Versek és idézetek

Hiány

Ha a hiány egy vízcsepp, a Te hiányod óceán.
Ha a hiány egy homokszem, a Te hiányod sivatag.
Ha a hiány egy lélegzet, a Te hiányod az élet.
Ha a hiány egy szívverés, a Te hiányod a létem.

Légy mellettem, mert kiszárad az óceán,
partján nem lenne mosoly emberek arcán.
Víz vagy, mely szükségletem csillapítja,
ki kusza érzéseim egyből megindítja.

Homokszem vagy életem sivatagjában,
megpihenek oázisod hűs nyugalmában.
Millióan messze kerülik a homoktengert,
de én benned találtam meg a szerelmet.

Lélegzet a lételemem, akárcsak Te,
érzéseim személyed elé tárni rég megérte.
Ha nem lennél mellettem, már én se lennék,
elakad a lélegzetem, abba belehalnék.

Ha meglátlak, hevesebben ver a szívem,
hónapok óta tudom, Te vagy a létem.
Lelkünk már régóta egybeforrt, test a testtel,
szívünk telis-tele igaz szerelemmel.

 

...
Mondd, már megint én hibáztam?
Mikor önző módon fáztam, áztam,
Miközben rá vártam, hogy lássam,
Vagy csak beszéljek vele unalmas órában?

Önző lennék? Lehet.
Boldognak lenni szeretek.
De ki ne örülne boldogságnak,
Elhitetett szép szavaknak?

...
Gömöri Gábor

Első Levél
Címzett: A. M.

 

"Annyit jelent az élet neked,
Amennyire értékeled:
Félig üres, vagy félig tele,
A döntés a tiéd. Élj hát vele!"

 

Ha elérhetetlen, szent a cél,
Az elbukás is ünnepély.
Ákos

 

Aranyosi Ervin- Az élet szép...

Minden nap újra ébredünk,
s a nagy világba révedünk,
újabb utunkra indulunk,
dúdolva szép, bevált dalunk.

Minden nap újra kezdjük el,
ilyen az élet, menni kell!
Előre nézni, s tudni azt,
a múlt sosem jelent vigaszt.

Ne nézz hát vissza, nem szabad,
nehezen vonszolod magad,
a tegnap súlya válladon,
minden lépésnél hátranyom.

A mában élj és láss csodát,
élvezd virágok illatát,
a nap az égről rád nevet,
melengeti a lelkedet.

Végy észre apró örömöt,
hétköznapodba költözött
vidító szép varázslatot,
egy kedves embert, állatot,

virágokat, patakot, fát,
a szerelmet, ha rád talált,
s mindent mi jól esik neked,
élvezd a teljes életet.

 

Szalai Máté

Elveszett? Nem lehet
Nem találom utam. Merre tovább? Hogyan?
Hangos sírás hallik, nagy félelem fogan,
Egy kislánynak a szíve hevesebben dobban,
Mikor a farkasnak üvöltése harsan,
S seregnyi holló száll észak felé gyorsan.

Fut a babájával, arcán könnycsepp csillan,
Nemsokára a távolban villám fénye villan,
Lehelete látszik, reszket már, úgy fázik,
Szőke aranyhaja folytonosan ázik,
Vizes kabátkája, mit ráadott mamája,
Kit elnyelt azóta az élet sötét árja.

Nincsen neki senkije ezen a világon,
Egyedül van, szemére nem jön ma sem álom,
Nem énekel anyja édes altatódalt,
Nem ringatja atyja kedves, ékes szókkal,
Lába is megsérült, vérzik, ömlik onnan
Éjsötét veresség, nyoma ott a hóban.
...

 

Tél
Halk, gyér mosolya távoli,
könnye hideg, gyöngyöző dér
mint megfáradt anyáé, ki
dús, fehér haját
lágyan ráteríti
didergő fiára,
altatódalt dúdoló
rekedtes hangja
a tájra omol, s lám
e merev, csendes biztonságban
közel a távol, már
álmodik a föld
szűzi hóvirágból.

 

Ki helyett szeretsz te engem?
Mondd, kit látsz te bennem?
Lehet, hogy nem az vagyok, akire vártál:

Nem az, aki hív, nem az, aki vár,
Nem az, kivel ébredtél,
Nem az, kivel álmodtál.
Ákos

 

Orgoványi Anikó: Farsangoló

Minek öltözhetnénk be
a farsangi bálon?
Farkas-barkas lehetnék,
s te a kisbárányom.

Hogyha angyallány lennél,
kicsi pihés szárnnyal,
krampusznak öltöznék én,
jó nagy vasvillával.

Vidám delfin is lennék,
te meg sellőlányka,
velünk ropná a hajó
kalózkapitánya.

Cirokseprű leszek majd,
te meg vén boszorka,
Kiseprűzzük a telet,
mintha itt se volna!

 

Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna

Kevés derő mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztel�dne

Azért mégis ha így is
ha ez csöppet segít is
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna.
Csorba Győző: Hó-hívogató

 

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.
...
Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

 

Pfeifer Erzsébet

Hétköznapok
Itt mától holnapig tart az élet.
Itt minden hajnal csak ráadás.
Vadalma íze lett a létnek,
bár mindenre azt mondjuk:
csodás.
Kapuk tárulnak, csapódnak
égnek, de
álmainkban csak a fillérek
gyűlnek és
toronnyá nőve hullanak vissza
ránk.
Mosolyunk torzul, félelem-szaga
lengi körül ruhánk.
Balladák keringenek az égen.
Ez most egy balladás világ.

 

A BÁNAT? EGY NAGY ÓCEÁN
A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire felhozom, össze is töröm.

Szalkszentmárton, 1846. (március 10.)

 

- Petőfi Sándor -
A BOROZÓ
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.

És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.

Bor taníta húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor taníta elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.

Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!

(Pápa, 1842. április.)

 

- Petőfi Sándor -
AZ ALFÖLD
Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.

(Pest, 1844. július.)