(kép forrása) 1945. január 27-én, vagyis éppen hetven éve szabadították fel az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábort. Kertész Imre néhány nappal ezelőtt az évforduló kapcsán azt nyilatkozta: Auschwitz nem történelmi kisiklás volt, hanem szükségszerűség, és ha nem vigyázunk, akár meg is ismétlődhet. Hazánkban Kertész Nobel-díjas regénye, a Sorstalansága legismertebb Auschwitz-regény: az emlékünnep alkalmából most összegyűjtöttünk öt további fontos írást a témában. Dr. Nyiszli Miklós: Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban „Alulírott dr. Nyiszli Miklós orvos, volt - A. 8450 tetoválási számot viselő - K. Z. fogoly, e szerzésemben megjelenő művet, mely az emberiség történetének legsötétebb lapjait foglalja magában, minden indulattól mentesen, a valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és kiszínezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi krematóriumok és máglyák munkájának, melyeknek tüzeiben apák, anyák és gyermekek milliói enyésztek el.” Ezzel a mondattal kezdődik Dr. Nyiszli Miklós 1946-os memoárja. Nyiszli nem író, hanem orvos – Németországban szerzett patológus-végzettségének köszönhette, hogy dr. Mengele jobb kezeként túlélte az auschwitzi táborban töltött időt. Hazatérve kötelességének érezte, hogy beszámoljon az átéltekről, magánkiadásban megjelentetett emlékirata azonban csak a halála után vált igazán ismertté. Megrázó leírásokban bővelkedő, felkavaró történetét 2004-ben Kertész Imre javaslatára adták ki újra, majd két évvel ezelőtt ismét megjelent a Magvető gondozásában. További cikkünk a témában>> Robert Merle: Mesterségem a halál „Minden tisztességes ember veszedelmes. Csak a söpredék veszélytelen.” Ezt a Goncourt-díjas francia író 1952-es regényéből tudjuk meg, mely tulajdonképpen egy magyarázatkísérlet arra, miért, hogyan is történhetett meg mindaz, ami hét és hetven év távlatából ugyanúgy felfoghatatlannak tűnik. A fiktív önéletrajz elbeszélője, Rudolf Höß talpig becsületes ember: szerető családapa, törvénytisztelő állampolgár és lelkiismeretes munkatárs, ám az auschwitzi tábor egyik táborparancsnokaként egyben könyörtelen tömeggyilkos is. Merle a regényben arra a kérdésre próbál válaszolni, hogyan fér össze a két különböző élet. Olvasás közben az egyes szám első személyű beszédmód miatt akkor is azonosulunk Rudolffal, ha nem akarunk, és megértjük, sőt, valamilyen szinten szánjuk is őt – ugyanakkor iszonyodunk tőle. A könyv így azt a nagyon fontos tapasztalatot fogalmazza meg, hogy semmi sem fekete-fehér: még Auschwitzzal kapcsolatban sem. Elie Wiesel: Az éjszaka „Leszállt az éj. Senki sem imádkozott, hogy gyorsan teljen. A csillagok szikrái voltak csupán a bennünket elnyelő hatalmas tűznek. Ha az a tűz egy szép napon kialszik, semmi sem marad a mennybolton, semmi, csupán kihunyt csillagok, halott szemek.” A Nobel-békedíjas Elie Wiesel írásai mindig is fontos mérföldkövei voltak a holokauszt-irodalomnak - maga a holokauszt, mint mai értelemben használatos kifejezés is az író nevéhez fűződik. Legismertebb regénye az 1958-as, eredetileg jiddis nyelven írt Az éjszaka. A könyvben Wiesel tizenöt éves önmagának, Eliezernek a történetét meséli el: az észak-erdélyi ortodox zsidó családból származó fiút 1944-ben Máramarosszigetről deportálták, ahonnan Birkenauba, Auschwitzba majd Bunába és Buchenwaldra került. A legrosszabb mégsem a szenvedések és megaláztatások sora volt, hanem az, hogy Eliezer mindeközben nemcsak a családját, hanem az istenhitét is végleg elvesztette. A regény megrázó, fekete krónika a huszadik század legsötétebb eseménysoráról. Wiesław Kielar: A 290. számú auschwitzi fogoly „Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokáig lehet haldokolni.” Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a halál valamiféle magasztos dolog, és hogy ennek ellentéteként a túlélés is az. Wiesław Kielar 1972-es memoárja elég gyorsan lerombolja mindkét tévképzetünket. A lengyel író könyve egyfajta útikalauz a pokolhoz. Tárgyilagos stílusban mutatja be, hogy is mennek a dolgok az auschwitzi táborban, ahol a tizenkilenc éves elbeszélő a 290. számú fogolyként nem kevesebb, mint öt évet él túl - ebben a túlélésben azonban nincs semmi felemelő, hiszen jobbára kisszerű praktikákon és a teljes közöny művészetének elsajátításán alapul. Ennek a pokoljárásnak mégis van valami vonzó bája, bár nehéz volna megmondani, hogy az elbeszélő személye, a szenvtelen, olvasmányos stílus vagy az élet minden körülmények ellenére való igenlése okozza-e. A kötet magyarul Az auschwitzi halálgyár rémtettei címmel is megjelent. Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz „Csöndesedj el. Ne beszéld ki a világokat, tartsd benn, vagy suttogd a vízbe. Fusd ki. Mert a kimondott szó a dolgokat elnehezíti, el is érvényteleníti talán. Egy egyszerű történetté válik, ami továbbadható, és mindig változik, mindig új formát ölt. Végül ki tudja, mi volt belőle az igaz. Ki tudja, mit tesz hozzá, hogyan csorbítja maga a kimondás.” A nyelv felől közelíti meg Auschwitzot Csobánka Zsuzsa könyve, mely tulajdonképpen nem is holokauszt-regény. Először is az eseményeket itt nem a szemtanúk, hanem az unokáik szemszögéből ismerhetjük meg, akik a túlélők harmadik generációjaként ugyanúgy csak másodkézből kapott, töredékes információkkal rendelkeznek a történtekről, mint mi, olvasók. Másrészt a könyv nem lezárult, történelmi eseményként, hanem egy kitágított, ma is jelenlévő metaforikus térként kezeli Auschwitzot, ahová az emberekkel való kapcsolataink lökhetnek minket – például a szerelem. A 2013-as regény folytatása A hiányzó test címmel jelent meg a tavalyi könyvhéten. KönyvesBlog
