Őze Lajos Színész, Született: 1935 . április 27. Szentes, Magyarország Elhunyt: 1984 . október 21. Budapest, Magyarország Filmei: Farkascsapda (1986) tévéfilm - post humus premier A róla készült portréfilmet a Magy. Televízió sugározta (1984). Egy kicsit én, egy kicsit te (1984) - Béla, a nagybácsi Szirmok, virágok, koszorúk (1984) - Ezredes Veszett kutyák (1984) tévéfilm Hanyatt-homlok (1984) - Professor A csoda vége (1983) - Jóska A piac (1983) tévéfilm Te rongyos élet (1983) - Zimányi főszerkesztő Megáll az idő (1982) - Bodor Tegnapelőtt (1982) - Dorka apja Macbeth (1982) tévéfilm Mikkamakka, gyere haza! (1982) tévéfilm - Kisfejü-Nagyfejü ordonbordon Elveszett illúziók (1982) - Vermes Megáll az idő (1981)- Bodor László Kojak Budapesten (1980) - Laczina Professzor Októberi vasárnap (1979) - Nádassy gróf Csillag a máglyán (1979) - Farel Mese habbal (1979) - Pikasz Artúr Hongkongi paróka (1979) tévéfilm - II. munkás Gombó kinn van (1979) tévéfilm Mese habbal (1979) - Pikasz Artúr Teketória (1978) - Férfi Az elefánt (1978) tévéfilm Rejtekhely (1978) tévéfilm Amerikai cigaretta (1977) - Főszerkesztő úr Ékezet (1977) - Könyvtáros Nyúlkenyér (1977) tévéfilm - Maticsek A kard (1976) - Rimányi úr Az ötödik pecsét (1976) - Gyuricza Miklós Tükörképek (1976) - Filmrendező Zongora a levegőben (1976) - Dr. Zsák, féregirtó Ballagó idő (1975) Ereszd el a szakállamat! (1975) - A bíró Bekötött szemmel (1975) - A paptanács elnöke Vivát, Benyovszky! (1975) tévéfilmsorozat - Hoffman Bástyasétány hetvennégy (1974) - Patkó Bernát Végül (1974) - Komlós elvtárs Méz a kés hegyén (1974) tévéfilm Ártatlan gyilkosok (1973) - Juhász, százados operat or A magyar ugaron (1973) - Staub III. Richárd (1973) - Burchier kardinális Az ötödik pecsét (1973) A lámpás (1973) - János Az ember melegségre vágyik / a Jégárpa részben (1973) tévéfilm - Poprádi Emberrablás magyar módra (1972) - Géza A halhatatlan légiós (1971) - Rejtő Jenő Egy óra múlva itt vagyok (1971) tévéfilmsorozat - Késmárky Ödön Hogyan akarta megmenteni Pilátus Júdást? (1971) tévéfilm Széchenyi meggyilkoltatása (1971) tévéfilm Ágis tragédiája (1971) tévéfilm Neveletlenek (1971) tévéfilm Jövőbeli históriák (1971) tévéfilm Madárkák (1971) - Fülöp Kapaszkodj a fellegekbe! 1-2. rész (1970) szovjet-magyar film Rózsa Sándor 1-12. rész (1970) tévéfilmsorozat A tanú (1970) - Virág Árpád Tévedni isteni dolog (1970) tévéfilm Gyula vitéz télen-nyáron (1970) - Lukács Péter, a rendező Szerelmi álmok 1-2 rész (1970) szovjet-magyar film N.N. a halál angyala (1970) - Geosits Pál Egy őrült éjszaka (1969) - Lajos A hamis Nero (1969) tévéfilm Én Prenn Ferenc 1-3 rész (1969) tévéfilmsorozat A szájkosár (1969) tévéfilm A kormányzó (1969) tévéfilm Ráktérítő (1969) tévéfilm Mi történt a Bankgasséban? (1969) tévéfilm Feldobott kő (1969) - F oiskolai tanár A kezdet (1968) tévéfilm Mocorgó (1968) tévéfilm A ló is ember (1968) tévéfilm - Bakuc Alfa Romeó és Júlia (1968) A holtak visszajárnak (1968) tévéfilm - Tóth tisztelend o A beszélő köntös (1968) - Ágoston, a kecskeméti iparos Holtág (1968) tévéfilm Leszámolás (1967) tévéfilm Kötelék (1967) Ezek a fiatalok (1967) Ünnepnapok (1967) - Józsi Jaguár (1967) tévéfilm Változó felhőzet (1967) - Fogalmazó Princ, a katona 1-13. rész (1966) tévésorozat - Kovács ezredes A férfi egészen más (1966) Az orvos halála (1966) - Borbáth doktor - címszerep Hideg napok (1966) - Képíró hadnagy Szegénylegények (1965) - Vallató II. Hamlet (1965) Így jöttem (1964) - hazatérő zsidó Húsz óra (1964) - Kiskovács Jó utat, autóbusz (1961) - Takács Áprilisi riadó (1961) - Borók Vince Katonazene (1961) - Vallon Hugó hadnagy Virrad (1960) Két emelet boldogság (1960) - Farsang barátja Alázatosan jelentem ! (1960) Két vallomás (1957) - Sándor Egy pikoló világos (1955) - Seregély Főbb szerepei: Arisztophanész: Lysistraté - Kinésias Ben Jonson: Volpone - Corbaccio Brecht: Szecsuáni jólélek - Wang Brecht: Koldusopera - Horgasujjú Jakab Calderon: Huncut kísértet - Cosme, a ravasz és bátor szolga Dürrenmatt: A fizikusok - Möbius - utolsó színházi szerepe Feuchtwanger: Néró játszik - Néró Füst Milán: Boldogtalanok - A pap Hubay Miklós: Különös nyáréjszaka - A kalauz Goldoni: Két úr szolgája - Silvio Gorkij: Éjjeli menedékhely - Színész Griffith: Komédiások - Eddie Waters Illyés Gyula: Fáklyaláng - Józsa Mihály Kállai István: Kötéltánc - Beno Zoltán Katona József Bánk bán - Ottó, később Biberach, majd Tiborc Katajev: A kör négyszögesítése - Viktor Madách-Keresztury: Csák végnapjai - Zách Felicián Moliere : Fösvény - Jakab mester Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül - Viktor Módos Péter: Itt a földön is - István és Vazul Németh László: A két Bolyai - Dósa Elek Örkény István: Kulcskeresők - Bolyongó Schiller: Ármány és szerelem - Wurm titkár Shakespeare: Athéni Timon - Apemantus Shakespeare: II. richard - Richard, címszerep Shakespeare: Vízkereszt - Malvolio Shakespeare: Antonius és Cleopátra - Maecenas Shakespeare: Minden jó, ha jó a vége - I. ura Shaw: Szerelmi házasság - Dr. Harry Trench Synge: A nyugati világ bajnoka - Christopher Machon Székely János: Caligula helytartója - Barakiás Szophoklész: Antigoné - Haimon Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde - Tudós Wolf: Cattarói matrózok - Jerko Életrajza: Adatok: 1956 - elvégzi a Színművészeti Főiskolát 1956-1959 - Miskolci Nemzeti Színház tagja 1959-1984 - Nemzeti Színház tagja Életrajza: Valachi Anna: A Színjátékos életei A főszerepben: Őze Lajos (Hunga-Print Kiadó, Budapest, 1993) - Részletek - Előszó Őzéről könyvet? Nehezen tud meg róla bármit is! - próbáltak lebeszélni meglepően egybehangzó - tehát megfontolandó érvekkel - pályatársai. Öntörvényű volt. Titokzatos. Befelé forduló. Csak a szerepeiben tárulkozott föl. Ha nem játszott, nem viselkedett színészként. Rejtély, mikor tanult szerepet, mikor szerezte meglepően sokoldalú műveltségét, naprakész tájékozottságát. Senki nem tudta, honnan meríti lenyűgözően életteli megfigyeléseit az emberekről, szerep-énjei kimeríthetetlen nyersanyagáról. Nem adta ki magát senkinek. Úgy ment el, ahogyan jött: némán, jelentőségteljesen, ismeretlenül. Enni eltántorítási kísérlet valóságos szenvedéllyé fokozta kíváncsiságomat e kivételes színész - pontosabban, ahogy önmagát nevezte: Színjátékos - iránt. Hiszen személyes találkozásaink során - amikor a budapesti Nemzeti Színházban (stúdiósként) és Gyulán (már újságíróként) a közelében dolgozhattam - magam is vonzóan talányosnak, már-már kifürkészhetetlennek találtam nagy formátumú egyéniségét. Nyomozni kezdtem utána. Kifaggattam kollégáit, családtagjait, ismerőseit. Föllapoztam interjúit, a róla írt kritikákat. Meghallgattam önvallomásait. S természetesen újra megnéztem jó néhány - a technika segítségével fölidézhető - alakítását. [...] A József Attila-i receptet követtem, s "mások tükrében" igyekeztem fölfedezni az ember és a művész értékeit. [...] Ez a krónika nem csupán egy színész életrajza, hanem egyúttal közvetett kor- és színháztörténet is. Hiszen a legelszántabb különvilág-építgető is csak a történelem adott mozgásterében valósíthatja meg - vagy sem - céljait. Ilyenformán elképzelhető, hogy az alábbi élet-rekonstrukcióban Őze Lajos kortársai közül sokan saját sorsukra ismernek. [...] Tartozunk neki e maradandónak szánt posztumusz emlékművel, amelyhez - immár holtában, s föltehetően mélységesen szándéka ellenére - ő állt modellt. De tartozunk e könyvvel egy egész nemzedéknek is, amelynek tagjai a "fényes szellők" hajtóerejétől felröptetve kerültek e reflektorvényes pályára (vagy más, gyökérátültetésre kényszerítő élethelyzetbe), ahol egy új világot véltek meghódítani - ám a mesterségesen fölgyorsított történelmi kiválasztódás előidézte lelki roncsolódást egy életen át nem tudták kiheverni. Valachi Anna "Tersánszky Józsi Jenő bácsinak egyszer azt mondták egy riport kapcsán: >Jenő bácsi, magának KÉT ÉNJE van.< Mire az öreg azt mondta: >Akkor valami baj lehet velem, akkor én elpusztultam. Mert nekem kilencéves koromban már HAT volt; akkor hova lett a másik négy...?< Hát ha neki hat volt, akkor nekem NÉGYSZÁZ van..." (Őze Lajos) A GYERMEKKOR ATLANTISZA "A közönség hajlik arra a tévhitre, hogy a mi küzdelmünk csak azon a napon kezdődik, amikor először hall rólunk. Eszébe sem jut, hogy vannak olyan évek is, amikor harcolunk, de még a létezésünket sem sejtik, és talán örökre ismeretlenek maradnánk, ha a szerencse nem segítene egy kicsit." (Edith Piaf) Aznap, amikor a bába Szentes egyik városszéli parasztházában a világra segítette Őze Lajos mészáros és Szabó Erzsébet Karolina fiúgyermekét, 1935. április 27-ét írtak. Ezen a szombaton a világot izgalomban tartó híreken kívül - Hitler nem megy Párizsba; Kommunista sikerek Kínában; Pusztít a spanyoljárvány Angliában - a Szentesi Hírlap olyan típusú helyi tudósításokat közöl, mint bármely más napon: a kisgazdákat leginkább érdeklő gabonaárakon kívül szenzációs tálalású szocio-krimik tucatját, mintegy illusztrálva, hogy a viharsarki fertályon nem veszélytelen vállalkozás szegénynek születni. [...] Itt még javában tart a feudalizmus. Most készülnek áttérni az új időszámításra. [...] A szentesi határban irdatlanok a távolságok. A telefon ismeretlen fogalom ezen a tájon. Még a pap is házhoz megy húsvétkor a tanyai hívőkhöz: az iskolákban tartják a szentmisét. Miközben Budapesten a Nemzetközi Vásárra készülnek - ahová az ország népe félárú vonatjeggyel utazhat -, Szentes városában még csak most készülnek fölállítani a Pontos idő óraüzem helyi fiókját. Eddig csak a pontatlanul működő toronyórák mutatták a lassan vánszorgó időt... Másnap, április 28-én már az újszülött neve is szerepelt a szentesi napilapban, az Anyakönyvi kivonat rovat "Születtek" listáján. A tizennégy újonnan bejegyzett emberke neve közül a másodikat azonban hibásan nyomtatták ki: Őze Lászl óról akkor még senki sem sejthette, hogy néhány évtized múlva országos hírű színészként vési be nézői memóriájába igazi nevét. [...] Az apa nehéz természete, kiszámíthatatlansága, időnkénti eltűnései, felbukkanásai miatt az anyának megélhetési forrás, állás után kellett néznie, mások gondjaira bízva kisfiát. Távollétében érte a gyermeket az a - jövőjét is beárnyékoló - traumatikus élmény, amely miatt súlyosan dadogni kezdett. [...] Társai kiközösítették, s már-már szellemi fogyatékosként kezelték. Azt hiszem, ha rokkantnak születek, akkor sem gúnyolnak ennyit úgynevezett embertársaim, mint így, hogy dadogtam. A vakot ugyanis átvezetik az utcán, a bénán is segítenek, de a dadogóst mindenki csak kiröhögi. Nahát, én ezt fogtam ki. Sem játszótársaim, sem barátaim nem voltak. Ha ugyanis befogadtak, nagyon megnehezítettem a játékot azzal, hogy nehezen voltam képes kinyögni a mondanivalómat. Ezért aztán - ha netán mégis befogadtak - kiröhögtek, majd elzavartak, vagy csak egész egyszerűen vertek, vertek... [...] Kizárt mindenki - minden baráti társaság, a fiúk, a lányok - minden játékból. Gúny tárgya voltam reggeltől estig, s ez rettenetes idegérzékenységet okozott nálam. Bármilyen jó szándékú is egy anya, nagyszülő vagy bárki, egy idő után a szemükben az ilyen gyerek nyomorék. Megvan mindkét lába, csak éppen a legnagyobb baja van: nem tud beszélni. Ők is kezdtek engem majdnem nem szeretni. [...] Messze van még az az idő, amikor ez a némaságra kárhoztatva cseperedő gyermek felnőttként is felülvizsgálja és a világ elé tárja eszmélkedése emlékeit. Egyelőre a reá mért sors kikerülhetetlenségének tudatában éli s szenvedi végig a gyermekkorát, hiszen még kedvteléseit is a kényszer szülte magány jelölte ki számára. A gyermekkor - ahogy így felnőtt fejjel visszaemlékszem - rettenetes volt. És mégis, valahogy azóta is innen merítek, mert ezek az évek valami megmagyarázhatatlan dolgot hoztak ki belőlem. GYÓGYÍTÓ LÁZADÁS "Valamikor labdatéren Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson Ki az az egy nem osztozó Labdaverő boldogságon, Ki az az egy, ki ne játsszon, Engem dobott ki a sors, Mindig engem, mindig engem." (Ady Endre: Dalok a labdatérről) Az a bizonyos megmagyarázhatatlan dolog, amely Őze Lajos számára sorsfordító jelentőségű s élethosszig kamatozó adottság volt: a lázadás mersze és képessége. Nem hősies virtus, hanem feneketlen elkeseredés, a "csak azért is megmutatom" indulata szüli a lehetetlent nem ismerő vállalkozókedvet. Bizonyára a "hely szelleme", a viharsarki kollektív mentalitás is nyomot hagyott a táj szülöttjén. A "sivatagi gyermekkor", amely "nappal forró, éjjel megy fagyos", szélsőséges, de szívós, nagyot akaró és bíró, tehetséges emberré formálta. [.] A kisiskolás Őze Lajos mindezt még nem tudta, legfeljebb érezte. Számára akkor megbélyegzettsége okozta a legelviselhetetlenebb egyformaságot. Nap mint nap éreznie kellett kiközösítettségét. Az orvos, akihez kétségbeesett édesanyja elcipelte, azzal vigasztalta: huszonegy éves korára "kinövi" a fiú a beszédhibát; mintha csak múló rendellenességről, prepubertáskori zavarról lett volna szó. A végeláthatatlan hétköznapok - különösen az iskolában töltött órák - azonban kínos lassúsággal vánszorogtak. Kilátástalannak tűnt a várakozás. [.] Amint megtanulta a betűvetést, egyetlen szenvedélyes az olvasás lett. A könyvek elfeledtették vele nyomorult helyzetét, s a képzelet teremtette szabadság kibírhatóbbá tette számára a megalázó helyzetekben bővelkedő valóságot. Az olthatatlan tudásszomj már a kiszabott sors elleni lázadás első megnyilvánulása volt. Otthon volt egy kis zuglim, ahol jól meg tudtam lenni egymagam, nem volt zaj, nem volt baj, semmi és senki nem zavart. Ott elbújtam. Míg a többiek kint fogócskáztak és lómadzagoztak, nekem nem maradt más, mint a könyvek, az újság, minden, ami betű volt. Elkezdtem olvasni szép lassan, halkan, szinte magamban - és akkor a görcs lassan felengedett bennem. Feloldódtam. Olvastam a Verne-összest, Jack Londont, no és a Viharsarok című újságot. Nem volt passzív szenvedő. Mély nyomokat hagytak benne az iskolai kudarcok, a nyilvános megszégyenülések. Hihetetlen indulatokat fojtott magába egy-egy vállveregető leültetés után, amikor - bárhogy is szerette volna elmondani, mi mindent tud - szánalmas erőlködéssé torzult igyekezete. Felnőttként sem bocsátott meg környezetének az együttérzés, a tapintat hiánya miatt. Még halála előtt egy évvel is fölemlegette régi sérelmeit: "Gyermekkorom óta emberkeülő vagyok, mert azt hiszem, az emberek tehetnek róla, hogy kerülöm őket. Nem voltak sokan segítségemre abban a nagyon érzékeny korban, amikor gyerek voltam." Csak veleszületett intelligenciája s elhatalmasodó pozitív szenvedélye, az olvasás mentette meg attól, hogy destruktív irányba sodorják az "úgynevezett embertársai" iránt érzett negatív indulatai. [.] Elhatározta, nem vár huszonegy éves koráig tétlenül - hiszen "addig is élni kell" -, hanem megtanul magától beszélni. [.] A magában már folyékonyan olvasó, kilenc-tíz év körüli Őze Lajosnak sokat segíthettek az előbb némán, majd később - tanári biztatásra - fennhangon követett szövegek. S a kezdeti néma szöveghabzsolás a magányos beszédórákon mindennapos öngyötrő próbatétellé lassult. [.] Az igazi gyógyulást mégis a nótának köszönhetem. Nagyapám orra alatt folyton morgó, nótázó ember volt. Sokszor az ölébe vett, és énekelt. Efféléket például: "Ott iszunk, ugye, pajtás / Nem élünk búval, mint más" - hallottam tőle. S igyekeztem eltanulni dalos tudományát, a virágokról, a betyárokról, a szerelemről, az esthajnalcsillagról. A dal engem is oldott, felszabadított a gátlásoktól. Hatévi kemény edzés és "hangszál-levegőztetés" után a beszédgörcs végre föloldódott. Az egykori habogó azonban most hadarni kezdett, hogy minél előbb túljusson a mondandóján, nehogy ismét megakadjon s dadogni kezdjen. De a hadarás már nem számított "fogyatékosságnak". Könnyebb volt együtt élni vele, majd erről is leszokni. Gyötrelmes győzelem volt ez, maratoni távon. Ugyanolyan utánozhatatlan "magánszám", amilyet Őze Lajos későbbi pályáján oly gyakran produkált. Művészetének titkát valahol itt érdemes keresgélni. Játszótársak hiányában önmagát tekintette mindig legrettegettebb ellenfelének, s mindig elfogadta saját kihívásait. A látszólagos lehetetlenről csak azért is bebizonyította, hogy lehetséges. Ezzel elkápráztatta környezetét, s mind teherbíróbbá edzette ingatag önbizalmát. A NÉP FIA PÁLYÁT VÁLASZT "Ej, mi a kő? Tyúkanyó! Kend! A szobában lakik? Itt? Bent?" (Petőfi Sándor: Anyám tyúkja. Részlet - Őze Lajos tolmácsolásában) A gyerekek jövőjéről rendszerint a szülők döntenek. Olykor a történelem is beleszól a családi vitába. Ám egy szegény sorsú fiúnak a háborút követően is kevés esélye lehetett arra, hogy testre szabott hivatásban reménykedhessék. Hacsak a véletlen nem terelte az utólag már szükségszerűnek látszó pálya közelébe. [.] Történelem szakos tanár szeretett volna lenni. Föltehetőleg a családi támogatás hiánya, az apai jóváhagyás megszerzése késleltette a fiút, hogy idejében beadja a jelentkezését a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba. Első pályaválasztási kudarcát akkor élte át, amikor közölték vele: a létszám betelt. Jelentkezhetett viszont a mezőgazdasági gimnáziumba, amely azonban az első esztendő után hároméves technikummá alakult át, hogy a nép fiai érettségizett agronómusként mihamarabb bekapcsolódhassanak a termelésbe, a mezőgazdaság szocialista átalakításába. Különös módon a technikus segítette hozzá Őze Lajost, hogy - akkor még totális pályaalkalmatlansága ellenére - mind közelebb kerüljön majdani hivatásához: a színészethez. [.] Dr. Sári Ilona magyar-történelem szakos tanárnő - aki a szegedi egyetemen Sík Sándor tanítványa volt - ritka szakmai ambícióval látott munkához a szentesi technikumban. Diákotthoni nevelőként önképzőkört szervezett a kollégistáknak, s a tanórákon kívül is foglalkozott tanítványaival. [.] Irodalmi színpadot szervezett a kollégistáknak, színdarabrészleteket tanított be nekik, szavalni tanította őket, s alkalomadtán az ünnepi műsorok közreműködőit is közülük választotta. HALÁPI FERENCNÉ (DR. SÁRI ILONA) : Amikor Lajos 1949-ben odakerült a technikumba, tagadhatatlanul nehéz körülmények között élt. Még rendes ruhája sem volt: a tanárok adták össze a pénzt, hogy felöltözhessen. [.] Minden vonzotta, ami az irodalommal volt kapcsolatos. Szívesen szerepelt, bolondozott, ilyenkor oldott volt. De amint személyére irányult az érdeklődés, azonnal bezárkózott. Rendkívül gátlásos volt. Az első évben még a dadogása is erősen zavarta. Azt ajánlottam neki: próbáljon hangosan olvasni, amíg csak nem ejti hibátlanul a szavakat. Hosszú délutánokat töltöttük el együtt, fennhangon olvasva. Így alakult ki benne az a meggyőződés, hogy tud beszélni. Mert eleinte bizony nem volt rá képes. Hamarosan kitűnt osztálytársai közül egyéni értelmezésű versmondásával. Nem skandált, nem is hadart, mint a tanulók többsége, hanem szabad utat engedett a benne halmozódó feszültségnek, s így érzékeltette - drámai módon vagy éppen játékosan -, miért is íródott a költemény. Okosan, egyéni hangsúlyokkal, a csönd, a kivárás hatásmechanizmusára ráérezve mondta el például az Anyám tyúkját . S aztán sorban a többi, kötelező, majd szabadon választott, a tananyagban nem szereplő Ady-, Petőfi-, József Attila-verset. Őze Ady-szerelme is ebből az időből származik: Sári Ilona tanárnő kedvenc költőjét különösen a szívébe zárta. Sokáig azonban nem volt hajlandó nyilvánosság előtt verset mondani. Hiába szerette volna tanárnője iskolai ünnepségen fölléptetni a kitűnően szavaló fiút, az mereven elzárkózott az ötlet elől - egy darabig. [.] A színpad varázsa Szegeden érintette meg először az irodalmi érdeklődésű agronómuspalántát. Addig csak moziba járt, illetve a szentesi Tóth József Színházban látott néha nem túl emlékezetes vendégjátékokat. [.] HALÁPI FERENCNÉ : Elhatároztam, hogy az egész évfolyamot - az A és B osztályt is - elviszem Szegedre. Már nem emlékszem, melyik darabot láttuk, de arra igen, hogy Lajos lázban égett? Milyen is az a színház. A tangazdaság teherautóján utaztunk éjnek évadján. A gyerekekre olyan mély benyomást tett az előadás, hogy magam is meglepődtem. Másnap Lajos félrevont, és megkérdezte: "Tanárnő, kérem, mit gondol, tudnék én valaha úgy játszani, mint ezek a szegedi színészek?" Meglepődtem: "Maga ilyesmin gondolkozik? Színész szeretne lenni?" Akkor már visszakozott: "Nem, nem!" - és nem beszélt erről egy darabig. Röviddel ezután az osztály bemutatta Móricz Zsigmond Sári bíró ját. Lajos tulajdonképpen itt ugrott ki. Ekkor már látszott, hogy erős karakterszínészi tehetség lakik benne. Nagy port vert föl az előadás: háromszor is meg kellett ismételni. Ezt követően újra fölvetette: mi lenne, ha pályát változtatna? Nem lehetetlen a dolog, mondtam, de ehhez sokat kell tanulnia, gyakorolnia. Akkoriban mindig mellettem volt, s az iskolai ünnepségeken is mind gyakrabban vállalkozott már versmondásra. Előtte persze rengeteget kínlódtunk, készültünk, de a siker meghozta lassan az önbizalmát. [.] A színészjelölt [.] elutazott Szolnokra, a kihelyezett felvételi vizsgára. Aznap Simon Zsuzsa, a Színművészeti Főiskola akkori főigazgatója ment "hallgatónézőbe" Szolnokra. Őze Lajos felvételi vizsgájára ma is élénken emlékszik. SIMON ZSUZSA : A meghallgatásokon mindig megkérdeztem a jelentkezőket, mit akarnak elmondani, mert úgy gondoltam, tán valamennyivel oldom a stressz-állapotot azzal, ha nem én választok verset. Ő akkor nagy örömömre A walesi bárdokat adta elő. Olyan érdekesen és helyesen értelmezte a verset, hogy más már meg sem hallgattam tőle. [.] S hogyan élte meg ő maga a sorsfordító napokat? Állandósult eufóriában. Forróság öntötte el a mellem. Olyasmit éreztem, mint akkor, amikor szerelmes voltam: ha most még valami történik, megszakad a szívem. Biológiai értelemben. A régi megaláztatások lelki hegeit hordozó fiatalember végre úgy érezhette: elérkezett az igazságtétel pillanata. Olyan feszültség-levezető önkifejezési formát kínált számára a színpadi játék, amelynek segítségével lenyűgözhette, elismerésre késztethette azokat, akik korábban alábecsülték, semmibe vették képességeit. MESTEREK SZÁRNYA ALATT " Sulyok Máriától megkaptam a beszédet, Apáthy Imrétől Moliere-t, Major Tamástól Shakespeare-t, Gellért Endrétől pedig egész pályámat. A többi az én dolgom volt." (Őze Lajos) A kezdeti beilleszkedési nehézségek után Őze Lajos főiskolai hallgatónak sikerült megalapoznia élte fontos szakmai-emberi kapcsolatait. A vizsgaelőadások nyilvánosak, a hallgatók figyelemmel kísérik egymás produkcióit, s hamar megjegyzik a kiemelkedő teljesítményt nyújtók nevét. [.] TÖRŐCSIK MARI : Lajos két évvel fölöttem járt, én pedig sokat filmeztem, így a főiskolán nemigen találkoztunk. Első meghatározó élményemet mégis ebből az időből őrzöm róla. Egyetlen pillanat volt az egész: fehér öltönyben állt egy zongorának dőlve a színpadon, egy szál virággal a kezében. Semmi másra nem emlékszem, csak erre a képre. Úgy állt ott, olyan intenzív jelenlét sugárzott belőle, hogy képtelen voltam levenni a szemem róla. Ez olyasmi, ami csak a legnagyobb tehetségek láttán lepi meg az embert. GARAS DEZSŐ : Amikor elszavalta egyik kedves versét, Az ős Kajánt , döbbenten néztünk. Szíven ütött ez a fajta fantasztikus tehetség, amelyet nem véletlenül szoktak az ős szóval jellemezni. Őze az állandóság volt. Az a törzsökös ember, akinek az elvei, a nézetei, az érzései nem változtak. Ugyanolyan volt harmadévesen, mint ötvenévesen. Baráti körbe némelykor elképesztően infantilis tudott lenn. Én nem tudom őt különválasztani korszakokra. Szerintem ő öregen született, és fiatalon halt meg. Talán furcsa kortalansága is hozzájárult, hogy minden korosztállyal meg tudta magát szerettetni. Zolnay Zsuzsa, aki szintén fölötte járt, "megejtően kedves lény"-nek találta a főiskolás fiút, s - noha lányoknál különösen nem volt divat korban "lefelé" barátkozni - bizalmas pajtásává fogadta. Berek Kati, aki már akkor a Nemzeti Színház tagja volt, amikor a növendék "Óze apó" oda járt színházi gyakorlatra, úgy emlékszik rá, mint akinek "csecsszopó-fiatal feje volt, és mégis a tekintete, a lénye, a szelídsége telis-tele volt keserű humorral, és igen sokan féltek tőle". [.] A lelke mélyén egyszerre több életet élt. Szüntelenül morfondírozott, szerepeket elemzett, sorsokat szőtt; fantáziált. Ilyenkor a külvilág kívül rekedt a figyelmén. Befelé hallgatózott: elmerült a gyermekkora óta menedéket nyújtó, képzelt szabadságban. Különc viselkedése a környezetében sokakból idegenkedést váltott ki. Ez íratta az első tanév végén Bánki Zsuzsával is a félreérthető, ám később átértékelt minősítést: "idegbeteg". A tartós ihletettség egzaltációja a különös tehetség megnyilvánulása - ismerték föl előbb-utóbb mindazok, akik eleinte furcsállták föllobbanásait-révüléseit. Akik megszerették, ilyennek fogadták el. [.] A tehetségét fényesen bizonyító növendék a főiskolai tanulmányokat berekesztő vizsgaelőadásokon is remekelt, Goldoni A legyező , illetve Csiky Gergely A komédiás című egyfelvonásosában. Ekkoriban játszotta első nagyobb filmszerepét Törőcsik Mari mellett a Két vallomás című Keleti Márton-filmben. Partnernője szerint "sajnos, szerencsétlenül rossz film volt. Annyira mindketten érzékenyek voltunk, hogy tisztában legyünk ezzel. Így hát különösebben mély nyomokat nem hagyott bennünk ez a forgatás." Mindez azonban elegendő szakmai bizonyíték volt a tehetséges fiatalokat tévedhetetlenül fölismerő Major Tamásnak, hogy direktorként ösztöndíjat folyósítson Őzének a budapesti Nemzeti Színházban. A diploma megszerzése után rendes tagként ott dolgozhatott volna tovább szakmai gyakorlata színhelyén, de ő - Major hitetlenkedése ellenére: "Nem létezik, Lajcsi!" - ragaszkodott a vidéki tanulóévekhez. Szerette volna kipróbálni magát nagyobb szerepekben, jól tudván, hogy az ország első színházában eleinte nemigen kapna szakmai megmérettetésre - és a "mélyvízi úszótechnika" elsajátításához - alkalmas feladatokat. Ő pedig "mindent" el akart játszani, az "ide nekem az oroszlánt is!" telhetetlenségével. Jó adag szorongás is motiválhatta e döntését. Nem érezte még késznek magát a legnagyobbak közé lépni. Önbizalmi válságokba zuhanó, ugyanakkor hiú játékos volt, aki - jóllehet megtanulta, hogyan kell önerőből behozni hátrányait, s a sikert is megízlelte - óvatos duhajként nem kísértette meg idő előtt a szerencséjét. Helyesen döntött. Szakmailag kellően kiaknázott esztendők elé nézett Miskolcon. [.] SZERELMI HÁZASSÁG "Riporter: Milyen az, ha valakit a felesége rendez? Őze Lajos: Mondhatom, sokszor nagyon kínos volt. Engem ugyanis sokkal keményebb és nehezebb követelmények elé állított, mint a többieket." (Film Színház Muzsika 1961. október 20.) Nem a világ végére utazott az oroszlánkörmeit élesíteni vágyó friss diplomás, amikor az '56-os véres események miatt az évadnyitást 1957 elejére halasztó - majd átépítés miatt szinte azonnal bezárt - miskolci Déryné Színházban mint új tag munkára jelentkezett. Molnár Gál Péter Latinovits című könyvében ezt írtja ugyan: "A Miskolci Nemzeti Színház a színházi szakma egyik büntetőtelepe", de azt is hozzáteszi, hogy a fegyelmi okokból ide száműzött tehetségek "magas szakmai tudása, munkaerkölcse jótékonyan hatot a társulatra". Jó iskola volt tehát egy pályakezdőnek. Miskolc egyébként fényes színházi múlttal büszkélkedett, s hagyományait buzgón ápolta. De a kollégák mindenütt egyformák. A kezdőket nem bátorító figyelemmel, inkább távolságtartó, vizslató kíváncsisággal fogadták. Nem lehetett könnyű a beilleszkedés az elfogódott fiatalembernek. SZIRTES ÁDÁM : Aki lekerül vidékre, azt várná, hogy az állomáson fogadják, üdvözöljék a színház nevében; szeretné, ha megmutatnák neki, hol fog dolgozni, hol fog lakni. Hát a rossebbet! Még a portán is megállítják, hová megy. A színházban először nem örülnek az embernek. Mindenki el van foglalva önmagával, s közben lesi, figyeli a másikat: tudja-e a szöveget, hogy mondja, hogy játszik? Kezdetben Őze is hasonló cipőben járt. Én is úgy néztem őt, mint egykor engem fogadtak. Szinte magamat láttam, ahogy várta volna a jó szót, a barátságos kalauzolást. De hozzá sem közeledtek. Neki kellett először kezdeményezni, bizonyítani. Az új jövevény szerencséjére Horváth Gyula - akivel már a főiskolai évek alatt összebarátkozott - szintén Miskolcra került. [.] A két barát közös albérletben lakott. A színházi munkán kívül is igyekeztek tartalmassá tenni napjaikat. Közös versműsort állítottak össze: Ady, József Attila, Tóth Árpád, Baudelaire, Verlaine, Villon költeményeit mondták, főleg fiatalok előtt, mind hangosabb sikerrel. Jóízű, egymást ugrató-kritizáló, játékos rivalizálás alakult ki az elválaszthatatlan lakótársak között. [.] Az első bemutató [.] parádés szerepeket kínáló tragédia. Schiller Ármány és szerelem című drámáját Orosz György állítja színpadra, s Wurm szerepe meghozza az igazi kiugrást Őze Lajosnak. [.] Merőben más figurát, "gátlásokkal és kisebbségi érzéssel vert vőlegény-jelöltet" játszik a következő premieren. A két bemutató között tájelőadásokon és szavalóesteken lép fel. A versműsorok kritikai visszhangjából megismerhetjük a politikai szempontokra épülő művészi értékrendet is, amely a hurráoptimizmus jegyében hangszerelné át az egész magyar irodalmat. A megyei lap kritikusa például - ezúttal (bm) szignó mögé rejtőzve - olyasmit kér számon a versmondókon, ami, ha megvalósulna, hiteltelenné tenné a produkciókat. A miskolci alkotók estjét azért marasztalja el, mert "általában nem érződött rajta 1957 ősze, nem érződött, hogy a szerzők egy szocializmust építő hősi korszakban élnek, s hogy ennek a munkának kisebb-nagyobb mértékben részesei is." [.] Nem csoda, hogy amikor 1958 elején Budapestről Miskolcra érkezett Nyilassy Judit, hogy rendezői diplomamunkáját elkészítse, azonnal megkereste őt a pódiumon, a színházban és a magánéletben is elválaszthatatlan Horváth-Őze-páros: főiskolás emlékeket idézni, szeretett tanáraikról faggatózni, nagyra törő terveket szövögetni - értelmesen elbeszélgetni végre valakivel. NYILASSY JUDIT : Tele voltunk olyan "majd mi megmutatjuk!" lelkesedéssel. Akkoriban még rendkívüli jelentősége volt egy színházi szerződésnek, s irigység tárgya volt az ország első kőszínházánál dolgozni. Halálos komolyan vettük a művészetet, a feladatunkat, s mindnyájan őriztük magunkban azt az ünnepi lelkületet, amely nélkül nem lehet igazi színházi pillanatokat létrehozni. Nádasdy Kálmán végzős növendéke a Szerelmi házasság című Shaw-vígjáték rendezésére készült Miskolcon. A főiskolás Őze Lajost csak látásból ismerte, vizsgáit nem látta, így nem voltak érdemi benyomásai a képességeiről. Most azonban kíváncsi lett rá. NYILASSY JUDIT : Lajosból rendkívüli szuggesztivitás áradt, de akkori életkorához nem illő komorságára is fölfigyeltem. Az embernek az volt az érzése: súlyos titkokat hordoz magában. Érdekelt, hogy a színész-rendezői együttműködés során mi minden derülne ki róla: rá osztottam ezért a fiatal Trench doktor szerepét. Nem volt túlságosan kézenfekvő, hogy ő játssza a férfi főszerepet, mert az a fajta könnyedség, ami ehhez a figurához szükséges, tulajdonképpen hiányzott belőle. Emberismeretem mégis arra ösztönzött, hogy tegyünk próbát. [.] A közös munkából sikeres előadás született. [.] A következő esztendőben feleségül vette a gondolkodásmódban, színházi szerelemben hozzá illő rendezőnőt. [.] Két évadra szólt eredetileg Őze Lajos miskolci szerződése. 1958 őszétől tulajdonképpen már a budapesti Nemzeti Színházban lett volna a helye: Major Tamás várta. Ő azonban még nem mert élni a lehetőséggel. [.] Imponálóan széles a szerepskála, amelyben ezután kipróbálhatja tehetségét, mintegy föltérképezve saját rejtőzködő hajlamait, szunnyadó képességeit is. Horgasujjú Jakab Brecht Koldusoperá jában (bemutatója: 1958. május 23.) Hašek Švejk jében kiemelkedő sikert arat "színesen megjátszott szimuláns történelemtanára, aki belebetegedett a szimulálásba" (1958 októberében tűzték műsorra). Jókedvű komédiázást és közös főszerepet hoz a két életbeli barátnak, a Horváth-Őze - párosnak Katajev A kör négyszögesítése című vígjátéka, amelyet Horvai István rendezésében Négy bolond egy pár címmel mutat be 1958. november 8-án a miskolci színház. A bohózattal Borsod és Szabolcs-Szatmár megyében tájolnak, és a fővárosban is vendégszerepelnek. [.] Idővel azonban mind gyengébb vonzerőnek bizonyultak számára a Miskolcon marasztaló szempontok. A prózai darabok félig üres házzal mentek, a közönség nagy része operettet követelt. A direktor saját műsorpolitikájának helyességét látta igazolódni a látogatottság megoszlásában: "A munkásság nem teljes egészében vágyódik Shakespeare után. A nehéz műfajok mellett kell a >szirup< is - néha" - vélekedett. [.] 1959 tavaszára Őze Lajos már eldöntötte magában, hogy a következő szezonra elfogadja végre Major Tamás invitálását. ÚJ TAG A RÉGI NEMZETIBEN "Nagyszerű épület volt. Mesevilágot teremtett. A Rákóczi útról a néző belépett az előcsarnokba, és kiváló színészek szobrával találta magát szemben. Továbbhaladt a nézőtérre, s bejutott egy agyontiport, agyonvert arany-piros bársony mesevilágba. S máris elfelejtette, hogy a Rákóczi útról érkezett. Látott súgólyukat, előfüggönyt, rivaldát - valahány a színpad világát hirdette. Aztán megszólalt a gong, és elkezdődött az előadás. A néző pedig egy varázslat részese lehetett." (Őze Lajos) Huszonöt éven át tartó "nehéz hűségben" megélt szerelem kezdődött - pontosabban folytatódott - Őze Lajos és a budapesti Nemzeti Színház között, amikor az önkéntes miskolci vargabetű után visszatért főiskolás gyakorlóévei hívogató terepére. [.] Noha az akkori Nemzetiben még élt, virult és funkcionált az új jövevények érkezését csak sokára akceptáló szakmai hierarchia, ezúttal a miskolcinál sokkal gördülékenyebben - mondhatni: magától értetődő természetességgel - történt az új tag beilleszkedése a rangos társulatba. Igaz, az itt talált szigorú alá-fölérendeltségi rendszer nem kötötte gúzsba, inkább inspirálta a tehetséges fiatalokat. [.] Ebbe a miliőbe Őze Lajos olyan otthonossággal illeszkedett be 1959 őszén, mint aki valóban hazatalált. ZSOLT ISTVÁN : Nem tudok visszaemlékezni a pillanatra, amikor Őze titokzatos módon beleszületett a Nemzeti Színházba, s egy másodperc alatt beleforrott a társulatba. Nem kopogott, nem köszönt, nem mutatkozott be, nem csinált semmi korszakalkotót a színpadon - legalábbis nem maradt meg bennem -, hanem teljesen magától értetődően, ahogy az oxigén belecsorog a tüdőbe, úgy folyt ő bele a Nemzeti Színházba, s vált nélkülözhetetlen tartozékává. Egyszer csak ott volt a büfében ez a félszeg, keszeg, nem jó megjelenésű, nem úrifiú külsejű, nem túl intelligens arcú, félvállas, majdnem azt mondhatnám, nyomorék járású valaki. Hogy fiatalember volt-e agy öreg, azt sem lehetett pontosan tudni - nem volt ráírva az arcára. Ambíció nem érződött belőle, akarnokság sem. S mindenki rögtön elfogadta a jelenlétét. Attól fogva a falak, a bútorok, a függöny, a zsinórpadlás és a feketekávé mellett ő is a Nemzeti Színház szerves alkotórésze lett. Kollégáit, későbbi barátait már a legelső találkozáskor az új tag egyénisége fogta meg. KÁLLAI FERENC : Bejött egy titokzatos, különös személyiség. Mi már öreg tagok voltunk akkor Bessenyei Ferivel, s érdekes módon mindketten egyformán éreztük, hogy ez a fiatal, majdnem korunkbeli ember lélekben és szellemiségben hozzánk tartozik. Nem éreztük a különbséget, noha tíz év volt köztünk - de ezt inkább Lajos hangsúlyozta, aki oda-vissza számon tartotta hármunk barátságát. Ő olt a legintenzívebb életigénylő köztünk, és mi ehhez ragadtunk. Abszolút biztosan állt a lábán. Azt hiszem, nem ő szorult a mi barátságunkra, hanem mi az övére, aki ennek az egész kedélynek a motorja volt. [.] NYILASSY JUDIT : Első szerepe Pesten Ottó volt a Bánk bán ban. Nem mondhatom, hogy rendkívüli alakítás volt, de természetesen jó (ő persze pocséknak érezte). Akkor még nem annyira szerepalakítói képességében rejlett az "őzeség", inkább egyénisége sugárzó erejében. Átváltozó képessége még nem nyilvánult meg olyan intenzív fokon, mint néhány évvel később. Akkoriban még csak azt lehetett érezni: valamiféle különleges burok veszi körül ezt a fiatalembert, de egyszer át fogja törni. S ez meg is történt. Az emberábrázolás olyan mélységeibe hatolt hamarosan, mint kevesen. A zsenik átvilágító képessége működött benne. Minden lélekrezdülést magától tudott sugalmazni. Házasságunk hét éve alatt pontosan nyomon követhettem ezt a kibontakozási folyamatot. [.] Alaposan kiaknázták az új tag képességeit a Nemzeti Színházban. [.] Megtisztelő és tiszteletet teremtő feladatokon edződik. Nagyra értékelik színházon belül is erős lélekjelenlétre valló, teherbíró tehetségét. [.] Nem lehet véletlen, hogy a mestertisztelő Őze Lajos kezdettől fogva különösen vonzódott a Nemzeti Színház "nagy öregjeihez", kiváltképpen a sűrítőképességükre hozzá hasonlóan büszke "epizodistákhoz": Bihari Józsefhez, a Makláry fivérekhez, Gózon Gyulához, Mányai Lajoshoz. Vonzalmuk kölcsönös volt, talán mert fölismerhető alkati rokonságon alapult. ZSOLT ISTVÁN : Bihari Jóskával egy tőről jöttek a világra, noha nem egy faluban, még csak nem is egy korban születtek. Mégis, ők ketten egymáshoz való emberek voltak. Csodálnám, ha az életben tíz mondatnál többet beszéltek volna egymással, mert sem Bihari, sem Őze nem volt öt mondatnál többre hitelesítve. Amikor ők összekerültek, előadás után, kiskocsmákban, még kisebb kocsmákban, a kilencedik fröccs után, gondolom, már pláne nem beszélgettek. De épen az ilyen kapcsolat tud rendkívül szorossá válni. Két felnőtt, érett, izgalmas, érdekes ember - még civilek között is nagy vonzerő, hát még két színésznél! Hogy együtt mentek-e vagy sem, fogalmam sincs róla, de valahol biztosan találkozniuk kellett. PÁPAI ERZSI : Bihari Jóska székely ember volt. Amikor a jelenésére várt a színészbüfében, hosszú időn keresztül mozdulatlanul ült, egy pontra nézett a csodálatos kék szemével; azt hittük, nincs is köztünk, csak a teste - s egyszerre megszólalt, és hajszálpontosan telibe talált. Lajos ugyanilyen volt, noha nem utánozta Bihari Jóskát. Ő is úgy ült vagy állt, és nézett bennünket komótosan, mint aki egy másik planétán jár gondolatban - aztán megszólalt, és fején találta a szöveg. Sose mertük őt kérdezni, mert tudtuk, olyan csavaros agya van, hogy a végén mi maradunk szégyenben. Tíz székely veszett el benne. [.] De nemcsak az idősebb kollégák figyeltek föl Őze Lajos sajátos lényére és színpadi leleményeire, hanem a korban hozzá közelebb álló pályatársak is. RAKSÁNYI GELLÉRT : Növendék koromban Major rám osztotta Maecenas szerepét az Antonius és Cleopátrá ban, amit - mivel az akkori nagyok között gátlásos voltam - nem tudtam megcsinálni. Ezért úgy élt bennem azóta is a figura, hogy Shakespeare nagyon részeg lehetett, vagy nem figyelt oda, amikor írta, mert nemigen oldható meg színészileg. Amikor Őze Lala kapta meg Maecenast, az egyik próbán lenn ültem a nézőtéren, s csak néztem és csodáltam, hogy ebből az általam gyengének minősített szerepből ez a fiatalabb kolléga mit tud csinálni. Idővel rájöttem a trükkjére, illetve a zsenialitására. Nem azzal törődik, hogy kinek a darabját játssza, hanem mindig a szituációra figyelt. Ettől pedig olyan izzó volt a jelenléte a színpadon, hogy a környezete szinte másodrendűvé vált. Ez volt Őze csodája. [.] NYILASSY JUDIT : Benne semmi sem volt kézenfekvő. Mindent többszörös áttétellel, szinte rejtvényszerűen adott ki magából - nem volt könnyen megfejthető. Viszont nagy affinitása volt mások képességeihez. Gyönyörűséggel át tudta adni magát színészkollégái alakításának. Mások tehetségéből is töltekezni tudott. De a dilettantizmust is rögtön megorrintotta. A tehetségtelenség, a hanyagság kifejezetten gyűlöletet váltott ki belőle. Ritkán vélekedett azonban "egyenesben". Szavakkal nem pocskondiázott senkit. [.] Ha segítségre szorult egy szerepformálással kapcsolatban, soha nem beszélt a próbák konkrét kínlódásairól, hanem olyan élethelyzet felé igyekezett terelni a beszélgetésünket, amelynek fizikai vagy pszichikai vonatkozásait transzformáltan összefüggésbe lehetett hozni a szereppel kapcsolatos problémájával. Ha eljutottunk egy ilyen analógiás csomóponthoz, rögtön ráérzett a megoldásra. Ez a kívülálló számára körülményesnek tűnő, közvetett kommunikációs-gondolkodási mód volt az ő közetlen szellemi megnyilvánulási formája. Természetesnek tartotta, hogy minden szerepében megnézem. Ilyenkor - szokásával ellentétben - rettenetesen sietett haza. Olyan kérdést, mint "Hogy tetszett", véletlenül sem ejtett ki a számán. Várta, hogy én hozzam szóba a témát. Ha úgy érezte, hogy felemás, bicsaklós pontjai vannak szerepalakításának, arra mindig rákérdezett. Én ilyenkor a rendező agyával próbáltam megtalálni a helyzet pszichikai kulcsát. Amint ez megvolt, ő egy szempillantás alatt rájött, hogyan kell színészileg továbbmozdulnia a megoldatlan figurából. Ilyenkor csak annyit mondott: "Na, nézd meg holnap!", és többet nem beszéltünk a szerepről. [.] Azt a maximális boldogságfokozatot, amelyre egyáltalán képes volt, kizárólag a színpadon élte át, ott is csak addig, míg le nem gördült a függöny. Hétköznapi helyzetekben nem tudott, nem is akart színészként viselkedni. Már-már természetellenes módon zavarta például, ha fölismerik az utcán, mert magánemberként gátlásos maradt. "Nem bírom, ha bámulnak" - morgott ilyenkor, s valósággal feszengett a népszerűség megnyilvánulásának pillanataiban. Gyűlölt kimenni a függöny elé meghajolni. Ha nem lett volna színházi konvenció, sohasem lehetett volna rávenni a taps fogadására. Roppant nehezen tűrte a pálya járulékosságait. Ha autogramot kértek tőle, valósággal merevgörcsöt kapott. Más színész fölvillanyozódik, ha a "rajongóival" találkozik; ő végig rettegett aláírás közben: hátha nem működik a keze, hiszen kőkemények az izmai. Verset is azért mondott viszonylag ritkán a nyilvánosság előtt, mert míg a színpadi szerep rejtekezési lehetőség a színész számára, a pódiumra civilként, védtelenül kell kiállnia. Szinkronszerepeket egyáltalán nem vállalt, noha volt idő, amikor minden pénzkereseti alkalmat meg kellett volna ragadnia. A stúdióban az ihletett helyzet hiánya, az elidegenítő technika-központúság zavarta. Félt, hogy ha nem tud a rendező intésére, adott pillanatban, egy vadidegen hangján természetesen megszólalni, visszatért a beszédhibája, amelyet oly szívós munkával küzdött le, s újra dadogni kezd. [.] Belső szigorának kiszolgáltatottjává vált. Jaj volt, ha rosszul vizsgázott önmaga előtt! A kudarcokat önértékelési csődként élte meg, s hosszú ideig nem tudta kiheverni. Az első válságom akkor kezdődött, amikor el kellett volna játszanom Biberachot a Bánk bánban, és nem tudtam megoldani magamban. Depresszióba estem, s ez odáig ment, hogy elkezdtem nem enni, nem mosakodni, mert nincs értelme, meg lábat mosni, cipőt pucolni sincs értelme. Ez a depressziós időszak 1960-ban kezdődött. Súlyos kedélybetegségére a Róbert Károly körúti kórház idegosztályán keresett gyógyulást. NYILASSY JUDIT : Kapcsolatunk kezdeti periódusában rá tudtam venni, hogy kérjen orvosi véleményt: miképp éljen együtt túlfeszített idegalkatával. Szerencsére dr. Haitsch Emil főorvos embersége, szakmai kisugárzása abszolút pozitívan hatott rá. A már éltében legendás hírű, "Angyalföldi Szent Emil"-ként emlegetett főorvos - 1967-ben bekövetkezett haláláig - pszichoterapeutája és lelki támasza volt a labilis idegrendszerű, teljesítmény-komplexusa miatt gyakran válsághelyzetbe sodródó fiatal színésznek. Haitsch doktor emberség- és szeretetterápiával gyógyított. Pénzt nem fogadott el pácienseitől, mi több: olykor a fizetését vagy a télikabátját is odaajándékozta a rászorulóknak. Hivatása megszállottjaként a kórházban lakott, éjjel-nappal betegei rendelkezésére állva. Ideális apapótló jó barát, bizalmat ébresztő s tiszteletet parancsoló személyiség volt. Ismeretségük hat-hét éve alatt Őze Lajos mindössze néhány alkalommal feküdt be rövid kórházi kezelésre, de mindvégig rendszeresen bejárt orvosához pszichoterápiás beszélgetésekre. Hogy mi mindenről esett szó köztük ilyenkor, az szigorúan a kettejük titka maradt, de a terápiás módszerekből sok mindenre következtethetünk. Haitsch doktor - noha éveken át ki sem mozdult az angyalföldi "szegénykórház" területéről - pontosan tisztában volt a külvilág történéseivel, s igyekezett megkímélni betegeit a nemkívánatos izgalmaktól. Muzsikus páciensei közreműködésével házi hangversenyeket rendezett; a kórházi magnetofonon megörökítette kitárulkozóbb betegei monológjai; Őze Lajost pedig rávette, mondja hangszalagra legkedvesebb verseit. [.] A depresszió borzalmas betegség. Az orvostudomány tehetetlen, mert megfejthetetlen pszichés állapot. Gyermekkorból származó, felnőttkori végtelen egyedüllét okozza. Hogyan jobban? - őrületes kérdés, nem lehet tőle szabadulni. Latinovits Zolival együtt is voltunk a Róbert károly körúti kórházban, ahol rengeteg verset mondtunk, sokat fölvettünk magnóra. Amikor professzorunk, Haitsch doktor meghalt, másnap a szalagok eltűntek. [.] Őze Lajos nem tudhatta: a hangszalagokat Haitsch doktor hagyatékának gondozói megőrizték, s a fennmaradt anyag alapján - az elhangzás sorrendjében - a következőképpen rekonstruálható az akkori repertoárt. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról . Kónya Lajos: A magyarokhoz . Szabó Lőrinc: Ima a jövőért . Ady Endre: Néhai Vajda János . Vörösmarty Mihály: A vén cigány ; Gondolatok a könyvtárban. Ady Endre: A grófi szérűn ; Az ős Kaján . Arany János: A walesi bárdok . A versválasztás az elfojtott politikai indulatok létezését, az izzó előadásmód pedig az újratermelődő feszültség levezetési kísérleteinek sikerét bizonyítja. [.] Őze Lajosról mindenki tudta, hogy Major Tamás kedvence - a lieblingek pedig ritkán örvendenek közszeretetnek. Ő azonban nem használta ki s nem is élt vissza kivételes helyzetével. PÁPAI ERZSI : Lajos az intelligenciájával, a műveltségével partnere volt Majornak, s tudott bánni vele. Sosem tudtuk megfejteni, Major miért nem goromba soha Lajossal, míg másokkal gyakran az. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy esetleg azért nem bántja Lajost, mert típusban hasonlítanak. Voltak persze összeveszéseik, miközben kifejezetten szerették egymást. [.] De ők annyira egy hullámhosszon voltak, hogy pillanaton belül kiordították magukat, és megegyeztek. ZSOLT ISTVÁN : Végül is Lajos szerelemgyereke volt a mindenkori igazgatásnak, noha semmilyen viszonya nem volt a direkcióval. Nem volt benyalós, kopogós fajta, de nagyra tartotta azt, hogy Major őt szereti, persze ezt soha nem nyilvánította ki. És mennél jobban ismerte őt Major, annál inkább értettek egymás nyelvén. Major nagyon jól beszélt őzéül, és Őze kitűnően értette a Major-féle fogalmazást. A "közös nyelv gyakorlására olykor színházon kívül is sort kerítettek. Egy Major Tamás hagyatékából előkerült régi fénykép nem mindennapi kirándulás emlékét érzi: a csoportképen fejkendős asszonyok társaságában látható a Major házaspár, mögöttük Őze Lajos, elmaradhatatlan fekete kalapját mélyen a szemébe húzva. A felvétel egy parasztház udvarán készült 1961. február 5-én reggel, Őze Katalin lakodalmának másnapján. BECK JUDIT: A húga esküvője alkalmából Őze Lajcsi odarendelt minket Dorozsmára. Tamás aznap szerepelt, úgyhogy színház után, késő este vonultunk oda. Amikor megérkeztünk, már nagyon emelkedett volt a hangulat a kis parasztszobában, meg jó sok füst szorult be. Táncolni kellett, enni kellett, inni kellett. Tamás mondott egy-két verset is, szokása szerint. Hajnalban lefektettek bennünket, nagy dunyhákba, és csak reggel mentünk haza. [.] Nem lehetett véletlen, hogy a Shakespeare-rendező Major Tamással közös színházi nyelvet beszélő - s vele szerepköri rokonságban álló Őze Lajos már a kezdet kezdetén Shakespeare darabjaiban mutatta meg legvillódzóbban, mi mindenre képes a színpadon. [.] BEREK KATI : Nagy pojáca volt. Amikor kinn játszottunk a pesterzsébeti Csiliben - merthogy az is a Nemzeti kamaraszínháza volt egy időben -, mindig rohantunk megnézni a magánszámát A makrancos hölgy ben, amelyben egy szolgát játszott. Sírtunk a röhögéstől, olyanokat talált ki. Neki is kötelező volt minden esete újítani valamit, hogy ne csak a közönség, hanem mi is szórakozzunk. Tündökletes humorú ember volt, de mindig érződött rajta, hogy a vidámsága keserűséget takar. Akárcsak a nagy bohócok, akiken mindig nevet a néző, de közben érzi: csak egy hajszál választja el a sírástól. [.] Őzére már pályája kezdetén jellemző volt az a - később mind nyilvánvalóbbá váló - törekvés, hogy a kis szerepekben rejlő játéklehetőségeket a végsőkig kiaknázza. Legendás elődök példája lebegett a szeme előtt. Sugár Károly átment a színpadon, azután jött egy másik kolléga, aki három órán keresztül beszélt - előadás után a nézők mégis csak Sugárra emlékeztek, aki átment a színpadon. Kényszerű ars poeticája volt ez akkoriban a Nemzeti Színházban bizonyítani vágyó fiatal színésznek, mert kevés kiugrási lehetőségre számíthatott kezdetben. Noha Major Tamás valóban szerette, nem ő osztotta rá azokat a szerepeket, amelyekben sikert aratott - sőt az általa rendezett előadások közül Darvas József Hajnali tűz és Katona József Bánk bán című darabja kimondottan bukást hozott kedvencének. Őze Lajos első színpadi megmérettetéseit - Németh László A két Bolyai című drámájának Dósa Elek szerepét, a Minden jó, ha jó a vége I. urát, majd Synge A nyugati világ bajnoká nak főszerepét - egytől egyig Várkonyi Zoltán szereposztó bizalmának s kiváló rendezéseinek köszönhette. Öt év alatt sok mindent megélt a Nemzeti Színházban: kudarcot, válságot, mellőztetést, majd kiugrást és sikert. E fölfelé ívelő pályaszakasz vége felé joggal érezhette, hogy végre hazatalált. ELVESZTETT ÉS MEGTALÁLT OTTHONOK "1965 márciusában fölrobbantották a Nemzeti Színház épületét, s vele együtt azt a szellemiséget is, amit ez az épület sugalmazott. Ha bágyadtan, pislákolva, de sugalmazott. Mert nem lehet kitérni a genius loci minőséget követelő kihívása elől. Ki ne hinne a vonalak, ívek energiát sugárzó mivoltában?... És fölrobbantották! A föld színével tették egyenlővé! Erre a bűnre nincs mentség!" (Garas Dezső) 1964 februárjában adták közre az újságok az addig rossz pletykának tartott, hihetetlen hírt, hogy hamarosan lebontják a Blaha Lujza téri színházpalotát, mert "útjában áll a városrendezési tervek megvalósításának", majd később azt is hozzáfűzték az indokláshoz, hogy az épület tűzveszélyes. [.] BEREK KATI : Akkor, a bajban nem volt szakadás a színészek között. Ahány szerv volt Magyarországon, azt mind végigjártuk. Még a pártfőiskolára is elmentünk, mindenhova delegációban. Utána összehívtak minket, és megmutatták a terveket, hogy szóljunk hozzá, mert két év múlva építik az új Nemzetit. Kétségbeejtő, hogy ez megtörténhetett! Annak a színháznak az égvilágon semmi baja nem volt. Ha kínpadra vonnak, ha elégetnek, akkor is csak azt mondhatom: személyi és politikai torzsalkodásnak esett áldozatul az az épület. A katonaság tűzszerészeinek bevonásával végrehajtott városrendezési akciót - amely következményeiben a Nemzeti Színház további művészi sorsát is tragikusan megpecsételte - Őze Lajos, száműzött pályatársaihoz hasonlóan, tehetetlen szemtanúként nézte végig. [.] A letaglózó élmény kiheverhetetlen, kollektív traumának bizonyult a színészek számára. ZOLNAY ZSUUZSA : Mint a koldusok, az utcára kerültünk. Egyöntetűen az volt az érzésünk, hogy a házunkat, a lakásunkat, az életünket verik szét a fejünk fölött. Aki csak tehette, eltett magának valami ereklyét az épület romjai közül. Nekem egy páholy aranyozott gipszcirádája jutott. Bizonyára Lajos is megőrzött valami kézzelfoghatót az eltüntetett színház maradványaiból. Az otthonvesztések sorozata a Nemzeti Színház lebontásával még nem fejeződött be Őze Lajos számára. Magánéletében is válság fenyegette. NYILASSY JUDIT : Hétéves házasságunk vége felé úgy éreztem: az én lelki egyensúlyom is veszélybe került Lajos állandóan túlfűtött, kiszámíthatatlan lénye mellett. Az életösztönöm késztetett rá, hogy kezdeményezzem a válást. Nem bírtam tovább!... [ .] ZOLNAY ZSUZSA : Erősen megviselte második házasságának kudarca. Nem beszélt erről, de látszott rajta. Amikor már nem volt kibe kapaszkodnia, hogy tovább lépegethessen - különösen abban a szituációban, amelyben akkoriban élnünk kellett - ő bizony tényleg kisiklott: lelkibeteg lett. Olyan volt, mint egy harangláb: ide-oda vergődött. Nem volt háttere. Ezért lehetett olyan nagy szüksége Haitsch doktorra, aki őt valamilyen formában mindig kisegítette a lelki kátyúkból. Biztonságérzete visszaszerzéséért újra a bevált terápiához folyamodott: belevetette magát a munkába. Szerencsére nem szűkölködött feladatokban. Színházon kívül is mind többet foglalkoztatták. [.] SÁNTA FERENC : Nem ismertem őt Húsz óra című regényem filmre kerülése előtt. De amikor - valahol Eger környékén, egy kis faluban - megérkeztünk a forgatócsoporttal, s a rendező bemutatta, erősen megragadott a személyisége a maga egyszerűségében, póztalanságában. Könnyen érzek rokonszenvet - és hasonlóképpen ellenszenvet - első látásra, s ezt nem is szoktam nagyon titkolni. Őzére azonban szokatlanul kíváncsi lettem. Elnéztem a mozgását, rejtőzködő tekintetét a fegyelmezett arcban, gyors pillantását egy-egy emberre, hallgattam azonnali válaszait a rendező instrukcióira, amelyek nagy intelligenciáról, a dolgok gyors felméréséről, megértéséről tanúskodtak. Különösen figyeltem a járását, mely szinte settenkedő, gyors lopakodást idézett fel bennem; valami kamaszosságot, valami olyasmit, mintha rejtve kívánna jönni-menni az emberek között. (Akkor még nem tudtam, hogy ez valóban így is van.) Az első felvétel egy szőlőben készült, ahol Őze - megalázott és üldözött "kulákfiú" - kiadja az útját a kíváncsiskodó újságírónak, s akinek szemére veti, hogy üldözötté vált, bár soha nem bántott senkit. Éles volt a szócsata közte és Keres Emil között. Lobogott az indulat a színész-Őzében, zuhogtak a vádló szavak belőle. Felforrósító volt, amit csinált; tökéletes teljesítmény. Amikor elhangzott az "ennyi", és leállt a forgatás, odamentem hozzá, és folytattam a jelenetet, akkor kitalált szavakkal. A játéka kényszerített arra, hogy tovább "vitatkozzam vele"; a meggyőző ereje késztetett arra, hogy tovább játszódjunk. Azonnal válaszolt, és a szőlősorok között haladva még egy jó négy-öt perces "filmet csináltunk". Minden hirtelen kitalált mondatomra azonnal válaszolt, tökéletes logikával és dramaturgiával. Továbbírta maga is a filmet. A stáb előtt történt ez, s a rendező kérte, vegyük fel, csináljuk újra. Azonnal és egyszerre mondtuk, hogy "nem". Már csak az ebédnél, a szállodában találkoztunk ismét. Más-más asztalnál ültünk. Én nyílt kíváncsisággal néztem, ő megannyiszor észrevétlenül igyekezett rám tekinteni. Hetek teltek el. Vége volt a forgatásnak, amikor a lakásomon megszólalt a telefon. Őze kérte, találkozzunk valahol, jó lenne elbeszélgetni. A Pilvaxban állapodtunk meg. (Csak a halála után tudtam meg, mennyire rendkívülit tett ezzel a telefonnal és meghívással.) Amikor megérkeztem, a Pilvaxban már ott ült egy kétszemélyes asztalnál az üres teremben. Felállt, kezet fogtunk. Megbeszéltük, milyen bort iszunk, s amikor koccintottunk, azt mondta: "Nagyon köszönöm, hogy eljöttél". Ittunk, s én nagyon komolyan, őszintén azt mondtam neki: "Én is örülök. Nagy színész vagy." Semmi ünnepélyesség, rossz hangsúly nem volt a szavaimban. Így gondoltam, és a legegyszerűbben így mondtam. Ekkor valami megmagyarázhatatlan, számomra akkor nem érthető történt. Megszürkült az arca, aztán elsápadt, és amikor letette a poharát, láttam, remeg a keze. Nem értettem, de folytatni kívántam a beszélgetést, már nem tudom, milyen szavakkal. Semmire nem válaszolt. Nézett maga elé, és olyan volt, mint aki nincs is jelen, azt sem tudja, hol jár az esze. Felverejtékezett a homloka, és nem szűnt meg a remegése. Elhallgattam, és próbáltam megérteni azt, amit láttam. Nem szóltam, jó darabig csendben voltunk. Aztán azt mondta, egészen fakó, rekedt hangon: "Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy mennem kell valahová. Talán már el is késtem." Felállt, megkapaszkodva az asztalban, és tétován kezet nyújtott. Nem nézett rám, úgy ment el. Olyan bizonytalan volt a járása, hogy attól féltem, megtántorodik. Éreztem, valami olyasmi játszódik le benne, amibe nem szabad beavatkozni. Ha mást látok így lépdelni a kijárat elé, akkor megkérdezem, segíthetek-e valamiben. De nem mentem utána, és nem kérdeztem semmit, mert ugyanannak a titoknak a jelenlétét éreztem, amely találkozásunk első pillanatában megfogott. Mi lehetett ez? Tán a titkolt tudása annak, amit mondtam: "Nagy színész vagy". Talán először "mondta ezt ki valaki" - vagy a szemérmessége nem fogadta el ezt az egyértelmű nyíltságot. A jó isten tudja! [.] Engedtessék meg nekem a szerénytelenség: barátot keresett bennem, vagy azt vélt felfedezni. Zártságának feloldási lehetőségét látta bennem, ezért keresett. Megérezhette a "civilséget" bennem, illetve láthatta ezt a forgatások ideje alatt, mikor hasonló póztalansággal, egyértelműséggel viselkedtem, mindenféle "szerzői" vagy "bennfentes" allűr nélkül, egyszóval: természetesen. Semmiféle, a "stábban" oly szokásos és visszataszító csókolódzás, ölelkezés, megjátszottság, ízléstelen "felfokozottság" nélkül. És lehetséges, hogy a kimondott szó - "Nagy színész vagy" - kommersz nyálaskodásokat idézett föl emlékezetében, s úgy érezhette, csalódott bennem. De ezt kevésbé hiszem. Inkább úgy vélem, hitelesnek tartotta, amit mondtam, és ez a hitelesség riaszthatta el. Megijedt attól, hogy legbensőbb tudását, ezt illetően hitelesen igazolják. Hogy igazoltatik. Fura, furcsa, nem egyszerű, komplikált dolog ez - de számomra érthető. Fölfedték legnagyobb titkát: hogy a sok ripacs között valóban nagy színésznek tartja magát. [.] Őze Lajos számára a szülőföld vonzása élete végéig erős érzelmi kötést jelentett, noha a gyakorlatban, munkával zsúfolt napjai miatt - jóval ritkábban tudott hazajárni, mint szeretett volna. Vágyaiban azonban állhatatos maradt, s mindennek megnőtt a jelentőségre, ami Szentesre, az Alföldre, a Viharsarokra emlékeztette. Így talált két olyan, érzelmi kárpótlást is nyújtó, igényes művészi műhelyre, amely hányatott élete során mindvégig szülőhelyére, gyermekkorára emlékeztette. A Magyar Rádió és a Gyulai Várszínház a szűkebb pátriát szimbolizálta számára. A Rádió irodalmi osztályán dolgozó Dorogi Zsigmond is Szentesen született. [.] A szinkronstúdiót széles ívben elkerülő Őze Lajos meglepően hamar otthonos lett a rádióban. Fölszabadítóan hatott rá a hangjáték műfaja, elsöpörte gátlásait. [.] DOROGI ZSIGMOND: Rendkívüli élmény volt számomra, amikor tanúja lehettem annak a pillanatnak, amikor Latinovits Zoli fölfigyelt Lajosra. A körszínházi Mario és a varázsló bemutatóját követő hónapokban, 1965 őszén, egy hangjátékfelvételen találkoztak a 3-as stúdióba. Én a technikai helyiségből pontosan láttam minden mozdulatot. Zoli az asztalnál ült, és a szövegét nézegette, a tollával alá-aláhúzogatva egy hangsúlyos részt. Soha semmi és senki nem szokta kizökkenteni őt a koncentrálásból. Környezetét, kollégái jelenlétét rendszerint hűvös, kissé fensőséges közönnyel tűrte el. Amikor Őze került sorra a mikrofon előtt, pár mondat után megállt a toll Zoli kezében. Lassan fölemelte a fejét, és nézte, megnézte magának Lajost, azzal a pillantással, ahogy az ellenfelét, méltó versenytársát méri föl egy bajnok. Ekkor kezdődhetett köztük az a különös kapcsolat, amelyet inkább lehet rivalizálásnak, mint barátságnak nevezni. Magányos farkas volt mindkettő, s úgy kerülgették egymást, mint akiknek azonos a céljuk, formátumban nagyon hasonlítanak, de nem akarják mindenáron eldönteni, melyikük az erősebb. [.] Számon tartották egymást. A színházalapítói terveket szövögető Latinovits Zoltán magától értetődőnek tartotta, hogy a hozzá hasonló gondolkodású színészeket tömörítő társulatban Őze Lajosnak is ott lenne a helye. S amikor a Színészkirály meghalt, egykori "ellenfele" többször visszasírta szüntelen vetélkedésüket. Kegyetlen barátságban éltünk Zolival. Olyanok voltunk, mint két tigris fullasztó nyári délután. Elterpeszkedett nyugvásban néztük egymást, horkantottunk egyet, aztán hosszú csönd következett, majd megint egy hörgés. Színházat akart, de közbeszólt valami. Igaz, hogy rendezői minősítése nem volt, de ő többet tudott a szakmáról, mint tucatnyian azok közül, akik diplomával valamelyik mester kisinasaként bújtak elő. Épp ez volt a baj talán. Ha Zoli rendez, azt hiszem, tudtam volna dolgozni mint színjátékos. De színpadon nem tudtunk volna együtt játszani. Egyiknek lenn kellett volna ülni a nézőtéren, és tanácsokat adni, hogy a másikat trambulinra emelje. De egy deszkán? Az megsemmisítő küzdelem lett volna. [.] Az 1966-67-es szezont a Hevesi Sándor téri felújított színházépületben - az egykori Magyar Színház hajlékában - kezdi már a Nemzeti Színház társulata. Igaz, ez is ideiglenes otthon, amíg fölépül a vadonatúj és végleges Nemzeti. (Akkor még nem tudják, hogy a várakozási idő sokak számára élethosszig tart majd.) Az albérlőéletnek mégiscsak vége szakad: semmi külső akadálya nincs már annak, hogy a színház a művészi színvonalra koncentráljon. Annál inkább bomlasztja a társulat amúgy sem túl egységes közösségi szellemét a mindinkább elhatalmasodó belső hatalmi harc, amely a két főrendező - Major Tamás és Marton Endre - körül kialakult "klikkek" között folyik. Őze, a "Major-színész", igyekszik megőrizni a szuverenitását, már amennyire ez fajta múlik. Külön definíciót teremt önmaga számára, hogy különállását hangsúlyozza. Színjátékosnak nevezi a magafajtát, aki minden rezsimben csak és kizárólag "deszkapárti", s nem vesz részt a "nappali színjátszásban": a karrier-építgetésben. Nagyon sok a színész - és kevés a színjátékos! A művészek sajnos csak nappal művészek. De este hétkor, amikor felmegy a függöny, nem látom, hol vannak. Pedig ezt éppen fordítva tartanám jónak. Hogy csak a színpadon bizonyítsunk, és például ne az igazgatói irodákban. Hál'istennek, én Ausztria vagyok. Semleges. Csak azzal szövetkezem, aki színházat akar csinálni. Azzal szívvel-lélekkel együtt vagyok. De egyre kevesebben vagyunk, az biztos. Nem volt kockázatmentes az effajta gondolkodás. A színész sokat emlegetett kiszolgáltatottságához az is hozzátartozik, hogy nem áll érdekében magára haragítania azokat, akiktől szerepeket, sikert remélhet. De azok, akik tisztában voltak tehetségük mértékével és színházi jelenlétük fontosságával, megengedhették maguknak az egzisztenciális szorongás nélküli élet luxusát. [.] Ki szent borzongással, ki gyanakvással figyelte kollégái közül, mit meg nem mer engedni magának följebbvalóval szemben Őze. [.] RAKSÁNYI GELLÉRT: Félelmetes, mit meg mert csinálni. Volt olyan igazgató, aki a büfében szóvá tette állandó italozását, amivel nagyon sokszor veszélyeztette a színházi rendet. Lajos elvörösödött, vett egy mély lélegzetet, és a sárga földig lehordta az igazgatót. "Kikérem magamnak, hogy ilyen hangon merj velem beszélni! Van neked irodád. Ha problémád van velem, hívj föl! Nem vagy igazgatónak való, ha ezt az alapvető szabályt nem tudod! Kikérem magamnak ezt az impertinenciát!" Becsapta az ajtót, és átment a kocsmába. A direktor ott maradt falfehéren. Ha ezt bárki más csinálta volna, akkor ez az úr azt mondja: "Kesztyűs kézzel bánjak el veled?" És valószínűleg el is bánt volna. Lajos nemcsak azért engedhetett meg magának mindent, mert elvitathatatlanul zseniális volt, hanem azért is, mert valami miatt mindent elnéztek neki. KÁLLAI FERENC : Olyan kalapokat vett fel sötét szemüveggel, hogy úgy nézett ki, mintha egy titkosszolgálat tagja lenne. Fel is merült a gyanú sokakban: nem lehet véletlen, hogy annyi mindent megengedhet magának. Mert normális társadalmakban - kapitalista viszonyok között - olyan állapotban, ahogy ő szokott mutatkozni, már a második alkalommal nem jöhetett volna be a színházba. Neki pedig már a századik esetet bocsátották meg. A gyanakvó légkör azonban csak később alakult ki körülötte, amikor az alkohol - betegsége előrehaladtával párhuzamosan - nélkülözhetetlen szükségletévé vált. Egyelőre inkább csak szokatlan öntörvényűsége szúrt szemet másoknak. Nem félt a maga feje után menni, ha úgy érezte, igaza van. Nem méricskélte tettei lehetséges következményeit. KÁLLAI FERENC : Párttag volt, aztán visszaadta a tagkönyvét. Olyan időben tette ezt, amikor még ez bátorságra vallott. Nem értett egyet valamivel, ezért megszüntette a tagságát. Politizálni mindig politizált, de csak úgy, ahogy az ember abban az időben felböfögte az elégedetlenségeit. Nem tudnék hőskölteményeket fogalmazni az ő úgynevezett politikai magatartásáról, ami ma nagy divat. Nagyon megróna érte, ha én most nagy ellenállóvá magasztosítanám. Magatartásában inkább anarchistának nevezném. Mindig a lázadók közé tartozott. Igaz, anarchistára nem jellemző a humánum, de ő abszolút humanista volt. Lázadó hajlamát szerepfölfogásaiba is beleépítette. Tudatosan kerülte a szokványos színpadi megoldásokat. Legelőször is elképzelte a megformálandó figura egész addigi és jövendő életét. Majd belebújva fantáziateremtménye bőrébe, kísérletezni kezdett kvázi-önmagán: miképp viselkedjék a drámai szituációkban. Ez a fajta aprólékos, minden részletre kiterjedő szerepépítés mind látványosabb sikereket hozott számára. Már Sean O'Casey Bíborpor ának macskamozgású - jómódhoz szokott, méltatlan környezete ellen arisztokratikus gőggel tiltakozó, s magát a lehető legkomfortosabban fölszerelő - inasa felejthetetlen figura, pedig csak néhány villanásnyi jelenetben látható a Both Béla rendezte előadásban, olyan partnerek mellett, mint Balázs Samu, Sinkó László, Törőcsik Mari, Váradi Hédi, Avar István és Szirtes Ádám. Igazi kiugrása ekkoriban - amely a szakmát és a kritikát egyaránt bámulatba ejti - Moliere Fösvény ének Jakab mestere. 1967 júniusában mutatja be a Katona József Színház a komédiát Egri István rendezésében, először Básti Lajossal, később Rajz Jánossal a címszerepben. Partnerei - ki a színpadon, ki a takarásban - minden előadáson megcsodálják kifogyhatatlan leleményű, ellenállhatatlan humorú magánszámát, páros jeleneteit. RAKSÁNYI GELLÉRT: Ilyen Jakab mester biztos nem volt, nem lesz, amíg a színházak A fösvény t játsszák. Olyan félelmetes dolgokat tudott kitalálni a kellékekkel, amilyeneket talán csak Bihari Jóska tudott Magyarországon. Őze Lala olyan mértékben szülte meg ezeket a graciózó figurákat, hogy szinte szégyelltem magam, hogyan öltözhetek együtt egy ekkora zsenivel. (Később viszont, amikor püspököt vagy királyt játszott, azon csodálkoztam, hogyan vehették fel egyáltalán a főiskolára. Nem az eszköztára volt hiányos, hanem ezek a szerepek nem voltak neki valók. [...]) Egyre inkább az a fajta komédiázás vált Őze Lajos erősségévé, amelynek tétje a bonyolult lelkű, identitásukban megzavart személyiségek pszichológiailag pontos, színesen életteli, tragikomikusan hiteles megjelenítése volt. A varázslatos hatást plasztikusan örökítette meg Sándor Iván kritikája a Film Színház Muzsika 1967. június 2-iki számában: Az előadás külön élménye Őze Lajos alakítása. Ámulva figyeltük Jakab mesterét. Ki ez a figura Őze megfogalmazásában? Fájdalmasan bölcs shakespeare-i bolond? Kacagtatóan groteszk komédiás egy mai abszurd szerző filozofikus színpadáról? Egy Ludas Matyi lelkű parasztlegény, aki tehetetlen, de aztán mégis visszavág, ha fájdalmasan suhog a hátán az urak vesszőcsapása? Mindez együtt formálódik jellemábrázolásában . Eddig is oda kellett figyelni alakításaira (háborús bűnös Peter Weiss A vizsgálat című drámájában; felolvasó H. Barta Lajos Kiáltás ában; "hiénalelkű tudósító" Ben Hacht-McArthur Rendkívüli kiadás című komédiájában), de A fösvény sikere után nyilvánvalóvá válik: a szegényember-sors megannyi változatának - a meghunyászkodó szervilizmustól a dacos lázadásig - nincs még egy olyan invenciózus kifejezője, mint Őze. Meg is találják rendre a legkülönfélébb szolgaszerepek. Ezek típusaikban gyakran hasonlítanak egymásra, ám Őze Lajos személyiségeket teremt önmagából, nem típusokat. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy két szolga sem lehet az. Minden figurája újnak, sosem látottnak tűnik. Mint például Cosme, a ravasz és bátor szolga alakja Calderon Huncut kísérteté ben, a Gyulai Várszínház 1967. nyári, Both Béla rendezte előadásain, amelyeken Vécsey György szerint (Film Színház Muzsika, 1967. augusztus 4.): Őze Lajos eddigi legnagyobb alakítását nyújtotta. Cosme bohóccá festett arcából egy érző ember szemei világolnak elénk: könyörületet és megértést kérve. Ez a commedia dell'arte hagyományokon nemesedett figura sír, nevet, vádol és védekezik, támad és menekül. A néző az első pillanattól kezdve szívébe zárja. Másik kiugrása 1968 januárjában: Illyés Gyula Fáklyaláng című drámájának Józsa Mihálya. A felújításban részt vevők számára közös érzelmi inspirációt adott a tény, hogy az előadást Gellért Endre egykori rendezése alapján állította színpadra Bodnár Sándor. Őze Lajos úgy érezhette: mesterének is bizonyít, ha az ő szellemében, az emberi kapcsolatok igazságát keresve közelíti meg a figurát. Az eredmény nem maradt el. [...] Szerencsét hozott ez a szerep Őze Lajosnak, a magánembernek, Úgy akarta a véletlen, hogy Józsa Mihály "közvetítse" következő házasságát. [...] ÁRNYÉKOS ZENITEN "A színész úgy van a tehetségével, mint a zsoké a lovával. Az igazi zsoké sohasem árulja el, mit tud a lova. Nem akar soha feltűnően nyerni, csak egy fejhosszal, mert nem adja ki önmagát, a következő versenyt is meg akarja nyerni. Ha a színész így bánik a tehetségével, akkor tud csak meglepetéseket szerezni. Mert a színjátszás - nívótartás is." (Makláry Zoltán) A fölfedezések kora a hatvanas évek végén kezdődik, s tíz éven át szinte töretlenül folytatódik Őze Lajos pályáján. Különös beérkezés ez. Nem egyenletes ívű. Inkább a véletlenek szeszélyes logikája szabja meg szükségszerű törvényeit. Észrevétlen az átmenet, mikor lett e különleges tehetség legnagyobb színészeink egyike. Visszatekintve ezekre az esztendőkre, úgy találhatjuk: minden újabb szerepében felülmúlta önmagát. De ahogy a felhők fedezékében száguldó üstököst is csak pillanatokra látni a földről, a rejtekezve élő, hétköznapiságában szinte láthatatlanná váló Színjátékos csak akkor mutatkozott meg a maga káprázatos belső gazdagságában, amikor kilépett a takarásból. A színpadon. BEREK KATI : Különös evolúciós folyamat volt az ő felnövekvése. Az ember egyszerre csak rábámult. Sosem felejtem el, Goldman Visszajelzés ét játszottuk a Nemzetiben. A színfalak mögött álltam, mellettem Zsolt Pista, s együtt néztük Lajos jelenetét. Egyszer csak megszólalt: "Mondja, maga észrevette, mikor lett ebből a fiúból korszakalkotóan nagy színész?" Elmosolyodtam, mert mintha a gondolataimat mondta volna ki hangosan. Valóban elsöprő volt, mindenkinél nagyobb, aki abban a pillanatban a színpadon volt. [...] SZIRTES ÁDÁM : Ösztönös? Tudatos? Ez a kettő csodálatosan együtt volt nála. Ő erre a kettős alapra épített. De aztán mert is ám! Mintha égszakadás, földindulás volna a színpadon! Egyszer csak megnyúlt, a bokorból jegenyefa lett! Csodálta őt az ember. És tanulni lehetett tőle mint kollégától. Főleg munka közben, ahogy építkeztünk, raktuk a téglát meg a maltert, mint a kőművesek: te tedd ide, én oda, majd én így fogom, itt hézagot hagyunk... De a szakmáról nem nagyon beszélt. Szemérmes volt ebben az ügyben. Nem akart a szakma professzora lenni. [...] SINKOVITS IMRE : Szüntelenül az eredetit kereste, a természetes nyersanyagot, amiből aztán majd ő formál valamit. Ezt a célt szolgálták időnkénti kiszakadásai a szakmából, ebből a mesterséges világból, amely megfosztja az embert valóságos emberi kapcsolataitól, mert állandóan kollégák között forgolódik. Ő azért volt képes annyi mindent eljátszani, mert valóságos élményanyagból táplálkozott, s modell alapján dolgozott - ebben a törekvésünkben hasonlítottunk egymásra. Miközben a szakma pontosan beméri Őze Lajos sajátosan működő, meglepetéseket garantáló tehetségének természetét, a színházi és filmszerepek mellett egyre több televíziós feladatot kap. 1967 őszén, az akkor elsőfilmes Dömölky János rendező, Babel Lovashadsereg ének megfilmesítésére készülve, próbafelvételre hívja Őzét. A ritka barátságok egyike: félszavakból, gesztusokból is értő munkakapcsolat alakul ki köztük. DÖMÖLKY JÁNOS : Az első forgatási napon, amikor kinn volt, még csak a háttérben kellett mozognia. Nem is beszéltünk. Figyelte, mit mondok, s megcsinálta, amit kértem. Majd még aznap este fölhívott telefonon, és mondott egy mondatot, ami egy életre titkos és utolsó erőim egyike: "János, ha ezután éjjel háromkor felébresztesz, hogy a filmedben át kell mennem a képen hátul, mint egy hangya, én jövök"... Ez a maximális együttműködési hajlandóság mindvégig jellemző volt rá. Nagyon bonyolult módon dolgozott. Szeretett mindent kipróbálni, s mivel bővében volt az eszközöknek, e nagy mindentudásából a szívével szűrte ki azt, amire szüksége volt. Annyira egyetemesen, átfogóan gondolkodott a szerepeiről, mindig a lényeg felé törve, hogy képes volt egy beállításban eljátszani az egész filmet. Kipróbáltam vele nemegyszer azt a kedvelt módszeremet, hogy felvétel közben megváltoztatom az eredeti, a próbákon rögzített instrukciót. A Babel-filmben is volt egy ilyen, fülbe súgós utasításom. Sinkó, a szemüveges zsidó Babel és Őze, a vad kozák - akinek elvették a lovát, s úgy gondolja, hogy a négyszemű miatt - összevesznek. Értelmetlen férfiverekedésbe torkollik vitájuk. Mindketten ugyanazt az instrukciót kapták, úgy, hogy a másik ne hallja: "Ne engedd el! Kapaszkodj a ruhájába, próbálj néha ütni, de ne engedd el!" Egymásnak estek, hemperegtek a földön. Nagyon jól csinálták, remek technikával melléütöttek, majd elkezdték egymást rángatni. A verekedés kínosan kilátástalanná vált. Sinkó arcára kiült a rémület; Őze pedig azt találta ki, hogy a végén tehetetlen dühében elbőgi magát. Pazar jelenet volt. Olyasmit hozott ki a színészekből, amit nem lehet előre megrendezni, noha erről szól az egész film. [...] Őze Lajosról a hozzá közelebb álló kollégák s a családtagjaik jól tudták, milyen szenvedélyesen izgatta a második világháború története, illetve a haláltáborok kiagyalóinak s üzemeltetőinek, a hatalom megszállottjainak lélektana. KÁLLAI FERENC : Óriási kriminalisztikai tudása volt. Néha társaságban, minden átmenet nélkül, arról kezdett beszélni, hogyan erősödött meg a náci mozgalom; mi vezetett a világháborúhoz; mi volt Göring szerepe, mikor került börtönbe, ki volt a felesége - de ez csak egyetlen példa. Tudta azt is, hogy a középkorban mikor és miért történt valami. SIMON ZOLTÁN : Állandóan visszatérő témája volt a hatalom, a "ki kinek parancsol s milyen jogon?" kérdése. Ezt tartotta az őseredeti bűnnek. Mengele működéséből azt a tanulságot vonta le, hogy az orvosok potenciális gyilkosok is. Lépten-nyomon azt tapasztalta, hogy ha valakibe belerúgnak, az elkövetőt a törvények alapján megbüntetik; de ha valakinek a lelkébe tipornak, arra nincs megtorló paragrafus... Szentül hitte, hogy a színészettel meg lehet váltani a világot, ha fölmutatjuk a borzalmat és a szépet. Mindennek a színe mögött rejtőző fonákját, a morál kétarcúságát kereste és találta meg, démonian. Nemcsak elméletben foglalkoztatta a morbiditás lélektana. Később több interjúban is megemlítette, hogyan következteti ki vagy lesi el közvetlenül az életből a szélsőséges helyzetekbe került emberek viselkedését, lehetséges reakcióit. [...] Első nagy televíziós kiugrása Feutchtwanger A hamis Néró című regényének tévéfilm-változatában azért lehetett olyan emlékezetes, mert a címszerepre készülve történelmi, pszichológiai, sőt társadalom-lélektani tudását is mozgósította, hogy pontosan eltalálja az összetett figura karakterét. Terentius alakja félreérthetetlenül megegyezik Hitlerével. Talán csak egy különbség van köztük: Terentius tehetségesebb fazekas, mint amilyen festő Hitler volt. Az alak megformálásánál ennek ellenére arra törekszem, hogy ne Hitlert játsszam el, hanem azt a kisembert, azt a polgárt, akiből mások csinálnak bálványt. Terentiust először csak magukkal sodorják az események, de aztán megrészegedik a hatalomtól, s ahogyan erősödik a hatalma, úgy alakul át a jelleme is. Azt is szeretném alakításommal hangsúlyozni, hogy senki sem születik Nérónak. A Nérók lesznek. S ebben nem kis szerepük van azoknak, akik önös érdekeikből ezeket a Nérókat létrehozzák. Az alattvalók szerepe döntő. Alattvaló nélkül nincs fellebbvaló. [...] A klasszikussá váló filmszerepet - Bacsó Péter A tanú című filmszatírájának Virág elvtársát - 1968-ban játssza el. E közös munkával a szó szoros értelmében életfogytig tartó munkakapcsolat kezdődik a színész és a rendező között. Őze ezután csaknem minden bacsó-filmben játszik, s tőle kapja majd a legutolsó, élethosszabbító munkalehetőséget, Vekker úr szerepét, amelyet azonban már nem tudott befejezni. BACSÓ PÉTER : Lajos már főiskolás korában nagyon furcsa személyiség volt. Kezdettől fogva egy különös akcentusokkal rendelkező, végletes egyéniséget láttam benne, aki hallatlanul intenzíven ott van minden szituációban, ezért már a puszta jelenléte hangsúlyos, jelentőségteljes. A Tanú című filmemben egy fontos és bonyolult szerepet, az egyik főfigurát kellett megformálnia, aki feláldozza életét egy téveszméért; a cél érdekében minden eszközt felhasznál, ugyanakkor szentimentális: saját áldozatával majdhogynem atyai viszonyban, egyfajta paternalista-kreatúra kapcsolatban van. A próbafelvételen olyanfajta magatartást keresgéltünk közösen, hogy a kondenzált funkcionárius figurája ne egyértelműen paródia legyen, hanem eltorzult szubjektív hite tegye őt nevetségessé. Lajos már a próbafelvételen eltalálta ezt a sajátos magatartást, gesztusrendszert, hanghordozást. S rengeteg ötlete volt a forgatás során. Ő találta ki például azt a mozdulatot, hogy a prűd Virág Árpád leplet dob a szobájában levő női akt szoborra, mert nem tűri a meztelenséget a környezetében, s kurtának találja a szobalányi beosztást telesítő elvtársnő, a volt partizán szoknyáját is. Egyébként hallatlan feszültségek között csináltam végig a forgatást, mert időnként leállították a filmet, közölve, hogy be van tiltva. Aztán mégis folytathattam, csak éppen évekig nem engedélyezték a bemutatását. A nehézségek ellenére rendkívül jó hangulatban dolgozott a stáb, mert senkinek sem szóltam az akadályokról. A forgatás és az utószinkron között eltelt egy-két hónap, és érdekes módon Lajos kezdetben nem tudott újra beletalálni a figurába: egészen más hangot ütött meg. Végül újra rátalált Virág elvtárs hangjára, és aztán konzekvensen végig is vitte. Zseniálisan szinkronizálta saját magát. [...] A hatalmi szóval halogatott filmbemutató Őze Lajos szakmai beérkezését is jóvátehetetlenül késleltette. Hiába olvashatjuk az 1985-ös kiadású Magyar Filmkalauz ban Kőháti Zsolt visszamenőleges érvényű méltatását: "Őze Lajos rezignált Virág elvtársa a magyar filmszínészet egyik csúcsteljesítménye; politikatörténeti tanulmányok sorával ér föl megvilágító erejű alakítása", ha minderről csak 1979 nyarán győződhettek meg először élményszerűen a moziba járók. Akkor, amikor a Színjátékos már tíz évvel túl volt legteherbíróbb korszakán, s amikor már régen nem kellett őt "fölfedezni". [...] * Sorsfordító évek következnek ezután a pályája delelőjére érkező színész életében. Szakmai kiteljesedése, magánboldogsága, egyáltalán: fizikai léte váratlanul veszélybe kerül. Egy kezdetben ártalmatlannak vélt betegség támadja meg. Apró, fájdalmasan lüktető duzzanatot érez a füle mögött. Megműtik, sugarazzák, de a daganat bármikor kiújulhat. Ha a fájdalom, a levertség csak periodikusan jelentkezik is, a közeli halál sejtelme tartósan befészkeli magát tudatába. ŐZE LAJOSNÉ : Hatnapos volt az első fiam - 1969 júniusában -, amikor Lali orvosától megtudtam, hogy az időnként megduzzadó csomókat rosszindulatú nyirokérrendszeri daganatos betegség okozza. Négyszemközt elárulta a doktor: vagy két éve van hátra a férjemnek, vagy tizenöt. A második variáns jött be, kísérteties pontossággal. Noha az orvos szerint Lalinak egy kortyot sem lett volna szabad innia, és a színészettől is el kellett volna őt tiltani, mert a tartós idegfeszültség is siettethette a betegség elhatalmasodását - ő természetesen nem fogadta meg a tanácsokat. Igaz, nem mondták meg neki, mi a baja tulajdonképpen. Csak annyit tudott, hogy időnként kellemetlen kis műtéteknek, sugárkezelésnek kell alávetnie magát. Iszonyatos nyomásként nehezedett rám a tudat, hogy ilyen riasztó perspektívával kezdődik közös jövőnk. Amikor Gábor születése után öt hónappal Áron megfogant, komolyan fontolóra vettem, legyen-e még egy gyerek, hiszen már akkor gondolnom kellett arra, hogy esetleg elveszítjük az apjukat. Lali beszélt rá, hogy feltétlenül, minél előbb legyen kistestvér. Pedig nem volt könnyű időszak: a két gyerek születése között kellett államvizsgáznom. Abban bíztam, amit az orvos mondott: hogy féken lehet tartani a betegséget, amíg nemes szervet nem támad meg. Lassítani lehetett a folyamatot, megállítani nem. [...] Amíg csak halvány veszély volt - hónaljcsomó-operáció, sugarazás - Lalit addig rendkívül foglalkoztatta a dolog; kicsit fel is fújta, végrendelkezni akart. Aztán - már a válásunk után - amikor tényleg egyértelmű jelei voltak a betegségének, s nyilvánvalóan tisztában volt vele, mi baja, a helyzet magaslatán állt: tudomásul vette, és felülemelkedett rajta. Azok a kollégák, akik közelről figyelték a végeláthatatlanul hosszú betegség fázisait, periodikus le- és fölépülések csodával határos sorozatának látták Őze Lajos puszta létezését. A betegség hovatovább a Színjátékos elválaszthatatlan tartozéka, különös ismertetőjele lett a szemükben, akárcsak a tartós betegségtudat és a szorongás leküzdéséhez mind nélkülözhetetlenebbé váló alkohol. CSERHALMI GYÖRGY : Azt hiszem, ő együtt élt egy kórházi látlelettel, amit alapvetően elfogadott sorstörténetnek. Attól a műtétjétől kezdve, amelynek kapcsán a hetvenes évek elején elterjedt a szóbeszéd, hogy agytumora van, úgy tűnt: az életének előre megírták a történetét. [...] BESSENYEI FERENC : A Nákó, egy híres fül-orr-gégész specialista kezelte őt, aki a nyirokcsomóit sokáig rendben tartotta. De az a szörnyű fenyegetettség, hogy állandóan a halállal karöltve kell járni hosszú évtizedekig, borzasztó érzés. Ezért állandóan rettenetesen felpörgetett állapotban létezett; több életet élt egy idő alatt. Sokat ivott: nem volt alkoholista, hanem kompenzálta a szörnyű félelmét. Biztosan érezte, hogy ez a dolog nem tarthat sokáig, de nem beszélt róla soha. Tudtuk, hogy sugárzásra jár, kezelésre, mindent tudtunk, de ez nem volt téma köztünk. Jöttünk-mentünk-ittunk-röhögtünk-hülyéskedtünk, és egyszer csak, egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy nincs tovább. [...] Akkor is a testébe költözött romboló erőkkel foglalkozott legbelül, amikor látszólag nem hederített rájuk. Kétféle harcmodorral küzdött fölváltva ellenük. Hol megpróbálta pozitív cél szolgálatába állítani a halálfélelem fölszabadította óriási energiákat (de ez nem ment szorongásoldó narkotikum nélkül), hol megkísérelte követni az orvosi javallatokat (de az alacsony fordulatszámon vánszorgó, józan élet bénító időfecsérlésnek tűnt számára). Maradt a felfokozott teljesítményhajsza, az önpusztító maximalizmus, a tudatos önkizsákmányolás - a tökéletes produkció érdekében. [...] Különösen szeszélyes hozzá a sors ez idő tájt. A betegség ólálkodó árnyékában él. Komédiázni kénytelen, míg magánemberként gyászol: 1969. február 18-án, hatvanhét éves korában meghal az édesapja - ő ezalatt A fösvény előadásán kacagtatja a publikumot. Embergyűlölőt játszik nagy elhitető erővel az Athéni Timon ban, amelyet 1969. október 10-én mutat be a Nemzeti Színház Major Tamás rendezésében - miközben majd szétveti a büszke öröm pár hónapos első fia létezésétől. Kétarcú a világ körülötte. Magánélete rendeződni látszik: van otthona, családja, terheit megosztani igyekvő társa is - csak a közös jövő fantáziaképét színezik mind komorabbá a betegség baljós tünetei. [...] A balsejtelmek ellenszere számára: a figyelemelterelő, aktivizáló, a menekülés illúziójával kecsegtető munka. A szerepek, amelyekben el lehet bújni, mind megannyi életmentő, szellemi kalanddal és kockázattal (sikerrel vagy bukással) kecsegtető menedék. S ezúttal már a hivatalos elismerés sem marad el. Fordulni látszik a kocka. A két Bánk-fiaskó - Ottó és Biberach szerepe - után Tiborc kétszeresen is díjazott alakítása lesz Őze Lajosnak. A Both Béla rendezte, új betanulásban színre vitt előadást 1970. február 20-án mutatják be a Nemzeti Színházban (Bánk bán: Bessenyei Ferenc). Alig egy hónapra rá a társulat titkos szavazása alapján Őze Lajosnak ítélik oda a Farkas-Ratkó-gyűrűt; 1970. április 4-én pedig megkapja a Jászai Mari-díj első fokozatát. [...] * Őze Lajos megjelenését tiszteletet parancsolóvá tette különös természete: hallgatag szigorúsága, inkább gesztusokkal, mint szavakkal dicsérő-elmarasztaló stílusa. Voltak, akik fölnéztek rá, de olyanok is, akik nehezen viselték el különcségeit. A beilleszkedési zavarokkal küszködő pályakezdők, a színházi hierarchia alsó fokán állók azonban gyakran és közvetlenül érezhették segítőkészségét. IGLÓDI ISTVÁN : Amikor a Nemzetibe kerültem, s először találkoztam Lajossal, kicsit tartottam tőle. Komor kinézetű ember volt; nem vett részt a felszínes bohóckodásban, ami a próba-szünetekben a színházakban megszokott. Ő a privát vicceit is komolyan adta elő. Annál meglepőbb volt számomra, amikor Illés Endre Az idegen című darabjának egyik próbája után odajött hozzám és tanácsokat adott, hogyan közelítsem meg a szerepemet. Jólesett a figyelme, mert a Nemzetiben nemien volt jellemző, hogy a régi színészek leereszkedjenek az újakhoz, a kezdőkhöz. Nála a szóba állás a melléállás jele volt. Akit szóra méltatott, azzal szimpatizált. Akkor halt meg az édesapám, s Lajos elképesztően hasonlított hozzá. Vagy csak én láttam úgy Amikor másodjára az Athéni Timon ban összekerültünk, s a társulat tagjai nem is titkolták, mennyire megalázónak érzik, hogy egy huszonhat éves suttyó - akinek engem tartottak - játssza a főszerepet. Ekkor nagyon meghitt kapcsolat alakult ki köztünk: Lajos tartotta bennem a lelket, nehogy elveszítsem az önbizalmamat. Egész életemben hálás leszek neki ezért. SINKÓ LÁSZLÓ : Nem tudtam vele kapcsolatba kerülni igazán, már csak azért sem, mert voltak olyan periódusai, amikor nem is lehetett. Nagyon sokszor az alkohol volt ennek az oka. Olyankor néhányunkat, fiatalabbakat igazságtalanul meg is bántott. Fülembe jutott a híre. De ő soha nem ment el odáig, hogy ezért bocsánatot kérjen. Nem is vártam el. Egyszer azonban volt egy gesztusa. Grillparzer Medeá ját játszottuk a Katonában - akkor ő, nyilván valamilyen terápiás ok miatt, kézimunkával foglalkozott -, s egyik előadás után bejött, szó nélkül letett az asztalomra egy hímzést, majd annyit mondott: "Gratulálok!" Ez nekem mindennél többet ért. Nem szerette a nagy, barokkos közeledéseket. Én sem. Inkább legyen rejtettebb a szív, és szálkás, tüskés a modor. Akkoriban a Nemzeti Színházban különben is csak így lehetett létezni. Az embernek meg kellett őriznie maga körül saját kis légburkát, különben a mérgezett mezőkön lépkedve vége lett volna. Valószínűleg ő is nagyon sokat küszködött azért, hogy önmagát így, szüntelenül védekezve, megőrizze. [...] KADELKA LÁSZLÓ : Minden igazságtalanságot rettenetesen nehezen tűrt. Ha úgynevezett kisembert - akár műszakit, akár egy stúdióst - bántottak indokolatlanul, rendkívül indulatosan kelt az illető védelmére. [...] Van azonban egy kényes terület, amelyet leggátlástalanabb színpadi, felvevőgép előtti kitárulkozásai közben is szemérmesen óv a kandi szemektől: az intim szféra. Nem véletlen, hogy alig-alig játszott szerelmes szerepet. S nem azért, mert - ahogy mondani szokás - nem volt "Rómeó-alkat". Ösztönszerűen tiltakozott a lelki (és testi) sztriptíz ellen. Mindent, ami taszít, aljasságot, ármányt, bestialitást, tobzódó készséggel bányászott elő önmagából, ha a szerepe azt kívánta - de a szentséget nem volt hajlandó kiárusítani. DÖMÖLKY JÁNOS : A Zaharij ikonfestő bűnös szerelme című tévéfilmet 1971 nyarán Bulgáriában forgattuk. Őze játszotta a címszerepet. Különleges élmény volt mindkettőnk számára ez az utazás. Ő tökéletes összhangban élt ott a természettel: gyönyörű tájakon, kolostorokban forgattunk. Ottléte alatt alig ivott. Ez volt ismeretségünk alatt az egyetlen időszak, amikor abszolút harmonikusnak tűnt számomra a lénye. Rengeteget beszélgettünk ekkor, de valójában mégis akkor ismertem meg őt, amikor itthon a belső felvételekkel folytattuk a munkát. Annál a jelenetnél, amikor haldoklik, és közben a szerelméről kell beszélnie valakinek, Lajos megkövetelte, hogy az egész stáb menjen ki a műteremből. Ugyanúgy, mint amikor egy meztelen jelenetnél a színésznő kéri ezt. Mintha ő is levetkőzött volna, pedig csak beszélt a szerelemről. Azt monda, ez olyan magánügy, privát terület, ami nem tartozik másra. Ez adta a tartását, ez a pokoli szemérem. * [...] Két fergeteges Őze-sikert hoz 1973 tele s nyara - két Shakespeare-darabban. A Szeget szeggel (Major Tamás rendezésében) 1973. január 5-én kerül színre a Nemzeti Színházban. A Vízkereszt et július 6-án a Szentendrei Teátrumban Iglódi István állította színpadra. [...] Erről az előadásról nem maradt fenn videofelvétel, mint a Szeget szeggel ről, viszont Saád Katalin a Színház című szakfolyóirat 1973. októberi számában részletesen megörökítette a próbafolyamat egyes fázisait. Nyomon követte a hatalomvágyó, önimádó udvarmester alakjának tragikomikus felnövekedését is. Emlékezetes élmény marad Őze immár annyit ünnepelt Malvoliójának megszületése itt, Szentendrén. Meg kell mondjam, Malvolio a vígszínházi próbateremben külsőleges, eléggé érdektelen figurának ígérkezett, s a szabadtéren az első napokban Őze játékának meglevő ereje is széthullott. Tetten érni, hogyan és mikor vált Őze alakítása mégis azzá, amivé lett, nyilván lehetetlen. Az, hogy kemény önfegyelemmel próbált délelőttönként a kertben, s újra apróra szedte szerepét, mikor a többiek már "összegezni" igyekeztek - inkább adalék, mintsem kulcs. Talán a próbamódszerében rejlik a titka? Őze nem tartja kezében próba közben szerepe kéziratát, ellenben sokáig támaszkodik a súgóra. Ilyenkor nem találva a szavakat, a testi kifejezés minden lehetséges eszközét feltárja magában. A gesztusok, magatartások széles kavalkádjából azonban tud szelektálni, és tud rögzíteni. Fokozott szituációérzéke is segíti ebben. Mikor egyszerre, kívülről nézve szinte egyik percről a másikra meggyúrta magából Malvolio alakját, egy csapásra áthangszerelte vele az egész előadást is. Ugyanebből a beszámolóból tudjuk: Őze a darab zenei karakterének megváltoztatásához is ötletet adott. Egyik próbáról hazafelé tartva "Malvolio" dixiland-ritmusban dúdolgatta az Erzsébet-kori melódiákat, amelyeket eredetileg kísérőzenének szántak. Másnap a rendező kérésére átdolgozták a zenei anyagot, amely az előadáson eredeti és dixiland-változatban is fölcsendült, egyszerre stilizálva és korszerűsítve a produkciót. Pedig Malvolio is kínban fogant, szenvedésben született csúcsteljesítménye volt e meredeken fölfelé ívelő pályának. A próbák alatt a Színjátékos övsömörrel küszködött, a rá jellemző, elképesztő önfegyelemmel gyűrve le fájdalmait. Volt ideje viszont "kihordani" szerepét: két és fél hónap állt rendelkezésére a csupa fiatal színészből toborzott alkalmi társulatnak, hogy létrehozza, kiérlelje az előadást. Őze a maga harmincnyolc évével legidősebb szereplője volt a darabnak, de a legsikeresebb is. [...] Hamar elkészült a skatulya, amelyből azonban minduntalan kitört korlátozást nem tűrő egyénisége. Az 1969-ben megjelent Színházi lexikon így jellemezte: "Főleg intrikus szerepkörre alkalmas szénész, magatartásából, hanghordozásából eleve gúny, irónia árad". A besorolást cáfolandó rövidesen bebizonyította, hogy a szarkazmuson túl sokféle szín s jellemcsíra lakozik benne. [...] Egy színész életében nem létezhet nagyobb belső elégtétel, mint amikor egy korábbi "bukás" tapasztalataiból okulva, sikerre viszi ugyanazt a figurát. Ilyen örvendetes eredményt hozott Őze Lajos újbóli találkozása Biberach szerepével. Ezt a Bánk bán t Marton Endre rendezte, s 1975. március 22-én mutatták be a Nemzeti Színházban. Nem egyszerűen egy jól megoldott színészi feladat ez Őze pályáján, hanem a szerep színrevitelének összes hagyományát félresöprő, újféle megközelítés gyümölcse. [...] KÖZELKÉPEK A HÁTORSZÁGBÓL "Az élet olyan, hogy az, ami előbb vonz és összehoz, később taszít és elválaszt. Az a feszültség, ami belőlem éjjel és nappal árad, sajnos nem teszi elviselhetővé a családi életet." (Őze Lajos) Harmadik házassága első éveiben, újdonsült apaként végre megtapasztalhatta a családi harmóniát. Felesége - aki olasz fordító, öt hangszeren játszik s szenvedélyesen szereti a muzsikát - érzékeny, alkalmazkodó társnak bizonyult. Alkatilag meglehetősen különböztek ugyan, kezdetben mégis kitűnően kiegészítették egymást. ŐZE LAJOSNÉ : Ő a csend világából jött. Gyermekkori élményei, a magány, a dadogás, a sok olvasás, mind-mind csöndre kárhoztatták. Én azonban nem féltem a szavaktól. Rendkívül jó szellemi partnerekké váltunk. Hamar kitanultam a természetét. Tudtam, hogy szenvedélyes stílusa nem dühöt, hanem felfokozott indulatokat jelez. Mindig elsőként kérdezte meg a véleményemet egy-egy elképzeléséről; beavatott szerepformálásaiba is. Amikor ráérzett a figurára, bizakodóvá vált: "Alakulgat, érzem, ebből lesz test" - mondogatta ilyenkor. Néha azonban a tehetetlenség olyan fokára kergette maximalizmusa, ahonnan nincs tovább. Csak az alkohol segített neki a feloldódásban. Aki olyan ingerszegény környezetből nőtt ki, mint ő, s lett elsőgenerációs színésszé és gondolkodóvá, annál talán törvényszerű, hogy idegrendszeri megterhelését valamiképpen kompenzálja. Őt szemmel láthatóan a páni félelem hajtotta az ivásra, hiszen genetikailag sem volt felkészítve arra az óriási váltásra, amelyet a saját erejéből, minden külső segítség nélkül kellett végigcsinálnia. Állandó félelemben élt, hogy nem tud megfelelni a mindinkább magába épített, bensővé tett elvárásoknak. Kizárólag az a szerep érdekelte mindig, amelyet éppen játszott; ezáltal örökös feszültséget teremtett maga körül. [...] Pályatársai is tanúi lehettek a Színjátékos önmagát felőrlő küzdelmének, amelyet az eszköznek tekintett narkotikummal s önmagával vívott - a tökéletes teljesítmény érdekében. [...] SZACSVAY LÁSZLÓ : Tudom, hogy nem szerette az alkoholt. Ezt egyszer véletlenül kifigyeltem. Egyik nap elromlott a büfében a kávéfőzőgép, s átmentem a Színház presszóba egy duplára. S látom, Lajos ott áll a pultnál, ki van készítve neki három fél cseresznye, mellette a kísérő, s hosszan nézi a kupicákat. (Ő nem vett észre engem, s nem is mertem odamenni hozzá, miután láttam, teljesen el van foglalva a pálinkájával.) Hosszú ideig szuggerálta a poharakat. Egyszer csak megfogta az egyiket, fölhajtotta az italt, s teljes testében végigrázkódott. Látszott, hogy nem ízlett neki. Aztán lenyelte a másodikat, majd a harmadikat is. Hogy miért volt szüksége erre? Rejtély. Talán a fájdalmait akarta így legyőzni, vagy a szorongásait... Amint a kezdeti, fölvillanyozó örömök a kölcsönös alkalmazkodást igénylő házasélet során hétköznapi élményekké fakultak, mindinkább szembeötlöttek a házastársak közti alkati különbségek. ŐZE LAJOSNÉ : Emberkerülő volt. Családi körben is szeretett visszavonulni. Nem tudott derűs, kiegyensúlyozott légkört teremteni maga körül. Gyűlölte az ünnepeket, de néhány ember kedvéért, akiket szeretett, le tudta győzni önmagát. Amikor például Rajz Jancsi bácsit meghívta ebédre, nagyon készült rá: nem is ivott aznap. Egyébként azonban nem tudott másképpen úrrá lenni belső feszültségein. [...] Első külföldi nyaralásunk alkalmával, 1971-ben Jugoszláviában engedte el magát igazán. A nyugalmának az volt a feltétele, hogy ne lehessen őt szerepajánlatokkal, felkérésekkel utolérni. Ezt a helyzetet csak a határokon kívül tudtuk megteremteni... Egyébként három napnál tovább Szentesen sem bírta. Szeretett hazajárni, az anyját, a nagymamáját imádta, de a falusi miliőből hamar elege lett. Amolyan "föl-földobott kő"-szerű, se vele, se nélküle típusú kapcsolat fűzte szülővárosához, szeretteihez. SINKOVITS IMRE : Hallatlanul gazdag volt érzelmileg. A szülőföld iránti vonzalmából fakadt a népdalok iránti szeretete, a folklórhoz és anyjához való ragaszkodása egyaránt. Kapatos állapotban képes volt előadás után beülni egy taxiba, és a Nemzeti Színház elől éjjel lehajtatni Szentesre, majd ugyanazzal a taxival hajnalban hazajönni. Próbára újra ott volt. ŐZE KATALIN : Hozzá nem lehetett csak úgy betoppanni, hívni meg nem hívott bennünket. Mi tehát nemigen kerestük őt. De amikor hazajött, mindig kedves, figyelmes volt. Hosszabb távon azonban már agresszívvé vált, mert nem bírta az egyformaságot. Egy darabig jólesett kikapcsolódnia, de aztán valami, mint egy motor, begyulladt benne, és egyik pillanatról a másikra föltúrázta magát, átváltott a hangulata. Ez egyébként Őze-vonás: én is pont ilyen vagyok... Ha itthon volt, legtöbbször a régi szentesi élményekről beszélgettünk. A színészetről nemigen. Tévét nézett, aludt, éjszaka evett (nappal soha), meg iszogatott. Ez volt a programja. Teljesen egyedül nem tudott létezni. De csak addig tűrt meg bárki a közelében, amíg szüksége volt az illetőre. DOROGI ZSIGMOND : Őze nem nosztalgikusan vonzódott a szülőföldjéhez, hanem valódi szenvedéllyel. Budapesten idegennek érezte magát; irritálta őt a művészek mesterkélt világa, életformája, ezért távol tartotta magát tőlük. Tudatosan hétköznapi életet élt; átlagember akart maradni színészként is. A kocsmába is az vitte be, hogy természetesen érző-gondolkodó-viselkedő emberek közé kerüljön. Soha nem volt leereszkedő itt sem. Nála esendőbb figura nem létezett. Természetes közege volt az utca, a kocsma; minden apró megfigyelését az életből merítette. Paradox módon azért tartották őt, a normálist, különcnek, mert amikor kellett, ruhát tudott cserélni. Őze Lajos Színjátékosból mindig vissza tudott változni Őze Lajos polgárrá. De nem mintapolgárrá. A házasságai rendre rosszul sikerültek. Alkalmatlannak tartotta magát a szokványos családi életre. Kifejezett szeretet érzett a föld iránt. Többször jártunk vidéki városokba irodalmi esteket tartani. Ilyenkor közelről láthattam, milyen izgalom vesz rajta erőt, amikor a szentesi közönség előtt készült föllépni. Másutt nem volt annyira lámpalázas, de az "övéi" körében, amikor bizonyítania kellett, mindig. [...] Amikor érdemes művész lett, húsz gratuláló táviratot mutatott, ezekkel a szavakkal: "Nézd, ezek közül egy hiányzik." Ugyanis éppen Szentesről nem érkezett egy sem. Írt viszont Szegedről régi tanárnője, dr. Sári Ilona. Ő - ha nem is láthatta soha életében egykori tanítványát színpadon - mindvégig nyomon követte sorsát... [...] * Szülőföld-pótlék gyanánt Szentest kezdettől fogva a pesti síkság helyettesítette számára. Messzire néző, tágasságra vágyó, szárnyaláshoz szokott lelke a látszólag egyhangúbb terephez vonzódott. Színes és szívós fantáziája sem ütközött ott akadályokba. CSERHALMI GYÖRGY : Lajos - filozófiai értelemben - tipikus elveszett pesti értelmiségi volt. (Ellentétben Latinovits Zolival, aki igazi budai bóklászó volt, és a kiskocsmákat szerette.) Lajos a talponállók bolyongója volt. Nem rendelt zónaételeket, hanem ostyát vett a Szövetség utcai ostyasütőben, utána pedig cseresznyepálinkát ivott a Nemzeti presszóban. Tudom, hogy valahol a Viharsarok környékén született, néhány emléket el is mondott nekem pásztoréveiből. Nem nagyon hittem ezeket a dolgokat, bár lehet, hogy megtörténtek. Többnyire arról szóltak, mind a Rákosi-éra idejéből, hogy valamilyen birkanyáj mellett nevelkedett. Ő ezzel mindig azt akarta hangsúlyozni, hogy visszavágyik valahova, ahonnan jött... De ő mindenféle gyermekkori, birkapásztori, szentesi emléke ellenére minden ízében pesti ember olt, s elválaszthatatlan figurája a fővárosi síkságnak. Amíg a budai hátország védelmében, családja naphegyi hajlékában élt, tudatos kötődési törekvései viszonylagos harmóniát teremtettek körülötte. Se szeri, se száma a jóízű emlékeknek a hetvenes évek elejéről. [...] ŐZE LAJOSNÉ: Amikor a gyerekek névadására készültünk, ízlelgettük, milyen utónév illik jól az Őzéhez. A Lajost kategorikusan elvetette: utálta a saját nevét. A lánynév-variáció: Orsolya és Dorka volt. A Gábor Áron rézágyúja családi nóta lett. Gábor születésnapját - elsőszülött lévén - meg tudta jegyezni. Áronét - szeptember 5-ét - már nem tudta mihez kapcsolni. SOMOGYVÁRI PÁL : Néha mesélt a fiairól. Elmondta, hogy amikor a második gyerek született, s hazahozták a kórházból, Gyöngy Pál zeneszerző, aki fölöttük lakott, lejött hozzájuk: "Te, milyen oroszlán van nálatok?" Tudniillik kontrabasszusban oázott a csecsemő. És ezen nagyon mulatott. CSURKA LÁSZLÓ : [...] Amikor úgy négy-ötévesek voltak a srácai, együtt nyaraltunk velük Siófokon. Végtelenül jól nevelte azt a két gyereket. Csónakáztatta őket, tanácsokat adott nekik, jött-ment velük, ellátta őket. Rendkívül jó apa tudott lenni. [...] AVAR ISTVÁN : Sokszor nyaraltunk együtt Siófokon. A gyerekek úgy féltek tőle, mint a tűztől, s az egész üdülő merő rettegés volt, amikor felöntött a garatra. Hideg volt, fújt a szél, már mindenki kinn volt a vízből, ő meg azt mondta a fiainak: "Majd én embert nevelek belőletek!", és bezavarta őket a Balatonba. Lila volt a két gyerek szája, reszkettek, de nem lehetett beavatkozni. Másnap, ha megjegyzést tettünk, könnyen elintézte: "Eh, kibírják!" Szatmári István egy Őzére emlékeztető anekdota-füzérben ( Rádió- és Televízióújság , 1986. április 6.) szintén megemlíti e "rideg nevelési" módszert. Nyaralás közben például gondos szülő volt. A történet idején Garas Dezső akkor még négyéves fiával is törődött "baráti alapon". A gyerek éppen dackorszakát élte. Őze fogta a rakoncátlan lurkót, bevitte a zuhanyozóba, és jéghideg vizet eresztett rá. Amikor megismételte a tortúrát, Garas nem állhatta meg szó nélkül: - Lajos, mit csinálsz a fiammal? - Nevelem. Leszoktatom a nyakasságról. - Így bánsz a tieiddel is? - Nem, öregem, a mi családunkban erre nincs szükség - válaszolta Őze a gyermeknevelés tudományában járatosabb apa fölényével, és faképnél hagyta az aggódó atyát. [...] ŐZE ÁRON : Siófokon, az üdülőben, egy ágyban aludtunk hárman, apuval és a bátyámmal (vele nagyon jó testvérek, amolyan cinkosok voltunk). A nyaralás olyan odabújós élményként maradt meg bennem. Haverkodós volt köztünk a hangnem. Ő szűkszavú, kevés beszédű volt velünk is. Félszavakból kellett értenünk egymást. Úgy bánt velünk, mint férfi a férfival. Ettől feloldódott köztünk a kiskorunkból őrzött feszültség. Mindig hiányérzetünk volt vele kapcsolatban. Keveselltük az együttlétet, hiszen sokat volt távol tőlünk, teljesen anyánkra bízott bennünket. Korábban féltem tőle. Vehemens természete volt; aki nem ismerte, megijedt tőle. A hangja is félelmetes volt. Egyszer a kutyát is halálra rémítette, amikor felpróbálta a nekünk vásárolt indián fejdíszt és parókát... Ki nem állhatta, gyűlölte a fegyvereket. Egy alkalommal vízipisztolyt vittünk haza, s mindenki rettegett, mit szól hozzá, ha hazajön. Dirib-darabokra törte a játékot, és kidobta: félelmetes volt. Nagyon fontosnak tartotta, hogy erősek legyünk. Volt egy botja - valójában a szekrényünk keresztrúdja -, azzal tanított védekezni. Egy cselre is megtanított, amelyet mindig sikerrel alkalmazott. Állandóan Papp Lacit állította elénk példaképül, etikailag is. [...] ZOLNAY ZSUZSA : [...] Tudtam róla, hogy karatézni tanult. Megmutatta, milyen kifejlett a tenyere éle. Váltig állította: ő már úgy karatézik, hogy egy bikát is le tudna ütni. Amikor megkérdeztem tőle, miért van erre szüksége, azt mondta: "Ez kell nekem!" Egészen biztosan ezt is az orvosa tanácsolhatta neki. Az egész testecskéje, nem tudok mást mondani, puha és majdnem izomtalan volt: a lelki ereje tartotta össze. [...] ŐZE ÁRON : Néha vasárnaponként - már a válás után - eljött hozzánk, és történeteket mesélt. Például, hogy látta, amint egy suhanc kilopta a pénzt egy koldus kalapjából; erre apu egy ütéssel kórházba teremtette a rablót, majd a rá jellemző módon bement hozzá látogatóba, vitt neki kompótot, és tisztázta vele a történteket: "Hát, öreg, hogy is volt?"... Nem érte be a száraz tényekkel, mindent kiegészített a fantáziájával. CSERHALMI GYÖRGY : Hihetetlen lóugrásai voltak. Amikor azt mesélte, hogy az Almássy téren keresztül jövet megvert két csibészt, tudta az ember, ebből csupán annyi igaz, hogy két fickó csúnyán nézett rá. Ilyenkor mindig elmondta, hogy ő karatézott, meg nem is tudom, miket csinált. Szerette volna megverni őket, és azért mesélte el nekem, mert tudta rólam, hogy én szoktam verekedni. A karatéról csak beszélt. Hogy miért volt szüksége önvédelmi sportra? Ki tudja? Nem az a fajta ember volt, akit megtámadnak. Mindig sejtettem, hogy a meséinek van valami igazság-magvuk, s ő ezeket fölvirágozza, fölcicomázza. Valószínűleg abból eredt ez a szokása, hogy iszonyatosan elégedetlen volt a magánéletével, s úgy gondolta, ha férfias történetekkel veszi magát körül, akkor megerősödik, s ő is tud úgy közlekedni a világban, ahogy a legtöbb embertől látta, holott azok is pajzzsal, álarccal, fegyverrel fölszerelve mászkáltak körülötte. Biztos vagyok benne, hogy szeretett volna ő is olyan győztesen kikerülni bizonyos politikai szituációkból, mint Az ötödik pecsét órásmestere, ezért a szerepet is úgy játszotta el, mint ami vele történik. S ez egyáltalán nem von le az alakítás színészi nagyságából - ellenkezőleg! Attól volt olyan hihetetlenül megélt a játéka, mert a szerep bőrébe bújva olyasmit is megtapasztalhatott, ami az életben nem történhetett meg vele. * [...] Csak keveseknek sikerült megfejteniük az Őze-stílus jellegzetességeit. Nem a legendás, szűkszavúan sokat mondó modor, hanem a tömör közlés tragikus-mély rétegzettsége volt bonyolult, nehezen fölfejthető. Akinek volt rá hullámhossza, hogy érzékelje az őzei kommunikáció láthatatlan struktúráját, az a formából a tartalomra, az ember lényegére is következtethetett. DÖMÖLKY JÁNOS : Ő csak a lényegesről volt hajlandó beszélni. Ha azt kérdezte valakitől: "Hogy vagy?" - az nagyon fontos kérdés volt számára. Az állapotát firtató kérdésre két-három mondatban, kimerítő pontossággal tudott felelni. Ha belegondolunk, a nagy költők - Pilinszky, József Attila vagy Ady - tényleg képesek voltak pár sorban csak a lényeget megfogalmazni. Ilyen szempontból, ha Őze mint magánember szólalt meg, amit mondott, tömény költészet volt. CSERHALMI GYÖRGY : Én mindig bámultam, milyen furcsa ez az ember, ahogy ott ül a Nemzeti előtti padon, szemébe húzott kalapban - amelynek karimája kicsit szélesebb a megszokottnál -, napszemüvegben; egyik keze mindig a zsebében, másikkal a cigarettáját morzsolgatja, s közben előre-hátra himbálja magát, mint az ősidőkben a sámánok, akik szertartás közben hasonló módon gerjesztették magukat. Elég sok időnek kellett eltelnie addig, míg ezt a közlésmódot megértettem. Vannak ilyen, külön nyelvet beszélő emberek a szakmában. Ahogy meg kellett tanulni latinovitsul, raksányigellértül, meg kellett tanulni őzelajosul is. Egyikük sem tett semmit azért, hogy megértsék őket, csak mániákusan mondták a monológjaikat. A tanulás a mi dolgunk volt. Bizonyos szótári tételek azért érthetőek voltak, valami kis kapaszkodót kaptunk tehát tőlük, de úgy kellett lefordítanunk a szóhasználatukat, mint valami idegen nyelvet. Lajost nagyon nehéz volt megközelíteni. Az embernek nem volt bátorsága azt mondani neki: "Na, mi van!" Merthogy bizonyos fokig - tudtán kívül - királyi jogokkal ruháztuk fel. Tehát csak akkor szóltunk hozzá, ha ő kezdeményezte a beszélgetést. Talán ez volt az egyik nagy tévedésünk vele kapcsolatban. [...] SIMON ZOLTÁN : Vele a beszélgetés rítus volt, sajátos, íratlan szabályokkal, amelyeket ő sugalmazott, s mindkét fél betartott. Szavak nélkül diktálta a törvényeket, s jókora csöndekkel, révedezésekkel mélyítette el a megpendített gondolatokat. Sohasem éreztem tehernek ezeket a hosszú hallgatásokkal súlyossá tett beszélgetéseket. Mindig megtiszteltetésnek éreztem, ha váratlanul fölkeresett, mert ilyenkor közel engedett magához, s ezt nem tette meg bárkivel. Rólam tudta, hogy megjártam Auschwitzot, s hogy értő partnerre talál benne, ha az ő speciális, a haláltáborokkal és a hóhérok lélektanával kapcsolatos témáival előhozakodik. Kapcsolatunk rituáléja szerint vagy a Színház presszóban beszélgettünk - mindvégi állva, egy pohár ital mellett -, vagy feljött hozzám a próbaterembe skálázni, hangosan gondolkodni. Rendszerint valami napi problémából indult ki, és mindig a számára legfontosabb alapkérdésekig jutott el. Ilyen volt a férfi-nő-kapcsolat megoldhatatlansága, a hatalom kérdése vagy a tömeggyilkolás változatai. Úrvezetők, verekedő rendőrök és huligánok atrocitásait emlegette ilyenkor. Ha nem is kereste a bonyodalmakat, mégis mindig belekeveredett valamilyen utcai konfliktusba bolyongásai során. Szinte hivatásszerűen járta a várost, s rengeteg apró megfigyelést raktározott el magában. Néha visszajátszotta ezeket a jeleneteket. Ilyenkor nem szerepelni akart, hanem a szituáció igazságát kereste. Az állandó témák egyike - a férfi-nő-kapcsolat megoldhatatlansága - újabb házassági válság árnyékát vetíti előre. Akinek egyéni értékrendjében a hivatás áll az első helyen, s minden más az alá rendelődik, annak a nyugalmas hátország csak ideiglenes menedék lehet. A "főhivatású bolyongóról" a tartós együttélés során mindinkább kiderül, hogy a "példás férj és családapa" szerepét képtelen hosszabb távon megbízhatóan eljátszani. [...] A családi hátország békéje akkor romlott meg, amikor a színházi sikersorozatot egy kiheverhetetlennek bizonyuló szakmai kudarc szakította meg. 1976 márciusában mutatták be a Nemzeti Színházban Shakespeare II. Richárd ját Major Tamás rendezésében, Őze Lajossal a címszerepben. Élete legnagyobb bukásaként értékelte később ezt az alakítását. Pedig a kritika és a kollégák szerint is inkább a rendezői koncepció(tlanság), mint a színészi teljesítmény adott alapot az elmarasztalásra. (Lásd: Koltai Tamás: Bohóc ül a koronában. Színház , 1976. június.) Ám, ha Őze úgy érezte, megbukott, soha nem másban kereste a mentséget. Önkínzó következetességgel emlegette későbbi interjúiban és önvallomásaiban elhibázottnak ítélt alakítását. Nem voltam méltó a magam elvárásához. Nagyot akartam markolni, azt hiszem... És ugyanazzal az érzéssel kellett küszködnöm, mint jóval korábban, Ottó-alakításom idején, nehogy depressziós legyek. A lelki traumaként megélt bukás maradandó nyomokat hagyott Őze Lajos személyiségében. Ekkortól kezdve mind sűrűbben bukkan föl vele kapcsolatban két, végveszélyt sejtető jelző: kiszámíthatatlan, labilis. (Innen már csak egy jelentésárnyalatnyi távolságra van a megsemmisítő értékítélet: a megbízhatatlan.) Az üstökös irányt változtatott. Mintha a varázsló elvesztette volna szuggesztív hatalmát önmaga fölött. S ez a negatív változás a játszótársak toleranciáját is mind erősebben próbára tette. SZACSVAY LÁSZLÓ : Végigcsináltam vele a Major-féle bukást, a II. Richárd ot Én voltam Aumerle, a jó rokon, aki mindvégig Richárd mellett van. Végigcsodálhattam a szerepéért vívott emberfeletti küzdelmét. Amíg a házi színpadon próbáltunk, olyan híre volt a készülő előadásnak és Őze Richárdjának, hogy vidékről jártak fel a kollégák, mintegy hospitálni. S valóban fantasztikusak voltak a próbák. Hogyan lett belőle mégis bukás? Ez a szakma egyik megmagyarázhatatlan jelensége. Amint lementünk a színpadra, meghalt az előadás. Hiába kínlódtunk, igyekeztünk, nem lehetett megmenteni. Lajost a bukás nagyon megviselte. Nem beszélt erről, de lehetett rajta látni. S miután borzasztóan tisztelte Majort, a tanítványának tartotta magát, a kudarcot sem neki, hanem önmagának tulajdonította. AVAR ISTVÁN : Ha nem volt részeg, Lajos zseniális partner volt. De ha ivott, s együtt játszottunk, néha az infarktus határán éreztem magam... A II. Richárd mindent összevetve mégis jó emlék. Volt olyan előadás, hogy valósággal szikrázott. Ilyenkor úgy mondta el a gyönyörű Tükör-monológot, hogy az alumíniumtrónon ülve mindent el kellett követnem, hogy el ne sírjam magam, kiesve a szerepemből. Lajoskám azonban néha olyan állapotban volt, hogy kimaradt például miatta egy teljes kép, s azon az estén senki nem tudta meg a nézőtéren, hogyan lett Bolingbroke-ból király. Kihagyott a szövegből, hülyeségeket tett bele. Ilyenkor... nem is tudom, mit tudtam volna vele csinálni!... Nagyon nehéz ilyesmit a színpadon tolerálni. Egyébként itt nem ő bukott, hanem a rendező. S ezt Lajos is tudta. Major nem lett kész az előadással. RAKSÁNYI GELLÉRT : Akkora bukást, mint a II. Richárd , én a büdös életben nem láttam. Aztán persze magyarázták neki, hogy ez is kitűnő alakítás volt - s tegyük a kezünket a szívünkre: ki ne hinne mást, ha áradozik a környezete? Ő azonban érezte az igazságot, és tűzzel-vassal-alkohollal tiltakozott a hamis dicséretek ellen. [...] Tény, hogy ez a régi - sikeres időszakokba abszolút kordában tartott - szenvedély a II. Richárd bukását követő időkben elhatalmasodott. Olyannyira, hogy ekkortól kezdtek szájról szájra terjedve keringeni azok a "sztorik", amelyek Őze Lajos iszákosságát illusztrálták, s a menthetetlen deviáns stigmájával végképp szalonképtelennek bélyegezték őt. [...] A megmosolyogtatóan "gyenge", alkoholfüggő Őze Lajos ugyanebben az időszakban esendő állapota ellenére kivételes emberi-művészi nagyságról is tanúbizonyságot tett. HORVÁTH SÁNDOR : Az ötödik pecsét ben úgy dolgoztunk együtt Lajossal, mint a testvérek: aranyos, kedves, nyugis volt ekkor. Latinovits Zoli viszont már nagyon beteg volt: szörnyű szorongások gyötörték. Félt, hogy nem tudja elmondani felvételkor a szövegét. Csak egy színész tudhatja, milyen rettenetes, amikor energiáig fogytán úgy érzi egy pályatársa, hogy nem tud a tőle elvárt teljesítmény-színvonalon dolgozni... Rengeteget küszködtünk. Miután a jelenlétem megnyugtatta, én utaztam együtt Zolival a forgatási napokon, s az autóban átvettük a szövegét. Lajos is sokat segített abban, hogy Zoli meleg, emberi környezetben érezze magát a felvételeken. Bár Lajos volt a film főszereplője, s nem kis koncentrációt igényelt tőle a feladat, mindvégig angyali türelemmel és bölcsességgel viselkedett Zolival. Még arra is volt ideje, figyelme, embersége, hogy segítsen a kollégáján, aki idegileg nagyon nehéz, széteső állapotban küszködött mellette. CSERHALMI GYÖRGY : Latinovits Az ötödik pecsét forgatása után adott neki egy forintot. Lajos azt a pénzdarabot élete végéig nem adta ki a kezéből. Ott voltam, amikor ez a gesztus történt. Azt a jelenetet vettük fel éppen, amikor én szerepem szerint összeverve, véresen, kikötve lógok a rendőrségi kínzóteremben, s Lajosnak - az üldözött gyerekeket bujtató órásmester szerepében - meg kell pofoznia engem, hogy megmenthesse a saját - s védencei - életét. Zoli játszotta az ördögi tervet kiagyaló rendőrtiszt szerepét... A felvétel előtt Zoli hisztizett egyet, amiért a kutyáját - szerinte az egyetlen őszinte lényt a jelenlévők közül - nem engedték be a műterembe. Ezalatt az egész stáb ott állt, tőrt, és fölkészülve, feszülten várta, mikor kezdődhet el a forgatás. S ezután az idegborzoló veszekedés után Lajos olyan tökéletesen megcsinálta a jelenetet, hogy Zoli elszégyellte magát, és ezzel a forinttal engesztelte ki. Hogy Lajos később ezt már úgy mesélte el, mintha egy másik alkalommal, Az ős Kaján ért kapta volna tőle a forintot? Nyilván azért alakította át a történetet, mert neki fontosabb volt, hogy jobban mondja el ezt a verset, mint az Ady-lemezes Zoli. A nagy riválistól kapott jelképes elismerés jótékonyan gyógyíthatta a színházi bukás okozta belső önértékelési zavart. Tudjuk azonban, hogy Az ötödik pecsét Latinovits Zoltán utolsó filmje volt, amelynek a Színészkirály már a bemutatóját sem érhette meg. [...] Halálával végképp lezárult a magát a zeniten érző és tudó színész fölfelé ívelő pályaszakasza. Legalábbis belső értékrendjéhez igazított időszámítása szerint. Mert külső sikereket ezután is sorra arat még, de árulkodó jelek utalnak arra, hogy a helytállás tétje immár több és más, mint eddig volt. A színjáték ezentúl már nem csupán önkiteljesítő hivatás, hanem életre-halálra szóló - pontosabban: életben tartó, halál ellen óvó - rítus. Hétköznapi mértékkel nem mérhető többé sem az, amit csinál, sem az, ahogyan teszi. E lélektanilag hitelesíthető pillanatban végképp rájött arra, amit talán eddig is tudott, hogy a honi égen a legfényesebben ragyogó csillagok is csak üstököspályát futhatnak be. Torzósorsának biztos tudatában vágott neki hullócsillag-jövőjének. A HALÁL KAJÁN ROKONA "Úgy beszélnek rólam az emberek, mintha valamiféle dráma főszereplője lennék. Talán jobban élvezik dalaimat, ha abban a hitben ringatóznak, hogy tönkreteszem magam." (Janis Joplin) "Amerre csak jár, terjessze: az ital nem old meg semmit!" (Őze Lajos) A tudatos önpusztítás akkor vált Őze Lajos megfogalmazott életprogramjává, amikor be kellett látnia, hogy az évek óta magában hordozott betegség még az ő nem mindennapi akaraterejénél is szívósabbnak bizonyul. Érezte, rohamosan fogy az ideje, s neki még jelet kell hagynia maga után. Úgy akarta leélni hátralévő éveit (?), hónapjait (?), hogy maximális sebességfokozatra kapcsolva, minden energiáját a "tökéletes mestermunka" létrehozására fordítja. Látványos önfeláldozásra készült a szakma oltárán. [...] A közönség nem ismeri még a fanatikus színész démonikus élettervét, de érzékeli és értékeli azt a különös izzást és felfokozottságot, amely Őze Lajos jelenlétében a színpadról a nézőtérre árad. A kollégák közül sokan viszont csupán azt látják, hogy a színpadon mind zseniálisabb alakításokat nyújtó társuk nem érzi magára nézve kötelezőnek a színházi üzem szigorú alkoholtilalmi szabályait, s különösebb retorziók nélkül megússza mindazt, amiért másokat szigorúan megbüntetnek. A színésztársak szemében tehát mind problematikusabb személyiséggé válik különc magatartása s megkülönböztetett elbírálása miatt. CSURKA LÁSZLÓ : Két részre lehet osztani az életét. Az első egy lényegesen vidámabb, egészségesebb időszak volt. Miután azonban megtudta az orvostól, hogy egy rosszindulatú daganat van a füle mögött, kvázi halálra van ítélve, attól kezdve soha nem kapcsolta ki a második énjét. Az a régi, jó kedélyű, jó humorú Őze Lajos egy magába zárkózó, végtelenül racionalista, megridegült ember lett. Korábban a fiatalság lendületével ivott, de amikor beigazolódott a rákgyanú, már önpusztítóan. S ekkor már az alkohol másként hatott rá: teljesen elsötétítette. [...] DOROGI ZSIGMOND : Egyszer, amikor az italozásért valamilyen kellemetlen incidense támad, s emiatt szemrehányást tettem neki, elsírta magát: "Érts meg, meghalok!" Korábban a nyakán volt egy nyirokdaganat. "Miért halnál meg? Évekkel ezelőtt kivették!" - értetlenkedtem. "De érzem, hogy meghalok!" - hajtogatta ilyenkor Nagyjából hasonló szituációikban, azonos szöveggel többször megismétlődött köztünk ez a párbeszéd. Avar Pista többször szól nekem: beszélj vele, a földid, tökrészeg, átugrik jeleneteket, nem lehet vele játszani! Amikor újra szóba hoztam Lajos előtt a témát, a refrén ugyanaz volt: "De értsd meg, meghalok!" Úgy tapasztaltam, az ital fölerősítette benne a biztos haláltudatot, és tragikus mélységekbe taszította. Józanul egészséges lélekkel, balsejtelmek nélkül tudott gondolkozni. Voltak kísérletei, hogy abbahagyja az ivást, de két-három hétnél tovább nem bírta. Nehéz volt állandóan a közeli halál tudatát elviselnie. Én ugyan önigazolást láttam ebben, kibúvót, amiért nem tud úrrá lenni szenvedélyén. Utólag át kellett értékelnem véleményemet: halála, sajnos, őt igazolta. GARAS DEZSŐ : Lajos mindig is szerette a bort. De amikor fájdalmai voltak - s nem két-három éven át, hanem vagy tizenöt-húsz év is lehetett, amikor iszonyatos nyirok- és visszérfájdalmak kínozták -, hát, kérem tisztelettel, akinek ennyi testi szenvedéssel kell együtt élnie, és nem iszik, az nem ember. Őze pedig ember volt. [...] * A kaján démon, a mámor istene - akivel szüntelen birkózásban teltek Őze Lajos földi évei - ars poeticájának is ihletője lett. Főiskolás kora óta mondta, ízlelgette, csiszolta magában Ady Endre Az ős Kaján című versét, amely kötelező feladat volt a szintén nagy Ady-rajongó Básti tanár úrnál. Az általa összeállított antológiában szereplő verset minden hallgatónak meg kellett tanulnia. Nem véletlen azonban, hogy Őze Lajos számára ez volt és maradt "a" vers, amelynek mindig újra nekirugaszkodott, s amelynek tolmácsolásával örökké elégedetlen maradt. Saját sorsára ismert rá, önmagát fogalmazta meg e gazdag szimbolikájú költeményben. CSERHALMI GYÖRGY : Egy bizonyos alkoholszinten Lajos elkezdte Az ős Kaján nal, és befejezte a részeges lóval, hogy "megittuk a zab árát". Legalább háromszor voltam ennek tanúja, ami kitörölhetetlen élményem... [...] Lajos szeretett beszélgetni, ha kedve szottyant valakinek a társaságára. Valami kis szakmai töltése mindig volt annak, amit mondott, de valahogy az életről szólt az egész. Nála a privát és a szakmai szféra úgy fonódott össze s formálódott kerek egésszé, mint egy kosár szövevényes szálai. Ugyanez a stílus jellemezte a versmondásait, a szerepmegoldásait és a dalolásait is. DOROGI ZSIGMOND : Akármilyen alkalomból kellett pódiumra lépnie, állandóan Az ős Kaján t akarta mondani. Nagyon sokat kellett hogy jelentsen számára ez a vers; valahogy ez jelképesült benne, amit ő soha nem tudott elérni. Amikor monda, néhány perc alatt már csorgott róla a víz. S amikor megdicsértem utána, tiltakozott: "Nem! Nem az igazi! Nem!" - hajtogatta. Örökké elégedetlen volt a teljesítményével. ŐZE ÁRON : Hetedikbe jártam, amikor egy iskolai ünnepélyre meghívtuk aput, verset mondani. Ha jól emlékszem, Az ős Kaján t adta elő. Rám valóságos sokkhatást gyakorolt. A színpad mögül, kívülről hallgattam, és nagyon megijedtem tőle: sok volt még nekem a belőle áradó kétezer voltos feszültség. Ma már nagyon jó partnerek tudnánk lenni, ebben biztos vagyok. SZACSVAY LÁSZLÓ : Gyulán egy gálaműsoron volt szerencsém hallani tőle Az ős Kaján t. Lajos először nem akart fellépni, de Sík Feri addig beszélt neki, hogy ott lesznek a városi vezetők, csináljon valamit, míg ráállt a szereplésre. Hála a jó istennek, hogy így döntött, mert soha nem hallhattam volna tőle ezt a verset - ritkán járt föllépni, félt a pódiumtól. Amikor kiállt a közönség elé, valami megfoghatatlan történt, amire azt mondják: angyal szállt át a szobán. Megállt a levegő, megdermedtem, s mindenki szájtátva hallgatta. Mintha elektromosság járta volna át a termet, bénultan ültünk. Nem is tudtunk tapsolni rögtön. Életem legnagyobb élményei közé tartozik ez az este. [...] Az önégető hajsza látványos eredménye: újabb - csaknem két éve át tartó - siker-pediódus. Örkény István Kulcskeresők című darabjában Bolyongó-alakításával elbűvölte a közönséget - és partnereit. (A komédiát 1977. január 7-én mutatták be a Nemzeti Színházban, Major Tamás rendezésében.) BEREK KATI: Amikor Törőcsik Mari otthagyta a Nemzeti Színházat, át kellett vennem tőle a Kulcskeresők főszerepét. Nem volt könnyű beugrás, mindenki szorongott, drukkolt értem. Csak egy ember nem izgult, hanem játszott, mint egy isten: Lajos, aki az előadás karmestere volt szinte. Fantasztikus ritmusérzékkel lopta be magát a darabba, nem is lehetett instruálni. Ha egy rendezőt szeretett, lehozta neki az istent is az égből. Úgyhogy most sem Major találta ki neki, hanem ő találta ki Majornak ezt a szerepet. [...] A sikerszéria még nyáron is folytatódik, amikor Harag György a Gyulai Várszínházban színre állítja Székely János Caligula helytartója című drámáját. Őze Lajos új szerepkörben kápráztatja el a gyulai közönséget. A legendás előadás főszereplőjének játékát Koltai Tamás értékelte s elemezte a Színház című folyóirat hasábjain 1978 októberében: Őze Lajosnak szentendrei Malvoliója óta legjobb alakítása Barakiás, a zsidó főpap. A megalázottak elesettsége és ereje, fölénye és kínja, büszkesége és kiszolgáltatottsága, ravaszkodása és nyíltsága egyszerre jelenik meg a rabbi bölcs nyugalmában, gunyoros hajlongásaiban vagy rítust végző méltóságteljes szertartásosságában. Egy tökéletesen láthatatlan eszközrendszer - a hang, a gesztus, a test, az idegek fölötti teljes uralom - biztosítja, hogy a figura lefojtottsága mögött a belső folyamatok gazdagságát érezzük. * A főnix-természetű Színjátékos újabb fölívelő periódusát külső esemény szakította meg: mikrovilága kizökkent megszokott rendjéből. Minisztériumi döntés következtében új vezetők irányításával kezdüd9tt meg az 1978/79-es szezon a Nemzeti Színházban. A két, újonnan kinevezett művészeti vezető korábban az ország legprogresszívabb vidéki színházi műhelyeit irányította: Székely Gábor a szolnoki, Zsámbéki Gábor a kaposvári színház főrendezője volt. Feladatuk szerint új színházi szellemet kellett meghonosítaniuk a szakmai rivalizálás terepévé vált Nemzetiben. A "két Gábor"-ként becézett főrendezőpáros - a "vérátömlesztés" sikere érdekében saját csapata legjobbjaival igyekezett földúsítani a budapesti színház tagságát. A "nemzetisták" többsége ezt támadó hadműveletnek értelmezte. Pedig ők a régi gárda értékeit is szerették volna megőrizni. SZÉKELY GÁBOR : Amikor a Nemzeti élére kerültünk, az volt a meggyőződésünk, hogy alapvetően két emberre kell építeni ezt a színházat: az egyik Törőcsik Mari, a másik Őze Lajos - mert ők azok, akik színpadi nyelvüket, kifejezésmódjukat tekintve a legideálisabban ki tudják fejezni mindazt, amit gondolunk. Sajnos, Mari még abban az évben - magánéleti okok miatt - elment a színházból, Lajosról pedig lassanként kiderült, hogy tehetsége, vonzereje, amivel megkapott bennünket, változatlan, de terhelhetősége - fizikai állapota miatt - nagyon is véges, labilis. Úgy érzem, ő nagyon szeretett bennünket, s nem létezik, hogy ne érezte volna megbecsülésünket. Azóta is büszkén raktározom magamban azt a mondatát, amelyet a Danton halála premierjén, az odakerülésünk utáni első előadást követően tőle kaptam. Ez az én rendezésem volt, és ő játszotta benne Simont, a súgó-besúgót, nagyszerűen. A banketten azt mondta: "Gábor, tehozzád zsíros kenyérért is bármikor, éjjel-nappal elmegyek, és csinálom". Ez volt a lelke egyik fele, ez a fajta kölykös meggondolatlanság. A másik fele pedig az igazi meggondolatlanság volt - csak éppen nem tudom, mi játszódott benne közben. Rebesgettek egy gyógyíthatatlan betegségről, amelynek a tudatával már évek óta együtt élt, és a félelem feloldásához volt szüksége a pótszerre. A Richárdja után még úgy gondolkodtunk, ő lesz a kizárólagos partnerünk, és egyszer csak rá kellett jönnünk, hogy igazából nem terhelhető feladatokkal, noha a tehetsége, furcsa módon, egyre izgalmasabb lett. Kezdetben biztató az együttműködés. Az első közös bemutató a Major-tanítvány Székely Gábor előzetes várakozásai szerint sikerül. Az előadást dicsérő kritikákban Őze Lajos is megkapja az elismerést. A negatív fordulat közvetlenül ezután következik be. [...] ZSÁMBÉKI GÁBOR : A négy év alatt, amelyet a Nemzetiben töltöttem, egyetlenegyszer dolgoztam vele, a meglehetősen gyengén sikerült Éjjeli menedékhely ben. Feszült helyzetben próbáltunk, mert nagyon erős volt velünk szemben az ellenállás. Különböző vezető színészek attól tartottak, hogy ezután egy olyasfajta színházi iskola és rendezői módszer terrorja következik, amely bántja, megalázza őket, korábbi rangjukat el akarja venni, de legalábbis meg akarja nyirbálni. Ez természetesen ostobaság volt, és mintapéldája annak, hogyan lehet hamis képzeteknek felülni a színházakban. Őze nem volt beszédes ember, de nyilván ő is felkészült arra, hogy bántani, sértetni fogják. Igaz, itt már az is sértésnek számított, ha valaki csupán instrukciót adott, mert bizonyos rangú színészek ahhoz szoktak hozzá, hogy ez nem a kis szereplők, stúdiósok előtt történik, mert az megalázó, hanem külön, az öltözőben vagy másutt. Amikor egy próba után megbeszéléshez készülődtünk, éreztem, hogy a hangulat igen rossz - lehetet tudni ugyanis, hogy nem fogok kellemeseket mondani. Amikor Lajoshoz értem, még mielőtt elmondhattam volna neki szóló észrevételeimet, ő felkiáltott: "Vérzek!", s kirohant a teremből. A maga módján még szellemes is volt, mert ez ugye kétértelmű mondat. Utalt a valóságos betegségeire, másfelől nagy sikere volt a mondat képletes értelmének. Sajnos, nem volt jó a Színész szerepében, pedig azt gondoltam, hogy nagyszerű lesz. Nem volt elég jelentős sem, ami különös, mert ő akkor is nagyon jelentős tudott lenni a színpadon, amikor nem volt igazán jó. Bosszantott, hogy sokszor szétzilálja az előadás ritmusát. Ez amúgy is jellemző volt rá. Saját ritmusa volt, amely egy-egy jeleneten belül gyakran lenyűgöző tudott lenni: akármeddig kifeszíthetett egy csöndet, egy hallgatást, képes volt megtölteni tartalommal. Én azonban nem tartom korszerűnek ezt a fajta színészetet, amely figyelmen kívül hagyja az előadás egészét, s kizárólag a saját munkájára koncentrál, mert ezektől a hol elhadart, hol kinyújtott, hol saját ritmusukban lemenő jelenetektől az egész előadás összezavarodik. Nálunk istenítik az ilyen színészalkatot; szerintem ez a magyar színház infantilizmusát mutatja. Ezt a nem túl hízelgő képet az a Zsámbéki Gábor rajzolta Őze Lajosról, aki 1973-ban a Szentendrei Teátrum igazgatójaként közelről láthatta Őze Malvolio-alakításának születését, a lehető legjobb emlékeket őrizve róla. S a kétféle élmény között, bármily hihetetlen, mindössze öt esztendő telt el. Hasonló stációkon keresztül jutott Őze Lajossal közeli munkakapcsolatba Ascher Tamás, aki ugyanakkor szerződött Kaposvárról a Nemzeti Színházba rendezőnek, mint a "két Gábor". Ő is lenyűgözve emlékezett a szentendrei Malvolióra, akit annak idején segédrendezőként minden este megcsodálhatott. Különösen Őze groteszk látásmódját, szélsőséges figurateremtési képességét értékelte nagyra, ahogy ezt a korábban humorosnak ábrázolt szereplőt veszélyes elmebeteggé, hatalomszomjas eszelőssé formálta, új, félelmetes dimenziót adva mind a szerepnek, mind az előadásnak... Amikor 1978-ban újra találkoztak, a fiatal rendező számára hamar kiderült: élményteli, de nem egészen veszélytelen a közös munka Őze Lajossal. ASCHER TAMÁS : Amikor a Jövedelmező állás című Osztrovszkij-darabban fölkértem az idős hivatalnok szerepére, már nagyon rossz állapotban volt: betegségek gyötörték, és előrehaladott állapotban levő alkoholista volt. Egyik témáról sem lehetett vele beszélni, mert szemérmes ember volt: titkolta fájdalmait, s azt is, hogy iszik. Ha italosan próbált, néha sziporkázóan ihletett volt - de a következő alkalommal ár nem emlékezett nagyszerű ötleteire. Újra a nulláról kellett indulni. Előadáson is előfordult, hogy ittasan játszott, noha nem látszott rajta. Olyan koncentrációval csinálta végig, hogy a nézőtérről csak azt lehetett észrevenni, hogy rendkívül lelassul a tempója. Ettől még súlyosabb lett a jelenléte, de megzavarta a többi szereplőt, mert kizökkentette az előadást eredeti ritmusából. Démoni erejű csöndjei lenyűgözték a nézőket, de kollégái reszkettek, tudván, hogy a szöveget felejtette el éppen. CSERHALMI GYÖRGY : Mindig speciális kihívás elé állította a rendezőt és a partnereit. Le lehetett kottázni, hogyan készül egy szerepre. Nem tudatosan építette föl a figurát, inkább egy intuitív, rituális folyamat során jutott el a magoldáshoz. Bámulatos flikflakokra volt képes: húsz-harmincféleképpen tudott bemutatni egyetlen figurát - és mindegyik hiteles volt. Az jelentette nála a veszélyt, hogy nem lehetett tudni: az aznapi állapotában játszott szerep be tud-e illeszkedni az előadásba, vagy szétdurrantja az egészet. Ahogy bejött a színházba, már mindenki próbálta kitalálni, mi lesz aznap. Ahogy feljött a lépcsőn, ahogy kért egy kávét, ahogy leült, morzsolta a cigarettát, ahogy begubózott a sarokban, vagy lazán szétengedte a térdeit - abból már lehetett következtetni a testi-lelki állapotára, és akkor már mentünk a színpadra, a takarásba, nézni őt. Megmondom úgy, ahogy van: fantasztikus kalamajkák támadtak abból, hogy annyira kizökkentette néha az előadást. Olyan borotvaéles helyzeteket teremtett, hogy a partnere soha nem tudhatta, életben marad-e a következő pillanatban. Biztos vagyok benne, hogy eközben ő halálfélelmet érzett. De mi is. És a végén a közönség ezt fantasztikusan honorálta. A színészet, szerintem, az ember génjeibe van kódolva - és Lajos túlkódolt színész volt. Őrületes színész! Nagyon nehéz volt labdába rúgni mellette. Az ilyen emberekre mondják, hogy elszívják mások elől a levegőt. Pedig nem akarják. Ez irritáló. Nyilván az is hozzájárult az ő magánybetegségéhez, hogy őt - a produkció érdekére hivatkozva - gyakran igyekeztek visszanyomni a többiek színvonalára. Akkoriban az ember még el is hitte, hogy ezt kell tenni. De ahogy öregszik, másképp látja a világot, s azt vallja: menjünk mi csak a nagyok felé! Mindnyájan jobban járunk. SZACSVAY LÁSZLÓ : Sokat játszottunk együtt. Szörnyű partner volt, elviselhetetlen. Hihetetlen energiák dúltak benne. Gyakran nem is lehetett eldönteni, hogy az a fanatikus őrület, amely a szeméből sugárzott, vajon még ép vagy már bomló elme megnyilvánulása-e, olyan perzselő volt a jelenléte... Szájtátva néztem minden mozdulatát. De volt olyan jelenet, amikor borzasztóan észnél kellett lenni, mert soha nem lehetett tudni, hol kezdi el, hol folytatja, tehát összevissza ugráltunk a szövegben. Olyan extravaganciákat csinált, hogy ha más teszi, azt mondom, menjen a fenébe, ez nem normális! Például öt percen keresztül csapkodta a térdét. Ez már iszonyú kinyújtása valaminek - de neki ezek a különc gesztusok fantasztikusan jól álltak. Az Éjjeli menedékhely ben a Színészt játszotta. Mivel a szerep alkoholistát követelt, ő a velejéig azonosult a figurával. Olyannyira, hogy sokszor alkalmatlan volt a munkára. A rendező a próbák közepétől beültetett engem a kispadra, tartalékba: tanuljam meg Őze szerepét, figyeljem a próbákat, legyek állandó készenlétben, hogy alkalomadtán beugorhassak. Ez néhányszor be is következett. El kellett játszanom a szerepet, állítólag nem is voltam rossz benne. De annál nagyobb dicséretet nem kaphattam volna, mint azt, hogy Lajos pillanatokon belül meggyógyult, és visszavette a szerepet. BALKAY GÉZA : Láttam őt a színpadon partnerként olyan használhatatlan állapotban, hogy azt hittem, soha nem hangzik el a végszó. És elhangzott. A Jövedelmező állás ban az első és az ötödik felvonásban volt színen. A közbeeső időben kijárt inni a Kis piszkosba - így hívtuk a Nemzeti melletti Színház presszót -, és az alkohol olyan hihetetlen dimenziókat szabadított fel benne, amelyre nem is lehetett másképp válaszolni, mint az általa diktált intenzitással. Talán egy vagy két olyan alkalom volt csupán, amikor azt mondtam magamban: na, csak ezt ússzuk meg! Neki az alkohol az ihletője volt és küzdőtársa. Aztán hogy az utolsó években ki kapott pontot a küzdelemben, és ki volt a vesztes a tabellán, azt nem lehetett tudni. DÖRNER GYÖRGY : Lajost, akármit csinált, szeretni kellett, mert rendkívül esendő volt. Ki volt szolgáltatva a pillanatnyi fizikai és idegállapotának, alkoholszintjének. Ez olyan emberivé és mulatságossá tette, ugyanakkor olyan elementáris dolgokat tudott produkálni ebben az állapotban, hogy nem lehetett mit csinálni vele. Előfordult, hogy elfelejtette a szöveget, és kiszólt a súgónak: "Hm?" Ilyenkor a másik színésznek, hacsak nem vett elő egy zsebkendőt, hogy orrot fújjon, a könnye is kicsordult a röhögéstől, noha neki kellett folytatnia a szöveget... Nem véletlen, hogy ezek a jó pillanatok maradtak meg róla az emberben. Én szeretem a veszélyhelyzeteket a színpadon: mindig kialakul valami belőlük. Végül is ez az egyik módja a katarzisnak. Lajos is szeretett meglepetésekkel szolgálni. Például egy tévéjáték felvétele közben egyszer csak összecsuklott, mint egy rongybábu. Ilyesmit soha nem csinált próbán. Voltak ilyen váratlan mókái. Szerintem akkor sem lett volna gondban, ha egyedül kell eljátszania a Rómeó és Júliá t. Annál több gondot okozott a színház vezetésének - olykor azonban kacagtató pillanatokat is szerzett - ez az "önműködő csavar" a színházi masinériában. Pályatársa, Cserhalmi György, így jellemezte: "Lajos mindig az a porszem volt az előadásban, amely ha belekerült a gépezetbe, összevissza csikorgatta a fogaskerekeket. Én ezt egyéniségnek nevezném." Az egykori direktor emlékei Őze Lajosról épp ezért ugyanolyan ellentmondásosak, mint a színészpartnereké. SZILÁDI JÁNOS : Óriási tehetség volt. Minden vétsége, bűne ennek tükrében méretett meg és találtatott könnyűnek... Nagyon jó volt vele dolgozni, ugyanakkor borzasztó is volt vele dolgozni - mert maga volt a bizonytalanság. A színház nagyon szigorú, üzemszerű működést követel, mert másképp nem funkcionál. Őze ezt a szigorúságot úgy rázta le magáról, mint kutya a vizet. Ennek az lett a következménye, hogy minden produkció, amiben játszott, azzal a tehertétellel indult esténként, hogy hét óráig nem lehetett egészen biztosan tudni, lesz-e előadás vagy sem. Miután azonban tényleg istenáldotta tehetség, kedves kolléga és szeretetre méltó ember volt, a társulat soha nem lázadt föl ellene. Pedig rendkívül kellemetlen pillanatokat szerzett a kollégáinak is. De olyan megnyerő emberség, charme volt benne, hogy le tudott fegyverezni vele mindenkit. Bennünket is. Egyszer elkésett a próbáról. Ilyenkor az ügyeletes rendező automatikusan felírja az illetőt, a fölírás automatikusan bekerül az igazgatóhoz, az pedig automatikusan fegyelmit oszt. Nagy lélegzetet vettünk, a teljes vezérkar -mert tényleg mindhárman szerettük -, s fegyelmire rendeltük Őze Lajost. Meg is jelent, kedvesen végigmért minket, milyen szépen mutatunk ott egy sorban, majd leült. Nyilvánvalóan tudta, miért hívtuk az igazgatói irodába. Ám amikor a fejére olvastam vétkét: "Lajos, elkéstél a próbáról!", ő fölháborodva felpattant: "Kikérem magamnak a gyanúsítást!", és otthagyott bennünket, belénk fojtva nevelői jó szándékainkat. Olyan tündérien adta elő a sértődöttet, hogy nem lehetett rá igazán haragudni. Távollétében azért megkapta a fegyelmit. Azt gondolná az ember, hogy aki ennyi bosszúságot okoz kollégáinak és feljebbvalóinak kiszámíthatatlanságával, az bizonyára az ügyelők réme. Nem így volt. Mind Zsolt István, a szigoráról híres labdarúgóbíró, a Nemzeti Színház egykor főügyelője, mind Kadelka László, Zsolt István akkori jobbkeze, majd utódja, csak hódolattal illette Őzét, nem bírálattal. ZSOLT ISTVÁN : Nagy színész volt. Az ő fegyelmezettsége az átlag nemzeti színházi színészek fegyelme volt. Ennél többet egy színésztől nem lehet elvárni, ez magától értetődő. Azért jött a világra, azért jött a pályára és a Nemzetibe, hogy fegyelmezetten viselkedjék. Igaz, iszákos volt, mert a sors megverte őt, és ő ezeket a pofonokat fröccsel próbálta elfeledni. De én próbán, előadáson soha nem éreztem rajta az ittasságot. Színházon kívül volt rá eset. Például amikor Belgrádban vendégszerepeltünk, a buszról alig tudott leszállni a hotel előtt. De amikor másfél óra múlva bejárópróba volt a színpadon, Őze már úgy állt ott, ahogy egy színésznek ott kell állnia. Hogy ezt hogyan csinálta - imádsággal, orvossággal, káromkodással? -, arról fogalmam sincs. KADELKA LÁSZLÓ : Az olyan emberrel, akinek az a legfontosabb, hogy héttől tízig a maximumot nyújtsa - mert hiszen ezért jött a pályára -, nincsenek fegyelmi problémák. Teszi a dolgát, s igyekszik mindenkit a maga módján ugyanerre ösztönözni. A színpadra lépés előtti negyedórában tulajdonképpen nem is lehetett Őzéhez szólni. Annyira üdvözül-koncentrált állapotban volt, hogy nem illett megzavarni. Nagyon ritkán fordult elő, hogy a hangszórón keresztül hívni kellett volna a végszó előtt, mert jóval korábban a színpadon volt. Ha játszott, másfél órával a kezdés előtt bejött a színházba. Épp a legnagyobb művészekre jellemző, hogy jóval a hivatalosan megkívánt időpont előtt már benn tartózkodnak az öltözőjükben, s ahogy közeledik színre lépésük ideje, úgy zárják ki magukból egyre tökéletesebben a külvilágot, s csak az foglalkoztatja őket, ami előttük áll. * Amióta végleg elköltözött családjától, a színház szinte kizárólagos tartózkodási helyévé vált. Olyanformán, mint a hajléktalan mesterembernek, aki beköltözik műhelyébe, hogy kedvelt tárgyai, szerszámai közelében élhessen. Tőle valahogy ez a szokatlan honfoglalás is természetesnek tűnt. Volt ugyan albérlete, később egy kőbányai garzont is vásárolt, de csak a színházban érezte otthon magát. SZILÁDI JÁNOS : Akkor is ott ült Lajos a színészbejáró előtti padon, amikor nem próbált, nem jelenésre várt, nem volt semmi dolga, csak egyszerűen bejött a színházba, mert az volt az otthona. Mindig fölbukkant valahol váratlanul, a büfében, az öltözőkben, a házi színpadon, meglátogatta ezt, eldiskurált amazzal. Olyanfajta életet élt, mint a vidéki színészek, akiknek a városban nincs hová menniük, ezért a klubban töltik minden percüket. ZSOLT ISTVÁN : Részleteket nem tudok, de szívfájdító volt nézni, hogy Lajos hosszú napokon keresztül benn aludt a színházban - ami egyébként tilos -, mert nem volt hová mennie. KADELKA LÁSZLÓ : Nem emlékszem Kálmán Gyurin és Őze Lajoson kívül olyan színészre, aki, ha nem volt benne egy darabban, akkor is bejött volna a nyilvános főpróbák és a premier előtt a színházba, hogy lássa, ki van a nézőtéren. Az első pár előadást ők a portálban állva nézték végig, szemmel láthatóan olyasfajta érzéssel: "Jaj, de kár, hogy én nem vagyok benne", miközben a másikért drukkoltak. Ebben a hozzáállásban ők ketten nagyon hasonlítottak egymásra. * Amikor 1966 őszén a Nemzeti Színház beköltözött "átmeneti" otthonába, a Hevesi Sándor téri épületbe, beindítottak egy színészstúdiót, amolyan főiskolai előkészítőt a felvételi vizsgákon kiesett, tehetséges fiatalok számára. (A mesterségtanárok: Bodnár Sándor és Tatár Eszter rendezők, a zenei vezető Simon Zoltán, a koreográfusok Szigeti Károly és Györgyfalvay Katalin voltak.) A statisztaszerepekben színpadi gyakorlatot is szerző stúdiósok közül került a főiskolára, majd a pályára számos nagynevű színészünk, köztük Bánsági Ildikó, Lukács Sándor, Szacsvay László - Őze Lajos későbbi partnerei. Kálmán György és Őze Lajos - egymástól függetlenül, de azonos indíttatásból: segítőkész szakmai kíváncsiságból - mindvégig szemmel tartották a lehetséges utánpótlást. Nem adták tanújelét megkülönböztetett figyelmüknek, de a stúdiósok fülébe eljutott annak híre, ha adott esetben szót emeltek érdekükben, védelmükben. A két hajdani, Mányai Lajoson csüngő tanítvány lassan abba az életkorba ért, hogy mester lehessen. Mindketten szemérmesen titkolták ilyen jellegű ambícióikat, de indokolt esetben egy-egy tehetséges fiatal szakmai elindításában nyíltan is közreműködtek. KATONA JÁNOS : 1971-ben kerültem a Nemzeti stúdiójába. Kétszer jelentkeztem a főiskolára, mind a kétszer kirúgtak; akkor eldöntöttem, nem jelentkezem többé. Harmadéves stúdiós voltam, amikor Őze egy vasárnap délelőtti előadáson odajött hozzám, és azt mondta: "Na, jöjjön!" Fölvitt a színészbüfébe, és megkérdezte, mi van a főiskolával. Mondtam, én oda nem megyek többé, tiszteljenek meg azzal, hogy legalább két verset meghallgatnak tőlem. Erre keresetlen szavakkal jól leteremtett: mit képzelek, majd külön kérvényt nyújtanak be nekem? Azt mondta: "Ha nem jelentkezik a főiskolára, én magát agyonütöm!" Úgyhogy szót fogadtam, és fölvettek! Életem legszebb napja volt! Legközelebb, amikor találkoztunk, elújságoltam neki, hogy sikerült. Magától értetődően csak annyit mondott: "Na!", és továbbment. Ennyivel elintézte. [...] Amikor meghallotta, hogy Balkay Gézával Latinovitshoz jártunk verset elemezni-mondani, nagyon örült, de az is jólesett neki, hogy hozzá fordultam. Addig még senki nem kereste meg, hogy kikérje a véleményét.... Azt tanácsolta: nehéz versekkel próbálkozzam. Petőfitől Az őrült et, Aranytól A walesi bárdok at javasolta, meg Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét. Hetekig nem voltam magamnál, úgy féltem, mit szól majd a versmondásomhoz. A stúdiós társalgóban mondtam el neki Az őrült et. Végighallgatott, félelmetes röntgenszemeivel rám nézett, és azt kérdezte: "Mit akarsz te tőlem? Ez a vers úgy jó, ahogy van". [...] [...] Őze szakmai tanácsai egyszerre jellemezték őt magát s a formálásra méltatott, kiszemelt tanítványt. Jól tudta, hogy e zsenge életkorban minden más szónál hasznosabb az emberi magatartást alakító megjegyzés, ezért elsősorban önismeretükben próbálta erősíteni a pályakezdőket.... Ifjabb kollégáig is alaposan megnézte magának. Fölmérte, kiben mi lakozik, s az arra érdemesnek látszókat közel engedte magához. Mivel sokan megközelíthetetlennek tartották, gyakran ő tette meg az első lépést a fiatalabbak irányába. CSERHALMI GYÖRGY : Túl az első köszöngetéseken a Nemzeti Színházban, ami úgy 1976 környékére tehető, egy délelőtt belátogatott az öltözőmbe. Én az ágyamon hevertem, ő letett mellém egy széket, s elkezdett arról beszélni, hogyan kell a színházat tisztességesen szolgálni. BALKAY GÉZA : [...] Én egyáltalán nem éreztem magam feljogosítva arra, hogy bármiben is a segítségét kérjem. Részéről úgy történt a közeledés, hogy behívott az öltözőjébe, s egy pohár ital kíséretében arról beszélte, kéretlenül, mit hogyan kellene csinálnom. Később - az összpróbákon és az előadásokon - effektíve ellenőrizte, megfogadtam-e tanácsait. A Troilus megcsalattatása című jelenet számomra két év főiskolával ért föl. Minden egyes előadáson a színpad egyik oldalán Őze figyelte játékomat; a másik oldalon pedig - teljesen más indíttatásból és megnyilvánulással - Kálmán György állt s kérte számon tőlem a maga igényeit. (Neki elsősorban egy bizonyos szó, hangsúly volt fontos egy jeleneten belül.) Tehát a Troilus minden előadásán triplán vizsgáztam a két, oldalról figyelő mester és a közönség előtt. BEZERÉDI ZOLTÁN : Harmadéves főiskolásként beugró voltam A nép ellensége felújításában. Őze - azaz a polgármester - "főemberét" játszottam a második felvonásban. Két vagy három előadás után Őze megszólított a színésztársalgóban: "Figyelünk Ferivel; jó, amit csinálsz!" Ez különleges élmény volt számomra, mert őt eléggé szófukar embernek ismertem meg. Ezt is kicsit keményen, már-már pökhendien mondta - és soha többé nem került szóba köztünk. Zavarban is voltam, mert nehéz volt eldönteni, mi volt a jó abban, amit megdicsért. De ettől kezdve az volt a dolgom, hogy azon a nívón játsszam, amit ők - Kállai Ferenccel közösen - megszabtak... [...] A szűkszavú, tüskés modorú mesterszínész - akiből hivatalosan sohasem lett színészmester - érzékenyen reagált a tehetség nem mindig nyilvánvaló, rejtőzködő, bátortalan jeleire is. Családon belül azonban szándékosan nem működtette e képességét. Féltette fiait a kegyetlen törvényű pálya veszélyeitől. ŐZE LAJOSNÉ : Áron nyolcadikos volt, amikor anyámmal betanítottuk Moliere Képzelt beteg ének rövidített változatát az iskolában a gyerekeknek. Lalit is meghívtuk az előadásra. Amikor vége volt, döbbenetesen idétlen arcot vágott. Kiküldte a szobából Áront, és csak nekem vallotta meg, mennyire elképedt a fia tehetsége láttán. Sohasem hitte addig, hogy a "színészvér" genetikailag öröklődik. Ennek ellenére határozottan megtiltotta, hogy Áron is erre a pályára lépjen. Óriási botrányt csapott például akkor, amikor Gazdag Gyula Elvezett illúziók című filmjében szerepet kínáltak a két gyereknek is. Kinek jutott eszébe ilyesmi? Nem szabad ezt csinálni! Meggyilkolja őket a szakma! Aztán mégis belement a dologba, s mindhárman nagyon élvezték a forgatást. [...] * Mióta a nevezetes társulatbővítés megtörtént, egyre több ifjú tehetséggel gyarapodott a Nemzeti Színház tagsága. A kaposvári és a szolnoki színházból főleg fiatalok jöttek Budapestre, bizonyítani s megmérettetni. A régi "nemzetisták" többsége gyanakodva, nemegyszer idegenkedve figyelte az új - ízlésben, stílusban, mentalitásban tőlük alapvetően különböző - jövevények minden mozdulatát. Őze Lajost a régi Nemzeti Színház és saját pályakezdése iránti nosztalgiája a kortársaihoz húzta, akik színházi hagyományaikat és megszerzett nimbuszukat egyaránt féltették a belső "rendszerváltástól". Nyughatatlan lénye, szakmai-emberi kíváncsisága s modern stílusvonzalmai azonban ellenállhatatlanul arra késztették, hogy megpróbáljon beépülni a mesterségesen megosztott, kibővült társulatba. Nem az évek számával, hanem a gondolatok eredetiségével, újdonságával mérte a szakmai tekintélyt. Az értékteremtők lelkes hívévé szegődött, életkortól, előítélettől függetlenül. A kivételes tehetség iránt pedig - ösztönös alázattal - nem mindennapi bizalmat érzett. ASCHER TAMÁS : Jóval idősebb volt nálam, mégis sokszor láttam védtelennek, esendőnek, akinek jólesik a gondoskodás, mert nemigen van benne része. Megrendítően magányos volt. Szemébe húzott kalapban, napszemüvegben, megközelíthetetlenül, már-már gőgös különvonultságban élt köztünk - de köztünk volt, szinte állandóan a színházba, akár próbált, játszott, akár semmi dolga nem akadt. Gyakran be sem jött, csak ott sétált a környező utcákban. Néha vele tartottam, beültünk valahová ebédelni, s ilyenkor az életéről mesélt, a kalandjairól. Fogalmazása egzakt, plasztikus volt, szúrós, fenyegető szemekkel nézett közben, vajon elhiszem-e, amit mond. A történetek mind az E. T. A. Hoffmann-i fantázia gyöngyszerei voltak, teljesen képtelen dolgok halmaza, némelykor mégis az a határozott érzésem volt, hogy ez, ez biztosan igaz, bár éppoly furán hangzott, mint a többi. Például elmesélte, hogy 1956-ben pisztollyal kísérte az utcán Major Tamást, akit halálra kerestek, s ezzel megmentette az életét. Szerette az extremitásokat. A szerepeit is csapongó képzelettel közelítette meg; nagyszerű ötletei voltak, s a legszélsőségesebb elképzeléseit is kipróbálta, még ha később nem is őrződtek meg ezek az előadásban. Művészetében Major Tamás rokona volt: mindent eltúlozva, karikírozva, a nevetséges irányába eltolva szemlélt és láttatott. Félelmetes erejű víziói voltak; Daumier látásmódjához hasonlíthatnám az övét. Sajnos, a groteszk iránti érzékenysége nem volt eléggé kiaknázva. Abszurdokat kellett volna játszania: Beckettet, Ionescót vagy Büchner Woyzeck jét - és mi mindent még, ami nem fért bele a Nemzeti Színház műsorpolitikájába! Szokatlan végleteket tudott összeötvözni, a nevetséges, az esendő és a fenyegető, a veszélyes különös keverékét. * Színpad és valóság olykor kísértetiesen egymásra rímelt Őze Lajos pályáján. A Játékszínben mutatták be, majd az újra átalakított Katona József Színházban játszották tovább 1981-ben Trevor Griffiths Komédiások című színművét, Ács János rendezésében. Amikor a fiatal, amatőrmúltú s egykori Nemzeti-stúdiós rendező Őzére osztotta az Auschwitzot megjárt színészmester főszerepét, még nem sejtette, mennyire telibe talált választása. ÁCS JÁNOS : Ilyen kaliberű, ilyen erejű, ilyen ősiségű színésszel addig nem találkoztam. Azóta se nagyon. Páratlan, bölényszerű ember volt, és teljesen másként kellett rendeznem, mint a fiúkat, darabbeli tanítványait. Kezdetben nagyon szúrós volt, fenntartással közeledett minden fiatalhoz, olyanformán: "Na, nézzük meg, ki vagy!" Velem is, a többiekkel is eljátszotta ezt. De amint a kiszemelt illető egy erőteljes megnyilatkozással, egy jó jelenettel bizonyított előtte, rögtön másképp viszonyult hozzá: egyenrangúnak tekintette. Velem már az első próbák után félreült beszélgetni. Akkor tudtam meg, miért fontos annyira számára ez a szerep. Volt ugyanis egy magánszenvedélye: a második világháború történetével, a koncentrációs táborok működtetésével, a tömeggyilkosok lélektanával foglalkozott, s ezekről a darabban is hangsúlyosan szó esett. Még szakirodalmi művekre is hivatkozott. Ízekre szedte például egy francia áltörténész állításait, aki mérnöki jelentésekre hivatkozva próbálta cáfolni a holocaust tényét. Őze az egyik próbára még rajzokat is hozott, azokon mutatta meg, hogyan vezették be a gázkamrákba a zuhanyrózsákon keresztül a Zyklon B-t. Miután a szerep teljesen véletlenül összetalálkozott az ő legbensőbb gondolataival, magánemberi megérintettségétől s robusztus alakításától sokkal dimenzionáltabb lett az előadás, mint várni lehetett. Eredetileg ugyanis - az írott mű alapján - kommersz darabnak tartottam a Komédiások at, de miután Lajos egész személyisége s kisugárzása nyomot hagyott az előadáson, a darab is mélyebb fénytörést kapott. Ő nemcsak izgalmas egyéniség volt, hanem a fiatalokat, a partnereit is nagyon inspirálta, mert a színésziskolában játszódó darabban ő volt a tanár. Itt is összejátszatott egy kissé színpad és valóság, mert emlékszem, sokat szidta akkoriban a főiskolát, szerinte másképp kellett volna tanítani a jövendő színészeit. Hogy ő is szívesen tanítana, arról nem beszélt. A darabban annál inkább megmutatkozott rejtett ambíciója. [...] Nagyon erős egyéniségnek láttam, és emlékszem, arra gondoltam, ha megrendezhetném a Lear király t, ő lenne Lear. [...] * Harmadik válásáig nemigen beszélt magáról. Az önkéntes kitárulkozás vágya és képessége sokáig távol állt tőle. Sőt - felesége jellemzése szerint - az is rendkívül irritálta, ha mások megpróbáltak belelátni dolgaiba. Hermetikusan lezárta különvilága határait. A nagy fordulat 1978 őszére tehető. Ekkor hangzott el a rádióban önvallomása, amelyben első ízben megélte el részletesen addigi életét. Az Önarckép, befejezetlen .... címmel többször is adásba került nagymonológ szövege - olykor kisebb-nagyobb változtatásokkal, de többször szóró szóra azonosan - megismétlődik majd a Színjátékos későbbi interjúiban, nyilatkozataiban, amelyek mind sűrűbben követik egymást. [...] Önpusztító alkat vagyok, és ígérem, az is maradok! Lehet, hogy színpadon ér a halálos szívroham, mint Egressy Gábort, de ha így is lenne - nem tudok kibújni a bőrömből. Egy másik, 1978 óta vissza-visszatérő monológrészlet: Félek a haláltól. Nem tudom elképzelni, hogy nem leszek. Nem tudom elképzelni, hogy nem látom a színházat, nem látom az utat, a várost. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a véget, aminek nem tudom a kezdetét. Én dolgozni akarok. Szeretek élni, és nem tudom elképzelni, milyen állapot az, amikor az ember nincs. Ezért érdekel a halál, sajnos. Néha már-már kipróbálnám, milyen a nemlét, viszont annyi önkontrollom mégiscsak van, hogy tudjam: onnan nincs visszaút. [...] Orvoshoz is csak azért járt, hogy dolgozhassék. Szó szerint az utolsó lélegzetvételéig. Nem lehettek illúziói betegsége természetét illetően. 1979-1980 körül maga jelentkezett a Kékgolyó utcában dr. Eckhardt Sándor onkológus professzornál betegként. DR. ECKHARDT SÁNDOR : Nem kérdezett a bajáról. Ez rendkívül feltűnő volt, mert az emberek általában kíváncsiak a betegségükre. Ha valaki nem kérdez rá a diagnózisra, tapasztalataim szerint ez azt jelenti, hogy valahonnan már tudja. Azt sem firtatta, meddig fog még élni, pedig ez is rutinkérdés minden betegnél. Csak az érdekelte, hogyan tud ezzel a betegséggel dolgozni. Azt mondtam, arra kell számítania - mint egykor a tuberkulózisnál, amikor az még nem volt gyógyítható -. hogy hosszú ideig jól fogja érezni magát, aztán lesznek időszakok, amikor rosszabbodik az állapota, akkor kezelést kap, s azután ismét jól lesz. Nem kell feladnia tehát a színészi pályát, de számítania kell olyan korszakokra, amikor nem lesz a régi. Ekkor minden egyebet félre kell tennie a kezelés érdekében, mert nem az a fontos, hogy szerepeljen, hanem hogy meggyógyuljon. Látszólag megértette, amit mondtam, de nem vagyok benne biztos, hogy komolyan is vette. Azt hiszem, annyira fanatikusa volt a szakmájának, hogy mindent - saját egészségét is - annak rendelt alá. [...] Nagyon furcsállottam, hogy a két és fél év alatt, amíg kezeltem, soha senki nem érdeklődött az állapota felől, még hivatalból sem. Nemigen találkoztam olyan beteggel, akiért valaki ne aggódott volna. Szinte az volt az érzésem, hogy titkolja a betegségét. Nagyon kevesen tudják ezt így végigcsinálni. Önmagával szemben borzasztó kemény, "csak azért is" ember lehetett, aki azt szuggerálta kifelé: "Ne érintsetek!" A professzor jó pszichológusnak bizonyult. Észrevette, hogy betegét valóban az izgatja elsősorban, látszik-e rajta kívülről a kór. Ha a nyakán bukkant föl a daganat, idegesítette, mert nem tudta eltüntetni a kíváncsi szemek elől. Ha rejtettebb testrészen jelent meg, azzal nem törődött, még ha orvosi szempontból veszélyesebb volt is az a fajta elváltozás. De nem mindenki elől titkolta baját. DÖMÖLKY JÁNOS : A Ki lesz a bálanya? forgatásán említette meg, amúgy mellékesen, hogy rákja van. Ez pontosan egybeesett azzal az időponttal, amikor elköltözött a családjától. Akkor vettük föl azt a jelenetet, amikor a pasas, kezében a szappanba rejtett zsilettpengével, elbúcsúzik, mert öngyilkosságra készül. Az élet ilyen találkozását a szereppel egyszerűen nem lehetett elviselni... Ettől fogva egész létezése konkrétan halál-centrikussá vált. Igaz, azelőtt sem volt másmilyen, hiszen aki az igazságról beszél, az mindig a halállal találkozik. Nem úgy fogta föl a dolgot, mint másik, akik azonnal kétségbeesnek, hanem tárgyilagosan: ez van, ez nincs. Semmi különösebb változás nem látszott rajta. Talán csak annyi, hogy azontúl kicsit nyíltabb lett: közlékenyebb, viccelődő. FÜLÖP ZSIGMOND : Szerintem senki nem hitte el neki, hogy beteg. Nem kis fájdalmai lehettek, de ő egy percig sem érzékeltette ezt. Mindenki azt hitte, hogy a fáradtság, az alkohol, a másnaposság... Én sem gondoltam, hogy amit mond - "Gyerekek, ez egy komoly betegség, nincs mese" -, igaz lehet. Egyszer panaszkodtam neki Gyulán: a fülem mögött egy mirigyet érzek, s mindig visszanő. Megígérte, beszél a professzorával. Kérdeztem, hol rendel. Azt mondja: a Kékgolyó utcában. Majd elájultam... A szezonnyitó társulati ülés után felhívott telefonon: "Kérlek szépen, holnapra megbeszéltem a professzorral, vesz tőled egy mintát". Én azonban már voltam orvosnál, s kiderült, hogy megfázás okozta a tünetet. De ő az első szóra azonnal önzetlenül segíteni akart, bárki fordult is hozzá. PÁPAI ERZSI : Bámulatos volt, hogy amikor már tudta: menthetetlen, akkor sem lett belőle gonosz ember. Nem játszotta el, hogy halálraítélt, tehát bármit megengedhet magának, gátlástalanul kioszthatja a véleményét. Elegánsan élte végig az utolsó időszakát is. Az időnkénti hullámvölgyek, amelyekre a professzor lelkileg fölkészítette, mind mélyebbeknek és szédítőbbeknek bizonyultak. El nem játszott főszerepek sora jelezte, hogy közeledik a vég. SZÉKELY GÁBOR : Szerintem ő is tudta, hogy fizikailag képtelen többel megbirkózni. Viszont amit megcsinált, azt mint egy igazi órás, maximális precizitással, pontosan akarta fölépíteni. Csak hát a fizikuma kilengett. Néha nagyon jól meg tudta csinálni, amit eltervezett, máskor csak egy morzsányit volt képes megmutatni egyéniségéből. De mindig a tökéletességre törekedett. Hogy illúzió rá építeni, az elég hamar, a közös munka második évében kiderült számunkra. Ő akkor már rombolt maga körül, és nem engedett senkit beleszólni az életébe. Nyilván a betegsége is roncsolta a karakterét, s kegyetlenebbé tette önmagával és másokkal szemben is. GARAS DEZSŐ : Amikor Ljubimov vendégrendezésében Brecht-Weill Háromgarasos operájá ra készültünk, a rendező azt akarta, hogy Lajos játssza el Bicska Maxi, én Peachum, Törőcsik pedig Peachumné szerepét. Tudta valahonnan - talán Major mondta neki -, hogy ezek a színészek nagyon megértik egymást, mert valaha együtt kezdték a pályát, s remekül el tudnák játszani azt az öreg generációt, amelyik a darab szerint kezében tartja a hatalmat... Szezon végén azonban Őze berúgott, ezért elvették tőle a szerepet, amelyet ősszel kellett volna eljátszania. De hát terápia is van a világon! Munkaterápiával Ljubimovnál talán többre mentek volna, mint büntetéssel! Mert Ljubimov is egy nagyvad, Őze is az volt, és a nagyvadak nagyon jól megférnek egymással, mert játszanak. Csak azok az emberek nem mernek bemenni a nagyvadak közé, akik nem azok. Két oroszlán nem bántja egymást. Mi okuk lenne rá?... De hát Ljubimov vendég volt, nem értette az egészet; zavart lett, megriadt - annyiban maradt a dolog. Miután a színpadi önkifejezésre mind kevesebb lehetőség jutott számára, Őze Lajos észrevétlenül működési terepet és stílust változtatott. Minden előzetes megfontolás nélkül, ad hoc jelleggel, egyszemélyes magánszínházat "alapított". Nem várt előzetes fölkérésekre; nem volt szüksége megírt szerepre, szövegre, rendezőre, súgóra, partnerekre. Kizárólag alkalmi közönség előtt lépett fel, váratlanul, előzetes hírverés és műsorreklám nélkül. Megjelenése olykor legalább akkora meglepetést okozott szereplőknek-nézőknek egyaránt, mint a furcsa produkció, amely minden esetben fittyet hányt az elvárásoknak és a szakmai megszokásoknak. Legendássá vált egyszemélyes színházának születési körülményeit az azóta szintén elhunyt pályatárs, Szatmári István örökítette meg, öt évvel később írt emlékcikkében ( RTV Újság , 1986. április 6.): A Latinovits Zoltán ötvenedik születésnapjára rendezett est főpróbáján Őze Lajos hívatlanul megjelent a Csörsz utcában, és bejelentette, hogy részt akar venni a műsorban. Nyugodtan várakozott, csak éjfél után került sorra. "Nem volt a barátom", kezdte, nehezen buggyantak elő szájából a szavak, közben sokszor elmélázott, és csupán amikor bő tizenöt perc után befejezte, derült ki, hogy milyen kerekded, szívbe markoló megemlékezést rögtönzött. A meglepetés másnapra maradt, amikor ugyanazokkal a szünetekkel, gesztusokkal, szóról szóra megismételte az előző esti produkciót. Mert az volt. Gondosan felépített, begyakorolt, kimunkált előadás. Főhajtás a már eltávozott művész rendkívüli képessége előtt, aki több volt barátnál: rokon a színészetben, hiszen mindkettőjüket úgy áldotta-verte sorsuk, hogy pokluk legmélyebb bugyraiból meríthettek. Pár nappal később a rögtönzésnek ható produkció szövegét Őze Lajos csaknem szó szerint magnóra mondta egy újságírónőnek az Ámor presszóban, ahol annak idején Latinovits Zoltánnal szokott üldögélni s tőmondatokban beszélgetni. (A monológ Lukács Györgyi Forintos a nyakláncon című cikkében olvasható.) Ebben a lírát és szarkazmust vegyítő, szórakoztatva megrendítő produkcióban nemcsak a két "ellenfél" szókratészi versvita-stílusáról festett mulatságos képet, hanem egy "hofigézás" bunkótörténetet is elmesélt arról, miként adták el élelmes kufárok sznob falusiaknak Ady Endre sírját a Kerepesi temetőben, családi kripta gyanánt. [...] E formabontó mementóval maga teremtette meg s indította el hódító útjára a nyakában viselt egyforintos legendáját, amely immár ebben a formában vált a két békétlen színész barátságának közkeletű magánmítoszává. De azt sem titkolta el, hogy ájtatosokat pukkasztó emlékezését - "Hölgyeim és Uraim! Én vagyok az egyetlen ember, azt hiszem, aki nem szerettem Latinovits Zoltánt. Mi ellenfelek voltunk" - jogos indulat ihlette. A produkciót fölidéző interjúban ezt is nyíltan megvallotta: Kissé ideges feszültség vesz rajtam erőt, miután nagyon sokszor hallotta: annyian szerették és szeretik Zolit. Eszembe jutott, hogy mi elég híres nekrológíró nemzet vagyunk. Én meg úgy döntöttem, hogy akkor inkább nem szerettem Latinovits Zoltánt. Haragudott a halálra, s átjárta a tehetetlen düh, ha a hivatalos kegyeleti aktusok álságos megnyilvánulásaival találkozott. Básti Lajos, szeretve tisztelt főiskolai tanára, majd kollégája halálának ötödik évfordulóján - 1981 telén - sírkövet avattak, s a Nemzeti Színház társulata megkoszorúzta az emlékművet. Őze Lajos ezúttal is elégedetlen volt a szertartással: föllázadt a sztereotip gesztusok, kifejezések ellen. ZOLNAY ZSUZSA : Lala halálának évfordulóján már órákkal előbb kinn kóborolt a temetőben. Amikor kegyeletadásra összegyűltünk, ő felállt a sírra, és úgy mondta emlékező szavait: "Ne nyugodj meg, Básti Lajos!" És elénekelte a Himnuszt... Ez szívből jött tőle, nem pózolásból, szereplésvágyból fakadt. Az volt az érzésem, így akarta tudatosítani mindenkiben, másvilágra költözött férjem és tanárunk után kiáltva, hogy nem szabad belenyugodni semmibe, ami helytelen, élet- és színházellenes. Ki kell mondani, s merni kell vállalni a kimondott szó után a szilenciumot is. [...] Amikor már nagyon beteg volt, váratlanul elkezdett politizálni. Reszketett az országért, hogy mi lesz vele, mennyire tönkretették. Egyszer szinte betuszkolt a Nemzeti presszóba: "Zsu! Tudod te, milyen hibákat követtek el az elmúlt negyven év alatt például agrárvonalon? Mit kellett vagy mit lehetett volna tenni ebben az országban?" És statisztikai adatokat sorolt; milliárdos tételekről beszélt, amelyek mind átfolytak a rostán, pocsékba mentek. Lázasan ontotta rám kétségbeesését, haragját. Azelőtt soha nem láttam ilyennek. Föltárulkozásai rapszodikusak, öntörvényűek voltak. SZILÁDI JÁNOS : Egyszer egy rádióműsorban a riporter elkezdte faggatni Őzét a mezőgazdaságról, és meglepetésemre rendkívül érdekes, okos, jó dolgokat mondott. Ez valahogy nem illett a róla alkotott képbe, mert nemigen volt neki a színházon meg a szerepein kívül más témája. Legközelebbi találkozásunkkor mondtam neki, hogy hallottam az adást, mire ő gyorsan elterelte a beszélgetést: "Ja, igen, volt ilyen, de hát nem érdekes. Mit is játszunk ma este?"... Mintha véletlenül kinyílt volna egy rejtekajtó, amelyet gyorsan visszareteszelt. Tehát volt valahol folyamatosan vagy alkalomszerűen egy ilyen második Őze Lajos, és én ennek egy fölvillanását láttam meg. Valami üvegharang alatt élte az életét, de ez senkit nem taszított. Ült a padon a színészbejárónál, s ha valaki odaült mellé, azzal nagyon szívesen elbeszélgetett. De nemigen kezdeményezett. Ült a padon, volt mellette hely. Mindazonáltal váratlan megnyilvánulásai, kiszámíthatatlan reakciói - melyek sajátos észjárásából fakadtak - egyre gyakrabban zavarba ejtették környezetét. Egy ízben a közönséget is. Füst Milán Boldogtalanok című drámáját 1982. február 19-én mutatták be a Nemzeti kamaraszínházában, Székely Gábor rendezésében. A pap szerepét játszó Őze Lajos az előadás végén váratlanul előrelépett, félbeszakította a vastapsot, s érzelmes beszédet intézett a közönséghez. A nézők - nem szokván hozzá az ilyen formabontó helyzethez - döbbenten hallgatták a csapongó szónoklatot, majd némán távoztak. A premier kínos emlékként maradt meg a közreműködőkben. SINKÓ LÁSZLÓ : [...] Nagyon szomorú emléket őrzök az akkori bemutatóról. Amikor vége lett az előadásnak, s elkezdett beszélni a közönséghez, hogy emlékezzünk a költőre, azt hittem, ott helyben meghalok. Ez a fajta túlzott érzelmeskedés - ami elég nagy divat volt a Nemzeti Színházban - tőlem teljesen idegen. Rá sem volt jellemző valószínűleg az állapotából fakadt -, de hogy éppen ő csinálta, azért volt annyira döbbenetes. SZÉKELY GÁBOR : A Boldogtalanok egy vidéki püspöki székhelyen, egy papi nyomdában játszódik, ahol a főnök szerepét Lajos alakította. A premier előtt stílszerűen kis imacédulákat osztott a kollégáknak, valószínűleg az Ecclesia kegytárgyboltjában vagy valamelyik templomban vette őket. Gondolom, akkoriban már sokat beszélgetett valamilyen felsőbb hatalommal, így próbált kapaszkodni az életbe. Annyira kiszámíthatatlanok voltak a szándékai és a cselekedetei, hogy a premier majdnem botrányba fulladt. A tapsot félbeszakítva valami olyasmit akart elmondani a közönségnek, hogy egyrészt ő fegyelmezetlen, másrészt Füst Milán egy zseni, harmadrészt szeretni kell egymást. A szándéka érthető volt, de a megfogalmazásban már alig volt logika. Mondta, mondta, mondta, majd elhallgatott. A közönség ült, aztán szép csöndben mindenki elment. Így ért véget a premier. S igazából ez volt a vele való találkozásunknak is a vége. Amikor a Nemzeti Színháztól különvált és önállósult a Katona József Színház, Lajost nem hívtuk át az új társulatba. Nem tudtunk vele mit kezdeni. Nem tudtuk használni. Csak szeretni tudtuk. Ha történetesen mégis magukkal hívták volna az új színházalapítók, föltehetően akkor is nemet mond. Hűségből, dacból, tehetetlenségből. Mert már régóta kényszerpályára terelte a sorsa. SZILÁDI JÁNOS : Az ember sok mindent nem tud elrendezni magában, szívesen visszaforgatná az idő kerekét, és sok dolgot másként tenne. Őze Lajossal kapcsolatban azonban nem érzek lelkiismeret-furdalást. Amikor mi a Nemzeti Színházba kerültünk, az ő pályája már elrendezett volt. Azon ember nem változtathatott. Talán ő maga sem. KIHORDOTT S ELVETÉLT ÉLETEK "A színész, ha vannak is szerepálmai, azt várja, hogy azokat más fedezze föl; ne neki kelljen kimondani. Állandó várakozásban él: észreveszi-e valaki - egy rendező - mindazt, ami benne rejli, s meg akar testesülni egy szerepben." (Törőcsik Mari) A Katona József Színház kiválása után új helyzet teremtődött a Nemzeti Színházban. A társulat régi magja a Népszínháztól átjött színészekkel és rendezőkkel együtt kezdte meg az 1982/83-as évadot. Őze Lajos a körülötte zajló színházi népvándorlás kellős közepén biztos pont maradt a Nemzeti társulatában. Gondos alapozással még mindig lehetett rá építeni. "Hűségnyilatkozatát" ezúttal egy aktuális szerepének érveit fölhasználva tárta a nyilvánosság elé. Jékely Zoltán Oroszlánok Aquincumban című színművének főszerepét, Iglódi István rendező irányításával, 1982 nyarán játszotta el a Gyulai Várszínházban. A bemutató alkalmából készült televíziós interjúban fogalmazta meg szubjektív helyzetértékelését Érdi Sándor mikrofonja előtt. Mint ahogy a darabban mondom, ennek a Senecának, azt hiszem, nincs igaza, amikor azt állítja, hogy az öreg gyümölcsfát is át lehet ültetni. A korom ugyan még nem öreg, de ilyen szempontból a múltam az. Hát ezért nem hiszem, hogy át lehet engem már ültetni. Maximalista vagyok önmagammal szemben, ez a fő oka. Ha valamit elérek, akkor sem vagyok nyugodt, és mindig azt mondom, hogyan tovább. Ezért nekem a pályám, mint egyénnek, soha nem okozott szívrepesztő boldogságot. Mindig az a fajta reménytelenség vesz rajtam erőt, hogy úgysincs tökéletes alakítás. Látnivaló: legbelül őt is foglalkoztatta a színházváltás lehetősége, de azt is fölmérte, meddig terjednek energiái. Szakmai maximalizmusának valóra váltásához stabil elrugaszkodási pontra volt szüksége. Ezt nyújtották számára a megszokott, régi játszóhelyek: a budapesti Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház. IGLÓDI ISTVÁN : Betegen, trombózisos lábbal játszotta el az Oroszlánok Aquincumban főszerepét, amely erős fizikai igénybevételt jelentett számára. Amikor láttam, milyen rossz állapotban van, megpróbáltam redukálni eredeti elképzeléseimet, ő azonban nem hagyta. Különösen a második részben kellett sokat rohangálnia, amikor menekülni kénytelen a darab szerint a barbár hadak elől. Csónakon kelt át a tavon; úgy evezett, mintha magának is be akarta volna bizonyítani, hogy képes a teljes értékű munkára. Megállás nélkül, egész évben dolgozott. Élete utolsó éveiben szinte sorozatban készültek közreműködésével a mozi- és tévéfilmek. Valóban kettétörte, hogy négy végéről égethesse élete gyertyáját, ahogy egyik utolsó interjújában már-már emberfeletti munkaintenzitását jellemezte. Az erőfeszítés elsősorban arra irányult, észre ne vegyék rajta a testi leromlást. De a fanatikus akarás alakításait is jóval az átlagszínvonal fölé emelte. Vajon gondolt-e rá, hogy a filmek alapozzák meg halhatatlanságát? Hiszen a színházi pillanat - amelynek tökéletességéért mindent elkövetett - szinte nyomtalanul elszáll; a részletekben fölvett, maradék erőből is létrehozható filmek viszont túlélik őt. Bizonyára sejtette... [...] A legemlékezetesebb filmszerepet Gothár Pétertől kapta a Megáll az idő című filmben: egy '56-os forradalmárét, aki börtönbüntetését letöltve, deformálódott személyiséggel szabadul, s egyszerre sajnálatra és szeretetre méltó apapótlékká lesz a film tinédzserkorú főszereplői számára. [...] 1982. november 12-én mutatták be a Nemzeti új kamaraszínházává előlépett budai Várszínházban Békés András rendezésében Ben Jonson Volpone avagy a pénz komédiája című darabját. Corbaccio, az uzsorás szerepéből Őze Lajos pályája legeredetibb színpadi figuráját alkotta meg. "Bosch vízióját és Beckett vígjátékát egyszerre idézte Corbacciója, ahogyan nyáladzó nyelvét forgatta, s legyet passzírozott a kenyérbélbe. A gyűjtésben elállatiasult ember megsemmisülési folyamatát mutatta be" - jellemezte játékát Ablonczy László. Ha létezik totális siker, ez az volt. A nézők az előadás végén ütemes "Őze! Őze!" kiáltozással kísérték vastapsukat. A darab más jeleneteiben színre kerülő kollégák a takarásban tolongva élvezték Őze játékát. A kritikusok pedig az évad legjobb színészi alakításaira szavazva neki ítélték oda e szerep alapján a legjobb férfi mellékszereplőnek kijáró díjat. Nem minden kolléga osztozott azonban Őze Lajos személyes sikerének örömében. Molnár Gál Péter emlékcikkének ( Filmvilág , 1984. december) idevágó részlete sejteni engedi, miként élhették át a magánéletében rejtőzködő, de a színpadon exhibicionistán kitárulkozó Őze Lajos zseniális Corbaccio-alakítását szűkkeblű színésztársai. Egy premierjén megint mellékszerepet játszott, de lejátszotta a színpadról a többieket. Nem volt ez inkollegiális: akit a színházban le lehet játszani a színpadról, az megérdemli. A tapsnál a néző félrehallhatatlanul voksolt. Érzékeny színházi emberként fölfogta: ez az ő estéje, neki szól a nézőtéri hála. Fölrúgva a rendező kiszabta tapsrendet, középre állt, megfürdette magát álszemérem nélkül a kiérdemelt sikerben, kartársai sápadoztak mellette, s ráadásként pártfogóan előrevonta a színpadon a szerényebb tehetségűeket, protezsálva őket a közönség előtt. Hátborzongató színházi ráadás volt: obligát szerénykedés nélküli öntudatosság. A színház talán az egyetlen hely, ahol a rátermettség, a tehetség a legelőbbre való. Ha hagyják. Ott nincs ügyeskedés, csak ügyesség. Nincs pesties okosság, csak a jelenségeken áthatoló érzékeny ész érvényesülhet. Aztán, ha lement a függöny, érvényesülni igyekeznek a többiek is. Ilyenkor ő mogorva ember-harapófogóként nyakába húzta fejét, veszekedett vagy a pohárhoz menekült, vissza akarván bújni palackjába, mint egy méretein túltágult ezeregyéjszakai mindenható szellem. Egyik este különös incidens zavarta meg a Volpone várszínházi előadását. A második rész első jelenetét követően a Mosca szerepét játszó Székhelyi József abbahagyta párjelenetét Őze Lajossal, és a közönséghez fordulva közölte, hogy technikai okok miatt sajnos nem folytatható az előadás. Noha a nézők - Malonyay Dezső direktor elmondása szerint - nem vettek észre zavart, s kis megszakítás után végül is lement az előadás, a botrány mindkét színészre nézve szomorú következményekkel járt. SZÉKHELYI JÓZSEF : Életem legválságosabb heteit-hónapjait éltem át akkor, s kis híján végleg abbahagytam a pályát, mert az a rosszhiszemű vád ért, hogy szakmai és sikeririgységből etikátlanul cserbenhagytam, "kinyírtam" és telt ház előtt leégettem nagybeteg kollégámat. Holott az én pánikszerű eljárásom - villámgyors humánus és szakmai mérlegelés után - a súlyos beteg és zseniális partner nyílt színi megmentését célozta. Én, szemben igen sok és gyatra kollégával, igenis emberszámba vettem Őzét, nagyon is normálisan és természetesen. Segíteni akartam rajta, mert rászorult, mert életveszedelemben volt, mert úgyszólván önkívületben találtam, mert nem volt fény a szemében, mert féltem és féltettem, mert becsültem és - ha nem volna ez az ország a nekrológgyártás világbajnoka, bátrabban vallhatnám meg - mert szerettem. Az adott szélsőséges veszélyhelyzetben nem találtam egyéb megoldást, mint technikai okokra hivatkozva megszakítani az előadást. Igen, kiléptem a szerepemből, hogy élő ember lehessek, véleményem szerint az akut életveszély elhárítására. Úgy éreztem, egyedül én vagyok felelős a szemem láttára szinte eszméletét vesztő súlyos rák- és alkoholbeteg EMBER épségéért... Nekem markomban van a keze szorítása a tapsrendek rendetlen melegéből. Az a megnyugvást adó "melegecske", amellyel Lajos minden alkalommal jelezte: ő tudta, s tudja most is, hogy nekem akkor ez volt a kötelességem. [...] MALONYAY DEZSŐ: Őze Lajost az esetet követő fegyelmi tárgyaláson csupán azért lehetett elmarasztalni, mert olyan erős gyógyszert szedett előadás előtt, amelyet csak kórházi kezelés közben, fekvőbetegeknél szoktak alkalmazni. Orvosi szakvéleményt kértem ugyanis az általa szedett tablettákról. De hát beteg volt, előrehaladott, rossz állapotban dolgozott, erős fájdalmakkal Gyógyszer nélkül szenvedett, a mellékhatások viszont leverték, elkábították, kimerítették. A színpadi szövegzavar is ebből adódott. A botránynak híre ment. A "színpadi fegyelemsértésben" elmarasztalt kollégákra súlyos büntetés várt. Székhelyi József azon kívül, hogy nem kaphatta meg aktuális Jászai-díját, az egész színházi szakma haragját magára vonta "önbíráskodása" miatt Őze Lajostól pedig a Kossuth-díjat vonták meg, amelyre Corbaccio-alakítása elismeréséül fölterjesztették. MALONYAY DEZSŐ : Nem volt titok, hogy én személyesen is közbenjártam, kapja meg a Kossuth-díjat. Ez akkor járt volna neki. Minden színész pályájának van egy olyan, elodázhatatlan pillanata, amely után már minden elismerés későn jön. Tudtam, ha akkor nem kapja meg a díjat, többé nem lesz rá alkalma. Sajnos, akik a kitüntetéseket odaítélik, periferikus szempontok alapján hozzák meg döntéseiket. Őze díja ellen olyan "érvek" hangzottak el, hogy "már megint mennyi baj van vele", "rossz a híre", "a díjakat nem csupán a művészi teljesítmény, hanem emberi tulajdonságok, belső értékek alapján adjuk". Képtelenek voltunk elérni, hogy az utolsó pillanatban megkapja az őt megillető Kossuth-díjat, amit aztán posztumusz megadtak neki. Sajnos, partnerei többsége sem tudott eljutni addig a felismerésig, hogy Őze Lajos olyan megismételhetetlen, egyedüli emberpéldány, akit mint nemzeti értéket segíteni, gondozni, menteni kell. "Ha beteg, akkor miért nem viselkedik úgy, ahogy egy betegnek kell?" - így viszonyultak hozzá. A Színjátékost a kitüntetés elmaradása zavarta a legkevésbé. Megvolt a maga jellegzetes felfogása a formákra, külsőségekre adó, hamis értékrenden alapuló elismerésekről. "A kitüntetésről nekem az a véleményem, hogy olyan, mint a bomba: felülről dobják, és rendszerint hülyét vagy ártatlant talál", mondta élete utolsó interjújában, már "kiváló művész"-ként. De nem a szőlő volt savanyú. A cím- és rangkórság mindig is irritálta. Ha csak tehette, föllázadt ellene a maga gunyoros módján. [...] Lőrinc barátot játszotta következő - s jó ideig utolsó - színpadi szerepeként a Nemzeti Színházban. [...] A végeredmény újabb színpadi csoda lett. SÍK FERENC: Az ő felfogásában nem a veronai szerelmesekről, hanem Lőrinc barát vesszőfutásáról szólt a második felvonás. Sajnos, a rendezői tehetetlenség, az eszközök erélytelensége nem bírta e gondolatot következetesen végigvinni. (Ezt bátran állíthatom, mert én rendeztem ezt az előadást.) A Rómeó és Júlia próbái ugyanolyan eseményszámba mentek, mint Őze Lajos korábbi szerepformálásai. Az ügyelők nem győzték a fiatal színészeket, stúdiósokat lezavarni a takarásból a nézőtérre, hogy onnan lessék élvezettel Lőrinc barát magánszínházát. Őze ezúttal abból indult ki, hogy ez a reneszánsz figura szegény és esendő; igazi természeti lény: ismeri az erdők-mezők füveit-virágait, gombászik, gyógynövényeket gyűjt, mezítláb jár, és mivel nagyon emberi, nem mentes a botlásoktól. Színpadra lépésekor tehát egy hatalmas esést imitált; zuhanás közben kiborult a kosara, s egyenként szedegette össze a tartalmát. Olyan emberire, szeretetre méltóra formálta önmagából Lőrinc barátot, amilyennek az életben - gátlásból, szeméremből, büszkeségből - ritkán mutatkozott. [...] 1983. április 8.: a Rómeó és Júlia nagy sikerű premierje baljós események elindítója. Lőrinc barátnak előadás közben elmegy a hangja. Az erőlködéstől, hogy meg tudjon szólalni, kidagadnak nyakán az erek. A szünetben kap egy káliuminjekciót, de a premiert követő banketten tovább romlik az állapota. Mentőket hívnak; így kerül a János-kórház tüdőklinikájára, utolsó kezelőorvosához, dr. Nagy Lajoshoz. Hónapokig tart a lábadozás. De Őze Lajos, a szerepei után visszavágyódó színész fegyelmezett beteg. Minden orvosi utasítást szigorúan betart, hogy élhessen: azaz újra dolgozhasson. [...] Mintabetegnek tekintették a nővérek is. Kórterem-társai rajongtak érte. Nem véletlenül. Itt is megcsillogtatta morbid játékos kedvét. [...] Csodával határos módon újra talpra állt. [...] Befejezte még a Te rongyos élet című Bacsó-film hátralevő jeleneteit, és visszavette szerepeit a Nemzeti Színházban. Főnixszerű feltámadásával elkápráztatta környezetét. Elhitette magáról, hogy képes meggyógyulni. És szívesen el is hitték neki, akik megszokták változó állapotait. A vészjelekre csak kevesen figyeltek föl. BACSÓ PÉTER : A Te rongyos élet című filmemben egy nagyon gyáva Kossuth-díjas újságírót játszott. Zseniális ötlete volt, hogy egy köhögőrohamba sűríti a gyávaságát. Annyira tetszett, amit itt, a film elején csinált, hogy elhatároztam, visszahozom a film végén mint színigazgatót. Akkor azonban már olyan hullámzó állapotban volt, hogy alig bírtuk lábra állítani, másnap viszont újra szenzációs lett. Kezelőorvosa természetesen többet tudott betegéről, mint bárki más. Ő azzal is tisztában volt, hogy a zseniális ötletnek látszó köhögőrohamot - amely dramaturgiai funkciót kapott - nem kellett külön eljátszani, mert a légszomj valódi betegségtünet volt. A Színjátékos azonban aktuális egészségi állapotait is belekomponálta szerepeibe. [...] Még nyaralási szokásain sem változtatott, noha életrendjét ekkor már szigorúan orvosa tanácsai szerint alakította. A Gyulai Várszínházban ezúttal Hubay Miklós Különös nyáréjszaka című színművét állította színpadra Sík Ferenc, amelyben a kalauz szerepét játszotta Őze Lajos. (A darabot ősztől a Nemzeti Színházban Freud avagy az álomfejtő álma címmel játszották tovább.) A Ferenc József-szakállas kalauz alakítása újabb vallomásértékű színészi telitalálat volt, mert - Sík Ferenc emlékezése szerint - "a figurát külsőségeiben, gesztusaiban is a halál képére formálta. A Monarchia és saját közeledő pusztulásának sejtelmét sűrítette bele egy morbidra sikerült szalutálásba". SÍK FERENC : Gyulán, az utolsó előtt nyáron, amikor együtt dolgoztunk, megkérdeztem tőle: mit játsszunk jövőre, mihez volna kedve. Szabódott: amit ő játszana, azt Gyulán nem lehet színre vinni, mert nem magyar dráma. Mégis, mi lenne az? "Hát, mondjuk a III. Richárd, azt megcsinálhatnátok", bökte ki végül. Csak az első pillanatban lepődtem meg. Addig soha eszembe nem jutott volna Őzére osztani ezt a szerepet. Aztán már azon csodálkoztam, hogyhogy ez magamtól nem jutott eszembe. Hiszen a III. Richárd és Őze - ordítottak egymás után. Mégis rengeteg harcba került, míg zöld utat kaptunk, hogy megcsinálhassuk. 1983 őszén még úgy tűnt, hogy a következő év tavaszára tervezett bemutató - a szerepálmát megvalósító színész ígéretes alakítása következtében - eseményszámba megy majd. A Színjátékos, aki a nyár végén újra bekerült a klinikára, már a betegágyban a december közepén kezdődő próbákra készült. A párnája alatt tartotta a III. Richárd bekötött szövegpéldányát, s állandóan a darabról morfondírozott. Még látogatóival és orvosával is "a" szerepről beszélt. [...] A próbákon azonban úgy tetszett a közreműködőknek, átok ül a produkción, mert sehogy sem akart kialakulni az a fajta, alkotó szellemű hangulat, amelyből nagy előadás születhet. [...] BEREK KATI : Ilyen szomorú históriával még nem találkoztam. Közelről láttam, benne voltam. Az olvasópróbára Lajos sötét ruhában, fehér ingben, nyakkendősen érkezett - és kívülről tudta a szerepét. Kis híján leejtette a példányt, amikor meghallotta, mennyi húzással játsszuk a darabot, s hogy össze sem olvassuk. A rendező beteg volt, nem tudott próbálni. Lajos bejárt, de a nyakkendőt már elhagyta. Aztán nézte-nézte azt a fölrakott monstrumot, amiről tudta, hogy a díszlet lesz. Majd három hét után azt mondta: "Na, mindjárt jövök", és onnantól kezdve részegen járt be a próbákra. És mindenkiben csak ez maradt meg. KADELKA LÁSZLÓ : Lajos miatt vették elő a III. Richárd ot, mert amikor ezt elhatározták, ő még jó állapotban volt. Nem érhető tetten az a pillanat, amikor - udvariasan fogalmazva - elment a kedve az egésztől. Amíg próbáltunk, nyilvánvaló volt, hogy - mint általában máskor is - sokkal előbbre tart a kollégáknál. S egy színpadi szituáció rendszerint akkor kerül veszélybe, amikor a partnerek nem egy ütemben haladnak a munkában. Fényévnyire járt mindenben a többiek előtt, s ez óhatatlanul konfliktusokhoz vezetett, elsősorban saját magával szemben, mert arra nagyon vigyázott, hogy a kollégákat ne bántsa meg. A feloldhatatlan helyzetekből inkább kiszállt, nehogy megsértsen másokat. Éreznie kellett azt is, hogy fizikailag nem fogja tudni megcsinálni, amit várnak tőle. Egy soklépcsős, emelvényhidas díszletet terveztek az előadáshoz, s Őze borzasztóan sokat adott arra - éppen beteg lába gyengeségét eltussolandó - hogy a testi ügyességet igénylő feladatokat jól oldja meg. Ez a körülményekkel való harc felőrölte az idegeit: nem tudott megküzdeni saját akkori fizikai állapotával. MALONYAY DEZSŐ : Az utolsó másodpercben álltunk le az előkészületekkel, amikor még nem történt semmi helyrehozhatatlan kár. Én nemhogy nem bántam meg, de újra ezt tenném - legfeljebb jobban beleavatkoznék Lajos életébe. Hajlott rá, hogy hallgasson a számára szavahihető emberekre. Színésztől szerepet visszavenni vagy késleltetni annak megvalósulását: nagyon kényes dolog. Meg kellett neki magyarázni, hogy ez most nem megy. A színház érdekére hivatkozni nála teljesen hiábavaló lett volna. Őt egészen máshonnan kellett megközelíteni, hiszen még a köszönést sem volt hajlandó mindenkitől elfogadni. Olyan ember volt, akivel törődni kellett, annak ellenére, hogy ő azt nem igényelte. Természetesen az eset után nagyon szomorú lett, rossz állapotba került. Panaszos, bánatos volt, amiért nem hajlandók a kollégái megérteni, hogy ő nem egy született renitens, hanem - ahogy ő fogalmazott - egy állapot , amelyben nehéz dolgoznia. S voltak olyan, emberi magaslatokat is messze meghaladó másodpercei, amelyek a szakmában egészen szokatlanok. Képes volt felállni az őt elmarasztaló kollégák védelmében, és azt mondani: "Nem ő a hibás, fogalma sincs róla, mit csinál". A már nagybeteg Színjátékos bukásnak élte meg a vágyott szereppel való hiábavaló birkózását. Talán azt is megbánta, hogy régi álmával egyáltalán előhozakodott. Egy rövid rádióinterjú árulkodik erről, amelyet 1984. április 3-án, a Kiváló Művész-kitüntetés átvétele alkalmából készítettek vele a Parlamentben. Soha nem kértem és soha nem adtam vissza szerepet. Amit rám osztanak, azt megpróbálom megoldani. Én ilyen Jolly Joker vagyok. Ne kerüljön a színház olyan bajba, hogy én játsszam el Melindát. De ha olyan bajba kerül, akkor megpróbálkozom azzal is... Én nem választok szerepet, mert annak van egy kockázata. Híre megy. És akkor az ember, amit választott - abban megbukik. [...] Élete utolsó periódusában mind erősebben foglalkoztatta a végső számvetés gondolata. Nemcsak a kórházban morfondírozott arról, megérte-e erre a pályára adnia a fejét, s hogy ment-e a színház által előre a világ. Már korábban is tanújelét adta öngyötrő vívódásainak. [...] Orvosától mind többet érdeklődtek állapotáról a rendezők. Tudniuk kellett, mennyire terhelhető szerepekkel, mert ereje szemmel láthatóan fogyott, viszont ragaszkodott ahhoz, hogy dolgozhasson. Különösen egy filmfőszerep izgatta. A címe: Hány az óra, Vekker úr? BACSÓ PÉTER : Még a Te rongyos élet felvételei idején elmondtam Lajosnak a Vekker úr témáját - alapja egy Páskándi-novella volt -, s ő borzasztóan harapott rá. Már akkor megbeszéltük, hogy ő játssza el a zsidó órás szerepét, akiben belül állandóan ketyeg egy óra, amelyet nem lehet leállítani, hiába verik agyon a nyilas megszállás idején, mert ez az óra a szabadság, az értelem, az emberi identitás kifejeződése. Miután megállapodtunk abban, hogy ősszel elkezdjük a forgatást, ő lement Gyulára, ott megfázott, és kórházba került. Én közel lakom a János-kórházhoz, s egy hónapon keresztül mindig nála kezdtem a napot. Odaadtam neki a forgatókönyvet, magnón lejátszottam a film zenéjét, beszélgettünk a szerepről. Az orvosa azzal biztatott, hogy ez a kis visszaesése ugyanolyan hullámvölgy, mint a korábbiak voltak. Egy naptárral a kezében kiszámolta, hogy Lajos mikor lesz olyan állapotban, amikor a filmet el lehet kezdeni forgatni. Az első baljós jel az volt, amikor ruhapróbára vártuk a filmgyárban, és telefonált, hogy az orvosa nem engedi ki. Nekünk kellett elmenni hozzá a kórházba a jelmezzel. Egy műtőt nyitottak ki nekünk erre a célra. Megdöbbentő volt, amikor levetkőzött: mintha Auschwitzot láttuk volna. A combja, a karja, mindene: csupa csont. Akkor éreztem, hogy nagyon nagy baj van. Tudtam róla korábban, hogy sugarazzák, de hát azóta eltelt tíz év, s azalatt a színházban jobbnál jobb dolgokat csinált... Nagyon rossz előérzetem volt, de etikailag nem lehetett más választásom, mint elkezdeni a munkát. Az orvost is emberiességi szempontok vezérelték, amikor a filmrendezőt fölbátorította s bizakodóvá tette. DR. NAGY LAJOS : A Vekker ur at fantasztikus akaraterővel végig akarta csinálni. Ezt már nem lehetett elvenni tőle. Ez a munka volt az utolsó szalmaszál, amely őt az élethez kötötte. Bacsó Péternek azt mondtam, ebben a kérdésben egyedül Őze Lajos dönthet. Nekem az a privát véleményem, hogy nem foszthatják meg ettől a lehetőségtől. * Mielőtt a Vekker úr forgatása megkezdődött, aki csak tehette, elbúcsúzott Őze Lajostól. Ki-ki a maga módján. DÖRNER GYÖRGY : Ősszel utószinkronizáltuk Maár Gyula Ördögi kísértetek című filmjét. Akkor már olyan állapotban volt, hogy odamentem hozzá, és elköszöntem tőle: "Szevasz, Lajos", és megcsókoltam, mert tudtam, hogy soha az életben nem fogunk többé találkozni. Azelőtt nem így köszöntünk el egymástól, mindig csak: szevasz, szevasz. Borzasztó nehéz volt odamenni hozzá, legalább háromszázat vert a szívem. Lehet, hogy neki is, de se rajtam, se rajta nem látszott. Halálos természetességgel történt mindez. BUBIK ISTVÁN : Egyszer egy esti órában beszöktem hozzá a tüdőosztályra, mert korábban mindig akkor látogattuk meg, amikor aludt. Most nem restelltem fölébreszteni. Akkor már nem tudom, hány kiló lehetett, de kijött velem a folyosóra, és egy órán át beszélgettünk. Nagyon aljas, önző módon természetesen egy-két szerepet hoztam föl, amelyet éppen játszottam, hogy azokról meséljen. Nagyon sokat tudott az emberről, ezért vonzódtam hozzá. Meg az agresszív színjátszói stílusa miatt, hogy mindenáron közölni akart valamit. Akitől tehette, ő is elbúcsúzott. Természetesen nem nyíltan, patetikusan, hanem a rá jellemző közvetett, szimbolikus módon. RAKSÁNYI GELLÉRT : Utolsó ajándékként egy borzalmasan éles bicskát kaptam tőle, pedig hát nem szokás bicskát ajándékozni, mert azt mondják, elvágja a barátságot. De ő akkor már ilyen vérátömlesztéses korszakában volt, és azt írta rá: "Kutyukám, ha ered van, mindened van." VADÁSZ ILONA : A Rádió pagodájában nem sokkal a halála előtt elém rakta a névjegyét, mintha csak viccelne. Amikor elment, és megnéztem, láttam, az van ráírva: "Köszönök mindent". CSURKA LÁSZLÓ : Amikor a Vekker ur at forgatták, valami miatt behozták őt a színházba, az öltözőnkbe, ott feküdt. Én valamiért bementem, ő felült és azt mondta: "Te! Most megmutatom neked, hogyan kell igazán elénekelni a Hej, Rigó, Rigó t. Az volt a kedvenc nótája. De nem is énekelte, hanem szinte szaggatta magából a szavakat. Látszott, hogy most egyszerre búcsúzik a nótától, a színháztól és saját magától. Egészen szétszedte a strófát, a szavak közé óriási szüneteket ékelt, de azokat is fantasztikus ritmusban tartotta. A saját nekrológját mondta el ezzel a pár sorral, önmaga fölött tartott gyászbeszédet, de már a fejét is alig tudta fölemelni. Számtalanszor elképzelte a temetését; belépését abba a világba, "hol nincsen fájdalom". Hangszalagra mondta-dudorászta - már sípoló tüdővel, zihálva - régóta tervezett (soha meg nem valósult) önálló estjének elképzelt műsorát. Szabálytalan önvallomássá kerekedett az egyszerre érzelmes és ironikus dalokkal fűszerezett monológ. Halála után a rádió is műsorára tűzte Őze Lajos "temetésének" helyszíni közvetítését - az elhunyt tolmácsolásában. (Ritmikus kopogás zaja.) Latinovits hangja: "Mi kopog?" Őze hangja: "Ja, pardon... Hát én halott vagyok! Most zárják az ajtót. De tudom, hogy (énekelve) van egy világ, hol nincsen fájdalom... De végig kell hallgatnom a búcsúbeszédeket. Kezdjük az elsővel." Major Tamás sóhajtozó hangján, nagy szünetekkel: "Kedves gyászoló közönség! Soha nem hittem volna, hogy ezt a teremtést én búcsúztatom, mert amikor... bejött hozzám ez a... aki most itt... (sírás) azt mondtam neki: Egyet kérek, Lajcsi! Maga írja a... (zihálás) nekrológomat!... S erre mi történik? Ez történik. Kedves ünneplő... kedves gyászoló... közönség! (Zihálás) Köszönöm! (Gyors ütemre vált) József Attila: A Dunánál. (Torz hangon) Ezt már nem mondom el!" Az ironikus hangú "sírbeszéd" is jelzi: minél közelebb került a félelmetes küszöb átlépéséhez, annál kevésbé fogta föl tragikusan a dolgot. Csak arra koncentrált, hogy késleltesse az elkerülhetetlent. Még dolga volt. Talán Vekker úr abszolút időérzékében reménykedett, amelyben - úgy érezhette - a szereppel együtt magáévá tett, meg saját korábbi föltámadásaiban, amelyeket mind-mind kivételes akaraterejének köszönhetett. * Amikor a Vekker úr stábja néhány napos budapesti forgatás után október elején Kőszegre költözött, hogy a patinás kisvárosban vegyék föl az órásüzlet körüli külső jeleneteket, Őze Lajos új orvost kapott, aki - folytatva a tüdőklinikán megkezdett terápiát - éjjel-nappal betegére vigyázott. A fiatal orvos, akit a törődésért hálás főszereplő csak Dokinak szólított, bizalmas közelségben élte végig betegével az utolsó heteket. "DOKI" : Naponta össze kellett hangolni a gyártási tervet az ő pillanatnyi egészségi állapotával. Ott minden Őze Lajos-centrikusan történt. A stábértekezlet fölért egy konzíliummal. Mindig az én beszámolómat hallgatták meg először: mi várható, mire lesz képes másnap Lajos. Én még ilyen fegyelmezett stábot nem láttam. Mindenki azt leste, mire van szüksége. Amit kértem neki - lakókocsit, speciális diétás ételt, bármit - azonnal teljesítették. A szállodában a szomszéd szobában aludtam. Megbeszéltem Lajossal: ha rosszul van, jelezzen, mert a technikus fölszerelt az ágya mellé egy csipogó csengőt. Jellemző rá, hogy ez a csengő soha nem szólalt meg. Borzasztóan fegyelmezett volt. Nagyon-nagyon akarta, hogy sikerüljön ez a film; ugyanakkor tudta, hogy meg fog halni. De nem készült rá. Semmiféle olyan kijelentést nem tett, amely arra utalt volna, hogy búcsúzik. Sőt még a forgatás megszakadásakor is az foglalkoztatta, mikor tudja folytatni a munkát. Aggódott, nem haragszik-e rá a rendező, nem okoz-e nehézséget a stábnak. És készült vissza. Nyolcnapi kőszegi forgatásra telt mindössze a haldokló főszereplő emberfelettien koncentrált erejéből. Nyomasztó és fölemelő emlékként maradt meg ez az időszak a produkció résztvevőiben. BACSÓ PÉTER: [...] Életem legszörnyűbb időszaka volt ez a forgatás. Éjszaka nem aludtam, mert soha nem tudhattam, mi lesz másnap. Minden reggel én költöttem őt: iszonyatosan gyenge volt. Kezdettől fogva éreztük, hogy valami borzalmas dolog fog történni, de mindvégig erőlködtünk. Muszáj volt, mert ő minden este megkérdezte: mi lesz holnap, mit csinálunk? Mindannyiunkban halálhangulat uralkodott: sejtettük, hogy ennek az alagútnak nincs vége. De rendkívüli élmény volt számomra, hogy ez a helyzet az egész stábból valami hallatlan együttérzést, humánumot hozott elő. A világosítók lábujjhegyen jártak; a produkció úgynevezett mentőorvosa pedig éjszaka ott virrasztott betege mellett, és a karjaiban hordta. Talán a partnernőjének volt a legnehezebb dolga, akit kétszeresen is sújtott a hazugságra kényszerítő szituáció. Sem a munka sikere érdekében, sem a beteg lelkiállapotára való tekintettel nem volt szabad elárulnia, mennyire kétségbeejtő számára a kettős szerepjátszás. Mert nemcsak a filmfelvétel idején, hanem a forgatási szünetekben, két jelent között is minden rezdülését rögzítette egy rájuk szegeződő videokamera. BÁNSÁGI ILDIKÓ : Amikor azt mondták, Őze Lajos lesz a partnerem, majd elájultam az örömtől. De aztán hozzátették: készüljek fel rá, hogy nagyon beteg, próbáljam megerősíteni magam. De hát már évek óta rebesgették, mennyire beteg; nem hittem el. Nem is emlékszem rá, hogyan viselkedtem, amikor megláttam. Bevittek egy lakókocsiba hozzá, fülig érő mosollyal üdvözöltem, és elkezdtem összevissza beszélni. Ez egyébként megvan videokazettán. Azt sem tudom, mit hordtam össze, annyira ijesztő volt ez a találkozás. Pedig mennyire vártam! Amikor táncolni kellett, már nem bírt lépni sem. Ráállítottam a lábát az enyémre - ez nem látszott a kamerán át -, s azzal löktem arrébb. Közben nézni kellett egymást, mosolyogva, de engem a sírás fojtogatott. Akkor egyébként kisbabát vártam, s végig az a szörnyű érzés volt bennem, hogy istenem, én az életet várom, ő pedig meg fog halni. [...] Ezeket a felvevőgép előtti utolsó átváltozásait azóta a nagyközönség is láthatta a televízióban, mert a forgatásról készült, dokumentumnak szánt videofilmet Az utolsó tangó Őze Lajos emlékére címmel (Halász Gábor operatőr és Tolmár Tamás rendező munkáját) műsorra tűzték és bemutatták. [...] A bizalmasává fogadott fiatal orvos tanúsága szerint Őze Lajost utolsó napjaiban erősen foglalkoztatta a számvetés gondolata - és a mérleg nem mutatott megnyugtató eredményt számára. "DOKI" : Mint elmondta, sohasem tudta eldönteni magában, hogy a fizimiskája, a külseje, a származása miatt lehetett-e abban a korban színész, vagy tényleg a tehetsége miatt. Nem volt benne biztos, hogy ha egy másik társadalmi rendszerben születik, akkor is ezt a pályát futhatja-e be. Nem tudta, hogyan értékeli őt igazán a közönség. Ez izgatta legjobban: ő a színészmesterségre teremtődött-e, vagy csak színészt kreáltak belőle? Egyszer nekem is szegezte a kérdést: "te közönség vagy, mit mondasz?" Igyekeztem meggyőzni, ő akkora egyénisége a magyar színjátszásnak, hogy kész szerencse, amiért színész lehetett. Ez egy kicsit megnyugtatta, és ha jól emlékszem, aznap jól is vacsoráztunk. Mert egyébként már alig evett s minden egyes kanál ételt, ami megmaradt benne, győzelemnek számított. [...] Úgy érezte, még sok tartalék van benne, és nem minden valósulhatott meg, amit szeretett volna. Nagyon haragudott egy rendezőre, aki belerakta őt abba a skatulyába, amely szerint ő egy nyers, faragatlan fickó. Grófokat meg úriembereket is szeretett volna eljátszani, mert úgy érezte, nincs olyan szerep, amit nem tudna megoldani. Gyakran emlegette a gyerekét, Áront. Az utódját látta benne, noha nem tudhatta még, hogy majd a nyomdokaiba lép. Azt mondta, az egy fantasztikusan tehetséges, vagány kis kölyök; konok, kemény gyerek, és ugyanúgy tudja, mit akar, mint ő. Egyébként valóban fantasztikus akaratereje volt. Aki a vonzáskörébe került, bármilyen csodát el tudott képzelni vele kapcsolatban. [...] Sajnos, a következő hétfőn már nagyon rossz állapotba került. Akkor volt a toronyból kiugrás jelenete. Be kellett tenni őt egy tűzoltóponyvába, de már annyi ereje sem folt, hogy felüljön, és ránézzen a feleségére. Alulról kellett őt három-négy embernek fölemelni. Akkor elhatároztam, hogy mindenképpen kérek egy nap forgatási szünetet, s ezalatt megpróbálom őt fölerősíteni. Aznap éjjel azonban válságosra fordult az állapota, elkezdett a gyomra vérezni. Azonnal Budapestre utaztunk, a klinikára. [...] Naponta érdeklődtünk az állapotáról. A jelek egyre biztatóbbak voltak, de tudtuk már, nem két-, hanem csak másfél esélyes, hogy életben marad... A rádióból tudtam meg vasárnap, hogy meghalt. Az agónia napjaiban a szakma - a Kőszegen rostokoló stáb éppúgy, mint a nemzeti színházbeli kollégák - lélegzetvisszafojtva várta az élethalálharc kimenetelét. [...] ZOLNAY ZSUZSA : Őze! Felkiáltójelek. Őze!!! Ez volt a noteszomban legalább másnaponként, a halála előtti hetekben. Tudtam, hogy már a végét járja. Meg akartam fogni a kezét még egyszer, utoljára. De filmezett. Szinte csak a halála pillanatát nem örökítették meg. És bevégeztetett. Alig ocsúdtunk fel, hogy már mi is felnőttek lettünk, máris halott. Neki sem adatott hosszú, bölcs öregkor. A mi nemzedékünk egyszerre hal ki az előttünk levő generációval. BUBIK ISTVÁN : Kemények a játékszabályok. Akkor vasárnap délelőtt a Rómeó és Júlia ment a színházban. Délután Funtekkel és Rubolddal be akartunk menni hozzá a kórházba, de a színházban megtudtuk, hogy meghalt. Kiállt az ügyelő a közönség elé, s bejelentette: ezt a délelőtti játékot Őze Lajos emlékének szenteljük. Egyébként az élet ment tovább, kegyetlen iramban. TEMETÉSTŐL - FÖLTÁMADÁSIG "Ha meghalok majd, mélyre ássatok gyarló valómban meg ne lássatok, ködként inogjon eltűnt társatok, s nekem, szegénynek, megbocsássatok." (Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz ) "Minden idők egyik legnagyobb magyar színészét búcsúztatjuk most. A legkiválóbbaknak abból a fajtájából, akiknél a tökéletes szakmai tudás csak másodlagos az idegrendszer állandó és sajátos vibrálása mögött. Olyan színészt, aki mindenekelőtt egyéniség, személyiség volt." Törőcsik Mari búcsúzott e szavakkal Őze Lajostól 1984. november 6-án a Farkasréti temetőben, a pályatársak és a barátok nevében, majd Sík Ferenc méltatta a Színjátékos pályáját. A Nemzeti és a Katona József Színház fiatal művészei külön is elbúcsúztak a hivatalos formaságokkal mindig elégedetlen, elnémult kollégától, sokuk választott mesterétől. Eredetileg úgy tervezték, hogy a vállukon viszik a koporsót a sírhoz, de aztán túl teátrálisnak ítélve ezt a gesztust, póztalanabb, az elhunythoz illőbb tiszteletadási formát választottak. Mindnyájan meggyújtottak egy gyertyát, reátették a sírra, majd Balkay Géza - költő és cím megnevezése nélkül - végigmondta Kosztolányi Dezső Könyörgés az ittmaradókhoz című versét, amelyet a legméltóbbnak éreztek az eltávozott egyéniségéhez és az alkalomhoz. SZÉKELY GÁBOR : A szakma kollektív emlékként őrzi a fiataloknak azt a különös, hosszú, nagyon bölcs utószertartását, amelyből két generáció szenvedélyes tiszteletét és ragaszkodását lehetett kiérezni. A temetés sok mindenre elégtételül szolgálhatott. Ez volt talán az a pillanat, amely Lajost megszabadította esendőségéből, gyengeségéből, emberségéből fakadó átkozott sorsától. Amint a halál kiragadta őt a hétköznapiságból, abban a másodpercben olyan mítosz s megnemesítő tendencia támad körülötte, amilyen csak ritkán tapasztalható. Igazi, nagy színészhez méltó adomák, történetek kezdtek el keringeni róla. Valami nagy kiteljesedés történt ott. Méltán. Minden ember páratlan remekmű, de Őze Lajos olyan volt, hogy még külön el lehetett gyönyörködni benne: mennyi titka van, és milyen csodákra képes! [...] Halála után fél évvel, ötvenedik születésnapja alkalmából fényképkiállítás nyílt az akkori Vörös Csillag moziban. Kende Tamás fotóriporter mutatta be Egy színjátékos órái címmel az Őze Lajos filmjeiből összeválogatott s kinagyított portrékat. Hihetetlenül gazdag anyag tárult a nézők elé, fölvázolva a rövid, ám annál tartalmasabb filmes pályafutás állomásait. [...] A születésnapi emlékkiállítást a régi "deszkapárti" jó barát, Kállai Ferenc nyitotta meg. 1985. április 27., délután 3 óra volt. Ötven évvel ezelőtt ilyenkor Lajos, Őze Lajos már százhúsz perce élt. Lélegzett. Sírt, Száját szélesre tátva kiabált a világba: megjöttem! S alig hat hónapja: elnémult. Utolsó napjaiban hivatása narkotikumába menekülve, kemény, fájdalmat tűrő zárt szájjal - emlékké vált. Szentesről indult, gátlástól remegő gyomorral és világot kutató, nagy, kék szemekkel, s mire Budapestre ért, mindent tudott az emberről, annak öröméről, fájdalmáról. Valódi, igaz emberábrázoló volt. Itt látható sok-sok alakban. Nem csalás, nem ámítás, ez mind ő. S megtestesül, mozdulni kezd, ha nézed e képeket. Mert igazak, emberiek, hazugság nélküliek, megéltek. S ha jól megnézitek, látható, hogy e Színjátékos miként égette el önmagát, míg végül elégett. Tisztelet, köszönet neked, Lajos. Nézzétek! [...] A Színjátékos utóélete tovább terebélyesedett. Nyáron a Gyulai Várszínházban különös mementót rendszeresítettek a régi "várjátékos" tiszteletére. [...] Hamarosan díjat neveztek el róla, amelyet azóta minden évben egy Gyulán rendszeresen szereplő színésznek ítélnek oda. Az Őze Lajos-díj legelső kitüntetettje Fülöp Zsigmond volt. [...] Időközben a Magyar Televízió műsorára tűzte a Vekker úr videofilmmel kombinált torzóváltozatát, amely ország-világ elé tárta Őze Lajos hiábavalónak bizonyult küzdelmét a számára oly fontos szerep eljátszásáért. A közönségvisszhang meglehetősen vegyes volt, a szakmai megítélés ugyancsak. Egyesek bíróság elé állították volna a rendezőt, aki - véleményük szerint - emberi jogaiban sértette meg a nyilvánosság elé tárt agóniával a rejtőzködő hajlamú színészt. Mások megrendülten szemlélték Őze Lajos heroikus helytállásának dokumentumfilmjét. Mégis: mintha ennyi végletesség meghaladta volna a közönség befogadási hajlandóságát. Talán mert az emberfeletti nemcsak bámulatot vált ki, hanem riadalmat is kelt. A halállal vívott küzdelem - amelyből csak etikailag kerülhetünk ki győztesen - az ember elhárító mechanizmusait hozza működésbe. Ez lehetett a lélektani oka annak, hogy a Vekker úr alvilági tusáit látótávolságba közelítő videofilm sugárzása után Őze Lajos újraéledő kultusza kihunyni-kifáradni látszott. Filmjeit ritkán vetítették, neve csak imitt-amott volt olvasható a pályatársak emlékezéseiben. S ha igen, akkor sem egyértelműen pozitív példaként. [...] BALKAY GÉZA : Aki látta Őzét kijönni a Kis piszkosból, bemenni az öltözőbe, majd utána egy zseniálisat alakítani, és azt mondta: "Ja, hát ezt így kell csinálni?", az óriásit téved. Nem innen kell elindulni. De a tévedések útján is végig kell menni, míg rájövünk, hogy hoppá, máshol kell keresni a lényeget. CSERHALMI GYÖRGY : [...] Ő számomra azt a példát mutatja, hogy egy darabban nem feltétlenül a címszereplő a főszereplő. Ha Hamlet vagy III. Richárd alakítója nem azon a hőfokon játssza a szerepét, ahogy a szerző megírta őket, akkor egy kisebb szerepet magával ragadóan játszó színész eléri, hogy róla kezd szólni a darab, és mondjuk Buckingham lesz a főszereplő a III. Richárd ban. Őze az a fajta színész volt, aki szétrobbantja a dramaturgiai kerekeket, és elmegy a végsőkig, mint ahogy Corbaccióként megette a legyet, és mindenki elhitte, hogy azt meg kell enni. SZACSVAY LÁSZLÓ : Őze, akárcsak Latinovits, nem erre a világra való ember volt. Ők valahogy idecsöppentek, és a környezetüket vagy lenyűgözték, vagy idegenkedést váltottak ki. S hány olyan művész van a világban, akivel a saját kora nem tud mit kezdeni! Lajos is közülük való, de ő nagyon sokaknak tudott emléket hagyni magából, az agyakban, a lelkekben. Rettenetesen sokat kínlódott, mint Krisztus a kereszten. Nem tudom, miért jött erre a világra. Istenverte módon fájdalmas volt az élete. Legnagyobb ellensége önmaga volt. Soha nem bántott senkit, nem ártott senkinek, legfeljebb közvetve: előidézett helyzeteket, s ettől másoknak rosszabbul sikerültek az elképzeléseik. De ez sem volt nála szándékos. Mindig a rögösebb úton próbált eljutni a végcélhoz. Sokszor nem ért el odáig. De ha igen, akkor hihetetlen dolgokat produkált. Nem is nagyon lehetett őt utánozni. Akik az Őze-jelenséget nemcsak önmagában csodálták, hanem "világi" determináltságában is elemezték, e pálya sorsvonalát követve arra is rájöttek, miért nem lehetett Őze Lajos - emberi-művészi erényei ellenére - sikerember. IGLÓDI ISTVÁN : Sajnos, a mi szakmánkban nem elég jónak lenni. A divatosság is fontos követelmény. Különösen az olyan típusú embert nem szoktuk megbecsülni ebben az országban, amilyen Őze volt. Ha egy ember magányos akar lenni, ha nem épít ki praktikus, karrierértékű kapcsolatokat, ha iszik, ha elvált, ha nem tud derék családapa lenni, ha nem áll rajta jól a szmoking, Magyarországon mindez negatívumnak számít. Tőlünk, színészektől azt várják, hogy az udvari bolond szerepét játsszuk el, de nettek is legyünk, makulátlan életvitellel, józan polgári életmintát nyújtva. Ez csak nagyon keveseknek sikerül. Lajos mindehhez ügyetlen volt. Nem is nagyon érdekelte a divat. Csak a feladataival törődött. DÖMÖLKY JÁNOS : Van egy értékrend, amely a tehetséges emberek között működik, de a világ értékrendje más. Lajos képtelen volt olyasmibe belefogni, amivel az utóbbinak meg tudott volna felelni. Mondjuk, egy kabaréban föllépni. Ő tudta, hogy a világ egyik legnagyobb színésze, és tisztában volt azzal, hogy a világ ezt nem fogja megtudni. A világ teremtésének naivitásával játszott, de a hétköznapjaiban nem lehetett őt átejteni. Soha nem tudta bebizonyítani a világ előtt a magában érzett képességeket - így nem történhetett benne igazi szakmai kielégülés. Mindig túldimenzionálódott benne a cél. Nincs a teremtésben vesztes, csak ő. Nyilvánvalóan nem lehetett lelki betegség nélkül végigélni ezt az életet. A kompenzálásai, az ivások nyilván azért történtek, mert ő nem tudta kimondani azt a mondatot, hogy "Ki innen, mert a tető rám szakad". Ő nem tudott kimenni, elmozdulni. S annyira nyomták-szorították a rárakódó piramiskövek - az érkezésétől, a Nékosz-mozgalom csődjétől kezdve a további társadalmi fejleményekig, amelyeknek a terheit mind egy személyben hordozta -, hogy azt lehet mondani, ő az egész sztálini-szovjet kultúr-gondolkodásnak a létező ellentéte és áldozata volt. CSERHALMI GYÖRGY : Ő a nagyságát soha nem hangsúlyozta. Nem az a fajta volt, aki amikor elönti az elviselhetetlenség érzése, azt mondja, mint Latinovits tette, hogy "Márpedig én én vagyok és tőlem vagytok ti". Lajos soha nem jutott el eddig, talán kár is. Néha ki kellett volna mondania. Ezzel együtt ő ebben a közép-kelet-európai konstellációban pontosan a helyén volt. Ha sikeresebb pályát fut be, s most úgy beszélnénk róla, hogy ő volt a csillagos ég, és nem az a fantasztikus-nyomorult roncs, akivé lett, akkor itt valami nem úgy működött volna, ahogyan működött. [...] Időközben a "Magyar Ugar" vidékét idéző "pangás" korszaka is múlttá lett. [...] 1990 márciusában nemzeti ünnepünk tiszteletére posztumusz Kossuth-díjakat osztottak ki. Olyan művészek, tudósok hozzátartozói vehették át a kitüntetéseket, akik életükben - a torz kultúrpolitika következtében - nem részesülhettek érdemeikhez méltó szakmai elismerésben. Két név a haláluk után díjazottak közül: Latinovits Zoltán és Őze Lajos. Az egykori "ellenfelek" a jóvátevő megmérettetés során egyformán fajsúlyosnak találtattak. A színjátékos búvópatakszerű utóélete hol látványosan, hol észrevétlen folytonossággal dacol az idővel. Ha élne, bizonyára büszke örömmel viselné kortárs-kollégáival együtt "A Nemzeti Színház örökös tagja" kitüntető címet - ennek adományozását azonban már nem érhette meg. Örökös nemzeti színházi tagsága mégis valóra vált. Nagy halottaknak kijáró módon éltetik emlékét az anyaszínházban: bérletet neveztek el róla. Kultusza azonban megcsöndesedett. Nincs már szüksége fölmagasztosító legendákra. Egyénisége varázsát őrzik a szerepek, amelyek a technika segítségével bármikor felidézhetők. És őrzi a pályatársak, a közönség emlékezete. Föltámadásainak sorozata a lelkekben folytatódik. Az összeállítást maga a szerző készítette, a színészkönyvtár számára. Köszönet érte! www.szineszkonyvtar.hu - 2007. Őze Lajos utóélete Szentesen, szülővárosában az egyetlen mozi, a 300 férőhelyes Filmszínház, 1994 óta az ő nevét viseli, Őze Lajos Filmszínház - Szentes, Nagy Ferenc u. 3.sz alatt, valamint egykori iskolája falán emléktáblát helyeznek el. A beszédhibások egyesülete: a Démoszthenész Egyesület, és a Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesülete, "Őze Lajos" Vers, Prózamondó és Népdaléneklési versenyt hív életre sok év óta, annak kapcsán, hogy Őze Lajos milyen heroikus küzdelmet vívott a beszédhibájának korrigálásával, küzdelmét példaként állítva a ma is szorongó ezrek számára. Kitüntetései: Jászai-díj - 1970, Érdemes művész - 1975, Kiváló művész - 1984, Kossuth-díj - 1990. (posztumusz)
