Három filmmel érkezett James Franco a Berlinaléra: abból egy végülis nézhető, csak érdektelen, egy érdekes és izgalmas, egy pedig olyan szörnyű, hogy elkészíteni sem lett volna szabad. Három filmmel érkezett James Franco az egészen szombatig tartó Berlinaléra: játszott brit ficsúrt, aki elcsábítja Nicole Kidmant, meleg aktivistát, aki inkább megtér, hogy megszabaduljon a homoszexualitásától, és egy írót, aki véletlenül elüt egy gyereket. A három filmben háromféleképpen is játszott, ennek megfelelően volt röhejes, ütnivaló vagy meggyőző az alakítása. Queen of the desert: szerencsére csak a film első órájában szerepel, amikor a szuperművelt, ám unatkozó Getrude Bellt (Nicole Kidman) Teheránba küldik a szülei, hogy világot lásson. Mármint a teheráni angol nagykövetségre, ahol az egyik titkárnak (James Franco) konkrétan az a feladata, hogy szórakoztassa a nagykövet finnyás unokahúgát. Úgyhogy James Franco lóra pattan, és Nicole Kidmannel együtt kivágtatnak a sivatagba, ahol fárszi verseket olvasnak, madárcsicsergést hallgatnak, sőt, első csókjukat egy falatozó dögkeselyű jelenlétében váltják. Nicole Cidman, James Franco Szóval nehéz visszatartani a nevetést James Franco alakítása láttán: az még csak hagyján, hogy a brit akcentus nagyjából egy mondat erejéig ment neki, az igazán nagy baj az, hogy teljesen komolyanvehetetlenül hozza ezt a figurát, egy alapvetően komolynak szánt filmben, így paródiát csinál abból a szerelmi szálból, amelynek hatására a főszereplő a sivatagba száműzi magát. Franco egyetlen mentsége, hogy amíg szerepel, legalább egy kicsit is élvezhető és szórakoztató a film, utána már csak Robert Pattinson terítős fejére lehet számítani, hogy egy kis vidámságot csempésszen ebbe az egyébként elég lapos Werner Herzog-rendezésbe. (Pattinson azért a Corbijn-féle Life-filmmel szépítette a lesújtónak induló Berlinálés egyenlegét.) I am Michael: Franco ismét egy valós figurát formál meg, azt a Michael Glatze nevű meleg aktivistát, akiről egy egész New York Times cikk készült, ugyanis elég érdekes pályáját járt be. A vallás hatására kijelentette, többé nem meleg, sőt végül lelkészként kezdett dolgozni, és egy nőt is feleségül vett. A sztori nagy vonalakban emlékeztethet a rossz emlékű magyar Coming outra, amely az alkotók minden jó szándéka ellenére egy nagyon káros vígjáték lett a témában, a fontos kérdések ügyes megkerülésével. Ezzel szemben az I am Michael nem aprózza el: Gus van Sant volt a producer és Justin Kelly, a Milk vágóasszisztense a rendező, és tényleg nagyszerűen bemutatják azt a vívódást, amin ez a férfi keresztülment, amikor meghozta ezt a rohadt nehéz döntést, ami az egész életére, a szeretteire és az általa képviselt szubkultúrára is nagyon komoly hatással volt. És meglepetés: James Franco elképesztően jól játssza ezt az egyáltalán nem szimpatikus szerepet. Míg a sivatagban nevetségesek voltak a grimaszai és a szájába adott butaságok, itt hitelesen mutatja be a dilemmákat, és azt a sok gyötrődést, amelyen keresztül eljutott a döntéséhez. A végére sikerül elérnie a filmnek azt is, hogy nem, nem lesz szimpatikus ez a Michael egyáltalán, de tökéletesen megérthetjük őt a filmből, ahogyan azt is, hogy tényleg nincsenek egzakt, pontosan leírható kategóriák, amikbe csak úgy csomagolhatjuk az embereket, hogy meleg, hetero, homofób vagy katolikus, hiszen ő sem tud mást mondani magáról, csak annyit, hogy ő Michael. James Franco, Zachary Quinto Fotó: Cara Howe Everything will be fine: Sajnos ekkor elhittem, hogy Franco felemelkedő ágban van, néha ugyan nem találja a szerepet, de ha igen, akkor azért rendesen oda tudja rakni magát. Ehhez képest jött a Berlinálés ámokfutását lezáró a Wim Wenders-film, amiben egy olyan írót alakít, aki nem nagyon halad az írással, pedig a koncentráció érdekében egy befagyott tavon lakik néhány halásszal. Az alkotói válság egészen addig tart, amíg véletlenül el nem gázol egy gyereket, a baleset óriási hatással lesz az egész életére, végre írni kezd, könyvei sikeresek lesznek, sőt egy körhintás balesetnél sem esik pánikba, hideg fejjel képes segítséget nyújtani. Nincsenek érzései, amit abból a jelenetből is látunk, amiben szomorúan néz maga elé egy kanapén, vagy bánatosan olvas egy konyhaasztalnál. Három dimenzióban! Wim Wenders ugyanis a Pina Bausch-film óta rajta maradt a 3D-n, de hogy minek, az nem derült ki. Az Everythingben csak annyi történik, hogy az ízléstelenül rikítóra színezett képeket három dimenzióban mutatják, és közben szól a szomorú zene. A Komfortos mennyország találkozik a Csodás álmok jönnekkel, de még ezt a giccset is meg lehetne bocsátani, ha a rettenetes színészek nem csapnák agyon az egészet. Franco mentségére legyen mondva, hogy bőven nem ő a legrosszabb, ha rangsorolnom kéne, akkor egyértelműen Rachel McAdams a leggyengébb láncszem, utána jön a francia akcentussal támadó Marie-Jossée Cloze, és csak ekkor következik James Franco, aki olyan arcokat vág, mintha a This is the end forgatásáról keveredett volna a gyászmunkáról szóló film forgatására. És a legnagyobb baj, hogy ezen már nevetni sem lehet, csak bosszankodni a filmre pazarolt időn. Lilah Fitzgerald, James Franco Fotó: Donata Wenders / NEUE ROAD MOVIES GmbH Mintha az lenne, hogy ezek a megfáradt kultrendezők (mint Herczog és Wenders) abban reménykednének, hogy az überlaza Franco lesz az, aki visszaadja az elveszettnek hitt kúlfaktorukat, és a magát reneszánsz emberként pozícionáló Franco (a színészkedés mellett ír és rendez is) pedig szívesen veti bele magát bármilyen kísérleti projektbe, legyen szó arról, hogy a barátaival kell hülyéskedni vagy szomorúan kell nézni egy nagy európai rendező visszatérésében. Én még nem tettem le róla, mert most is megmutatta, hogy tud ő ám színészkedni is, ha akar és sikerül egy rendezőt is találnia magának, de az biztos, hogy az ikonná váláshoz egy Marlon Brandós trikónál többet kell felmutatnia. Index - Kultúr - És már megint egy James Franco-film!
