Mesék, mondák, regék mindenkinek...

A "silt"


Nagy-Küküllő partján van egy szász falu: Alsó-Bajom a neve. Ennek a falunak a határán, szőlőhegyek tövében, egy szép völgy terül el. Völgy közepén patak folydogál, úgy hívják, hogy Ördög pataka.

Ennek előtte több száz esztendővel egy szász gazda a feleségével s egyetlen leányával a szőlőben kapálgatott. Rekkenő nagy meleg volt, megszomjúhoztak erősen, s leküldötték a leányt a patakra vízért.

Lemegy a leány a patakra, de szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Ott ült a patak partján egy ember, s előtte kiterítve rengeteg kincs. Volt ott arany, gyémánt fülbevaló, gyűrű, karperec s mindenféle csillogó-villogó drágaság, ami csak leányszemnek kedves lehet.

Megáll a leány, csodálja a fényes, csillogó ékszereket, s különösen megakad a szeme egy gyémánt fülbevalón.

- Istenem - sóhajtott fel a leány -, ha ez az enyém lehetne!

Mondotta az ember:

- Vedd meg, neked adom.

- Ugyan mit gondol?! Mivel vegyem meg? Nincs nekem pénzem.

- Nem baj! - mondotta az ember -, nem kell nekem pénz. Ha majd férjhez készülsz, hozzátok megyek, s adj nekem siltet.

- Siltet - álmélkodott a leány -, ó, azt jó szívvel adok.

Mert tudjátok meg, hogy a szászok nyelvén a siltnek kétféle értelme van: ha akarom, kötél, ha akarom, lélek.

A leány a kötélre gondolt - az ember meg a lélekre.

Örült a leány - hogyne örült volna! Hiszen csak jöjjön az az ember! Jöhet akármikor, kötelet kap náluk.

A gyémánt fülbevalót szépen felakasztotta a fülébe, aztán nagy hirtelen megmerítette a korsót, s szaladott vissza a szüleihez.

Látják az öregek a fülbevalót, összecsapják a kezüket:

- Hát ezt te hol találtad?!

Mondja a leány, hogy hol, s mondja azt is, hogy mit ígért érette.

- Jézus Mária, Szent József - jajgattak az öregek -, az bizonyosan az ördög volt, s nem kötelet, hanem lelket kívánt tőled!

Szaladnak le a patakhoz, hogy visszaadják a fülbevalót, de már akkor annak az embernek híre-pora sem volt. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Sírtak, jajgattak az öregek, nem tudták, mit csináljanak. Leszaggatták a leány füléből a fülbevalót, s beledobták a patakba; hátha így megszabadulnak az ördögtől.

Aztán hazamentek nagy búsan, lefeküdtek, de nem jött szemükre álom, ettől a naptól kezdve nem volt nyugodalmuk.

Telt-múlt az idő, egy falubeli legény megkérte a leány kezét. Elkövetkezik a lakodalom napja is; a pap összeesketi a fiatalokat; kezdődik a lakodalom, húzzák a cigányok, táncolnak a legények s leányok - táncra perdül a menyasszony is vőlegényével. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban nagy fergeteg kerekedik. Ég, föld elfeketedik, zúgott, zengett a levegőég; ajtók, ablakok kinyíltak maguktól, s ím, betoppan az egyik ajtón a fülbevalós ember.

Odamegy egyenest a leányhoz, rákiált:

- Ide a siltet!

A leánynak a szava is elállott ijedtében; reszketett, mint a nyárfalevél, de nagy nehezen összeszedte az erejét - kiment a házból, s mindjárt jött is vissza egy kötéllel.

- Nesze, itt a silt!

- Ohó - mondotta a fülbevalós ember -, nem kötélért adtam én a fülbevalót, hanem a lelkedért!

Nekibátorodott a leány, s mondta:

- A lelkem az Istené, azt nem adom.

Nagyot kacagott az ember.

- Az Istené?! Amit egyszer az ördögnek adtál, azt az Isten sem veheti el.

Ahogy ezt mondta, keresztülbucskázott a fején, s egyszeriben ördöggé változott.

- Az ördög, az ördög! - kiabáltak az emberek, s iszonyatos rémület fogott el mindenkit.

Istenem, Istenem, mit tudjanak csinálni, hogy megszabaduljanak az ördögtől?!

Ott volt a vendégek közt egy pópa: egyedül ez nem vesztette el a fejét. Kiszaladt az udvarra, megfogott egy kakast, bevitte, s mondta az ördögnek:

- Nesze, itt a lélek, vigyed!

Mondotta az ördög:

- Engem nem csalsz meg, szent atyám. Nekem igazi lélek kell, s ha azt nem adjátok, viszlek valamennyiteket a pokolba.

"Hm - gondolta magában a pópa -, ez nem tréfál!"

Gondol ide, gondol oda, hirtelen elővesz egy karikós kalácsot, s mondja az ördögnek:

- Hát jól van, ördög, egyezzünk meg békességgel. Odaadjuk a leány lelkét, ha te mindazt kiállod, amit ez a kalács kiállott.

- Hiszen ha csak ez a kívánságotok, ezt jó szívvel teljesítem.

Megfogta a kalácsot, jól megtapogatta, s kérdezte tőle:

No, te kalács, mit állottál ki?

Felelt a pópa a kalács nevében:

- Hej, ha azt én mind el tudnám mondani, mit én kiállottam, csak hallgass ide! Tavaly ősszel, mikor még búza voltam; a földből kinőttem; azután reám esett a hó, eltemetett, s tavasszal, mikor elment a hó, nagy növésnek indultam. Meg is nőttem szépen, de alig értem meg a nyarat, jöttek az emberek, s levágtak. Ez még nem is fájt olyan erősen, hanem azután agyba-főbe vertek; még ez sem volt elég, vittek a malomba, s két kő között ízzé-porrá morzsoltak. Onnét ismét elhoztak, vízbe fullasztottak, s jól összegyúrtak.

Közbeszól az ördög:

- Hát még ez is szenvedés? Hiszen ezt én jó szívvel kiállom egy lélekért.

- Hm - mondotta a pópa -, még egyéb is történt velem: mikor jól meggyúrtak, belevetettek a tüzes kemencébe.

- De már ezt ki nem állom - kiáltotta az ördög -, száz lélekért sem!

Kiugrott az ablakon, mintha puskából lőtték volna ki, s meg sem állott a pokolig.

 

A bába köve




Fogaras vidékén, Vajda és Récse határán van egy kőbálvány, szakasztott olyan, mint egy leány. A románok Piastra babulujnak, a magyarok Bába kövének hívják.

Elmondom nektek e kőbálvány történetét. Réges-régen, mikor még a földön tündérek is laktak, Brassó mellett, a Királykőn, ragyogó, szép várban egy tündérleány lakott egymagában. Szemben Királykő várával, Feketehalom várában lakott a fekete királyné egyetlen fiával.

Dali szép legény volt ez a fekete királyfi, kapott volna királykisasszonyt, minden ujjára kettőt, de neki egy sem tetszett. Meglátta a tündérleányt, s ettől a pillanattól kezdve nem volt többet nyugodalma.
Azt mondta az édesanyjának:

- Nem kell nekem, édesanyám, senki más ezen a világon: egyedül a tündérleány.

- Jól van - mondotta a fekete királyné -, legyen a te szíved kívánsága szerint.

A királyfi felült hófehér paripájára, s elvágtatott Királykő várába. A tündérleány éppen ott sétált a vár udvarán, s mikor a királyfi leszállott a lováról, nagy büszkén félrefordította a fejét - még a köszönését sem fogadta a királyfinak.

- Ne fordulj el tőlem, te szép leány - esengett a királyfi -, éretted jöttem, gyere velem, légy az enyém!
A tündérleány nagyot kacagott.

- Ó, te hitvány földi féreg! Tudod-e, hogy tündérleány vagyok? Földi ember gyermeke nem való énhozzám.

Azzal otthagyta a királyfit, fölszaladott a palotába, s többet nem is mutatta magát.

Visszament a királyfi nagy búsan - sírva borult az édesanyja kebelére.

- Anyám! Édesanyám! Nem szeret a tündérleány, meghalok nagy bánatomban.

S attól a naptól kezdve nem lehetett megvigasztalni a királyfit, fogyott, mint az égő gyertya. A fekete királyné értett mindenféle bűbájosmesterséghez. Csudafüvekből éjjel-nappal főzte az orvosságot, de hiába, nem használt a királyfinak semmiféle orvosság. Lassanként elszáradott, mint a leszakasztott virág.

Meghal a szegény királyfi, eltemetik nagy pompával. Mikor aztán eltemették, a fekete királyné fölkerekedett a katonáival, indult Királykő vára ellen, megesküdött a fia lelke üdvösségére, hogy addig meg nem nyugszik, míg a fiát meg nem bosszulja. És csakugyan, kő kövön nem maradott, s a tündérleány alig tudott elmenekülni a várból. Szaladott, mint a sebes szélvész, de a királyné mindenütt nyomában, szórta az átkot a fejére - s mikor ez nem használt, a bűbájosmesterséghez folyamodott.

- Hát, ha sem az átkom meg nem fog - kiáltotta a királyné szörnyű haraggal -, sem én, meg nem foghatlak elevenen, legyen belőled kőbálvány, ne pusztuljon el miattad soha senki!

S ím, egyszerre megállott a tündérleány, mintha földbe gyökeredzett volna, s abban a pillanatban tetőtől talpig kőbálvánnyá változott.

 

A Balaton keletkezése

Monda

Valamikor réges-régen élt Bakony erdejében egy hatalmas sárkány, akinek huszonnégy feje volt. Mind a huszonnégy fejéből lángcsóvák csaptak ki, ha nem kapta meg napi táplálékát: huszonnégy gyönyörű lányt.

Egy napon aztán a környék legerősebb legényének, Balatonnak a mátkájára került sor:

Nem, a mátkámat nem adom a szörnyetegnek, megvédem tőle az életem árán is!

Eltelt egy nap, eltelt kettő, három, a lány csak nem érkezett, és ezért az egész vidék zengett a sárkány üvöltésétől, beleremegtek a Bakony összes fái is.

A tizenharmadik napon aztán a förtelmes állat tüzet okádva kitört barlangjából, és a földet kaparta.

Szempillantás alatt hatalmas meder keletkezett, melyből forrás tört fel. Másnapra a hegyek aljában kis tavacska kéklett. A megdühödött sárkány követelte Balaton mátkáját. A legény elbúcsúzott mátkájától, mind két kezébe szablyát fogott, csónakba ült és átevezett a sárkányhoz:

Ha közelembe jössz, az életeddel fizetsz, Balaton!

De a vitéz nem fordult vissza, és hamarosan ádáz küzdelem kezdődött.

Hulltak a sárkányfejek, nagyot csobbant tőlük a víz, de a maradék fejek lángnyelvei mindig jobban égették az ifjú testét.

Az utolsó levágott fejjel együtt Balaton is holtan zuhant a habokba.

Az emberek egyik szeme nevetett, mert megszabadultak a zsarnoktól, a másik szemük sírt, mert elvesztették a hőst, és az ő tiszteletére elnevezték a tavat Balatonnak.

A leány mátkája elvesztése miatt kedvese után ugrott.

Most is a tó mélyén fekszenek csendesen, örök nyugalomban.

 

A bárány mája




Krisztus urunk a Földön jártában-keltében egyszer nagy pusztaságon utazott keresztül, gyalogszerrel. Amint ment, mendegélt, látja, hogy az út szélén egy nagy kamasz legény heverész. Kérdi Krisztus:

- Hát te mit csinálsz, fiam? Felelte a legény:

- Süttetem a hasamat a nappal.

- Hát nem jobb volna, ha valahová beszegődnél szolgának? - kérdezte Krisztus.

- Hisz én beszegődnék - mondotta a legény -, de senki sem fogad fel.

- No - mondotta Krisztus -, én, felfogadlak, s ha becsületesen szolgálsz, jó bért fizetek.

A legény nagy nyújtózkodva fölkelt a földről, s cammogott Krisztus urunk után. Útközben Krisztus urunk megéhezett, betért egy juhásztanyára, ott három ezüstpénzen egy bárányt vett, azzal továbbmentek, s egy fának az árnyékában letelepedtek. Mondja Krisztus:

- No, fiam, eredj be a faluba, s kérj valamelyik háznál egy kicsi sót, s paprikát, addig én elkészítem a bárányhúst.

- Nem megyek én - mondotta a legény -, nem vagyok én kéregető koldus.

- Hát jól van - mondotta Jézus -, én bemegyek a faluba, te addig nyúzd meg a bárányt, s csinálj jó tüzet. Bement Krisztus a faluba, s az alatt a legény megnyúzta a bárányt, nagy tüzet rakott, a húst megsütötte, s mire Krisztus visszatért, a bárány máját megette.

- Hát a mája hol van? - kérdezte Krisztus, amint a bárányhúsra tekintett.

- Miféle mája? - kérdezte a legény csodálkozva. - Nincs a báránynak mája!

- Már hogyne volna - mondotta Jézus. - Minden állatnak van mája, éppen, mint az embernek.

- Már én csak jobban tudom! - erősködött a legény. - Apám, nagyapám s minden nemzetségem juhász volt, én is az voltam, míg a gazdám el nem kergetett, hát csak tudom, hogy a báránynak nincs mája. Amíg így vikotálódtak, odajött két ember, akik a gúnyájukról mészárosoknak látszottak. Megszólítja Krisztus:

- Atyafiak, kendtek, úgy látszik, mészárosok, tegyenek igazságot köztünk. Van-e a báránynak mája?

- Hát hogyne volna - mondották a mészárosok -, van bizony, mint minden teremtett állatnak a világon. De hiába erősítették a mészárosok, a legény váltig kitartott amellett, hogy lehet mindenféle állatnak mája, de a báránynak nincs.

Hát jól van, látta Krisztus urunk, hogy hiába beszél ennek a legénynek, akárcsak a földnek beszéljen, megették a bárány húsát, s azzal továbbmentek. Mennek, mendegélnek, s egyszer beérnek egy faluba. Hallják, hogy a földesúrnak egyetlenegy leánya halálán van, híttak mindenfelől csudadoktorokat, de egy sem tudta meggyógyítani.

Krisztus urunk egyszeriben ment a földesúrhoz, s ajánlotta magát, hogy ő meggyógyítja a leányt. Azt mondta, hogy hirtelenében építsenek egy kis házat téglából, abba a házba egy kemencét, de ne legyen a házon se ablak, se ajtó. Fűtsenek be a kemencébe jól. Fölépítik a házacskát nagy hirtelenséggel. Krisztus a beteg leányt fölveszi az ágyból, viszi a házacskába, s isten csudája, se ajtó, se ablak nem volt a házacskán, őelőtte megnyílt, bement, s utána a legény is. Akkor egy kardot adott a legény kezébe, s mondta neki:

- Vágd le ennek a leánynak a nyakát!

- Én-e? - mondotta a legény. - Semmiféle nemzetségem nem volt gyilkos, én sem leszek az.

- Hát jól van, levágom én - mondotta Jézus Krisztus. Levágta a leány nyakát, a testét bedobta a tüzes kemencébe, s hamuvá égette. Akkor a leánynak a szíve tájékáról elvett egy marék hamut, s mondá:

- Kelj fel és járj!

És ím, abban a pillanatban a hamu megelevenedett, a beteg leány fölkelt és járt, s hétszerte szebb volt, mint annak előtte. A földesúr nagy örömében temérdek aranyat s ezüstöt adott Jézus Krisztusnak, s mikor a legény ezt látta, azt mondta:

- No, uram, én többet nem szolgállak, add ki a béremet.

Gondolta magában, most már ő is tudja ezt a mesterséget, majd sok pénzt szerez azzal.

- Jól van - mondta Krisztus urunk -, kiadom a béredet, mehetsz isten hírével, hanem elébb mondd meg nekem, hogy hová lett a bárány mája!

- Én nem tudom, én nem láttam - erősítette a legény -, s most is csak azt mondom, hogy a báránynak nincs mája.

Krisztus urunk azért mégis kifizette a legénynek a bérét. Elváltak egymástól, az egyik ment keletnek, a másik nyugatnak. Ment a legény hetedhét ország ellen, s hát amint egy faluba ér, hallja, hogy egy nagyúrnak a leánya halálos beteg.
"No, ez jó" – gondolta magában a legény, ő már tudja, hogyan kell meggyógyítani a halálos betegeket.
Ment tüstént ahhoz a nagyúrhoz, s jelentette, hogy csudadoktor, s jó pénzért meggyógyítja a leányt. Megegyeznek mindjárt háromszáz aranyforintban. Építtetett ő is egy kis házacskát, a házacskába kemencét, a házon nem volt sem ajtó, sem ablak, de bezzeg ő előre bement a leánnyal, mert félt, hogy előtte nem nyílik meg, mint Jézus Krisztus előtt. Amint a házacska felépült, s ketten maradtak, a legény levágta a leánynak a nyakát, bedobta a tüzes kemencébe, mikor aztán porrá s hamuvá égett, találomra kimarkolt a hamuból, s mondta:

- Kelj fel és járj!

De bizony annak mondhatta, nem kelt fel. Kimarkolt még egy marékkal, mondta annak is:

- Kelj fel és járj!

Mondhatta bizony, nem kelt fel. Próbálta tízszer, hússzor, százszor is, mindhiába. Az alatt telt az idő, elmúlt egy óra, el kettő, három, nyugtalankodni kezdett a leány apja, anyja, az atyafiság, betörik a házacskának az oldalát, s hát hűlt helye a leánynak. Nosza, fogták a legényt, vitték törvény elé, s ott mindjárt akasztófára ítélték. Még az éjjel felállítják az akasztófát, korán reggel viszik a legényt, akasztófa alá állítják, tenger nép csődült össze, lesték, várták, hogy mi lesz. Amikor éppen a hurkot a nyakába akarnák vetni, meglátja a legény a tenger nép között Jézus Krisztust. Nagyot kiált:

- Gyere, uram, gyere, segíts, mert különben felakasztanak!

Odamegy Jézus Krisztus, elmondják neki, hogy mi történt, miért akarják felakasztani azt a legényt.

- Hagyjátok - mondotta Jézus -, ne akasszátok fel, majd én azt a leányt feltámasztom.

Hát csakugyan a legényt nem is bántják, csődült a nép Jézus Krisztus után, ment vele a legény is, de Jézus Krisztus útközben is kérdezte a legénytől:

- Te legény, megszabadítottalak a haláltól, most már csakugyan mondd meg, hová lett a bárány mája!

- Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nincs a báránynak mája.

Hát jól van, Krisztus tovább nem faggatta, mentek a kemencéhez, ott a leány szíve tájékáról fölmerített egy marék hamut, s mondta:

- Kelj fel és járj!

A hamu abban a pillanatban megelevenedett, fölkelt a leány, járt, és hétszerte szebb volt, mint annak előtte. Bezzeg a leány apja lefizette mindjárt a háromszáz aranyforintot Jézus Krisztusnak. Elveszi a pénzt Krisztus urunk, leönti az asztalra, elkezdi számlálni, s három részre osztja a háromszáz forintot. Kérdi a legény:

- Mit csinálsz, uram, minek számolod a pénzt háromfelé, hiszen ketten vagyunk.

Mondá Jézus:

- Az első csomó az enyém, mert én gyógyítottam meg a leányt. A második a tiéd, mert te vállaltad fel a gyógyítást.

- Hát a harmadik?

- A harmadik azé lesz, aki a bárány máját megette.

- De bizony, Isten, Jézus úgy segéljen, én ettem meg a bárány máját!

- No, bizony, ha te etted meg, el is visznek az ördögök - mondá Jézus, s abban a pillanatban, ahogy ezt Jézus mondotta, honnét, honnét nem, ott termett egy csomó ördög, nyakon csípték a legényt, s úgy elnyargaltak vele a pokolba, hogy többet emberi szem nem látta.

 

A bárgyú ember

Volt egyszer egy ember meg egy asszony, az ember nagyon bárgyú volt. Mikor az asszony elment otthonról, ráparancsolt a férjére: vigyázzon a csirkékre, hogy a kánya el ne vigyen egyet se, szitálja meg a lisztet, meg van ott egy fazék tejfel, azt is köpülje meg, mikorra hazajön, minden legyen készen!

Az ember, hogy minél könnyebben szitálhasson, összefogdosta a csirkéket, aztán a kotlóhoz kötötte őket, hogy a kánya ne vigyen el belőlük, s hozzáfogott a szitáláshoz. Észrevette, hogy mikor szitál, rázkódik a fara, gondolta magában: jó lesz, ha odaköti a tejfeles szilkét (cserépfazék) a farához, majd összerázkódik, aztán nem kell köpülni. Egyszerre vége lesz minden dolognak.

Amint szitált, jött a kánya, meglátja az ember, hogy a kánya felkap egyet, viszi az egészet, szaladt utána. Amint szaladt a csirkék után, odavágta a szilkét az ajtófélhez, el is törött. Ezen annyira megijedt, hogy a tejfel is oda, a csirke is oda, a szilke is oda, a liszt sincs kiszitálva, az asszonytól is félt, most már mit csináljon? Bebújt a kemencébe.

Az asszony látja, mikor hazaér: csirke sincs, tejfel sincs, szilke sincs, a liszt is úgy áll, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sehol, kiabál neki, az ura hallgat a kemencében. Az asszony azután elkészítette a lisztet, tésztát, mindent, hogy majd süt, ment a szalmáért, hogy begyújtson. Bedugta a szalmát a kemencébe, még akkor se szólt az ember. Az asszony meggyújtotta a gyufát, mikor az ember ezt hallotta, akkor kiabálta:

- Hé, anyjuk, itt vagyok a kemencében!

De már akkor késő volt, mert az asszony meggyújtotta a szalmát, s azt mondta:

- Úgyse vagy egyébre való, mint tűzre!

 

A becsületes tolvaj Marci


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Volt neki egy Marci nevű fia. Ez a Marci igen becsületes, egyenes fiú volt. De ráadásul olyan ügyes, okos, világravaló is volt, hogy elterjedt róla a hír az egész országban, hogy ő mindent, de mindent meg tud csinálni. Még a királyhoz is eljutott a híre. Ez a király pedig, igen irigy természetű volt: bántotta, hogy Marci híre elhomályosítja az övét. Magához hívatta a fiút, s azt mondta neki, azzal a gondolattal, hogy majd kifog rajta:


- Hallom, milyen híres vagy, te híres Marci! Hát ha te olyan mindentudó vagy, bizonyítsd is be, mert különben elemésztlek! Ha mindent tudsz, tudsz lopni is, mi?


- Felséges királyom - felelte a becsületes Marci -, lopni még soha életemben nem loptam. De azt nem is akarok.


Feleli neki erre diadalmasan a király:


- No, ha soha nem loptál, most vagy tudsz azt is, vagy véged! Szánt nekem a mezőn tizenkét béresem. Vagy ellopod tőlük a mezőről a tizenkét ekét a tizenkét pár ökörrel, vagy majd én tudok valamit: azt, hogy karóba húzatom a fejed. De ha megállod a próbát, tied minden kincsem, mert azt én is úgy loptam.


Megbúsulta magát Marci, de már nem volt mit tenni. Hazament, s elmondta az anyjának, hogyan járt a királlyal.


- Most csavard föl az eszedet, kedves fiam - mondta az anyja.


Gondolkozott erősen Marci. Aztán elmosolyodott. Megkérte az édesanyját, hogy szerezzen neki tizenkét tiszta fekete csirkét s egy fekete kotlót.


- Mire az neked, édes fiam? - kérdezte az anyja.


De csak megszerezte neki. Marci kiment a csirkékkel az erdőbe. Annak a szélén szántott a király tizenkét ekése. Ott Marci eleresztette a tyúkot a csirkékkel, s elkiáltotta magát:


- Né, a vadtyúk a csirkéivel! Fogjátok meg, szerencsét hoz!


A béresek azon nyomban otthagyták az ekét. Neki mind a csirkék után! A csirkék ijedtükben beszaladtak az erdőbe, a béresek a nyomukban. Addig Marci szépen fogta az ökröket, s elhajtotta az ekékkel együtt.


Hazaterelte Marci az ökröket az ekékkel, mert abban is meg voltak egyezve a királlyal, hogy amit elszerez tőle, az nyomban az övé. Csak az anyját küldte fel a királyhoz, hogy ne várja az ökreit haza.


Másnap hívatja megint a király Marcit. Nagyon mérgesen fogadta.


- Hallom, sikerült ellopnod az ökröket meg az ekéket.


- Sikerült - felelt Marci szerényen.


- Most az egyszer szerencséd volt. De most az éjjel-nappal őrzött csűrömből a gabonát kell ellopnod. Ha nem lopod el holnap reggelig, tudd meg, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied az országom, mert azt én is úgy loptam.


- Megpróbálom, felséges királyom.


Elkezd megint gondolkozni Marci, hogy tudná ő attól a sok őrtől ellopni a búzát a csűrből?


A király aznap még külön is behívta az őröket, megkínálta őket pálinkával, s jól a lelkükre kötötte, hogy nagyon vigyázzanak arra az átkozott Marcira, nehogy kifogjon rajtuk. Ha odamegy, csak essenek neki, s üssék, ahol érik.


Meghallotta ezt a parancsot Marci is, s rögtön kisütött valamit. Csinált egy szalmaembert, rátette a kalapját, s szépen-óvatosan éppen a csűr elé állította. Aztán tüsszentett egy nagyot. Sietnek, jönnek ki az őrök, látják a felöltöztetett szalmaembert. Látják Marci kalapját! Hajrá, neki! A sok pálinkától már szédültek is egy kicsit; a buzgalom még jobban föltüzelte őket. Megesküdtek volna, hogy Marci jött lopni a búzát! Csihipuhi, csak a fejét, a kalapját, hogy meg ne sántuljon! Úgy ellátták a baját, hogy pora-nyoma se maradt.


És mentek azon pityókosan, tódultak mind jelenteni a királynak, hogy nem lopja már el Marci a búzát a csűrből! Agyonverték!


A király nagyon boldog volt, leültette, s etette-itatta őket. Azalatt pedig Marci szépen mind ellopta a búzát.


S küldte az anyját a királyhoz az üzenettel: megállta a próbát.


A király kékült-zöldült mérgében. Futott a csűrbe, de bizony Marci nem hagyott egy szem búzát sem. Megint hívatta Marcit. Most volt csak igazán dühös.


- No, elloptad a búzát, Marci?


- El, felséges királyom.


- Rendben van! De most követelem csak az igazit. Lopd el a száz kocsisom őrizte aranyszőrű lovamat. Ha nem, karóba kerül a fejed. De ha megállod a próbát, tied a koronám, mert én is úgy loptam.


Töpreng, gondolkozik Marci. De csak kifőzött megint valamit. Egy üveg pálinkát vett magához, felöltözött rongyos embernek. Este odament az istállóhoz, s bezörgetett az istálló ajtaján. A kocsisok nem akarták beengedni, mert a király lelkükre kötötte a vigyázást. De mikor látták, hogy csak egy rongyos ember zörget, méghozzá pálinkás butykossal, beengedték magukhoz. Leültették a jászol mellé, s Marci addig ügyeskedett, mígnem rávette őket, hogy igyanak a pálinkájából. Ittak, ihattak, be is rúghattak, még el is aludhattak bátran, mert úgy is bizonyosak voltak, hogy megőrzik a paripát. Mert egy közülük a ló kötelét, egy másik meg a ló farkát fogta, egy harmadik meg rajta ült. De annak, aki a ló farkát fogta, annak a kezébe Marci egy fő kendert adott. Azt pedig, aki a lóra volt ültetve, azt fogta szépen Marci, s ráültette a lovak jászlára. S amelyik a ló kötelét fogta, annak a kezében hagyta a kötelet, de a lovat eloldta róla, s szépen kivezette az istállóból, s hazavitte.


Másnap megy a király nagy biztonságosan az istállóba. Rettenetesen mérges lett.


Rákiáltott az emberekre:


- Hát úgy vigyáztok a lovamra, hogy Marci elvihette?


Azok még mindig italosak voltak. Azt mondja az egyik:


- Sze fogom a farkát!


A másik:


- Sze rajta ülök!


A harmadik:


- Sze fogom a kötelit!


A király jól összeszidta őket. Elhatározta, hogy most már ő fog vigyázni valamennyi holmijára, de Marcit elpusztítja, ha addig él is.


Töprengeni kezdett, hogyan is fogjon ki rajta. Hopp, megvan!


Hívatta rögtön Marcit, s megparancsolta neki, hogy ha másnap délben nem lopja el előle az ebédjét, karóba kerül a feje.


- De ha megállod a próbát, tied a királyi kardom, mert azt én is úgy loptam.


Erre Marci is gondolkozni kezdett.


Másnap délben a király az asztalnál ült, s várta az ebédjét. A szakácsné már ki is tálalta s tálcára tette, s készült bevinni. De hirtelen beszaladt, mert a konyhaablakon egy kéz nyúlt be.


Marci ugyanis előző este, mikor senki se látta, egy kezet csinált fából, befestette, s a végire egy kötelet akasztott. A kötelet a kút kerekére kötötte. A konyha ablaka alatt meg egy lyukat vágott, s azon betolta a kezet, éppen az asztalig. Ezt látta meg a szakácsné. Ezért szaladt be a királyhoz, hogy itt van Marci, bedugta a kezét!


Kifut a konyhába a király s a királyné, és elkezdik húzni a kezet. Húzzák, húzzák, míg a kötél el nem szakad, s mindnyájan hanyatt nem esnek. Mire föltápászkodtak és körülnéztek, Marci ellopta az ebédet.


Aztán anyjával együtt meg is ette.


A király azt sem tudta, mit csináljon mérgében. Most már igazán végez vele! Másnap megint hívatta Marcit, s megparancsolta neki, hogy reggelre lopja el a felesége aranygyűrűjét az ujjáról.


- Ha megállod a próbát, tied a lányom. Azt ugyan nem loptam, csak nálam különb emberhez akartam feleségül adni. Ezért is volt eddig mind a próba.


Marci estefelé odalopózkodott a király szobájához. Most aztán összeszedte igazán az eszét. Egyszerre csak hallja, hogy a király azt mondja a királynénak:


- Én most alvás előtt még kimegyek egy kicsit. Ha visszajövök, szívem, akkor majd add ide gyorsan a gyűrűt, mert énnálam jobb helyen lesz.


Kimegy a király, alaposan körülnéz, hogy nincs-e a közelben Marci. Addig egy ajtónyílással Marci benn termett a szobában. Elváltoztatott hangon azt mondja a királynénak:


- Szívem, add ide gyorsan azt a gyűrűt, mert az az átkozott Marci minden percben itt lehet.


A királyné átadta a gyűrűt a sötétben. Marci meghúzódott az ajtóban, s mikor a király kinyitotta az ajtót, s bejött, Marci szépen kisurrant.


Fekszik vissza az ágyba a király, s mondja a királynénak:


- Szívem, add ide a gyűrűt!


- Hogy adjam - mondja ingerülten a királyné-, mikor már odaadtam! Az előbb kérted el, én magam húztam az ujjadra!


A király olyan mérges lett, hogy majd széthasadt mérgében. De most már nem szólt. Akkor sem, amikor nem Marci édesanyja, hanem maga Marci ment fel a palotába a királykisasszony­ért, a kardért, a koronáért, az országért.


Megülték a lakodalmat, volt minden, mi kellett, mire csak tellett, vendégeknek tál lé - cigánynak is kávé.

 

A béka-királykisasszony



Mikor volt, mikor nem volt - volt valamikor a föld kellős közepében egy cserfa, olyan magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelső ágán ült egy ősz öregember; akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta nekem ezt a mesét, hallgassátok meg.Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a király a fiainak:
- No, édes fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól kinőttetek az isten markából.
- Hiszen mi meg is házasodnánk - mondták a fiúk -, de hol találjunk hozzánk illőt?
- Ezen én is sokat gondolkoztam - mondta a király -, mert sem keletre, sem nyugatra, sem északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs olyan királykisasszony, aki hozzátok illő volna.
Gondolja a király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak valamit. Mindjárt összehívatja, ahány bölcs ember van az országban, összeülnek, tanakodnak ezek, s azt határozzák, hogy a három királyfinak csináltassanak három nyilat s három nyílvesszőt, álljanak ki az udvar közepére, onnét lőjék ki a nyílvesszőket, s amely országnak a földjén leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget.
Megcsináltatják a három nyilat s nyílvesszőt, a királyfik ki is lövik hárman háromfelé, aztán elindultak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak jó szerencséje volt, mert azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni, megtalálták a nyílvesszőjüket, az egyik egy, a másik más király udvarában, leányt is találtak szemrevalót, feleségül is vették, nagy lakodalmat is csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.
Hej, hanem a legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született! Ment, mendegélt erdőkön, mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált a nyílvesszejére. A hetedik nap már éppen vissza akart fordulni, mikor az Óperenciás-tenger partjára ért, s hát mit látnak szemei! A tengernek közepén van egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő nyílvesszeje. Búsult szegény királyfi, tűnődött magában, még a könnye is kicsordult.
Hát ő most hogy tudjon odajutni, ahol a nyílvesszeje van? Amint így tűnődnék magában, csak kiugrik a tengerből egy csúnya varas béka, s kérdi tőle:
- Mi bajod, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet? Ránéz a királyfi:
- Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok? Mondja a béka:
- Nemcsak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye, szeretnél átalmenni a szigetre, hogy visszahozzad a nyílvessződet? No, ne búsulj, én átalhozom neked, de csak azzal a feltétellel, ha feleségül veszel engem.
Nagyot kacagott a királyfi:
- Mit beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?!
- Hát jól van - mondja a béka -, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább a nyílvessződet.
Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának: - No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül veszlek.
Azzal felült a lovára, maga elé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába. Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s úgy otthagyta, mintha ott se lett volna. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is sebesebben, s örült, hogy megszabadult ettől a förtelmes állattól.
Az ám, ahogy visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ül a béka a lovának a farán!
- Ugye, meg akartál szökni tőlem? - mondta a béka. - De megállj, ezt még megkeserülöd!
Hej, búnak ereszkedett a szegény királyfi! Mit tudjon csinálni? Megpróbálta másik éjjel, harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle, ahogy hátranézett, ott ült a béka a lovának a farán, s megfenyegette őt másodszor is, harmadszor is:
- Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!
Mit volt, mit nem tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle az apja, kérdik a bátyjai:
- No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van?
Mondja a királyfi nagy búsan:
- Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg!
Kimennek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi állatot.
Kérdik tőle ismét:
- Hát hol az asszony?
- Itt van ni! - mondja a királyfi. - Ott ül a lovamon.
Haj, szörnyű haragra gerjedt a király! Hogy őt így megcsúfolta az ő legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt mondta neki: fel is út, le is út, többet ne lássa.
Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta megett, nem szólt egy szót sem. Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás. Ottan megállott, a lovát belecsapta a fűbe, maga pedig leheveredett egy fa alá, s elaludt.
Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Egy olyan palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-köve gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
Bezzeg, hogy megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg, hogy megváltozott most a szíve indulatja. szép gyöngén megfogta a felesége kezét, s azt mondta:
- Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Mosolygott a szép asszony, ő is azt mondta:
- Ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Hanem azért azt gondolta magában: "Megállj, mégis megbüntetlek azért, hogy háromszor elhagytál engem!"
Telt-múlt az idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor el-elszomorodott, mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy háromszor elhagyta.
Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik, meg is kérdezte egyszer:
- Talán bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?
Azt mondja az asszony:
- De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy egyszer olyan erősen gyűlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én mindig olyan förtelmes állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály leánya voltam. Sok embert megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc, s hogy nem mentem hozzá, békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszővel keres magának feleséget.
- Hej, ha én ezt tudtam volna, lelkem feleségem! - mondta a királyfi - bizony, nem szomorítom meg a szívedet!
A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában: "Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél."
Aközben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy a kitagadott fia építtette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy bizonyosan az ő bosszúságára építtette a várat az a kitagadott fiú. Mindjárt üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg úgy.
Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se menjenek. Majd eligazít ő mindent annak rendje-módja szerint. Visszaüzent az öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.
No bizony, az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap, akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát varázsolt elő, hogy az ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból. Csak az öreg királynak s a két idősebb fiának hagyták meg az életét: hadd menjenek haza isten hírével, de aztán őket többé meg ne háborítsák.
Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő, s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak még mindig nem ment ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép leány lett belőle, de bezzeg, mikor béka volt, irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer az urának:
- No, lelkem uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam mondottad, hogy ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket?
Azt mondta a királyfi:
- Emlékszem, emlékszem, lelkem feleségem.
- Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?
- Arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem feleségem.
- No bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is elhagylak téged. Nesze, adok egy gyűrűt emlékül, s isten áldjon.
Eleget istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami elmúlt, elmúlt, felejtse el: a szép asszony nem hallgatott rá, csak kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája. Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája! Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert - halljatok csudát! - ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, hol akkor éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.
- No, édes lovam - mondta nagy búsan -, összekerültünk megint, most mehetünk ismét világgá.
Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön átal, ha valahol szolgálatot találna. Addig ment, mendegélt, míg rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s köszön a molnárnak, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:
- Adjon isten jó napot, molnár gazda!
- Adj' isten, öcsém! Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
- Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.
- No bizony, ha igen, állj be hozzám molnárlegénynek. Nekem sem gyermekem, sem senkim a világon: ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat.
Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy miféle malomba került, mert őrlenivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz őrlenivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet.
Meg is kérdezte egyszer az öregtől:
- Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrlenivaló, s ki viszi el innét, hogy én azt sohasem látom?
- Hej, öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el, amikor te alszol.
- Hát aztán hová viszi?
- Hm, öcsém, a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy kőszikla, annak a tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú özvegységben.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le este, s éjfélkor, ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt majd kitörte a "rossz".
- Ne félj - szólt a királyfi -, nem vagyok kísértet. A malomból jöttem, hogy itt keressek szolgálatot.
- Jól van - mondta a sütőmester -, éppen szükség van sütőinasra, felfogadlak annak.
Hát bezzeg a királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek vele, de sütött aztán fehér cipót is, szép piros ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide.
Hetek múltak, hónapok múltak, s ím, egyszer, amint kitekint a sütő ablakán, látja, hogy éppen az ablak előtt sétál el egy szépséges szép asszony, éppen az ő felesége! Hej, istenem, nem találta a helyit. Mit csináljon, hogy kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony azt gondolta, hogy a gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja erről a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: belekeverte a gyűrűt a tésztába, és sütött ebből olyan ropogós piros cipót, hogy még a sütőmesternek is tátva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul belőle egy gyűrű! Fölkapja az inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi, nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol kipirosodik. Hívatja a sütőmestert:
- Ki sütötte ezt a cipót?
Mondja a sütőmester:
- A sütőinas, felséges királyné.
- Küldje ide mindjárt.
Küldik a sütőinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné: lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat csaptak, de olyant, hogy hét országra ment a híre.
Én is ott voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam a bort. Hazafelé adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka, kender a farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott a lovam egy békasóba, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett a kóró, elolvadt a viasz, leesett a tök, s hupp! - lepottyantam én is a földre, hogy nagyot nyekkentem belé. Itt a vége, fuss el véle.

 

A BIKA



Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egy szegény ember, annak a szegény embernek felesége s hét gyermeke. Hej, Istenem, volt gyermek elég, de bezzeg kevés a harapnivaló! A szegény ember éjjel-nappal dolgozott, hullatta véres verejtékét, csakhogy legalább a száraz kenyér ki ne fogyjon az asztalfíából, s merthogy erre Isten meg is segélte, sohasem zúgolódott. Hanem az asszony - no, az sokat zúgolódott, békételenkedett a sok gyermek miatt, s egyszer nagy keserűségében fel is fohászkodott az égre: bárcsak az Úristen elvenné a gyermekeket! Hallotta ezt a szegény ember, s erősen megbotránkozott.

- Asszony, asszony, mit beszélsz! Vigyázz, mert megver az Isten!

Na, nem is telt belé egy hét, meghal egy gyermek, s még jóformán el sem földelik azt, meghal egy másik is.

Bezzeg sírt-rítt az asszony, a haját is tépte szörnyű bánatában, s jajgatott keservesen:

- Jaj, Istenem, Istenem, de megvertél!

- Látod, asszony, látod, ugye megmondtam?! - kesergett a szegény ember.

Az már igaz, hogy nem ver az Isten bottal, mert még abban az esztendőben meghalt egy gyerek: most már csak négy volt a hétből.

De emberi szó ki nem tudja mondani a szegény asszony szívének bánatát. Aztán hogy még nagyobb legyen Isten büntetése, annyi pénzök sem volt, amivel koporsót s szemfödőt vegyenek a halottjuknak. Ment a szegény ember ehhez is, ahhoz is, hogy adjanak pénzt, de nem kapott sehol. Nem adott még a leggazdagabb ember sem, pedig annak annyi pénze volt, hogy vetette föl.

Mit volt mit nem tenni, a szegény ember karjára vette a halott gyermeket, kivitte a temetőbe, s gödröt ásott neki. Gondolta magában: mindegy a halottnak, akár koporsóban, akár koporsó nélkül fekszik a föld alatt, így is, úgy is porrá lesz...

Ássa, ássa a sírt a szegény ember, s hát egyszerre csak nagyot csendül-kondul az ásó. Nézi, mitől csendül-kondul, s ím, egy rengeteg nagy üst van a földben, s az üst színültig tele arannyal. Kiveszi az üstöt, a gyermeket szépen elföldeli, aztán megvárta, míg besötétedik s akkor hazacipelte az üst aranyat.

De hiába ment haza sötét este, az a gazdag ember, kinek annyi pénze volt, hogy majd felvetette a tenger arany s ezüst, s mégsem adott egyet koporsóra, szemfödőre, valahogy megneszelte a dolgot, s mindjárt arra fordult az esze, hogy okkal-móddal, furfanggal, s ha úgy nem lehet: erővel is elvegye a szegény embertől az aranyat. Éppen aznap nyúzatta meg a bikáját a gazdag ember, s mit gondolt, mit nem, magára húzta a bőrt, úgy ment a szegény ember ablakára rettentő nagy bömböléssel. Ott a szarvával bedöfte az ablakot, s beszélt elváltoztatott hangon:

- Böm, böm, add ide az üst aranyat! Böm, böm, ördög vagyok, ha nem adod az aranyat, viszlek a pokolba!

Hej, megijedt a szegény ember, hogyne ijedt volna meg, s az üst aranyat a bika szarvára akasztotta.

- Nesze, ördög, vigyed!

A gazdag ember elszaladt az üst arannyal, azazhogy mit mondok, nem szaladt bizony, csak támolygott elébb, elébb, mert az üst lehúzta a szarvánál fogva, hogy az orra majd a földet verte. Négykézláb mászott be a házba, ott elnyúlt a szoba földjén, s jajgatott:

- Jaj, jaj, vegyétek le ezt az üstöt!

Volt a gazdag embernek hat erős fia, mind a hat megragadta az üstöt, próbálták külön, próbálták együtt, de nem tudták az üstöt levenni.

Mit volt mit nem tenni, odahívatták a szegény embert, hátha az le tudja venni.

Bezzeg hogy a szegény ember csak hozzányúlt, s az üst egyszeriben levált. No, ha levált, nem is hagyta nekik, szaladott haza nagy örömmel. Hanem a gazdag ember csak jajgatott tovább:

- Jaj, jaj, húzzátok le rólam ezt a bőrt. Mint a vas, úgy szorítja a testemet.

Megfogták a legények, húzták a bőrt, de húzhatták, úgy odaragadott a gazdag ember testéhez, hogy az egész falu sem tudta volna lehúzni.

S hát egyszerre csak, Uram, Jézus, ne hagyj el! - felugrott a gazdag ember, bömbölt rettentően, a szarvával meg öklelődzött: valóságos bika lett belőle. Kiszaladt a házból, végig az utcán, ki a faluból, s úgy elszaladt, hogy többet sohasem látták.

 

A bíka menyecske


Egy embernek volt sok-sok gyermeke. Olyan sok volt, mint a rostán a lyuk s még eggyel több. Azt mondta egyszer a legkisebbik, hogy ű elmenyen szerencsít próbálni. Amint ment, mendegélt, látta, hogy egy helyt íg az erdő, s ott benne látja, hogy egy kis kígyó vergődik, ki akar szabadulni s nem tud. Megszólal a kígyó:


- Legyél szives, segíts meg engemet, s mentsél ki!


- Hogy segíljek neked? Hogy menjek bé a tűzbe? Ha bémenyek, megmarsz.


- Ne fílj semmit, csak nyújtsad bé a botodat! Én majd rácsünkörközöm.


Úgy is tett a kisfiú. Bényújtotta a botot, s a kígyó rácsünkörközött, s a fiú kiemelte a tűzbűl. Azt mondta a fiú:


- Hát hogy vigyelek én haza, azt se tudom, hol lakol.


A kis kígyó csak sírt, kírlelte, hogy csak vigye haza, majd megmutatja ű az utat. Elindultak, mentek, mendegéltek, s elírkeztek egy csúnya gyepühöz. Nem tudtak keresztülmenni. Azt mondta a fiú: - Most már szállj le, mert itt nem tudok keresztülmenni!


De a kis kígyó csak rálehelt a gyepüre, mindjárt út nyilt előttök, s vitte tovább. Azt mondta a kis kígyó a fiúnak, hogy mikor hazamennek, az apja igír sok vagyont, pínzt, mindent, de ne fogadjon el semmit, csak van az ajtó megett egy tarisnya, azt kírje el, s még a legkisebbik lányát. Mentek is haza, de az öreg király nem akarta igírni a lányát. De a kis kígyó sírt, hogy hát űtet kiszabadította, akkor fizesse meg neki. Vígül nagy nehezenn odaigírte. Akkor vezette a kisfiút bé az egyik szobába, s ott látott egy csúnya, csúnya bíkát. Az volt a nagyobbik lánya. Megiszonyodott. Akkor vitte a másik szobába. Ott is egy ilyen ahhoz hasonló bíka volt. Az volt a közbenső lánya. Vígre bévitte a harmadik szobába. Ott volt a legkisebbik lánya. Jánosnak elment minden kedve tűlle. De ha odaígírte, muszáj volt, hogy vigye magával. János megköszönte szípen, de filt tűlle. János a nyakába akasztotta a tarisnyát, s ment elűl, a bíka meg ment utánna lepcsegve. Mikor kiírtek a kapun külül, gondolja magában János, hogy jó lesz elhagyni. Megindul gyorsabban menni, hogy maradjon el. El is maradt, de a menyecske kiáltotta:


- Várjál meg, János lelkem, úgyis csak magaddal kell, hogy vigyél!


János nem hallgatott rá, csak haladt tovább. Mikor már jó messzire elhaladt, hogy nem látta, gondolta magában, hogy jó lenne valamit enni is. Levette a tarisnyát, s mondta, hogy egy személynek ítel-ital legyen. Mindjárt lettek is különbnél különb ítelek s italok. Mire János leült, hogy egyík, akkorára megírkezett a menyecske is, elírte s azt mondta:


- Mír nem kíszítettél két személyre, János lelkem? Én is éhes vagyok.


A maradíkbúl egy kicsit hagyott neki is, de újat nem kíszíttetett. Elindultak, mentek, mendegéltek, s béírtek abba az erdőbe, s ott láttak egy kis kalyibát, s ott megegyeztek, hogy ott laknak ketten. János odajárt favágni, s a menyecske meg ügyesen bérendezte a kis lakásukat. Estére mindig várta vacsorával haza Jánost. Közben nappal levette magárúl a bíkabűrt, csak íccaka volt bíka. Egyszer arra járt a király vadászni a fiával. A királyfiú meglátta, nagyon megszerette a menyecskét, és azt mondta az apjának, ű, ha meghal is, mégis elveszi a leányt, öljík meg Jánost. Azt mondta a király a fiának:


- Hadd el, fiam, mert majd próbára tesszük mi! Úgyis egy szegíny favágó nem tudja kiállni a próbát, s akkor a tied lesz a felesíge. Másik reggelre üzent a király, hogy János menjen fel hozzá.


Felment János, s azt mondta a király, hogy reggelre ültessen szöllőt, hogy az reggelre teremjen, s vigyen neki egy liter mustot s egy tányír szöllőt.


Ment haza nagy búsan János, hogy már mi lesz vélle. Mikor hazaírkezik, kérdi a felesíge, hogy:


- Mír búsulsz, János lelkem? Sohase búsulj, csak vacsorálj, s feküdj le, ne gondolj semmivel!


Lefeküdt, s akkor a menyecske elővett egy sípot, s megfújta, s amennyi kis apró ördög volt, mind eléjött. Mind kérdeztík, hogy mit parancsol, mivel szolgálhatnak? Mindjárt munkába állította. Dolgoztak szorgalmasan úgy, hogy reggelre kísz volt minden. János, mikor felíbredt, már el volt kíszítve egy tányír szöllő s egy liter must, vihette a királynak. Vitte. A király nagyon bosszankodott, hogy ki tudta állani a próbát, s azt mondta:


- Na, ezt kiállottad, de a másikba majd belétörik a fogad.


Akkor azt mondta, hogy ültessen erdőt, csemetít, hogy az reggelre nőjjön meg, legyen nagy fa, aztat vágassa le, dolgoztassa ki, ípítsen belőlle hidat, s a többit hordják bé egy csomóba a király udvarába. A hídra csináltasson tornyokat vígig, abba csináltasson harangot meg zsoltáréneklő madarakat! Úgy legyen elkíszítve, hogy mikor valaki rálíp, azonnal szóljanak a harangok, énekeljenek a madarak!


Most János még sokkal szomorúbb volt, amint ment hazafelé. Nem akart vacsorázni sem bánatjába, de a felesíge csak bíztatta, hogy ne törődjön semmivel, feküdjön le nyugodtan. A menyecske újbúl elévette a sípot, megfújta, s most még sokkal, de sokkal több ördög jött elé. Reggelre mindent eléállítottak. Ott volt a híd, s ott volt a sok fa a király udvarában. A király nagyon mírgelődött, harmadszor is odahívatta Jánost. Azt mondta, hogy menjen el, s híjja meg Jézus Krisztust és Szent Pétert holnap ebídre. Most volt csak igazán meggondolkozva János. Hát ű még soha nem járt a mennyországban, hát most hogy menjen oda? Mondja a felesíginek, s mondja a felesíge: - Na, most vacsorálj hamar!


S akkor elévette a sípot, s háromszor is megfútta. Akkor eléjött egy ötlábú lú. Mindjárt odaállt, hogy hát:


- Mit parancsol, asszonyom?


Mindjárt aztán elmondta a menyecske, hogy hát hova kell menni, s vállalkozott, csak azt mondta, hogyha lehet, siessenek, mert mindjárt leesik a harmat, s a patkó kopott rajta és sík lesz. Ahogy János megvacsorázott, felült a lúra, s mindjárt el is mentek. Aztán, mikor odament, mondta Jézus Krisztusnak, hogy mit kiván a király, hogy jöjjön el hozzá holnap ebídre. Azt mondta Jézus:


- El is menünk Péterrel együtt, csak itt van egy szem búza, vidd el a királynak, s mondd meg, hogy ezt őrölje meg, s ebből süttessen kenyeret holnapra, s van a királynak egy olyan tehene, amelyik soha sem borjúzik, aztat borjúztassa, azt fejje meg, s abbúl csináljon kávét.


János meghajolt, s eljöttek. Ment a királyhoz, s átaladta az izenetet, s átaladta a szem búzát. A király nagyon haragudott erre az izenetre, s azt felelte Jánosnak:


- Lesz itt mit egyík elíg.


János hazament, s várt, hogy reggel jönn Jézus Krisztus meg Szent Péter. Reggel alig hajnalodott, jöttek. Hítták Jánost is, s mentek a királyhoz. Mikor rálíptek a hídra, a harangok mind elkezdtek harangozni, a madarak énekelni. A király nagyon haragudott. Hát ki mer az ű hídjára lípni? Fegyveres katonákat küldött, hogy rögtön öljík meg, hogy lássa, hogy ki az. Mikor látták, hogy Jézus Krisztus, egy se tudta mozdítanni a fegyverit sohuva, nem tudták megölni. Mentek vissza a királyhoz, s a királynál terített asztal várta. Mikor megírkezett Jézus Krisztus, a király mondta, hogy üljön le. Jézus azt kérdezte, hogy megőrölte-e azt a szem búzát, sütött-e belőle kinyeret, hogy a tehenet bornyúztatta-e, csinált-e kávét a tejibűl? S azt mondta a király:


- Ó uram, hát hogy kivánhatsz tűllem ilyen lehetetlensíget? Azt mondta Jézus Krisztus:


- Úgy, mint te kivántál ettűl a szegíny embertűl.


Erre megfordultak, s eljöttek, s otthagyták a királyt. Mikor egy kicsit messze voltak, azt mondta Jézus, hogy:


- Nízz vissza, János, mit látsz?


János visszanízett, hát látta, hogy az egísz város lángban ígétt. Mentek tovább, s akkor megint mondta hogy:


- Nízz vissza, János, mit látsz?


János visszanízett, s látta, hogy az egísz város helyin egy nagy halastó lett. Harmadszor is mondta, hogy:


- Most nízz vissza, János!


Hát uram teremtőm, látta, hogy a város fel volt ípülve, még sokkal szebb volt mint azelőtt. Azt mondta Jézus Krisztus hogy:


- Most költözz bé, János, te a felesígeddel ebbe a városba, s te alapíts egy új országot!


János megköszönte szípen, elbúcsuzott, s elváltak egymástúl. Ahogy hazament János, elmondta a felesíginek. Elhatározták, hogy béköltöznek abba a városba lakni. Bé is költöztek oda, s íltek boldogann.


Jánosnak egyszer eszibe jutott, hogy az anyjának milyen rossz lehet a háza, ahunn azok laknak. Azt mondta a felesíginek, hogy:


- Hozzuk ide anyámékot, a szüleimet, hogy lakjanak azok is itt mivéllünk!


Azt mondta a menyecske:


- Nem bánom, hozzuk, csak az anyád szavát nem fogadd meg soha - azt mondta - , az apádét fogadd, de az anyádét ne!


Me az anyja arra tanította, hogy ígesse el a bíkabűrt. Az apja mindig azt mondta:


- Hadd el, fiam, majd elveti magátúl, mikor úgy látja jónak! Bé is költöztettík a szüleit a városba, s ott laktak együtt. Az anyja meg egyszer rábeszílte, hogy elígesse a bíkabűrt. Elígette. Mikor a menyecske megtudta, erősen sírt, keservesenn.


- Na - azt mondta - , mégis megfogadtad az anyád tanácsát. Mi már többet egymáséi nem lehetünk soha, me - azt mondta - én evvel el voltam átkozva, s még két évig kellett volna, hogy viseljem. Most már együtt többet nem ílhetünk soha.


Kiment az udvarra, s megrázkódott, egy nagy madár lett belőlle, s elrepült. Az ura nagyon búsult utánna, hogy most már többet nem látja. Csináltatott magának egy pár vasbocskort és egy vaspálcát, s azt mondta, hogy addig menyen, amig megtanálja.


Elindult, s ment, mendegélt jéghegyen, s üveghegyen keresztül, úgyhogy belételt tizenkét esztendő, amig elírkezett egy rítre. Ott volt egy kis házikó, s abban lakott egy ősz, öreg ember. Elkérdezte, hogy mi járatban van, hogy került oda. Elpanaszolta, s azt mondta az öregember:


- Tudom, fiam, s ismerem, hogy milyen bajban vagy. Azt is tudom, hogy a felesígeddel mi törtínt. Tudom, hogy madár volt, de most átváltozott szarvasnak. Itt a ríten van egy kút, s a mellett van egy vályú, s tizenkét szarvas szokott odajönni minden dílben inni - azt mondja - , azok közt van a te felesíged is. Azt úgy ismered meg, hogy az mindig a jobb oldalon külön fekszik a többitűl, mikor lejönnek inni, mert mindig ott szoktak dílben pihenni. S akkor menj oda, s bújj oda a jobbik oldalához, s sírd el magadat, ahogy csak tudod, de szólani nem szóljál semmit, s akkor feküdj a másik oldalához, s ott is sírjál, s akkor ű megszólal, s te csak akkor felelj, ha kérdez.


Úgy is tett. Hát megszólal a szarvas, már a menyecske:


- Ugyi, nem hagysz bíkimet itt se! Mondtam, ne fogadj szót anyádnak, s mégis ellgetted a bíkabűrt. De ha te ippen úgy nem ílhetsz nélkülem, hogy ide is eljöttél utánam, megteszem, hogy tíged is átalvarázsollak, de mi együtt úgysem ílhetünk, sem nem láthatjuk egymást soha.


Azt mondta, hogy átalbütyközteti a fejin, s lesz belőle vacsoracsillag. A szarvas is keresztülbütyközött a fejin, s belőle lett a hajnalcsillag. Így aztán nem láthatják többet egymást soha. Itt a vége.

 

A bikaborjú


Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a tarka malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Volt annak egy Riska tehene. A tehén megellett egy bikaborjút.


A bikaborjú nőttön-nőtt, valamennyi széna, szalma volt Magyarországon, mind megette, de nagyon nagyra nőtt.


Volt ennek a szegény embernek három fia is. Elővették a bikát, el akarták hajtani a Tiszára inni, mert a kútból egy hörpintésre kiitta a vizet. De gyalog nem bírtak vele: telefont szereltek a hátára, úgy hajtották. Egyik ült a nyakán, a másik a derekán, a harmadik meg a farán. Aztán úgy hajtották, hogy beleszóltak a telefonba:


- Üssed már a farát!


- Üssed már a derekát!


- Üssed már a fejét!


Olyan nagy volt.


Mikor odaértek a Tiszához, megkínálták vízzel. Mikor ivott, megkötötték egy fűzfabokorhoz. Õk aztán leültek szalonnát sütni.


Ahogy ott sütik a szalonnát, hát arra repült egy nagy sas. Lecsapott, körme közé kapta a bikát, és elragadta.


Útközben, ahogy a sas vitte a bikát, leejtette az egyik hátulsó sódarát. Egy gulyás éppen arra legeltette a gulyát, beleesett a sódar a gulyás szemébe. Három hétig keresték nagyítóval a gulyás szemében a bika sódarát, míg megtalálták.


Bevitték a városba, mert éppen ott volt közel. A város három hónapig nem bírta felemészteni, annyi hús lett belőle. A csontját meg eldobták.


Olyan homokos vidékvolt az, a szél mindig fújta a homokot. De az a nagy csont megtartotta a homokot, olyan homokhegy lett, hogy egy várost építettek rá.


A huncut rókák meg bejártak a városszélre tyúkot lopni. Az egyik róka bevájta magát a város alá, meglelte a csontot. Belerágott a végébe, s a fogával kezdte húzni. Addig húzta, húzta, míg kirántotta. Összedőlt a város.


Még most is láthatod, ha arra jársz. Ha nem hiszed, kérdezd meg éntőlem. Olyan igaz, mint az öklöm, bizonyítja a könyököm.

 

A bolond falu




Ez a bolondos falu története. Ott olyan bolondos emberek laktak, hogy ollyant osztén a világon nem lehetett találni. No meg a bíró! Hát annak oszt párja nem vót. Hát egyik napon egy asszony elmegy a bíróhoz:
-Jaj, bíró úr, lagzihó készülődünk, oszt só meg csak egy csepp van! Adjon má tanácsot, mit tegyünk?
- Hát édes jányom, ha van egy csöpp sótok, a maradék sótokat vessétek el jó kövér fődbe, majd megszaporodik!
Nos, más se köllött az asszonnak, nagyon megörült, megy haza nagy örömvel. Már a kaputól kajbál:
- Hé ember, hozd a gereblyét meg az ásót!
- Minek az te?
- Most gyüvök a bíró úrtúl, azt mondja, hogy vessük el a sónkat, majd megszaporodik.
Na, úgy is tettek, fölástak egy darabot a kertbe, elvették a sót, legereblyézték. Oly jó esős idők jártak akkorába, jó meleg vót, egy reggel megy ki az ember, hát: hát szépen zöldül, ahol elvették a sót. Nagyon megörült:
- Hű, asszony, gyere csak! Kikelt a sónk!
Nagy örömökbe még a szomszédból is átkajabálták a szomszédasszont:
- Rozi te, gyere csak át, kikelt a sónk!
Na, csipdosgattak belőle, nyalogatják - hű, ugye állott szaga vót_ Csípte a nyelveket.
-Hű te, ilyen kicsi, oszt má milyen jól csíp! De jól jártok vele, sok sótok lesz.
Na biza várták, hogy majd a só fehéredik - nem fehéredett meg. Eljött a lagzi ideje. No ugye Sülde falujában kis házakat építettek, hát ugye a kis házra kis ajtót tettek. A menyasszony meg más falubúl hozták. No gyün elől a lakzis menet, nagy magos menyasszonyval, odaér: nem fér be az ajtón. Jaj, az örömanya elkezdett siránkozni:
- Szent Isten, íllyen csúfságot, mit szólnak nekünk a faluba, hogy a menyasszony nem fér be az ajtón!
Azt mondja a bíró nekik:
- Hát nincs más, emberek-asszonyok, a lábát el köll vágni a menyasszonnak, majd oszt befér az ajtón!
-Jaj, de- aszongya az ifjú -ha a lábát elvágjuk, hát akkor hogy megy be? - Hű, az ténleg nem jó!
Aszongya a házigazda:
-Nincs más, én veszem a baltát, kivágom az ajtót.
- Jaj, mán a lagzi napján nincsen poloska a tyúkra! - megint mondja a másik.
Hát azt mondja az egyik, a menyecske:
-Nincs más, le köll vágni a menyasszonynak a fejit!
- Jaj, mán a fejit mégse - mondja az örömanya -, hát nézzetek csak rá, hát a menyasszonynak a feje a legszebb!
Hát az ténleg nem jó. Ott tanakodnak, ott jajgatnak. Nagyapám nagyapja is meg vót híva a Lagziba, az oszt mán nem bírta hallgatni őket. Aszongya:
-Hát ide hallgassatok, hát hajoljon meg az a szép menyasszony, oszt majd befér az ajtón!
Hát úgy is történt. Meghajult a menyasszony, szépen befért az ajtón. Jaj, megvót a nagy öröm! Nagyapám nagyapját a főhelyre ültették. Itatták-etették.
- Igyon kend, egyék! De hogy hol született maga meg ez a nagy ész'? Hogy ilyen szépet, jót ki tudott tanálni!
Hát a bíró meg ül ottan hegyesen, olyan kényesen, egyszer kinéz az ablakon, aszongya:
- Hű, emberek, nagy baj van! Nézzetek csak ki, hogy a templomunkot hogy benyőtte a bodza meg a csipkebokor! Azt onnan ki költ húzni!
- Hát de hogy, bíró úr?
- Hát én mán kigondoltam: az asszonyok lagzi után hazamennek, fonják a kötelet éjjel-nappal! Az emberek meg addig vetnek.
Na, úgy is vót. Hazamentek az asszonyok, fontak kötelet. Mikor készen vót a nagy köteg, összedoboltatta a bíró az egész falu népit gyüjjenek össze! Összegyüttek, az a sok nép azt a nagy kötelet körültekerték a templomon, a tornyon, az egész falu belekapaszkodott, rángatták, a bíró meg vezényelt.
- Hó-rukk! Egyszerre!
Hát egyszer nagy csörrenés, elszakadt a kötet, rakásra estek. Jaj, alig bírtak fölkászmálódani. Na, mire fölkászmálódtak, ballagtak hazafelé, hát egyszer a bíró meglát egy nagy diófát, a sok dió húzta így az ágát egész a fődig.
Aszongya:
-Ide hallgassatok, emberek! Hát nem mehettek el a fa mellett, hát nézzetek csak erre a fára! Milyen szomjas. Ezt be köll húzni a patakba, oszt meg köll itatni!
No, belekapaszkodott az egész falu. De aszongya a bíró:
-Két ember menjen föl a fára! Meg jó megtolni! No, egyik aszondta:
- Én nekem a fejem szédül. A másik:
- Nekem a lábam fáj.
Senki nem akart fölmenni. Vót ott egy jó derék ember, aszongya:
- Majd fölmegyek én, bíró úr! Megtolom én azt a fát, mint annak a rendje! No, föl is ment a nagy ember a fára, a falu népe meg rángatta. Egyszer egy nagy reccsenés: a gally levágta az embernek a fejit, az ember leesett fej nélkül a fődre. Aszongya a bíró:
- Emberek, asszonyok, vót-e ennek az embernek feje, mikor ez fölment a fára?
Hát honnan tudjuk mink azt, bíró úr, hogy vót-e vagy nem vót'? - Hát senki nem tudta. Azt mondja a bíró:
-Menjetek, kérdezzétek meg a feleségit! Hát elmennek:
-Te Rózsi, vót-e az uradnak feje, mikor elment otthonrút?
-Hát honnan tudjam én azt, hogy vót-e vagy nem vót? Hagyjad, majd megnézem a kalapját!
Bemegy a házba, föltekint a fogasra:
-Halljátok, nem felém én azt a kalapot sehol! Csak lehetett neki feje akkor mikor elment itthonrúl, csak a fejín vitte el azt a kalapot.
No de hogy újra visszaértek, megtalálták bizony a fejet is, meg az embert is, eltemették. No de a bíró nem vesztette el a jókedvit. Azt mondja:
- Hát ide hallgassatok: nekünk, ennek a falunak, Sülde falujának elsőnek köll lenni a vármegyénél!
- De hogy, bíró úr?
- Úgy, hogy fölmegyek a Holdra.
-Jaj, bíró úr, hát az nagyon messze van!
-Dehogy van messze, nézzetek csak oda a hegy tetejire!
Hát akkor kelt fel a Hold, hát bizony közel vót a hegykő.
- Hát oda hordókot kiguringatni arra a nagy hegyre, oszt akkor én fölmegyek a hordó tetejire, rakjuk a hordót mindig följebb, mindig följebb, oszt a végín a Holdon leszek, oszt elsők leszünk a vármegyénél.
Na, úgy is vót. Másnap az egész falu tolta a hordókat ki a hegy tetejire. Rakták egymásra, a bíró meg mindig följebb. Mindig följebb. Na, elfogytak a hordók. Aszongya a bíró:
- Hát halljátok, emberek, hát adjatok még hordót!
- Há nincs mán, bíró úr, honnan?
- Hát nézzetek ott alulra, alattam azt a kettőt, az a kettő, arra mán semmi szükség nincsen!
Hát kivették a két hordót. a bíró lezuhant, nyakát törte. De ha akkor a bíró le nem esett vóna, most a mese is tovább tartott vóna.

 

A bolond örökös



Volt egy öregember. Mikor halála óráját érezte közeledni, magához hívatta a három fiát.
- Egy bikám van, ez az egész örökségem. Nem tudk veletek igazságot tenni, a bikát nem tudomháromfelé osztani. Hát mind a hárman csináltassatok egy istállót. Ha készen lesztek, kiengedjük a bikát a vízre. Akinek az istállójába szalad, azé lesz a bika.
No, ebben mind a hárman megegyeztek. A két idõsebb mindjárt nekilátott az építésnek. Téglából, kõbõl raktak olyan istállót, hogy kastélynak is beillett volna. A legkisebb legény habajkós volt, úgy is hívták, hogy Bolond Istók. Az nem csinált semmit, az ujját sem mozdította, nevette a másik kettõt. Azok meg mérgesen ráförmedtek:
- Mit akarsz? Neked nem kell a bika? Te nem csinálsz semmit?
Mikor a két gyönöyrû istálló majdnem készen lett, a szép cseréptetõt tették rá, a habajkós legéyn odament az apjához.
- No, édesapám, szerezzen nekem egy kocsit meg egy lovat!
- Minek volna az neked?
- Majd én is csinálok istállót.
- Eredjél már, mit kezdenél most, mikor a két bátyádé készen van?
- Ne törádjön vlee, estére az enyém is készen lesz.
Megkapta Bolond Istók a kocsit meg a lovat. Kihajtott az erdõre, zöld ágakat vagdosott. Hazaérve leütött négy karót, befonta, körülkerítette az ágakkal.
- No, most már engedhetik a bikát a vízre!
Kiengedték a bikát, teleitta magát a patakon, aztán a zöldágas istállóra szaladt, mert éhes volt. Így Bolond Istóké lett a bika. A két testvérét majd megette a méreg, úgy haragudtak rá.
- Még ilyet! Még ilyet! Mennyit dolgoztunk, mennyit költöttünk, mégsem lett szerencsénk!

 

A bolond szerencséje



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Egyetlen lánya volt, és azon tanakodott a feleségével, kihez is kéne adni. Kihirdette végül, hogy ahhoz adják, aki olyat tud hazudni, amit a király sem hisz el. Ment is oda boldog, boldogtalan, de hiába hazudoztak, a király mind elhitte, mindre azt mondta:
- Nagy a világ, megeshetett ez is.
Meghallotta ezt két szegény legény, akik testvérek voltak, s ők is elindultak szerencsét próbálni, pedig az egyik okos volt, a másik meg bolond, amolyan félnótás szegény. Útközben találtak egy lyukas serpenyőt, ez átlépte, amaz felvette. Aztán találtak egy fadugót is. A bolond felvette, hogy azzal majd bedugja a serpenyőt, s abban főzik a lakodalmi csigalevest.
Előbb a bátyja állt a király elé. Azt hazudta, hogy az ő apjának olyan óriási nagy szénaboglyája van, hogy mikor a kötelet átdobták rajta a villával, olyan sokáig volt a villa a levegőben, hogy egy madár fészket rakott rá, kiköltötte a fiókáit, és el is szálltak, mire a túloldalon leért.
A király végighallgatta, és azt mondta erre is:
- Nagy a világ, megeshetett ez is.
- Nahát, még ezt is elhitte! - nézett nagyot az okos legény.
Máris ment be a bolond. Nevették, kérdi tőle a király:
- Mit akarsz azzal a lyukas serpenyővel?
Azt mondja rá a bolond:
- Az igaz, hogy lyukas, de itt a dugó. Bedugjuk, s ebben főzzük a lakodalmi csigalevest.
Nevették, de nem bánta, mondta tovább:
- Legelőször a királykisasszonynak mondanék valamit!
- Mondjad, bolond, csak mondjad!
- Azt mondanám, hogy az apja itt a legnagyobb tolvaj, és ő maga is megéri a pénzét!
- Hazudsz, ez már biz isten nem igaz! - kiáltott rá mérgesen a király.
- Na, ha nem igaz, akkor máris menyasszony a lánya, főzhetjük a csigalevest!
A király meg mást már nem tehetett, beleegyezett a házasságba, s boldogan élnek mind, ha meg nem haltak.
Tetejetlen színben van egy rozsdás fejsze, aki mesém nem hiszi, az faragjon véle!

 

A bolondok



Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy juhászlegény. Mit gondolt, mit nem, azt mondja az öreg juhásznak:

- Bátyámuram, menjünk be a faluba, szeretnék megházasodni!

Kérdi az öreg juhász:

- Hát van-e már jegyesed?

- Még nincs, de majd lesz, bátyámuram.

Jól van, bemennek a faluba. Ott kérdik ettől is, attól is, hogy hol van leány a háznál, aztán egy helyre beigazítják.

Bemennek a házba, otthon volt a gazda, a felesége, a leánya, s az öreg juhász mindjárt elémondja, hogy mi járatban vannak. A gazda is, a felesége is, egyszeriben azt mondták, hogy ők nem bánják: a leány eladó, a legény ügyibevaló, egy koldustarisznyából legyen kettő.

Leültetik a vendégeket, s a gazda leküldi a leányt a pincébe, hogy hozzon fel bort. Lemegy a leány a pincébe, ottan talál egy kicsi baltát, azt a kezibe veszi, nézegeti. Aztán egyszerre elkezd sóhajtozni, keseregni magában.

- Istenem, istenem, ha én férjhez megyek, lesz nekem egy kisfiam. Annak a kicsi fiúnak Kelemenke lesz a neve. Kelemenkének lesz egy kis ködmenkéje. Ha ez a kicsi Kelemenke egyszer lejön a pincébe, s fel találja venni ezt a baltát, véletlenségből megvágja magát, s meghal. Kire marad a kis ködmenke?

Elkezdett erre sírni, de olyan keservesen, hogy a szíve is majd meghasadt belé.

Nem győzik várni, lemegy az apja a pincébe.

- Hát téged mi lelt, leányom, miért sírsz?

Elmondja a leány keserves sírással, hogy mire gondolt. Eleget vigasztalja az apja, hogy így, meg úgy, legyen eszed, leányom. De a leány csak sírt keservesen, nem akart felmenni. Utánamegy az anyja. Annak is elkesergi, hogy kire marad a kis ködmenke. Lemegy az öreg juhász. Öreg juhász után a vőlegény, s azoknak is éppen úgy elkesergi:

- Istenem, istenem, ha meghal a kis Kelemenke, kire marad a kis ködmenke?

Azt mondja az öreg juhász a vőlegénynek:

- No, öcsém, azt tanácslom neked, hogy ezt a leányt addig el ne vedd feleségül, míg három ilyen bolondot nem találsz a világon.

- Én bizony meg is fogadom a kend tanácsát - mondja a legény, s azzal otthagyták a leányt a pincében. Az öreg juhász ment vissza a tanyára, a legény pedig ment bolondok után.

Ment, mendegélt, s ért egy faluba. Betér egy házba, s hát látja, hogy ott egy ember vasvillával hányja a diót a padlásra.

- Mit csinál kend, bátya? - kérdi a legény.

- Jaj, ne is kérdezze, öcsémuram, három esztendeje hogy hányom ezt a diót, s nem tudom felhányni a padlásra.

"No - mondja a legény magában -, már találtam egy bolondot."

Zsákot kért az embertől, abba beleszedte a diót, s fölvitte a padlásra. Aztán ment tovább.

Amint ment, mendegélt, benéz egy udvarra, s hát ott egy asszony úgy fonja a gyapjat, hogy a birkát felkötötte a rokkára. Kérdi a legény:

- Mit csinál kend, nénémasszony?

- Gyapjat fonok, öcsémuram.

- Hiszen azt nem úgy kell csinálni, nénémasszony.

Mindjárt megmutatta, hogy kell. Szépen lenyírta a birkáról a gyapjat, s mondta az asszonynak:

- No, most mossa meg, ha megszáradott, gerebenezze meg, s úgy kösse a rokkára a gyapjat.

Azzal otthagyta az asszonyt, s amint ment kifelé, mondotta magában nagy örömmel: megtaláltam a második bolondot is.

Megy, mendegél a legény, s egy olyan faluba ér, ahol éppen akkor építették fel a templomot, de a templomra nem vágtak ablakot. A bíró kiparancsolta az egész falut, hogy hordjanak a templomba világosságot. Ment az egész falu, még a gyerekek is. Vittek egy-egy zsákot. A zsák száját arra tartották, amerre a nap sütött. Mikor aztán azt gondolták, hogy tele van a zsák világossággal, hirtelen bekötötték a zsák száját, szaladtak a templomba; ott a zsákot kioldották, hadd áradjon ki belőle a világosság.

Hej, mondja a legény, megvan a harmadik bolond is, de még több a háromnál. Megtanította az embereket, hogy a templomra ablakot kell vágni, s úgy lesz világosság. Azzal szépen megfordult, visszament a mátkájához, s még aznap megtartották a lakodalmat. Itt a vége, fuss el véle!

 

[SIZE=large]A macska és az egerek[/SIZE]​

[SIZE=large]Egyszer a macska meghallotta, hogy valamelyik házban az egerek betegeskednek. Orvosnak álcázta hát magát, fogta a mesterséghez szükséges eszközöket, odament, és az ajtón bekopogva megkérdezte:[/SIZE]
- Jól érzitek-e magatokat odabenn? Úgy hallottam, hogy betegek vagytok, azért jöttem, hogy meggyógyítsalak benneteket. Az egerek kikukucskáltak az ajtón, s azonnal felismerték a macskát.
Nyomban meg is feleltek neki:
- Jól vagyunk, és még jobban leszünk, ha te elmégy innen.
Így van ez az emberek között is: a hitványak nem csapják be az okosokat, még ha teljes erejükkel tettetik is a segíteni akarást.

 

A kiscsikó meg az anyja​

A kiscsikó vidáman legelészett anyjával a réten. Egyszer csak a távolból porfelleg látszott felemelkedni, s egyre csak közeledett: egy pompázatos hintó tűnt elő, melyet két díszes ló húzott. A szerszámuk szikrázott a napsütésben, a sörényük aranyszalaggal volt befonva.
A kiscsikó fölsóhajtott:
- Ó, ha én is nagy ló lehetnék már, én is ilyen csillogó kantárral és hámmal járhatnék!
Alighogy végigmondta, a kocsis a bakon ostorával nagyot suhintott a díszes lovakra.
Félve bújt anyjához a csikó, az pedig így szólt fiához:
- Látod, te kis buta! Kívánatosnak tűnik első pillanatban a rabság, mégis sokkal többet ér nála a szabadság

 

A csiga és a lepke​

Egy kedves nyári napon találkozott a csiga és a lepke.
- Mondd csak Csiga úr! Nem kényelmetlen a hátadon cipelni a házadat?
- Tudod, Lepke Csilla, én már oly régen viszem, hogy már meg sem tudnék lenni nélküle. A tűző nap és az eső elől is be tudok húzódni, így semmi baj nem érhet.
- Szerintem pedig sokkal jobb lenne, ha elhagynád a házadat! - mondta pöffeszkedve Lepke Csilla, azzal elrepült.
Csiga úr szép komótosan, ahogy megszokta ballagott tovább. Délután kisebb nyári zápor keletkezett, de behúzódott a házába és így nem ázott el. Amint elállt az eső, továbbindult, találkozott Lepke Csillával, aki teljesen elázva siránkozott:
_ Jaj, jaj! Most szárítgathatom a napon a szárnyaimat, addig nem tudok repülni!
- Látod-látod!- mondta Csiga úr. - Én behúzódtam a házamba és egy csöpp eső sem ért.
Azzal vidáman ballagott tovább.

 

Az oroszlán és a szamár​

Az oroszlán és a szamár úgy állapodtak meg egymással, hogy ezentúl együtt szerzik meg zsákmányukat. Elhatározták, hogy a vadkacsák barlangjából kerítenek eleséget maguknak.
Mikor odaértek, az oroszlán így szólt a szamárhoz:
- Te menj be kiabálva, s amikor a vadkacsák futnak kifelé, én itt kinn összefogdosom őket.
A szamár be is ment, s ordítva közéjük rontott. A kacsák megriadva menekültek kifelé. Mikor már az oroszlán jó sokat összefogott, kijött a szamár is, és fölényesen ezt mondta:
- No, remélem, hogy te is elég derekasan küzdöttél, s jól megszalajtottad a kacsákat!
- Tudd meg, - felelt az oroszlán-, hogy én is igen megrémültem volna tőled, ha nem tudom, hogy csak egy buta szamár vagy.

 

A szarvas és az oroszlán


Történt egyszer, hogy az erdőbe vadászok érkeztek, és üldözőbe vettek egy szarvast. Ő azonban gyors volt, már csak a kutyák csaholását hallotta a távolból.
Egyszer csak észrevett egy barlangot, s arra gondolt, hogy hiábavaló lenne tovább futni, hiszen itt meghúzhatja magát, megvárhatja, amíg elmennek a vadászok.
Be is futott, hogy elrejtőzzék.
A barlangban azonban egy oroszlán lakott, aki a szarvas láttán bizony nem gondolkozott sokat, azonnal megragadta.
A szarvas pedig elveszetten így szólt:
- Jaj nekem, szerencsétlennek, az emberek elől menekültem, s most saját balgaságom miatt egy vadállat fog felfalni.
Bizony, vagy úgy, hogy akisebb veszélyek elől menekülünk, s még nagyobb bajba sodorjuk magunkat

 

A teknős és a nyúl​

​

​

​

​

​

Történt egyszer, hogy a nyúl és a teknős összeveszett azon, hogy kié legyen a folyópart. A teknős csak a víz mellett tudott élni, a nyuszi meg szeretett a folyóparton üldögélni. Azonban sehogyan sem fértek meg egymás mellett.
- Azé legyen a folyópart - ajánlotta a nyuszi -, aki legyőzi a másikat versenyfutásban!
A teknős, bár tudta, hogy a nyuszi az egyik leggyorsabb állat az erdőben, elfogadta a kihívást. A nyuszi csak nevetett az oktalan teknősön, biztos volt a győzelmében. Annyira bízott gyorsaságában, hogy leheveredett az út mellé és elaludt. A teknős viszont tudta magáról, hogy lassú a mozgása, így hát sietett tovább. Hamar elhagyta az alvó nyulat és ő ért elsőnek célba. A vízpart azóta is a teknősé. Lám,. Ha igazán akarja, a hanyag természetet legyőzi az igyekezet