Az eleje, a közepe, és a csavar, amit addigra már úgyis kitaláltál – Libabőr kritika

A Libabőrtől pont azt kapjuk amit vártunk: szerelmes tiniket, néhány menő és vicces szörnyet, de történetet aligha.



Ha megelégszel azzal, hogy egy film a trailer kibővített, de tűpontos változata akkor tényleg nem kell megnézd a Libabőrt. Semmi nincs ugyanis benne, ami az előzetesben ne lenne meg, amit pedig meglepetésnek szántak, az nem üt akkorát. Ettől viszont még lehet szórakoztató.
Rendhagyó módon, most nézzük meg a Libabőr kedvcsinálóját a kritika előtt, különös figyelemmel a kezdő mondatokra. Íme:

Tulajdonképpen minden történet három részből áll. Van az eleje. A közepe. És a csavar.

Ez a végtelenül egyszerű dramaturgia magára a filmre is igaz, azzal az orbitális különbséggel, hogy korántsem olyan erősek ezek a csavarok. Amit itt csavarként aposztrofálhatnánk ugyanis, az maga a film cselekménye, azaz a „közepe”. Oké túlzok, mert van egy-két kisebb twist a történetben, viszont ezek nem bírnak akkora jelentőséggel, mint a jeti, a farkasember vagy az óriás imádkozó sáska megjelenése körülbelül a 17. percnél.

Van az eleje.
A történet szerint Zach (Dylan Minnette, aki többek között a Fogságban és az Engedj be! című filmekben is játszott) és mamája új városkába költöznek, az egykori családfő halálának feldolgozását elősegítendő. Zach rámegy a szomszéd csajra, Hannah-ra (Odeya Rush), akinek az apja (Jack Black) elég para arc, eltiltja egymástól a fiatalokat. Miután azt hiszi, hogy a szomszéd apuka rendszeresen erőszakolja a kislányát, Zach kezébe veszi az ügyet, betör a házba, ahol viszont véletlenül kinyit egy csomó lelakatolt kéziratot, és elszabadulnak a lapokra írt szörnyetegek, akiket egy gonoszkodó hasbeszélő bábu irányít. Mint utóbb kiderül a kéziratok tulajdonosa R.L Stine, a Libabőr kötetek szerzője, akinek egy gyerekkori traumája miatt minden, a képzeletében megszülető dolog testet ölt, melyeket aztán papírra vet és eladja őket.

A közepe.
A cselekmény egyszerűségét kár vitatni. A szereplők viszont már bosszantóbbak, nem csak azért, mert a kötelezőn túl nem nyújtanak különösebben erős alakítást, hanem mert a karaktereikben rejlő rétegeket a film nem bontja ki. Adott egy apja emlékét el nem engedő fiú, aki példakép nélkül teng-leng a mindennapokban. Kapunk egy frusztrált, titkokkal terhelt életet élő, egyedülálló apukát Stine személyében, és egy négy fal közé zárt kislányt. A karakterek közötti dinamika furcsamód viszont nem működik, és hiába adódnak konfliktusok a fiatalok vonzalmából mindhárom szereplő között, ezek belesimulnak a cselekmény egyhangúságába, és a két dolog nem nagyon van hatással egymásra. Nem érdekesek ugyanis annyira ezek a feszültségek, hogy közben ne lehetne fél kézzel lenyomni egy seregnyi szörnyet.

És a csavar. – SPOILER ALERT
Mikor már minden szörny a főszereplőket üldözi, a hősök rájönnek arra, hogy hogyan lehet visszatuszmákolni a lényeket a könyvekbe, amiből kiszabadultak – majd a film utolsó képkockájában kiderül, hogy az egyik szörny mégsem tuszmákolódott vissza a maga regényébe, ami azért logikátlan, mert a záróakkordban elhangzik, hogy akárhol is legyenek a lények, mind visszakerülnek egy varázslat segítségével a saját regényükbe. Függöny le, taps, köszönjük. A film tehát néhány helyen saját szabályrendszerének mond ellent, ami még akkor is hiba, ha egyébként egy teljesen fogyasztható, „egyszer megnézős”, látványban kifejezetten jól működő, helyenként tréfától sem mentes mese csupán.
Hogy az egyik szereplőt idézzem:

A művei gagyik! Már az elején ki lehet találni, mi lesz a vége!