Benkő Gyula Színművész Született: 1918. augusztus 22. Budapest, Magyarország Elhunyt: 1997. június 30. Budapest, Magyarország Főbb színpadi szerepei: Albee: Érzékeny egyensúly - Harry Calderón: Huncut kísértet - Don Manuel Csehov: Három nővér - Tuzenbach Csehov: Sirály - Dorn, később Tyeplovja Enquist: A földigiliszták életéből - Johan Ludvig Heiberg Euripidész: A trójai nők - Menelaosz Feydeau: Bolha a fülbe - Baptistin Gorkij: Éjjeli menedékhely - Aljoska Huxley: Mona Lisa mosolya - Harry Hutton Ibsen: Kísértetek - Oswald Ibsen: A vadkacsa - Molvik Katona: Bánk bán - Mikhál bán Ken Kesey: Kakukkfészek - dr. Spivay Lajtai Lajos: Mesék az írógépről - Gróf Szetgróthy Majakovszkij: A poloska - Priszipkin Mesterházi: Pesti emberek - Férj Miller: Édes fiaim - Chris Keller Miller: Közjáték Vichyben - Monceau Molnár Ferenc: Az üvegcipő - Sipos Molnár Ferenc: Liliom - Liliom Molnár Ferenc: Hattyú - Ági Miklós Niccodemi: Hajnalban, délben, este - Mario O'Neill: Eljő a jeges - James Cameron Pagnol: Topáz - Topáz tanár úr Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt - Fiú Rejnus-Renc: Királygyilkosság - Polonius Rostand: Cyrano de Bergerac - Christian Shaffer: Equus - Frank Strang Shakespeare: III. Richárd - Írnok Shakespeare: Antonius és Kleopátra - Lepidus Shakespeare: Rómeó és Júlia - Mercutio Shaw: Warenné mestersége - Frank Shaw: Candida - Marchbanks Shaw: Szent Johanna - Dauphin Strindberg: Haláltánc - Kurt Székely János: Caligula helytartója - Agrippa Szigligeti Ede: II. Rákóczi Ferenc fogsága - II. Rákóczi Ferenc Szomaházy-Békeffi-Lajtai: Mesék az írógépről - Gróf Szentgróthy Tolsztoj-Piscator: Háború és béke - Andrej Bolkonszkij herceg Williams: Orfeusz alászáll - Val Xavier Wilder: A mi kis városunk - George Főbb rendezései: Két férfi az ágy alatt Játék a kastélyban Filmszerepei: Nemkívánatos viszonyok (1997) TV film Szeressük egymást gyerekek! (1996) - Professzor Sztracsatella (1996) - Pál János karmester Muzsikál a mozi 'Jávor Pál dalai' (1995) TV film Esti Kornél csodálatos utazása (1994) - Editke apja Megint tanú (1994) Magyar rekviem (1991) - Blech hangja Édes Anna (1989) TV film Fürkész történetei (1983) "Jacques Champollion" sorozat "Holt írások titkai" epizódban Nessuno torna in dietro (1987) TV Sorozat olasz verzió Nyolc évszak (1987) TV sorozat - Péterházi Ferenc Tüske a köröm alatt (1987) Banánhéjkeringő (1986)- Tótisz professzor Első kétszáz évem (1985) -Kegyelmes úr Redl ezredes I.-II. (1984) Osztrák-Magyar film - Feldhauer A vörös grófnő (1984) - Madeleine férje Gyertek el a névnapomra (1983) - Gyulafi Tamás Wagner (1983) TV sorozat - Narrátor hang Hamlet (1983) TV film - Polonius II. József (1981) TV film Tündér Lala (1981) - Omikron Glembay Ltd. I-II. (1980) TV film Fábián Bálint találkozása Istennel (1980) - Ughy Báró Az erőd I. - II. (1978) - id. Bondy Ady-novellák (1978) TV - Batáry Dóra jelenti (1978) - Masson Doktor Senki (1978) TV film Kentavry (1978) Egy erkölcsös éjszaka (1977) - Képviselő Robog az úthenger (1977) TV filmsorozat Kántor (1976) TV filmsorozat - Laták Kálmán Holnap lesz fácán (1974) Uraim, beszéljenek! (1974) TV film Ártatlan gyilkosok (1973) Az ember melegségre vágyik (1973) TV film - az író hangja - Mikor van a háborúnak vége? - részben Lányarcok tükörben (1972) - Szabolcs apja Egy óra múlva itt vagyok (1971) TV filmsorozat - Komlóssy főfelügyelő Szemtől szemben (1970) Szerelmi álmok I.-II. (1970) - magyar-szovjet film Kedd, szerda, csütörtök (1970) TV film Az örökös (1969) Az írnokok kálváriája (1969) TV film Az arany meg az asszony (1969) TV film Mai módra (1969) TV film Az ember tragédiája (1969) TV film Vidéki asszonyság (1969) TV film Mi történt a Bankgasséban? (1969) TV filmsorozat Történelmi magánügyek (1969) - Főorvos Bűbájosok (1969) A kezdet (1968) TV film Egri csillagok I.- II. (1968) - Veli bég Isten óvd a királyt! (1968) TV film Bors (1968) TV filmsorozat - Egerszegi kegyelmes úr Változó felhőzet 1967) Ketten - Útikaland (1967) TV film Az ördög teste (1967) TV film A koppányi Aga testamentuma (1967) - Babocsai Gáspár Budapestért harcoltak 1.-3. rész (1967) TV film Tanulmány a nőkről (1967) - A fegyelmi bizottság tagja Az özvegy és a százados (1967) - Márton Lássátok feleim! (1967) A százegyedik szenátor 1.-3 rész (1967) TV film Jaguár (1967) TV film Oly korban éltünk (1966-1967) TV film Temetetlen holtak (1966) TV film Vidám vasárnap (1966) TV film Látszat és valóság (1966) TV film Én, Sztrasznov Ignác, a szélhámos 1.-2. rész (1966) TV film Hideg napok (1966) - Kászoni alezredes Közbejött apróság (1966) TV film Kárpáthy Zoltán (1966) - Fegyverneky Egy Magyar nábob (1966) - Fegyverneky Hétköznapi történet (1966) 1.-3. rész TV film Utószezon (1966) Boldog újévet, Rüdiger úr! (1965) TV film Tóbiás és a többiek (1965) TV film Iszony (1965) A Kőszívű ember fiai I. - II. (1965) - Krámer, a rendőrspicli Példázat 1.- 6. rész (1964-1966) TV filmsorozat Az ég a harmadik emeletnél kezdődik (1964) TV film Ha egyszer húsz év múlva (1964) A Sinecor-ügy (1964) TV film Váltás (1964) TV film Honfoglalás 1.- 3. rész (1963) TV film Fotó Háber (1963) Férjhez menni tilos! (1963) TV film - Thomas Percy Nappali sötétség (1963) - Hanisch Asszony a telepen (1962) Hotel Germánia (1962) TV film Mindenki gyanús (1961) TV film Puskák és galambok (1961) Nem ér a nevem! (1961) Két félidő a pokolban (1961) - Sztepan Virrad (1960) - Zsámboki Fűre lépni szabad (1960) - Noszter Szegény gazdagok (1959) - Báró Hátszegi / Fatia Negra A 39-es dandár (1959) Vacsora a Hotel Germániában (1958) TV film Felfelé a lejtőn (1958) - Koncz István, mérnök Két vallomás (1957) - Nyomozó Fekete karácsony (1957) rövidfilm Gól! (1956) rövidfilm Az élet hídja (1955) - Pongay fia Veszélyes lejtő (1955) rövid játékfilm Rokonok (1954) Fel a fejjel! (1954) - János A harag napja (1953) - Morvai - átdolgozott verzió: 1955. Föltámadott a tenger 1.-2- rész (1953) Ifjú szívvel (1953) Gyarmat a föld alatt (1951) - Budai Nyugati övezet (1951) - Örvös Ferenc Különös házasság (1951) - Párdányi Buttler János gróf Díszmagyar (1949) - Rédey Lajos Forró mezők (1948) Mezei próféta (1947) nem mutatták be Egy fiúnak a fele (1944) Makkhetes (1944) - Péter, a festő Gyanú (1944) Ördöglovas (1943) - Sándor Móric Kerek Ferkó (1943) Ragaszkodom a szerelemhez (1943) - Béla Családunk szégyene (1943) - Klári néni fia Szabotázs (1942) Szakítani nehéz dolog (1942) Egy bolond százat csinál (1942) - Karmester Egér a palotában (1942) - Bárány Sándor, számtantanár Tavaszi szonáta (1942) - Borsody János, hegedűművész Éjfélre kiderül (1942) - Festő, Molly szerelme Miért? (1941) Kadétszerelem (1941) - Böszörményi Pista Bűnös vagyok! (1941) - Bár-klarinétos Dr. Kovács István (1941) Lelki klinika (1941) Három csengő (1941) Európa nem válaszol (1941) - Zenész Ne kérdezd, ki voltam (1941) Magdolna (1941) Gyurkovics fiúk (1940) Magyar feltámadás (1939) Varjú a toronyórán (1938) - Lajos Életrajza: Adatok: 1936-1939 Színművészeti Akadémia 1939-49 a Vígszínház tagja 1948 tavaszától a Vígszínház társigazgatója. Tolnay Klári-Somló István-Benkő Gyula a direktórium tagjai. 1949-55 a Színház és Filmművészeti Főiskola tanára 1949-51 az Ifjúsági Színház tagja 1951 Magyar Néphadsereg Színháza, ill. a Vígszínház tagja, 1962 - 1968 a Színházművészeti Szövetség főtitkára 1978 nyugdíjazzák - több, mint ötven éven át játszik a Vígszínházban! Életútja részletesebben Köszönetet mondunk Csépe Krisztinának, aki az internetes közlés lehetőségét biztosította kézirata számára. Az életút bemutatása jórészt az Ő riportjának nyomán készült. Benkő Gyula élete utolsó, és pályájának talán egyik legátfogóbb keresztmetszetét adhatjuk olvasóinknak, amely kettejük beszélgetésének írott változata. Benkő Gyula születésének viharos körülményei Édesapja, idősb Benkő Gyula sorkatonai szolgálatot tölt az első világháború idején (1913-1918), a Monarchia egyik jelentős adriai katonai bázisán, Polaban (ma Pula, Horvátország). Kezdetben tengeralattjárón szolgál, később kiképzik pilótának, és mint felderítő és berepülőpilóta az Osztrák-Magyar Hadsereg haditengerészeténél szolgál tovább. A frontszolgálati idejének lejártával a gyakorlott pilótát oktatónak hazarendelik Budapestre. Az utolsó berepülésből visszatérően, leszállás közben halálos balesetet szenved, fia, ifjabb Benkő Gyula születése előtt alig egy hónappal. "Ez 1918 júliusában történt. Amikor anyám megtudta, mi áll a német nyelvű táviratban, ami a hírt hozta, fölsikoltott, azután összeesett. Nagyon szerették Gyulát, az apámat, aki az egyetlen támaszuk volt. Egy hónap múlva jöttem a világra. Hárman neveltek fel: az anyám, az ő anyja - mindkettőjüket Flórának hívták -, s anyám húga, Juliska néni." Benkő viszonya édesapja emlékéhez "... apám számomra mítosz volt. A gyerekek, akikkel játszottam, folyton kérdezgettek, hol az apám. Anyám hosszú ideig nem beszélt róla. Aztán egy karácsonyeste, ami életem legszomorúbb karácsonyestéje volt - azóta mindig nagyon szomorú vagyok szenteste - elmondta, hogy nekem miért nincs apám. Lezuhant, meghalt. De akkor még nem értettem, mi az, hogy pilóta, meg lezuhant, csak azt, hogy nincs. Édesanyám később is nagyon szűkszavú volt. Bizonyára fájt neki az emlékezés. Valószínűleg ezért nem foglalkozom én sem a múlttal..." Benkő Gyula gyermekkora "A Józsefvárosban nőttem fel, a Práter utca és a Szigetvár utca sarkán, egy kétemeletes ház második emeletén laktunk. Szegényes környék volt ez, kereskedőkkel és iparosokkal. Valamiféle átmenetet jelentett a Buda felé eső földszintes putrik és a szomszédságukban épült, úgynevezett "papházak" között, amelyek egyházi vállalkozásban épültek. Ezekben már komfortosabb lakások voltak, előszobával, fürdőszobával, a módosabb emberek lakták, orvosok, tanárok, ügyvédek: a civilizáltabb középosztály képviselői. A sor végén, ahol az építkezés abbamaradt, volt egy nagy tér - mi "papgödörnek" hívtuk -, körülbelül akkora lehetett, mint egy sportpálya, s itt töltötte szabadidejét a környék fiatalsága, közöttük én is. Futballoztunk, bicikliztünk, szaladgáltunk, éltük a gyerekkorunkat. A tanítás után, mivel még nem volt otthon senki, rögtön idejöttem, játszottam a barátaimmal, s csak azután mentem haza. Megmelegítettem magamnak az odakészített ételt, mindig ügyeltem arra, hogy mire anyámék megjönnek a munkából, már "rendben" találjanak. Édesanyja munkát vállal "Jó gyerek voltam, talán visszafogottabb, érzékenyebb az átlagosnál, ami nyilván a körülményeinkből is adódott. A nagymama mosni járt, anyám és a húga pedig a háború után egy dobozüzemben helyezkedtek el a Lágymányosi úton. A tulajdonos Amerikában élt, a kis üzem vezetését a főszabászra bízta, egy tisztességes, korrekt férfira - én úgy ismertem meg, mint a keresztapámat. Özvegy ember lévén sokáig udvarolt anyám húgának, ám Juliska, akárcsak anyám, a vonzalmaival és a vágyaival dacolva soha nem engedte senki által sem megbolygatni azt a szigorú életrendet, amelynek a megmaradt család összetartása, a nagymama istápolása, s legfőképpen az én fölnevelésem adott célt és értelmet. Magatartásukon a nagymama halála után sem változtattak. Lemondtak a privát életükről. Apámról nem beszéltek előttem, mígnem egy karácsony este, körülbelül öt éves koromban - megkérdeztem tőlük, hogy hol van az én papám? ... Sírás volt a válasz. Bűntudatfélét érezhettem, hogy ők annyit fáradnak értem, és én ezt nem tudom semmivel sem meghálálni. Azon a karácsonyon összetörtem az ajándékomat, pedig csak egy kis faló volt, meg egy szekérke... S azután is, sokáig, a családi ünnepek, amikor valami szerény ajándékot kaptam, mindig szomorúságot, elkeseredést váltottak ki belőlem. Érettebbé válva az én szívemre is egyre jobban ránehezedett az ő lemondásokkal teli, áldozatos életük súlya, s azon igyekeztem, hogy legalább a jó magaviseletemmel könnyítsek valamicskét a helyzetükön. Azt hiszem, ez sikerült, nem okoztam csalódást nekik - mégis, minduntalan felfokozott aggódás és féltés légköre vett körül, sokáig ennek a burája alatt éltem." Gyermekkori élmények "A szűkös lehetőségeken belül azért nekem is akadtak szórakozásaim. Élmények, érdekességek, apróbb-nagyobb örömök, amelyek megmaradtak bennem. A keresztapámmal elengedtek kirándulni. Többnyire motorbiciklin száguldottunk a budai hegyekbe. Lakott a házban egy távoli rokonunk is, a Kálmán bácsi, fodrász volt, aki vasárnap délelőttönként elvitt a Tabánba, sétáltunk, beültünk egy kiskocsmába, ő fröccsöt ivott, én málnaszörpöt, aztán hazamentünk. "Bújtam" vele a józsefvárosi kocsmákat is: a Reichmannt, a szemetesek és utcaseprők "imaházát", aztán a Fleischmann borozót, s a Wégner vendéglőt, ahová Krúdy is el-eljárt, s amelyet Kálmán bácsi különösen a rizlingje miatt kedvelt. A legnagyobb élményem az volt, mondhatni ünnep-számba ment, ha valamelyikükkel beülhettem egy konflisba, és a Práter utca végétől a József körútig kocsikáztam... Az első emeleten laktak Kohn bácsiék, egy vallásos zsidó házaspár. Nem volt gyerekük, és talán ezért is láttak mindig szívesen: náluk szoktam hozzá ahhoz, hogy cukrosan ettem a babfőzeléket, meg a káposztás tésztát. Az öreg Kohn vízvezetékszerelő volt, és szerettem nézni, ahogy hajlította a csöveket, vagy sodorta a kócot, készült a másnapi munkákra ... Az egyik barátom mamája nyomdában dolgozott, onnan vitte haza az Aller képes családi lapját. Volt abban mindenféle, a novellától a detektoros rádió leírásáig, azután képregények, mint a Csengő és Bengő kalandjai, valamint a Józsi bácsi, Vili és a Dick című izgalmas mese arról, hogy ők hárman hogyan utazzák be a világot repülőgéppel. Cafattá olvastuk az újságot, s az érdekesebb történeteket el is játszottuk: két sámlira vasalódeszkát tettünk, ez volt a repülőgép, mi pedig ezen a deszkán repültünk Ázsiába, Amerikába, Indiába - mint a Józsi bácsiék... A nagymama gyakran elvitt magával vásárolni, ismertem a Zeidl hentest, a Weisz péket, meg az árusokat a Teleki téri piacon. Két fillérért szalmacukrot vett nekem, vékony szálú, törmelékes cukorkát, ez volt akkoriban a gyerekek egyik kedvenc csemegéje. Nem állítom, hogy jól éreztem magam ebben a világban, diákkoromban már nyomasztóan is hatott rám, inkább csak elfogadtam olyannak, amilyen volt, s élénken és boldogan reagáltam arra a kevéske fényre, ami kijutott nekem. Akármilyen sivár volt is ez az élet, gyermekként sok szeretetet, emberséget kaptam tőle, s ez nagyon mély nyomokat hagyott bennem." Benkő Gyula és a rokonsága "Apám rokonságával ritkán találkoztam. A Benkő nagyszülők sznob hajlandóságú, nagyravágyó emberek voltak. Lenézték anyámat, a szegény, tanulatlan vidéki lányt, s a fiuknak, aki Bécsben járt gépészeti iskolába, jobb "partit" szántak. Anyámnak fájhatott ez, de sohasem mutatta. Sőt ügyelt arra, hogy legalább karácsonykor és húsvétkor elmenjek hozzájuk. Már csak a nagymama élt, meg apám két testvére és az unokabátyám. Nem szerettem náluk, ridegnek és mesterkéltnek éreztem a légkörüket. Különösen nagy kín volt számomra a húsvéti locsolkodás, amikor pénzt kellett elfogadnom tőlük. Egyik alkalommal a nagymama nekem szegezte a kérdést: Mi leszel, ha nagy leszel? Konflis-kocsis! - vágtam rá a választ. Az unokabátyám ugyanerre a kérdésre azt felelte, hogy ő miniszterelnök lesz. Végül sofőr lett. Igaz, én sem lettem konflis-kocsis ... Apám húgát Verának hívták, nagyon akaratos, ügyes asszony volt. Legfőképpen ő ambicionálta, mi több, ki is járta, hogy apámat vitézzé nyilvánítsák. Ennek különben az akkori rendelkezések szerint nem volt semmi akadálya, hiszen apám kitüntetéssel szolgált, amellett hősi halottnak számított. Tekintve, hogy az elsőszülött fiú volt a jogutód, így lettem én vitéz Benkő Gyula. A vitézi címmel bizonyos juttatások is jártak. Vera elintézte, hogy kapjunk egy trafikot, ami az anyám nevén volt, de ténylegesen a Benkő nagymama vezette. Eleinte ügyesen csinálta, hamarosan azonban végzetes dolog történt. A trafikot a Spolarics és a Baross kávéház vette közre, és sok pincér is betért oda, akik rendszeresen lóversenyeztek. A gyors meggazdagodás reményében a nagymama is velük tartott, ám nem volt szerencséje. Az üzlet, ahelyett hogy jövedelmezett volna, egyre veszteségesebb lett. Nem szaporítom a szót: a nagymama ellóversenyezte a trafikot. Apám húga, Vera, egy vendéglőscsalád fiához ment feleségül. Tizenhat éves voltam, amikor meghívtak, legyek a vendégük egy-két hétre az ő általuk vezetett lillafüredi Palota Szállóban. Ez a kirándulás sok mindenre rányitotta a szememet. Nem vakított el, nem változtatott a jellememen. Anyám ugyanazt a szerény, tisztességtudó fiát kapta vissza onnan, aki voltam. Ha pontosan akarok fogalmazni, a Palota Szállóban eltöltött szép napok egyfajta igényességet plántáltak belém, a kulturált viselkedés, az elegáns megjelenés fontosságának a felismerését. Azt, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen formák és keretek között élünk. Vannak bizonyos magatartásbeli szabályok, amelyeket illik betartani, s azután elvárni másoktól is, hogy betartsák. Kezdtem kapizsgálni, mi is az, hogy valaki "egyéniség", mit jelent az, hogy valakinek "levegője van". A belső értékek mellett olyan apróságok, ha tetszik formaságok is hozzátartoznak, mint az ember külsejének rendezettsége, és az is, hogyan bánik a késsel, villával... Benkő Gyulát gyerekként vitézzé avatják "... apámat hősi halottnak nyilvánították. Mivel sorunk anyagilag rosszul ment, a család úgy határozott, hogy anyám kérje felvételemet a Vitézi Rendbe, mint vitézi várományost. Ez a megnevezés ugyanis minden vitéz, vagy hősi halott elsőszülött fiát megillette. Persze ezt kérni kellett, hiszen a vitézzé avatás fényes ceremóniával járt. Csak halványan emlékszem az eseményre, mindössze öt-hat éves voltam. Én is ott sorakoztam fel a Margitszigeten édesanyám oldalán szép matrózblúzban az avatásra várók között. Amikor a kormányzó úr elé kerültem, ő karddal megérintette a vállam. Ezzel a Vitézi Rend tagjává és a vitézi cím viselésére jogosulttá váltam gyerekfejjel. Persze nem ez volt a lényeg... anyám a vitézségem jogán trafikengedélyért folyamodhatott. Meg is kapta. Trafikunk amíg megvolt, a József körúton a Spolarich és a Deák kávéház között működött... A vitézi címet, ha csak lehetett, nem használtam. Ne gondolják, hogy ezt csak úgy lehetett. Gyanússá tehette magát, aki mellőzte a neve elől a vitézi szócskát. A színház igazgatósága ezért ragaszkodott hozzá, hogy mindenütt kitegyem, s ott díszelegjen a plakátokon is. Én többnyire csak kis v - betűvel jeleztem vitézi voltomat..." Benkő Gyula iskolái Édesanyja munkát vállal az egyik rokon dobozgyárában, s a kamasz gyerek némi zsebpénz fejében kis kézikocsival gyakorta vállal szállítmányozást, iskolai tanulmányainak finanszírozására, az iskolába járás mellett. Középiskolai tanulmányait a Széchenyi Reálgimnáziumban folytatja. Itt kitűnik jó szavalóképességével, iskolai ünnepélyeken szerepel, sőt idővel más iskolákba is átjár szavalni. Kovács Kálmán nevű magyar tanára felfigyel jó képességére, s gyakran elviszi iskolaidőben a Nemzeti Színház főpróbáira, ahol elkötelezetté válik lassan a színjátszás irányában. Az érettségit követően felvételt nyer a Színművészeti Akadémiára, Ódry Árpád osztályába, de nézzük, hogy vall erről maga a művész: "A Széchenyi reálgimnázium döntő szerepet játszott képességeim kibontakozásában, sorsom alakulásában. Ma is hálával gondolok inspiráló szellemiségére, kiváló tanáraira. Hatalmas fejlődésen mentem itt keresztül, hiszen nagyon szerény tudással indultam - és hetedikes, nyolcadikos koromban már én írtam a legjobb irodalmi dolgozatokat, önképzőköri elnöknek választottak. Természetesen én sem szerettem iskolába járni: ám viszonylag könnyen alkalmazkodtam a regulákhoz, s az évek során már hiúsági kérdést jelentett számomra egy-egy sikeres szereplés. Igazgatónk, Kalkbrenner Antal emberséges szigorral vezette az iskolát, odafigyelt a tanulók szociális helyzetére: megszervezte például a diák önsegélyezést, ami többek között abból állt, hogy a magamfajta szegényebb gyerekek mindig megkapták a felettük járók könyveit. Az irodalmi alapismeretekre Várdai Béla tanított meg, egy kedves, precíz, alacsony emberke, senki sem hitte volna róla, hogy az Akadémia levelező tagja. Színesen, élményszerűen beszélt az írókról, a korról, amelyben a művészek születtek, s arról, milyen szépségek rejlenek egy-egy vers, vagy novella kompozíciójában. Ahogy visszaemlékszem: nem is tanította, inkább "mesélte" az irodalmat, s talán ezzel érte el, hogy szerettünk olvasni, verseket tanulni, igyekeztünk minél "eredetibb" dolgozatokat írni. Amikor nyugdíjba ment, egy Lőrincz Jenő nevű fiatal tanár vette át az osztályt. Az érettségire már ő készített fel bennünket. Szerelmese volt a költészetnek, lelkesedése minket is magával ragadott. Az iskolában számos önképzőkör működött, ezek negyedévenként műsoros esteket rendeztek, amikor is a zenekar, az énekkar és a színjátszó csoport számot adott tudásáról, fejlődéséről. Mivel szerettem a verseket és jó szavalónak is tartottak, legagilisabban a színjátszók között tevékenykedtem. Hegedülni is tanultam egy Baross utcai zeneiskolában: tandíjra persze nem tellett, ezt úgy váltottam ki, hogy a tanárom prospektusaival jártam a lakásokat, mintegy ezer darabot "terjesztettem" havonta. Egy kézilabda mérkőzésen azután megsérült a középső ujjam, de azért a harmadik pulton így is befértem a zenekarba." A fiatelember gimnáziumában irodalmi újságot szerkeszt "Sokasodó olvasmányélményeim hatására idővel magam is rákaptam az írásra. Újságot szerkesztettünk, Gaudeámusz volt a címe, abba is sokat írtam. Büszke voltam a fogalmazásaimra kapott jelesekre. Előfordult, hogy apró ajándékokért cserébe a társaim dolgozatát is én írtam. Persze ügyelnem kellett, hogy ezek stílusa különbözzék egymástól, ám hogy ez mennyire sikerült, sohasem derült ki. Szeretett tanáraim vagy nem vették észre a svindlit, vagy szemet hunytak felette: én az utóbbira gyanakszom. Olvasmányaimban egyre jobban érdekeltek az emberi konfliktushelyzetek, a jellemek rajza, az erkölcsi kérdések. Egy-egy érdekes történeten sokat meditáltam, volt, amelyiket tovább szőttem, s élénkülő fantáziámmal új szituációkat, új megoldásokat találtam ki az eredeti helyébe. Herczeg Ferenc Pogányok című regényét például nagyon szerettem. Novellát írtam a témájából, amely egy klastromban játszódott, ahol a barátok kódexeket írnak. Él közöttük egy fiatal barát, aki nomád körülmények között nőtt fel, és bár Isten szolgálatába szegődött, a vére nem hagyja nyugodni, vissza-visszavágyik oda, ahonnét jött. S egy éjszaka valóban kiszökik a klastromból, visszamegy a falujába, ott felül egy lóra és elkezd nyargalni szilajul, önfeledten, elfeledve az Istennek tett fogadalmát. Azután hirtelen leesik a lóról és meghal. Azt a meggyőződésemet fogalmaztam itt meg, hogy ha az ember nem tud parancsolni az ösztöneinek, ha megtagadja hitét és kötelezettségeit, menthetetlenül elpusztul. Az önképzőkörben is sokat filozofáltunk, vitatkoztunk ezekről a kérdésekről. Lassan, fokozatosan kezdtek elrendeződni bennem a világ dolgai. Mind határozottabban körvonalazódtak bizonyos alapvető erkölcsi értékek, mint a becsület, tisztesség, hazaszeretet, áldozatvállalás - s ezzel párhuzamosan mind érzékenyebben reagáltam az élet fonákságaira, a negatív jelenségekre: a kétszínűségre, lelketlenségre, hálátlanságra ... Hitoktatóm, Witz Béla rendkívül művelt, világias gondolkodású paptanár volt, hivatásának mestere, Személye megnyugtatóan hatott rám, s növelte az önbizalmamat - amire különösen nagy szükségem volt. Hiszen a Széchenyi gimnázium rányitotta a szemem a világ társaságára, sokszínűségére, az irodalom és a művészetek szépségeire - de az én világomat változatlanul a szürkeség és a szűkösség jellemezte. Anyám és Juliska néni szeretetteljes fáradozása, a kopottas otthon, ahová nem vihettem senkit, a jólelkű szomszédok, meg a Práter utcai kiskocsmák. Úgy tizenhat éves koromtól már kapukulcsom is volt és ki-kimaradoztam a barátaimmal vagy egy kislány társaságában." Benkő elhatározza újságíró lesz "Anyám kissé riadtan konstatálta a könyvek, a művészetek iránti érdeklődésemet: tetszett is neki, hogy ilyen "komoly" dolgokkal foglalkozom, de féltett is, hogy valamiféle álomvilágban élek, elrugaszkodom a valóságtól, ami az ő szemében a nyugdíjas állást jelentette. Valószínűleg aggodalmasan vette tudomásul, hogy se vasutas, se postás nem leszek. Viszont nem veszekedett, amikor megtudta, hogy színésznek készülök. Segített, támogatott az akadémiai évem alatt is. Verának már határozottabb elképzelése volt a jövőmet illetően. Ő azt forszírozta, hogy apám pályáját folytassam, s katonatiszt legyek. Tiszteltem apám emlékét, de semmi hajlandóságom nem volt a katonaélethez. Ám jó fiú voltam, meg aztán gyáva is, hogy ezt nyíltan megvalljam neki, így elmentem a sportvizsgára, ahol megfeleltem. Következett az elméleti vizsga, ami a Ludovika akadémián volt, s ahová Vera is elkísért. De csak a kapuig jöhetett, én pedig megvártam, amíg elmegy, azután szépen hazaballagtam. Ezzel szemben komolyan gondoltam arra, hogy újságíró leszek. Szerettem írni, élénk volt a fantáziám, amellett inspirált az is, hogy egy újságíró cikkét sokan olvassák, széles körben terjesztheti a meggyőződését, befolyásolhatja az emberek gondolkodását, véleményét. A dolognak ez a része vonzott a legjobban: a megnyilatkozás lehetősége, a "szereplési vágy", hogy hatással lehetek másokra. Mint oly sok mindenről akkoriban, az újságírói mesterség szépségeiről is kissé naivul képzelődtem. Veráék társaságában megismerkedtem egy "újságíróval", akire kezdetben nagy áhítattal néztem, aztán kiderült, hogy csak egy csóró zugfirkász. Abból élt, hogy sztorikat szedett össze innen-onnan, olykor tőlem is, s azokkal házalt a szerkesztőségekben. Ez az epizód azonban nem térített el a szándékomtól, s amikor tudomást szereztem a Pesti Hírlap újságíró pályázatáról, jelentkeztem. Egy novellával kellett pályázni. Megírtam, elfogadták. Bekerültem a döntőbe, ami úgy zajlott, mint egy írásbeli érettségi. A helyszíne az Alkotmány utcai közgazdasági gimnázium egyik tágas terme volt. Kaptunk egy "vezércikk" témát "Igazságot Magyarországnak!" címmel. Nem sokkal voltunk Trianon után, s a Légrády testvérek által alapított és rendkívül professzionálisan szerkesztett lap egyik legfőbb szócsöve volt a revíziós törekvéseknek. Szoros kapcsolatban állott Rothermere lorddal, az angol újságkirállyal, aki akkoriban óriási tekintélynek és tiszteletnek örvendett nálunk, mivel a húszas évek végétől - nyilván hatalmas vállalatának érdekeit szem előtt tartva - síkra szállt a trianoni békeszerződések revíziója mellett. Mindez úgy jön ide, hogy a gimnáziumban mi másképpen foglalkoztunk ezzel a kérdéssel: mélységesen igazságtalannak bélyegeztük a hazánkat sújtó békeszerződést, de szó esett a Monarchia háborút megelőző, s a háborúban tanúsított hibás lépéseiről, valamint az angolok és a franciák manipulációiról is. Tanárainkból, s belőlünk, diákokból is hiányzott az a fajta irredenta lobogás, amely a Pesti Hírlap és más újságok írásait jellemezte. Ennek megfelelően az én vezércikkem főleg arról szólt, hogy ez a rettenetes tragédia, ami bekövetkezett, az antant hatalmak kiszámított, aljas politikájának a következménye. Ezt a gondolatot fejtegettem a legjobb tudásom szerint, amikor megéreztem, hogy az egyik felügyelő újságíró megáll mögöttem, és beleolvas az írásomba. Majd kihívott a folyosóra és kissé zavartan felvilágosított: ha így folytatom a cikket, semmi esélyem, sőt hazaárulónak fognak bélyegezni, ő csak jóindulatúan figyelmeztet ... Megdöbbentem, dadogtam valamit, hogy "nem értem, én semmi rosszat nem írtam ..." - aztán faképnél hagytam a felügyelőt és mérgesen elrohantam. Így nem lettem újságíró. Benkő Gyula megismerkedik a színházzal, és az azonnal rabul is ejti mindörökre "Végeredményben véletlen volt az is, hogy a hetedik osztályban egy Kovács Kálmán nevű tanár került hozzánk Kolozsvárról. Történelmet, latint tanított - és szerette a színházat! Főleg a Nemzetibe járt. Ott volt ismeretsége egy ugyancsak Kolozsvárról jött idős "statiszta vezér" személyében. Kovács tanár úr eljárt az önképzőköri rendezvényeinkre, besegített a Gaudeámusz szerkesztésébe: felfigyelt rám. Szimpatikus lehettem neki, ugyanis egy idő után - tanítási idő alatt! - rendszeresen magával vitt a Nemzeti főpróbáira. Tudta, hogy vonzódom a színházhoz, de jegyre nincsen pénzem. "...Kárpáti Aurél egyik írásában olvastam később, hogy a Nemzeti ezekben az években - Voinovich Géza kormánybiztossága idején - olyan mélypontra jutott, hogy már "nem is létezett". Dehát ez a "nem létező" színház számomra bizony nagyon is létezett. Eleven, fantasztikus valóság volt! Néhány előadásra ma is élénken emlékszem: a Murányi kalandra, a Császárparádéra, az Athéni Timonra, a Baskircsev Máriára ... Természetesen a színészek voltak rám a legnagyobb hatással: Ódry Árpád, Bajor Gizi, Tímár József, Váradi Aranka, Bartos Gyula, Somlay Artúr, Sugár Károly ... Elállt lélegzettel bámulva játékukat hogyan is gondolhattam volna, hogy néhányan közülük hamarosan a tanáraim lesznek, később pedig egy színpadon játszom velük! E főpróbák élménye magasztos érzésekkel töltött el a színházművészet hivatását illetően..." Benkő Gyula elhatározza színész lesz "... Kovács Kálmán és a statiszta ismerőse megkérték Tarján Györgyöt, Ódry tanársegédjét, aki maga is játszott és rendezett a Nemzetiben, hogy itt van egy lelkes színészjelölt, szánjon rám néhány percet és hallgasson meg. Tarján beleegyezett, s egy este, amikor éppen ügyeletes volt, behivatott a színházba. Emlékszem, a színpadon a Baskircsev Mária ment Bajor Gizivel, én pedig az egyik folyosó pihenőjében produkáltam magam. A meghallgatás rövid ideig tartott, a harmadik vers után Tarján felállt, és azt mondta: "Köszönöm, elég lesz. Szólni fogok Ódry Árpádnak. Magát fel fogják venni." Kitámolyogtam a színházból és sokáig ízlelgettem magamban a biztató mondatot. Túlságosan bizonytalan voltam magamban ahhoz, hogy "készpénznek" vegyem, amit Tarján mondott - ugyanakkor győzködtem is magam, hogy ő mégiscsak szakember és semmi oka sem volt, hogy hízelegjen nekem... Ódry Árpád, Hettyei Aranka, Kiss Ferenc, Gaál Gyula és Nagy Adorján voltak a felvételi bizottság tagjai. Felmentem a színpadra, elkezdtem mondani egy verset, majd még egyet, ekkor Ódry szólt, hogy elég lesz, várjak odakint. Végül, amikor mindenki sorra került, közölték, hogy kik maradjanak ott. Én is közöttük voltam. Felvettek. Tandíj 200 pengő Az örömömbe rögtön üröm is vegyült, ugyanis a titkárságon közölték, hogy be kell fizetnem kétszáz pengőt a félévi tandíjra. Hirtelen megizzadtam, elvörösödtem és kénytelen voltam kinyögni, hogy én ezt sem tudom befizetni és hamarjában nem is tudok ennyi pénzt összeszedni. "Nem probléma - mondta Ódry. - Majd én megelőlegezem magának. Itt a nyár, elmegy dolgozni és szeptemberben megadja. Minden jót." (Az én esetem csak egy a sok közül, amely Ódry emberségét tanúsítja. Számos pályatársamtól hallottam és olvastam hasonló történeteket róla, amelyek ellentmondanak a ridegségéről és fösvénységéről terjesztett históriáknak.) A nyarat egy Práter utcai fűszerüzletben dolgoztam végig: árut rakodtam, takarítottam, mindent csináltam, amit kellett. Így sem jött össze a kétszáz pengő, végül most is anyám segített. Őt csak a sikeres felvételi után avattam be a "titkomba". Örült is, meg nem is. ...Visszafizettem a pénzt Ódry Árpádnak - és 1936 szeptemberében megkezdtem színiakadémiai tanulmányiamat." Benkő Gyula, a színiakadémián Ódrynál Az Akadémián Ódry Árpád osztályába kerül. Sajnálatosan ez a nagy művész utolsó osztálya, s rövid ideig tudja őket irányítani. Ódry Árpád elhunytát követően Kiss Ferenc veszi át az osztályfőnöki szerepet, tanárai Hettyey Aranka, Gál Gyula, Góth Sándor, Hegedüs Tibor. "... Ódry Árpád 1930-tól 1937 áprilisában bekövetkezett haláláig volt a Színművészeti Akadémia igazgatója. A személye iránt megnyilvánult tisztelet jóval több volt annál, mint ami egy igazgatónak kijárt. Elsősorban a nagy formátumú színészt láttuk benne, III. Richard, Faust, Solness és Tanner John felejthetetlen színpadi megszemélyesítőjét. Ismertük a "legendáját", hogy milyen vasakarattal győzte le beszédhibáját, s lett a legszebben artikuláló magyar színész. Tudtuk róla azt is, hogy Hevesi Sándor híveként voltaképpen "sziget" volt a Nemzeti patetikus-szavaló játékmodort művelő társulatában: modern színész, akit fölemésztett a szakmára iránti igényesség, az önművelés szüntelen kényszere. Ez a megszállottság nem indulatos kitörésekben, hanem egyfajta halk tónusú szigorúságban, önpusztító fáradhatatlanságban nyilvánult meg nála." Benkő Gyula, a színiakadémián Kiss Ferenc osztályában Ódry halála után "...Kiss Ferenc lett az akadémia igazgatója, s egyben ő vette át az osztályunkat is. Merőben más típus volt, mint Ódry: szenvedélyesebb, harsányabb egyéniség. Színészként is inkább a tradicionális iskolát képviselete: nagy hangerő, széles gesztusok, sokszor pózoló drámázás. Mindezzel együtt a közönség szerette. Élvezte, sőt hajszolta is a népszerűséget: közismert, hogy a Színész Kamara elnökeként, majd a Nemzeti Színház igazgatójaként fasiszta eszméket képviselt, a nyilasokkal szimpatizált. Súlyos árat fizetett érte, 9 évet ült börtönben. A szabadulása után vidéki színházakban kapott szerepeket, a Vígszínházban is játszott, filmen és televízióban is látni lehetett néha. Nem sokkal a szabadulása után, Pécsett találkoztam vele újra. Megtört ember volt, azt mondta keserűen, hogy a nagyravágyás, a hatalom mámora terelte rossz irányba." Az Akadémiáról "Széles körű és magas színvonalú képzést kaptunk az akadémián, s szigorú megmérettetésben részesültünk: a rostavizsgákon sokan fennakadtak. Rend és fegyelem uralkodott a falak között. Nagyon komoly törekvés volt arra, hogy csak azzal törődjünk, ami az órákon történik, csak az anyagra koncentráljunk. A fiatalos hevületünket, a szerelmeinket a falakon kívül éltük ki, s valahogy megtanultuk harmonizálni magunkban életünknek ezt a kétarcúságát. Tiszteltük a tanárainkat, s hogy úgy mondjam, minden okunk megvolt rá. A színészmesterséget a bravúros "társalgási színész", Góth Sándor, valamint az alaposságáról nevezetes rendező, Hegedűs Tibor tanították. Mellettük a színpadtól már visszavonult nagy tragika, Hettyei Aranka inkább egyfajta élénk színfoltot jelentett, tanárként kissé szeszélyesen működött. Nagy Adorján a szép magyar beszédet oktatta: elmélyülten, módszeresen. Látszott, hogy élethivatásának tekintette a színészpedagógiát, több hasznos kézikönyvet is írt e tárgyban. Galamb Sándor minden volt a színházi pályán: dramaturg, kritikus, igazgató, éppen csak színész nem. Leginkább tudós volt, az irodalomtudományok doktora. Nekünk esztétikát és művelődéstörténetet tanított, érdekes, színes előadásokban szerettetve meg velünk mesterségünk száraznak hitt elméleti részét. Szakmájuk nagy tudású és alázatos művelői voltak valamennyien." Az Akadémista társakról Harmincas létszámmal indult az osztály - az első év végére ennek a felére fogyatkoztunk. Maradt tíz lány és öt fiú. A lányok közül mindmáig kedves kolleginám, sok-sok előadásban partnernőm, Bánki Zsuzsa a legismertebb, de Feleki Sári is szép pályát futott be. Fülöp Kató tehetséges és felkapott lány volt, különösen miután Kiss Ferenc felesége lett. Hídvéghy Vali már egészen fiatalon nagy filmkarriert csinált, több filmben is partnerek voltunk. A háború után nyugatra távozott, s férjhez ment a magyar származású híres filmproducerhez, Joe Pasternakhoz (nem Pasternák felesége lett!!! Szerk.). A többiek nem kaptak szerződést, szétszéledtek, nem tudom, mi lett a sorsuk. A fiúkra, talán mert kevesen voltunk, jobban emlékszem. Szegény Rajczy Lajos - egyike volt a legnagyobb tehetségeknek - nem bírta idegekkel az ötvenes évek megrázkódtatásait, öngyilkos lett. Tamás Jóska egy időben a Madách színházban játszott. Várnai Lacit munkaszolgálatban halt meg. Nagy István az akadémia után szerződés nélkül maradt, kiment Dél-Amerikába ... Szomorú ez a leltár. 1939-ben kaptunk diplomát, akkor tört ki a második világháború. Kegyetlenül nehéz évek, évtizedek következtek ezután. A történelem szétszórta, alaposan megritkította egykor lelkes társaságunkat. A történelem - meg az idő." Az első színpadralépés története "... színész számára mindig emlékezetes marad az első színpadralépés, akármilyen kis szerepben történik az. Bennem is mély nyomot hagyott első "fellépésem" a Nemzeti Színházban: ma is a hideglelés környékez, ha rágondolok. Egy Ortner nevű szerző Beethoven című darabját adták Kiss Ferenccel a címszerepben - én egy inast alakítottam. Két "nagyjelenetem" is volt. Az elsőben egy poharakkal megrakott ezüsttálcával a kezemben forgolódtam a császári fogadáson, pezsgővel kínálva az előkelőségeket. Amint beléptem a színpadra, s megláttam a sok színészt - Kiss Ferenc-Beethoven éppen ágált valakivel - elkezdett remegni kezem-lábam: ennél fogva a poharak is szilaj csörömpölésbe kezdtek, s félájult állapotban ilyeneket hallottam sziszegni a fülembe: "mész innen, mit csinálsz? menj odébb!". A színészeket érthetően zavarta, hogy szétcsörömpölöm a jelenetüket. Következett a második attrakcióm, amikor is az estély végeztével egy koppantóval el kellett oltanom az égő gyertyáknak álcázott villanykörtéket: a világosító a mozdulataim nyomán kapcsolta ki az égőket. Nehéz pillanatokat okoztam szegénynek, ugyanis az idegességtől össze-vissza kalimpált kezemben a koppantó, csoda, hogy a gyertyák a helyükön maradtak. Ilyen ügyetlen voltam." Ismerkedik a színpad nagy titkaival "Idővel azután - hála tanáraimnak és a sok gyakorlatnak - már "lehiggadtam", lassan megszoktam a színpad atmoszféráját és sikerült a szerepre koncentrálnom. A vizsgaelőadásokon többnyire meg voltak velem elégedve. Változatos szerepkörökben kellett helytállnom, volt közöttük komikus, szerelmes és drámai típus egyaránt. Csokonai Karnyónéjában Karnyó féleszű fiacskáját, Samukát játszottam: aranyos clown-szerep volt, bár egy kissé elütött az alkatomtól. Pailleron: Az egér című darabjában ellenben egy ötven év körüli földbirtokosnak, afféle világfinak voltam maszkírozva, akinek kalandja támad egy fiatal nővel. Góth Sándor rendezte az előadást, a Vígszínház egyik alapító tagja, virtuóz technikájú színész, feleségével, a nagyszerű Kertész Ellával ők képviselték leghitelesebben a vígszínházi stílust. Nos, a darab próbáin sehogy sem sikerült rátalálnom arra a könnyed, fesztelen magatartásra, ami egy gazdag francia birtokost jellemez. Látva a kínlódásomat, Góth felhúzatott velem egy kesztyűt, s a takarítónő tollseprűjét eltörve kezembe adott egy "lovaglópálcát", így léptem színre. S csodák-csodája: attól a mozdulattól, ahogy a pálcát az asztalra tettem, s a kesztyűmet lehúztam, egyszeriben ráéreztem a szerepre, élni kezdett bennem az idősödő charmeur figurája. Itt tapasztaltam meg először, hogy néha milyen apróságokon múlik egy-egy alakítás sikere, s hogy tulajdonképpen mennyire bonyolult és összetett dolog is az, amit színpadi emberábrázolásnak nevezünk." Első lépések a Vígszínház színpadán "Nagyjából ezzel a vizsgaelőadással egyidőben került sor első vígszínházi szereplésemre - egy beugrás alkalmából. Harsányi Zsolt Grófkisasszony című darabja volt műsoron. Peti Sándor hirtelen megbetegedett. Vígszínházas tanáraim, Góth Sándor és Hegedűs Tibor úgy gondolták, nekem kellene helyettesítenem őt egy link, tarháló újságíró vaskos epizódszerepében. Délelőtt szóltak - este előadás. Délután négykor kezdődött a beugrópróba. Főleg a nemzetis statisztálásaim tapasztalatai nyomasztottak: ott mindig nagy felfordulásra érkeztem, a színpadon rengeteg ember, díszítők, öltöztetők, zaj, lárma, mint egy gyárban. Hogy fogok és ilyen körülmények között felkészülni? Ki fog ott törődni velem, a sok ideges ember között? (Nem vettem figyelembe, hogy a Nemzeti repertoár színház volt, több darabot tartott műsoron, ezért ismétlődtek gyakran a bontással, átdíszletezéssel járó kaotikus jelenetek; a Vígszínház ellenben en suite játszott, ezért itt nem kellett oly sűrűn bontani és építeni.) ... Góthék meg lehettek velem elégedve, mert nem sokkal ezután Hegedűs Tibor egy kis szerepet osztott rám új rendezésében, Patricia Hore Orvoskisasszony című színművében. Muráti Lili, Ajtay Andor és Greguss Zoltán mellett egy diákot játszottam, egy orvosnövendéket. Legelső, kedvező benyomásaim a próbák és az előadások folyamán tovább mélyültek. Semmi kapkodás, semmi hisztéria, óramű pontossággal zajlott minden, zökkenők nélkül, felkészülten érkeztünk el a bemutatóig. A "sztárok" most is közvetlenek voltak velem, előzékenyen javítgatták a túlzásaimat. Volt egy hosszabb jelenetem az orvosprofesszor Ajtayval, s borzasztó nagy ambícióval "alakítottam" előadásonként mindig mást találtam ki, másként reagáltam. Ajtay - aki különben nem volt éppen galamblelkű kolléga - egy ideig türelmesen figyelte az újításaimat. Végül az egyik előadás előtt félrevont, s nyugodtan elmagyarázta, hogy ha a szerepen belül rátaláltam egy jó hangra, egy jó gesztusra, azt igyekezzek rögzíteni. Ne hozzam a partneremet esténként váratlan helyzetekbe, mert ezáltal megtörik a jelenet ritmusa, s ezt a partnerek nem szeretik. Meglátom, majd ha velem csinálja valaki, én sem fogom szeretni. Rájöttem rögtön, hogy eléggé súlyos hibára figyelmeztet, s nyilván csak egy kezdőnek nézi el ily szelíden a dolgot." Vígszínház helyett elsőként mégis a Royal Színházhoz kerül "1939 májusában az Orvoskisasszony egyik előadása után Jób Dániel, a Vígszínház művészeti igazgatója megszólított a társalgóban. Ritkán kezdeményezett beszélgetést valakivel, s ha megtette, mindig valami konkrét, gyakorlatias oka volt rá. Ő volt a legfőbb tekintély a színházban, fogalom szinte, s ezt tudta magáról. Általában "lóhátról" beszélt az emberrel: gunyorosan, sértően instruálta a színészeket, akik ennek ellenére tisztelték, mivel sikerük volt az előadásokon, s úgy érezték, nem is alaptalanul, hogy ezt nagyrészt neki köszönhetik. Én is így voltam vele. Szóval, amikor Jób megszólított, ez fölért azzal, mintha a kormányzó úr őfőméltósága egy színházlátogatás során arról érdeklődik: "Hogy s mint van a kis Benkő?" - különös tekintettel arra, hogy abszolúte kezdő voltam. Megkérdezte, mik a terveim, hova akarok menni színésznek? Üdvözült ragyogással az arcomon azt válaszoltam (hebegtem), hogy én nagyon szeretnék ide jönni, a Vígszínházba. Mi is így gondoltuk, mondta erre száraz egyszerűséggel, majd jelentkezzem, ha megkapom a diplomámat. Meghajoltam, megköszöntem, szédültem az örömtől - azzal otthagyott. Az ember, kiváltképpen a fiatalember hajlamos egy jó hírt, egy biztatást készpénznek venni, azonnal színezni kezdi, szereti beleképzelni magát a remélt helyzetbe. Hiába, ilyen a fiatalság. Annál fájdalmasabb azután a csalódás, ha az ígéret nem teljesül. Nos, így jártam én is Jób Dániel szerződési ajánlatával. Megkaptam a diplomámat, első utam a Vígszínházba vezetett, ahol Roboz Imre gazdasági igazgató szomorúan közölte velem, hogy még nem kapták meg a várostól az esedékes koncessziót, nagyon bizonytalan a helyzet, nem tud mit mondani. Talán próbálkozzam máshol. Hiába éreztem hangjában a részvét és az együttérzés melegét - velem később is ilyen volt, mindig segítőkész, apám helyett apám, szinte - le voltam forrázva. Most mit tegyek? Érdekes, hogy ebben a letargikus állapotomban egyvalamit éreztem csak bizonyossággal: hogy nem szerződöm máshova, várok a Vígszínházra, hátha ... Azért érdekes ez, mert nem voltam egy hazardőr típus, szerettem a biztos helyzeteket, inkább az óvatosság jellemzett, és lám: ma is furcsának találom azt a "felelőtlenségemet", ahogyan a kínálkozó alkalmakra nemet mondtam. Mehettem volna Rajczy Lajossal együtt a Nemzetibe, nem mentem. Kiss Ferenc behívatott az irodájába, ott volt Horváth Árpád, aki akkor a debreceni színházat igazgatta - később több darabban rendezett a Vígben, nagyra becsültem a tudását, a szakértelmét -, hívott, menjek Debrecenbe: nem és nem. Megköszöntem a bizalmát, de mondtam, hogy nekem ígéretem van Jób Dánieltől, én a Vígszínházba szeretnék kerülni. "Hülye vagy, Benkő!" recsegte Kiss Ferenc. A szerencse, amelynek életem során oly sokszor a kegyeltje voltam, ezúttal Berczy Géza színész képében érkezett. (Az Orvoskisasszonyban játszottunk együtt, onnan ismert.) Egykoron férfiszépség volt és divatos színész. A húszas években a Vígszínházban játszott, de mivel botrányos, kicsapongó életet élt, fölmondtak neki. A körúton ténferegtem, amikor összetalálkoztunk. Érdeklődésére, hogy mi van velem, elmondtam a keserű igazságot. Pár pillanatig töprengett, majd fölvetette, hogy a Royal Színház új produkciójában éppen megbetegedett egy színész: ha lenne hozzá kedvem, ő szívesen beajánl a helyére Kertész Dezső igazgatónak. Persze, hogy volt hozzá kedvem." A Royal Színházban "Tüstént el is mentünk a színházba, amelynek az épülete az Erzsébet körúton volt, a mai Madách Színház helyén. Valaha, a századelőn a főváros legnagyobb varietéje működött itt, majd zenés színház lett, 1936-ban egy évig a Vígszínházhoz tartozott. Éppen egy operett bemutatójára készültek: Mégis szép az élet, ez volt a címe, Turay Ida játszotta a főszerepet. Berczy bemutatott Kertésznek, én röviden elmondtam a történetemet. Egy fotóriporter szerepére vettek fel, esténként 5 pengő gázsiért. Ez csaknem az életet jelentette számomra akkor. Kertész Dezsőnek annyira tetszett a figurám és a játékom, hogy szerette volna, ha leszerződöm hozzájuk. Szerepet adott az új bemutatóban is, Farkas Imre Iglói diákok című zenés játékában, s ebben is sikerem volt. Továbbra is jól éreztem magam a royalosok között, mégis elhárítottam az ajánlatát. S ezúttal is a "Vígszínházi ígéretre" hivatkoztam. "Meg tudom érteni, fiam." - válaszolta és valósággal elérzékenyült. Fiatalon ő is vígszínházi színész volt, ismerte Ditróit, Jóbot, játszott Varsányi Irénnel." A Vígszínházhoz kerül "Nyár vége felé egy este, előadás előtt odaszaladt hozzám valaki, és hozta a hírt: Jób Dániel a nézőtéren van. Ez szenzáció volt, hogy ő eljött ("leereszkedett") a Royalba, csak arra gondolhattam, hogy engem akar megnézni. Mondanom sem kell, borzasztóan izgatottan, lámpalázasan játszottam aznap este, mintha csak az életemért küszködtem volna valakivel. egész éjszaka nem aludtam, hol kétségbeestem, hol reménykedtem ... Másnap délelőtt jött egy altiszt, Roboz Imre üzenetét hozta: keressem fel a Vígszínházban. Ezt jó jelnek véltem: ha nem szerződtetnek, nyilván nem hívatnak. Bementem, Roboz rám nézett a meleg, barna szemeivel és közölte: ha megfelel, szerződtetnek havi 120 pengővel. Megfelel? - csaknem a nyakába borultam. "Menjen át Jób Dánielhez, várja magát" - mondta. Jób az íróasztalnál ült, egy iratcsomóba mélyedt, felszínesen észlelte csak, hogy ott vagyok. Rövid beszélgetésünk minden szavára emlékszem: - Na, hozzánk jön? - Igen, igazgató úr, aláírtam a szerződést. - Jó ... Színész lesz? - Igen, szeretnék ... - De ez nem a Royal! - Tudom, igazgató úr. - Igyekezni fog? - Nagyon, igazgató úr. - Helyes ... Érezze jó magát. - Köszönöm, igazgató úr. Az utcán tértem magamhoz." Benkő Gyula megnősül "Többször feltették már nekem azt a kérdést, miért is nősültem meg olyan fiatalon. Túlzottan el voltam kényeztetve. Nem tudtam magamról gondoskodni, és nem is nagyon érdekelt az élet gyakorlati oldala. Akadémista koromban beleszerettem egy kolléganőmbe, Zádor Gyöngyibe, aki egy évvel fölöttem járt. 1939-ben végeztem és '41-ben már olyan jól ment a sorom, hogy garzonlakást tudtam bérelni. Össze akartunk házasodni, de hirtelen meghalt. Úgy tudtam magam ezen túltenni, hogy mélyen a lelkembe nyúltam és mindenestül kitéptem az érzést. Ezt követően 2-3 évig rettentő laza életet éltem. Minden este bárokba jártam, a Császárfürdő étteremben vacsoráztam. Jöttek sorban a barátnők. Viszont arra hamarosan rájöttem, hogy ez nem nekem való élet. Az utcánkban mindig álldogáltak autogramkérő lányok ... stb. Egyszóval tudtam, hogy a legjobb megoldás, ha megnősülök. Na, nem úgy, hogy bárkit elveszek, hanem ha találok olyasvalakit, akibe beleszeretek és el tudom képzelni vele az életemet. A feleségemmel egy villamoson találkoztam. A barátaimhoz készültem. Megláttam egy szép tartású, élénk hölgyet. Elkezdtem nézni, észre is vette az érdeklődésemet, de nem fogadta szívesen. Ugyanannál a megállónál szálltunk le. A barátaim ajtajában értem utol. Icsey Rudolf operatőrnél ismertem meg. Aranyos, kedves, jókedvű, éles eszű nő volt. A férje a fronton szolgált. Szívesen találkozott velem baráti társaságban, de kettesben randevúzni nem tartotta volna etikusnak. Akkoriban Fényes Alice volt a barátnőm, aki a vőlegényét Amerikából várta vissza. 1944-ben a feleségem elvált az első férjétől, így én szálltam ki a kapcsolatunkból előbb. Vidéken tartottuk az esküvőt, és két hetet töltöttünk egy zempléni várkastélyban. Fokozatosan rendezkedtem be a családi életre. Budán béreltem egy villát, fogadtunk a feleségem kislánya, Bori mellé dadát. Sokáig társasági életet éltünk, a kollégáim gyakran ellátogattak hozzánk. Vágytam erre a polgári életre, hogy ne szórjam magam széjjel. Szükségem volt arra, hogy legyen egy otthonom, hogy kormányozza valaki a gyakorlati életemet. Nagyon jól éltünk együtt. Egyetlen baj volt, hogy kiköltöztünk ide, hiszen itt szinte falusi élet van. Sokat voltam távol, neki pedig messze volt innen a város, az ismerősei. Ahogy idősebb lett, ezt egyre nehezebben viselte. Pedig ő talált rá erre a házra, mert tudta, hogy szeretem a természetet. Mindig is szerettem egyedül lenni. Szükségem volt az erdőbeli, természetbeli magányra. Nagyon ritka volt, ha 2-3 hetet nyugodtan el tudtam tölteni valahol. Sajnos, nem tudtam igazán együtt élni - klasszikus értelemben a feleségemmel. A nap huszonnégy órájából tizenkettőt távol töltöttem és még utána tanulnom kellett. 1990-ben halt meg hosszas szenvedés után tüdőrákban. Jelenleg egy fedél alatt élek a lányommal és Péter fiammal, valamint az ő gyermekeikkel. A Vígszínházban "Nagyon divatos volt a naturbursch szerepkör, amikor elvégeztem az akadémiát. A francia vígjátékokban és polgári drámákban a kamaszos fiatalember rendszerint szerelmes volt egy ragyogó nőbe, de mindig háttérben maradt. Ez olyan szerepkör volt, amit a közönség nagyon szeretett. Ezt én nem vettem észre vagy rosszul ítéltem meg, mert már akkor szívesebben játszottam volna érett, idősebb szerepeket, azonban mindig fiatalabbnak látszottam a koromnál. Jób Dániel szerencsémre néha bedobott engem egy-egy karakter szereppel a mélyvízbe. Ennek köszönhető, hogy a fiatalos külsővel megáldott férfiúszerepek mellett sokkal karakterisztikusabb szerepeket is el tudtam játszani, mint például Ibsen Vadkacsájában a részeges teológust. Ezután következett az Atyai ház Remenyik Zsigmondtól. Az írót alakítottam, akit önmagáról formázott meg Remenyik. Negyven-negyvenöt éves korában tér haza a főhős Dél-Amerikából. Egy kúrián élt, ahol egy cselédlányt teherbe ejtett, ezért kellett elutaznia. Amikor hazatér már csak a szomszéd bácsi él, s együtt végigjárva a szobákat felidézik a múltat. Ez a dramaturgiai forma a következő stílusproblémát adta: az ősz hajú, rokkant öregember maszkját nem lehetett minden egyes visszaemlékezésnél levenni, hanem annak a módját kellett megtalálni, hogyan lehet stílusosan érzékeltetni, hogy egy fiatalemberrel történnek a dolgok az atyai házban. Először nem is rám osztották ezt a szerepet, másik darabot próbáltam a Pesti Színházban. Azonban az elődöm nem tudta megoldani a feladatot. Ösztönösen találtam rá azokra a gesztusokra, amelyek segítettek a fiatalember megformálásában. A sántaságot arra az időre abbahagytam és mindig féloldalt álltam a nézőtérnek, hogy ne a maszkomat nézze, hanem a fiatalabb mozgásomat, hangomat vegye tudomásul." Naturbursch szerepek sora " ...Ezt a szerepet aztán sorra követték a naturbursch alakítások. Warrenné, Candida, Apák és fiúk. 1945-ig. Háború alatt jártak színházba. Sokszor volt közben légiriadó, amikor a színház pincéjébe húzódtunk a nézőkkel együtt. A háborús helyzet jól tükrözte az emberek lelkiállapotát: szerettek színházba járni, asszociáltak arra, ami a színpadon történt. G.B.Shaw Candidája nehezen emlékezteti az embert a német megszállásra és mégis sírtak az előadás alatt az emberek pusztán a líraiság és a bensőséges hangulat láttán, hallatán. Kinn a német csizmák kopogtak, a közönség pedig benn zokogott. A legkisebb humanitás is kiérezték az előadásokból. Vezérelte az embereket a színház, lehetett érzékelni azt a kávéházakban is, ahol időről időre megbeszéltük az aktuális politikai helyzetet." Egy Miguel nevű gazdag spanyol fiú szerepét kapja első alkalommal Noel Coward A márkiné című vígjátékában. (Az első jelmezes próbán Jób Dániel a nézőtéren ül. A pályakezdő ifjú a hitelesség kedvéért befeketítette a haját, sőt még bajuszt is növesztett, amit a direktor leborotváltatott. A következő próbán pedig műbajuszt ragasztatott fel vele, ami sokkal kényelmetlenebb volt, mint az igazi. Az indoklás: "Hülye vagy? Azt ígérted, hogy színész leszel?! Képzeld, hogy meglát a Kovács bajusszal, amint a Fischerben eszel. Utána eljön a színházba, te bejössz a színpadra és azt mondja, jé, itt a Benkő, nemrég láttam vacsorázni. De én azt szeretném, ha a Kovács azt mondaná, jé, milyen jó ez a Miguel! Tudod, milyen nagy különbség?) "Kis szerepben" kitűnik a Pygmalionban és Hunyady Sándor A kártyázó asszonyok című vígjátékában is - majd Fodor László Születésnapi ajándék című színművében övé az egyik főszerep. Fiatal párizsi milliomost alakít, aki megvásárol egy nőt a gyarmatokon szolgáló barátjának. Egy siheder-Don Juan szerep következik Bókay János Első szerelem című vígjátékában. 1940-es években Színésszé érésének folyamatában szerencsés állomás a Pódium Kabaré egyéves vendégeskedése a Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban. Az 1940/41-es évadban Békeffy László kabaréiban lép fel, de emellett a Vígszínházban hol csélcsap ficsúr, hol kezdő szerelmes, hol jó mozgású dzsesszkarmester és Mezey Mária oldalán Maugham Színházában Tom Fennel. A Békeffyék után üresen maradt Pesti Színháznak a Marton ügynökség megszerzi Keith Winter népszerű amerikai drámaszerző és filmíró Tűzvész című darabját, ami nagy fogásnak bizonyul: az 1941. november 15-ei bemutatót követően 300-szor megy egyfolytában. A melodramatikus végbe torkolló darab egy amerikai farmercsalád életéről szól, s Benkő Gyula egy szertelen, felszínen indulatos, éppen a történet folyamán felnőtté váló fiatalember szerepét kapja. Remenyik Zoltán Az atyai ház című drámáját 1943 márciusában mutatja be a Vígszínház, Hegedűs Tibor rendezésében. A főhős, András hosszas külhoni csatangolás után hazatér a szülői házba, s a család régi barátjának közreműködésével lepereg előtte a múlt, elhunyt szülei élete, s megtudja, hogy a távollétében ugyancsak elhalálozott szobalány gyermekének ő az apja. A történet hatására lemond a további kalandokról, a családi fészekben marad, itt szándékozik felnevelni gyermekét. András szerepét Szakács Miklós kezdi próbálni, őt azonban elhívják a világhírű film nyomán nagy sikerrel kecsegtető Manderley ház asszonya főszerepére. Így lesz a főszerep Benkő Gyuláé. Főszerep után egy kisebb feladatot kap Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabjában: a szerencsétlen család erkölcsi káoszában tehetetlenül vergődő fiút játssza. A régóta várt közönségsikert a Warrenné mestersége hozza meg 163 előadásával. A címszerepben: Ladomerszky Margit. Benkő Gyula a mihaszna, eladósodott lelkészfiút, Franket játssza. Elkésetten romantikus fiatalembert alakít Herczeg Ferenc Fecske és denevér című színművében. A háború végigsöpör a fővároson A német megszállás napján három előadás is szerepel a színház műsorán. A Mi kisvárosunkat félbe kellett szakítani egy légiriadó miatt, de a Warrenné és "A fecske és a denevér" izgalmak nélkül lemegy. Novemberben mutatják be G.B.Shaw Candidá-ját, amelyet Sármássy Miklós rendez. Benkő Gyula Marchbanksot, a nem ritkán fellegekben időző fiatal költőt játssza. A Candida után még két bemutatót tart a színház: Selma Lagerlöf Portugális császára és Ibsen Vadkacsa című darabját adják december elején. Benkő Gyula mindkettőben játszik, előbbiben egy vándorkereskedőt, az utóbbiban egy volt teológust. December 24-én a várost körülzárják. Benkő Gyula villájában oroszok teáznak, majd tovább csatáznak. 25-én telefonál, őt már elérte a front, nem tud hogyan eljutni a színházba. Ráday Imre kényszerfélreállítását követően, Ő veszi át a fiatal szerelmes bonviván szerepkört, és számtalan szerep, főszerep várja, ahol tudását, színészi játékát csiszolni tudja. 1945-re Jób Dániel fokozatosan bevonja az irányítási feladatkörökbe is, egyre nagyobb rálátással bír a színház gazdasági ügyeinek háttérre. Közvetlenül a háború után ismét a Vígszínházban "A háború iszonyú pusztítást vitt végbe a színházi társadalom soraiban is. Többen megjárták a német haláltáborok és Voronyezs poklát, Sopronkőhidát. A nagyszerű Horváth Árpádot a nyilasok megölték, Vörös Pál, színházunk kitűnő díszlettervezője az orosz hómezőkön pusztult el. Roboz Imréről több helyütt is azt olvastam, hogy a nyilas suhancok végeztek vele egy bérház udvarán: én úgy tudom, hogy Bókay Jánoséktól igyekezett a Bajor-villába, mivel azt biztosabbnak vélte, s útközben, a Krisztina körút közelében egy légitámadás során a nyoma veszett. Majorhoz indultam a Nemzetibe, s az első ember, akivel a színház folyosóján összetalálkoztam: Jób Dániel volt. "Kis Benkő!" - kiáltott fel. "Igazgató úr!" - kiáltottam én is boldogan, s már mozdultam, hogy megölelem. Láttam, hogy párás a szeme, de nem "reagálta le" a mozdulatomat: mint mindig, most is tartotta a három lépés távolságot. Ez is nagyon jellemző volt rá - ha nagyritkán elérzékenyült, azonnal palástolta is, visszafogta magát. Véget ért a háború, túléltük, váratlanul találkoztunk, mindhiába: Jób Dániellel nem lehetett összeölelkezni. "Ugye, hozzánk jössz?" - kérdezte. "Hát persze!" - válaszoltam. Egyszerűen nem tudtam, de nem is akartam nemet mondani neki. Az az igazság, hogy féltem a Majorral való találkozástól. Nem szívesen mentem volna a Nemzetibe. Társulatának több tagját tiszteltem, nagyra tartottam, de maga a színház valahogyan úgy élt az emlékezetemben, mint egy rideg-hideg gyárüzem. Nem mentem később sem, 1950-ben, pedig akkor Gellért Bandi barátom hívott a "Noszty fiú ..." főszerepére. Jób bevitt egy irodába, elém tette a szerződést, aláírtam. Utána mentem Majorhoz - aki nem volt bent, én pedig nem tudtam (nem akartam?) megvárni. Tisztelettel kértem a titkárnőjét, Kovács Alice-t, mondja meg neki: itt jártam, köszönöm, hogy hívott, a Vígszínházhoz szerződtem." Vígszínház 1945-1947 "Óriási hévvel, tettrekészséggel mozdult meg mindenki a felszabadultság érzésétől és takarította el együttesen a nyomokat. A színházak helyzete is, mint minden, megváltozott. A pénz semmit nem ért. Kevés olyan tőkés volt, aki a színházat támogatta volna, mint a Faludyak, vagy Roboz Imre, és Jób Dániel a két világháború között. Ebben a korszakában a színház nehézkesen működött. Kijárási tilalom volt érvényben, az előadásokat délután kellett tartanunk, hogy hazaérjen a közönség. De az akarat mindent legyőzött - 1945 május végén már bemutatót tartottunk a Rádiusz mozi helyiségében, ahova kijelölték a romokban heverő Vígszínház helyét. Gorkij Éjjeli menedékhelyével nyitott meg a színház..." A háború sújtotta Budapest első előadásainak egyike már Benkő Gyula vezetői irányítása mellett zajlik, igaz a bombázások során súlyosan megsérült Vígszínház épülete helyett a Nagymező utcában, egy ideiglenes hajlékban, a Rádiusz Moziban, 1945. május 30-án. Gorkij: Éjjeli menedékhely bemutatása, Somló István rendezésében, Tolnay Klári, Dajka Margit, Ajtay Andor, Bihari József, Rózsahegyi Kálmán társaságában, a kor egyik legnagyobb kulturális eseményévé növi ki magát. Aljoska epizódszerepében vesz részt Benkő maga, ebben a háború utáni első bemutatóban, az Éjjeli menedékhelyben. Majd A hattyúban Ági Miklós, az érzékeny lelkű házitanító. Felújítják A mi kis városunkat, majd bemutatják Balázs Béla "Mozart" című darabját, Benkő Gyulával a címszerepben. A következő említésre méltó feladat Csehov Három nővérében az álmodozó-filozofálgató Tuzenbach bárója. Az előadás rendezője Marton Endre. "1947-ben konszolidálódott annyira a helyzet, hogy a nézők este is tudtak színházba jönni. Addigra a polgári réteg is elvesztette a maradék pénzét. 1944-ben nekem háromezer ötszáz pengő volt a fizetésem, ami a legmagasabb fizetések közé tartozott. Villát tudtam belőle bérelni Budán. A kollektív szerződés gázsiját kétezer ötszáz forintban állapították meg. Az összehasonlítás kedvéért: egy forint húsz fillérért lehetett egy kávét inni." A színházak helyzete az államosítás idején Megnőtt a színházak társadalmi jelentősége. Ebből a szempontból nézve a Vígszínházat, ami nem volt egy forradalmi színház, nem polgári színházként kezelték. Ez nagy félreértése volt az akkori furcsa politikában. Hiszen nagy forradalmi változás volt annak idején, hogy megalapította ennek a színháznak a társulata a polgári színjátszást Ditrói Mór zseniális munkásságával és Roboz Imre, valamint Jób Dániel kontinuitásával. Keresték Európát, a nagyvilágot és a polgári stílust, színjátszást itt valósították meg. Azt lehet mondani, hogy a többi magánszínház is ezt a példát követte. Olyannyira, hogy már a Németh Antal-féle Nemzeti is kísérletet tett erre, sőt szerződtetett el a Vígből színészeket. De mondhattam volna a Magyar, illetve a Belvárosi Színházat is. A háború utáni időszakban ambvivalencia alakult ki. Előny volt az, hogy államosították, társadalmiasították a színházat. Megnőtt a színház felelőssége. Az államosítás volt a létbizonytalanság megszüntetője. Senki nem gondolta azt, hogy a biztonság, amit az állam adott, maga után vonja azt a hagyományt, amit a Nemzeti Színház és az Operaház képviselt, amely intézmények állami szubvencióval éltek. Hasonló struktúra bevezetésére került sor a Vígben is. A Nemzetiben minden egyes hónapban volt egy bemutató, emellett kulturális kötelezettséget is teljesített. Diákoknak, minden társadalmi rétegnek játszottak, ismertette repertoárján keresztül a világirodalmat. Ennek a mintájára szerveződött a Vígszínház, aminek az lett a következménye, hogy elveszítette az arculatát, az egyéniségét. A politikai tendencia minden "polgári csökevényre" ránehezedett. A színházak helyzete alaposan megváltozott azzal a politikai gesztussal, hogy a szociáldemokrata párt és a kommunista párt a szocialista-realista stílust próbálta megkövetelni. Egyre erőteljesebben bontakozott ki ez akkor, amikor a két párt egyesült, és a polgári pártok eltűntek a palettáról. A kultúrpolitika onnantól kezdve teljes egészében irodalomra, képzőművészetre, stb. rátelepedett. Érezhető volt a szovjet hatás a darabválasztásban is. Új színházi stílust kellett kialakítani, amiben a magyar színészet minden ellenére embert tudott ábrázolni a színpadon. A legpropagandisztikusabb darabokban is. A közönség eleinte elment megnézni, egy bizonyos mértékig elfogadta ezt az újat, de nagyon hamar megunta. Ekkor indult meg a klasszikus és "hatékony" közönségszervezés az üzemekben. Azelőtt, aki színházba szeretett volna jönni, séta közben valahol a városban egy jegyirodában jegyet vett, amit este a pénztárnál kapott meg és megnézhette az előadást. 1945 után a keleti színházak, főleg szovjet színházak rendszere szerint kezdett működni. Ipari üzemekben, irodaházakba ment a közönségszervező és brigádoknak adott el jegyet. Ennek az lett a következménye, hogy a szakszervezet által, kulturális támogatásként megvett jegyekkel elmentek a színházba kulturális életet élni. A részvételt bevezették a brigádnaplóba. Igen ám, de a 20 emberből elment kettő. És a "telt házakban" foghíjas volt a nézőtér. A Vígszínházban hármas vezetés alakul ki, Tolnay-Somló-Benkő Hivatalosan 1948 szeptemberében hatályon kívül helyezik Jób igazgatását, és a Tolnay-Benkő-Somló direktóriumnak adják át az irányítást. A megváltozott helyzet, új finanszírozást igényel, ám az örökölt hiányok miatt, inkább csak a foltozásra elegendő a bevétel. Gyakran személyes vagyontárgyaik értékesítésével tudják finanszírozni a fizetéseket. Az államosítást megelőzően még megrendezi Dosztojevszkij egy darabjának átiratát, amely "Két férfi az ágy alatt" címmel kerül műsorra. "... a háború utáni színházi világ, társadalmi helyzet gondolkodásra késztetett. Meg kellett mentsük azt a Vígszínházat, aminek annyi mindent köszönhettem. Adódott egy időszak, amikor úgy segíthettem a legtöbbet, hogy tapasztalatlanságom, tudatlanságom ellenére, vagy éppen ezért elfogadtam a három igazgatói szék egyikének a kinevezését. Egyikünk sem gondolta ezt az állapotot véglegesnek, hiszen Tolnay Klári és Somló István is színész volt. Igazgatónak pedig születni kell. Hiányzott belőlünk a hosszantartó vezetésre való ambíció. A célunk a társulat megmentése volt addig, amíg az államosítás be nem fejeződik. Külön szerencse volt, hogy visszakerülhettem abba az épületbe, ami a szülőhelyem volt, mert mint színész ott születtem meg. Ez az érzés még azt is pótolta, hogy már nem Vígszínháznak, hanem Néphadsereg Színháznak hívták az épületet. A vígszínházi stílus és jellemrajz ott is tovább élt, a falakba ivódva még a mai napig is van hatása." Benkő Gyula és a politika "... a politikai életbe kényszerből kerültem. Úgy lettem a szociáldemokrata párt tagja, hogy a Vígszínháznak a háború után kellett valahová tartoznia. A léte függött a kultúrpolitikától. A kommunista párthoz tartozott az Operaház, a Nemzeti Színház. Annak, hogy a Vígszínház szociáldemokrata párt alá került, volt története, hagyománya. A két világháború között a Magyar Munkáspárt lapja a Népszava volt, amelynek volt egy olyan hagyománya, hogy a munkások számára rendelt előadást. A Vígszínház mindig szerződésben állt a Népszavával. Minden hónapban, hétvégén játszották ezeket a Népszava-bérletes előadásokat. Ez jelentette a kapcsolatot a munkáspárttal, amelynek hagyományai abból fakadtak, hogy a színház közönségét nagyon meg kell becsülni, és nem szabad elhanyagolni a műveltség ápolását. Hiszen ezen emberek gyerekeiből lettek azok a nézők, akik már tudtak pénzt áldozni arra, hogy rendszeresen elmehessenek színházba. Én 1939-45-ig azt sem tudtam, ki a kultuszminiszter, nem érzékeltük, hogy felügyelet van a fejünk felett. A színház felelőssége volt, mit mutat be. Nem volt erős kultúrpolitikai nyomás. A háború után a polgárosodás fő centruma volt a Vígszínház. Ennek következményeként a Szocdem párt patronálta a színházunkat. S aki a színház élvonalába tartozott, annak illett belépni a pártba. Amikor egyesült a két párt, alakult egy bizottság, amelynek az volt a feladata, hogy eldöntse: kit vesznek át a Kommunista Pártba. Olyan mértékben vettem részt a pártéletben, amiről azt gondoltam, hasznossá válhat a színészet érdekében. A személyemet illetően olyan vélemény alakulhatott ki, hogy egy polgári népszínházi színész vagyok. Erősen kellett kapaszkodnom, ha nem is felszínen, de jelen tudjak maradni. Igyekeztem nem feltűnést kelteni. Nem használtam ki a sikereimet, nem kerestem a barátságokat. Próbáltam magam függetleníteni. Sok jele volt annak, hogy én ne menjek "elöl". Voltak barátaim, akik a Művésztanács tagjai voltak a minisztériumban. Ők mesélték, kivel hogyan hasonlítanak össze. Ezeket úgy tudtam elviselni, hogy megelégedtem azzal a fajta munkával, amit csináltam. És még mindezek ellenére is elég korán megkaptam a Jászai-díjat, az érdemes, majd a kiváló művész címet. Észrevettem mindezek ellenére, hogy igyekeznek a háttérben tartani, félreállítani, de nem nehezményeztem ezt, mert nem voltak soha vezetői, színházigazgatói ambícióim. Olyan bátor azért nem voltam, hogy nyíltan szembeszálltam volna a rendszerrel, hiszen családom volt, féltettem őket is és a már kivívott pozíciómat is. Akkoriban ez nem volt különleges dolog, hiszen divattá vált egyes művészeket "kivonni a forgalomból", és nem én voltam az egyedüli, akivel ez megtörtént. Ott volt például Gobbi Hilda. Mehettem volna a Nemzetibe, Major Tamás mindig nagyon kedves volt hozzám, szép szerepekkel kecsegtetett, de nekem az életem volt a Vígszínház. Soha nem hangoztattam vagy reklámoztam a hűségemet, egyszerűen színész akartam lenni és nem nagyüzemi munkás, aki egymás után darálja a szerepeket. Lehet, hogy a Vígben nem alkottam akkorákat, mint a Nemzetiben tehettem volna, de annak a stílusa nem tetszett nekem. A közönség körében, a pályatársak körében megbecsültnek éreztem magam: használható, jó színésznek tartottak. Sajnos, most, amikor megérettem az igazán jó feladatokra, a kor annyira megváltozott, hogy erre már nincs lehetőség és biológiailag sem tudnám vállalni." Benkő direktor úr, és az államosítás 1948. március 25. Az üzemek államosításának és a Liliom premierjének napja a Pesti Színházban. Jób Dániel leváltása után Benkő Gyula tagja a folyó ügyek intézésére kijelölt háromtagú bizottságnak, Somló István és Rothberger László, később Tolnay Klári mellett. Igazgatói tevékenysége idején, amikor egyszemélyben volt színész, rendező, dramaturg, menedzser, akkor is folyamatosan játszik: szerelmes párt Ruttkai Évával az Anita Hart és Maurice Brod szerezte Baby Hamiltonban. Roland George Simone és a béke című vígjátéka a négy nagyhatalom tanácskozásából meríti tárgyát: a magasrangú diplomaták sofőrjeit teszi meg főszereplőknek. A következő szerep Emanuel Robles algériai író Simon Bolivar venezuelai szabadságharcáról szóló darabjában várja. Államosítás után a Színház és Filmművészeti Főiskola tanára hat esztendő keresztül, s közben az Ifjúsági Színház tagja, 1949-től két évadon át. Az államosítás előtti utolsó évad legjelentősebb sikerét a Művész Színházban aratja, Arthur Miller Édes fiaim című drámájában. Chris Kellert játssza. Rendező: Apáthi Imre. Az államosítás következményeként kerül Benkő Gyula az Ifjúsági Színházba, amely a Víg társulatának egy részével kezdi meg működését. Az igazgató: Egri István. Benkő Gyula 1951 őszéig játszik itt. Mehetett volna a Nemzetibe, de tartott attól, hogy elveszik a Major-féle "húsdarálóban". Az Ifjúsági Színházban Az Ifjúsági Színházban eltöltött két évad: üresjárat a színész pályáján. Egysíkú, sematikusan megírt figurákat próbál "élettel telíteni", több-kevesebb sikerrel. A két évad során nyolc darabban játszik, hol negatív figurát, hol szovjet katonahőst, s előfordul kazányi mesejátékban is, mind Dzsemart herceg. A színházat az ifjúság világnézeti nevelésének céljából kreálják, ennél fogva műsorán javarészt szovjet darabok szerepelnek, amelyekben a szovjet emberek (leginkább honvédő katonák) hazaszeretete, állhatatossága, kommunista morálja van példaképpé heroizálva. Előfordulnak elvétve magyar művek, sőt vígjátékok is a műsorban, ezek a reakciós elemek furfangos leleplezésével kacagtatták - és okították! - az ifjú nézőket. A színház első bemutatójában, Gyárfás Miklós - Örkény István Zichy palota című vígjátékában a jóravaló, ám hiszékeny kollégiumi növendékek között ő az áruló, a főgonosz. Eltaposni való, reakciós féreg után a háború frontján hősi érdemeket szerző szovjet katonaparancsnokot alakít Szimonev Legény a talpán és Gorbatov Az apák ifjúsága című színműveiben. Szurov drámájában, a Sérelemben gránit szilárdságú párttitkárt. Színházát folyamatosan támadják, mert képtelen hitelesen ábrázolni az "új típusú" szovjet embert. "Dacost", az első évad után a Belvárosi Színházba helyezik át főrendezőnek. Helyére Hont Ferenc kerül. A Vígszínház megújulásának esztendei "A Vígszínházat 1951-ben a honvédség katonái hozták rendbe, a világhírű magyar színházépítész, Kaufmann Oszkár tervei alapján. A legfeltűnőbb változást Fellner és Helmer páholysorainak kiiktatása jelentette, Kaufmann mindössze négyet hagyott meg közülük protokolláris célokra. Ezáltal a nézőtér tágasabb lett, hatalmas zenekari árkot építettek be, ami nem volt szerencsés, mert a színház akusztikája megromlott. Amikor végre csökkent a háborút idéző darabok száma, a kiskatonák is elmaradoztak és újból megjelent színházunkban a polgári réteg. A színház zavartalanul működött az 56-os forradalomig. Amely történelmi esemény megint új helyzetet teremtett. A forradalom leverése után megjelentek az úgynevezett "ellenséges" darabok. A kultúrpolitikában egyre inkább csak három szó fordult elő: támogatom, tűröm és tiltom. Az általunk játszott polgári darabokat nem nagyon támogatták, de tűrték. Úgy vettem észre, hogy ebben az időben az állam próbálta a támogatását csökkenteni, ami abszurd helyzetet eredményezett, mert a színházak túl voltak szervezve. A Vígszínház a háború előtt harminc tagot számlált, az államosítást követően hatvan-nyolcvan tagot. Műszakkal együtt pedig százhatvan-száznyolcvan személyt. Elképesztő nagy szám. Mondják, hogy nem helyes, nem érdemes ehhez hasonló összehasonlításokat tenni, hiszen a színházat mindig is szponzorálták. Akkor viszont a gazdasági helyzet olyan volt, hogy ki lehetett előre kalkulálni, a 40-50%-os látogatottságból befolyó bevétel hány tagú társulatot enged foglalkoztatni egy ezer személyes színház. A Vígszínház részvénytársaságként működött, a sikerekből felhalmozódott tőkét nem költötték el. Még a gazdasági válság idején is okosan tudtak gazdálkodni. Azért vagyok ilyen "okos" ezekben a dolgokban, mert 1947-49-ben, amikor megbíztak a színház igazgatásával Somló Istvánnal és Tolnay Klárival, alaposan bele kellett magam ásni a gazdasági ügyekbe. Mondhatom, hogy sikeresen tudtuk megoldani a művészinek nem mondható feladatunkat. Adósságunk is csak abból fakadt, hogy be kellett mutatnunk a költséges "Tizenkét hónap" című szovjet mesejátékot. Mindenféle támogatást, közönséget ígértek, amit nem váltottak valóra. Könnyen csődbe kerülhettünk volna még az államosítás előtt. Amely államosítás azt is maga után vonta, hogy a politikailag elfogadott személyek kerültek a színházak élére, s minden színház egyformává vált." A Színművészeti Főiskola tanárának hívják "... amikor ezidőtájt meghívtak az Akadémián tanítani, az a tanrend és filozófiai kényszer, ami akkor az emberekben volt, megzavart. Igyekeznem kellett, hogy az általánosan kialakult módszert kövessem a főiskolán. Politizálni kellett a darabokban, a jellemábrázolásra kevesebb gondot fordítottak. A színpadról a politikai kérdések harsányságának kellett ömlenie. Ez volt a módszer. Észre kellett vennem, hogy azok a tanárok voltak ott, akiktől az állás függött. Igazgatónk, főrendezőnk volt a nagyszínháznál. A mi időnkben főként színészek tanítottak. Vége felé volt, hogy Hegedűs Tibor rendező jött tanítani. Mi lestünk el dolgokat a színésztársainktól, nem volt tudatos tanítási módszerük: pl. Sztanyiszlavszkij módjára helyzetgyakorlatokból hogyan jut el valaki a megoldásig. Nem. Nálunk szituációkat emeltek ki, amiket el kellett játszanunk. Valamint felhívták a figyelmünket: menjetek el a Nemzeti Színházba és nézzétek meg ezt vagy azt az alakítást, mozdulatot. Pl. Sugár Károly, amikor asztalost alakított, eltartotta a többitől a középső ujját, mert azzal kente fel az enyvet és kiszárította az ujját. Magatartásra neveltek minket. Hogyan kell bejönni fiatal grófként, aki lezserül ledobja a lovaglópálcáját. Atmoszférája kellett, hogy legyen a játékunknak. Lehet, hogy huszonegy külsőséges mozzanatból érzünk rá a figura belső magatartására. Ezek a nem túlságosan elméleti, hanem gyakorlati módszerek voltak az Akadémián. Minden tanárnak más volt a kifejezésmódja, amit ellestünk, próbáltuk annak intenzitását elérni. Természetesen nem majmolni, hanem a lényegét megérteni. Nem voltak hosszas elemzések, hanem próbáltuk megcsinálni a feladatot. Vígszínházban 1951-1957 A Honvéd Színház társulata veszi birtokba 1951 őszén-telén a romjaiból a hadsereg által újjáépített vígszínházi épületet. Az új színház igazgatója Horváth Ferenc, vezető színészei viszont a nemrég megszüntetett Vígszínház hírmondói: Bulla Elma, Ajtay Andor, Ruttkai Éva, Sulyok Mária és Benkő. A főrendező Várkonyi Zoltán. Ő hívja Benkőt a Néphadsereg Színházába, s osztja rá a színházavató előadás, Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című történelmi drámájának címszerepét. Ezután a Cyranoban alakítja Christian szerepét, Szabó Sándor és Komlós Juci, illetve Várkonyi Zoltán és Ruttkai Éva társaságában. Sorra következik még két történelmi színműben játszott szerep: Tell Vilmos Rudenz Ulrickja és Kárpáthy Gyula Zrínyijének Mocsáry Dénes tábornoka. 1954-55 táján a Néphadsereg Színház fokozatosan "polgárosodni kezd. Magyar Bálint kerül a színház élére. E korszak szerepei: Marcel Pagnol Topaze (címszerep), Heinar Kipphardt Shakespeare kerestetik (kétbalkezes színházi dramaturg), Leonov A jelentéktelen ember (sznob operaénekes szegény rokona), Csehov Sirály (Trepljov; Nyina-Ruttkai Éva, Arkagyina- Sulyok Mária, Trigorin-Szabó Sándor), Dario Niccodemi Hajnalban, délben, este (Mario), Ibsen Kísértetek (Osvald), John Patrick Teaház az augusztusi holdhoz (Fisby kapitány). 1956 októbere "... 1956. októbere sokkírozóan hatott rám, tudniillik megdöbbentett az a felismerés, hogy a színészi életemet élve mennyire felületes ismereteim voltak csak arról, hogy mi történik a színházi világon kívül. Roppant erővel szakadt rám azoknak a napoknak, heteknek a felfokozott légköre, amiben a lelkesedés éppúgy megvolt, mint a kétség és a félelem, hogy mi lesz itt, ha jönnek az oroszok!... A színház két hónapig nem játszott, idegőrlő időszak volt. Mi elég hamar talpra álltunk, s jóllehet sok feladatom volt, még hosszú ideig nem tudtam feldolgozni magamban az eseményeket. Erősen a szükségét éreztem annak, hogy kis időre kivonuljak a világból, keressek egy csendes helyet, ahol újra megtalálhatom a lelkem békéjét." Egy időre a világtól elvonultan, a Bükk egy eldugott vadászházában csöndes magányba merülve él. Színházművészeti Szövetség Titkára A felbomló színművészeti szövetség helyébe egy új szövetség alakul, a Színházművészeti Szövetség, amelynek titkárává, később 1962-68 között főtitkárává választják. Az irányító párt respektálja Benkő szakértelmét, kezdeményezéseit némi hezitálás után fogadják csak el(nem jó káder), bár vezetői posztra mindig mást helyeznek fölébe. Benkő, többek közt együttműködést indítványoz az írószövetséggel, egy dramaturgiai tanács felállítását javasolva. 1960-1962 1960. szeptember 8-án, a Vígszínház "újrakeresztelésekor" Somló István az igazgató. Benkő Gyula színpadi etűd-játékok után, mint amilyeneket Eduardo de Filippo Az én családom és Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása előadásában alakít, kapja meg Andrej Bolkonszkij szerepét a Háború és béke Piscator-féle színpadi változatában. Újabb népszerű karakteralakítás Jerome Lawrence-Robert Lee Aki szelet vet című darabjában: Hornbeck szerepe. A következő főszerep Majakovszkij Poloska című tündérkomédiájában vár rá. Ő a tetszhalott állapotából életre keltett Pirszikin, akire semmilyen hatással sincs a kommunizmus. 1961-ben az Orfeusz alászáll előadás nyitánya lett a színpadainkon rövidesen végigsöprő Williams - divatnak. A rendező Kazimir Károly, az amerikai délen játszódó történet hőse, Val Xavier pedig Benkő Gyula. A Vígszínház műsora igencsak tarka képet mutat ezidőtájt. Arisztophanész, Dürrenmatt, Majakovszkij, Goethe, Calderon, Szimonov, Tenessee Williams és Mesterházi Lajos darabjai egymás mellett: szédületes sokféleségükkel a színház művészeti irányításának erőteljes megosztottságára vallanak. Kazimirék nagy szerencséje, hogy a kritikusok csak a hatvanas évek vége felé robbantják ki a "profil"-vitát... (Várkonyi egy, az övékénél jóval koncepciózusabb műsorpolitikája e vita során kíméletlenül "eklektikusnak" lesz bélyegezve.) Benkő rendez Mármost a 61/62-es évad elején Somló a sarkára áll és nagy bátran a Vígszínház műsorára tűz egy Molnár Ferenc darabot. A Játék a kastélyban rendezését Benkő Gyulára bízza. Somló emlékezett rá, hogy régi pályatársa foglalkozott már színházi rendezéssel, 1949-ben például egészen mutatósan színpadra penderíti Dosztojevszkij Két férfi az ágy alatt című művének bohózati változatát. Ennél is fontosabb lehet számára, hogy tudja: Molnár Ferenc ürügyén Molnár Ferencet fog rendezni. Kellemes, kultúráltan szellemes előadást, ahogyan az a háború előtti Vígszínház nagykönyvében meg van írva. Nem kellett csalódnia. Az előadás kezdése előtt a hatvanas évek slágerzenéjét játsszák, amely egy ponton átváltódik a húszas évek nyugodtabb, andalítóbb ritmusú muzsikájára, - s immár erre a melódiára megy fel az előfüggöny, s lépnek be a finom eleganciával berendezett kastélyszobába (melynek hátsó, nagy ablakán keresztül csillagfényes égboltot látni) Gál és Turai, a rutinos szerzőpáros, s Ádám, a szerelmes színész. "Min gondolkozol olyan nagyon mélyen?" - kérdezi Gál Turait a darab első mondatában. "Azon gondolkozom - válaszolja az -, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni." Benkő Gyula rendezésének szerencsés kiindulópontja, hogy nem valamiféle "mai üzenet" után kutat, hanem az író létezéstechnikai ábráit igyekszik színpadra másolni. E tekintetben példás körültekintéssel jár el. Láthatóan nagy figyelmet szentel a stílus, a miliő hitelességének: a berendezés, a bútorok és a ruhák korhűségének, a szmokingviselés, pezsgőnyitás, cigarettatárca előhúzás könnyed eleganciájára, a részletekre. Fontosabb erénye munkájának a finom vonalakkal fölrajzolt kompozíció, s ennek keretein belül a jelenetek ritmusának pontos felütése, a poénok fölvezetésének, "megérlelésének", majd learatásának, mint megannyi sziporkázó bagaellnek pompás levezénylése. A színészi játékban annak kicsengtetése, hogy ennek a semmi kis történetnek halálosan komoly tétjei vannak! A Játék a kastélyban sikeres előadás, a közönség élvezi, szereti. Általában "jól veszi" a sajtó is. Elismeréssel ír Benkő rendezéséről Sándor Iván és Film Színház Muzsikában: "Az előadás pergő, szellemes, szórakoztató. Benkő Gyula rendezése könnyed és jó ritmusú. Invenciózus játékosságra inspirálja a színészeket." Bános Tibor, Esti Hírlap: "A mi számunkra a Játék a kastélyban, mint mai színház, mindössze a bohózati helyzetek kiaknázását kínálja. Benkő Gyula a Vígszínház előadásának rendezője érzi is ezt, s főként a harmadik felvonásban remekül él is az alkalommal." Akadnak disszonáns hangok is. Osváth Béla a Kortársban megütközik azon, hogy "Benkő Gyula, akit valóban érdemes művésznek tekintünk, ilyen érdemtelen feladatot vállalt első rendezői kísérletérül." (Írásában főleg a darabot csepüli, az előadással alig foglalkozik.) Csillag Ilona ugyan dicséri az előadást, s benne Benkő munkáját, ám felrója neki, hogy "nem komponálja bele rendezésében a Brechten nevelkedett nézőt." Az előadást 1969-ben, Benkő rendezésében felújítják. Nem az évekkel azelőtti nagy sikerre való tekintettel, hanem egy meghiúsult bemutató pótlására illesztik a műsorba. Akkor is telt házakkal megy. Rendezésről "... a Vígszínházban, már fiatal színész koromban megbíztak egyfelvonásosok rendezésével. De Somlay Artúr volt az, aki a képzeletemet leginkább felgyújtotta. Rajongtam érte, és követtem az ő művészi elveit. Előadás után, esténként a színházzal szemben levő étteremben ültünk egy üveg vörösbor mellett, s szerepelemzéseket csináltunk. Somlay, ahogy beszélgettünk, minden szót leírt, de fájdalom, ezek a becses kéziratok elvesztek a háború poklában. Sokszor tanított arra, hogy az alakításban a legnagyobb átélésen és az összjátékon kívül milyen rendkívül fontos a színész akusztikai elhelyezése. ... igen fontosnak vélte a párbeszédek egymáshoz való zenei kapcsolatát. Aztán beszélt nekem a színészi etikáról, s arról, hogy a színész mindenekelőtt alkotóművész, mert ő formálja a színpadon az író mondanivalóját és érzelmi rezdüléseit. Mindent szeretett, ami ezt segíti és mindent gyűlölt, ami ezt gátolta". (1961. szept.1. Film, Színház, Muzsika) Új szerepekben Az 1962-63-as évad meghozza azt a szerepet, amelyben élete egyik legnagyszerűbb alakítását nyújtja: ő a Rómeó és Júliában Mercutio. Ezután kevésbé formátumos, ám érdekes, változatos szerepekben lép színpadra: a Mélyek gyökerében Várkonyi Zoltán egykori szerepét játssza, egy előítéletektől mentes, jóérzésű demokratát, aki csak passzív szemlélője tud lenni a drámai eseményeknek; Dunai Ferenc Az asszony és pártfogói című darabjában egy munkahelyi problémákkal küszködő mérnököt alakít. Horvai István az Anna Kareninában Anna bátyjának szerepét osztja rá. Nagy sikerrel mutatják be, az azóta már felújításra került darabot, Miller Közjáték Vichyben című drámáját. Benkő Gyula Monceu-t,az elegáns, ápolt, minden gesztusával divatos szerepeire emlékeztető színészt játssza. Egy Operett Színházi kiruccanás (Molnár Ferenc megzenésített Riviérájának főszerepére Seregi László hívja) után Sartre által modernizált Euripidész tragédia, a Trójai nők Menelaoszát játssza az anyaszínházban. Ezidőtájt (másfél éven keresztül folyamatosan arat sikereket az Ódry Színpadon: Marcel Achard Leon és Noel című vígjátékában ő Leon Rolló, a szerencsétlen link figura. William Inge szentimentális életkép-darabjában (Egy éjszaka Kansasban) szerepel ezután. Frederick Knott Éjszakai telefon című krimijében egy nagymenő teniszbajnokot játszik, a bűntény értelmi szerzőjét. 1967 őszén az Ódry Színpadról egyelőre a Víg színpadára költözik, ahol legközelebb A nap fiai című Gorkij dráma főszerepét alakítja. A fiatal Marton László vígszínházi diplomarendezésében Eduardo de Filippo A komédia bosszúja és A cilinder című egyfelvonásos vígjátékaiban hosszú idő után végre ismét kiélheti komédiázó kedvét. 1968-1975 keveset foglalkoztatják "1968 körül a rendező - generációváltozás is oka lehetett annak, hogy kevesebbet foglalkoztattak. Akkor sem lázadoztam, csak máshoz voltam hozzászokva. Várkonyi is természetesen rákényszerült arra, hogy foglalkoztassa azokat a növendékeit, akik már elhagyták a főiskolát. Ajtaytól, Bulla Elmán keresztül Sulyok Máriáig sokunkat háttérbe szorítottak. Ez azzal az idővel esik egybe, amikor a rendezők követelni kezdték kizárólagos jogukat a színházban. Szerették volna azt hinni, hogy minden tőlük függ. Előfordult olyan eset, hogy egy fiatal rendezőt megkért egy általa agyonkínzott szintén fiatal színésznő, hogy engedje meg legalább egyszer úgy elpróbálni a szerepet, ahogyan ő gondolja. A fiatal rendező meg volt róla győződve, hogy a színházban az történik, amit ő akar. Felvilágosítottam, hogy itt az történik, amit a színház művészete akar. (Soha nem játszottam a rendezőnél egyetlen szerepet sem.) A televízióban, rádióban, filmgyárban sokat dolgoztam, a munka nem hiányzott, inkább az, hogy nem értékelték a már megteremtett értékeket... mégsem gondoltam soha arra, hogy megváljak a színháztól. Hiszek abban, hogy az az alap, amit a magyar színjátszásnak a Vígszínház adott, az nagyon komoly és kitörölhetetlen alap. Az a természetes játék, a színész alkotóképességét felszínre hozó módszer. Nehéz a mi szakmánkban megvalósítani, hogy a rendező utasításokat ad. Ez jó dolog lehet, bele lehet találni és a rendező kell, fontos, de csak egy alkotó része a színházi előadásnak. A színész számára meg kell teremteni az alkotás lehetőségét, megformálni egy szerepet. Naturalistának kiáltották ki a Vígszínházat. Nem volt naturalista, mert maga az, hogy az előadás hangnemét, összjátékát a túlzásokról levette, nem engedte ordibálni a színpadon, még ha mérges volt, akkor sem. Őszintének, hihetőnek kellett lennie. A stílusváltások, színházi szerkezetváltások megzavaróan hatnak a színészre. Jelen pillanatban azt érzem, hogy a Vígszínház stílusának és értékének nagyobb lehetősége van és ki is fog bontakozni, hiszek erősen abban, hogy a hagyományok még bennünk, öregekben élnek és például fognak szolgálni. Sok tehetséges alkotóművész ma manapság, de valahogy az elmélyültség, az emberismeret hiányzik belőlük. Én nem tudom elképzelni azt, hogy a Háború és békében a Bezuhovot egy sovány alakatú színész játssza el. Az egy szibériai medve, erős, de közben a lelke befelé forduló, jellemzően orosz típus. Ezek fontos dolgok és csodálkozom, hogy fiatal rendezők ezt nem veszik figyelembe. Várkonyi is hagyta, hogy először a színész mutasson valamit és utána instruálta. Gyorsabb is volt az akkori munkamódszer. Ma nagyon beszélik a próbákat. Akkoriban figyelembe vették az ember teherbíró képességét. Tíz óra ötkor már ment a próba, délben volt tíz perc szünet, majd folytattuk fél-háromnegyed kettőig. Intenzíven folytak a próbák. Nem álltunk le elemezni. Ma már éjszakára, előadás utánra berendelik a színészt, mert a rendező akkor akarja instruálni. Egy nyavalyát: aludni kell, tanulni kell, olvasni kell, tájékozódni kell, a világban élni kell. Akkor három hét alatt klappra elkészítettük az előadásokat, most pedig hónapokig próbálnak. Istenítették Sztanyiszlavszkijt. Nagyon jó módszer az övé, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy orosz vérmérsékletű emberről van szó és az intelligenciája, az életlátása nehézkesebb volt, mint a magyar színészeké." "... a nagy egyéniségek akkor is különböző módon foglalkoztak a színészekkel, volt aki energikusan nevelgetett. Ditrói díszletléccel kergette a színészeit, halálra kínozta őket, amíg el nem jutottak odáig, hogy ők maguk is próbálkozzanak. Ezt a rendező-ideálom, Jób Dániel is örökölte. Az a Jób Dániel, aki kitűnő novellista volt, a Nyugatban jelentek meg írásai, három színdarabot írt, amit játszottak Bécsben. Öt éven keresztül ült Ditrói mellett a nézőtéren. Amikor meghalt az öreg Faludy és a család nem vezette tovább a színházat. Abban a pillanatban, mikor őt választották meg művészeti vezetőnek, letette a tollat és soha többet nem írt, kizárólag a színház foglalkoztatta. Ha végigolvassuk a nyilatkozatait, láthatjuk, soha nem magáról beszélt, hanem Ditróiról, a színészeiről. Nem önmagát, hanem a Vígszínházat akarta megvalósítani. Soha nem állt le magyarázni. Mindig ezt mondta: "Csináld meg! Te vagy a színész, neked kell tudni. Te úgy jössz be, mintha kimennél. Hát gyere be! Hogy jössz be?" Volt olyan alkalom, hogy az embert nyolcvanszor visszaküldte. Felhergelte az embert és rákényszerítette arra, hogy önmaga jöjjön rá a helyes megoldásra. Ha instrukció hatására teremti meg a színész ugyanazt, akkor veszít az intuíciójából. A színésznek is van alkotó eleme. Mint ahogy a zenész megteremti azt az atmoszférát, amit a zeneszerző elgondolhatott. A művész lelkének, teremtőerejének kell benne lenni az alakításban. Sok dolog ihletből születik meg, nem a mesterségbeli tudásból. A rendezés ezt az improvizációt szabadon engedte. Ami a lelkiállapotokból és szituációból fakadó önkéntes felszabadultság volt, azt mindig elfogadta. Amikor a próbálgatás félrement - helyreigazított. Ennek a következménye az volt, hogy a színész rá volt önmaga egyéniségére szorítva. Ki kellett találnia a saját stílusát, beszédmodorát. Ez a módszer ma már a technika fejlődésével, a modern élet lüktetésével kihalt. A rendező vette át az egyeduralmat. Tüchtig, pontosan szervezett előadásokat hoznak létre, de nincs benne elég lélek, az emberek nem tudnak eljutni vele a katarzisig. Ha a mai rendező beküldi az asszisztensét a nézőtérre, hogy stopperórával mérje, mennyi idő alatt mondja el a színész a monológját, akkor hol marad az átélés lehetősége?A sokkoló hatást pedig nem pléhdarabok csörgetésével, vagy a néző szemébe való világítással kell elérni, hanem a színész feladata a hatás közvetítése. Így tudunk élő produkciót létrehozni. Nekem még az élményeim az efféle színházhoz kötődnek. Kevésbé veszem ki a részem a hatásvadász rendezői színházból." Benkő Gyula és a kritika "... egyetlen kritikusom volt, Jób Dániel, és a belső színházi vélemény érdekelt. Az akkori kritikát nagyon befolyásolta az aktuális kultúrpolitika. Kosztolányi már sajnos nem élt, de Kárpáti Aurélra mindenféleképpen oda kellett figyelni, érdekes jelenségként tűnt fel Demeter Imre és Baróti Géza, akinél minden csibészsége, szatirikus megjegyzése ellenére ki lehetett érezni, hogy imádja a színházat. Nem volt bántó szándék az írásaikban, nem elemezték ugyan a színházat, darabokat, a játékot. Úgyhogy kevésbé figyeltünk oda rájuk. Mintha mostanában kezdene feléledni a kritikai önállóság. Ifjúságom olvasmányai között volt Oscar Wilde "A kritikus mint művész" című tanulmánya. Úgy éreztem mindig is, hogy az az igazi kritika, amelyik maga is művészetté tud válni. De még mindig nem azt írják meg, amit látnak, hanem amit súgtak nekik vagy amit látni szeretnének. Én azt szeretném olvasni, hogy egy előadás ma mit közvetít, milyen értékeket hoz létre és nem érdekel, hogyan bonyolódik a cselekmény. Zavarba ejt, hogy ha az avantgard a divat, vagy ha az amatőrök divatosak, akkor őket kell dicsérni. Akkoriban műveltebb, fejlettebb esztétikai érzékkel választottak darabot. Nem tudom, hogy a Klébersberg Kúnó vagy a Hóman Bálint mennyit járt színházba, nem tudom pontosan, mi volt a véleménye, de az értékes dolgokat támogatták éppúgy a képző-, mint a színházművészetben. Ma egész egyszerűen elvész az esztétikum. Nem szeretem, ha egy Moliére-t kócosan, zsíros hajjal, szakállasan adnak elő. Még akkor sem, ha tetű volt a paróka alatt és tűvel kellett vakargatni. Akkor az esztétikai értéket akart képviselni és a nők úgy is jelentek meg, elegánsan. Nem lehet a mai liberálisan kezelt szabadelvűség alapján ízléstelenül megjelenő férfiakkal és nőkkel eljátszatni. Akármilyen jó színészek is. A művészet jelentős tartalma az esztétikum. A görög drámákban és Shakespeare-nél is olyan trágáran meg tud jelenni az esztétikum, ami érdekes és valós. Mindenhova bele van szőve, hogy nemcsak a realitás fontos meg az igazság, hanem a szépségnek a megjelenítése. A művészetnek nem kell igazodnia a kor farmernadrágjához, a lezserséghez. Nem kell igazodnia semmihez, csak az esztétikumhoz, ahhoz a valósághoz, az álomhoz, amit a művészet álmodik." v. Benkő Gyula 1945 előtti filmeken Benkő Gyula filmkarrierje 1941-42 tájékán bontakozik ki. A háború befejezéséig 25 filmben szerepel, többnyire vitéz előnevével, v. Benkő Gyula, vagy vitéz Benkő Gyula névhasználattal találkozhatunk ezidőben a címlapokon, filmszereplők listáján. E filmeket, s bennük szerepei nagyságát tekintve azonban csak kibontakozásról, népszerűsége megalapozásáról beszélhetünk itt: filmsztár majd a háború után lesz Benkő, mindenekelőtt a Díszmagyar és a Különös házasság című filmekben játszott főszerepeivel. A 25 film közül kevés található az időszak filmtermésének sikerlistáján. Ezek: Magyar feltámadás, Ne kérdezd, ki voltam, Európa nem válaszol, Lelki klinika, Tavaszi szonáta, Éjfélre kiderül, Ragaszkodom a szerelemhez, Ördöglovas. Egyedül az Ördöglovasban játszik abszolút főszerepet, harmadik-negyedik a Tavaszi szonáta, az Egy fiúnak a fele és a Makk hetes szereplőlistáján - az összes többiben az akkoriban fényesen ragyogó filmcsillagok kisebb szerepeket alakító partnere. Az ő bűvös körükben tűnik fel, mint fiatal lányok fülig szerelmes udvarlója, csínytevő kadét, érzékeny művészlélek, szépasszonyok életébe visszalopódzó régi szerető, nászutas férj. Filmszerepeiben a vígszínházi iskola frissen tanult leckéiből él - a szituációk, lélekállapotok kisrealista ábrázolása, elegancia kívül-belül - tehetségének eredeti színei leginkább a vígjátékokban érvényesülnek. Akadémiai igazgatója és osztályfőnöke Kiss Ferenc indítja el a filmszínészi pályán. Még másodéves, amikor beajánlja út Csathó Kálmánnak a Varjú a toronyórán című filmbe. A film Csathó hasonló című regényének adaptációja. Rodriguez Endre rendezi. Már végzősként szerepel a széles sajtónyilvánosságot élvező Magyar feltámadásban. A film a Felvidék visszacsatolásának mámoros hangulatában születik, Kassa város magyar polgárainak a szlovákoktól elszenvedett sérelmeire emlékeztet (1918-1938). A főszerepet, a város magyar ajkú elöljáróját, a szlovák atrocitások célpontját Kiss Ferenc játssza. Benkő Gyulát Kiss Ferenc fiaként látjuk, lelkét súlyosan megsebzik az apjával történt igazságtalanságok. A filmet a Hollywood és Budapest között ingázó Csepreghy Jenő (Eugene Csepregy) rendezi. A következő filmjei közül a Ne kérdezd, ki voltam Karády egyik közönségsikere, a Dr. Kovács Istvánban a parasztból lett egyetemi tanár Práger egyik diákja, a Miért? magazin-szenzációja, hogy a film írója Vaszary János és női főszereplője, Muráti Lili friss házasok, a Lelki klinika című filmet Cseréphy László tehetséges rendezése, s főként Jávor, Vaszary Piri és Somlay teszik naggyá, az Éjfélre kiderülben (szintén Cseréphy film) egy festőt játszik, aki Csortos kitartottjánál (Láncz Mari) éjszakázik, majd szökni kényszerül, mert Csortos váratlanul megérkezik. A Kadétszerelemben legalább egy filmszerep erejéig kárpótolja nagynénjét, aki a katonatiszti pályán szerette volna látni: mint a Ludovika Akadémia egyik fiatal növendéke snájdigul csapja a szelet a Stefánia leánynevelő intézet szendéinek. A Tavaszi szonáta az olasz Esperia cég produkciója, Hegedűs Tibor rendezi. Benkőre, sokat foglalkoztatott vígszínházi színészére egy finom lelkületű hegedűművész szerepét osztja: Beethoven sejtelmesen szép F-dúr szonátáját játsszák kettesben a zongoraművésznőt alakító Szörényi Évával. Szörényi édesanyját valaha egy kóbor hegedűművész elcsábította. Ez utóbbi szerepében Uray Tivadar húsz év múltán visszatér, s most egykori áldozatának lányára veti ki hálóját. Akciója ezúttal sikertelen marad, Szörényit megmenti Benkő tiszta szerelme. Benkő játéka az olasz filmgyártóknak is megtetszik, magukkal akarják vinni a Cinecittába, olasz filmekben foglalkoztatni. Tehát 1940-ben lehetőséget kap számos film főszerepének eljátszására a Cinecittában, Olaszországban, ám hazafiúi érzései itthon marasztalják, nemesebb kihívásnak ítéli a rá váró színpadi szerepeit, a Vígszínházban. Itthon maradásában szerepet játszik Jób Dániel bölcs, előrelátóan elejtett megjegyzése is, megjósolván, hogy az olaszok elveszítik a háborút. Filmszínészi pályafutásának ebben az első szakaszában Benkő Gyula két rendező, Martonffy Emil, és Hamza D. Ákos filmjeiben szerepel a leggyakrabban. Martonffy Emil Németországban tanulja ki a filmszakmát, hazatérvén az Auróra filmvállalatot vezeti egészen 1944-ig. Túlnyomórészt vígjátékokat rendez, ebben specialistának számít. Mindössze két drámai filmje van, ezeket értékes irodalomból, Herczeg Ferenc Pogányok, és Móricz Zsigmond Kerek Ferkó című regényeiből készíti. Benkő Gyula a következő filmjeiben szerepel: Egér a palotában, Egy bolond százat csinál, Szakítani nehéz dolog, Szabotázs, Családunk szégyene, Kerek Ferkó. - Hamza Dezső Ákos fiatalon René Clair asszisztense Párizsban. Idehaza sokoldalú filmes tevékenységet folytat, a rendezés mellett filmvállalatot irányít s gyártásvezetőként is működik. A negyvenes évek végétől előbb Olaszországban, majd Brazíliában folytatta pályafutását. Filmjei Benkő Gyulával: Gyurkovics fiúk, Bűnös vagyok, Ragaszkodom a szerelemhez, Ördöglovas, Egy fiúnak a fele. Az 1943-ban forgatott Ördöglovas Benkő háború alatti filmkarrierjének kétségtelenül a csúcsát jelenti: a címszerepet, a lovasbravúrjairól messze földön híres, s mellé rebellis érzelmű Sándor Móricz grófot alakítja benne. Benkő Gyula filmszínészi pályáján az Ördöglovas Sándor grófja mintául szolgál majd a Különös házasság Buttler Jánosához (1951), és a Szegény gazdagok Fatia Negrájához (1959). A háború után forgatott első fontos filmje, a Mezei próféta (Bán Frigyes rendezte 1947-ben) nem kerülhetett a közönség elé, betiltották. Amint írtuk már: Benkő hat évvel az Ördöglovas bemutatója után, az 1949-ben készült, Gertler Viktor által rendezett Díszmagyar főszerepével foglalja el véglegesen a helyét a magyar film vezérlő csillagai között. Benkő Gyula filmszínészi pályája dinamikusan bontakozott ki a háborús években, s érte el első tetőpontját az Ördöglovas romantikus főszerepével 1943-ban. Ez a siker azonban nem tudta kifutni magát: 45 után évekig alig készült magyar film, számuk csak az államosítást követően indult növekedésnek. Benkő Gyula a háború utáni filmeken 1947-ben a koalíciós filmkészítés időszakában a Parasztpárt finanszírozza a Mezei próféta című filmet, amelyet Tamási Áron forgatókönyvéből Bán Frigyes rendez. Tamási Tündöklő Jeromos című színjátéka s néhány novellájának motívuma adják a film szüzséjét. A hegyi emberek tiszta, romlatlan erkölcsét bemutató történet, hozzá a mesés erdélyi táj, valamint a kitűnő színészek - Bihari József, Szőke Éva, Benkő, Lehotay Árpád - egy új Emberek a havason megszületésével kecsegtet. Benkő egy háborúból hazatérő fiatalember szerepét játssza, aki kicsiny hegyvidéki falujában elpusztulva találja otthonát. Egyedül fog neki felépíteni a házát, amikor egy erdei ember megkéri, legyen az ő kiskorában nyomtalanul eltűnt lányának a "vőlegénye" ... A színészt maradandóan szép emlékek kötik a forgatáshoz, mindenekelőtt az éjszakába nyúló beszélgetések Tamási Áronnal, aki ekkor fogadta barátjának. A Mezei próféta nem lett bemutatva, betiltották. Ugyanarra a sorsra jutott, mint a vele egyidőben készült Ének a búzamezőkről, Szőts István alkotása. Mindkettőben sok volt a kereszt, a vallásos motívum, s emiatt állítólag maga Rákosi vétózta meg a bemutatásukat. A következő film, amiben játszik, közvetlenül az államosítás után készül, Móricz Zsigmond Forró mezők című regényéből Apáthy Imre rendezi. A forgatókönyvet író Várkonyi Zoltán egy fordulatos, izgalmas bűnügyi történetet poentíroz a harmincas évek dzsentri világát keményen leleplező Móricz-regényből - megtartva annak plasztikus jellemábrázolását is. Benkő Gyula egy fontos epizódszerepet játszik, a földesúr szépséges, unatkozó feleségének (Karády) udvarlója, s az asszonynál tett egyik éjszakai látogatása indítja el a cselekmény krimiszerű izgalmait. A filmek ismert és kedvelt alakjává válik újra A Díszmagyar (1949) és a Különös házasság (1950) című filmek főszerepeiben éri utol 1944-ben megszakadt filmkarrierjét. Gertler Viktor filmjében a szegény olasz szakos bölcsészhallgató, fontos randevúra készülvén, hirtelen ötlettel szállásadónője néhai férjének díszmagyarját ölti magára, s az utcán belecsöppen az olasz király fogadására összesereglett főúri társaságba, akik ruhájáról ítélve közülük valónak hiszik. Benkő Gyula a félreértés felismerésének riadt-tétova gesztusaiból szüli meg mintegy a szemünk láttára a váratlan szituációba kedvesen-svihákul behelyezkedő figurát, mindvégig éreztetve azonban a szorongást is szerepjátszása mögött. Az álomlét skizofréniáját. Délceg-mulatósan feszít a díszmagyarban, de a színész "legsikeresebb perceiben" is megmarad benne keservesen tengődő, szürke egyetemistának ... Alkalma nyílik a szerepben humorának érvényesítésére is, amelyről most is kiderül, hogy a vígszínházi iskolában pallérozódott nemes fajtából való. Említsük meg azt is, hogy remek partnerek segítették Benkőt e jelentős filmsikerhez, mindenekelőtt Bánky Zsuzsa, Lázár Mária, Solthy György, Darvas Iván, s az apró termetű II. Viktor Emánuel szerepében a "megszólalásig" hitelesen komédiázó Peti Sándor. Tény, hogy a magyar film új közönsége a Díszmagyarban fedezi fel magának, s fogadja egyik kedvencének őt. A Különös házasságban Buttler Jánost alakítja. A film rendezője Keleti Márton volt, a Varjú a toronyórán, Benkő első filmjének asszisztense (1938): mostani találkozásuk egy termékeny együttműködés nyitánya, a színész gyakran feltűnik majd a Keleti filmekben (Fel a fejjel, Virrad, Puskák és galambok, Változó felhőzet, Szerelmi álmok, stb.). Háy Gyula forgatókönyve, s a rendezés romantikus történetté szűkítette a regény széles társadalmi tablóját, ezzel együtt a különös házasság joggal ítéltetett az első hiteles Mikszáth filmnek a korábbi, operettesen elrajzolt adaptációk után. Benkő Gyula színészi alkatában, külső megjelenésében minden adva van a szerep lírai és drámai vonásainak élményszerű megjelenítéséhez. Személyes sikerét a filmben elsősorban a szerelmes ifjú gyengéd pillanataival aratja. Történelmi miliőben forgatott regényes filmadaptációk után két "aktuálpolitikai", úgynevezett békeharcos filmben szerepel: a Gyarmat a föld alatt 1951-ben, a Nyugati övezet a rákövetkező év elején kerül bemutatásra filmszínházainkban. Előbbi, az 1948-ban konstruált MAORT-ügyet dolgozza fel, B. Nagy László jellemzését kölcsönözve: "hátborzongatóan sematikus" módon. A film kollektív munka szülötte, írta és rendezte a Magyar Filmgyártó Vállalat dramaturgiai és rendezői munkaközössége. Benkő szerepe szerint a jó oldalon harcol, egy ávós őrnagyot alakít, s példás elszántsággal működik közre az amerikai imperialisták és magyar kiszolgálóik népellenes bűntettének felderítésében. Bajuszt visel és ávós egyenruhát. Hasonló témakörben igényesebb film a Várkonyi rendezte Nyugati övezet: emberközelibb a történet. Ezúttal a "rossz oldalon" áll, a professzor (Somlay) áruló munkatársának képében tűnik fel, s láthatóan igyekszik nem karikatúrává torzítani amúgy egysíkú szerepét. Benkő Gyula Somlayról "... ez volt az utolsó alkalom, hogy Somlay Artúrral együtt játszhattam. Meg kell mondanom, hogy gyermeki szeretettel függtem Somlay Artúron, mert nagyon sokat segített és nagyon szeretett. Ha éppen nem játszott és én igen, gyakran megvárt a Fischer étteremben, a Vígszínházzal szemben és addig nem nyúlt az üveg vörösborhoz, amíg én meg nem érkeztem. Aztán töltöttünk egymásnak és sokat beszélgettünk. A kegyetlen háborús időkben sok emberen segített, sok ilyen embermentő akciójába bevont engem is. Ebben a filmben egy professzort játszott. Akkor már túl volt a nagyszerű Valahol Európában című filmen, s ha ez a szerepe nem is volt az ottanihoz mérhető, ebben is valami csodálatos erővel szólalt meg az ő egyénisége. Felmerülhet az a kérdés, hogy egy sematikusan politizáló filmben lehetett-e egyáltalán őszintén és jól tud játszani? Ez egy nagyon komplikált kérdés, mert a színész hivatásához hozzátartozik az is, hogy mindenféle figura, alak ábrázolásához tehetsége legjavát kell adnia. Somlay Artúr csodálatos ember volt és nagy művész. Úgy, hogy akármiről szólt a darab, mindig az emberségét, magát az embert igyekezett megmutatni a figurában. Mellőzik a film világából A Különös házasságban nyújtott sikeres főszereplése után (1951) az ötvenes években mostohán bánik Benkő Gyulával a magyar film. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a sematizmus présében, különösen az évtized első felében, nagyon kevés maradandó filmalkotás születik (Körhinta, Liliomfi, Budapesti tavasz): ezekben ő nem játszik. Másrészről visszafogják játszókedvét, mert a kor politikai szemlélete nem kedveli a korábban vitézi előranggal érvényesülő "horthysta" színészt. Nézhető mozi már valamivel több akad, ezek némelyikében fel-feltűnik alakja (Rokonok, Fel a fejjel, A harag napja). A Fel a fejjel című filmhez privát természetű emléke fűződik: együtt játszik az akkor 7 éves Péter fiával, aki az öccsét "alakítja". Péter fiam kicsi korában rettenetesen zárkózott volt, alig lehetett megszólalásra bírni. "... sétáltunk egyszer fönn a Szabadság hegyen, s ott összetalálkoztunk a Keleti Mártonnal, aki séta közben sűrűn nézegette Pétert, majd egyszer csak azt mondta: kellene neki ebben az új filmben egy 6-7 éves korú gyerek, megengedem-e, hogy kipróbálja? Meghökkentem, majd nevetve azt válaszoltam: nézd Marci, ha ebből a gyerekből kihúzol egy árva szót is, akkor te egy igazán nagy művész vagy. Nem bánom, próbáld meg. Úgy is lett. Én éppen nem értem rá, a feleségem vitte a filmgyárba a fiút, s este meglepve mesélte, hogy amint beléptek a kapun, Pétert mintha varázsütésre kicserélték volna: mindenkinek köszönt, mindenkivel szóba állt, lezseren jött-ment, mint aki ott született. Egyáltalán nem zavarta a kamera, a fényszórók, a sok ember, Keleti mintegy húsz jelentkező közül végül őt választotta. Nyilvánvalóan nem teljesen "objektíven", de azt kell mondjam, hisz látható a filmen is, hogy nem vallottunk vele szégyent. Nos, következett a forgatás, nem kellett különösebben foglalkozni vele, szépen, ügyesen megcsinált mindent. Mondanom sem kell, hogy "lejátszott" engem, nagyon megkedvelték. A feleségemmel nem győztünk csodálkozni a dolgon. Egy baj volt csak, hogy beleszeretett Ferrari Violettába. Ez úgy derült ki, hogy egy alkalommal mentem érte és szokás szerint megkérdeztem az öltöztetőt, mi történt, hogy viselte magát a gyerek? Rendben volt minden, mondta az öltöztető, csupán az a furcsa, hogy nagyon barátságtalan Bástival. Básti művész úr kedves hozzá, tréfálkozik fele, a Péter meg csak morcosan hallgatja, nem szól hozzá egy szót sem. Megyünk haza kocsival, mondom neki: hallom, jól dolgozták, meg vannak veled elégedve: de azt is beszélik, hogy barátságtalan vagy Bástival. Mondd meg nekem, mi bajod van vele? Okod van rá? Nincsen semmi okom, mondja. Megbántott valamivel? Nem. De hát akkor miért? Erre kiböki ott, a hátsó ülésen: azért, mert mindenki tudja, hogy szerelmes vagyok a Vilcsibe, hát akkor nem lehetek kedves a férjéhez. Úgy elnevettem magam, hogy kis híján nekimentem egy lámpaoszlopnak." Miközben a színpadon aranykorát éli, csak negatív szerepekben fordul elő itt-ott filmeken Polgári külleme, levegője miatt a dogmatikusan politizáló filmekben többnyire negatív szerepeket osztanak rá (dezertőr, feketéző stb.). Makk Károly, aki munkaközösségi tagként részt vett a Gyarmat a föld alatt elkészítésében, emlékezik rá, hogy a színész hatásosan festett az ávós egyenruhában is, s hozzá megnyerő ábrázatával szinte szerep nélkül is szimpatikussá tudta tenni a néphatalom képviselőjét. Így azután 1959-ben, amikor Karikás Frigyes novelláiból ellen-sematikus művészi ambícióval filmet forgatott a Tanácsköztársaságról - előtérbe helyezve annak emberi történéseit - az író-dandárkomisszár szerepét természetes gesztussal Benkőre osztja. A rendező törekvése csak dicsérendő a tekintetben, hogy annyi lakkozott, egysíkúan beállított pozitív hős után, Benkő Gyula színészetén keresztül végre be akar mutatni egy határozott, ámde a bőrkabátban is humanista, értelmiségi típusú munkásforradalmárt. Ugyanebben a történelmi időben, de már a fehérterror légkörében játszódik Keleti Mártonnak Tatay Sándor ifjúsági regénye nyomán készített Puskák és galambok című filmje - amelyben szerényebb, viszont karakteresebb szerep jut a számára. Öt kamaszodó fiú szemével látjuk a kommunista érzelmű bányászokra 1920-ban ráköszöntő vészterhes időszakot, az ő kalandos-romantikus "ellenállásuk" áll a film középpontjában, ők a főszereplők. Benkő Gyula egyik iskolai tanárukat játssza, az inkább humánumból, mint meggyőződésből az üldözöttekkel szimpatizáló Kapusa tanárt, akinek filozopteri ügyefogyottságát épp oly kitűnően alakítja, mint szeretett tanítványainak szigorú féltését. Érdekes filmje Benkőnek a Szegény gazdagok, amelynek főszerepét, a kettős életet élő Hátszegi bárót (Fatia Negra) játssza. Bán Frigyes elegendőnek vélte, ha az önmagukban atmoszférikus, de egymással nagyon lazán és kérdőjelesen érintkező epizódokat - meg kell hagyni: ugyancsak izgalmat és atmoszférát keltően, az erdélyi táj zordon-fenséges tájképeivel kulisszázva - lefényképezi. Egy mutatós képeskönyv-film született így, amely nagy közönségsiker volt, ám a kritika fanyalogva fogadta: joggal tette szóvá a forgatókönyv és a rendezés elnagyolt megoldásait, melyek természetesen a színészi teljesítményekre is kihatottak (Benkő mellett a főbb szerepekben Krencsey Mariannt, Bara Margitot, Faragó Verát, Mádi Szabó Gábort, Egri Istvánt és Láng Józsefet láthattuk.) Kiforrott karakterizáló képességének kétségtelen bizonyítéka e filmszerepe, ugyanis hitelesen és meggyőzően függetlenítette magát benne rokonszenves egyéniségétől. Népszerűsége utat tör a filmszakmában is Várkonyi Zoltán monumentális történelmi filmjei közül, melyek a 60-as évek moziünnepei voltak, A kőszívű ember fiaiban, az Egy magyar nábobban és az Egri csillagokban játszik: mindháromban ugyan kis szerepet, ám Várkonyinál ezek is fontosak voltak, jól tipizált, markánsan rajzolt figurák mintázására adtak lehetőséget. Nyilván ezért is maradtak meg bennünk a színész e filmes miniatűrjei (Kramer rendőrügynök, Fegyverneki báró, illetve Veri bég a Héttorony őre). Megjegyzendő, hogy Várkonyi, a Nyugati övezettől kezdődően csaknem valamennyi filmjében szerepet oszt neki, igaz, ezek mindegyike epizódszerep ( A harag napja, Fotó Háber, Szemtől szembe és az Ártatlan gyilkosok című filmeket.) A hatvanas években, egészen a hetvenes évek közepéig sűrűn szerepel a filmvásznon, drámai és vígjátéki szerepekben egyaránt sokat foglalkoztatják. Leggyakrabban Keleti Márton filmjeiben tűnik fel (Virrad, Nem ér a nevem!, Puskák és galambok, Ha egyszer húsz év múlva, Változó felhőzet, Tanulmány a nőkről, Történelmi magánügyek, Szerelmi álmok, Harminckét nevem volt): e filmek többsége a könnyed szórakoztatás nézői igényét elégíti ki nagy rutinnal. Benkő Gyulát egyáltalán nem zavarja, hogy Keletit a kritika ekkor már "kinézi" a szakából, filmjeit olcsó szórakoztatóipari termékeknek tartják: ő becsüli a rendező mesterségbeli tudását, s otthonosan érzi magát ezekben a hétköznapiságot fölvállaló, egy-egy szellemes gegre járó történetecskékben. - Fajsúlyosabb feladatok megoldására, drámai sorsok felmutatására nyílik módja Fábri Zoltán filmjeiben. Fábri árnyalatokban gazdag, realista stílusa, igényes munkamódszere ugyancsak közel áll a szívéhez. A Két félidő a pokolban című megrendítő lágerfilmben egy lefagyott lábú volt futballkapus szerepében remekel: a Nappali sötétségben magas rangú hivatalnokot játszik, kinek alakjában a gyávaság, a kisstílű óvatosság jellemrajzát festi expresszív vonásokkal: s egy régi udvarló melodramatikus figuráját adja vissza pompás, finom iróniával az Utószezonban. A tárgyalt időszakban játszott filmszerepei közül a Hideg napok tétova alezredese, az Özvegy és a százados képmutató kispolgára, a Bűbájosok dollármilliomos hollandusa, s a Holnap lesz fácán robinsoni professzora emelhetők még ki. Benkő Gyula és a Magyar Televízió Benkő Gyula az első adásoktól kezdve egyik sztárja a magyar televíziónak. Harminc év alatt körülbelül százötven televíziós szereplést gyűjtött össze, alakja sokféle műsortípusban tűnt fel a képernyőn. Különösen gyakran volt látható a "hősi korszakban": szerepelt az első szilveszteri kabaréban, az első, még élőben közvetített televíziós játékban (Hotel Germánia), s az első színes TV-játékfilmben is (A koppányi aga testamentuma). Sűrűn szerepelt a különféle irodalmi magazinműsorokban (Irodalmi képeskönyv, Rivalda nélkül, Világirodalmi magazin, Nyitott könyv), s egyik legnépszerűbb televíziós alakítása a Századunk című dokumentumfilm-sorozathoz fűződik, amelynek narrátora volt. A televíziós műfajban Benkőnek művészi sokoldalúsága és stílusbiztonsága kamatozik leginkább. A már említett Hotel Germániában, továbbá a Simecor ügy, a Temetetlen holtak, a Máglyák Firenzében, a Poldini úr, a Zendül az osztály című televíziós drámákban játszott főszerepei legsikerültebb munkái közé sorolandók. Jellemábrázoló, karakterizáló művészetét számos vígjátékban is élvezhettük: ezek hosszú sorából itt a Viselkedjünk úri módon, a Férjhez menni tilos, a Tóbiás és a többiek,, Strassnov Ignácz, a szélhámos, a Jaguár és a Kiskirályok című tévés adaptációkban nyújtott alakításaira emlékeztetünk, melyek közül Strassnov Ignácz szerepében megalkotta a magyar Arsene Lupint, ez a figura épp oly szorosan a személyéhez nőtt, mint színházi Topáz tanára, vagy a Díszmagyar című film Rhédey Lajosa. Nincs miért elhallgatnunk azt a tényt sem, hogy a színész közreműködött olyan, könnyű fogyasztásra szánt sorozatokban is, mint a Bors, vagy az Egy óra múlva itt vagyok. Tudni kell, hogy Benkő Gyula sohasem kért, viszont soha nem is adott vissza szerepet. Mestereitől tanulta el azt a mentalitást, hogy minden szerepet, tekintet nélkül annak fajsúlyára, érzelmileg vonzó, vagy taszító voltára, legjobb képességei által megoldandó feladatnak tekintett. Ez az egyik magyarázata annak, hogy Benkő életművében számos "hálátlan" és "méltatlan" szerepet találunk. Van ennek a jelenségnek egy prózaibb vetülete is persze, tudniillik kitűnő kollégáihoz hasonlóan hősünk sem függetleníthette magát egy-egy művészi szempontból mégoly indokolt szerepvisszaadás súlyos anyagi és egzisztenciális következményeitől... S mindezeken túl igaz az is, hogy a Benkő formátumához méltatlan szerepek az esetek többségében életpírt kaptak a színész játékától. Az előzőekben több ilyen színházi és filmes teljesítményéről esett szó. Ebbe a sorba illik II. Endre eléggé halvány szerepének életre keltése Szinetár Miklós televíziós Bánk bán rendezésében. Benkő a "megértő király" sablonja helyett szinte Shakespeare-i dimenzióba helyezte a figurát, s egy riadt, tehetetlen uralkodót mutatott, aki nagy erőfeszítéseket tesz lelki összeomlásának elleplezésére. A Századunk - dokumentum sorozat narrátora A hazai televíziózás sokat köszönhet Benkőnek, - s a színész is a televíziónak. Azok az alkalmak legbecsesebbek számára, amikor az egyéniségéhez és ízléséhez különösen közel álló magyar szerzők műveiben: Mikszáth Kálmán, Tolnai Lajos, Lengyel Menyhért, Heltai Jenő és Hunyady Sándor írásainak televíziós változataiban szerepelhet. Látszott rajta, hogy ismerős tájakon jár, s igaz örömmel avatja be a nézőt e kissé elhanyagolt irodalmi környezet rejtett szépségeibe. Élményszerű pillanatokat szerzett, ahogy játékával fölfedezte számunkra Hunyady Sándor elbeszélő művészetének pasztell színeit, finom lélekrajzból és derűs rezignáltságból kikevert stílusát (Júliusi éjszaka, Három affér, Aranyifjú). Hunyady Sándor bohém személyéhez sok kedves emlék fűzte, több darabjában is játszott. Heltai Jenő színművei viszont elkerülték: a televízióban nyílott módja az író két népszerű regényének, a Jaguárnak és a Kiskirályoknak egy-egy figuráját eljátszani, s ezekben - kiváltképp a Jaguár Bakay grófjának szerepében - a századelő szecessziósan túlérett világát portretírozni. Látszólag nem jelentett színészi feladatot - inkább műsorvezetői tevékenységnek látszott - Bokor Péter történelmi dokumentumfilm-sorozatának, a "Századunk" narrátori szerepe. A hatvanas évek végén indult műsor a felszínen a két világháború közötti időszak magyar történelmének jelentősebb fordulópontjainak félig filmszerű, félig dokumentatív jellegű bemutatását célozta. Érzékenyebb szemű nézők azonban hamar észrevették, hogy a sorozat darabjai hallatlanul óvatosan, a generálisan reakciósnak bélyegzett Horthy-korszak árnyaltabb, valósághűbb átrajzolására tettek kísérletet. Nagy bátorságra vallott például a műsor készítői részéről annak a történelmi ténynek a "megpendítése", hogy Horthy nem kedvelte a németeket, Bethlen István gróf pedig kifejezetten ellenezte a németbarát politikát. A sorozat váratlanul nagy népszerűségnek örvendett, s ebben - a politikai "pikantérián" túl - nagy szerepe volt Benkő szerényen komoly, megnyerő modorú narrátorának. Egész magatartásán látszik, hogy teljességgel azonosul a műsor tisztességes szándékával. Szerepléseiben a felvilágosítói attitűd dominál, a színészre jellemző választékos, kulturált elővezetésben. Keresve sem lehet alkalmasabb személyt találni nála e kényes műsor "hitelesítésére". Nem lebecsülve a sorozat érdemeit, tényként kell említenünk, hogy a depolitizált fiatal nemzedék elsősorban az ő kedvéért nézte a műsort: álmai tanárát idealizálta Benkő rokonszenvesen pedáns, hallgatóságát (nézőit) partnernek tisztelő előadójában. Utolsó filmszerepei Legutolsó filmszerep alakításainak egyikével, a Magyar Pizzában, elnyeri a kritikusok díját: A díjátadás kapcsán mondja: "... csalódás volt, hogy a filmszemle záró ünnepségén egy szó nem esett erről a filmről, sőt a zsűri elnökének rezüméje az volt, hogy ezek az öregek menjenek már nyugdíjba, teljesítettek, de hát a fiatal dokumentumfilm-rendezés az igazi. Véleményem szerint a dokumentumfilm más kategória, más esztétikai, művészeti élvezetet jelent. Mindezek ellenére nagyon szerettem ezt a filmet, mert felkeltette az érdeklődésemet a figura, akit alakítottam. A Magyar pizza filozófia tanára a terek padjain alszik, kukákban kotorászik, és nagyon éhes. A piacon a maradék ételekhez sem mer hozzányúlni, olyan erős a szégyenérzete. Elhangzik az a mondat a szájából, hogy "valamikor szerettem az embereket, valamikor szerettem embernek lenni". A gondolataimban mindig ott kószált, mi az, ami az ember ösztönein uralkodni tud. Ez a kultúra. Nem a civilizáció, hanem a kultúra, ami emberré teszi az embert, megkülönbözteti a többi élőlénytől. Tagadhatatlan, hogy a rossz ösztönök is bennünk maradnak a gének öröklésével." "A mai világban azok az emberek, akikből még nem veszett ki a humánum, könnyen kerülhetnek abszurd helyzetbe. A társadalom egészen megkavarodott. "Az emberiség félúton van az állatok és az istenek között!"- mondja egy görög filozófus. Tehát az ösztöneink ugyanúgy működnek, mint az evolúció legalacsonyabb fokán. Minél jobban uralkodik el az embereken ez az ösztön, annál jobban romlik el a társadalom, az emberek helyzete." "A művészet azonban -véleményem szerint- sokat segíthet a teljes elkorcsosulás megelőzésében. Hiszen a művészi alkotás leglényegesebb része, hogy hatni tud az érzelmekre, a gondolatvilágra, fel tudja-e kelteni az érdeklődést a szépre." Benkő Gyula a mai korról "... ameddig a szellemi frissességem engedi, figyelemmel kísérem a film-, képzőművészetet, amit sokkal értékesebbnek tartok, mindenféle civilizációs, technikai találmánynál. És elsősorban a színházművészetet, amely kitöltötte az életemet. Az a megmagyarázhatatlanul keringő áram, ami a színpadon születik meg, s a szavaink segítségével lejut a nézőtérre, megfordul az emberek agyában, de szívében is. Ha ez a sugárzó kölcsönhatás nincs meg, akkor nincs megtisztulás, reveláció, lelkesedés, valaminek a felfedezése. Nincs katarzis. Mikor kisebb, mikor nagyobb. Hiszen nemcsak a nagy drámáknak van katartikus értéke. Egy vígjáték is föllazíthatja az ember szemléletét, közérzetét. A tragédia és a komédia egyformán kell, hogy hasson, kontaktust teremtsen. Azt a szellemiséget, ami az embert emberré teszi, más mint a művészetek nem tudja profitálni. Ez a filozófia tart fenn a mai napig. Ma sajnálatos módon egy banktisztviselőnek van értéke, nem egy művésznek. A civilizáció minél jobban elnyomja a kultúrát, annál jobban előtörnek az ösztönök. És eluralkodik a kegyetlenség. Ezért van óriási felelőssége, tud-e megfelelő hatást elérni." Benkő Gyula a ma színművészéről "... ehhez a pályához nemcsak tehetség kell, hanem még egy olyan valaki, aki ezt a tehetséget nagyon ki akarja művelni. Örömét lelje abban, hogy elképzeli, milyennek is kellene lennie annak az embernek, aki kikerül a kezei közül. A mai színházvezetők nem így gondolkoznak. Kapkodnak. Fölfedeznek, két-három évig nyomják a növendéküket, aki agyondolgozza magát, majd beledöglik, aztán jön egy újabb, és az előzőt eldobják. Az a színházigazgató, aki valóban igazgatója volt a színházának, tehetségeket karolt fel. Járta a vidéki színházakat, hogy maga köré gyűjtse a legjobbakat. Valamint működött egy ügynökség, a Réthyék, akik járták az országot és ajánlották a színészeket a pesti igazgatóknak. A Színházművészeti Főiskolának nagy baja, hogy azok tanítanak, akiktől az állás függ. Akkoriban voltak vizsgaelőadások, s jöttek a színházi emberek, az igazgatók tanácsadói megnézni a végzősöket. Minden tanár, aki állást tud biztosítani, szinte kötelező érvénnyel viszi magával a színházába az éppen végzős osztályát. Azonban az az igazság, hogy emögött nem túl nagy a meggyőződés. És sorban jönnek a végzősök, pár éven belül már nem tud velük mit csinálni, annyian lesznek. Nagyon nehéz helyzetben van az, aki nem tud könyökölni, kivívni magának dolgokat. Sajnos ma olyan az élet, hogy mindenért harcolni kell. Furcsán hangzik, hogy ezt éppen én mondom, aki világéletében képtelen volt az ilyesmire. De már rájöttem, hogy ez így megy." Benkő üzenete a Vígszínháznak "... a Vígszínház azzal a hagyománnyal a háta mögött, keresse éppen úgy az utat, mint ahogyan tette ezt a színház évtizedekig. Az igényességet tartsa meg. Ahogyan látom, jó úton haladnak, amit csinálnak a fiatalok, az önmagában véve jó. Arról nem ők tehetnek, hogy a zenés műfaj uralkodóvá vált. Tudjanak önmaguk számára olyan mércét emelni, ami maradandóvá teszi ezt a színházat. Sok nehézséggel kell megküzdeniük, de remélem az élet és a körülmények a helyes út felé fogják terelni. Az igazgató felelősségtudata óriási kell legyen. Rendeztek annak idején a színházban neves rendezők, mint a Tanay vagy a Hegedűs Tibor. De Jób Dániel a premier előtti héten megnézte a próbát és bizony beleszólt -finoman- melyik jelenet nincs még a helyén. Animálta az embert, hogy hangolódjon egy olyan művészi elképzelés felé, ami ezt a színházat fémjelezte. Ő egy igaz művészeti vezető volt. Akárki is jött oda rendezni, nem úgy kellett a darabot színpadra vinnie, ahogyan Brecht vagy Reinhardt. Egy pillanatra sem feledkezhettek el arról, hogy milyen falak között valósítják meg az elképzeléseiket." Benkő Gyula életében utoljára magáról "... hosszú volt ez az időszak. Elnyűtte a szervezetemet. A műtéteim idején megfordult a fejemben, van-e ennek még egyáltalán értelme. Az utóbbi hat évben hatszor operáltak. Többször fel akartam adni. De megérte eddig kihúzni, hiszen öregkoromra jöttek az elismerések is. Öregkoromra jött a nem hivatalos elismerések zöme. Először az Erzsébet díj, majd az Örökös Tagság. Mindkettő a közönségen múlt. Ezek jelezték, hogy érdemes volt, és a közönség nem felejtett még el. Ezzel sikerül elviselni, hogy már alig látok, alig megyek. Soha nem gondolkodtam azon, hogy a hivatalos elismerés milyen mértékben válhat fontossá. A közönséggel pedig a tapson kívül nem tudunk érintkezni. Az elismerésekkel kapcsolatban azt a konklúziót vontam le, hogy ehhez a pályához nemcsak szerencse kell, de a hivatallal való kapcsolat hiánya bizony nagyon kérdésessé teszi azt, hogy valakit hogyan értékelnek. A színház és a közönség kapcsolata szorosan összefügg a színész és a közönség kapcsolatával. Ennek egyik oldala a modern idők sztárkultuszának megjelenése. A másik oldal a legfontosabb: a néző talán a nevét sem tudja annak, akit látott, de magában hordozza, többször elmegy megnézi és nem felejti el. Hetven évvel ezelőtt még nem tudott materiális nyomot hagyni maga után egy színész. Én nem ismerhettem Fenyvessy Emilt, Tanai Frigyest, Varsányi Irént, Hegedűs Gyulát, de bennem ugyanúgy élnek ők, mert a kollégák meséltek róluk, nem hagyták meghalni az emléküket. A feleségem sem félt a haláltól. Én sem félek. Olyan lehet odaát, mint egy hatalmas szabadság: az emberként hordott nyűgöket lerakjuk. Hiszem, hogy van egy felsőbb hatalom, de én nem istennek nevezem. A szellemi erő él tovább. Éppen ezért a temetőt sem szeretem. Akiket szerettem, mindenütt ott vannak, s én is szeretek mindenütt ott lenni. Valószínűleg úgy is fogok rendelkezni, hogy a kedvenc helyemen szórják szét a hamvaimat. Ekkor leszek igazán szabad: ha ettől a földi léttől megszabadulok." Egy hónappal a vele készített beszélgetés után elhunyt, 1997. június 30-án. Kitüntetései: Jászai Mari-díj 1956., Érdemes Művész 1960., Kiváló Művész 1968., Erzsébet díj, Örökös Tag - 1996.
