol halkan az érzelem lebeg.
Körülvesz engem egy óriás hatalom,
Mit legy?zni nem tudok már,
Csak azt érzem mindig akarom,
S szívemre bársonyos börtönöd vár.
Ezután én már leláncolva élek,
De a jöv?t?l egy kicsit sem félek,
Mert veled nincs egyedül a lélek,
És jó érzés nagyon szeretni téged.

 

Joachim Du Bellay:Ó,drága fogság

Ó, drága fogság, melybe nem itélet,
nem erőszak, nem áruló cselek,
de édes felem szép szeme vetett,
s rabjául addig ?riz, míg csak élek!

Megáldom azt a percet, napot, évet,
melyben foglyul ejtette szívemet!
Áldott a lánc, mely rámtekeredett,
noha föl-fölsír bennem még a lélek.

Rajtatok súlyos gond ül, bús rabok,
félvén a törvényt, rettegvén a bírát:
szerencsés rab, én boldogabb vagyok.

Száz drága szó, szelíden suttogó,
száz drága csók, szelíden csattanó:
ez kínoz, - ó, ez éltet engem inkább!

 

Mihail Lermontov: Most a szív

Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szivedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

 

Szemembe szelídülsz
Míg hangodra simul sóhajom,
tépázott szavam tenyeredbe
suttogom.

Ne halld, számba visszacsókolom
és finom erezetén benned
utazom.

Valami varázs kellene még,
esti imám kagylóhéj neved
toldja meg.

Talán ha derekamra fonnád
- míg csendesen belém szelídülsz -
a kezed.



Egyetlen fohász
Lábad h?lt nyomába fúlt összes vágyam
Szívem csak keser? bánatot dobban
Helyem nem találom a nagyvilágban
Nem vagyok nélküled, ki Veled voltam

Két kézzel gy?rném elárvult lelkemet
Szorítnám testem megváltó halálba
Veled volt létem emléke eltemet
Magányos jöv?m rámégett kokárda

Még lég tágítja tüd?m, sós vízpára
Néha még pattan a remény szikrája
Néha még emlékeztet, hogy szeretlek

Serceg? parázs nem szólhat hiába
Egyetlen fohászt foglalok imába
Hogy azt elmondjam... megyek, megkereslek



Adjon az ég
Nem kell a boldogság, túlontúl törékeny,
a hirtelenségben folyton megreped
s roppan össze a szív, amikor éppen
más frekvencián sugároznak a szemek

a porcelán kezekb?l kitört érintést
nem ragasztja semmi, apró cserepek
a mozdulat rajzai, torzó a lét,
míg dirib-darabok porrá peregnek

csak kisöprésre várna a törmelék:
kámeák, levendulák, bevésett nevek
s a beléjük mélyre gravírozott emlék
halomban, szürkeség a színek helyett.

Nem kell a boldogság, túlontúl törékeny.
Ezerszer az ég ily békességet adjon,
ahogy figyellek a félhomályban ébren,
ahogy fejemet a mellkasodra hajtom.



Holnapok körforgása
Álmosan rezzen a hajnal
tétován izzik a város,
megteremt százezer zajjal
szomorú déllel határos.

Szenderg? délután lépdel
cammogón lebben a hinta,
bús f?szál esdekl?n kérlel,
gondolat hozzád szól, mintha:

vidáman hallanád szómat
sétálva jönnek a vágyak,
álmaim mesélnek rólad,
ezer-szín mesékkel várlak.

Bánatos estid? ébred
elnémult szózatok árnyak,
kártyavár életed félted
búcsút ints rabságnak zárnak.

Szédülten közelg az éjjel
messze megy végtelen árnnyal,
ölelj át kékséges fénnyel
hófehér papírlap szárnyal.





Az els? és az utolsó
Tajtékzó tested lesz a diadalom.
De most könnyeim forrók, égnek.
Rozsdás arcomon szenvedély.
Még élj, hogy éljelek téged.

Arcodra gondolok és rettegek,
magamtól, t?led és az éjt?l.
egy mocsár vagyok és bennem lépdelsz,
de nem félsz a lidércfényt?l.

Vén fa ága lennék, ruhádat tépném,
tested lágy árba veszni hagynám.
De karjaim gyengék, remegnek érted.
Kit szánok szeretni igazán sosem tudnám.

Ajtómon a csend kopogtat,
a kilincset remeg? kézzel lenyomom.
Szemedre gondolok, és minden szemre
melyet nyakláncnak f?zhetek,
ha azt akarom.
De el?ttem levél, vörös sorok.
Madarak vére. Rózsakönny.
Sikít a fehér, tenger a fényben.
Ölemben macskaként dorombol
a közöny.

A csillagok ujjai most arcom simítják.
Nevetek én, a fekete mélység.
A szigetem vagy, állok rajtad:
a bátorság rémiszt?, de hív a sötétség.

Karodhoz érek: kemény izmok...
De gyenge a hús és múló a vér.
Mondd, hogy fagy vagyok, hideg k? leszek.
Az els?, az utolsó
és a sosem múló tél.





Mióta ismerlek boldog lett az életem,
Sokat segítettél az én megfáradt lelkemen,
Ha kelett meghalgattál s támaszt nyújtottál,
Ha kelett mellettem voltál s segítettél,
Majd egy gyönyör? nap megcsókoltál,
Forgott velem az egész világ,
Tudom, hogy véletlenek nincsenek,
A sors rendelte így, hogy én téged szeretlek,
Szívem csak érted dobban minden pillanatban,
Lelkem érted táncol nap mint nap,
Köszönöm, hogy szerethetlek téged,
Köszönöm, hogy engem szeret a te szíved!

 

Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

 

Hogy milyen volt szeretni...

Hogy milyen volt szeretni...
Csodás érzés talán...
Azt kívánom ne akard átélni...
Ne akarj megtörni életed tavaszán.

Hogy milyen volt szeretni...
Azt én tudom igazán...
S hogy milyen feledni...
Azt nem fogom megtudni soha már...

Hogy milyen volt szeretni...
Múló érzés csupán...
Hisz könny? az életnek is véget vetni..
Ha a szív nem dobban tovább...

Hogy milyen volt szeretni...
Mindennél nagyobb érzés volt ám...
De meg kellett tanulni szenvedni...
S mindig a bánaté volt a nagyobb arány.

Hogy milyen volt szeretni...
A válasz soha meg nem talált.
S hidd el tudom, de el tudom feledni...
Úgy, mint születésem els? napját...

S hogy milyen volt szeretni...
Hiába való áhítozás...
Mikor az ember nem tud mást, csak remélni..
Remélni... hogy lesz még folytatás..."






Váci Mihály: Ha elhagynál...

Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?


Ábrányi Emil: Oly szép, mikor

Oly szép, mikor bús, hosszú éjszakára
A láthatárt új hajnal fonja át.
Pirul az ég s az ébred, sötét föld
Boldog sejtésben sírja harmatát.

Mikor rám néztél, mélyen elpirultál,
Míg szép fejed szelíden meghajolt.
Ó Kedvesem! E b?bájos pirosság
Kezd?d? üdvöm hajnalpírja volt.

Ha gondolok rá, nedves lesz az arcom.
Halk permetegként hull a könny oda.
Ne félj! E könny itt hajnalodni kezd?
Boldogságomnak csendes harmata.




JÓZSEF ATTILA: ASSZONYVÁRÁS ASSZONYSZOBOR MELLETT

Asszonyra várok, aki vággyal telve
most szép, forró kezével
hajamba túrna s nagyon megölelne.

Asszony. S villogna a b?re a homályban,
mint ez a szoborasszony,
kire félénken hull a holdvilága.

asszony, kinek oly megadó az ajka,
mint ez a szoborasszony,
ki szép k?testét félénk holdnak adja.

Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony.
Egy áldott száj, ki számra
mohó polipként s forrón rátapadjon.

Súlyos parf?mje fojtogatva szállna
és megremegne szívem,
mint szell?t?l meging dús, déli pálma.

S ha megkívánnám, a szobor mellé állva -
Ó, forró szép szobor, kin
a holdvilág is tüzes csókká válna!

Szobor, egy él? asszony állna melléd!
Szobor, hideg s én mégis
Megcsókolom most fényes, büszke mellét.



FÜST MILÁN: SZERELMES LEVÉL

A légen át szerelmesen,
Veled ölelkezem,
Szemem a messzeséget issza,
Szájamat megmérgezem,
Az arcomat elrombolom,
Hogy aki lát, vagy hallja szóm,
H?köljön vissza,
A tüzemet eltitkolom,
S a sötét alkonyatba' két karom
Kitárom részegen eléd -
Kitárom részegen!
S a légen át egy dallamot,
Egy édes dalt küldök feléd,

A halálomról szól e dal.
S hogy most meghalnék szívesen...
Oh édes halál jöjj, ó, telt pohár!
Nem bánlak én ma már!
A sírba is majd két kezemmel
Csordúltig megtelt szívemet viszem.

 

A csend hangja
Csend hallatszik, hisz hozzád szól,
Halld meg, mert érted szól,
Ez a csend hangja, mely szótlan,
Szótlan s mégis hangja harsona,
Harsona, mely a világnak mondja el,
Elmondja, mi el nem mondható,
Csend hangja, halld, mert érted szól,

S mikor ott térdelsz, hol a csend szól,
Hallod majd, mint álomból a szót,
Álom visz utadon, hol csend honol,
Veled lesz, akit vártál utadon,
Hallani fogod, mit a csend elmond,
Elmondja örömöd s minden bánatod,
Ez a csend hangja s csak te hallhatod,

A csend hangja, ha harang szól,
Halld meg hangját, ha érte szól,
S mikor imát mondasz, a csend szól,
Csendben szól, s mégis hallod,
Mert értünk, s csak nekünk szól,
Hozzá szólunk, a csendben hallja ?,
A szeretet csend, s érzi, ez neki szól.

 

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnálak el?ször...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekintetedet,
Azt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcs? vánkosánál-
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzend?lnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt a tavasz,
Az ? régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkaidnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S elt?n el?lem a világ,
Elt?n el?lem az id?,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságom édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmer?bb reményimet
Megszégyenít? ragyogó valóság,
Lelkemnek egyed?li
De egy világnál többet ér? kincse,
Édes szép ifjú hitvesem,
Minek nevezzelek?

 

MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gy?lölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gy?lölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repül?k
útját vezeti a leveg?ben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhez? kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyel? am?ba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.
(Somlyó György)





OLYAN A SZERELEM

Olyan a szerelem
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszem? harmat,
amelyt?l fénylik a szirom,
amelyb?l felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbr?l: mint a könny.
Victor Hugo (fordította: Nemes Nagy Ágnes)


SZERELEM

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felh?jén, mely ragyog
És rajta túl dereng? csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tet?n,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
(Juhász Gyula)



Férfi és n? sohasem értetik meg egymást,
mert mindegyik mást akar.
A n? a férfit, a férfi a n?t.
(Karinthy Frigyes)


A szerelemnek még bolondsága is nagyobb bölcsesség,
mint a filozófusok minden tudománya.
(Jókai Mór)


A szerelem az élet nagy ajándéka,
és aki nem nyújtja ki utána a kezét,
az sohasem élte az életet a maga teljes módján.
(Erskine)


Örömmel, bánattal teljesen gondolatokba merülve aggódni,
kínok közt lebegni, majd égig ujjongani,
majd halálra szomorkodni:
csak az a lélek boldog, amely szeret.
(Goethe)


A szerelmet sosem találja meg az ember.
De aki a szerelmet keresi, annak minden egyéb megadatik.
(Paul Géraldy)


Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.
(József Attila)


A boldogság azokra talál rá, akik egymást boldogítják.
(Kelta mondás)


Az igazi szerelemnek megvannak a maga el?érzetei és tudja,
hogy a szerelem szerelmet gerjeszt.
(Balzac)


Valakit szeretni azt jelenti:
egy mások számára láthatatlan csodát látni.
(Francois Mauriac)


Aki szeret, azt viszont is szeretik.
(Fontane)




ESTI SUGÁRKOSZORÚ

El?ttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé sz?rte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ? lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvet?dtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
(Tóth Árpád)





NE REJT?ZZ EL

Ne rejt?zz el, úgyis látlak
Rád csukom a szempillámat.
Bent zörömbölsz a szívemben,
S elsimulsz a tenyeremben.
Elsimulsz az arcom b?rén,
mint vadvízen a ver?fény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg ha látlak.

Nézz rám! Szólok a szemednek,
ne fuss el! Nagyon szeretlek.
(Buda Ferenc)

 

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. ?rület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, k?vé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemr?l véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te meg?rültél!” - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyér?l azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”
Amikor szeretjük egymást: kijózadonunk.

 

Mig nem látlak megint
Sokszor járt kézenfogva
A vágy, és én,..mi ketten itt
Nem fejtheti meg senki
Úgysem a sziv ...titkait

Nap napot követ, percek telnek múlnak,
Emlék foszlányi peregnek a múltnak
Hiszen ha becsukom a szemem is jól látom
Pillantásod olyan akár egy álom.
Izgatóan csábos,csodálatos szépek
Amint szemedben megtörnek a fények.
Hogy mondjak el neked dolgokat mit nem rég
Úgy gondoltam talán el se mernék.
Szeretem a hajad ahogy a szemedbe lóg bele
Izgatóan bársonyos csillogó kelleme
Mosolyod mikor rám veted te drága
Átrepít engem egy másik világba
Gyengéd érintésed a kezemhez nyúlván
Lágy dallamot penget szívemnek húrján
Ujjaim pediglen fürtjeit hajadnak
Simogatják ahogy közötte szaladnak
De semmi sem hasonlit arra az érzésre
Mikor mi ketten járunk kéz a kézben
Olyankor az id? mintha megállt volna
És a pillanat csak kett?nkhöz szólna
Ez l?n az érzés ami nem válogat
Felülkerekedik, nem szab határokat
A szív érdeket nézi nem figyele másra
Tán csak arra hogy azt soha meg ne bántsa
Nap napot követ percek telnek múlnak
Let?nt órai ezek csak a múltnak
Egy pillanat mégis a jöv?be réved
Számlálom a perceket míg nem látlak téged




Szerelem...
Te vagy kiért szívem minden percben dobban
Te vagy kit szeretek mindennél jobban
Te vagy az aki egy csókba
Össze foglalja amiért a lelkem lobban.

Van egy szó Szeretlek
Ennél jobban semmi sem éltethet
Te vagy akit szeretek
Téged soha el nem felejtlek.




A szerelmemhez
Nem is értem miért nélküled élek,
veled sokkal boldogabb volna az élet.
Felejthetetlen szerelmed
mélyen a szívembe zárom
hogy Veled lehessek újra,már nagyon várom.
Telnek a napok múlnak az éjszakák,
hidd el nehéz nélküled de várok Rád!
Várom az ölelésed a csókod a szerelmed
várom azt a napot hogy melletted lehessek.
Éjszakánként könnyes szemmel
imátkozom érted,kérem a jó Istent
adja meg a legszebb álmom
hogy Veled éljek.






Nem tudom
Nyomja a lelkem valami.
Bánatos vagyok,meg?rjít a szerelmed,
nem tudom mit akarok.
Nem tudom hogy feledjelek
vagy szeresselek,
nem tudom milyen lehet az élet veled.
Bátortalan,talán gyáva vagyok
tudod csalódni már nem akarok,
de csodálatos gyönyör?ség amit t?led kapok.
Szomorú a szívem,
messze vagy és hiányzol nekem.
Mond érdemes mindent feladnom
és hozzád kötni az életem?
Ha Te tudod a választ,kérlek segíts nekem!






Gesztenye
Két gesztenye elbujdosott
Barna lomb mögé,
Bújócskáznak nevetnek ott
Rejtekem felé.

Földön ülve mezítelen
két szép kis bogár,
mind a kett? engem figyel,
kerget?zne már.

Libben-lobban könny? fátyol,
zúg a vízesés
T?zzel, vérrel elvarázsol,
Valós és mesés.

Földre ránt az égi álom
Mellé húz a vágy,
B?re illat, elsimítom,
lángol, hangja lágy.

sóhajt, mikor szíve dobban,
s egy a két világ,
teste mámor, lelke roppan,
körme belém vág!

Fájdalom, most kéjes ária
másodperces ár-apálya,
reszket, robban ? s a párja,
S zúg a bársony éj.






Indus szonett
H?s selymet borít ránk az éj sötétje
titkon, ha j?... ma csókra szomjazom...
Száraz virág illata, s kardamom
árad felénk, míg oldja köntösét le.

Vágytól remeg? szívem hajt ölébe;
ezer becéz? szóval ajkamon
bíbor, s arany párnákon hallgatom,
forró testtel b?vkört vonva köréje.

Szerelme heve mézes altató,
tikkadt légzése istenek zenéje.
- Már menned kell? - lebben a tüllháló,

s alakját fedi tamariszkusz kékje,
fodrozódik a lótuszvirágos tó,
ahogy úszik; arcán mennyei béke.

 

[center:z3zj91zk][/center:z3zj91zk]




Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány és egy fiú. A leány iskolába járt, a fiú pedig festett, zenét szerzett, verseket írt, szobrokat gyúrt, mindenféle szép dolgot alkotott.
Egyszer azt kérdezte a leány a fiútól:
- Miért szeretsz engem?
A fiú így válaszolt:
- Nem szeretlek semmiért. Nincsen semmi konkrét dolog, ami miatt szeretnélek. Vannak dolgok, amelyeket különösen szeretek benned, de egyik sem olyan dolog, ami kifejezetten az a dolog lenne, amiért szeretlek. Egyszer?en csak szeretlek, függetlenül bármilyen dologtól.
A leány elgondolkozott magában, és egy kicsit talán meg is bántódott azért, mert a fiú nem tudta megmondani, hogy miért szereti. "Akkor hogyan szerethet engem?" - kérdezte magában. "Akkor talán nem is szeret igazán!"
Törte a fejét a lány, morfondírozott, hogy hogyan is nyerhetne bizonyosságot. Végül kigondolta, hogy próbára teszi a fiút!
Azt mondta neki:
- Itt ez a festményed. Ez förtelmes, nem tetszik nekem! - és leöntötte vízzel. A festmény elázott. - Még mindig szeretsz engem?
- Igen, kedvesem - mondta a fiú. - Szerettem ezt a festményt, sokat dolgoztam rajta, nagyon sok szép emlékem kapcsolódik hozzá, de ha ezt a veszteséget mérlegre teszem, amelynek a másik tálcáján te vagy, a mérleg meg se rezdül.
Meglep?dött ezen a leány, de nem fogadta el a választ. "Biztosan nem szerethet ennyire" - gondolta magában. "Na majd most megmutatkozik!"
- Itt ez a kottafüzeted - mondta a lány. - Nem tetszenek a zenék, amelyeket beleírtál - és a t?zbe dobta a füzetet. - Szeretsz-e még engem?
- Igen, kedvesem. Szerettem ezt a zenem?vet, sokat dolgoztam rajta, nagyon boldogan hallgattam minden alkalommal, de ha ezt a veszteséget mérlegre teszem, amelynek a másik tálcáján te vagy, a mérleg meg se rezdül.
A leány most sem hitte el a fiú szavait.
- Itt ez a verskéziratod. Nem tetszenek a verseid, ne is add ki ?ket! - és a kéziratot is a t?zbe dobta. - Szeretsz-e még engem?
- Igen, kedvesem. Szerettem ezeket a verseket, sokat dolgoztam rajtuk, és soha többé nem fogom tudni ugyanígy megírni ?ket, de ha ezt a veszteséget mérlegre teszem, amelynek a másik tálcáján te vagy, a mérleg meg se rezdül.
A leány rettent? haragra gerjedt. Hogyan is hazudhat a szemébe a fiú, hogyan is mondhatja, hogy szereti, amikor már annyi kárt okozott neki? Éktelen dühében felkapta a porcelánszobrot, magasba emelte, s földhöz akarta vágni, de ekkor meglátta a fiú tekintetét. A fiú oly rezzenéstelen arccal, kedvesen, szerelmetesen nézett rá, mintha ? éppen csak nyújtózkodna. Megremegett a lány, a szobrot hirtelen visszarakta a helyére, s térdre rogyott a fiú mellett.
- Bocsáss meg nekem, bocsásd meg, hogy kételkedtem benned! - könyörgött sírva, s azt várta, hogy a fiú ellöki és a földön hagyja, és ? nem látja többé a fiút.
A fiú csak nézett rá, majd kezébe vette a porcelánszobrot, és azt mondta:
- Nincsenek dolgok, amelyek miatt szeretnélek, ezért nincsen dolgok, amelyek miatt kevésbé szeretnélek. Látod, egyetlen szavad, egyetlen gondolatod, egyetlen pillantásod milliószor többet ér bármilyen tárgynál - és a szobrot a földre dobta, szilánkjai szerterohantak a padlón.
Így folytatta a fiú:
- Ne bánd, hogy ilyen veszteség árán tudtad csak elhinni, hogy mennyire szeretlek. Nincsen a te elvesztésedhez mérhet? veszteség. Minden javunkat elveszíthetjük, mégsem veszítettem el semmit, ha Te megmaradtál. Az egész ház leéghet, mégsem
veszítettem semmit, ha te megmaradtál. Árvíz pusztíthatja el a falut, mégsem veszítettem semmit; ha te megmaradtál. Mert ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy hazudtam akkor, amikor azt mondtam: szeretlek. Márpedig nem volt soha egyetlen szó sem, amit ennél komolyabban mondtam volna ki. Így hát ha ez hazugságnak bizonyulna, az egyben az én halálomat jelentené. Testemben tovább élnék ugyan, de lélekben, annak megvalósításában, AKI VAGYOK, meghalnék abban a percben. Soha többé nem kell hát félned attól, hogy akár egyetlen pillanatra is összehasonlítanálak, összemérnélek bármilyen mulandó dologgal. Így hát a válasz, akárhányszor is kérdezed, változatlan: MÉG MINDIG SZERETLEK, KEDVESEM!



[center:z3zj91zk][/center:z3zj91zk]

 

A magány



Egy er?s szellem terjesztette szét



A hegyek fölött nagy, fehér kezét.



Tekintetének fénye rám mered,



De én nem félek: nem bánt engemet.







Fekete mélyben bukkantam reája.



Magas csúcsokra csalogat ruhája.



Mély álmaimból gyakran keltem én.



Játszom az élet s halál ösvenyén.







S órákon át, míg szívem fájt nekem,



A hegyi úton lassan járt velem.



És h?vös kezét áldón tette ottan



H? homlokomra és én - megnyugodtam!

 

[center:16jfs4ky]Látni

Úgy szeretném felkutatni,
Körbevinni, megmutatni
Mindent, ami szép,
Miben szíved-lelked gyönyörködnék.

Annyi szép van.
Annyi kis csoda.
Nézz ide, nézz oda,
Mi minden, mi szépnek otthona.

Egy bokor, vagy egy kis virág.
A fa, a fán meg egy ág.
Az ágon az énekl? madár.
Messze nézve, a végtelen határ.

Torony, mi a keresztet hordozza,
Harang, mi épp a delet harangozza.
Ember, ki megpihen,
Gyermek, ki hófehér, szívében-lelkében.

Ott egy pár, csókba forrva.
Eggyéváltan, boldog álmodozva.
Folyó, mi alattad folyik el,
Sirály, mi sikoltva ér vizet.

Vízen a híd, mi átvezet,
Kedvesed, ki fogja a kezedet.
Szell?, mi estfelé simogat,
Az éjszaka, mi szétválaszt napokat.

Ugye mennyi a szép?
Csak látni kell,
S magunkkal
Szívünkben vinni el.[/center:16jfs4ky]

[center:16jfs4ky][/center:16jfs4ky]

 

Gesztenye

Két gesztenye elbujdosott
Barna lomb mögé,
Bújócskáznak nevetnek ott
Rejtekem felé.

Földön ülve mezítelen
két szép kis bogár,
mind a kett? engem figyel,
kerget?zne már.

Libben-lobban könny? fátyol,
zúg a vízesés
T?zzel, vérrel elvarázsol,
Valós és mesés.

Földre ránt az égi álom
Mellé húz a vágy,
B?re illat, elsimítom,
lángol, hangja lágy.

sóhajt, mikor szíve dobban,
s egy a két világ,
teste mámor, lelke roppan,
körme belém vág!

Fájdalom, most kéjes ária
másodperces ár-apálya,
reszket, robban ? s a párja,
S zúg a bársony éj.



Indus szonett
H?s selymet borít ránk az éj sötétje
titkon, ha j?... ma csókra szomjazom...
Száraz virág illata, s kardamom
árad felénk, míg oldja köntösét le.

Vágytól remeg? szívem hajt ölébe;
ezer becéz? szóval ajkamon
bíbor, s arany párnákon hallgatom,
forró testtel b?vkört vonva köréje.

Szerelme heve mézes altató,
tikkadt légzése istenek zenéje.
- Már menned kell? - lebben a tüllháló,

s alakját fedi tamariszkusz kékje,
fodrozódik a lótuszvirágos tó,
ahogy úszik; arcán mennyei béke.




Dal
Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?




Ó, hasztalan remények . . .
Ó, hasztalan remények, balga vágyak
és szüntelen szakadó sóhajok,
s ti, folyton folyvást buzgó patakok,
mikt?l szemem forrása majd kiárad!

Ó, kegyetlenség! szeme sugarának
égi fénye, mely megvet?en ragyog!
Friss szenvedély, melyt?l a szív sajog,
embertelen kínom növelni vágysz csak?

Próbálja rajtam Ámor vad nyilát bár,
marjon új t?z, perzseljen új parázs,
tomboljon, üldözzön még hevesebben:

egész lényem, egyetlen kínmarás,
s rajta annyi ép helyet sem talál már,
ahol vesztemre, újabb sebet ejtsen.




Mindíg visszavárlak.
Ülj le mellém dallamos esti fény
vágylak mint ölelést síró hang
félhomályba burkolózott remény
nézi lopva, hogy áldozom magam.

Gondolatom untalan falnak szalad
tengerek jéghideg mélye ha bánt
hiszem és vallom az álmom szabad
érintésed nélkül elmém visszaránt.

Felúszom újra ha van éltet? szód
élni taníts meg lobbanékony hit
boldogan sodorna veled a sors
nélküled ölel? magány szorít.

Pillanat játéka igéz? szép szemed
elhagyott párnád fejemnél pihen
mostantól szobánkban ne lássak teret
? tudja kívülem combod íze milyen.

Eldobom messze, csak kín a képzelet
bújtattam tested ha széllel dacolt
nélküled lángra gyúlt szép ígéretek
nem lesznek, épp ezért fáj ami volt.

Ide már testem csak hálni jár haza
poharad rúzsnyoma ?z, és csábít
Ajkadon pihen? gondolatom halad
Szádra az itt maradt csókom áhít.

Én leszek a reggeli pillanatod is
beleszólok halkan füled nyaldosom
telefonod búgása zavaróan hamis
hang nélkül nem jön a várt oltalom.

Megrekedt ágyunkban bársony illatod
kizavar nem hagyva nélküled éjszakám
hajnalok fényében zavartan baktatok
arcodat keresve haragját ontja rám.

Megfagyott otthonunk jégvirág tanyája
vadludak csábítottak repülni délnek
mosolyod itt maradt szívembe bezárva
most naponta dél felé imádkozva élek.

Parázsként kihunyok álmaidból lassan
új tüzek nem gyúlnak a kiégett hamun
terveink, vágyaink soha fel nem adtam
lelkemben örökre itthon látom magunk.

 

"Tégy valamit annak érdekében, hogy újra megteljen az életed fantáziával. A fejünk fölött itt az égbolt, amelyet az emberiség évezredes megfigyelések során már annyiféleképpen magyarázott. De most felejts el mindent, amit a csillagokról tanultál, és újra angyalokká változnak, vagy gyermekekké, vagy bármivé, amiben éppen kedved van hinni. Ett?l még nem leszel buta, hiszen ez csak egy játék, de gazdagabbá teheted az életed."



Különös, hogy még a legmerészebb fantázia is milyen közel jár a valósághoz! Bár ha jól meggondoljuk, nincs ebben semmi csodálatos, hiszen a legfantasztikusabb elképzelés is csak a valóságon alapul, tekintve, hogy a valóságon kívül semmi kiindulópontja nem lehet

Mutasd meg azt, ki nem kerget ábrándokat, s én mutatok egy boldog embert. Ám az ember igazán csak álmában szabad, így van ez rég, s örökre így marad.

Néha vannak olyan gondolataink, amiket saját magunk sem értünk. Gondolatok, amik még csak nem is igazak, nem is tükrözik igazán az érzéseinket, de a fejünkben kavarognak, mert érdekes rájuk gondolni.

Aki nem önmaga lámpása: sötétben jár. Ami pedig a boldogságot illeti: boldog az ember csak akkor lehet, ha szabad. És csakis az igazság tudja szabaddá tenni. Az igazság pedig az, hogy valamennyien önmagunk lámpásai vagyunk.

az embereknek szükségük van ábrándokra. Ha mindnyájan pontosan olyannak látnánk a világot, amilyen valójában, reggel senki sem akarna felkelni az ágyból.



A boldogság gyakran egy olyan ajtón szökik be életünkbe, melyr?l nem is gondoltuk, hogy nyitva maradt

 

Az én virágom



Kérdezem a csodás napsugártól,
Érdemlem én, e nyíló virágot?
Szebb e virág, mint a nyíló kikelet,
Élni csak is, ? érte érdemes!

A Nap, ha nincs vele, becsukódik csendben,
Mintha nem is e világon lenne!
Ám ha hajnalodik, a napsugár eléri!
Kinyílik ö rendre, s visszanyeri fényit!

Szeretem a lelkét ennek a virágnak,
Boldogságot hozott, nekem e világban!
Vigyázok is reá, becézgetem halkan,
Mézédes szavaim reá mélyen hatnak!

Mosolyog rám szépen, piroslik a szirma,
Szeret tehát ? is, ahogy az égben vagyon írva!
Ezer csillag ragyog fent az esti égen,
Fényükkel azt írják, hogy szeretlek téged!




Egy angyal...

Egy angyal szállt a földre,
Mikor fényt loptál az égre.
Beragyogod magányos életem,
Szemed fényét soha nem feledem.

Arcod csábos mosolya,
Szívem teljesen elvarázsolta.
Ajkad érzéki léte,
Lelkem rabul ejtette.

E rabságot könnyen viselem,
Mert Érted kell szenvednem.
Szívem már megbilincselted,
S a kulcsot jól elrejtetted.

Én h?en várlak,
s ha jössz,karomba zárlak.
Ha feloldod rabságom zárát,
Kitárom lelkem kapuját.

Lényed csodás alakja,
Hadd zárjalak végre karjaimba.
Hadd érintsem hajad,
Hadd csókoljam izzó ajkad.

Lényeddel mélyen elvarázsoltál,
S végleg Magadba bolondítottál.
Megmérgezted árva lelkem,
Hogy irántad szerelemben éljen.

Csak azt az egyet kérem,
Add meg égi reményem,
Szállj le ide Mellém,
Álmaim egyetlen lénye.





Kié a szíved, mondd enyém,
Áruld el, van-e remény?

Ha van, perzseljen meg szíved lobogó lángja,
Szerelmem irántad szüntelen, mindenem kívánja.
Ha nincs, érted dobogó szívem emészti a b?ntudat,
Amiért eddig, nem nyújtottam oly sokat.
Plátói szerelmet már nem kérek T?led,
Igazit, mely irántam árad, bel?led.
Viszonzásul megkapsz mindent:
Száz szerelmes szép szót, illatos rózsát,
Csókot, gyengédséget, sok-sok boldog órát.

Kié a szíved, mondd enyém?
Már tudom, maradj, velem legyél.
Legyél tiszta leveg?, napsugár az égb?l,
Só a kenyérben, csillag az égr?l.
Mint a jó s a rossz, tél s a nyár,
Egyik a másikra j?, testem se vár.
Remegsz, pirulsz, tested forró,
Ó mondd, hogy Tiéd a szívem, veled oly jó!