Akkor mi sírásók leszünk, és megnézzük, ahogy vetkőzik a sztriptíztáncosnő

Ahogy közeledett a forgatások időpontja, sűrűsödtek a megbeszélések. Két-három naponta összeült a társaság. A későbbi évadok készítésénél egyre több időt töltöttek külön-külön alkotva, és csak néha találkoztak, de a kezdeteknél szükségük volt ezekre az összetartásokra, hogy emlékeztessék egymást, miben egyeztek meg, milyen lesz a műsor.
Mivel egyszerre forgatták le a tizenhárom részt, a különböző jeleneteket és adásokat nem feltétlenül a műsorba kerülésük sorrendjében vették fel. Elsősorban Michael Palin és Terry Jones ragaszkodott hozzá a kezdetektől fogva, hogy sok külső helyszínen forgassanak. Ezeket a bejátszásokat már akkor is Ian MacNaguhton rendezte, amikor a műsor egészét még a producer, John Howard Davies irányította. Addig a különböző műsorok sosem mentek a Londont övező megyéknél messzebb, sőt, ha lehet, inkább Londonban maradtak, a stúdiók közelében. Pythonék előtt senki se hurcolt egész stábokat a Skót-felföldre, hogy nomád körülmények között szenzációsabbnál szenzációsabb bejátszásokat készítsenek.
Például heteket töltöttek a skóciai Bradfordban, ahol olyan örökbecsű opuszokat rögzítettek, mint a Remeték, amelyben a világi életből kiábrándult, vadonba vonult remeték úgy élnek az egymáshoz közeli barlangokban, mint egy lakótelepen. Néha elcsevegnek, kölcsönadják egymásnak a kecskét, és megvitatják, mivel jobb szigetelni a barlangot: mohával, madárfészekkel, esetleg páfránnyal? Ugyancsak bizarr látványt nyújthattak Pythonék, amikor „A batley-i nőegylet bemutatja a Pearl Harbour-i csatát” című jelenetet forgatták egy saras mezőn:
hat felnőtt férfi, amint harisnyanadrágot és melltartót húz a semmi közepén.

Általános elv volt, hogy a nőket is ők maguk játsszák. Volt valami furcsa a Python humorban, amit egy nő nehezen tudott visszaadni. Előfordult, hogy egy jelenetet először színésznővel vettek fel, de nem találták elég viccesnek. Megismételték a felvételt, ezúttal Terry Jonesszal.
Az eredmény frenetikus lett. Maguk a fiúk sem tudják igazán megmondani, miért.
Hamarosan azonban arra jutottak, hogy csak akkor hívnak színésznőt, ha az adott figurának nőiesnek, szexisnek, vagyis valódinak kell lennie. Erre a szerepre később Carol Clevelandet állandósították, akit sokszor emlegettek a női Monty Pythonként. Éppen a házassági tanácsadó jelenetet forgatták. Ebben egy unalmas, szürke könyvelő (Palin) bombázó feleségével felkeresi a házassági tanácsadót (Idle). A tanácsadó azonban kikezd a feleséggel, és elvonul vele a paraván mögé, miközben a szerencsétlen férj meghunyászkodva eloldalog. Palinék felismerték, hogy ebben a jelenetben igazi nőre van szükség, mert egy nőnek öltözött férfi elvinné a jelenet értelmét. Ez volt Carol debütálása a Repülő Cirkuszban, és a fiúk annyira elégedettek voltak vele, hogy ki is tartottak mellette nemcsak mind a négy sorozat alatt, hanem a mozifilmjeik során is.
A sorozatnak John Howard Davies volt a producere. Az első négy adást ő is rendezte, ám ezt később átengedte Ian MacNaughtonnak. Mikor Ian hazatért a szabadságáról, hogy bekapcsolódjon a munkába, felhívta őt a BBC könnyűszórakoztatásért felelős igazgatója, és megkérte, hogy tegyen valamit, mert a műsor nem elég vicces. Abban ugyanis nincs semmi poén, hogy kijön valaki a tengerből, és azt mondja „Ez”. Ám Ian mindössze annyit változtatott, hogy a vége főcímben a stáblista vízszintesen úszik be, és nem fentről lefelé görgetődik.
Szintén a bradfordi munkálatok idején történt, hogy Ian előkerített valahonnan egy sztriptíztáncosnőt, és ragaszkodott hozzá, hogy forgassanak vele. Cleese-ék bátortalanul megjegyezték, hogy nem szerepel a forgatókönyvben sztriptíztáncosnő.

Ígértem neki egy szerepet — felelte a direktor. — Meglátjátok, nagyszerű lesz!

Mire Pythonék vállat vontak, és azt mondták.

Jó, akkor mi sírásók leszünk, és megnézzük, ahogy vetkőzik.

Végül mégis megtalálták a sztriptíztáncosnő helyét. Az „Egy tőzsdeügynök unalmas napja” című rövid filmben a Michael Palin által formált bróker egy tipikus reggelét követhetjük végig.
Végeredményben a sztriptíztáncosnő szerepeltetésével akaratlanul is újabb sorompót döntöttek le. Addig ugyanis nem szerepelt fedetlen női kebel a BBC műsorán.
Ezután London körüli bárokban forogattak, majd Walton-on-Thamesbe mentek, hogy felvegyék a Picasso biciklitúrát, amelyben Picasso arra vállalkozik, hogy kerékpározás közben fest egy képet. A Monty Python csoport egyik „címeralakja”, Gumby Suffolkban született. Gumby egy szemüveges, bajszos férfi, összecsomózott zsebkendővel a fején, aki furcsán, üvöltve beszél és nem túl okos. A figurát Michael találta ki, de John játszotta. A forgatás helyszínén csordogált egy patak, és John kitalálta, hogy a vízben fog állni a felvétel alatt. Ezért feltűrte a nadrágját és gumicsizmát húzott, így alakult ki Gumby végleges öltözéke. Gumby rendszeresen visszatért a műsorok során, hogy kifejtse a véleményét, sokszor családtagjaival, ismerőseivel együtt, akik szintén ugyanúgy néznek ki, és ugyanúgy beszélnek. A Gumby őrület a „Gumby agyspecialista” jelenetben csúcsosodik ki.
Bár a legtöbb jelenetet előre megírták, akadtak rögtönzések. Például a második széria készítése közben a Piranha testvérek című gengszterparódia forgatása után Cleese magán hagyta a rendőr egyenruhát. Palinnel bohóckodni kezdtek, ebből lett az a villámtréfa, amelyben Michael odaszalad a Cleeshez, és közli, hogy ellopták a pénztárcáját, majd hirtelen megkérdezi a rend őrét, nincs-e kedve szobára menni. (Van.)
A stúdiófelvételek sokkal fegyelmezettebben zajlottak, mivel mindössze kilencven percük volt egy-egy adás rögzítésére. Ezért addigra mindent precízen le kellett próbálni, hogy egyetlen poénról, gesztusról se maradjon le a kamera. Ebből a célból általában egy munkásklubban gyűltek össze, ahol aztán a legapróbb részletig kidolgozták azokat a műsorszámokat, amiket a stúdióban kellett felvenniük. A külső forgatásokkal ellentétben itt már nem volt helye a rögtönzésnek, bolondozásnak. Értelmetlen lett volna a felvétel alatt bármilyen előre nem megbeszélt geggel próbálkozni, hisz a kamera valószínűleg úgy is lemarad róla, csak megzavarja a felvétel menetét, és fut a drága stúdióidő. Ez annál is inkább fontos volt, mivel
a Pythonok ragaszkodtak hozzá, hogy élő nevetés hallatsszon a műsorok alatt.
Vagyis amit nem lehetett közönség előtt felvenni, azt is levetítették nekik, és rögzítették a természetes reakciókat. Palin szerint az egésznek olyan flottul kellett mennie, mint egy élő adásnak, mert annyira kevés idő állt rendelkezésre. Az első program felvételekor a közönség elé lépés előtt John Cleese barátságosan hátba vágta Palint:

Eszedbe jutott már, hogy ez lehet az első műsor, amiben egyáltalán nem lesz nevetés?


Michael Palin visszaemlékezett, hogy az első jelenet, amit közönség előtt vettek fel vele, a francia repülő birka, amit Cleese és Chapman írtak. A felvétel alatt síri csönd uralkodott a stúdióban. Bejött, amitől féltek: senki sem nevetett. A BBC közönségszervezői ugyanis idős emberekből álló hallgatóságot verbuváltak, akik alighanem tényleg azt hitték, hogy valami cirkuszi műsort fognak látni. Meg kellett ismételni a felvételt fiatalabb közönséggel, akik fogékonyabbak voltak erre a fajta humorra. Pythonék rendszeresen beültették a családtagokat, ismerősöket, barátokat is a nézők közé, hogy legyen egy „mag”, akiknek a pozitív reakciójára biztosan számíthatnak. Állítólag csak Graham Chapman egymaga negyven embert vitt minden felvételre. Palin szerint a feleségeik — akik szintén csak a felvételeken szembesültek azzal, amit a férjeik „műveltek” — valószínűleg furcsának találták a látottakat, de mivel hűséges, szerető asszonyok voltak, csak annyit mondtak rá, „hisztérikus”.
A francia repülő birka:
A stúdiófelvételek során sajnos sok jelentről, bejátszásról kiderült, hogy hiába tetszett annyira a fiúknak, a közönség nem találta viccesnek. Michael Palin szerint körülbelül az anyagok hatvan százaléka élte meg az adásba kerülést. Persze senki sem hagyott ki szívesen olyan művet, amit korábban a felolvasáskor jónak találtak, mert ez olyan érzés volt, mint amikor egy mesterszakácsnak azt kell látnia, hogy nem ízlik a főztje.
Később a próbák helyét át kellett tenni a BBC egyik épületébe, mivel a munkásklub egyszer s mind kocsmaként is üzemelt, Ian és Graham pedig bizony sokszor tűnt el „feltankolni”, ami sok értékes időt vett el. Mint Terry Jones rámutatott, az új próbahely azért is jó volt, mert sok szép, tágas, tiszta szoba volt benne, rengeteg futballkapunak alkalmas tárggyal, és gyakran játszottak terem meccseket két próba között.

Én voltam a kapus. Remekül szórakoztunk, az arra járók legnagyobb csodálkozására. A BBC próbahelységeinek ajtaján volt kis kukucskáló ablak. Láttuk, hogy az emberek elmennek az ajtónk előtt, majd visszajönnek, mert nem hisznek a szemüknek. Azt hitték, egy futballjelenetet próbálunk napokon keresztü

-emlékezett vissza Carol Cleveland.
Gilliam kicsit most is kilógott a sorból. Panaszkodott is, hogy míg a többiek sörözőkbe és éttermekbe járnak, ő legfeljebb egy héten egyszer vehet részt a próbákon, a fennmaradó időben otthon ül, papír figurákat vág ki, és színezget.

Igyekeztem lépést tartani a fiúkkal, mert nem akartam kimaradni semmiből. Végül nagyvonalúan megengedték, hogy felvegyek egy borzasztóan kényelmetlen páncélt, hogy valakit fejbe vágjak egy gumicsirkével.

Gilliam úgy fogalmazta meg módszere lényegét, hogy mindennek alapja a Mona Lisa bajusszal. Bizonyos dolgokat kiemel a megszokott kontextusából és új szituációba helyezi. Ha szükség volt valamilyen animációra, csak elment a National Gallerybe, és mire végigjárta, újabb húsz poén volt a fejében.