Az éhezők viadala befejező része nem akar a kedvedben járni

A nagy franchise-ok zárásától várt csinnadratta, lélekemelő zene és katarzis helyett A kiválasztott befejező rész valami sokkal jobbat ad: nem kamuzik. Kritika.


Persze, vártam én is a nagy csúcspontot, a kiteljesedést, az álomgyári profizmussal felépített lélekemelést, és nagyon nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy nem kaptam meg. Tornyosuló zene, tűzijáték és örömünnep helyett Az éhezők viadala-széria zárása bátran beleáll abba az egyébként nem egyszerű kihívásba, hogy minden eseménybeli módosítás mellett üzenetében hű legyen az alapul szolgáló könyvhöz. Felróják majd a filmnek, hogy nem adta meg ezt a csillivilli, hollywoodi katarzist a közönségének, ugyanakkor az a helyzet, hogy A kiválasztott egy diktatúrával vívott véres, százezres emberáldozattal járó háború végnapjait énekli meg, és a háborúk végnapjai, bármily hihetetlen, bizony nem katartikus örömünnepek. A háborúk végnapjai alighanem sötét, nyomasztó, reménytelen, értelmetlen veszteségekkel teli napok, a néma, hitetlen, katatón gyász ideje, amikor a győztes sem örvendez, hogy is tenné, amikor ésszel felfogni nem bírja, akkorák a veszteségei. Fel lehet virágozni a bakákkal hazatérő vasúti kocsikat, hogyne, de azért a szétbombázott város vasútállomásán csak ugyanazok a megtört lelkű, barátot, családtagot vesztett nyomorultak fognak lekecmeregni a vonatról, esélyesen egy-két végtaggal kevesebbel. Hát A kiválasztott 2. nem virágozta fel a vonatokat.
A záróepizód az előző részben alaposan megismert 13. körzet sötét, rideg falai között indul, Katniss épp Peeta támadásából lábadozik, miközben Coin épp a Kapitólium támadhatóságának kulcsa, a második körzet elleni támadásra készíti a körzetet. Katnissban ekkorra, látván, hogy mit művelt Snow Peetával, feltámad a harci kedv, és a korábbi elzárkózással szemben immár hajlandó részt venni bármiben, ami a harcot segítheti, propagandafilmtől harctéri buzdításig. Ez utóbbi ugyan kissé balul sül el, de ekkorra már gyakorlatilag nincs semmi, ami elvehetné a lázadóktól a győzelmet, csak idő kérdése a Kapitólium bukása, nem az tehát az epizód fő témája, hogy győzhet-e az ellenállás, ez már az előző részből is egyértelműen kiderült, itt már csak a hogyan és a mikor a kérdés.

A Panem-szerte zajló harcból csak egy-egy menedékhelyet, vagy katonai bázist, a hátteret látjuk, a fő eseményszál jóval személyesebb síkon zajlik: Katniss útja ez Snow-hoz a Kapitólium szétbombázott utcáin és csatornarendszerein át, ami nettó unalom is lehetne akár, de szerencsére az utcákra telepített POD-ok – melyek mindegyike változatos módokon próbálja meggyilkolni az arra járókat – visszahozzák a Viadal-hangulatot. Tűzfaltól mutánsokig a játékmesterek megtesznek mindent, hogy megnehezítsék a csapat eljutását Snow rezidenciájáig, és a mozi fent említett „no bullshit”–hozzáállását erősítendő az alkotók sem szépítik meg az oda vezető utat azzal, hogy életben hagynak közkedvelt hősöket. Kegyetlenül kaszál a halál, sokszor olyan hirtelenséggel, hogy a néző agya fel sem érkezik fogni, amit a szeme lát, és csak percekkel később áll össze, hogy az a századmásodpercnyi füstölgő villanás egy fontos karakter halála volt, megint csak hangsúlyozandó, hogy a háború nem éppen csillámporos partyjárat, a győztes oldalon sem.
Ezt a központi gondolatot húzza alá a filmben minden: a dramaturgia, a látvány, a zene. A látvány az akciójelenetek közben és között is sötét és nyomasztó, néhol egészen az idegtépésig fokozódik a feszültség – mint a klasszikus szörnyhorrorokban: tudjuk, hogy valami rossz vár minden kanyarban, az adrenalinszint sosem csökken egy bizonyos szint alá –, a villanásnyi idilli pillanatok sem tudnak önfeledtek lenni, humor sem oldja a drámát. A veszteség teljesen hétköznapi élmény, az aprócska győzelmekben sincs igazi öröm, és a végső diadal közben sem szólnak a fanfárok, váratlanul szakad vége mindennek. Nem futnak derengő napfényben a hős felé nevető bajtársak – khm, Frodó – nem szól magasztos zene, döbbent csend van, egyedüllét, a halk öröm lehetősége lassan csordogál vissza az életbe, és még az idilli epilógban is kísért a múlt.

A karakterek még mindig young adult fictiontől szokatlan mértékig izgalmasan rétegeltek, a mellékszereplők sem egydimenziósak, és az alakítások is ennek megfelelően működnek. Jennifer Lawrence ezerszer izgalmasabban játszik, mint az érthetetlenül Oscarral díjazott Napos oldalban, még a fel-feltörő tinédzserromantikát – melyben egy csók bármely élethelyzetet megold – is elhisszük. Partnerei eggyel ugyan kevésbé érdekesek, de azért szép megoldás, hogy a film képes pár félmondattal nyilvánvalóvá tenni a szereplők személyiségbeli változásait, és el is hisszük Liam Hemsworth-nek Gail háborúba belerészegülését, Josh Hutchersonnak Peeta instabilitását, és Julianne Moore is stabilan hozza a Coinban kivirágzó zsarnokot. A főrohadék hálás szerepében Donald Sutherland brillíroz, Woody Harrelson villanásnyi megjelenései is üdítőek, Philip Seymour Hoffmant pedig bármikor öröm nézni. Az alakítások annak ellenére működőképesek tudnak maradni, hogy a siratni valóan rossz szinkron komoly százalékban csökkentette az élvezhetőséget: érthetetlen, hogy a kapkodás, vagy mi az oka, de egyes jeleneteket mintha egy félszeg elsős drámaszakos olvasott volna fel.
A produkció bámulatos profizmussal építkezik, az események megállíthatatlanul – és lánctalpakon – haladnak a kiteljesedés felé, miközben nem veszíti el a fókuszt a központi gondolat sem. A csinnadratta elmaradását persze, szokni kell, mégis szép és erősen meglepő húzás egy amerikai gigastúdiótól, hogy propaganda helyett képes volt heroizálás nélkül beszélni a háború és a zsarnokság természetéről. És ugyanitt kénytelen megszólalni a sznobériám is: bocs, a könyv vége is éppen ilyen volt, faksznimentes, keserédes, szomorú mosolyú búcsú, mely után egyértelmű, hogy sosem gyógyuló PTSD–boldogság a legtöbb, ami a hősökre várhat.
Az éhezők viadala: A kiválasztott befejező rész (Hunger Games: Mockingjay Part II) – színes, amerikai sci-fi akciófilm, 140 perc – 8/10