Böjti Horrorkamrája: Síri találkozás a beszélő gombával

Visszatér az IndieCan, hogy még egy cikk erejéig a kanadai független kiadó produkcióiról beszéljünk, a hátramaradt trió pedig művészfilmet és vérfagyasztó horrort egyaránt biztosít.


Pont egy hete került szóba az IndieCan, méghozzá két antológia és egy dokumentfilm kapcsán, a kiadótól kapott csomag azonban további három mozi kék változatát is tartalmazta. Ezek közül talán a Grave Encounters folytatása az, ami leginkább ismert lehet hazánkban, de meglepő módon mégsem ez lett az aktuális hármas legerősebb darabja. És hogy mégis melyik az? Nos, ezt majd megtudod, ha végigolvastad a cikket.

Grave Encounters 2 (2012)


Ehhez a filmhez ha nem is kötelező, de nem árt az első, 2011-es Grave Encounters ismerete, amely egy tévés stáb kálváriáját meséli el. A csapat azért érkezik ki a legendásan rosszhírű, régóta elhagyatott elmegyógyintézetbe, hogy utána egy kísértetes valóságshow formájában riogassa a nézőket, ám a kísérlet annyira jól (?) sül el, hogy a résztvevők a földöntúli terror áldozataivá válnak. A rendezés és a sztori egyaránt a The Vicious Brothers elnevezésű szerzőpárosnak (Colin Minihan és Stuart Ortiz) köszönhető, és az amúgy néha külön-külön is dolgozó duó remek munkát végzett. Mert bár a Grave Encounters simán beleillik a modern found footage (avagy talált felvételes, kézikamerás) horrorok kissé már túltolt műfajába, ügyesen játszik a láthatatlan fenyegetés, valamint a hirtelen rémisztgetés eszközeivel. Mivel pedig nem mindig egyértelmű, mi rejlik a sötét sarokban, a következő ajtón túl, a nézőt is elkapja az a rettegés, ami idővel a csapaton lesz úrrá, és hogy ezt az érzést sikerül átadni a külső szemlélődőnek, az mindenképpen pozitívum.

Nos, a folytatás nem ismeretlenként kezeli az előzményt, hanem egy közkedvelt filmként, amiről a YouTube-on vloggerek tanácskoznak, rajongóinak száma pedig igen magas. Köztük egy valóban megszállott, filmszakos tanulóval, aki ismét összehoz egy kutatócsapatot csak azért, hogy együtt fejtsék meg, vajon valódi vagy kitalált történet a Grave Encounters. Persze, ahogyan az sejthető, a történelem megismétli önmagát, a rengeteg vérengzés és szörnyű haláleset pedig még betegebb kiteljesedéshez vezet, mint amilyen az első részben lévő volt.




Sokan utálják, legalább ugyanennyien imádják (bár esélyesen többen, különben nem lenne akkora túlkínálat) a kézikamerás zsánert, amit az Ideglelés után a Parajelenségek élesztett fel újra, jómagam pedig egyáltalán nem vagyok a műfaj ellensége. Sőt alapvetően úgy hiszem, hogy gyengeségei ellenére ez a stílus remek módszer arra, hogy a nézőt valóban belevonja a történésbe, átadja neki mindazt, amit egy profi körülmények közt levezényelt hagyományos horror nem minden esetben tud. A Grave Encounters pedig véleményem alapján egy remek darabja ennek a szubzsánernek, aminél a helyválasztás is nagyszerű, elvégre kevés borzongatóbb helyszín van, mint egy szörnyű múlttal rendelkező elmegyógyintézet, ahol számos ember lelte halálát, méghozzá instabil lelki és szellemi állapotban – ez pedig otthagyhatja névjegyét a síri falak között.

Éppen ezért mondhatom nyugodtan, hogy ha a folytatás nem is kiemelkedő, működni még így is működik. Sokan keverik a szezont a fazonnal, ezt a mozit is a Vicious Brothers nevéhez kötik, ahogy a 2014-es Extraterrestrialt is, pedig a páros ennél a két filmnél csak íróként volt jelen, a rendezés mindkét esetben más munkája. Vagyis inkább pontosítok: míg a földönkívülikkel foglalkozó rémmesét csak egyikük dirigálta (Colin), addig a kísértetes reality show folytatását az akkor még elsőfilmesnek mondható John Poliquin vezényelte. Talán ez az apró kis eltérés az, ami miatt egy árnyalatnyival kevésbé erős a végeredmény, de a Grave Encounters 2 még így is egy jó horror, ami megérdemli a figyelmet. A helyszín továbbra is hangulatos, van pár igen erős pillanat, és az előzmény beépítése a valós köztudatba is érdekes hátteret, hihető alapot ad a rémületkeltéshez. Hogy ajánlott-e? Persze, még ha a világot nem is váltja meg.

Motivational Growth (2013)


A fürdőszoba csempéjén feküdve ébredni nem egy nagy élmény, pláne nem akkor, ha a sarokban egy hatalmas, élő és teljesen elburjánzott gombára emlékeztető valami terpeszkedik, sőt beszél is hozzánk. Márpedig egy apró balesetet követően a saját bérelt kis lakásába zárkózó Ian Folivor pont ezzel a kényelmetlen szituációval szembesül. A helyiséget már hosszú-hosszú hónapok óta nem hagyta el, mindent házhoz rendel, önkéntes magányában pedig állandóan a rendkívül megbecsült tévéjén futó adásokat nézi. A magát csak The Moldnak (forma, lenyomat) nevező gombalény aztán fontos és egyébként sok esetben hasznos tanácsokkal látja el a csak Jacknek szólított, a harmincas éveiben járó fiatalembert, aki ennek hála kicsit kilép a komfortzónából, élete némileg kalandosabbá válik. Kalandossá, már ha az annak nevezhető, ha a hozzá látogatókat a falból előtörő növényi szárak ölik meg, Ian szájából savas vagy lúgos trutyi ömlik ki, egy-egy esetben pedig még elképzelhetetlenebb, szürreálisabb helyzetek alakulnak ki.




Don Thacker, az elsőfilmes író/rendező egy művészfilm képében igazán különleges produkciót hozott össze. Mivel az úriember (az Imagos Films képében) közeli, szenvedélyes kapcsolatot ápol a videojátékokkal, ezért a 8bites átvezetők, vágóképek sem meglepőek a Motivational Growth annyira nem passzoló közegében sem. És bár kicsit tényleg elüt egymástól a két stílus, a mozi annyira különleges, maga a hangulat annyira egyedi, hogy ez mégsem zavaró, mégis lesz valami egységes elképzelés a teljes összképen belül, ami aztán remekül működik. Egy kis horror, egy kis dráma, egy kis popkultúra, egy kis videojáték – majd az egészet sikerült nyakon önteni a művészfilmes megoldásokkal, amikkel értelmet kap az elsőre stílusi katyvasz. Ian Folivor karakterében Adrian DiGiovanni nyújt szerethető alakítást, rettegése a külvilágtól érezhető és érthető, miközben elbarikádozza magát a valóságtól. Aki azonban még úgy is uralja a teljes játékidőt, hogy fizikai formában nem szerepel a képernyőn, az a Mold (The… Mold… –The Mold).

Az intelligens gombaféle szerepében ugyanis Jeffrey Combs (Reanimátor, Nekronomikon, Guyver, Tágra nyílt elme) remekel, aki hangjával valami észveszejtően ügyesen játszva tereli el a figyelmet a film összes felmerülő hibájáról. A kis költségvetés (kevesebb mint 200 000 dollár) természetesen meglátszik az eredményen még a visszafogott forgatási helyszín ellenére is, de hála az égnek a főbb színészek nagyszerűek, Thacker mellett pedig az ismeretlen nevű Alex Mauer is kiemelkedő munkát végzett a zenei aláfestés terén (8bites játékok szerelmesei előnyben). Hogy a 2013-as film egyébként Európában egyáltalán nem elérhető, azt különösen szomorúnak tartom, hiszen egyedi hangulatával és stílusával a Motivational Growth abszolút kiemelkedik az átlagból, és bár végignézve az első gondolatunk az lehet, hogy „ez meg mi a fene volt?”, összességében ez egy minden téren pozitív élmény, amit hamarosan egy újranézés követhet.

Junkie (2012)


Adam Mason (Pig, Az ördög széke, Broken) fura „komédiája” már egészen más téma, személy szerint kifejezetten irritált az innen-onnan vett történetével és nem éppen szimpatikus karaktereivel. Mivel pedig a műfajhoz tényleg csak minimálisan van köze (egy zombinak hála, ami elvesztegetett másfél órámhoz hasonlóan ténfereg ide-oda), nem is annyira tudom ajánlani a drogosok és skizofrének életébe belepillantó alkotást. A Trainspotting részben már minden érdekességről lerántotta a leplet, a másik inspiráció (direkt nem mondok címet, mert akkor lelőném vele a mozi legnagyobb poénját) meg közel sem annyira izgalmas, mint azt ebben az esetben gondolnánk.




Magával a fényképezéssel és a rendezéssel egyébként nincs gondom, összességében működőképes a történet is, csak éppen engem hagy teljesen hidegen, ezért elnézést is kérek – csak azért kerülhetett be a rovatba, mert értékelem az IndieCan munkásságát, és ha már megkaptam a megtekintő példányt, nem akartam hagyni, hogy kárba vesszen. Persze, ízlések és pofonok, szóval ha valakit érdekel a téma, illetve bírja a hasonló mozikat, az ezúttal is tehet egy próbát, a Junkie ugyanis egészen komoly kis rajongótáborral rendelkezik, nemzetközi értékelései sok esetben pozitívak.


Sajnos a Grave Encounters 2 ezúttal nem régiófüggetlen, mivel a kiadást az Anchor Bay vállalta magára, az IndieCan pedig nem volt befolyással a lemezek elkészítésére – éppen emiatt csak az rendelje meg a Blu-ray kiadást, aki független lejátszóval rendelkezik, minden más esetben az angliai vagy az angol felirattal is rendelkező amerikai, Cinedigm verziót tudom javasolni. A Motivational Growth DVD és Blu-ray tekintetében is csak az IndieCan kiadásában vásárolható meg, a minden jóval felszerelt lemezek azonban nemcsak extrákat, hanem angol feliratot is tartalmaznak, így különösen ajánlhatóak. A Junkie Németországban és Ausztráliában is kapható, bár ezek a kiadások nem túl acélosak, ezért ezúttal is a kanadai verziót ajánlom, noha angol felirat erre valamiért sajnos nem került – ellenben szép a képe, mint a cég többi kiadványának is.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam a filmek megtekintéséhez, talán még a legszimpatikusabb kiadásokat is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, hamarosan ismét találkozunk, addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok! Ha pedig véleményetek vagy kérdésetek van, azt természetesen mindenképpen osszátok meg velem és a többi olvasóval.

A filmeket köszönjük a rovatot támogató IndieCannek!


Let's block ads! (Why?)

Forrás...