Seress Rezső Spitzer Rudolf néven látta meg a napvilágot 1889-ben egy kikeresztelkedett zsidó család gyermekeként. Kamaszként megszökött otthonról egy vándorcirkusz után: “… ha egy ilyen csúnya kis kölyök, akit az Isten is bohócnak teremtett, nem vállalja sorsát, hanem szép akar lenni, bátor és hatalmas: az csakis zsidó lehet” – mondta róla a direktor, és felvette tanulónak. A mindössze 156 centi magas fiú ügyes artistának ígérkezett, ám egy próba során leesett a magasból, és csak a szerencsének köszönhetően maradt életben. A fővárosi Korányi klinikán lábadozott, és igen gyorsan “beletanult” a pesti életbe, többé már nem vágyott vissza a cirkuszba. Végre kabátot vehetett Színi tanodába ment, de utána sem mosolygott rá a szerencse, életét nyomorban tengette. A városligeti Műszínkörben is játszott, saját szórakoztatására sokszor leült a zongora mellé. Erre figyelt fel a direktor, és kiültette az épület elé rögtönzött koncerteket adni. Eleinte félénken, de elkezdte játszani saját szerzeményeit is, és sikere volt. Élete jobbra fordulását Nádor Józsefnek, az ismert és már befutott zeneszerzőnek köszönhette, aki végre jól menő, belvárosi éttermekbe vitte zenélni a “kis Seresst”. Lakást vett, végre télikabátot. Ontotta magából a dalokat, az ország egyik legnépszerűbb előadójává vált, főleg az alsóbb rétegek keresztül-kasul az ő nótáit dalolták. Szomorú vasárnap Aztán 1935-ben Jávor László publicista megkereste, hogy komponáljon dalt az egyik verséhez. Ez volt a Szomorú vasárnap. Lassan készült a zene, ám egy napon: Seress már háromszor keresett. Rohantam a kocsmába. Rezső előadta a Szomorú vasárnapot. A dalnak vége volt, de a szép muzsika tovább zengett bennem … Szeretettel gondoltam Seressre, erre a zenei gyógykovácsra, aki a maga művészetének területén ösztönös tehetségével, bugylibicskával hályogot operál. – emlékezett vissza Jávor László. Egy zeneakadémiát végzett fiatalember kottázta le öt pengőért, mert Seress nem tudott kottát olvasni, és élete végéig meg sem tanulta. A perzsaszőnyegét adta el, hogy piacra kerüljön, de a dal sokáig minden hír nélkül egy kiadónál feküdt bizományban. Aztán beütött az első hír: egy kiscseléd öngyilkosságot követett el, lúgkövet ivott, holtteste mellett a Szomorú vasárnap kottája feküdt. Egy héttel később újabb, akkor egy pénzügyminiszteri tanácsos lőtte szíven magát, kezében a dal véráztatta kottáját tartotta. Seress hallotta a híreket, de semmit nem értett, hiszen tudomása szerint a dalt sehol nem játszották. “Öngyilkosok himnusza” Aztán 1935. november 7-én megjelent egy cikk, a 8 Órai Újság gyilkos sláger címmel támadta a Szomorú vasárnapot. Az öngyilkosok költője lettem? Rettenetesen levert, hogy ez lett a dal sorsa. Ezen az áron nem kell a siker! Idegességemben és a támadó cikkek hatására alatt lassan elhittem, hogy én vagyok a gyilkos. – írta később Jávor László. November folyamán pedig a dal világhírűvé vált, összesen 278 svájci, olasz, francia és német lap foglalkozik vele – az öngyilkosságok kapcsán. Ez lett az “öngyilkosok himnusza”, a halálos dal, sőt pár hónap múlva a New York Times már úgy fogalmazott, Budapesten tömegesen ugranak a Dunába a hatására. A dal mentette meg Seresst A következő években a Szomorú vasárnapot 28 nyelvre fordították le, meghódította Nyugat-Európát és az Egyesült Államokat, olyan előadók játszották, mint Ray Charles, Louis Armstrong, Bing Crosby, vagy Frank Sinatra. A jogdíjakból 1945-re 370 ezer dollár folyt be, neve garancia volt a sikerre. De csak nyugaton. Itthon a kis Seress ugyanúgy bárzongoristaként tengette napjait, majd az életéért kellett küzdenie. A zsidótörvények miatt háttérbe szorult, később munkaszolgálatra rendelték. Három és fél év után mentette meg egy német tiszt, aki korábban Budapesten hallotta őt játszani a Szomorú vasárnapot. Valahol Németországban Seress épp egy gödröt ásott sokadmagával, amikor egy Mercedesből elegáns tiszt szállt ki: “Ezt a dögöt én nyírom ki!” És rúgta, pofozta a gödörből kifelé a dalszerzőt. Képzelhetik, hogy meg voltam hatva a protekciótól!… No, és alighogy beértünk az első ház mögé, föltámogat, átad egy zsebkendőt, hogy letöröljem a számról a zugehört, és azt mondja: Herr Seress, bocsásson meg a durvaságomért, de másképp nem tudtam megmenteni Önt! … Azonnal ruhát adott és rejtegetett, mint Gildát a vén Rigoletto …míg meg nem jöttek az oroszok. – mesélte később Seress. Itthon maradt, elfelejtették… A háború után hiába várták külföldön ajánlatok, hírnév és siker, Seress Rezső itthon maradt. Akkor is, amikor a kommunista diktatúra indexre tette dalait, akkor is, amikor végül nevét is elfelejtették. Kis vendéglőkben játszott, lassan elzárkózott a külvilágtól és mély depresszióba süllyedt. Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten. Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után. – emlékezett vissza Presser Gábor. És egy napon kiugrott lakása ablakából. Túlélte ezt az esést is, mint kölyök korában a cirkuszban, a MÁV Kórházban lábadozott. Itt fojtotta meg magát gipszének drótjával 1968. január 11-én.
