Az űr a legvégső határ – A legjobb űrszimulátorok

Jön a No Man’s Sky, amivel tovább bővül az űrszimulátorok manapság nem túl népes sora. De régen sok jó program született eme műfajban.


A ’90-es években volt nagy divatja az űrszimulátoroknak. Mármint az igazán komolyaknak, amiknél nem volt elég egy kontroller, hogy irányítsuk a hajót, hanem egy komoly joystickra és nem egy esetben a billentyűzetünk minden gombjára szükségünk volt, hogy egyáltalán manőverezhessünk gépünkkel. Mind e mögött komoly látvány, és jó sztori is húzódott, és igazán izgalmas űrcsatákat vívhattunk. Most olyan játékokat szedtem össze, amelyeket szerintem nyugodtan nevezhetünk a műfaj királyainak, és amik nyomába a Star Citizen és a No Man’s Sky járni próbál.

Wing Commander


Pofátlanság lenne egy ilyen listát nem a műfaj úttörőjével, a Star Citizent is jegyző Chris Roberts gyermekével kezdeni. A Wing Commandert az úriember azért alkotta meg, hogy megelevenítse a Star Wars: Egy új remény végén látott űrcsatát. Jobb ötlete nem is lehetett volna, hiszen nagyon sokan akartak hasonló ütközetekben részt venni, ő pedig ezt lehetővé tette számítógépen.

Az 1990-ben debütált Wing Commander robbantotta be a műfajt a köztudatba, tette népszerűvé az űrszimulátorokat. Nagyszerű látványvilága, élőszereplős átvezetői (főszerepben Mark Hamill-lel) és addig nem látott űrharcai igazán megragadóvá tették, olyannyira, hogy több – sajnos egyre rosszabb – folytatás és egy felejthető film is készült belőle. (A sorozatnak anno egy Retroguru cikket is szántunk.)

A Wing Commanderben Christopher Blairt irányíthattuk, a TCS Tiger's Claw egyik pilótáját. Az ő bőrébe bújva pattanhattunk be űrvadászgépünk pilótafülkéjébe, hogy a Konföderáció zászlaja alatt szembeszálljunk a macskaszerű kilrathiakkal, akik mit ad isten, az emberiség pusztulását tűzték ki életcéljuknak.


Star Wars: X-Wing Alliance


A ’99-es X-Wing Alliance-t ugyan megelőzte az X-Wing, a TIE Fighter és az X-Wing vs. TIE Fighter, de ez volt mindközül a legjobb. Történetében egy kereskedőcsalád legkisebb sarját alakítjuk, aki kezdetben csak szimpla teherszállítással üti el az unalmas óráit, és egyetlen gondja a rivális család kellemetlenkedése. De nem sokkal a hoth-i csata után belekeveredik a Lázadás és a Birodalom harcába, és hip-hop ott találja magát egy X-szárnyú pilótafülkéjében, később pedig már a II. Halálcsillag ellen vezet rohamot a Millennium Falcon fedélzetén.

Az X-Wing Alliance-nek a története volt a legmegkapóbb, ami úgy simult bele a filmek sztorijába, mint még soha Star Wars-játék. Annak ellenére, hogy végig csak űrhajókat vezettünk, részesei lehettünk olyan kulcsfontosságú eseményeknek, mint a II. Halálcsillag terveinek ellopása, a Lázadó flotta összegyűjtése az Anoat-rendszerben, vagy éppen a Tydirium űrkomp ellopása. Mindeközben a rádiónkon át remek karaktereket ismerhettünk meg, és egy személyes sztori is kibontakozott a Vyraxokkal való hadakozás közben.

Személy szerint a mai napig az X-Wing Alliance-t tartom az űrszimulátorok etalonjának, legalábbis azok között, amik az egyszemélyes játékra lettek kihegyezve. Remek története és a Star Wars hangulat mögött nagyszerű technológia is lapult, akkoriban lenyűgöző látvánnyal és komoly repülési mechanikával, ahol biza jó sok gombot kellett fejben tartani ahhoz, hogy bizonyos feladatokat elvégezzünk és időben odaérjünk a különböző helyszínekre – mert az események valósidőben zajlottak, így könnyen elbukhattuk a küldetéseket, ha túl sokat tököltünk.


Starlancer


A Wing Commander vakvágányra futott, de ez nem jelentette Chris Roberts karrierjének végét. 1996-ban átnyergelt a Digital Anvilhez, ahol a 2000-ben debütált Starlanceren kezdett dolgozni, egy méltatlanul elfeledett űrszimulátoron. Ebben nem a Birodalommal vagy az idegenekkel kellett megküzdenünk, hanem az emberekkel. Tulajdonképpen egy kolóniák közötti világháborút elevenített meg a játék.

Mi az USA, Japán, Franciaország, Ausztrália, Spanyolország, Olaszország, Nagy-Britannia és Németország alkotta Szövetség oldalán szállhattunk be a háborúba, miután az Oroszország, Kína és a Közel-Kelet alkotta Koalíció lerohanta a szövetségi bolygókat. (Igen, a felállás ezúttal sem túl eredeti, a szokásos nyugat vs. kelet, csak az űrben.)

A játék látványvilága magasan kiemelkedett az akkori közegből, a pilótafülkék részletessége egyenesen pazar volt. Mindehhez komoly menedzselési lehetőség járt. Ahogy lépkedtünk feljebb a ranglétrán, úgy szerezhettük meg az egyre jobb vadászokat, ám ezeket fel is kellett fegyverezni, és biza nem volt mindegy, melyik küldetésre mit viszünk, pláne, hogy még az üzemanyaggal is törődnünk kellett. De az egész játékban a legjobb a valósszerű háborús hangulat volt, amit nagyban támogattak a különböző híradások, amiket a kabinunkban nézhettünk meg, illetve itt is folyamatosan hallgathattuk bajtársaink csevejét a küldetések alatt, akik rendre reagáltak ténykedésünkre.


Freelancer


A Starlancer 2000-ben megjelent laza folytatása, de ebben Roberts már csak konzultánsként vett részt. A játék évszázadokkal játszódik az első rész után, amikor az emberiség szétrajzott a galaxisban és több naprendszert is meghódított.

A program immár nem a háborúskodást idézte meg, hanem a Han Solo életérzést. Független kereskedőként röpködhettünk ide-oda az űrkapuk által összekötött rendszerekben, ahol leszállva a bolygókra vagy űrállomásokra, mindenféle munkát elvállalhattunk a roncsmentéstől a kalózkodásig. Mondhatni, ez volt a Star Citizen elődje, noha az online komponens itt még kimerült az egymásra történő lövöldözésben.

A repülési mechanika már egyszerűbb volt, mint a Starlancerben, kifejezetten arcade-osra sikerült, míg a pilótafülkének nevezett valamit a mai napig próbálom elfelejteni (nagy csalódás volt a Starlancer után). De persze a játékban nem is ezen volt a hangsúly, hanem a terebélyes világon, a szabad röpködésen és a számtalan „csempészmelón”.


I-War 2: Edge of Chaos


Az I-War 2, vagy Independence War 2 talán az egyik legkomolyabb szimulátor volt ebben a műfajban. Itt az űrhajók nem úgy repültek, mintha légkörben lennének, a tehetetlenségi erő bizony komolyan hatott rájuk. Az űrcsaták ennél fogva inkább csillagközi lovagi tornákra hasonlítottak, ahogy a két hajó egymás felé robogva leadott néhány lövést, aztán elszáguldottak egymás mellett, majd jött a fordulás, a lassítás és az újra gyorsulás. Ez az, ami az I-War 2-t igazán kiemelte a tömegből.

Azért a második részt választottam, mert az első nem hagyományos értelemben vett űrszimulátor volt, abban egy Dreadnaught fedélzetéről kellett kommandíroznunk a távirányítású hajókat.

A száz évvel később játszódó I-War 2-ben viszont már a magunk irányíthatjuk az űrrepülőket Cal Johnson bőrébe bújva, egy olyan világban, ahol mindent megavállalatok uraltak. Hősünk személyes bosszúhadjáratot folytat a Maas Corporation vezetője ellen, aki meggyilkolta az apját és börtönbe juttatta őt, ám ez csak a kiindulópontja a sztorinak, ami a végére teljesen mássá, sokkal epikusabbá alakul, amiben idegen lények is szerepet kapnak.


Star Trek: Bridge Commander


Egy ilyen sorból nem maradhat ki a Star Trek: Bridge Commander sem. Fogalmam sincs, miért tartott 2002-ig elkészíteni egy ilyen játékot, amikor a téma adta magát. Itt nem egerészve kell flottákat mozgatnunk, hanem a kapitányi székben ülve kellett egyetlen csillaghajót kommandíroznunk, ahogy a sorozatban.

A Bridge Commanderben mindenre oda kellett figyelnünk: a hajó energiaellátásra, a pajzsokra, a fézerekre, a vakfoltokra, a sebességre – szó szerint Picard és Kirk bőrében érezhettük magunkat, bár Picard és Data egy ideig maguk is ott voltak velünk a hídon. Ráadásul remek hajókat kaptunk, ugyanis egy ideig egy Galaxy-t, majd egy Sovereign-et vezethettünk (az előbbi az Enterprise D, az utóbbi az Enterprise E testvére).

Az igazán ütős része a játéknak viszont a Skirmish mód volt, ahol további hajókat is kipróbálhattunk, akár egymás ellen, online. Ráadásul a hajók tárházát (kívül-belül) alaposan kibővíthettük a rajongói modoknak hála, így vezethettük a Defiantot, a domínium hajóit, de még borg kockát is. Amit a mai napig nem értek, hogy miért nem készült ebből folytatás.


Conflict: Freespace – The Great War


Az 1998-as játék legalább akkora ékköve az űrszimulátoroknak, mint a Wing Commander vagy az X-Wing. A korához képest csodaszép programban egy idegen faj, a shivanok ellen kellett küzdenünk, akik merő passzióból abajgatták az emberiséget. A történet tehát nagyjából ugyanaz, mint a Wingcommandernél, csak szebb kivitelezésben.

A játéknak két érdekessége volt. Az egyik, hogy sokkal színesebb volt az űr, mint addig az űrszimulátorokban, hála a sok-sok nebulának. A másik, hogy a játékban az addigi programoktól eltérően nem volt pilótafülke, csak a HUD-ot láthattuk. És ez volt az első olyan játék a műfajban, amiben utasításokat adhattunk csapattársainknak – ez főleg a single player alatt volt hasznos.

A játék másik érdekessége, hogy a küldetéseink végkimenetele hatással lehetett a későbbi eseményekre. Például, ha hagytunk elszökni egy rombolót, az egy későbbi küldetésen visszatérhetett, és komoly fejtörést okozhatott.



Ezek hát szerintem a legjobb játékok az űrszimulátorok korából, amikhez a mostaniak próbálnak felérni – már amennyire tudnak, hiszen gyakorlatilag ilyen, single player domináns űrszimulátorok már nem készülnek, vagy ha igen, akkor általában arcade jellegűek. Természetesen, mint minden listánk, ez is szubjektív, így a kérdések adottak: egyetértetek vele? Mit hagytam ki? Nektek melyik űrszimulátor volt a kedvencetek?


Let's block ads! (Why?)

Forrás...