Az elmúlt napokat az űrben és jövőben lézengve, rémálmokat látva, horrorisztikus antológiákat bújva töltöttem, aminek hatására majdnem én is koponyát húztam a fejemre. Pont, mint Greg Sommer. És hogy ki az a Greg Sommer? No, erre még visszatérünk a cikk végén, ugyanis először az IndieCantől érkezett nagyobb filmeket szeretném kibeszélni. A kiadó neve egy kanadai vállalkozást takar, amit Avi Federgreen hozott tető alá, még 2011-ben, célja pedig az volt, hogy a helyi filmeseknek segítséget nyújtson. Mert miközben minden szem Hollywood irányába tekintget, bizony Kanada is elég aktív, határain belül évente több mint 200 független alkotás készül, ám ezeknek kevesebb mint a tíz százaléka jut el végül a tényleges kiadásig. Márpedig a kisköltségvetésű, az egyedi ötletekre építkező produkciók nagy társaikhoz hasonlóan megérdemlik a figyelmet (Peter Jackson is így vált a gyűrűk Urává, ő is kultikus horrorfilmekkel kezdte), éppen ezért nagyon fontos és üdvözölendő Avi munkássága. Az amerikai, ausztrál, német és angol csomagok után tehát igazi különlegességek kerülnek szóba, méghozzá két részletben (már most elmondhatom, hogy a Jeffrey Combs – ha nem ismered, tessék megnézni pár filmjét, megéri – szereplésének hála a következő is jó móka lesz). Ezúttal két antológia és egy dokumentumfilm kerül a középpontba… kezdjük a legfrissebbel. Galaxy of Horrors (2017) Ismeretlen férfi sodródik a világűrben, egy alvókapszulába, kriokamrába zárva, ahol aztán idő előtt ébred fel, hogy a rendszer értesítse: a készülék meghibásodott, a javítás sikertelen, kényszerpihenője alatt pedig a gép mindenféle sztorival szórakoztatja. Bár ez nincs túlzottan hősünk ínyére (nem csoda), kénytelen végignézni mind a nyolc történetet, amit a mesterséges intelligencia levetít számára, a félelmetes, borzongató vagy éppen fura cselekmények pedig előrejelzik számára (plusz az egészet figyelemmel kísérő nézőknek), hogy a lezárás esélyesen nem lesz túl boldog. Az Eden című első történet kicsit értelmetlennek tűnik, talán még kusza is a mérgezett levegővel együtt élő lázadókkal és a vezetőt védő katonákkal. A frakciók persze egymásnak esnek, valamiféle fertőzés is a képbe kerül, a sztoriban elvileg fontos családi kötelék pedig mindezek mellett egészen jelentőségtelenné válik, hogy a végső leszámolás vigye el a show-t. Az Iris viszont egy kifejezetten jópofa és ötletes szegmens a legújabb telefonos csodával, az egyben igazi mesterséges intelligenciát jelentő programmal, amely nem minden esetben jön jól, pláne nem akkor, ha valaki éppen megölt egy másik személyt. A Flesh Computer vérbeli test- és biohorror egy összeépített gépszörnyeteggel, meg néhány nem túl szimpatikus fazonnal, ám míg az összetevők között akad érdekes darab, addig a végeredmény teljesen érdektelen rövidfilmet hoz. A Pathos olyan, mintha a Kocka találkozna a „fizetségért cserébe álmaid is valóra válnak” jövőképpel, ami kicsit szürreális, kicsit nyomasztó és feszült, valahogy mégsem az igazi. Az Eveless nekem kifejezetten tetszett, noha története nem igazi újdonság, mégis érdekes, ráadásul némi gore-ral teli szögből közelíti meg a disztópikus mesét, ami egy szülést helyez a középpontjába. A They Will all Die in Space egy remek scifi-horror, ami kicsit innen is, onnan is vesz, de fekete-fehér külseje, nagyszerű hangulata, remek színészei miatt messze kiemelkedik az átlagból (nehéz lenne úgy példákat hozni, hogy nem spoilerezem szénné a sztorit, ezért inkább nézzétek meg). Az Entity a Gravitáció nyomdokaiban haladva próbál egy elvontabb utazást bemutatni, amit a látványvilág és a zene dob fel, de értelme mégsem nagyon van a szegmensnek, miközben a záró (ha a keretet nyújtó Wraparoundot nem számítjuk) Kingz érdekes módon nem a végtelen űrben játszódik, hanem a jelen egyik földi klubjában. Persze van némi fantasztikum és horror ebben a történetben is, sőt akcióból is kijut, mégsem az igazi a gyengébb effektekkel teli elmesélés. Jómagam kifejezetten szeretem a horror-antológiákat, eleve részben a Mesék a kriptából rövid történetein nőttem fel, amik komoly rokonságot mutatnak az ezekben a filmekben lévő szegmensekkel – noha azt meg kell jegyezni, hogy régen négy-öt fejezettel töltötték ki az alkotók a játékidőt, míg mostanában a mennyiség a minőség rovására megy. Ezúttal persze nem a The ABCs of Death apró, emiatt sokszor teljesen érdektelen vagy értelmetlen kis villámtréfáiról van szó, de talán még így is érdemesebb lett volna kihagyni egy-két darabot, hogy a többit jobban kibontakoztassák az alkotók. Mondjuk ez sem lett volna egyszerű feladat, elvégre a Galaxy of Horrors a Rue Morgue magazin által is támogatott, havonta megrendezett Little Terrors fesztiválon bemutatott művekből lett összeválogatva. Éppen ezért lehet, hogy igazi kapocs nincs a felmerülő események között, a minőség pedig ingadozó. Ám mielőtt bárkinek is elmenne a kedve a Little Terrorstól, van egy jó hírem: az egy évvel korábbi antológia, a Minutes Past Midnight szintén a rendezvényen bemutatott kisfilmekkel jelent meg, ám sokkal szórakoztatóbb és izgalmasabb, mint jövőben játszódó társa. Minutes Past Midnight (2016) Szintén kilenc kis történet, ezúttal keret nélkül – a lényeg a horror, a meglepetés, a csattanó, esetleg az ijesztgetés és megdöbbentés. A témáit tekintve kicsit földhözragadtabb (nem csak átvitt értelemben, elvégre ezúttal messze elkerüljük a csillagokat) antológia a Never Tear Us Apart családi kötelékekről szóló tanmeséjével indít, melynél egy eldugott házikóban ízletes lakomák folynak – emberhússal. Majd nem pontosan a leírt sorrendben, de az alábbi szörnyűségekkel folytatódik az összeállítás. Az Awake talán a legsemmitmondóbb sztori az antiszociális kisfiúról, akinek igazából nem tudjuk, hogy mi baja, ezért hatalmas kérdőjelekkel a fejünkben nézzük végig családjának sötét sorsát. Nem rossz a kisfilm, csak összességében nincs benne semmi igazán érdekes, izgalmas elem. A Horrific redneck-szerű hőse egy minden szempontból borzalmas éjszakát él át, mikor éppen felengedne kicsit a régi pornók élvezete közben, és bár ez a szegmens sem igazán úttörő a maga műfajában, legalább szórakoztatónak bizonyul. A Roid Rage olyan, mintha a Troma istállójából érkezett volna – Ryan Lightbourn (ő már nem annyira kezdő, a legtöbb mű rendezőjével szemben van némi tapasztalata a filmgyártásban) végbélszörnyes rövidfilmje egy gusztustalan, sokszor egészen vicces, de mindenképpen megbotránkoztató darab, ami nem kevés gore-ral is bír a grindhouse-hangulaton felül. A maradék ötös közül pedig bármelyik messze jobb, mint a Galaxy of Horrors legtöbb résztvevője. A Crazy For You egy rendkívül „aranyos” horror-komédia James Morantól, aki két jó színésszel bizonyítja, hogy egy sorozatgyilkosnak is lehet magánélete, tetteiért pedig nem minden esetben felelős. A romantikus horror-komédián túl azonban komolyabb témák is előkerülnek, mint például a tehetség kérdésköre, elvégre Christian Rivers Feeder című szegmense azt mutatja be, hogy sokan mennyi mindenre képesek a sikerért és hírnévért – persze nem mindenkinek bírja a gyomra a sok gonoszságot, de ha az ember bekerült egy belsőbb körbe, onnan bizony nehezen szabadul. A Timothy némi Silent Hill-hatással a gyermekek elképzelt (?) barátaira tesz utalást remek képi világgal és atmoszférával, míg egyik kedvencem, a Ghost Train olyan, mintha maga Stephen King írta volna: kisfiúk nagy traumával, a két testvér pedig végül visszatér a vidámparki látványossághoz, ami rengeteg rémálmot okozott számukra. A legeredetibb talán a Kevin McTurk által rendezett The Mill at Calder’s End, ami egy gyönyörűen elmesélt gótikus horror bábfilmes verziója, nagyjából hasonló megoldással, mint mondjuk az Amerika Kommandó, vagy az annak alapját adó Thunderbirds-sorozat a hatvanas évekből. A Mill persze jóval sötétebb és borongósabb, jócskán van benne a klasszikus gótikus horrorfilmekből, Lovecraftból, a családi átkot megelevenítő sztoriban ráadásul a főhős apját mintha Peter Cushingról mintázták volna, miközben a szinkronhangok között ott van Barbara Steele is, aki a hatvanas és hetvenes évek horrorfilmjeinek egyik legnagyobb alakja, sikolykirálynője. A Minutes tehát sokkal jobban sikerült válogatás, a Galaxy of Horrorshoz képest erősebb még keret nélkül is, és a gyengébb szegmensek is szórakoztatóak, nem fárasztják le az embert (maximum a Roid Rage). Van pár ismertebb/kiemelkedő színész (Barbara Steele mellett Jason Flemyng, Arthur Darvill és Owen McDonnell is megérdemli a kiemelést), általában a megoldások is nagyon jók, avagy ha valaki egy jópofa kis antológiára vágyik, klasszikus horror-elemekkel, ezzel a filmmel annyira nem lőhet mellé (annyira, mert az egyetlen magyar kritika, amit találtam, eléggé lehúzta, szemben a Galaxyval, de ez van, ízlések és pofonok). Skull World (2013) Ez a dokumentumfilm csak azért jutott el hozzám, mert megkeresésem (ami a két antológiafilmre és a Grave Encounters második részére korlátozódott) után Avi mindenképpen szerette volna, ha két további film társaságában megnézem. Mivel semmi jónak nem vagyok az elrontója, nekiestem a Greg Sommer életét bemutató alkotásnak, amit a Galaxy of Horrors kerettörténetének rendezője hozott össze úgy, hogy végigkísérte a harmincas éveiben járó fiatalember midnennapjait, aki Kanadában a legtöbben úgy ismernek, mint Skull Man. A név találó, a koponyát nem a fejbőre alatt, hanem azon kívül viselő fiatalember világát bemutató Skull World pedig egy fiatalos, érdekes dokumentumfilm. Más kérdés, hogy nem annyira hozzánk, magyarokhoz szól témája miatt, de ha valakit érdekel a kartondobozos háborúzás (cosplay-rajongók?), nem áll messze tőle a metálzene (Pantera, Sepultura és hasonlók), a fantasy, az ábrándok fáradhatatlan üldözése, az tehet egy próbát a néhol vicces és egészen szórakoztató művel. Hála az égnek az IndieCan kiadásai is régiófüggetlenek, akár a DVD-kről, akár a Blu-ray kiadásokról van szó, ráadásul mindegyik tartalmaz angol feliratot is. Sőt Aviék a Galaxy of Horrors lemezére további kisfilmeket is pakoltak, melyek közül a töklámpás bosszúja a legnagyobb kedvencem lett a karácsonyi mészárláson túl, szóval már csak emiatt is megéri beszerezni a korongot, amin egyéb extrák is lapulnak (trailerek, plakátgaléria a rendezvényt bemutatva). A Minutes Past Midnight kékben sajnos elfogyott, már csak DVD-n szerezhető meg – ezen nincsenek extra filmek, van viszont kommentár az alkotóktól, valamint itt is előkerülnek a trailerek és a rendezvényeket meghirdető plakátok. A Skull World mindkét formátumban elérhető, elég sok extra van rajta (kimaradt jelenetek, kartondobozos összecsapások), tehát ha valakinek a rövid tartalmi ismertető felkeltette az érdeklődését, csak hajrá, csapjon le a lemezre, amíg lehet. Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a filmek megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval. A filmeket köszönjük a rovatot támogató IndieCannek! Let's block ads! (Why?) Forrás...
