ÉLETE Hódmezővásárhely, 1919. február 10. – Lajosmizse, 2004. december 27. – Feri, te tudod magadról, hogy zseni vagy? – Ha zseni alatt azt az embert értjük, aki többet tud, többet érez, több titkot ért ebből a világból, akkor igen. – Nem az a zseni, akinek a legjobb kifejezőeszközei vannak? Nem lehet olyan, hogy valaki sokat tud, de ügyetlen ennek felmutatásában? Például Szent Pál apostol, aki egyike azoknak, akik a világtörténelmet, az emberek gondolkodását a legmélyrehatóbban befolyásolta, nagyon rossz előadó volt. Hallgatósága sokszor kicsúfolta, ami bántotta is. – Lehet, de beszéd helyett megírta a leveleit. Akik valóban többet tudnak, mint mások, azoknak csak a saját kifejezőeszközüket kell megtalálniuk. Akik ismerik a titkokat, azok vagy leírják vagy lefestik vagy lekottázzák. A zseniséghez az is hozzátartozik, hogy a bennünk levő értéket ki kell adnunk magunkból, a világot meg kell ismertessük azzal a többlettel, ami a sajátunk. A színész estéről estére valamilyen szerepen keresztül hozza világra, érvényesíti ezt a tudást. Akinek csak a gesztusai feltűnőek vagy hatásosak, de valójában nincs mit közölnie, nem zseni, hanem kókler. Ez pedig előbb vagy utóbb lelepleződik. Én soha nem gondolkodtam azon, hogy zseni vagy nem zseni. Csak abban voltam bizonyos, hogy többet tudok, mint a többiek. – Mióta érezted, hogy többet tudsz, mint mások? – Kezdettől fogva. – De hiszen kóristaként kezdted! – Ahogy beléptem a színházba, igen, már kórista-ként tudtam, hogy jobb vagyok, többet tudok, mint mások, amit csinálok, tisztábban teszem. Mert nagyon odafigyeltem erre. Nagyon akartam tudni ezt a világot. Mert ahonnan jöttem, ott nem lehetett a világot megismerni. Ahova pedig bementem, a színházba, ott ki volt tárva a világ. És ezt nekem meg kellett ismernem, ebben nekem részt kellett vennem, ezt nekem működtetnem kellett. Nem egyszerűen csak voltam benne, hanem végiggondoltam és végig-gondoltattam másokkal is. És odafigyeltem, hogy akikkel végiggondoltatom, azok ugyanazt tudják az ismeretekkel kezdeni, mint én. És ha képes voltam felhívni a figyelmüket, akkor ők tovább tudták vinni ezeket a gondolatokat. – Veled született ez az adottság, vagy szerezted? – Egyszerűen velem született. Az a környezet, amelyben felnőttem, nem adott módot arra, hogy ilyen kérdéseken törjem a fejem. De már az iskolában is különb voltam. Mindig én voltam a „vigyázó”. Ha valamelyik tanár nem ért rá, én feleltettem a többieket, és én vigyáztam, ki mit válaszol. Már akkor is kiválasztottak. És az élet is kiválasztott. Én pedig megfeleltem ennek a kihívásnak. (részlet B. Élthes Eszter Férjem, a Komédiás című könyvéből) Gyerekkor 1940-1944 1944-1950 1950-1963 1963-1970 1970-1987 1987-től Megemlékezések GYEREKKOR Bessenyei Ferenc 1919. február 10-én született Hódmezővásárhelyen, az általa elmondottaktól eltérően nem a Pál, hanem a Fűzfa utca 6. szám alatt. A város szélén álló kis ház, amelyben meglátta a napvilágot, egy-két helyiséggel kibővítve még ma is áll. Feri emlékeiben azért él a Pál utca 63-ös ház szülőházként, mert születése után alig pár hónapra a család, az apa (akit szintén Ferencnek hívtak), az igen fiatal anya, Boros Lidia és a kis Ferenc Sándor ide költöztek át a nagyszülőkhöz, akik gazdag marhakereskedők voltak, amíg a romániai száj- és körömfájás tönkre nem tette őket. A család feje Boros nagyanya volt. Bár Ferencnek négy testvére született (Zoltán, Ottó, Dezső, István), ők mind később jöttek, így a kis Ferkó mindörökre édesanyja kedvence maradt. („Öten voltak testvérek, nehezen jöttek ki egymással. Ő volt a legidősebb, sok baja volt a kisebbekkel. Az élet szanaszét szórta őket” – nyilatkozza majd 1997-ben a rádió Éjfél után című műsorában a szintén hódmezővásárhelyi születésű Szabó Évának.) Mint sokáig egyetlen gyermeket, nagyon féltették, de Feri jócskán adott is okot aggodalomra, mert nagyhasú, meztelen kisgyermekként gyakran „ment világgá”. Alvóhelye a nagy komód fiókjában volt, ide menekült sokáig nemcsak a szülői, hanem a valóságos, természeti vihar elöl is. Feri emlékeiben ebből az időből legélénkebben édesanyja „varrodája” élt. Sokszor kilenc-tíz lány is dolgozott náluk, hímeztek, varrtak, a kész munkákat a kis Ferenc, mindannyiuk féltett kincse szállította a megrendelőknek. Játszani a Cigányér-parton játszott a környékbeli fiúkkal, akik közül, ahogy sokszor mesélte, egy-kettő minden évben belefulladt a vízbe, vagy fürdőzés, vagy korcsolyázás közben. Játékait édesapja fabrikálta, többek között egy szánkót is, amit kutyájuk húzott a kis Fecóval. Feri nagyon szeretett focizni, hamar őt nevezték ki kapusnak. Fecó, Feci becenevét a hódmezővásárhelyi szurkolóktól kapta, akik azonban csak akkor szólították így, ha meg voltak elégedve védeseivel. Gyerekkorában sokat ministrált, még az ádventi hajnali, úgynevezett roráte miséken is. Édesanyját, aki református volt, ő „térítette” meg, vezette vissza a katolikus Egyház kebelébe, hangoztatta büszkén számtalanszor. Érdekes, hogy „művészi” pályája is a katolikus körből indult el. Fiatalon súlyos melléküreg-gyulladáson esett át, emiatt kórházi kezelésre is szorult. Ez a betegség, illetve az ebből származó krónikus orrnyálka-gyulladás egész életében végig kisérte. Több orr-polip operáción is átesett, és orr-spray használata nélkül még aludni sem tudott soha többé - azaz csak 81 éves koráig, amikor is ez a több, mint 60 éve fennálló kellemetlen tünet homeopátiás kezeléssel két, írd és mondd két, hét alatt véglegesen eltünt. Alig volt tizenhat éves, amikor édesapja önkezével véget vetett életének. Ez a tragédia, amelyet egész borzalmával közelről kellett végigélnie, egész életére rányomta bélyegét. De a fiatal fiú nemcsak apját vesztette el, hiszen mint legidősebb testvérnek, egycsapásra családfenntartóvá, jóval fiatalabb öccsének gyámjává kellett válnia. Minderről Deák Attilának Feri így számolt be: részlet Deák Attila Bessenyei Ferenc című könyvéből: 1919. február 10-én Hódmezővásárhelyen, a városszéli Pál utcában, közel a híres Kincsestemetőhöz láttam meg a napvilágot. Egy valaha gazdag kereskedőkből álló, de születésem idejére - mintha csak kiszámították volna - teljesen elszegényedett, társadalom alatti családba születtem. Az élet pereméről indultam az emberek közé. Apám „bótos” kereskedősegéd volt (polihisztor is, mert mindenhez értett és mindent kibírt), anyám egykor nagyon gazdag állattenyésztő, állatkereskedő „kupec” családból származott. Apám, a bótoslegény, tizenhat éves korában ellopta. ... Az életben maradáshoz a makacsságot, azt hiszem, innen oroztam el. Mert azt éreztem: győznöm kell minden nap, mert ha nem, nincs rám szükség. Hogy kezdődött? Hiszen, ha erre olyan könnyű volna válaszolni. Úgy szokott lenni, hogy valaki már gyerekkorában a padláson, meg a fészerben a többi pajtásával színházat játszott. Én nem. Vagy egy másik történetben csak azért lett valaki színész, mert a családja ellenezte. Engem ugyan nem tiltott, igaz, hogy nem is biztatott senki. Szegény anyám csak azon aggódott, hogy föl ne gyújtsam a házat, bánta is ő a többit. Egy-egy félszavából néha kivettem, hogy nagyon büszke volna rám, ha lenne belőlem valami vagy valaki. De ezt inkább csak a csodától várta, mert hiszen gyakorlatilag alig tehetett értem valamit a szűnni nem akaró tanácsain kívül, amiket persze – mint minden gyerek – én is elengedtem a fülem mellett. Mégsem volt teljesen hatástalan a sokszor elmondott intelem. Ezt onnan gondolom, hogy ha valamit csináltam, azt jobban akartam csinálni, mint más. Azt például biztosan tudom, hogy a legnagyobb és a legszebb csillagsárkányom nekem volt az egész hódmezővásárhelyi Tabánban. Nem volt nehéz, mert az apám bótos volt. Sárkánypapír és sárkánymadzag volt elég. Csodálatos élvezetet jelentett felengedni nagyon magasra, majd elvágni a madzagot, futni utána, keresni és keresni. Közben a hatalmas papírsárkány igazi mesebeli sárkánnyá vált, és csodálatos dolgokat művelt a levegőben. Aztán ott voltak az izgalmas vadászkalandok. Legtöbbször sikerült is egy-egy rókavadászatból, ürgeöntésből vagy madártojás-szedésből győztesen kikerülni, és ha netán a fiúpajtásaimat az általam „elkövetett” vagy elvégzett dolog minősége nem tudta volna meggyőzni, úgy akkor „parlamentáris” vita következett, melynek vége irgalmatlan verekedés lett. S miután a helyi Tabánban, a Pál utcában kevés volt a hozzám hasonló vasgyúró, rendszerint nekem lett „igazam”. De azért ezek a győzelmek nem tettek elbizakodottá, és igyekeztem minőségi különbségeket tenni a dolgok között. Pontosan tudtam már akkor is, mikor vagyok igazságtalan. ... ... Már nagyobbacska gyerek voltam, amikor Vásárhelyre jött a Zoo cirkusz. Óriási hatást tett rám, teljesen felkavart. De itt is inkább az állatszelídítés izgatott. Szerettem volna tudni, hogy mi az a különleges erő, amellyel az állatszelídítő rendelkezik. Szerettem az olyan könyveket is, amelyek hasonló dologról szóltak. Képes voltam éjjel-nappal tanulmányozni őket. Mikor már azt hittem, mindent tudok, oroszlán után kellett néznünk. Pajtásaimmal tűvé tettük az egész körtöltést egy oroszlánért, de nem találtunk sehol. Maradt a kutya. Rininek hívták, szépen fejlett farkaskutya volt. Mi persze csak a „farkast” láttuk benne és nem a kutyát. Elég sokáig engedelmesen játszott velünk. Hogy mélységesen lenézett bennünket, az látszott rajta. Azt mondhatta magában „hadd játszanak ezek a kölykök”. Persze, ő sem unatkozott, és nem is járt rosszul. Enni is gyakrabban kapott, mert hiszen ez benne volt a „módszerben”. Sajnos a módszerben a fenyítés is szerepelt mint pedagógiai segédeszköz. Hát ez már nem tetszett neki. Aztán egy szép napon úgy megkritizálta a módszeremet, hogy itt-ott maradt rajtam ruha. Mégiscsak volt benne valami a farkas büszkeségéből. Azért sebeim gyógyulásával a cirkuszért való rajongásom nem múlt el. ... Szerettem tanulni, az iskolát nagyon tiszteltem. Mindent szívesen és lelkesen fogadtam be. A cserkész-, majd leventezenekarban több hangszeren is játszottam. Tagja voltam a Belvárosi Énekkarnak, hegedültem. Persze, gyakorlati dolgokkal is kellett volna foglalkoznom. Különböző mesterségeket tanultam, voltam kertész, cípőfelsőrész-készítő, szabó. ... Mindezt csak azért mondom, mert van, aki már a bölcsődében tudatosan színházat játszott. Az én játékaim a mindennapi gyerek játékai voltak. Talán ami mégis megkülönböztetett: a lázas keresés, a túlfűtöttség. Szerintem ez a lázas keresés – ami az egész gyermekkoromat jellemzi – a különböző szerepek tudat alatti átélése lehetett. A legkisebb dolgokból is hatalmas tragédiákat csináltam: Egy-egy elhamarkodottnak vélt anyai pofontól világgá mentem. Az iskolában egy igazságtalanul tett megjegyzés a legvégzetesebb állapotba tudott keríteni. Pedig mindent megtettem, hogy engem okkal ne bánthasson senki. Emlékszem: a latin prepozíciókat, konjugációkat úgy fújtam Szatmári tanár úrnak, mint a miatyánkot. Bangha tanár úr tornaóráin senki sem tudta úgy végezni a gyakorlatokat, mint én. Ennek ellenére néha hozzám vágta a csettegtetőt, mert a kézilabda-mérkőzésen valamelyik szabályt nem tiszteltem eléggé. Soha nem a magam reális életét éltem. Mindig elvonatkoztattam magam a valódi szituációktól, és minden igazságtalanságért egy király bántódott meg bennem. Minden hősies vagy tiszta dolog azonnal magával ragadott. A könyv akkoriban nem volt divat mifelénk, éppen ezért óriási élményt jelentett számomra. Mindig a könyv szelleme szerint próbáltam élni. Egyszer Tóth Tihamér Tiszta férfiúság című könyve került a kezembe, és attól kezdve teljesen szerzetesi életet éltem. Büszke voltam rá, hogy azt se tudom, merre van a tánciskola. Ebből kifolyólag azóta sem tudok táncolni. Majd később egy könyvet olvastam Paganini életéről. Csodálatos és titokzatos életregény volt. Olyanok voltak benne, hogy a temetőbe járt gyakorolni, és a sátánnal cimborált. Ma már tudom, hogy semmi sátán nem volt a dologban, csak módszeresen gyakorolt. De ettől a példától áthatva én évekig éjjel-nappal hegedültem. Szabó János bácsi, a mesterem is mindig azt mondta, hogy ebből az életből fiam nem lehet másképp kikerülni, csak ha valami rendkívülit csinálsz, hát gyakorolj! ... Bár gyermekkorunk legszebb tartózkodási helyét, a népkerti Műszínkör faépületét lebontották, mindig némi megilletődéssel megyek el a tér mellett, hiszen itt szorongtunk, ebben a csodavilágban, a kakasülőn, az állóhelyen, és figyeltük a színészeket. Mindent, mindent megnéztünk. Amikor a Cigányprímás című operett főhőse, a kedves, öreg Józsi bácsi a színpadon szomorúan, rezignáltan elbúcsúzott a hegedűjétől, én úgy beleborzongtam, hogy attól kezdve még szorgalmasabban hegedültem. Volt ott egy katolikus ifjúsági liga, afféle önképzőkör, amit a papok vezettek. Egy Vásárhelyi nevű pap tartotta az előadásokat, aki nagyszerű ember volt. Játszottuk A vén gazembert, én voltam a címszereplő, mert nekem volt a legmélyebb hangom. Szép előadás volt. Azért lehetett ilyen ez a kör, mert óriási igény volt a kultúrára. A nézőtér mindig zsúfolt volt, állva néztük az előadásokat, mindenkit láttunk, akik később már partnerek lettek. Emlékszem: Fónay Márta, Madarász Laci, Rajz Jancsika – nagyszerűbbnél nagyszerűbb emberek, akik olyan tisztán és szeretettel csinálták a színházat. Sráckoromban egy zenekarnak is tagja voltam. A cserkészzenekarból lett leventezenekarnak: Szabó bácsi volt a karmestere. Mindenki tanult valamilyen hangszeren, én akkor az összes fúvóhangszeren játszottam. Ezek olyan nagyszerű élmények. Végül is minden a színház felé terelt. Akkor fontos volt, hogy mindenki jól csinálja a dolgát, ellenkező esetben kifütyülték, kirúgták, abba kellett hagyni, nem volt mentség. Mentség, mint azóta van, ma mindenki mindent csinálhat egzisztenciális veszély nélkül. Az iskolánk (ma a Hódiköt otthona) a templom mellett volt, innen jártunk hajnali misére, ahol sokat ministráltam. Amikor már énekeltünk, én már szólót is énekeltem. Tóth Lajos karnagy úr nagyon szép feladatokat bízott rám, ez azért volt különösen felejthetetlen, mert a kórusban a másik oldalon a lányok álltak. S az a nap már jó volt, ha sikerült elkapni egy-egy éneklő lány tekintetét. Ez a kórus később is döntő szerepet játszott az életemben. Itt tanultam meg kottát olvasni, s itt ismertem meg a legszebb vegyeskari műveket, Orlande de Lassus, Haydn, Kodály, Bárdos, Palestrina kórusműveit. Mindez persze csak gyermekéletemet tette színessé, gazdaggá: igényt támasztott bennem, s egy más világba engedett bekukucskálni. De nem nyitott meg semmilyen ajtót. Jogot, lehetőséget sem adott többet, mint ami ennek a kórusnak volt. 16 éves lehettem, amikor az öntudatlan keresgélésnek hirtelen vége szakadt. Váratlanul meghalt az apám. Itt ért véget a gyermekkorom, a játék, az álmodozás. Át kellett vennem a család gondjait. A színház ekkor mint kenyérkereseti lehetőség is jelentkezett az életemben. A szegedi társulat éppen Hódmezővásárhelyen ütötte fel nyári állomáshelyét. Új világba kerültem, sajátos társadalmi és erkölcsi törvények közé! És rögtön úgy éreztem, hogy hazaérkeztem! A Pál utcai füves árokpart, a körtöltés, a Kincsestemető, az Agyag utcai iskola hirtelen mintha a múltba tűntek volna. SZEGED és MISKOLC 1940-1944 Bessenyei Ferenc, amikor gyerekkoráról kérdezték, többnyire úgy nyilatkozott (mert valóban így élte meg), hogy az ő élete akkor kezdődött, amikor a színházba betette a lábát: „Nem volt gyerekkorom, nem volt ifjúságom! Én akkor születtem, amikor bekerültem a színházba. Attól kezdve lehetett életemet nyomon követni, onnantól kezdve van értelme figyelemmel kísérni. Nem tartozik senkire, ami addig történt velem.” Hiszen egész életében a színház volt az egyetlen, ami igazán fontos volt a számára. Színészi pályáját a hódmezővásárhelyi katolikus ligában kezdte (lásd: „pálya”), ahol 1939. április 23-án A vén gazemberben lépett először a nyilvánosság elé. „Igazi” előadásban pedig akkor vett részt első alkalommal, amikor – már mint a szegedi városi színház tagja (először csak kóristája, majd segédszínésze) – 1940. szeptember 14-én a Viktória című operettben rábíztak egy kis szerepet. A darabot a színház nyári állomáshelyén, a hódmezővásárhelyi nyári színkörben mutatták be – ami elképzelhető mekkora izgalmat, büszkeséget és boldogságot jelentett az alig 21 éves fiatalembernek. Szegeden ez év október 30-án (az Elnémult harangokban) mutatkozott be, éppen egy olyan darabban, amelyben vendégként, Kiss Ferenc, a budapesti Nemzeti Színház és az ország egyik legnagyobb drámai színésze játszotta a főszerepet. Ezután két évig, 1942 őszéig volt a szegedi színház tagja, ahol ugyan nagyon szerették és rengeteg feladatot bíztak rá, de ezek kisebb szerepeknél nem voltak többek. A szegedi éveket állandó tanulással töltötte, a szó szoros értelmében éjjel-nappal tanult. Nappal a színházban a helyi és a gyakran itt vendégeskedő fővárosi színészektől leste el a szakma megtanulható fortélyait, éjjel pedig az ablaka alatt világító utcai lámpa fényénél olvasva általános műveltségét gyarapította. Pénze nem volt, fizetéséből, amelyből még fiatalabb öccseit is támogatnia kellett, csak nyomorgásra futotta. Hihetetlen, hogy milyen sovány volt ez a nagy darab, testes alkatú ember ezekben az időkben. Az ekkor készült fotók (amelyek szinte meglepetésként érik az embert), mind arról árulkodnak, hogy pályája kezdetén sokat éhezhetett. 1942-ben Kardoss Géza igazgató elhagyta a színházat, és az ő távozásával a társulat is szétszóródott. Bessenyei Ferenc többedmagával Miskolcra került Földessy Géza társulatához. A színházváltás nagyon jót tett a fiatal színésznek: Miskolcon az első pillanattól kezdve jelentősebb szerepeket kapott. A korabeli újságokból úgy tűnik, hogy Miskolcon jobban szerették a színházat: egy-egy darab több estén is megtöltötte a nézőteret és a sajtó is többet foglalkozott a színházi élettel. Mindössze két hónapja volt a miskolci társulat tagja, amikor első ízben főszerepet játszott. Ekkor jelent meg a sajtóban először külön méltatás alakításáról. Anyagi helyzete az új városban sem volt sokkal jobb, mint Szegeden, viszont magánélete jelentős fordulatot vett. Megismerkedett Szederkényi Ada színésznővel, akit a színház igazgatója alig foglalkoztatott, így színpadon viszonylag ritkán kerültek össze. 1944 elején azonban bemutatták Shakespeare Velencei kalmár című művét, amelyben Szederkényi Ada nagy sikert aratott. Abból, amit nyújtott, „máris megállapíthatjuk, hogy színpadtól való eddigi távolmaradása határozottan sajnálatos kára színi kultúránk lehetőségeinek”, írta a bemutató után a korabeli kritika. A darabban Szederkényi Ada volt Portia, Feri Bassanio, és a kettőjük szerelmi jelenetéről készült fotó volt az első kép Bessenyei Ferencről, amely egy budapesti újságban megjelent. Az 1944 márciusában bemutatott Az abbé című darabban már házaspárt alakítanak (Feri Bressard, Ada Bressardné), az életben viszont majd csak Budapesten kelnek egybe szeptember 23-án a lazaristák Nagyboldogasszony úti (ma Ménesi út 26.) kápolnájában. A fővárosi színészek csakúgy, mint Szegedre, Miskolcra is gyakran lerándultak vendégszerepelni. Így történt, hogy Bessenyei Ferenc megint együtt játszhatott Kiss Ferenccel, mégpedig két olyan darabban, amelyben már ő is fontos szerephez jutott: a Bizáncban – ahol ő Spiridont játszotta (sőt, azokon az előadásokon, amelyeken Kiss Ferenc nem vett részt, ő kapta Kiss Ferenc szerepét) – és a Sasfiókban (ő volt Metternich). Ami ezután történt arról ő maga így számolt be Bóta Gábornak a róla szóló könyvben: „És akkor egyszer csak Nyíregyházára, a miskolci színház nyári állomáshelyére jött egy értesítés, hogy a Nemzetiben szerződést írhatok alá. Azt hittem elájulok a boldogságtól. Igen ám, csak ugyanazon a napon megjött a SAS-behívóm is. Ott álltam, és nem tudtam mit csinálni. A SAS-behívót kellett először elintéznem, mert különben lelőnek, mint a veszett kutyát. Nagyon féltem, mentem ide, mentem oda, és végül is hazautaztam Hódmezővásárhelyre. Kimentem oda – valami tanyavilágba –, ahová be kellett volna vonulnom. Egy kedves kislány locsolta a virágokat. Azt mondta, hogy tegnap már elment mindenki. Igen ám, de a SAS-behívó még mindig nálam volt. Nem tehettem mást, mint bementem a laktanyába, attól féltem, hogy különben lepuffantanak. A laktanyában pedig visszamaradó különítményként ott találtam a sok gyerekkori pajtásomat, azokat, akikkel együtt jártam suliba. Előtte való nap az újságban megjelent egy cikk rólam, amiben már arról is szó volt – amit korábban is ígérgettek, de nem hittem el –, hogy a Nemzeti tagja leszek. A gyerekkori pajtásaim megőrültek a boldogságtól, azt kiabálták, hogy Feci, Feci, mert engem így hívtak. Amikor megmutattam a SAS-behívómat, azt mondták, hogy menjek a k… anyjukba, és ‘elparancsoltak’ olyan helyre, ahol még katonát nem is láttak Magyarországon. Hódmezővásárhelyen a laktanyával szemben volt a kisállomás. Beültem a vécéjébe, és ott ültem, ameddig a vonat meg nem jött, hogy várakozás közben ne tudjanak igazoltatni. Aztán hirtelen fölszálltam a vonatra, és Pestre utaztam. Másnap reggel bementem a Nemzeti Színház igazgatójához, Kovách Aladárhoz. Két bottal járó, nagyon kedves ember volt, eldobta a botjait, és megölelt. Nem is értettem, miért örülnek nekem annyira, azt sem tudták, ki vagyok. De azt hiszem, hogy Kiss Ferenc színész, aki többször látott, sokat mesélt rólam, ‘beetetett, befogalmazott’ a Nemzeti Színházba. Onnantól kezdve meg voltam mentve a katonaságtól.” BUDAPEST, MAJD ISMÉT VIDÉK 1944-1950 1944 augusztus: Bessenyei Ferenc, aki mindössze 25 éves, semmilyen színiiskolát nem végzett, és akinek semmiféle különös ismeretsége, mecénása nincs (mint ahogy később se lesz soha), a hódmezővásárhelyi Cigányér partról felért a csúcsra: alig négy évvel azután, hogy első alkalommal egy „igazi” színpadra betette a lábát, az ország első színházának tagja lett. Pályájának ezt az egyik legnagyobb sikerét a színháztörténeti adattárak, a lexikonok, a különböző adatbázisok, internetes újságok többnyire meg sem említik. Pedig a Nemzeti Színháznak, a „nagy Nemzetinek” tagja lenni, különösen egy ismeretlen, 25 éves vidéki fiatalembernek, óriási szakmai elismerést jelent minden korban, de ebben az időben különösen, amikor a Nemzeti egyik fénykorát éli és társulata óriási színészegyéniségekből áll. Feri sokszor elmesélte, mekkora szeretettel fogadta őt Kovách Aladár, a színház igazgatója: „Két bottal járó, nagyon kedves ember volt, eldobta a botjait, megölelt. Nem is értettem, miért örülnek nekem annyira, azt sem tudták, ki vagyok.” Feri Szederkényi Adával jött a fővárosba, ahol a színház jóvoltából lakást is kaptak, Budán, a Kanizsa utca 20-ban. Az ifjú pár nemsokára megtartotta az esküvőt (szeptember 23-án), a férj az ország első színpadán szinte minden nap játszott – és ekkor e sokat ígérő pálya és élet hirtelen veszélybe került: megkezdődött Budapest ostroma. A Kanizsa utcai ház pont a frontvonalon feküdt. A mellettük húzódó töltés külső oldaláról az oroszok, belülről a németek lövöldöztek. Közben folytak a bombázások, és az egyik támadás után, mikor Feriék elhúzták az elsötétítő függönyt, a szemben levő ház helyén csak üres lyukat találtak. Ők azonban ezúttal is – mint életében oly sokszor – megmenekültek; sértetlenül vészelték át e napokat. Ahogy vége lett az ostromnak és Feri kimerészkedett az utcára, máris újabb életveszélybe került: az oroszok elfogták, és több, hozzá hasonlóan az utcán összefogdosott emberrel a teherautó érkezéséig – ami ugye Szibériába vitte az „ilyen szállítmányokat” – bezárták a Kisrabló étterem egyik termébe. Hogy mi volt az, ami Bessenyei Ferencet még az ilyen szörnyű helyzetekből is kimentette? Megnyerő külseje vagy, illetve csak a Jóisten? Az emberekkel zsúfolt helységben egyszer csak odalépett hozzá egy magyarul beszélő orosz tiszt, és megkérdezte, hogy hol lakik és van-e ultraseptylje. Ezután hazakísérte, majd azzal a tanáccsal, hogy a jövőben ki ne tegye lábát a lakásból, otthagyta. Feri ugyan nem teljesen fogadta meg a tanácsát, mert ezután is eljárt otthonról, de ettől kezdve csak egy hatalmas doronggal a hátán lépett utcára, higgyék azt, hogy munkában van. Amint tudott, csónakkal átkelt a Dunán és jelentkezett a Nemzetiben, ahova – mint ő gondolta – érvényes szerződés kötötte. Itt azonban – mint Kiss Ferenc protezsáltjával – szóba sem álltak vele, Várkonyi Zoltánnal az élen az új vezetők meghallgatás nélkül rúgták ki. „Hogy vészelted át azt a hat évet, amikor nyilván arra vártál, hogy megint a Nemzeti tagja lehess? Reménykedtél ebben egyáltalán, vagy feladtad, elkeseredtél?” – „Mint már mondtam, ha kudarc ért, elsőnek mindig az okokat próbáltam megkeresni. És ha ezeket megtaláltam, akkor többé nem bántott a dolog, a jövő foglalkoztatott csak. Ebben az esetben kétség nem fért hozzá, hogy a kirúgásom tőlem független okok miatt történt. Így aztán alapjában véve biztos voltam benne, hogy visszakerülök oda, ahova – szívem szerint – képességeim alapján tartoztam.” Bessenyei Ferenc e bizakodó mondatait 2004 őszén rögzítette a magnószalag (a Férjem, a Komédiás című könyv készültekor), de nincs okunk kételkedni, hogy 1945-ben is valóban így érzett. 1945 áprilisában tagja lett a Budán lakó színészeket foglalkoztató Budai Színháznak, majd annak megszűnte után az 1945/46-os évadra a Vígszínháznak. 1946 júniusában azonban visszatért oda, ahonnan elindult: Hódmezővásárhelyre, ahol az Osváth Béla által vezetett Nyári Színkörben lépett fel. Augusztustól pedig újra Miskolc következik, visszaszerződik Földessy Gézához. Szeptember 2-án Budán maradt felesége ikerlányoknak ad életet: Zsófiának, akit apja egész életében Zsókának hívott (holott ez az Erzsébet beceneve) és Katalinnak, azaz Katának. Pár hét múlva a család újra egyesült, és ettől kezdve már nem egyedül, hanem négyen laknak egy szobában, vándorolnak városról városra, albérletről albérletre. Feri ebből az időből csak arra emlékezett, hogy mindig hajnalban kelt, és ment bébiételt vásárolni. Miskolc után Pécs, majd Szeged, aztán újra Pécs következett. Mindenütt albérlet, mindenütt nyomor, de mindenütt sok és egyre jobb szerep. Zenthe Ferenc, akivel Pécsett együtt volt tag, így emlékezett erre az időre: „Egész késő őszig csak dinnyén éltünk, fizetésünk csak papíron volt, mert a gázsit nem tudta kifizetni a színház. Így aztán étkeztünk barátságból a rendőrségi menzán, de mindenütt, ahol lehetett. Én legalábbis mindig éhes voltam. Bessenyei Feri helyzete még nehezebb volt. Én egyedül éltem, ő gyerekekkel, feleséggel.” (Pesti Műsor, 1980. 33. szám) Máthé Erzsi, aki 1949 kora őszén Kaposvárott (ahol a Pécsi Nemzeti Színház vendégszerepelt) találkozott először a Bessenyei családdal, még drasztikusabban fogalmazott: „Bűzlött rólunk az albérlet. Róla, egész családjáról és rólunk is. Én Gordon Zsuzsával laktam két fizetésből egy szobában, ők viszont négyen egyetlen fizetésből. Feri igen jóvágású, sovány, izzó, mondhatnám, hurrikán egyéniségű kolléga volt. Most már elmondhatom, első látásra beleszerettem. Minden nő szerelmes volt belé, de csak távolról. Bár már akkor is megropogtatott bennünket, akkora erővel, hogy kék foltok maradtak utána, de valójában nagyon szemérmes férfi volt, semmilyen kapcsolatáról nem tudok. Ha jól emlékszem, Feri öt nagy szerepet játszott Pécsett, tudása, tehetsége teljes fegyverzetével. Ennek hatására e pécsi évad után álmaim színházához, a budapesti Nemzeti Színházhoz szerződtették.” Bessenyei Ferencet szerencsére se a nyomor, se a vidéki színész-sors, se az álmai színházából való keserű menesztés nem viselte meg. Illés Jenő a Pesti Műsorban megjelent Bessenyei életrajzában („A Pál utcától a Nemzeti Színházig”) arról mesél, mennyire szerették minden állomáshelyén, és milyen jó hangulatú, vidám közösségi élet folyt például Pécsett is, ahová – milyen a sors – éppen Várkonyi Zoltán aláírásával az 1949/50-es évad végén megérkezett a budapesti Nemzeti Színházba szóló szerződése. Bessenyei Ferenc vidéki „vándorszínész” korszaka ezzel végetért. A család újra csomagolt, ezúttal utoljára, mentek vissza együtt a budai Kanizsa utcába. BUDAPEST 1950-1963 EZ IDŐSZAK TÖBBI OLDALA GALÉRIA 1956 1950 augusztusában egy rövid időre úgy tűnt végleg befejeződött Bessenyei Ferenc „cigányélete”, vándorlása egyik albérletből, egyik ideiglenes szálláshelyről a másikba. A budapesti Nemzeti Színházba való visszaszerződésével azonban csak pályája került végre egyenes vágásba, magánélete igazán csak ezután vált kuszává. A véglegesen Budapestre való költözéssel Bessenyei Ferenc élete, elsősorban pályája robbanásszerű fellendülésének következtében, gyökeresen megváltozott. Hiába volt nehéz a vidéki színész-sors, hiába éheztek, nyomorogtak sokat, a társulat nagy összetartó családként élt együtt, mégpedig a nap csaknem huszonnégy órájában. Budapesten mindez másképp volt: a színház ugyan ekkor még itt is „zárt”, „családias” közösség, amelybe azonban már csak maguk a színészek tartoznak bele, a család távol levő tagjai nem. Ezen kívül az egyéb munkák, a rádió, a film, a szinkron (a televízió majd csak 1956-tól), a nagyobb távolságok, a szanaszét élés lényegesen nagyobb függetlenséget ad, ennek minden előnyével és hátrányával. Bessenyei Ferencet Budapestre érkezése pillanatától kezdve elhalmozták munkával. Mai aggyal szinte elképzelhetetlen, hogyan voltak képesek a színészek ennyit dolgozni. Színházának (a kamaraszínházzal együtt) évi 640 előadást kellett teljesítenie, a rádióban megállás nélkül készültek az irodalmi műsorok, és ami a nap óráiból még ezen felül megmaradt, azt a filmgyárban töltötték, amely ontotta a filmeket (tudott dolog, hogy Lenin a filmet mennyire fontosnak tartotta). A színházban állandó téma a túlterheltség, a különböző üléseken a színészek rendszeresen felpanaszolják, még felmérés is készül róla – csak éppen a helyzeten nem változtat mindez semmit. Mikor 1952-ben a kettős szereposztásról vitatkoznak Bessenyei Ferenc hozzászólásában így fakad ki: „Több rendező és több színész legyen, mert így csak agyonhajszolás lesz a vége. Ezek a fő hibái a mostani állapotnak, és ezt nem lehet másképpen megoldani, csak ha van elég rendező és színész a két színházhoz. Azután jöhetnek a nagyszerű vélemények, hogy hogyan próbáljunk, hogyan tudunk próbamódszert kialakítani, mert így csak versenyfutás. Voltak esetek, hogy csak az előadáson találkoztunk a partnerrel.” De a helyzet vajmi kevéssé változott, mert egy 1955-ös művészeti alapszervezeti gyűlésen még mindig ugyanez, vagyis a túlterheltség a probléma: „Számtalan esetben felvetettük, hogy ilyen tervet nem lehet ilyen társulattal teljesíteni. .. A státusrendszernek sok áldásos pontja van, de ugyanakkor az az eredmény, hogy 20 ember dolgozik 80 helyett. .. A Munka Törvénykönyvben benne van a prémium, amit évek óta nem látunk. Elmondunk mindent okosan és szépen, ordítunk is, de nem hallgatnak meg bennünket. A minisztériumban másfélezer emberből nem adódik egy, aki ránk figyeljen.” 1956 márciusában a párt feljegyzést készít a Nemzeti Színház művészeinek és műszaki dolgozóinak túlterheltségéről. E szerint: egy „vezető színész, mint például Bessenyei Ferenc egy átlagos napi foglalkoztatása napi 11,7 óra munkaidőt jelent szereptanulás, rádió, film stb. nélkül”. Ezek ugyan már 1955-ös, 56-os adatok, de tökéletesen érvényesek az ezeket megelőző időkre is. És e rengeteg munka ellenére minden emlékező, minden e korszakról szóló krónika arról számol be, hogy a színház tagjai mégis igen élénk „társadalmi életet” éltek: mindennaposak voltak az ugratások, az éjszakákba nyúló vidám együttlétek, egyik szórakozóhelyről a másikra való csavargások. És ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a színészeknek szerepeiket meg is kellett tanulniuk, azokra fel is kellett készülniük, egyszerűen felfoghatatlan, honnan volt mindehhez idejük, energiájuk. De volt; a „végeredmények”, vagyis a jobbnál-jobb előadások ezt mutatják. Sőt, a Nemzeti ezen időszakát átélt emlékezők még arról is beszámolnak, hogy soha-semmikor nem éltek olyan „magas” hőfokú közösségben, olyan „szerelmi, erotikus lázzal” fűtött közegben, mint amilyen az akkori Nemzeti Színházat jellemezte, s amelybe kevés kivételtől eltekintve a színház összes művésze, élén az igazgatóval beletartozott. E hangulatról szemléletes képet fest Darvas Iván „Lábjegyzetek” című önéletrajzi írásában. Darvas ugyan nem a Nemzeti Színházról ír könyvének 123-126. oldalain, de az ott elmesélt történetének főszereplői nemzetis színészek: B. G. nem más, mint Bajor Gizi, akit a visszaemlékezők e tipikus „nemzetis” légkör szerzőjének tartanak. Bár Bajor 1951-ben meghal, de szelleme és az az atmoszféra, amit ő teremtett, még vagy egy évtizedig tovább él a társulatban. Persze nem mindenki helyesli ezt a fajta viselkedést: nemcsak a Darvas Iván által megírt történet férfi szereplője, L. F., azaz Ladányi Ferenc nem, hanem több, hozzá hasonlóan vonalas párttag is mélységesen elítéli a többiek „züllött” életmódját. Horvai István, aki a párt egyik kedvence ez időben, a Színház- és Filmművészeti Szövetség II. kongresszusán 1951 októberében „a színészek erkölcsi magatartásának problémáiról beszélt. Hangoztatta, hogy az igazi, a népet szolgáló színművésztől teljesen idegen a régifajta, burzsoá, bohém magatartás”. A Szovjetunióban tanult Horvai Istvánról egyébként a Nemzeti Színház Bessenyei melletti másik állandó renitense, Gobbi Hilda egy 1953-as ülésen így nyilatkozott: „Hogy a Madách Színház ifjonti igazgatóját, Horvai Istvánt minden kinyilatkoztatása után glória veszi körül és szinte az az érzése az embernek, mintha ki akarnák játszani Major elvtárs és a Nemzeti Színház munkája ellen, ezt a színészek többsége tudja.” Mint ahogy azt is, hogy a Szövetségben a művészek közül csak Gábor Miklós és Ladányi Ferenc, Horvai István és Both Béla nézheti a külföldi filmeket. Bessenyei Ferenc tehát egy ilyen világba csöppent bele, és ez a világ magával rántotta-vitte őt is. Avar István, aki ekkor még nem tagja a Nemzeti Színháznak, csak főiskolás, Deák Attilának így nyilatkozott erről a korról: „Bessenyei Ferencet 1950-ben ismertem meg személyesen. Már a megismerkedéskor is kuriózumnak tűnt számomra az egész ember. Akkor bizonyára nem tudtam volna így megfogalmazni, mint most, de valahogy rá kellett nézni, pontosabban: föl kellett rá nézni! Akkor voltam elsőéves a főiskolán, és ő nem a mi osztályunkban, hanem a B-ben tanított, ahol többek között Domján Edit, Kaló Flórián, Gellei Kornél (megj.: csupa halott) tanult. Feri csak három hónapig tanított. Három hónap után földühödött, nem értett egyet a tanmenet előírásaival, és a maga bessenyeis módján egy délután összecsapta az osztálykönyvet és azt mondta: ‘na, ezt tovább nem!’ Elment és soha többet nem is jött tanítani. Hogy mennyire volt igaza, mennyire nem, ezt ő tudná megmondani. Azt hiszem, hogy sok mindenben igaza volt. Abban, hogy ilyen hamar elment a főiskoláról, nagy szerepet játszott az is, hogy nagyon szerelmes volt akkor Váradi Hédibe. Etikailag nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy miközben ő tanít a főiskolán, aközben ő itt – ugyan másik évfolyamon, mert hát Hédi fölöttünk járt – udvaroljon. Belőle mindig áradt valamifajta barátkozás – azt hiszem merő önzésből, mert eléggé önző ember, és az volt ő már akkor is. Szóval volt benne egy olyan fajta barátkozás, amely megengedte azt, hogy körülvegyék a fiatalok. Rajongtunk érte! Szerettünk vele együtt lenni! Akkor is ilyen nagyhangú volt! Ugyanígy mondta a magáét, ha kellett, ha nem. Ugyanúgy nem tudott öt percet egy helyben ülni, akkor is rohant-ment, mint ahogy az egész élete egy rohanás, jövés, szaladás. Mi, főiskolások rajongtunk érte. Szerettünk vele átmenni például a Keszelybe, ott meghívott bennünket egy fröccsre. Hogy főiskolásként lehetett-e egy ilyen nagy művésszel leülni? Lehetett! Ő már akkor is nagy művész volt, mint ahogy az én szememben most is az ország legnagyobb művésze, de hozzáférhető volt! Ő nem volt hozzáférhetetlen művész. Ővele mi, fiatalok, a szó legszorosabb értelmében beszélgethettünk, viccelődhettünk. Már akkor úgy hívtuk, hogy Pucuka! Nem tudom, ki találta ki ezt a becenevet, arra már ne emlékszem. De volt Dörmi is, meg sokféle nevet adtunk neki. Közel kerültünk hozzá. Ő akkor is egy nagy-nagy szív volt, az összes bohémságával együtt. Emlékszem, körbefogtuk és meséltettük, hagytuk hangoskodni. Na, mint később kiderült, olyankor várta Hédit! Eleinte még nem volt legális a szerelem, és így mi tulajdonképpen statisztáltunk ehhez.” Avar István visszaemlékezéséből kiderül, hogy Bessenyei Ferenc (első) házassága rögtön Budapestre kerülése után komoly válságba került. Feri valószínűleg 1951 elején ismerte meg az alig 22 éves Váradi Hédit (1929. szeptember 22. – 1987. április 11.) – akit ekkor még a színházban is Hedvignek hívtak –, és aki Háy Gyula „Az élet hídja” című darabjában (amelyért Háy 1951-ben Kossuth-díjat kapott) harmadéves főiskolásként játszott. A Nemzeti a darabot 1951. február 13-án mutatta be. Az első hét előadásról készült plakátokon Váradi Hédi neve még nem is szerepel. A bemutató plakátján Panni munkáslány alakítójaként még Rohonczy Judit, aki a színház rendes szerződtetett tagja, neve áll, de a színház saját példányán az ő nevét már ceruzával áthúzták és felé Váradi Hédi nevét írták: így tehát valószínű, hogy a nagyon sikeres bemutatón Hédi vett részt. De hogy miért, Rohonczy megbetegedett és ezért Hédinek be kellett ugrania, és ezután került csak be kettős szereposztásként a darabba, vagy már eredetileg is próbált, nem tudni. Akár így, akár úgy történt, Bessenyei Ferenc nyilván ekkor ismerkedett meg Hédivel (aki főiskolásként egyébként nem a Nemzetiben statisztált, a főiskola után a Madách szerződteti). És – ha valóban tanított a főiskolán, ahogy Avar István meséli – csak ezután „nem tartotta etikailag összeegyeztethetőnek, hogy miközben ő tanít a főiskolán, aközben ő itt – ugyan másik évfolyamon, mert hát Hédi fölöttünk járt – udvaroljon”. Ahogy Avar István is mondja, a szerelem eleinte nem volt legális, de ez az állapot nem tartott sokáig. Feri rendezett családi életének hamarosan egyszer s mindenkorra vége lett. 1952-ben (hogy pontosan mikor, nem tudni, de mindenképpen 1952 márciusa előtt) még feleségével együtt költöztek el a VI. kerület Aradi utca 62. számú ház (amelynek lakói, a később odaköltözöttek is, még ma is emlegetik, hogy évtizedekkel ezelőtt ott lakott a Bessenyei család) második emeletére egy háromszobás lakásba, hátrahagyva a Kanizsa utcai lakást (ahova a két lány rendszeresen visszajárt) anyósának, de Feri gyakorlatilag itt már nem lakott együtt családjával – bár személyi igazolványában még harmadik házasságkötésekor (1963-ban) is ez a cím szerepel. Először a Nemzeti szállóba költözött, ahol remekül érezte magát (még idős korában is emlegette, hogy soha nem volt olyan jó dolga, mint itt, ahol az egész szálló kényeztette), majd Hédi családjához – apja, fivére, illetve ezek feleségei mellé – a Kádár utca 5. számú házba, ahol azonban a szűkös hely miatt huzamosabb ideig nem maradhattak. Egyébként a Váradi család nagyon szerette Ferit, apja később rendszeresen feljárt hozzájuk a Kálmán utcába, Hédi fivérének esküvőjén 1955-ben pedig Feri volt az egyik házassági tanú. Egy 1952. október 1-én íródott lakáskérvény szerint Feri albérletben is lakott. A Nemzeti Színház iratai között (1091.-1952) a mai napig megtalálható Major Tamás Erdei Sándor (aki 1951 és 1953 között volt a népművelési miniszter, Révai József helyettese) miniszterhelyetteshez intézett levele: „Bessenyei Ferenc, a Nemzeti Színház művésze igen rossz lakásviszonyok között él. Albérletben lakik olyan körülmények között, hogy mosdási lehetősége sincs, tehát komoly nehézségek között képes csak megfelelő életmódot folytatni. Tanulásra nincs módja, így művészi pályáján is erősen akadályozza a fent vázolt helyzet. Kérése az, hogy egy egyszobás ‘garzon’ lakáshoz juthasson valahol. Ezt a kérését a Nemzeti Színház igazgatósága teljes mértékben pártfogolja. Egyrészt Bessenyei Ferenc személye miatt, aki fiatal művészeink közül egyik legnagyobb tehetség, akire már eddig is igen nagy feladatokat bíztunk és fogunk bízni a jövőben is. Másrészt viszont a Nemzeti Színház munkamenetének zavartalansága érdekében, mert művészi munkánk csak akkor lehet zavartalan, ha dolgozóink megfelelő körülmények között élhetik magánéletüket. Kérésünket Miniszterhelyettes elvtárs jóindulatú pártfogásába ajánljuk. Elvtársi üdvözlettel, Major Tamás igazgató.” Arról e kérvény nem tesz említést, hogy ugyanezen a napon Major Tamás egy másik Bessenyei-levelet is aláírt: ez a Tüzelőanyagkereskedelmi Vállalatnak szólt: „A Nemzeti Színház igazgatósága azzal a kéréssel fordul Önökhöz, hogy Bessenyei Ferenc részére, akinek most sikerült lakáshoz jutnia, és így a ‘Tüker akcióban’ nem vehetett részt, 20 q tüzelőt (10 q fa és 10 q brikett) soron kívül kiutalni szíveskedjenek. Címe: Aradi ucca 62. II. em. 1. Bessenyei Ferenc a Nemzeti Színháznak igen megbecsült kitűnő tagja, ezért ismételten nagyon kérjük, hogy a fenti tüzelőanyag kiutalásával segítségére lenni szíveskedjenek. Elvtársi üdvözlettel Major Tamás igazgató.” Feri tehát a család számára tüzelőt, a maga feje fölé pedig biztos fedelet szeretett volna szerezni. Igazgatója, Major Tamás ebben volt segítségére. Bessenyei Ferenc élete e korszakának egyik nagy „titka” Major Tamáshoz fűződő viszonya. Akik csak a 60-as évektől kezdve látták őket a színházban, el sem tudják képzelni, hogy Major Tamás – aki Brecht „Galilei élete”-nek megrendezése után – az egy A vezérkari főnök megrendezésén kívül – soha többet nem adott szerepet Ferinek, és háta mögött ettől kezdve állandóan gúnyolta (egyébként nem csak őt, hanem például Ungvári Lászlót is, aki hajdan egyik legjobb barátja volt) – 1961 decemberéig, vagyis a Galilei próbákig, kifejezetten szerette Ferit. Erről árulkodnak a jegyzőkönyvek: Majornak szinte nem volt egyetlen felszólalása sem, ahol ne említette volna meg Bessenyei Ferenc nevét. Mindig őt hozta fel példaként, akár a színészekről, akár az előadásokról volt szó. Amikor az 1955, 1956-os években Ferit egyre többet szidták renitenskedései miatt – különösen a pártvezetőségi üléseken – Major Tamás mindig a védelmére kelt (Kállai Ferenccel együtt). Míg a többiek, Marton Endre, Pásztor János, egyre gyakrabban találtak valami kivetnivalót Ferin, Major Tamás például ilyeneket mondott még olyan pártvezetőségi ülésen (1954. október 4.) is, amelynek fő témája a kommunista aktívák megszervezése volt a jegyzőkönyv tanúsága szerint: Major elvtárs „örömmel üdvözli ezt a javaslatot, és hozzáfűzi, hogy tűzzük napirendre ezeken az aktívákon például a Volpone előadás hullámzó színvonalát, vagy Bessenyei hatalmas fejlődését, emellett a meglévő hibákat”. Majornak Bessenyeivel szembeni viselkedésével ellentétben az 1955. január 31-i vezetőségi ülésen viszont egy Mészáros nevű elvtárs így panaszkodott: „Nagyon becsüljük Bessenyei elvtársat, mint művészt, de hogy emberileg mindent megengedjen magának, azt túlzásnak tartom. Egy-két alkalommal el lehet ilyesmit nézni, de végül keményen kell kezelni. .. A vele szembeni engedékenység adja meg az alapot arra, hogy destruáljon.” Marton Endre az 1955. május 23-i ülésen kezdte el Ferit szidni: „Amit Bessenyei Ferenc csinál, az anarchizmus, cinizmus. Támasza a színháznak, de destruktív. Bessenyei méltó elismerést kapott az országtól, mégis nagyhangú. Mészáros Áginak eszpresszója van, s a színház csak akkor értesült róla, amikor már ki volt írva, hogy ‘kávézó’. .. A (párt)vezetőségi tagoknak, ha kedvük van, bejönnek, ha nincs kedvük, elkerülik a pártirodát. Igaz, hogy a próbákon komoly népnevelő munkát végzünk, és ez nem múlik el nyomtalanul. Fent folyik a munka, de a Hertinél (azaz a színház büféjében), ahol politizálgatnak, ott nem vagyunk sehol. .. Elviselhetetlen Gobbi viselkedése a színház büféjében, eszpresszóban, ahol kijelentéseket tesz, és ezt nem lehet eltűrni.” Sőt, a színházban vannak olyanok, akik nemcsak „politikai viselkedését”, de kollégáival szembeni magatartását is szóvá teszik. Olty Magda az 1955. június 8-i MDP taggyűlésen ezeket mondja: „Bessenyeit nagy művésznek tartom és az utóbbi években kevés ilyen zseniális művész került a porondra. Ez az ember az Othelloban csodálatos játékot produkál, de abban a pillanatban, ahogy befejezte a jelenetet, mond valamit, néha szépet, néha csúnyát, de olyan hangon, hogy a színpadon játszó partner dermedten hallhatja. Miért nem lehet ezt neki megmondani vagy felírni? Tessék felírni és megbüntetni. Vannak eszközök, hogy egy embert magához térítsenek, természetesen elsősorban meggyőzéssel. Ezt én megteszem, de egyelőre eredménytelenül, nem használ. A munka szentségét és tiszteletét nem tudja, nem tiszteli eléggé magát a munkát, vagyis azt a verejtékező folyamatot, amire az kivirul. Én beszélek vele, és ha még egyszer hallom, én fogom felíratni, mert tűrhetetlen állapotot tud teremteni.” (Nem érdektelen megjegyezni, hogy akár csak Marton Endre, felszólalása másik részében ő is Gobbit szidja: „Kiváló művésznő, lemondhatna erről a rendetlenkedésről. A zajgását már 15 éve unom.” És – jellemzéséül nem árt megjegyezni – végül így összegzi az ülést: „A referátum – amit Márki Géza, az ülés elnöke tartott – bővebben foglalkozhatott volna a nemzetközi helyzettel.”) Feri még élő női partnerei közül egyedül Máthé Erzsi támasztotta alá e panasz jogosságát, Zolnay Zsuzsa és Csernus Mariann semmi ilyesmiről nem tud, nem hallott és maga sem tapasztalt soha. E történettel kapcsolatban talán nem érdektelen megemlíteni egy pár évvel későbbi eseményt is: amikor 1960 végén a színház művészei leadják szavazatukat a Művészeti Tanács leendő tagjaira, a 14 kijelölt vezető színész közül Feri kapja a legtöbb (58) és Olty Magda a legkevesebb (15) szavazatot. Major Tamás a vádakra így reagál: „A Bessenyei üggyel kapcsolatban úgy a negatív, mint a pozitív részt szeretném aláhúzni. Annál én több pozitívumot látok a munkájában, mint amennyit Márki elvtárs elmondott. Tud éltető erő lenni egy előadáson, egy próbán, ahogyan például tegnap próbált az ‘Anya’-ban, maga az élet jön be a színpadra. Óriási értékű dolgokat produkál. De mindezeket az utóbbi hetekben népnevelő munka előzte meg, de amelyeknek hatása nem terjed ki egy próbára. Bessenyei elvtárs azt mondta, hogy már gyomorsavat kap, mert minden reggel elviszem feketézni. .. Bessenyei elvtárs nem elég képzett, azért vannak ilyen lehetetlen megnyilvánulásai. Olyan mondatokat mond el, hogy ő bánja meg a legjobban. Boldog voltam, mert Bessenyei elvtárs óriási botrányt csinált, zengett a színház, és az előadás érdekében csinálta. Ez a színházszeretetére jellemző. Neki dőlt az oszlopnak, hogy inkább előadás előtt dőljön ki, mint előadás alatt. Itt elvi kérdések is merültek fel, hogy ki nézze meg, hogy hogyan állnak a díszletek és bútorok.” (Ennek előzménye az, hogy az egyik Othello előadáson „Bessenyei fejével beszakította az oszlopot, s a következő előadáson az még ugyanúgy volt”. De jellemző a rendre, illetve rendetlenségre, hogy olyan is előfordult, hogy a „Viharos alkonyat előadásán a legfontosabb szó előtt összement a függöny”.) Marton Endre, aki ekkor a színház párttitkára, és akit pár nappal előbb léptettek elő főrendezővé, az 1956. március 13-i ülésen még keményebben fogalmaz: „A 22-i vezetőségi ülésen Major elvtárssal meg kell beszélni Bessenyei elvtárs ügyét. Ha Major elvtárs törvényszék elé viszi Bessenyei legutóbbi ügyét, a pártvezetőségnek ott jelen kell lenni. Ma már ott tart, hogy a legjobb barátja is elkerüli. Ennek elsősorban Major elvtárs a felelőse, akit számtalanszor figyelmeztetett a vezetőség arra, hogy Bessenyei magatartása tarthatatlan. A Tragédia próbán is minősíthetetlenül viselkedett, mindenkit hangosan rágalmazott, destruált. Gellért elvtárssal már azon voltunk, hogy ott hagyjuk a próbát, hazamegyünk. Meg kell rendszabályozni, hogy érezze azt, hogy társadalomban él. Ezt a kérdést elsősorban Major elvtársnak kell letárgyalni, és ha erről Major elvtársat meg tudjuk győzni, be kell hívatni Bessenyeit. Meg kell magyarázni Bessenyeinek, hogy magatartása ellen tiltakozunk. Legutóbb velem szemben is olyan lehetetlen módon viselkedett, hogyha azért elégtételt veszek, ma már nem vagyok a színház tagja. Nagyon megbecsülöm Bessenyeit mint művészt, ha jónak tartom, de ez nem mindig van így, mert a Tragédiát majdnem megbuktatta. Major elvtársnak tudni kell, hogy ez nem mehet így tovább.” Pongrácz Gabriella a párt szervezőtitkára: „Bessenyeivel kapcsolatban ezek nem először hangzanak el, a pártvezetőségi ülésen sokszor volt erről szó. Az a véleményem és javaslatom, hogy amennyiben ebben az esetben nem történik hathatós intézkedés, a vezetőségnek joga van a felsőbb pártszervezetekhez fordulni és segítséget kérni.” Marton Endre: „Meg kell kérdezni Major elvtársat, hogy óhajt-e rendkívüli törvényszéket összehívni (Bessenyei ügyében). A törvényszék eredményétől függően hívjuk a vezetőség elé, és ha így sem tudunk eredményre jutni, akkor felmegyünk Kovács István elvtárshoz, hogy beszéljen vele.” Kérdés, hova vezettek volna a pártvezetőségi tagok támadásai – talán egy újabb „Timár-ügyhöz”? –, ha nem jönnek közbe az 56-os események. Mindenesetre az iratok között nincs nyoma, hogy Major hajlandó lett volna Bessenyeit törvényszék elé állítani (ahogy ezt például 1960 októberében Básti Lajossal megtették), bár az ominózus oszlop-ügy után az iratokban található egy ilyen mondat: „Megbüntettük Bessenyei Ferencet.” (Igaz vele egyidőben még tíz másik színészt is.) E hosszas elkalandozás után visszatérve 1952-höz: A lakáskérvény és az 1953-as Kossuth-díj eredményeképpen Bessenyei Ferenc végre kap lakást: a Kálmán utca 10. szám alatt az első emeleten (4/a) egy három részre darabolt lakás egyik szobájából kialakított garzont utalnak ki részére. Szomszédja, György Géza még ma is élénken emlékszik arra a 13 évre, amíg Feri e házban lakott. György úr 1956 után visszatért eredeti foglalkozásához – szabó volt –, és ő készítette Bessenyei Ferenc ruháit. Egyszerre hat mellényt is varrt neki, mert Feri azt vallotta, „ami a lányoknak a szoknya, az a férfinak a mellény” (és valóban: Feri minden ez időben készült privát fotóján mellényben látható, de ez csak György úr elbeszélése után tudatosodott bennem is). Feri már akkor úgy viselkedett, ahogy később is mindenki ismerte: mezítláb, egy szál gatyában rohant át naponta több ízben György úr lakásába, s ha ilyenkor találkozott a másik szomszéd egy-két éves Erika nevű kislányával, felkapta és beleharapott a popsijába. Állandóan pénzzavarban volt, s ezért gyakran kért kölcsön „György uram”-tól, ahogy Feri őt hívta. Ruháihoz Hédi hozott többször anyagot külföldről, ezekből például szürkés, kékes alpakka öltönyt, kordbársony zakót, szürke nadrágot varratott magának. György úr szerint Feri lányai soha nem jöttek fel apjuk lakására; a sarkon vártak, hogy Feri lemenjen hozzájuk. Vendégei közül csak Major Tamást említette: ő – szerinte – nagyon sokat járt a Bessenyei párhoz. Még arra is emlékezik, ahogy egyszer szemtanúja volt, amikor Feri Hédit oktatta, szerepet tanult vele. Bessenyei Ferenc bár csak 1959 körül vált el törvényesen feleségétől, már 1951 végétől Váradi Hédivel élt együtt. Ettől kezdve tehát már nem is egy, hanem két háztartásról kellett gondoskodnia. De ezen felül még rá szakadt – nem egészen jószántából – legfiatalabb testvére eltartásának gondja is. A színházban ekkortájt az volt a szokás, hogy a minisztérium bizonyos időközönként „fogadónapokat” tartott, ahol a dolgozók közvetlenül a minisztérium küldöttének mondhatták el gondjaikat. 1954. április 19-én Vargha Sándorné egy ilyen fogadónap után a következő jelentést küldte feletteseinek: Márki Gézával (a színház pártvezetőségi tagja) való beszélgetése alatt „Bessenyei Ferenc többször benézett a szobába. Márki elvtárs elmesélte vele kapcsolatban, hogy súlyos anyagi gondjai vannak. Eltartja a feleségét, gyerekeit, öccsét és önmagát. Felesége színésznő volt, Szederkényi Ada, gyerekszülések miatt azonban elkerült a színháztól és azóta nem tud elhelyezkedni. Legutóbb Szántó elvtárssal, a Filmharmónia igazgatójával beszéltek ügyében, hogy foglalkoztassa, de Szántó elvtárs kereken megtagadta a kérést.” Jellemző Bessenyei Ferencre, hogy amikor végre rá került a sor, egyetlen szót sem vesztegetett saját problémáira. Kállai Ferenccel azon fáradoztak, hogy a „minisztérium és a színház vezetőségét összhangba hozzák”. Bessenyei Ferenc fizetése az 1951/52-es évadban 2200, majd tavasztól 2530 forint volt. Legtöbbet (ennek több mint háromszorosát) Bajor Gizi és – valamivel kevesebbet – Somlay Artur keresett. Utána jöttek a vezető színészek, élükön Mészáros Ágival. A fizetéseket rendszerint minden évadban megemelték egy kissé, az egyszerre magasan legnagyobb, 670 forintos emelést, Feri kapta az 1952/53-as évadra. Aztán leálltak az emeléssel, a színházban állandó panasz tárgya lett a kevés fizetés, különösen az operaénekesekéhez és az operett-színészekéhez képest alacsony gázsi. A rádió nevetségesen keveset fizetett, a film úgyszintén. Pénzhez csak fellépésekkel lehetett jutni, de ezekre abban az időben szinte kizárólag operai vagy operett színészeket hívtak (Mészáros Ági ebben is kivétel volt), lásd fentebb a Filmharmónia merev elzárkózását Bessenyei Ferenc foglalkoztatásával szemben. Az 1954. november 1-i nyílt MDP taggyűlésen Básti Lajos így panaszkodott: „Major személyes igénytelensége és színház-szeretete az egyik oka annak, hogy a minisztériumban megtörtént az az őrült eltolódás, hogy az Operaház ki tudta harcolni vezető rétege számára azt a gázsit, amelyet én itt nem merek elmondani, mert nem akarom, hogy színházilag kitörjön a forradalom. Gáspár Margit az Operettszínház számára szintén ki tudta harcolni azt a vezetőréteg-gázsit, amely most körülbelül a Mészáros Ági-féle felemelt gázsi háromszorosának felel meg. De ott negyedannyi munkával boldogulnak, mert nálunk Shakespeare-ekkel bolondozni vagy Molière-ekkel bolondozni vagy Gyárfás Miklóst színre hozni, nem kis feladat!” Felszólalása nem sok eredménnyel járt, ami kitűnik Gobbi Hilda híres 1956 februári referátumából, melyet egy összevont társulati-szakszervezeti ülésen tartott meg (a beszéd 52 oldal hosszúságú): „Hogy egy rövid keresztmetszetét vegyük egy nagyon elfoglalt, tehát igen használható, kitűnő színész munkájának, mint mondjuk Bessenyei Ferenc – a következő kép vagy számadat tűnik ki. A napi próba és esti előadás a vasárnapot próba nélkül beszámítva, napi 11,7 óra munkát ró Bessenyeire. Mi úgy érezzük, hogy ugyanakkor, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. Kongresszusán elhangzott beszédekből kihangsúlyozott törekvés az, hogy egy ilyen speciális műfaj dolgozói napi 6 óránál ne legyenek többet foglalkoztatva – a mi 11,7 órás napi munkateljesítményünk több mint az emberi munkaerővel való visszaélés. … Azt szeretnénk elérni, hogy színházi fizetésünk elegendő legyen, ne kelljen mellékmunkát vállalni azért, hogy megvalósítsuk életünkben azt az életnívót, amit az ország első színházának művészeivel elhitettek. .. Az Operából egy-két adatot szerettem volna megkapni, de miután ezek enyhén szólva módosítottak voltak, inkább elhagyom őket. És most ugorjunk át az Operett Színházra. Mondjuk Honthy Hannának 5980, Latabár Kálmánnak 6900, Feleki Kamillnak 5400 forint fizetése van. Na vegyük most a mieinket: Tőkés Anna 4400, Mészáros Ági 5200, mint egyetlen kiemelt, Bessenyei Ferenc 4000. Én nem Latabár Kálmán és Bessenyei Ferenc között akarok különbséget tenni, sem Tőkés Anna és Honthy Hanna között, hanem felteszem a kérdést, hogy vajon műfajilag ilyen nagy-e a különbség Beethoven és Schiller, Kálmán Imre és Shakespeare között?” Major Tamás egy 1956-os feljegyzésében (amit Pogácsás Antal miniszterhelyettes elvtársnak küldött a Nemzeti Színház problémáiról) az operai fizetéseket is felsorolta. Ezek szerint ebben az időben Székely Mihálynak 16.000, Osváth Júliának 11.000 forint fizetése volt. Bessenyei Ferencnek tehát az átlagosnál több terhet kell viselnie nem csak a színházban (ahol, mint láttuk vele példálódznak, ha a túlterheltségről van szó), hanem magánéletében is. Havi fizetéséből nem csak feleségét és gyerekeit kell eltartania, hanem saját megélhetését, háztartását és még az öccséét is biztosítania kell. Eközben előfordul, hogy egész egy havi fizetéséért, sőt még többért, békekölcsönt kell jegyeznie, hiszen ez, mint a Nemzeti vezető színészének, kötelező volt. És jönnek a levonások: a levéltárban több ilyen is található. Például 1952 áprilisában, amikor egy 1949. július 1-i 332 forintnyi tartozást (bizonyos özv. Németh Szilárdné felé) vonnak le a fizetéséből a felgyűlt 140 forint kamattal együtt. Ez talán valóban az ő tartozása volt, de a pár hónappal később, 1952 decemberében levont, a Szegedi Kórház 1951-ből származó követelése 622 forintról, már nem lehet az övé, hiszen 1951-ben, már Budapesten élt (ezt valószínűleg öccse miatt kellett fizetnie). Azok a jutalmak, amiket az 50-es évek elején kap (abban az időben, amikor nemcsak megítélik a jutalmakat, prémiumokat, de még ki is fizetik azokat) nyilván nagy segítséget jelentenek, ha nem is oldanak meg mindent. A színházban ekkor kétfajta jutalmat osztanak: egyfelől a nemzeti ünnepek alkalmával a Népművelési Minisztérium díjazza így a kiemelkedő színészi munkát, másfelől maga a színház, vagy a „bevételi túlteljesítés alapján”, vagy egyszerűen csak az évad végén a „jó munkáért”. Feri már első nemzetis évadja végén a jutalmazottak között van: 2000 forintot kap az 1950/51-es évadban nyújtott „jó munkájáért” (ekkor legtöbbet Rátkay Márton kap, 3000 forintot, de ennyit csak ő egyedül, Szörényi, Gellért és Bessenyei 2000-et, tíz további művész ennél kevesebbet). A következő évadban, 1952. április 4-én már a minisztériumi díjazottak listáján szerepel: 2000 forintot kap a Tűzkeresztségben nyújtott „kimagasló színészi teljesítményéért” (összesen kilencen kapnak; legtöbbet, 4000 forintot Ungvári László a Hamlet címszerepéért). 1953. február 3-án kapja a Népművelési Minisztériumtól újabb pénzjutalmát, 2000 forintot, „jó művészi teljesítményéért”, Bihari, Ungvári és Gellért Endrével együtt, majd alig egy hónap múlva, 1953. március 15-én megkapja első Kossuth-díját, a hivatalos indoklás szerint: „Illyés Gyula Fáklyaláng című darabjában Kossuth alakításáért, valamint Asztrov alakításáért Csehov Ványa bácsi című előadásában”. Az 1952. december 12-én bemutatott Fáklyalángért rajta kívül még hárman, Gellért Endre és Bihari József (ők már a másodikat) és Ungvári László kapnak Kossuth-díjat. Illyés Gyula nem a Fáklyalángért, hanem Az ozorai példáért nyeri el ekkor másodszor is a Kossuth-díjat. De ekkor lesz Kossuth-díjas többek között Gábor Miklós (Sztálin megszemélyesítéséért), Sándor Kálmán, Várkonyi Zoltán és Somogyi Erzsi A harag napja című darab színreviteléért (aminek főszerepét filmen Feri játssza), és ekkor kapja a három Kossuth-díjából az elsőt Fábri Zoltán is a Vihar című film rendezéséért (amelynek főszerepét szintén Feri játszotta). És még szintén ebben az évben, májusban, életében először külföldre utazik, tagja lesz a magyar filmhétre a Szovjetunióba utazó küldöttségnek. A levéltárban 1954-ből még találhatók jutalomról szóló bejegyzések, de 1955-től kezdve egyre hiányosabbak az iratok, egyre hézagosabbak a feljegyzések, úgy hogy ettől az időszaktól kezdve már nehezebb nyomon követni az ilyen eseményeket. A társulati üléseken való felszólalásokból azonban az derül ki, hogy az 50-es évek második és a 60-as évek első felében egyre kevesebb pénz jutott a színházaknak is. Bessenyei Ferencet ezen kívül még az 1956 után rárótt büntetés, a két éves szilencium is sújtotta, amely annyit jelentett, hogy két évig színházon kívül máshol nem vállalhatott, nem kaphatott munkát, azaz nem kereshetett pénzt. 1956: ez az évszám Bessenyei Ferenc életében is fontos dátum. A 70-es évektől kezdődően szinte minden nyilatkozatában elmondta, hogy 56 előtt a Nemzeti Színházban ők már forradalmat és szabadságharcot csináltak: Az ozorai példa, a Fáklyaláng, a Dózsa, a Bánk bán, Az ember tragédiája, de különösen az 1956 októberében többszöri halasztás után végre bemutatott Németh László Galileije mind egy-egy forradalmi tettet jelentett, egy-egy lépcsőfokot az 1956-os eseményekhez, nem csak Bessenyei Ferenc, de az egész ország életében. 1952. június 5-én Gimes Miklós, a későbbi 56-os mártír, a Szabad Népben így ír „Az ozorai példa” előadásáról: „Bessenyei Ferenc is eddigi legjobb alakításához méltóan mutatkozott be Börcsök szerepében. Olyan jelenetekben, mint az összetűzés a herceggel, a szembefordulás az álhazafiakkal, rádöbbenés arra, hogy Ozora és a haza ügye egy, rendkívüli szenvedélyt, erőt, pátoszt tudott kifejezni. Börcsököt egy egész osztály történelmi harcainak, öntudatra ébredésének jelképévé emelte játékában.” Ez az idézet azért is figyelemreméltó, mert Illyésnek erre a darabjára Bessenyei Ferencen kívül nem igen emlékszik senki, ő viszont élete végéig minden interjújában megemlíti (a Nemzetin kívül csak Miskolc és a Főiskola mutatta be 1952-ben, aztán 1973-ban tévéfilmet készítettek belőle, amelyben azonban leginkább a szüreti munka és mulatság állt a középpontban, nem a forradalom). Bessenyei Ferenc számára ez a mondat: „Ozora és a haza ügye egy” talán eddig is, de ettől kezdve biztosan ezt jelenti: „A színház és a haza ügye egy”. Bessenyei Ferenc az 1956-os eseményekről a „Bessenyei Ferenc és 1956” című oldalon saját maga számol be. Mivel az anyag hatalmas, a többi 56-ról szóló dokumentumot nem itt, hanem azon az oldalon lehet megtekinteni. Itt csak egy Deák Attilának adott 1994. február 3-án az Esti hírlapban megjelent interjú részlete áll, ahol a riporter kérdésére, „hogyan emlékszik az 56-os időkre” ezt a választ adta: „Hát nekem aztán nincs semmi szépítgetni valóm! Október 20-án volt a Galilei bemutatója, és 23-án is azt játszottuk. Engem az egyetemisták délután elvittek a Bem térre, ott szavaltam. Majd beválasztottak a Nemzeti Színház forradalmi bizottságába, én lettem az elnök. Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy szét van lőve a színház egyik oldala! Kezdődött az üldözés. Akkor a Kálmán utca 10-ben laktunk Váradi Hédivel. Hédi kiszaladt az utcára élelemért, és a srácok elkapták: ‘Ki ne engedje, művésznő, Bessenyeit! Még szükségünk van rá!’ Aztán jött a szilencium. De a szakma összefogott, mivel én nem mehettem a filmgyárba, így Hédit hívták. Csak Fábri Zoltán tudta kierőszakolni, hogy ismét felvevőgép elé állhassak.” Bessenyei Ferenc 1955. március 15-én már második Kossuth-díját vehette át, ezúttal: „Shakespeare Othello című darabjában nyújtott kimagasló alakításáért”. Ugyanebben az évben van első ízben a kitüntetettek között Básti Lajos („Osztrovszkij Vihar című darabjában, valamint szovjet darabok pozitív hőseinek kiemelkedő alakításáért”), Olty Magda, Uray Tivadar és Solti Bertalan, valamint, csakúgy mint Feri, már másodszor Major Tamás és Fábri Zoltán. A Kossuth-díjak összege akkoriban sokkal csekélyebb volt, mint manapság, művészi rangjuk azonban lényegesen magasabb a mostaninál. Bessenyei Ferenc kétszer kapta meg ezt a kitüntetést, mind a kettőt az ötvenes évek első felében, de mindkettőt „politikamentesen”, kizárólag művészi teljesítményéért, amelyeket se nem szovjet, se nem „haladó szocialista” művekben nyújtott. Színpadi szerepei mellett egyre többet filmezik (például 1953-ban öt filmben játszik, 1956-ban is még ötben, aztán jön a szilencium, de utána, 1959-ben a legnagyobb siker, legnépszerűbb filmje, a Dúvad), így népszerűsége az egész ország területén folyamatosan nő. A Magyar Rádió című újságban már kétszer volt címlapon, mikor végre a népszerű Színház és Mozi-nak is a címoldalára került, első ízben 1952. május 30-án Mészáros Ágival Az ozorai példa egyik jelenetében. Bessenyei Ferenc párkapcsolataira általában az a jellemző, hogy ő megy tovább, ő a „hűtlen” fél. Váradi Hédivel az elején ez egy kicsit másképp alakult. Mind Tolnay Klári, mind Darvas Iván – a másik két érintett – elmeséli önéletrajzi művében, mégha nem is egészen egyformán, azt a szerelmet, ami Hédi és Iván között támadt a Madách Színház 1953-as Rómeó és Júlia előadása közben. Darvas Iván Lábjegyzetek című vallomásának 129. oldalán így summázza a történteket: „egy csapásra négy ember nyugalmát sikerült egyszerre feldúlnom”. De ez a kapcsolat hevessége ellenére sem tartott sokáig. Feri a dolgot úgy intézte el magában, hogy „Rómeó és Júliának kötelező egymásba szeretnie”. Feri az ország egyik, ha nem a legnépszerűbb színésze, kétszeres Kossuth-díjas, érthető tehát, ha minden vágya, hogy végre saját személygépkocsihoz jusson. Ez a vágya (egyes források szerint) már 1956 előtt teljesül, de ekkor még csak egy Wartburgot tud venni. Nem sokkal később azonban Hédi egy Citroën-t hoz haza Franciaországból, amelyre Feri nagyon büszke, évtizedeken keresztül emlegeti, hogy neki kilenchengeres kocsija is volt. De a Citroën valójában Hédié, míg Feri a Wartburgot nemsokára egy nagy Volgára cseréli ki, és évekig azzal jár. Ettől kezdve György uramtól többnyire benzinre kér pénzt (de meg is adja mindenkor). 1959-ben a párt egy újságcikkben arra inti a színészeket, hogy magánéletükben is példamutatóan éljenek. Aczél György rászól a Bessenyei párra, nem helyes, hogy az ország két legnépszerűbb színésze nem él rendezett családi kapcsolatban. Ezt kővetően Feri újabb lakás-kérelmet nyújt be, hiszen egy szobás garzonja két állandóan dolgozó színész normális felkészülését nem teszi lehetővé. A kérvényt Major Tamásnak címezi, aki ezúttal is vállalja a közvetítést. Bessenyei Ferenc 1959. október 19-én ezt a levelet írta a Nemzeti Színház igazgatójának: „Kedves Tamás! Kérlek, ments meg attól, hogy lakás és ezzel kapcsolatos problémáimról részletesen kelljen beszélnem. Ezt a kérdést mindig elhanyagoltam, illetve szerettem volna saját erőmből megoldani, de a sok munka és a szerencsétlen körülmények mindig megakadályoztak, hogy magammal törődjek. Már attól tartok, ha rövidesen nem tudok pihenéshez megfelelő lakáskörülményeket teremteni, hamarosan hasznavehetetlenné válok, mert a munka szaporodik és az erőm fogy. Az elmúlt három év (megj.: a szilencium évei!) gazdasági egyenlege azt mutatja, hogy belátható időn belül ezt a problémát nem lesz módomban megoldani. Most sem személyes létezésem szempontjából nézem ezt a kérdést, de nem szeretnék a sok apró rendezetlen körülmények miatt a munkában összeroppanni. Te ismered körülményeimet – kérlek segíts nekem abban, hogy egy olyan lakást kaphassak, amelyben élni és dolgozni lehet.” Major Tamás még aznap továbbítja a kérvényt Kállai Gyulának, a volt művelődésügyi, ekkor éppen „állami” miniszternek hozzáfűzve saját megjegyzéseit: „Bessenyei Ferenc lakáskörülményeiről már akkor tudtam, mielőtt a mellékelt levelet megírta volna, lakásügye már évek óta foglalkoztat. Hét évvel ezelőtt, amikor vidékről Pestre felkerült, szükségmegoldásként kapott az akkori Népművelési Minisztériummal szemben, a Kálmán utcában egy egyszobás lakást, mellékhelyiségek nélkül. Közvetlenül az ablaknál van a trolibusz áramvezetéke a falba beépítve, a megálló pedig az ablaka előtt van. Ilyen körülmények között nem tudja magát kipihenni, szerepeivel odahaza foglalkozni, nem tud senkit odavenni a lakásba, aki gondját viselné s családi életét sem tudja rendezni. Bessenyei Ferenc nemcsak kimagasló művészi munkát végez, hanem mennyiségileg is a legtöbbet foglalkoztatott színészeink közé tartozik. Szeptember és október hónapban havi 28 alkalommal játszott olyan szerepeket, mint Othelló, Budai Nagy Antal, Bánk bán, Windsori víg nők. Azt szeretném kérni, hogy ügyét véglegesen rendezzük, nehogy a fennálló állapot munkája és egészsége rovására menjen, hiszen ebben az évadban is olyan feladatok várnak rá, mint pl. Shakespeare: Antonius és Cleopatra főszerepe. Ha egy két szoba hallos lakást kaphatna, lehetőleg levegős helyen, a Nemzeti Színház egyik legégetőbb lakásproblémája nyerne megoldást. Segítségedet előre is köszönöm. Elvtársi üdvözlettel Major Tamás.” A trolibusz valóban az ablaka alatt áll meg, és a vezeték is ott van, mellékhelyiségek azonban szerencsére vannak (a társbérletet még Feri beköltözése előtt megszüntették, és a szobából kihasítottak ezeknek helyet), és olyan is van, aki gondját viseli, hiszen nem egyedül, hanem Hédivel él, éppen ezért szűk a hely. Kérését azonban nem teljesítették, harmadik feleségét is ide hozza, akivel 1965 decemberéig lakik itt. Ha a lakás-ügyét nem is sikerült rendeznie, Szederkényi Adával való házasságát végre törvényesen is felbontja, és 1961. szeptember 8-án feleségül veszi Váradi Hedviget. Az esküvőre a Lenin körúti Központi Házasságkötő teremben (azért itt, mert Feri személyijében ekkor még mindig az Aradi utca szerepel lakóhelyként) kerül sor, Hédi tanúja dr Erős László, míg Ferié Major Tamás (ez is kettőjük különös barátságát bizonyítja). A meghívott vendégek között ott van Aczél György is. Hédi egyébként már egy nyáreleji interjúban – a Magyar Ifjúság 1961. június 24-i számában a „Hol üdül az idén Váradi Hédi színművésznő” cikkben, mint férjéről beszél Feriről: „de Szegedre már csak mint férjem, Bessenyei Ferenc menedzsere utazom, aki az ünnepi játékokon vesz részt”. A hiedelmekkel, lányai nyilatkozatain és a közszájon forgó vélekedésekkel ellentétben mindketten komolyan gondolták a házasságot (különben nem ekkora felhajtással és nem ilyen illusztris tanúkkal kötötték volna), amit mi sem bizonyít jobban, minthogy továbbra is együtt tervezték jövőjüket, életüket nem elválasztották, hanem egyre szorosabbra fonták. Ebben az időben építettek egy hajót (amit Hedvig névre kereszteltek), ami Feri nagy álma volt, és amit aztán egész életében „gyászolt”, hiszen válásukkor el kellett adni. Még a 2000-es években is valahányszor Lajosmizsére menet a Soroksári útra értünk, nem mulasztotta el feleleveníteni Wighardt bácsi nevét, aki a hajót építette, és eltűnődni azon, vajon megvan-e még valahol az ő szépséges hajója a nagy Johnson motorral. Bessenyei Ferenc köztudottan nem szerette a filmezést, de volt két olyan szerep, amit nagyon szeretett volna eljátszani: ezek egyikének, az 1962-ben forgatott Az aranyembernek főszerepét eredetileg ő kapta. Már a ruhapróbákon is túl voltak, amikor Feri megzsarolta a rendezőt, Gertler Viktort, akivel már előtte is sikeresen dolgozott együtt: vagy Váradi Hédi is benne van a darabban, vagy ő visszaadja a szerepet. Bár biztos volt benne, hogy teljesítik kívánságát, nem hitte, hogy találnak másik színészt a helyére, de ez a Hédi melletti kiállás akkor sem arról árulkodik, hogy házasságukat csak az ekkor már tizenegy éves kapcsolatuk „vég előtti” gyors befejezésének tartották volna. Feri sajnos elszámította magát, ha Magyarországon nem is, de Erdélyben akadt valaki, aki elvállalta helyette a szerepet. A hajónak Feri mindössze két nyarat örülhetett. Pár hónappal azután, hogy az 1962. augusztus 10-i Film Színház Muzsika címoldalán Hédi szerepelt a hajón, az újságban pedig egy cikk a Dunán töltött egyik napjukról, Feri életében egy új szerelem jelent meg. Bár házasságukat hivatalosan csak 1963. március 4-én bontják fel, Hédi már 1962 decemberében úgy nyilatkozik egy újságnak, hogy ebben az évben azt tanulta meg, hogy egyedül is elég erősnek kell lennie. 1969-ben pedig egy kérdésre, hogy véleménye szerint „színészek között elképzelhető-e a jó házasság”, nyilván nem minden ok nélkül, ezt válaszolja: „Olvastam már ilyesmiről,de úgy emlékszem, gyönge író tollából.” Feri 1963 elején tehát megint felborítja életét, még annak árán is, hogy teljesen elölről kell kezdenie mindent: Hédi egyedül a lakást hagyja ott, különben mindent visz, hiszen lakásról kell a maga számára gondoskodnia. Keleti Éváék szerint, akik ebben az időben is látogatják, vigasztalják, tanácsokkal látják el Ferit (amit ő természetesen nem tart meg), a Kálmán utcai lakásban semmi sem maradt, Feri fekhelye téglákon állt a csupasz falak között. Bessenyei Ferenc minden baja, gondja ellenére ebben az időben volt a leginkább társas lény. Bár semmilyen szenvedélye nem volt, se nem lóversenyzett, se nem kártyázott, még cigarettázni is csak módjával cigarettázott (később teljesen abbahagyta), minden szabad estéjét társaságban töltötte (ez később nem volt rá jellemző). A színházban a már említett Major Tamás-féle barátságon kívül, ami egyébként is egyfajta mester-védenc kapcsolat volt inkább, Kállai Ferenccel, Kálmán Györggyel, majd később Őze Lajossal volt igen jó viszonyban. Zenthe Ferenc ugyan nem volt a Nemzeti tagja, de Feri vele is szoros baráti kapcsolatot tartott fenn (Pécsett együtt játszottak, nyilván innen indult barátságuk), csakúgy, mint Simándy Józseffel, Keleti Évával, a fotóssal, és civilekkel, mint például Nagy Zoltánnal, Jászberényiékkel és a szegedi pajtásokkal, köztük elsősorban Bódis Lajossal és a Bukovinszky házaspárral. Nyaranta azokban a rövid időszakokban, amikor éppen nem dolgozott, a színház siófoki üdülőjében, vagy Zenthéék balatonszepezdi házában, vagy a pünkösdi csónakházban jöttek össze nagy sütés-főzésre. Kadelka László a „Férjem, a Komédiás” című könyvben így mesél erről az időről és Bessenyei viselkedéséről: „Édesapám a színház siófoki üdülőjében egyszer rengeteg halat fogott. Valaki elkiáltotta magát, hogy milyen jó lenne ebből halászlevet főzni. Feri nem szólt semmit, elment, megvette a hozzávalókat, meg nem tudom, mennyi üveg bort, több láda sört, és egyszerűen kitette az asztalra. Vagy más: egy társaságban hirtelen sokan lettek, és látszott, hogy a házigazda erre nem készült fel. Feri itt is eltűnt, majd előkerült ezzel-azzal. Vagy megtudta, hogy X. Y. sokat vesztett a lóversenyen, és ebből nagy balhé lesz otthon a feleséggel. Akkor félrehívta az egyik kollégát – akiről tudta, hogy az illetővel együtt szokott kártyázni –, és adott neki pénzt, hogy veszítse el a másik javára. Két ember csinált ilyet, ő és a Kálmán Gyuri. Feri nem ismerte a kártyákat, ezért kért fel másokat erre a szerepre, de Gyuri – bár ő sem értett sokat a zsugához – maga ült be, hogy veszítsen, mert tudta, hogy a másik csóró, és nem akarta megalázni azzal, hogy pénzt ad neki.” Udvaros Dorottya édesapja hasonló történetet mesél el ugyanebben a könyvben: „Két színész akadt csupán, aki nyomorúságos helyzetünkben felkeresett bennünket élete párjával, Pécsi Sándor civil feleségével és Bessenyei Ferenc Váradi Hédivel. Finom eleganciával érzékeltették baráti szeretetüket: nem virággal kedveskedtek, hanem élelmet, gyümölcsöt, babapiskótát, csokoládét hoztak. Arra is módot adtak, hogy látogatásukat viszonozzuk. Feri magatartására jellemző, hogy amikor később emlékeztették erre a helytállásra, legyintve csak ennyit válaszolt: ‘Szóra sem érdemes, az a fontos, hogy túléltétek a méltatlan mellőzést!’” Ez utóbbi történet az 50-es évek közepe táján, míg az előzőek a 60-as évek elején játszódtak le, tehát mindenképpen elmondható, hogy Bessenyei Ferenc nem pillanatnyi lelkesedésből, hanem jelleméből fakadóan viselkedett így. De Feri nem csak pajtásaival, kollégáival volt ilyen nagyvonalú: Irén nevű unokahúgát zongorázni taníttatta, az elbeszélés szerint a kislány oktatását Hédivel közösen finanszírozták. Feltűnő és jellemző erre az időszakra, hogy az elmesélők mindig így emlegetik őket: Feri és Hédi. Ferit így, a párjával együtt említeni se későbbről, se korábbról soha nem hallottam. Hédiről egyébként többen mesélték, mennyire jószívű volt, hogyan segített másokon. Meghalni is azért halt meg, mert ahelyett, hogy magát operáltatta volna meg, édesanyját kezeltette és ápolta. Mire édesanyja jobban lett, nála olyan módon elhatalmasodott a baj, hogy már nem lehetett segíteni rajta. Mindezek ismeretében nehezen hihető és teljességgel elképzelhetetlen, hogy Bessenyei Ferenc éppen csak saját gyermekeivel nem törődött volna. Azok a rágalmak, amelyeket vele kapcsolatban ikerlányai minden lehetséges alkalommal elmondanak, nemcsak a fentiek ismeretében, de minden okirat szerint is valótlanságok. A 2001-ben megjelent „Bessenyei” című könyvben Zsófia lánya által elmesélt történetek mindegyikét könnyedén meg lehet cáfolni. Ez a honlap azonban nem gyermekeiről vagy az elhagyott feleségeiről szól, tehát nem célja e rágalmakat egyenként felsorolni és megdönteni. Mindössze annyit érdemes megjegyezni, hogy Bessenyei Ferenc jobban érezte volna magát, ha lánya nem „szerelmes” belé, hanem szereti, tiszteli és becsületes, őszinte pártatlansággal tekint rá. Feri emberi és apai nagyságára jellemző, hogy egy-egy fájdalmas kitörésen kívül a lányai felől érkező állandó szidalmazást, nyilvános megrágalmazását is zokszó nélkül, nyugalommal tűrte. Szomorú tény, hogy míg nagylelkűségéért, segítőkészségéért Bessenyei Ferencet barátai, kollegái, sőt a csaknem idegenek is a legmesszebbmenőkig becsülték, szerették, addig lányai, elvált felesége részéről éppen e téren csak szidalmazás érte, amit egészen biztosan nem érdemelt meg. Mindenesetre az életét elfogulatlanul kutatóban felmerül a gyanú, hogy Bessenyei Ferenc közismert „gyermek-ellenessége” valószínűleg csak egy felvett viselkedés-forma volt, ami nem jelleméből, érzéseiből, hanem inkább az őt feleségei és lányai által ért támadásokból következett. Feltéve: 2010. május 23. Kiegészítés: 2012. november 27. Tegnap kaptam egy olvasói levelet, melyet szó szerint közlök mintegy alátámasztásául annak, hogy Bessenyei Ferenc – szemben a róla terjesztett rágalmakkal – igenis szerette a gyerekeket és törődött velük: „1947-ben születtem, 1948-tól 1971-ig a Kálmán u. 10. szám alatt laktam. Bessenyei Ferencnek a házban lakó, illetve a Hold utcai gyerekekkel szinte napi kapcsolata volt, amikor az Alkotmány utca - Nagy Ignác utca sarkon lévő Közértbe ment, többször beállt nagy hanggal az úttesten focizó gyerekek közé, és párat rúgott a labdába... Vitt minket néhányszor kocsikázni a Citroen-nel és a bordó Wartburggal. Váradi Hédi a házban lakó gyerekeket hétvégenként ingyen tanította francia nyelvre. Ha jól emlékszem, vasárnap délelőtt 10-re mehettünk, a bejárati ajtó nyitva volt, azonban rendszerint még ágyban voltak, ám ez őket zavarta kevésbé...” Hogy Feri nem csak a pesti gyerekeket kocsikáztatta, hanem másokat is, azt a galérián látható egyik fotó is bizonyítja. A kedves olvasó elküldte húga emlékkönyvéből Feri dedikált fotóját is. Azt hiszem, életében ez az egyetlen alkalom, hogy „bácsi”-ként szerepel. Bár így írta alá, az a tény, hogy a bácsit idézőjelbe tette (ez a fekete képen nem látható, csak ha a fotót teljesen kifehérítik), mutatja, hogy már ekkor sem szerette ezt a megszólítást. Mivel idős korában sem volt semmi „bácsis” rajta, rendkívül zavarta, sőt nem tűrte, hogyha így szólították. A fotó egy képeslap – jellemző, hogy erről a rossz képről készítettek ilyen lapot, amit aztán trafikokban árulták – akkoriban a színészekről, sőt színházi előadás és film jelenetekről is készítettek képeslapokat. Feri szövege: „Bessenyei Feri ’bácsi’ 1958. ?, Julikának szeretettel Feri bácsi” BUDAPEST 1963-1970 AZ IDŐSZAK TÖBBI OLDALA GALÉRIA ÚJSÁGCIKKEK PÁLYÁJA Ezen oldal bevezetőjeként szükséges még egyszer leszögezni, hogy e honlapnak nem a Bessenyei Ferenc magánéletében való „turkálás”, hanem a művész pályájának minél autentikusabb, részletesebb feltárása, bemutatása a célja; ezért van a súlypont az ezeket tárgyaló oldalakon. Magánéletével csak annyit foglalkozik, amely személyiségének és mindenekelőtt pályájának, művészetének jobb megértéséhez szükséges és elengedhetetlen. Hogy a most következő oldalon mégis az eddigieknél több magánéleti adat szerepel, annak több oka is van. Az első kettő praktikus: Az itt – is – közölt magánéleti részleteket annak idején – és ahol Bessenyei Ferenc szóba kerül, még ma is (például különböző internetes fórumokon) – az egész ország tárgyalta, ismerte, tehát ezek nem itt hangzanak el először. Sőt, többségük a 2001-ben megjelent és színházi szakemberek által írt, tehát „szakmai” besorolású Bessenyei című könyvből valók. A második gyakorlati ok éppen az elsőből következik: ha már terjednek és megjelennek ezek a történetek, szükséges, hogy azok végre korrigálva legyenek, hogy ne a kétes értékű mende-mondák, hanem a megkérdőjelezhetetlen levéltári dokumentumok alapján váljanak ismertté. De e kettőnél sokkal fontosabb a harmadik, éppen e honlap célját szolgáló ok: Bessenyei Ferenc pályája a Nemzeti Színházba való 1967-es visszatérésekor – életében először komoly válságba kerül. Ugyanis Bessenyei Ferenc pályája: – 1945 elején, amikor elbocsátották a Nemzetiből, – 1956-ban, amikor mint a Forradalmi Bizottság elnökét a régi-új hatalom felelősségre vonta, – 1958-ban, amikor az igazi megtorlások beindultak csak megbicsaklott, de nem tört meg. De ez a csodálatos pálya 1967-ben, éppen mikor egy újabb csúcson van, Az áruló, a nagy filmjeinek egyértelmű, átütő sikere (és a művelődésügyi miniszterhelyettes lányától való elválása) után alig pár hónappal, mégis megtörik. Bessenyei Ferenc 1967-től a Nemzeti Színházban soha többé nem foglalja el azt a helyet, amit megérdemel, amit 1950-tól kiharcolt magának, és amit a szakma és ő is megszokott. Erre nem adnak magyarázatot a későbbi események – éppen, mert azokat ekkor még sejteni sem lehetett. Még előtte vagyunk az 1968-as európai kultúrforradalomnak, melynek hatásai Magyarországra úgyis csak később jutnak el, még előtte vagyunk az 1973-as Madách színházbeli Othellónak, még előtte vagyunk a magyar színházakban is egyre nagyobb tért nyerő „hőstelenítő” törekvéseknek, ízlés-váltásnak. És Bessenyei Ferencet igazi „anyaszínháza” mégis kelletlenül, nyűgként fogadja. Ami a legfeltűnőbb, hogy egyetlen rendező sem akar vele dolgozni, hogy Major miért nem, az már ismert, de évekig Marton, Both és Egri, vagyis a színház vezetői sem dolgoznak vele együtt. Még a Németh László 1968 novemberében bemutatott, az egész ország közvéleményét felzaklató, Bessenyei Ferencnek pedig megint óriási sikert hozó Széchenyi rendezését is a segédrendezői státuszban levő Bodnár Sándorra bízzák. Megkerülhetetlen tehát a kérdés: miért történt mindez? Ismerve a művészek hiúságát és érzékenységét, nem hiszem, hogy túlzott az a feltételezés, miszerint egyetlen színház vezetősége sem örül annak (és ezt érzékelteti is, éppen az itt tárgyalt módon), ha olyan kijelentések hangzanak el róluk a sajtóban és nyilván más helyeken is, mint amiket ebben az időben Bessenyei Ferenc párja nyilatkozott. A filmgyár pedig nem is titkolja véleményét, döntését a kártérítési ügy miatt: aki feljelenti őket, annak számolnia kell azzal, hogy többet egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán foglalkoztatják. Bessenyei Ferenc mindig kiállt élettársai mellett: így volt ez Váradi Hédinél, így van ez most és így lesz majd negyedik feleségénél is. Egy művész pályáját vizsgáló és közzétevő személynek nem csak az a feladata, hogy a szürke adatokat közölje, hanem az is, hogy a történések miértjére megkeresse a választ. És ha a hivatalos dokumentumokban talál ilyeneket, akkor ezeket közzétegye. Tehát a Bessenyei Ferenc életének ezen időszakát tárgyaló itt következő oldalt, mindezen tények ismeretében, a pályájára gyakorolt hatások fényében kell értékelni, olvasni. Bessenyei Ferenc 1962 végén, csaknem 12 éves együttélés után egy új kapcsolat kedvéért szakít második feleségével, Váradi Hédivel. Az újabb szerelem tárgya a 20. életévét alig betöltött, ezidőben éppen Miskolcon színésznősködő Lugossy Zsuzsa, akit másfél hónappal azután, hogy a Hédivel kötött házasságát hivatalosan is felbontják, feleségül vesz. Az esküvőre az akkori Ságvári Endre tér 1. (Kossuth Lajos tér 9.) alatti II. számú központi házasságkötő teremben kerül sor 1963. április hó 28-án fél 12 órakor (tehát ekkor már a személyi igazolványa szerint is a Kálmán utcában van a lakóhelye). Feri házassági tanúja, barátja és kollégája, Kállai Ferenc, feleségéé annak bátyja, Lugossy László. Lugossy Zsuzsa ekkor már rendezőasszistensként szerepel a házassági anyakönyvi kivonatban. Feri Hédivel nagyon jól élt együtt; az e tényt megkérdőjelező, de szakításuk után keletkezett mendemondák alapja valószínűleg abból ered, hogy egyrészt gyakran jártak külön társaságba, és hogy elválásuk nem egészen „zökkenőmentesen” zajlott le. Nem sokkal e kicsit zajos események után, 1963 nyarán Szinetár Miklós rendező jóvoltából mégis összejött és kiválóan játszott, dolgozott együtt az elmúlt 12 év minden szereplője: Szegeden ugyanis bemutatták a Szentivánéji álmot, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván és Váradi Hédi főszereplésével, és – a tradíciónak megfelelően – mindezen művészek új élettársainak jelenlétében. Ez a pikáns részlet jól illusztrálja, milyen „furcsa” emberek is a színészek, mennyire a hivatásuk, a játék foglalja el az első helyet életükben, és bármilyen ellentétek is feszülnek közöttük civilben, a színpadon, a filmvásznon, a játékuk alatt mindebből semmi nem derül ki. De Ferivel ezekben a hónapokban nemcsak a civil életében, hanem a pályáján is döntő változások történtek: 1963 őszétől a Madách Színházba ment át. E lépésének – amelyet a 80-as évek végén élete legnagyobb hibájának nevezett – előzményei még 1956-ra nyúlnak vissza. Mint az 1956-os eseményeket tárgyaló oldalon kiderült, Ferinek a hatalom se az 56-os tevékenységét, se az 56-tól 58-ig tartó szereplését nem bocsátotta meg soha. Az a szilencium, amire ezek miatt ítélték, nagyon nehezen volt elviselhető a számára. Az emberben jogosan merül fel a kérdés: egyáltalában hogyan bírta ki ezt a helyzetet? Ha meggondoljuk, hogy 1957-ig éjjel-nappal dolgozott, hogy hét évig ő volt nemcsak a Nemzeti, de talán az ország legfoglalkoztatottabb színésze, olyan művész, akinek minden szerepét a legnagyobb érdeklődés kísérte, aki szinte csak olyan előadásokban vett részt, melyek nemcsak saját színházát, de az egész szakmát, sőt az ország közvéleményét is megmozgatták, még elképzelni is nehéz, mivel töltötte 1957-től idejét, amikor egyre kevesebb előadást játszott és se új darabot próbálnia, se a színházon kívül dolgoznia nem volt szabad. Saját maga a „Férjem, a Komédiás” című könyvben így vall (5. részlet) az 1957 előtti időkről: „Állandóan benne voltam a legnagyobb előadásokban. Én vezettem, én fogalmaztam ezeket. És annyira belemerültem a munkámba, olyan sokat dolgoztam, hogy nem volt időm elmélkedni, pláne nem megfogalmazni ilyeneket, hogy »korszakalkotó vagy sem«. Nem figyeltem erre, dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam.” És e szavakat hallva, el se lehet képzelni, mit élhetett át, amikor az események „nélküle” kezdtek el történni, mert – bár nem ült börtönben – őt teljesen elzárták hivatása gyakorlásától. Mikor 1960-tól kezdődően először csak lassan, majd egyre gyorsabb tempóban újra elkezd dolgozni, pályáján újabb csapás éri, mégha akkor ezt nem is érzi olyan tragikusnak: meghal Gellért Endre, akit a kortársak egyértelműen az „ő rendezőjének” tartanak. És – ami legalább ugyanekkora baj – az 1962 januárjában bemutatott „Galilei élete” című Brecht darabbal örökre megszűnik Major Tamással való munkakapcsolata. Major leváltása 1962. május 14-én, majd egy „megbízható” minisztériumi tisztviselő, Meruk Vilmos igazgatóvá való kinevezése nem emelte a Nemzeti Színház színészeinek, így Bessenyei Ferencnek a hangulatát sem. Hogy mennyire nem, azt jól érzékelteti egy ekkortájt készült, először 1962. szeptember 29-én, szombaton sugárzott igen népszerű tévéműsor, a Kellér Dezső írta és vezette „Én Ön mit tud”, amelyben a nemzetis művészekből (Bessenyei, Mányai Lajos, Mészáros Ági, Máthé Erzsi, Ungvári László) álló „vokálegyüttestől” produkciójuk végén a konferáló Kellér ironikusan így búcsúzik: A vokálegyüttes létrejöttének apropója, hogy „kifejezésre akarják juttatni azt a bensőséges harmóniát, amelyben a Nemzeti Színház művészei élnek”. Bár azt követően, hogy 1962 januárjában Majorral elváltak útjaik, és Marton Endre egymás után három darab főszerepét bízta rá – az utolsó Marcus Antonius Shakespeare Julius Caesar-jában, amelynek 1963. május 17-én volt a bemutatója –, Marton és Feri között soha nem alakult ki jó, pláne baráti kapcsolat. Marton – a kortársak elbeszélése szerint – tartott Feritől, mert ő, aki annyira vigyázott renoméjára, sértőnek érezte, hogy nem tud visszavágni Feri esetleges közbevetéseire, megjegyzéseire. Marton Endre nem „haverkodott” a színészekkel, nem vegyült közéjük, és felháborítónak tartotta, hogy például „együtt zuhanyozzanak”. Ebben – is – nagyon különbözött Majortól, aki nem átallott még a SZÚR-okon is fellépni, még igazgatósága idején is. Feri tehát magára maradt, szinte egyik pillanatról a másikra nem volt igazán fontos egyetlen vezetőnek sem, és hiába érezte magát ízig-vérig nemzeti színházas színésznek, hiába figyelmeztette és tartóztatta a kulturális ügyek új teljhatalmú intézője, Aczél György, 1963. augusztus 1-jével átigazolt a Madách Színházba. Ekkor Lugossy Zsuzsa már a felesége, aki abbahagyja a színésznősködést és a televízió bemondója lesz, majd tanulásba fog. Még mindig a Kálmán utcai garzonban laknak, még a miniszterhelyettes após sem tud nagyobb lakást szerezni a párnak. Ez majd csak 1965 végén sikerül, amikor is átköltöznek a filmgyárral szemben levő Lumumba utca 171. számú ház első emeletére az 1. számú lakásba, abba a házba, ahol akkor két másik híres művész is lakik, az operatőr Illés György és a filmrendező Bán Frigyes – akivel „A császár parancsára”, a „Napfény a jégen” című nagy sikerű filmekben dolgozott együtt. Feri ekkor nevezte el „Papinak” Illés Györgyöt, aki pont Feriék felett lakott a családjával, s akivel megszámlálhatatlan filmben találkoztak, s akit kislánya többnyire e szavakkal üdvözölt: „Papi, szejetsz?” Bár Feri nem sokáig élvezte e két szobás, tágas és világos lakás örömeit – no meg egyik állandó munkahelye, a filmgyár közelségét –, mert alig háromnegyed évvel beköltözésük után már el is ment, valahányszor a későbbi években arra jártunk, mindig rámutatott a házra és boldogon közölte, hogy ő itt is lakott (nem úgy, mint az Aradi utcával). A hatvanas évtized első felének évei Bessenyei Ferenc számára már megint csaknem olyan mozgalmasak, mint az 50-es évek voltak. Rengeteget filmezik: 1961-ben öt, 1962-ben megint öt, 1965-ben pedig hét filmet – köztük az Egy magyar nábobot és a Fügefalevelet – mutatnak be a közreműködésével. Ezen felül – a rá kivetett kényszerű szünet után – ekkorra már az ő számára is beindul a televíziózás (1963-ban például négy hatalmas tévéfőszereppel). A rádióban is egyre másra készíti a felvételeket, köztük hatalmas főszerepeket, olyanokat, amelyek színpadon örökre vagy ekkor még elkerülték. Egyedül 1963-ban ilyen szerepeket játszott a rádióban: a Vámos László rendezte Lear királyban Leart, a Cserés Miklós dr. rendezte Sámson című Németh László drámában Sámsont, a Major Tamás rendezte Macbeth-ben Macbeth-et (érdekes, itt Major újra vele játszatta a főszerepet, míg a színházban Sinkovits Imrével). Kiegészítés: 2013. július 15. 1963-ban Zsurzs Éva rendezésében a televízió „Bessenyei Ferenc estje” címmel több mint egy órás összeállítást készített, amit március 24-én, vasárnap 19:55 perces kezdettel sugárzott (lásd a mellékelt fotót). E műfajban valószínűleg ez volt az első ilyen műsor. Az 1950-es évek végén a televízióban sugárzott nemzeti színházi előadásokból egyet sem őrzött meg a televízió. Talán ez adta az ötletet, hogy ebben a műsorban, bár a stúdióban, de eredeti jelmezben, a lehetőségekhez képest eredeti díszletben, az eredeti színészpartnerekkel megörökítsék Feri legnagyobb színházi előadásainak egy-egy részletét. A 60 perces műsorból a honlapon megtalálható néhány részlet, négy felvételben. Az első felvétel az Othelloval kezdődik – Desdemona Kohut Magda – majd a két Galileivel – előbb Németh László, majd Brecht darabjaiból, Mányai Lajos, illetve Kállai Ferenc közreműködésével – folytatódik. A másodikban – az előző folytatásaként – Brecht Galilei életéből vett jelenetrészlet, utána egy sanzon (Szépen szól a hegedű), majd O’Neill Hosszú út az éjszakába című darabjának egy részlete látható, itt Kálmán György játssza James Tyrone/Bessenyei idősebbik fiát. A harmadik felvétel az előző részben látott jelenet folytatásával kezdődik, majd ezt követi egy hosszú részlet Csehov Ványa bácsijából, Gózon Gyula, Makláry Zoltán és Mészáros Ági közreműködésével. A negyedik felvétel az est záróakkordjából egy kis részlet. Vidám zenés kettős Mészáros Ágival, melynek a Pygmalion zenés változata címet adták. A felvételek ITT találhatók. A Madáchban 1963. december 20-án van az első bemutatója: az Ádám Ottó rendezte Danton halálában ő a címszereplő. Ezt követően pedig nemcsak az anyaszínházában, tehát most már a Madáchban, de más színházakban is fellép, a Bartók Gyermekszínpadon, az Irodalmi Színpadon és minden nyáron valamelyik szabadtérin. A Nemzetiben játszott szerepei közül is csak az Antoniust adja le (Bitskey Tibornak, aki érdekes módon egész pályáján végigkísérte, hol szerepbeli legjobb barátjaként – például Egy magyar nábob – , hol legádázabb ellenfeleként – például Dúvad – , hol úgy, hogy Feri szerepét később vagy vele egyidőben ő játszotta – például Ozorai példa), a másik kettőt, Barla-t a Holnap folytatjuk című Dobozy darabban és James Tyrone-t O’Neill Hosszú út az éjszakában című művében egészen a színház felrobbantásáig tovább játssza. Sőt, 1964-ben még a Vígszínházban is vendégeskedik. A Várkonyi Zoltán rendezte nagyon híres Amerika Elektrában eredetileg Kiss Ferenc játszotta Ezra Mannon, a családfő szerepét. (Ez is egy furcsa történet: Kiss Ferenc perében a háború után Nagy Adorján színészre bízták a politikai ügyész szerepét. Nagy Adorján halált kért Kiss fejére. 1954-ben, nyolc éves börtönbüntetése letöltése után Kiss Ferenc szülővárosában, Székesfehérvárott egy vágóhídon dolgozott. Nagy Adorján pedig levelet írt Rákosinak, amelyben arra kérte, hogy miután sokakat rehabilitáltak már, engedjék meg Kiss Ferinek is, hogy újra játsszon. Az iratok tanúsága szerint, a hatalom hajlandó is volt, hogy már 1954 őszétől engedélyezze Kiss színpadra lépését, persze szigorúan csak vidéken, de valaminek közbe kellett jönnie, mert Kiss Ferenc végül is csak 1956 elejétől került újra színházhoz. Később Budapesten is több helyen fellépett, ezek közül a legemlékezetesebb éppen e vígszínházi vendégjátéka volt. Éppen az a Várkonyi hívta, aki annak idején Bessenyei Ferencet azért küldte el a Nemzeti Színházból, mert Kiss Ferenc „protezsáltja” volt.) Nos, az 1963 tavaszán bemutatott Amerikai Elektrában a tavaszi előadásokon Kiss Feri játszotta Ezra Mannont, majd ősztől Deák Sándor, a színház párttitkára. Ő viszont 1964 márciusában hirtelen megbetegedett, és ekkor Várkonyi Zoltán Ferit kérte meg a beugrásra. Bessenyei Ferenc úgy vette át a szerepet, azaz úgy játszotta el először, 1964. március 12-én Ezra Mannont, hogy másnap a Bartók Színpadon bemutatója volt. Ezután május közepéig játszotta Ezra Mannon szerepét, összesen körülbelül tíz alkalommal. A nagysikerű előadásban Sulyok Mária, Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán voltak a partnerei. Miközben egyre több helyszínen, számára teljesen új szerepkörben újabb és újabb feladatokat old meg sikeresen, magánéletét tekintve az 1964-es év viszonylag eseménytelenül telik el. 1965-ben azonban újra problémák jelennek meg. Pedig még ez az év is nyugodt családi élettel kezdődik: Feri még a kétéves házassági évfordulójukat sem felejti el, sokat járnak társaságba, gyakran utazik feleségével Hódmezővásárhelyre, szülővárosába a rokon Petrik család ott maradt tagjaihoz (Szabó Misihez és családjához) és Egerbe régi barátokhoz. 1965-ben június 27-től – Bessenyei Ferenctől szokatlan módon – két és fél hetet töltenek a Balatonon, amelyről még a sajtó is képet közöl, majd július 15-én barátokkal (Kazimir Károllyal és feleségével) Olaszországba utaznak, ahonnan július 27-én érkeznek vissza, hogy másnap már Szegedre induljon, ahol 31-én a Vámos László rendezte Az ember tragédiájában lép színpadra hat szerepben. Erről az eseményről és az ezt követő időszakról álljon itt elsőként Huszti Péter színes beszámolója, aki ekkor, Szegeden ismerte meg Ferit: „Harmadéves voltam, amikor Vámos László azt a híres Az ember tragédiáját rendezte Szegeden. Ez egy nagy előadás volt, amelyben Ruttkai volt Éva, Nagy Attila Ádám, Gábor Miklós Lucifer és Bessenyei az Úr és Péter apostol, meg hát minden ilyen nagy figura (összesen hat szerep volt az övé ebben a Tragédiában: az Úr, Péter apostol, az Agg eretnek, Rudolf császár, Lovel, Michelangelo). Ő természetesen ezeket a szerepeket már tudta, azért nem jött le a próbák kezdetére (megj.: valójában azért, mert Olaszországban volt). De a többi főszereplő ott volt, mert ők mind most játszották először a Tragédiát. És Vámos Laci, aki nekem beszéd-tanárom volt, engem küldött fel a toronyba, hogy az Úr hangjában helyettesítsem Bessenyeit, de úgy, hogy Gábor Miklós rendesen válaszolt. Tehát Vámos, aki szerintem el is felejtette, hogy én csak helyettesítek, engem is instruált. Én csak ott álltam, és ömlött rólam a víz, és szerintem egy picit még utánoztam is Feri hangját. És akkor végre megérkezett a Bessenyei, akinek Vámos megmutatott engem, mint az ő helyettesítőjét. És innentől kezdve, Feri engem is valahogyan vitt magával: amikor a hajójával pöfögtünk a Tiszán, engem ugyanúgy berángatott maga mellé, mint az ott lévő potentátokat. Ő az ilyesmiben soha életében nem tett különbséget. Biztos, hogy voltak pasasok, akiket nem szeretett. Valami kritérium azért neki is kellett. De tény, hogy ettől kezdve, ott Szegeden, mindig odaszólt nekem, hogy te is gyere. Sokszor utaztunk a nagy Volga kocsijával Szeged és Pest között. És elkezdődött közöttünk egy barátság, ami aztán később már otthon az Árulóban kulminált, vagyis jött igazán létre. – Természetesen bámultam, hogy milyen ragyogóan játszotta Görgeyt, de ami engem igazából izgatott és megfogott, és egész végig izgalomban tart vele kapcsolatban, az az, hogy az ő személyében ebben a latyakos, nyavalygós, nőies, pici árulásokkal teli, az ajnározástól a görögtűzig terjedő színházi világban itt áll egy egészséges, tiszta szikla, aki egyébként tele van érzelmekkel, tele van szeretettel, tele van indulatokkal, vágyakkal, szerelemmel. És az általa megszemélyesített nagy figurák nem egy hősszínésznek a nagy szerepei, hanem igazi óriási férfiak, akiket egy Bessenyei Ferenc nevű színész tölt meg hitellel úgy, hogy én minden körülmények között elhiszem nekik, amit mondanak. És abban Ferinek teljesen igaza van, hogy ezért érdemes elmenni színházba, hogy ezért özönlöttek az emberek a régi Nemzetibe. A lényeg az, hogy Feri minden pillanatában hiteles. Azt azért nem tudom, hogy a szeretet, a megölelem az egész világot, a rajongás szó benne vannak-e, hogy ő tud-e például utálni vagy gyűlölni – ezt nem tudom. Ez nem merült fel köztünk, mint beszélgetés sem. Úgy láttam, mint a kutya, inkább undorodik, lerázza magáról, ami nem tetszik. Rá kell nézni, és az ember tudja, hogy milyen tulajdonságokat utál. Gyűlöli a szemetet, gyűlöli az erkölcsi értelemben a mocskot. – Az Árulóban az öccsét játszottam. Ehhez az előadáshoz azért hozzátartozik egy pikáns rész is. Feri fantasztikus formában volt, külsőleg-belsőleg. Ekkor volt halálosan szerelmes Béres Ilibe, aki ugye, férjes asszony volt. Ferinek kellett egy barát, aki megy vele a »váratlan«, valójában nagyon is megszervezett találkozásokra. Lehetetlen helyzetekbe kerültünk, kerültem. »Véletlenül« összefutottunk a családdal a Margitszigeti Szabadtérin. Föl a lépcsőn, le a lépcsőn. »Jé, maguk is itt vannak?« Szóval a hülyeség teteje. És én voltam Ferivel, én voltam az elefánt. Elég sok kínos helyzet kialakult, ami később már humoros volt, bár akkor Ferinek ezzel kapcsolatban sok humora nem volt. Mindenesetre ez a dolog aztán szerelemmé fejlődött, és Ili elvált. Feri ekkor már a Labanc utcában lakott Teréznél, egy aranyos özvegyasszonynál albérletben. Nahát, én ebben a házban ezután elképesztő sokat voltam, miután a mi kapcsolatunkból is komoly barátság lett, amit csak ő intézhetett el, mert más nem. Remekül játszottunk együtt, meg hát ott volt ez az izgalmas magánélet is. Mindig menni kellett valahová, Ilit ide-, oda-, hazavinni, meg halászcsárdába menni, szóval rengeteget száguldoztunk együtt a kocsijában. Borzasztó érdekes volt, és akkor már szakmai beszélgetések is elhangzottak. Feri nem tartozott azok közé a guruk közé, akik a büfében kiselőadást tartottak Shakespeare-ről vagy az átélésről, amiket Kiss Manyi annyira utált, hogy azonnal felállt, ha valaki belekezdett. De menet közben ekkor már beszélt arról, mi lenne jó, és mi az, ami rossz. És engem is mindig meghallgatott.” Huszti Péter színes beszámolója nagyon jól érzékelteti azt a légkört, azt a belső fűtöttséget, amiben Feri ezekben az években élt. Mindössze az évszámokban van egy kis eltérés a valóságtól: Bessenyei Ferenc és Béres Ilona kapcsolata már 1965-ban elkezdődött, Feri szerint már februárban (Béres Ilona ugyan ebben az évadban a debreceni színház tagja, de főszerepet játszik a Madách Színház „Ahogy tetszik” előadásában is – az egyeztetés többször hozza úgy, hogy vasárnap délután az „Ahogy tetszik”, este pedig a „Kispolgárok” van műsoron, amiben Feri játszik, tehát gyakran összefuthattak), Béres Ilona elbeszélése szerint csak ősszel, amikor Ili már a Madách szerződtetett tagja, és Molnár Ferenc Olympia című darabjában a hercegnő szerepét átvette Psota Iréntől. De akár így, akár úgy, „Az áruló” próbái, előadásai idején már nem csak Ili, de Feri is – újra – „szabad” ember volt, tehát már nem kellett egyiköjüknek sem „bujkálnia”. Ezen új kapcsolatról álljon itt – Huszti Péteré után – másodikként Béres Ilona Bóta Gáborral folytatott beszélgetése a 2001-ben megjelent „Bessenyei” című könyvből: – Hogyan ismerkedtek meg? – Beugrottam az Olympia előadásába, a Madách Színházban. Volt rajtam egy fehér bársony ruha, és Feri meglátott hátulról. Onnantól kezdve udvarolt. De hát én férjes asszony voltam, de aztán elváltam. – Úgy tudom, hogy Bessenyeihez nem ment hozzá. – Nem, és nem is laktunk együtt, 14 kilométerre laktunk egymástól. De nagy kapcsolat, igen komoly érzelem alakult ki közöttünk, aminek aztán vége lett egy idő után. Én felnőttem, és felnőttként kiléptem a kapcsolatból, amit Feri meglehetősen nehezen viselt el. … Nem akartam őt regulázni, nem akartam, hogy megváltozzon. Én nőttem föl, én igényeltem többet egy kapcsolatban. Amiről ő azt gondolta, hogy rengeteg, nekem az kevés lett. Ő tulajdonképpen a szerelembe volt világéletében szerelmes. Mindig azt szerette egy nőben, amit ő elképzel róla. Én pedig azt szerettem, ha engem szeretnek. Zseniális ember, de önmagán kívül nem nagyon érdekli más. A világ is úgy érdekli, ahogy ő megéli. … Nekem egy idő után kevés volt, amit a vele való férfi-nő kapcsolatban kaptam. … – Nyilván sok mindent kapott tőle. – Hogyne, ő fantasztikusan tud szeretni, imádja magát, ha szerelmes. … Köztünk őrült nagy volt a korkülönbség (megj.: Béres Ilona két hónappal idősebb Lugossy Zsuzsánál). Amikor udvarolni kezdett nekem, úgy féltem tőle, mint a tűztől. Gyalog jártam haza, nem messze laktam a Madách Színháztól, és ha meghallottam a bőrkabátja suhogását, a frász kerülgetett. Számomra ő egy bácsi volt. Aztán olyan szinten árasztott el a szerelmével, hogy elvarázsolódtam, és én is meggyulladtam. El is váltam. Nem vagyok egy csalós lány, nem tudok párhuzamos kapcsolatokban élni, tehát az első házasságom tönkrement. … Én fiatal, kezdő, nagyon sérülékeny ember voltam. Nekem ő rengeteg volt. Vele nem lehetett flörtölni, ami különben sem az én stílusom. Én vagy igent mondok és akkor megyek, vagy nemet mondok. A mi kapcsolatunk nem tartott soká, de intenzív volt. A körülbelül másfél évnyi idő alatt (megj.: vajon itt Ili a hivatalos együttlétüket megelőző udvarlás tartamára gondolt, hiszen kapcsolatuk 1970 nyár végéig, vagyis legalább öt évig tartott) elhalmozott a szeretetével, a virágaival, a leveleivel. Amikor pedig szakítottam vele, akkor a fenyegető cédulák ott voltak a kocsimon, hogy csak azt ne hidd, hogy megúsztad. – És akkor is félt tőle? – Ó, dehogy, már megismertem. … Végül is közöttünk egy love storyról volt szó. Arról sohasem beszéltünk, hogy összeházasodunk, gyereket, közös, normális életet akarunk. Én nem azért hagytam ott az első házasságomat, mert erre vágytam. Szerelmes lettem, és nem tartottam tisztességesnek, hogy megcsaljam a férjemet. Valószínűleg nem volt egy jó házasság, ha oda be tudott jönni valaki. (Az élet furcsaságai közé tartozik, hogy Feri lajosmizsei legkedvesebb szomszédjának unokaöccse, a színész T. S. Ili első férjének lányát vette feleségül, ami a Lajosmizsén megtartott esküvői ebéden derült ki.) Hogy Ferinek Béres Ilonával való kapcsolata mennyire nem „az együttélésről” szólt, sőt eleinte nem is komoly veszélyként jelentkezett Bessenyei Ferenc házassága számára, mutatja az a tény is, hogy Feri 1965 karácsonya körül Lugossy Zsuzsával új otthont rendezett be magának a Lumumba úton. Ami mégis a házasság felbomlásához vezetett, abban – az új szerelem mellett – az az esemény is szerepet játszott, melyet Feri ugyan nem akart, de amit Lugossy Zsuzsa mégis vállalt: egy gyerek érkezése. Ezt a történetet elég ízléstelen formában Bessenyei Zsófia (†2006) így nyilatkozta le a „Bessenyei” című könyvben: Lugossy Zsuzsa „egy darabig tévébemondónő volt, aztán az apám felesége, majd szült egy gyereket, hipp, hopp, sitty, sutty, apám fel volt háborodva. – Kérdés: Nem az édesapjáé volt a gyerek? – Jó kérdés. Azt mondta, hogy az apámtól van, apám pedig azt, hogy nem az övé. Megszületett a gyerek, apám elment a kórházba, a kezében kihozta a gyereket, bevitte a lakásba, és azt mondta a feleségének, hogy van neked ott egy levél. Rájuk csapta az ajtót, és azóta nem tárgyaltak.” – Ezeket a sorokat csak azért idéztem Zsófia könyvben és újságban is megjelent vallomásából – mely telis-tele van apját rágalmazó bizonyítható valótlanságokkal – mert ez az anekdota közszájon forgott, sokan mesélték, adták tovább, és így nemcsak a művészvilágban, de a civil társadalomban is közismertté vált. A valóság ebből annyi, hogy Feri tényleg nem akart gyermeket. Ezt azok után, ahogy első felesége és gyermekei bántak vele, nem is lehet csodálni. (Nemsokára felkerül a honlapra egy külön oldal, annak illusztrálására, hogyan viszonyult Bessenyei Ferenc valójában a gyermekekhez.) Hogy eleinte az apaság kérdésében is volt benne valamiféle fenntartás, ez a Történeti Hivatal dokumentumainak áttanulmányozása után legalábbis érthető és megbocsátható. Mindenesetre Juli úgy hasonlít féltestvéreire, mint a tojások, úgy hogy kétség nem férhet hozzá, ki az édesapja. Feri válási szándékát nem levélben közölte feleségével, hiszen hónapokkal előbb megbeszélték, hogy a gyerek megszületéséig otthon marad, amely megállapodást ő hűen be is tartotta, még akkor is, ha ezidőben Béres Ilonával való kapcsolata már senki előtt nem számított titoknak. Galambos Erzsi szerint, aki együtt volt a kórházban Zsuzsával, Feri odaadóan viselkedett feleségével egész idő alatt, naponta többször bejárt hozzá, figyelmes és kedves volt, virágokkal halmozta el. Julika szeptember 28-án született, Feri pedig október 10-én költözött el otthonról, ment abba az albérletbe, ahol előtte Ruttkai Éva lakott Latinovits Zoltánnal, a Budakeszi út egyik mellékutcájába. Az albérlet szigorúan véve csak egyetlen szobából állt, a hozzá tartozó nagy terasszal, de Feri az egész házat – melynek tulajdonosa egy osztrák özvegyasszony – csaknem úgy használhatta, mint a sajátját. Persze ettől ez még mindig csak albérlet maradt, amitől ahogy rendeződött egy kissé anyagi helyzete, szívesen vált meg. De ekkor a pesti bérházak után, ez a nagy kertes ház, a még csaknem beépítetlen Budakeszi út környékével, minden bizonnyal felüdülést jelentett számára. Az sem igaz, hogy soha többet „nem tárgyalt” Lugossy Zsuzsával. Bár a válásukat hivatalosan csak 1967. június 21-én mondták ki (ez Zsuzsának volt sürgős, mert alig egy hónap múlva másodszor is férjhez ment), 1973 áprilisáig (amíg Feri a tartásdíjat fizette – bár a gyereket már egy évvel korábban adoptálta Lugossy Zsuzsa férje) rendszeres, baráti kapcsolatban maradtak. Feri Lugossy Lászlóval, Zsuzsa filmrendező testvérével is jó viszonyban maradt, csak anyósa és miniszterhelyettes apósa nem bocsátotta meg neki soha a válást… Bár az új szerelemmel Ferinek újfent csak albérlet jutott, Béres Ilonának lakást vásárolt, a ferencvárosi Hámán Kató utcában. És mivel Ili ekkor lett beteg egy filmezés következtében, az a „mindig menni kellett valahová, Ilit ide-, oda-, hazavinni”, amiről fentebb Huszti Péter mesél, ekkor zajlott életükben. Egy a Képes Újságban Béres Ilonával 1968 októberében készült interjú erről az időről így számolt be: „Két év megpróbáltatás után ismét kiegyensúlyozott és vidám. Túl van élete egyik rögös szakaszán. A betegség, majd a lábadozás az életben és a színpadon – már csak emlék. Igaz, kissé keserű. De most már mindennek örül. … A tavalyi évad szép sikereket hozott a fiatal művésznőnek: négy darab főszerepében lépett fel a Nemzeti Színházban. A közönség szeretettel fogadta a hosszú betegség után ismét színpadra lépő színésznőt. … »Tulajdonképpen Marton Endre rendező ötlete gyógyított meg. Az „Ameriká”-ban sokmozgásos szerepet bízott rám. Szerepem szerint sokat kellett rohannom lépcsőkön fel és le, sőt az egyik jelenetben még birkóznom is kellett. Ez a szerep visszahozott az életbe.« … Mikor a filmre terelődik a beszélgetés, Béres Ilona arca kissé komorabb lesz. Hát igen, ez keserű emlék. Legutóbbi, két év előtt készült filmjében, télen a Duna jeges vízén kellett csónakáznia. A felvételek elhúzódtak, két napig tartottak. A hideg szél, a víz hullámai felett még erősebben fújt: ezt nem lehetett megúszni következmények nélkül. A fiatal színésznő súlyosan megbetegedett. Az a veszély fenyegette, hogy merev marad a térde. Operáció, majd több hónapos gyógykezelés után végül is meggyógyult. »Azóta nem hívnak a filmgyárba – mondja most. – Talán megsértődtek azért, mert kártérítést kértem. De hát egy év kiesés egy színész életében nemcsak anyagi veszteséget jelent. Ilyen hosszú idő alatt a közönség is elfelejtheti az embert.«” Alig öt hónappal ez örömteli interjú létrejötte és az imént említett és újabb főszerepek (például Vivie a Warrenné mesterségében Mezey Mária, vagy a Túlélők Gizellája Őze Lajos mellett) eljátszása után, 1969. március elején a Népszavának viszont már ezt nyilatkozza: „Két esztendővel ezelőtt kerültem a Nemzetibe, s állítom, hogy ez idő alatt bekerültem a »tehetségtelen« skatulyába. Azt mondták nekem: »Csalódtunk magában, maga népszerűtlen színésznő, nem szereti a közönség.« Meg: »Maga meteorként indult, s lám.« Persze ahhoz, hogy az ember meteor legyen, meteor feladatok is kellenek. Ezt én nem kaptam meg. Illetve erre azt válaszoltam: »Életet adjatok és ne halált.«” Nos, nemcsak Béres Ilona volt az, akit „nem hívtak többé a filmgyárba” a kártérítési követelés miatt. Nemcsak Béres Ilona volt az, aki e per előtt (a sajtóban megjelent hír szerint 1967 nyarán indította el a pert) éjjel-nappal filmezett, de Bessenyei Ferenc is (1965-66-ban forgatta például egyik legsikeresebb filmjét, az Egy magyar nábobot, 1966-67-ben hét filmet mutattak be vele, ebből négyben főszerepet játszott), aki teljes támogatásával ott állt mellette a per idején (csakúgy kiállt mellette, mint annak idején Váradi Hédi mellett az Aranyembernél). Ha az ő filmszerepeinek dátumát is megnézzük, nem lehet nem észrevenni, hogy 1967 után gyakorlatilag nem hívták többé forgatni. Ettől kezdve jóformán már csak a leghívebb barátai (Zsurzs Éva és Kósa Ferenc) foglalkoztatták játékfilmben. A filmvilágban – is – bekövetkező nagy változás csak a 70-es évek közepén, végén jelentkezett a „régi” színészek életében. Ha nincs ez a kártérítési botrány (amitől mindenki óvta Béres Ilonát, és aminek az első pillanattól fogva ismertek voltak a következményei, m. m. a filmgyári szilencium) Bessenyei Ferenc filmes karrierje is nyilván másképp alakul. Az sem elfogadható magyarázat filmes karrierjének szüneteltetésére, illetve csaknem megszűnésére, hogy Bessenyei Ferenccel csak hősöket lehet játszatni, ezek ideje viszont már leáldozott. Az 1967-ben forgatott és 1968 végén bemutatott Gertler Viktor rendezte „Az utolsó kör” című filmben szürke kisembert alakított – kitűnően, bebizonyítva ezzel, hogy az ilyen feladattal is legalább annyira jól meg tud birkózni, mint a súlyos személyiség életrekeltésével. De nem a filmgyár volt az egyetlen hely, ahol Feri úgy állt ki Béres Ilona mellett, hogy az számára nem volt kedvező. Bár a Madách Színházban és – többnyire szintén a madáchos Ádám Ottó rendezéseiben – más színpadokon (például az Irodalmi Színpadon) egyre-másra kapta a szerepeket (és ekkor játszotta Higgins professzort is a My fair Ladyben), 1967 elején visszatérési szándékáról tájékoztatta a Nemzeti Színház vezetőségét. Ez a döntése annál is inkább érthetetlen, mert a Madách Színházban éppen ekkor aratta élete egyik legnagyobb sikerét Németh László Az áruló című darabjában, amit szintén Ádám Ottó rendezett. Ennek 1966. december 22-én volt a bemutatója, egy napon a nagy kétrészes Várkonyi-film, az Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán premierjével. (E film forgatásának körülményeiről a „Férjem, a Komédiás” című könyvben Medveczky Ilona, Venczel Vera és Kovács István számol be.) Színházi, tévés szerepeit nézve, Az áruló és az Egy magyar nábob óriási sikerét ismerve, látva Ádám Ottóval való intenzív együttműködését (hogy ezek közül csak egy példát említsek: a Feri által nagyon szívesen forgatott, 1965 őszén befejezett, majd 1966-ban bemutatott Rembrandt című tévéjáték), megfejthetetlen, mitől gondolta meg magát ily hirtelen és miért éppen ekkor, amikor a Nemzeti Színházba való visszatérése semmi jóval nem kecsegtethetett számára. A Nemzeti Színház jegyzőkönyveit átvizsgálva – és Bessenyei Ferencet ismerve – csak arra lehet gondolni, hogy ez a színház-váltás elsősorban nem az ő vágya lehetett. Már csak azért is logikus ez a feltételezés, mert Az áruló átütő sikere után alig egy hónappal, a Nemzeti Színház 1967. február 2-i Művészeti Tanács ülésén – tehát jóval a Madáchban majd március végén bemutatásra kerülő A mi kis városunk című Thornton Wilder darab előtt, melyet pedig Bessenyei Ferenc eddigi életrajzírói átszerződésének okaként állítottak be – Básti Lajos a következőket jelenti a Tanács jelenlevő tagjainak, Both Béla igazgatónak, Marton Endre főrendezőnek, Egri István rendezőnek, Sinkovits Imre, Kálmán György és Berek Kati színművészeknek (hiányzanak a Művészeti Tanács tagjai közül: Major Tamás főrendező, Zankó Gyula gazdasági igazgató): Básti Lajos: Bessenyei Ferenc nem érzi jól magát a Madáchban. Szívesen jönne vissza, csak labdát vár. Ilyen labda lehetne a Mózes, de lehetne vele tárgyalni vendégszereplésről is. Béres Ilona rossz viszonyban van a Madách Színház vezetőségével. Both Béla: Bessenyei Ferenc többször volt már tárgyalni ez ügyben. Neki módjában van, hogy minden követ megmozgasson és bármikor ide visszajöjjön. Mi fogadni tudjuk, fedezet a fizetésére van, de vendégként idehívni nem kívánjuk. Ne szerencséltessen bennünket vendégjátékával. Egyébként Bessenyeinek nem a Nemzeti Színházzal van differenciája, hanem Major Tamással volt a Bánk bán ügyből kifolyólag. Básti Lajos Both elvtárs szavaiból kiindulva ezek után azt javasolja, hogy Bessenyei kérje átszerződését. Marton Endre: Aczél elvtárs annak idején kérte Bessenyeit, hogy ne menjen el. Bessenyei mindenáron el akart menni, hát most ne mi ajánlkozzunk. Segítse ő elő ezt a visszajövetelét. Sinkovits Imre helyesnek tartja, hogy a színháznak ilyen elvi álláspontja alakul ki. Kálmán György: Kérdés, hogy Bessenyei eljön-e Béres nélkül? Mert ráadásul itt van nekünk Kohut például, aki tud annyit, mint Béres, sőt. Berek Kati: Béres tehetséges színésznő, de nem Duse Eleonóra. Both Béla: Béresnek is, Bessenyeinek is szabad útjuk van hozzánk, de ezt nekik kell kezdeményezni. Ebből a jegyzőkönyvből, és abból, ami ezután következett, az sejthető, hogy Feri elsősorban nem saját magának, hanem párjának keresett új helyet. Básti Lajos, akivel jóban volt és Kálmán György, ekkortájt egyik legjobb barátja, akit igen gyakran látogatott budai várban levő otthonában, nyilván beszámoltak neki az ülésen elhangzottakról. Feri Major Tamástól semmit sem kaphatott, Marton Endre színésze ekkor egyértelműen Sinkovits Imre (aki a fent idézett ülés után nem sokkal Kossuth-díjat vesz át, és akivel Feri helyett a Mózest 1967. november 2-án bemutatják, és aki az ülésen elsőnek helyeselte, hogy a Nemzeti Ferit nem várja szereppel – ellentétben az ő esetével, akinek ahogy visszajött a József Attilából, azonnal a Macbethet adták), Both Béla nem törődik vele – mit várhatott Bessenyei mindezek után a Nemzetitől? Nem is kap sokat, Eleinte csak segédrendezőt lát, és ha nincs a Széchenyi óriási sikere, csaknem azt lehetne mondani, hogy a Nemzetiben ettől kezdve egyetlen méltó feladatot sem bíznak rá. És ami az igazgatósági üléseken visszajövetele után történt, az még az előzményeknél is lehangolóbb. Részletek az elkövetkezendő ülések jegyzőkönyveiből: 1968. május 13. igazgatósági ülés, jegyzőkönyv 19. pont: A miskolci Nemzeti Színház kérte Bessenyei Ferenc vendégszereplésének engedélyezését a Fáklyalángban másodállásként. Az igazgatóság a vendégszerepléshez nem járul hozzá. (megj.: Vendégként mégis elment eljátszani Kossuth-ot, de a másodállás, nyilván további szerepekkel, nem jöhetett létre.) 1968. június 18. igazgatósági ülés, jegyzőkönyv 2. pont: A pákozdi csata 120. évfordulójára szeptember 29-re kérik a Fáklyaláng előadását. Az igazgatóság döntése: Tekintettel arra, hogy a Fáklyalángot hármas egyeztetésben nem tudjuk adni, csak abban az esetben veszünk részt az ünnepségeken, ha a székesfehérvári tanács az aznapi elmaradt előadást is megtéríti a színháznak. 1968. augusztus 21. igazgatósági ülés, 5. pont: A Bánk bán (Bessenyei főszereplésével) idei bemutatóját áttesszük a 69/70-es évadra a felszabadulás 25. évfordulójára. 1968. október 14. Művészeti Tanács ülésen végre Egri István javasolja, hogy bővüljön ki a Művészeti Tanács két taggal, hogy ha egy-egy tag nem tud részt venni az ülésen, akkor is biztosítva legyen az ülés megtartása. Kohut Magdát és Bessenyei Ferencet ajánlja. A Művészeti Tanács a javaslatot elfogadja és behívja tagjai közé Kohut Magdát és Bessenyei Ferencet. (megj.: Feri már több mint egy éve a színház tagja, mikor ez valakinek eszébe jut, és még ekkor sem művészi nagysága, hanem csak a szavazás eredményessége érdekében lesz a Művészeti Tanács tagja.) 1969. augusztus 22. igazgatósági ülés: A Hódmezővásárhelyi Művelődési Ház kérte a Széchenyi előadását október 6. és 12. között. Ehhez a színház igazgatósága nem járul hozzá, mert a társulat 13-án Jugoszláviába utazik, és így erre az előadásra nem kerül sor. (megj.: Ennél sokkal nehezebb problémákat is meg tudtak oldani, ezelőtt is ezután is, ha akartak.) 1969. szeptember 12. igazgatósági ülés, 12. pont: A József Attila Színház kérte, hogy Bessenyei Ferencet október végétől december 15-ig adja ki a színház egy főszerepre. Az igazgatóság a kéréshez nem járul hozzá. (Ugyanezen az ülésen az igazgatóság engedélyezi, hogy Agárdy Gábor a Kamara Varietében vendégszerepeljen, és rendelkezik afelől, hogy a külföldre meghívott művészek, Major Tamás és Sinkovits Imre szerepeit távollétük idejére más vegye át, illetve a műsorrendet úgy állítsák össze, hogy a két művész elmehessen.) Ha valaki azt hiszi, hogy a Bessenyei Ferenc vendégszerepléseivel kapcsolatos szigorra azért volt szükség, mert anyaszínháza megállás nélkül foglalkoztatta komoly szerepekben, akkor alaposan téved. Ezek az érthetetlen visszautasítások akkor történtek, amikor Bessenyei Ferencről a színház vezető rendezői alig vettek tudomást. Bessenyei Ferenc nem sokkal nagy feltűnést keltő színházváltása után egy évvel, 1968 nyarán a Film Színház Muzsika riporterének mesélt el- és visszaszerződésének okairól. Ez a cikk, mely a „Szenvedély, teremtő indulat …” címet viseli a következő oldalon található. A riporterrel folytatott beszélgetése idején már túl volt a Fáklyaláng felújításán és a Széchényi premierjére készült, ezért bizakodóan, elvárásokkal, reményekkel telve beszélt. Nyilván nem így nyilatkozott volna, ha az évad elején, 1967 őszén kérdezik. Akkor ugyanis nem sok oka volt még az optimizmusra. A remélt Mózes vagy görög drámai vagy más súlyos szerep helyett (melyet mások játszottak ekkor a Nemzetiben: ez az időszak Sinkovits Imre, Kálmán György, Gelley Kornél, Iglódy István, illetve Váradi Hédi, Berek Kati nagy korszaka) neki mindössze egy felújítás jut: huszonhat év után ismét Kuprijánov matrózt játssza a Viharos alkonyatban. Ezzel kezdett a színház 1945-ben, ezzel kezdett 1951-ben, és ezt újítja fel azóta is mindig, ha november 7-re, vagy más kommunista ünnepre nincs más, vagyis éppen futó, megfelelő darab kéznél. A főszereplők 1945 óta változatlanok: Major Tamás ebben a darabban aratja egyik nagy sikerét és darabbéli felesége, Ladomerszky Margit is „állja az idő múlását”, még 1970-ben, amikor legközelebb és egyben utoljára veszik elő a november 7-i díszünnepség előtt a darabot, is ők játsszák a Polezsájev házaspárt. Bessenyei Ferenc is megtartja eredeti szerepét, és mind a 67-es, mind a 70-es felújításban megint ő húzza magára a matróz jelmezét. Az előadásnak egyetlen érdekessége, hogy az továbbra is Gellért Endre rendezésében kerül színpadra, mert az egykori segédrendező, Vadász Ilona az ő rendezői példánya alapján állítja színpadra a művet. Molnár Gál Péter, aki többször látta az eredeti előadást, hosszan és elismerően elemzi ezzel kapcsolatban Gellért munkásságát. Bessenyei Ferenc következő szerepét is egy Gellért-felújításban kapja. 1968 januárjában Bodnár Sándor (a színház másik segédrendezője) a Fáklyalángot állítja színpadra az 1952. decemberi bemutató hű megismétléseként. Bessenyei Ferenc 1953-ban ezért a szerepéért kapta első Kossuth-díját. Az akkori bemutatóról Benedek András, a dramaturg (de nem csak ő, hanem minden szemtanú) így számolt be 1969-ben: „A bemutató élményét – 1952. december 12. – aligha felejti el, aki ott lehetett: közel félórán át zúgott a taps, s a közönség fölállva ünnepelte az írót, a rendezőt és az együttest. A siker egyik pillére Bessenyei alakítása volt, amely Illyés remekbe formált mondatain túl, a szavak hézagait összecementező emberi magatartással mutatta meg Kossuth életének lényegét és példáját.” Majd az 1968-as felújításról imigyen: „A játékstílus megváltoztatása nagy próbatétel a színésznek, mint az a Fáklyaláng 1968-as felújításán is kiderült. Bessenyei most már Az áruló-ban megformált Görgey szemével nézte Kossuth alakját, s a másfél évtized előttihez mérten kevesebb hittel, romantikus lángolással, több racionális kétellyel formálta meg a párviadal néhány részletét.” Bessenyei Ferenc ezt a „racionális kételyt” maga is megemlítette a nem sokkal a premier után Galsai Pongrácnak adott interjújában, mely ezen az oldalon található. Az 1952-es Kossuth megformálása „forradalmi” tett volt, az 1968-asé színészi bravúr: Bessenyei Ferenc egyik este Görgeyt alakította Az árulóban a Madách Színházban, másik este Kossuthot a Fáklyalángban a Nemzeti Színházban. Új-régi szerepében mind a sajtó, mind a közönség ezt a tényt találta a legérdekesebbnek. Bár, mint fentebb láttuk, a színház vezetősége eredetileg nem egyezett bele, hogy Bessenyei Miskolcon is eljátssza Kossuthot, e vendégszereplésre 1968 őszén mégis sor került: ott a Jurka László rendezte Fáklyalángban játssza el (kettős szereposztásban) Kossuthot. Alig két hónappal a Fáklyaláng bemutatója után újabb premierje van: Gyurkó László „Szerelmem, Elektra”-jában ő Aigiszthosz. A darabot Both Béla, a színház akkori igazgatója rendezi, aki parádés szereposztásban viszi színpadra Gyurkó színművét. (a szereplők: Bessenyei Ferenc, Lukács Margit, Berek Kati, Kálmán György – Fülöp Zsigmond, Béres Ilona – Moór Mariann, Major Tamás, Hindi Sándor, Sugár Lajos) A baj csak az – és a majd egy évvel később szintén Both Béla rendezte Stuart Mariánál is –, hogy bár Feri mindkettőben főszerepet játszik – a Stuart Mariában ő Leicester grófja –, de az igazi drámában nem vesz részt: az Gyurkónál Berek Kati és Kálmán György (Elektra és Oresztész), Schillernél Mezei Mária – Pápai Erzsi és Váradi Hédi (Erzsébet és Mária) között zajlik. Vagyis az igazán fontos dolgok mellette és nem általa történnek. Bessenyei Ferenc pedig nem erre „született”. Ő mindig azok közé a színészek közé tartozott, akik jártak színházba, megnézték a fontos előadásokat. Ilyenkor feszült figyelemmel kísérte kollegái játékát, érdekelte, mit csinálnak. A munkájában viszont valóban nehezen viselte, ha a figyelem nem őrá összpontosult, ha a „drámában” nem ő volt a kulcsfigura. Vagyis Bessenyei Ferenc – mint magánéletében is – szívesen volt „néző”, de csak kívülállóként, ha „bent volt a darabban”, akkor csak „főszereplő” tudott lenni. Ennek elsősorban az az oka, hogy „epizodistaként” nem tudott viselkedni: ilyen helyzetben nem tudott mit kezdeni magával, se a privát életben, se a színpadon. Társaságba is addig járt szívesen és rendszeresen, amíg az emberek rá figyeltek. Biztos, hogy nem gőgből vagy beképzeltségből volt ez így. Hanem abból, hogy nem tudta, nem tanulta meg, hogyan kell a háttérben maradni, aktív jelenlevőként is másokra figyelni. Hogy az ezen években játszott szerepei, főszerepei is, valóban „elsikkadtak” pályáján, az abból is meglátszik, hogy a 2001-ben megjelent színházi szakemberek által írt Bessenyei című könyv bibliográfiája ezekből – túl az érthetetlen hanyagságon – mindössze kettőt sorol fel: a Széchenyit és a Viharos alkonyat matrózát. Egyébként a „Szerelmem, Elektra” nagy szériában, komoly sikerrel ment, és a színház sok helyen vendégszerepelt vele, több magyar nagyvároson kívül 1969 októberében Újvidéken és Belgrádban, 1970 áprilisában Leningrádban, Moszkvában, Varsóban is bemutatták. 1968 május végén Marton Endre a színház egyik főrendezője is végre „nagy kegyesen” szerepet ad neki Franz Kafka Amerika című darabjában: a címlapon a huszadik helyet foglalja el. Valószínűleg nem erről álmodott, amikor visszajött a Nemzetibe, de Galsai Pongrácnak adott interjújában nem látszik keserűnek. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy anyaszínházán – és mint láttuk a filmgyáron – kívül a rádióban és a televízióban is nagyszerű (vagy csak érdekes) feladatokat kap, és olyan beszélgetéseken vesz részt, ahol kifejtheti gondolatait, melyek látva a körülötte levő világot, egyre jobban nyomasztják. Bozó László, a rádió főrendezője ekkor rendezi nagy léptékű rádiódrámáit, az Odüsszeiát, az Iliászt, a Kalevalát mind Bessenyei Ferenc főszereplésével. Ekkor kezd el meséket mondani, vagy mesejátékokban részt venni, verseket szavalni. Ezek közül sokat letöröltek, mint például a Legyek című rádiódrámát is, de néhány megmaradt, csakúgy mint az ekkor felvett színházi előadások közül egy-kettő (Fáklyaláng, Szerelmem, Elektra, A félkegyelmű – amiben ő a mesélő). A televízió fénykora majd csak a 70-es években kezdődik, de már ekkor sokat foglalkoztatják itt is: különösen olyan irodalmi műsorsorozatokban, mint a Költészet, a Világirodalmi magazin, az Irodalmi képeskönyv (ekkor még a közművelődés, a kultúra terjesztése a rádió és televízió elsőrendű feladata). A tévére specializált rendezők mellett, mint például Zsurzs Éva, akivel már ekkor sokat dolgozik együtt (például az 1965-ben készült A helység kalapácsában, amit szerencsére azóta is sokat közvetítenek), a színházi rendezők készítenek tévéjátékokat, amelyeket azonban a kor szokásai szerint nagy részben letörölnek, csakúgy, mint a színházi felvételeket. Csak kevés menekül meg ettől a sorstól, ezek közül az egyik a Marton Endre által 1964-ben rendezett „Boldog újévet, Rüdiger úr” című darab, amelynek főszerepét Bessenyei Ferenc játssza. De készülnek ekkor már nagy számban vidám jelenetek, műsorok is, valószínűleg ebből származik a galéria oldalon található – egyébként ismeretlen eredetű – két fotó is. Hogy Bessenyei Ferenc tényleg nem saját sérelmei miatt jött el a Madáchból, miként ezt fentebb fejtegettem, arra jó példa két közös munkája Ádám Ottóval ebből a korból: az 1969-ben befejezett A fejedelem című tévéjáték és egy igen érdekes színdarab, az 1968 nyarán a Városmajori Színpadon bemutatott Schmiedt-Jones szerzőpáros „Ez fantasztikus” című „musical comedy”-je. Az ekkor még szokatlan műfaj mellett a darab másik különlegessége, hogy hét férfi, jobbnál jobb színész (t. k. Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Márkus László, Huszti Péter) mellett egyetlen nő, Farkas Gabi a szereplője. Nagy kár, hogy a címlapon kívül nem maradt más belőle. Az 1968-as nyarat tehát ezzel az előadással (húszszor játsszák egyhuzamban) és a Széchényi szövegkönyvének tanulmányozásával tölti, miként erről a Film Színház Muzsikának beszámolt. A darabot megint csak segédrendezőre, Bodnár Sándorra bízzák a színház vezetői, akivel azonban Bessenyei Ferenc nagy sikerű előadást hoz létre 1968. november 22-ére. Az előadásnak óriási sikere van, többen, csaknem mindenki (lásd: Németh László levelei című kötet) megállapítja, hogy Bessenyei sokkal jobb, mint az 1957-es ősbemutatón Timár József. Csak Németh László kételkedik megint, aki képtelen Timár helyett Bessenyeit elfogadni. Benedek András Kossuth és Görgey elemzése után így ír Bessenyei Ferenc újabb monumentális alakításáról: „A két stílus szintézisét a Széchényi címszerepe hozta meg. … A még mindig kényes (1957-ben aktuális politikai) mondatokon Bessenyei gyors ritmusban siklott át. Az apró sikerek ugyanis a mű egészének megértését, helyes értelmezését veszélyeztették volna. … Széchenyi »csupa füst és szikra« modora alighanem véznább, idegesebb, öregebb testalkatból szólalt meg, ezt azonban illúziót keltően pótolta Bessenyei alakításában a maszk, az időnként megroggyanó tartás, a sok vibráló gesztus, s ami a legfontosabb: a bonyolult, közbevetésekkel tarkított mondatok világos és árnyalt előadása.” Majd Bessenyei e három nagy szerepének elemzését ezzel a mondattal fejezi be: „Hogy az elnyomás elleni harc a bukások ellenére is fölemelő, reményt keltő, azt művészi módon épp Bessenyei szuggesztív alakításai világították meg: mindhárom emberből emberfölötti óriást formált.” (Benedek András: Színházi műhelytitkok) A Széchenyi bemutatója után megint valami furcsaság következik: Major Tamás a „Galilei élete” után most újra (utoljára) rendezi Bessenyei Ferencet, valószínűleg külön felkérésre: Száraz György „A vezérkari főnök” című darabjában rá osztja a címszerepet, Stromfeld Aurélt (bemutató 1969. február 21. a nagyszínházban). Bár ez is „ünnepi” darab, Bessenyei Ferenc mégis szereti, és egész életén át számon tartja, „hős-szerepei” között emlegeti. Ezzel számára vége is van ennek az évadnak, legközelebb majd csak egy év múlva lesz újabb bemutatója. Közben ekkor még játssza Higgins professzort az Operettszínházban (1969 őszétől már csak Básti Lajos és Rátonyi Róbert felváltva), és ekkor mutatják be a mozik egymás után a még a kártérítési botrány előtt leforgatott filmjeit: az Egri csillagokat (a forgatásról lásd a Férjem, a Komédiás című könyvben a Kovács Istvánnal készült fejezetet), Az utolsó kört, A koppányi aga testamentumát (egész életén át emlegeti, hogy ebben Kárpáti Rudolf olimpiai bajnok tanította vívni, aki a rózsakert-jelenetben szerepel is). Ezért, valamint rádiós és tévés szerepei miatt az ország közönségének körében – sőt filmjei révén a népi-demokratikus országokban is – népszerűsége töretlen, sőt eléri az 1950-es évek szintjét. Csak a hatalom nem fogadja be soha többé tagjai közé, és a kritikusok ezt érezve-látva gondolják lassan úgy, hogy „modernségüknek, haladó voltuk bizonyításának” jót tesz, ha elkezdik bírálni, mint a múlt, a „kongó nemzeti színházi stílus” képviselőjét, hiszen szinte egyedül ő az, aki nem hajlandó az árral úszni, és aki a legkisebb mértékben sem tagadja meg az 1950-es évek elképzeléseit, színházi eredményeit, céljait. De ez az időszak az is, amikor elkezdi járni az országot: már nemcsak ünnepi alkalmakkor lép fel itt-ott egy-egy verssel, hanem 1967 őszétől rendszeresen jár előadóestekre. Eleinte Béres Ilonával kettesben, de Béres 1969-től már egyedül vagy Koncz Gáborral járja az országot műsorával. Béres Ilona egyébként 1969 őszétől a Nemzetit is ott hagyja, átmegy a Vígszínházba (ahol főiskolásként kezdte), és a Népszavának októberben már ezt nyilatkozza: „A Várkonyi kell nekem. Ő tud igazán segíteni.” Az 1969/70-es színházi évad – csakúgy, mint az előző – két új szerepet hoz: a fentebb már említett Leicester grófját a Stuart Máriában és végre megint a címszerepet a Bánk bánban, amit még mindig az eredeti mű – és nem az általa annyira sürgetett, átdolgozott forma – szerint rendez meg Both Béla. Bessenyei Ferencnek ez volt az első szerepe, amit e honlap krónikása már mint Bessenyei Ferenc társa látott (mégha nem is a premieren, hanem csak fél évvel később), amiről tehát szemtanúként tud beszámolni: Bessenyei Ferenc minden volt csak „toroköblögetős” nem. Széles gesztusok helyett sokkal inkább visszafogott, fájdalmában inkább elhalkuló, mint kiabáló hőst formált meg megrázóan, egy életre emlékezetesen. Ehhez a Bánk alakításához fűződik pályájának egyik érdekes epizódja: Bisztrai Mária igazgatónő meghívására, 1971 júniusában a kolozsvári Bánk bán előadásban három este ő ölti magára a bán jelmezét, vesz részt nemzeti irodalmunk legnagyobb és legmagyarabb színdarabjának erdélyi színre vitelében. 1969-ben Bessenyei Ferenc filmes karrierjének is egyik fontos állomásához érkezik: Kósa Ferenc megkezdi a Dózsa Györgyről szóló Ítélet című filmjének forgatását. A forgatókönyv kitűnő, Bessenyei Ferenc óriási reményekkel lát neki a munkának. A film stábjával bejárják Erdélyt, eljutnak a havasok tetejére – a várt nagy siker azonban elmarad. A filmet sem a filmfesztiválokon, sem itthon (bemutató 1970. április 16.) nem fogadja a kritika, a közönség úgy, ahogy ő remélte. Az elkészült, illetve megvágott kész film nem váltja be a hozzá – jogosan fűzött – reményeket; Bessenyei Ferencnek egész életére szóló nagy csalódást okozva ezzel. És hogy semmi se maradjon ki az életéből, 1970 nyarán végre rászánja magát, hogy a hozzá legközelebb álló, Ausztráliába kivándorolt és ott családot alapított öccsét, Zoltánt meglátogassa. Bessenyei Ferencnek klausztrofóbiája van, második emeleten felülre sem megy szívesen, nemhogy a fellegekbe, ráadásul hosszú órákon keresztül. A csaknem 40 órás repülőút így kifejezett szenvedést jelent számára, még akkor is, ha legalább odafelé, véletlenül, a vendégszerepelni induló kis Kabossal kicsit könnyebben telik az idő. Bessenyei Ferenc nem nagyon szeret idegenben lenni. Nincs mit keresnie ott, ahol nem beszéli a nyelvet, ahol nem ismerik fel az utcán, a piacon, ahol kölcsön pénzt költhet csak, ahol egyik partira viszik a másik után. Így hát nagyon örül, amikor végre újra itthon lehet, és élheti a saját életét. Ezúttal azonban nem sokáig tart az öröme: 1970 nyár végén Béres Ilona kilép a kapcsolatukból, amivel Bessenyei Ferenc magánéletében új korszak kezdődik ... Az 1970-től 1987-ig bemutató oldal elején álljon itt pár fimrészlet, melyek Bessenyei Ferenc életének e korszakáról adnak színes képet, már ami a magán életét illeti. Bár Feri sokat lovagolt filmeken, és ezeket a felvételeket mindig komoly edzések előzték meg, a rendszeres lovaglást 1979 őszén kezdte csak meg, mégpedig először Üllőn, egy állami méntelepen Kölyök, majd fél évvel később Pilisborosjenőn Sebő, Bolygó és kedvenc lova, Dobóka hátán. 1974 tavaszán végre beköltözhetett élete első saját házába, a Gugger hegyi Turista útra. Házőrzőnek megvette élete első kutyáját, Bumbit, a kuvaszt, akit amikor a kertész meglátott, azonnal visszaadta megbízatását a kert kialakítására, mondván: vagy kutya, vagy kert. Még szerencse, hogy az egyik szomszéd fia, maga is kertész, a kutya ellenére gyönyörű környezetet alakított ki, úgy hogy néhány év alatt virág és bokor pompában díszelgett a kert. Mely még akkor is kibírta a strapát, amikor 1977-től Bumbihoz előbb Nótás, majd a videókon látható Góré csatlakozott. Feri ebben az időben a Madách Színház tagja volt, így nem csak a Huszti Péter, Piros Ildi házaspár, de a madáchos színészek csapata is ellepte olykor a házat, csakúgy, mint más színész-barátok, mint például Széles Anna (aki ekkor még Erdélyben élt férjével, Florinnal). De sokat is kirándultunk ebben az időben, különösen szívesen látogattunk el nyáron Szepezdre, Zenthe Feriékhez, vagy Szentendrére Ádám Ottóékhoz – amíg el nem kezdtük a lovaglást. Onnantól kezdve már többnyire csak a versenyekre jártunk, igaz, az ország legkülönbözőbb helyeire. A felvételeken jól látható, hogy Feri, az 1950-es évekkel ellentétben, már nem jár saját szabó szabta, varrta elegáns ruhákban. Legjobban a világoskék farmert szerette. Inge csaknem mindig farmerból volt, de sokszor – különösen eleinte – a nadrágja, sőt a zakója és a cipője is, ha éppen nem kivágott orrú tornacipőben járt – mint ahogy ez néhány ezidőben készült címlapfotón is jól látható. Akik tehát valóban ismerték Ferit, pláne jóban voltak vele, azok tudják, hogy a „szép ruha” az 1960-as évek végétől nem tartozott Bessenyei Ferenc mindennapjaihoz. Erről e felvételek is világosan tanúskodnak. Nyáron Feri rendszeresen játszott valamelyik szabadtéri színpadon – a videón a szegedi szabadtérin a Bánk bán előtti kedélyes pillanatok láthatóak. Az itt látható felvételek eredetileg Super 8-as kamerával készültek. Ezt előbb digitalizálni, majd computerre áttenni, végül tömöríteni kellett. Minden egyes lépés komoly minőség veszteséggel járt. Ezért homályosak a felvételek – mégis közlöm őket (majd jönnek még a többiek is), mert ilyen állapotukban is jellemző képet nyújtanak Bessenyei Ferenc életéről. Erről a korszakról, illetve Bessenyei Ferenc életéről különösen sok részlet olvasható a 2001 novemberében megjelent „Bessenyei” és a 2004 novemberében megjelent „Férjem, a Komédiás” című könyvekben. A honlapon ezekből a következő fejezetek olvashatóak: 1. A feleség: Élthes Eszter – Bóta Gábor interjúja a Bessenyei című könyvből 2. Így kezdődött – a Férjem, a Komédiás című könyvből 3. A magánember – a Férjem, a Komédiás című könyvből 4. A nők – a Férjem, a Komédiás című könyvből Mikor 1970 nyár végén Béres Ilona megszakította kapcsolatukat, Feri olyan helyzetbe került, amilyenben még nem volt: őt hagyták el (mégha a szakítás indokát maga szolgáltatta is), és ilyesmihez ő nem volt hozzászokva. Béres Ilona, a 2001-ben megjelent Bessenyei című könyvben így vall elválásukról: „Nem laktunk együtt, de nagy kapcsolat, igen komoly érzelem alakult ki közöttünk, aminek aztán vége lett egy idő után. Én felnőttem, és felnőttként kiléptem a kapcsolatból, amit Feri meglehetősen nehezen viselt el. … Nem akartam őt regulázni, nem akartam, hogy megváltozzon. Én nőttem fel, én igényeltem többet egy kapcsolatban. Amiről ő azt gondolta, hogy rengeteg, nekem az kevés lett. Ő tulajdonképpen a szerelembe volt világéletében szerelmes. Mindig azt szerette egy nőben, amit ő elképzel róla. Én pedig azt szeretettem, ha engem szeretnek. Ő általában önmagára figyel. A világ is úgy érdekli, ahogy ő megéli, ami néha eltér a valóságtól. És ha nem, akkor is nekem egy idő után kevés volt, amit a vele való férfi-nő kapcsolatban kaptam. Lehet, hogy tovább maradtam volna ebben a kapcsolatban, ha nem ismerkedem meg egy olyan férfival, aki nem volt magyar állampolgár, akivel csak franciául tudtam beszélni, és nekem a francia nyelvtudásom nem olyan tökéletes. Tehát egyszerű kérdésekre, egyszerű válaszokat kellett adni. Ha egy ilyen katalizátor nem jön az életembe, akkor elképzelhető, hogy a Ferivel való kapcsolatom tovább tart. Ő fantasztikusan tud szeretni, imádja magát, ha szerelmes. Amikor szakítottam vele, akkor a fenyegető cédulák ott voltak a kocsimon, hogy csak azt ne hidd, hogy megúsztad. Mi igazából nem voltunk élettársak, szerelmespár voltunk, s mint mondtam a szerelem aztán elmúlt. Miután szakítottam vele borzasztó ellenségeskedés volt, őrjöngött ellenem, teleharsogta a szakmát. Feri beteg lett, bevérzett a gyomra. És nem biztos azért, hogy milyen értéket veszített el, hanem amiatt, hogy őt elhagyták. Ezt amíg él, nem tudja megbocsájtani. Borzasztó dolgokat mondott rólam a szakmában, amik természetesen visszakerültek hozzám. Tehát nagyon fájt neki, ami történt, igen nehezen élte meg. Ha összetalálkoztunk nem köszönt, fölvágta a fejét, és elment. Most már meleg, baráti, szeretetteljes viszony van közöttünk.” Mintegy a fenti leírás ellenpólusaként álljon itt ugyanebből a könyvből Élthes Eszter vallomása Bessenyei Ferenchez fűződő kapcsolatáról: „A találkozásunk előtt kétszer láttam Ferit privát. Mind a kétszer Béres Ilonával, először a Charley nénje előadásakor, másodszor az utcán, amikor mentek a kocsijukhoz. Én mind a kétszer azt mondtam magamban, hogy na, ez az az ember, akit nem akarok magánemberként ismerni. Mert mind a kétszer elől ment és Béres utána. Az utcán egy fodrászüzletből kirohanva a lányok rohangáltak Feri után. Elég kellemetlen volt a szituáció. Ferinek nem, a lányoknak sem, de Ilinek nem lehetett nagyon jó. Ez a jelenet jellemző Ferire, ezt azelőtt és azután is így csinálta. Ez a partnernek eléggé kínos, mert egyszerűen nem tud mit csinálni. Persze nem volt jelentősége a dolognak, mert ugyanez a jelenet minden üzlet előtt megismétlődik. Miután én egy teljesen önálló húszéves lány voltam, ezért megengedhettem magamnak, hogy ez ne érdekeljen. Ilyenkor egyszerűen beültem a kocsiba, elmentem, hiszen önálló életet éltem. De egy idősebb (megj: és ismert) nő számára ez idétlen szituáció, mert tényleg nem tud mit csinálni. … A mi kapcsolatunk inkább barátságból indult. Neki is egy szövetségesre volt szüksége, hiszen tényleg rossz passzban volt, és nagyon beteg is lett. Ez az az időszak volt, amikor az előadások után maga mellé vett egy üveg whiskyt és rohangált a budai hegyekben. Akkor forgatták az Ítéletet is, aminek rettenetesen jó volt a forgatókönyve, de aztán a film nem lett olyan, amilyennek lennie kellett volna. A Béres Ilonával való kapcsolat vége és a film okozta csalódás közrejátszott abban, hogy közvetlen megismerkedésünk után két-három hétre bevérzett a gyomra, az utolsó pillanatban ment el a kórházba. Tehát neki is szövetségesre volt szüksége, és nekem is. Révész György filmrendező beszélt egyszer arról, hogy ne várják el egy színésztől, aki felnőtt fejjel úgy játszik, mint egy kétéves gyerek, hogy az idegrendszere normális legyen. Ilyen nincs, ez ellenkezik a biológiai törvényekkel. Révész azt is kifejtette, hogy a színészek gyakorlatilag a kétéves gyerek színvonalán maradnak. Annak a kétéves gyereknek a színvonalán, aki papírcsákót tesz a fejére, és azt hiszi, ő a doktor. Feri is gyerek maradt, akinek támaszra van szüksége. Olyan gyerek, aki játszik a homokozóban, mindenkit megver, mindenkivel kikezd, minden rosszat csinál, de csak akkor, ha ott ül a padon az édesanyukája. És tudja, hogy biztonságban van, mert ha felidegesíti a többieket, akkor ő odarohan, és kihozza a homokozóból. Mondhattam volna idősebb testvért, vagy társat. Szüksége van valakire, aki ezt a szerepet fölvállalja. A sors úgy hozta, hogy ez harmincegy év (megj.: összesen harmincnégy év lett belőle) óta én vagyok. A gyerek pedig pontosan érzi, hogy kiben bízhat. Nem mindegy neki, hogy azon a bizonyos padon ki ül. Amikor 1970-ben rám nézett a Budakeszi út elején, akkor pontosan tudta, hogy bennem megbízhat, vállalom az adott szavam.” (Mindkét interjút, melyből a fenti idézetek származnak, Bóta Gábor készítette és jegyezte le.) Miután egyrészt harmincnégy évet töltöttem el Bessenyei Ferenc mellett, ami egymagában több mint összes addigi házas- és hivatalos élettársi kapcsolata, másrészt kapcsolatunk elsősorban nem múló – és a valóságot többnyire eltorzító – szerelmi érzelemre épült, joggal állítom, hogy mindenkinél jobban ismertem Bessenyei Ferencet. Amit Béres Ilona Feriről mond, megállja ugyan a helyét, csak végkövetkeztetésében hamis. Feri valóban nagyon tapintatlanul bánt az élettársaival, ami normális körülmények között elviselhetetlen volt. Az is igaz, hogy a szerelembe volt szerelmes, és hogy nem szerelme tárgyát, hanem azt az állapotot szerette és kereste állandóan, amelyben szerelmes lehet, hiszen azt tartotta, sőt arról volt meggyőződve, hogy ez az állapot egy férfi, különösen egy művészember számára elengedhetetlen az alkotáshoz. Éppen mert így gondolta, nem tudott soha életében hűséges lenni. Az viszont nem igaz, hogy Feri őrjöngése Béres Ilonára nézve bármilyen veszélyt vagy kárt jelentett volna. Mélységesen meg volt ugyan bántva, és az is igaz, hogy hónapokig szidta Ilit az ismerősök előtt, de nem volt ember, aki ezt komolyan vette volna. Még én is, fiatal civil lányként, azonnal megéreztem az e mögött meglévő „játék-lehetőséget” – az egész inkább hatott egy újabb színházi szerepnek, mint fenyegetésnek. A kocsira dugott cédulák pedig Feri egész életének egyik közlési formáját jelentették: mindig szeretett leveleket írni, mindig szeretett telefonálni, mindig szeretett cédulákat ragasztani ide-oda. Ferinek emberi támaszra, egy biztonságos kapcsolatra ugyanúgy elengedhetetlen szüksége volt, mint a szerelmi állapotra. Ezért viselte meg a szakítás Ilivel: nem a szerelmi partner elvesztését fájlalta, hiszen azt könnyű volt találnia, hanem a szakítást a társa árulásaként élte meg. Mivel ez az év a megszokottnál is nagyobb megpróbáltatásokat hozott számára, joggal gondolhatta, hogy ebben az egyébként is nehéz helyzetében még Ili is elárulja, aki éppen a Karlovy Vary-ban tartott filmfesztivál (ahol az Ítélettel voltak, és ahol nem úgy szerepeltek, ahogy Feri remélte) és az ausztrál út után ment el. Feri elsősorban művész volt, és egy művésznek a támasz legalább olyan fontos, mint a szerelem. Talán ez az oka, hogy élete végéig Váradi Hédit említette első helyen a társai közül. Nagy valószínűséggel a vele töltött idő volt mind korát, mint színészi pályafutását tekintve az, ahol e kettő: támasz és szerelem elég hosszú időn keresztül egybe eshetett és esett is – nyilván azért is, mert ekkor még kevesebb támadás érte, és ezért kevesebb támaszra volt szüksége. (A két utolsó fotó közvetlenül megismerkedésünk után készült. Az elsőn Feri teljes életnagyságban azzal a két „tárggyal”, amit ebben az diőben egyedül tudhattunk egészen a magunkénak: ő a Renault 16-sát, én meg Nótás kutyámat. A második fotót vezetés közben készítettem róla egy esztergomi kirándulás alatt.) (feltéve: 2010. június 30.) Mielőtt közös életünk elmesélésébe részletesen belekezdenék, még meg kell említenem egy nagyon fontos eseményt az 1970-es esztendőből. Bessenyei Ferenc 1953-ban, 34 évesen kapta első Kossuth-díját (Asztrov-ért és Kossuth-ért), 1954-ben lett érdemes művész, majd egy évvel később, 1955-ben ismét Kossuth-díjjal tüntették ki (a világraszóló Othello alakításáért). Ezután jött 1956, majd 1958, amikor az igazi megtorlások elkezdődtek. Bessenyei Ferenc számára ez az időszak a gyakorlatban 1990-ig eltartott (és természetesen élete végéig érzetette hatását). Így aztán hiába játszotta el 1956 és 1970 között is kitűnően a világ- és a magyar irodalom legjobb színpadi – Szakhmáry Zoltán, Ádám, Dózsa, Galilei (Németh Lászlótól és Brecht-től is), Falstaff, Fegya (Élő holttest), James Tyrone, Danton, Claudius, Tyetyerev, Hódi Barna, Higgins, Görgey, Széchenyi, Stromfeld Aurél – és filmes – nagy és fontos filmekben mint például Szakadék, A császár parancsára, Keserű igazság, Láz, Dúvad, Zápor, Egy magyar nábob, Fügefalevél, A koppányi aga testamentuma, Az utolsó kör, hogy csak a legnagyobbakat, legnevezetesebb alakításait említsem – szerepeit, a hatalom nem bocsátott meg neki, és ezt miután eltiltani nem lett volna ügyes „politikai” lépés, és szükségük is volt rá, más módon juttatta kifejezésre, például abban, hogy mindenfajta hivatalos elismerést megtagadott tőle. (1970 után is fukaron bánt vele szemben az állami elismerésekkel, de a „kötelező” díjakat ekkor már nem tudta teljes egészében megtagadni tőle.) Olyannyira, hogy a Nemzeti Színház fennállásának 125. évfordulója alkalmából (1962-ben), valamint a színház Shakespeare-ciklusának végén (1963-ban) megtartott két ünnepségen szinte ő volt az egyetlen színész, aki semmilyen elismerést nem kapott, még egy emlékplakettet sem, nemhogy valamilyen díjat. (Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a másik 1956-os „bűnös”, Sinkovits Imre 1962-ben Jászai Mari díjat és 1966-ban Kossuth-díjat kapott.) A javaslattevő bizottságok minden évben rendben felterjesztették a „Kiváló Művész” címre, de nevét az illetékesek mindig kihúzták a díjazottak listájáról. A Levéltárban megtalálható a Nemzeti Színház igazgatójának – aki ekkor Meruk Vilmos – 1962. november 26-i levele, melyben az 1963-as évre az alábbi művészeket terjeszti fel kitüntetésre. Érdemes művész címre: Balázs Samut (aki meg is kapja); Kemény Lászlót (aki csak két év múlva kapja meg). Kiváló művész címre: Básti Lajost (aki meg is kapja); Bessenyei Ferencet, aki, ugye, majd csak 1970-ben fogja megkapni. A megokolásban ez áll (szószerinti idézet): „Bessenyei Ferenc a Nemzeti Színház élvonalbeli művésze. Emlékezetes, nagyszerű alakítása során a közelmúltban Bertold Brecht Galilei élete drámájában Galileo Galilei és Dobozy Imre Holnap folytatjuk című színműve Barta szerepében nyújtott újszerű, lenyűgöző alakításának elismeréseként javasoljuk a »Kiváló Művész« cím adományozását. Kétszer kapott Kossuth-díjat és megkapta az Érdemes Művész kitüntetést.” Ugyanekkor javasolják Marton Endre rendezőt is a Kiváló Művész kitüntetésre, aki ezt majd 1966-ban kapja meg. Egy évvel később a Minisztérium már a javaslattevés előtt felszólítja a színház igazgatóját, hogy „kitüntetési javaslatait az illetékes párt- és szakszervezeti szervek képviselőivel szíveskedjék megbeszélni”. Az eddigi történések ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy erre a figyelmeztetésre elsősorban Bessenyei Ferenc személye miatt került sor. Ezután Feri színházat vált, a Madách Színházba szerződik. A levéltári dokumentumok alapján az derül ki, hogy a főváros igazgatása alá tartozó színházak művészeit nem színházuk igazgatói, hanem a Szövetség jelölte kitüntetésre. Így történt Feri esetében is, mert az 1967-es díjazásra a Magyar Színházművészeti Szövetség vezetősége jelölte. A Levéltárban megtalálható a szövetség főtitkárának, Kazimír Károlynak Aczél György részére küldött javaslata, melyben ez áll: „A Színházi Szövetség 1966. december 27-én tartott elnökségi ülésen tesz az alábbi művészek kiváló és érdemes művészi kitüntetésre tett javaslata a következő: Kiváló művész kitüntetésre javasolja Gábor Miklóst (aki meg is kapja); Sárdy Jánost (aki nem kapja meg); Mezey Máriát (aki csak 1969-ben kapja meg); Ajtay Andort (aki egy évvel később, 1968-ban kapja meg); és Bessenyei Ferenc színművészeket.” Ahogy visszaszerződik a Nemzetibe, máris újra a színház terjeszti fel a Kiváló Művész kitüntetésre. Ez is mutatja, hogy a szakmában mindenki elfogadhatatlannak tartotta, hogy az ország vitathatatlanul legnagyobb színésze hivatalosan, ráadásul ennyi évvel 1956 után, még mindig nem „kiváló” művész. A színház vezetősége Bizó Gyulának, aki ekkor a minisztérium Színházi Főosztályának vezetője, írt 1968. szeptember 28-i levelében ezt írta: „A Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze kitűntető cím adományozását kérjük 1969. április 4-e alkalmából az alábbiaknak: Mezey Máriának (megkapja) és Bessenyei Ferencnek.” Az indoklásban ez áll: „Bessenyei Ferenc 1967-ben – rövid ideig tartó Madách Színház-i tagsága után – szerződött vissza a Nemzeti Színházhoz. A színművészet egyik legerőteljesebb, rendkívüli tehetségű egyénisége. Filmszerepei, valamint a Nemzeti Színház »Fáklyaláng« előadásában »Kossuth« alakjának megformálása, a »Viharos alkonyat« »Kuprijanov matróz«-a, a »Szerelmem, Elektra« »Aigiszthosz«-a, mind rendkívüli tehetségének, magával ragadó szuggesztivitásának bizonyítéka. Színházművészetünk egyik legkimagaslóbb alakja. Mindezek alapján javasoljuk Bessenyei Ferencnek 1969. április 4-én a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze kitüntetés adományozását.” (Ezekből a megokolásokból is kitűnik, hogy a mai gyakorlattal ellentétben annak idején, az alapszabálynak megfelelően, mind a Kossuth-díjat, mind a kiváló és érdemes művész kitüntetést nem általában a jó színészi teljesítményre, hanem az abban az évben eljátszott kimagasló szerepek elismeréseként adták.) Azért időzöm ilyen hosszan e témánál, és azért sorolom fel a vele egyidőben kitüntetésre javasolt művészek nevét és azt, hogy ők mikor kapták meg a díjat, hogy világossá váljon, Bessenyei Ferenc milyen nagy mellőzésben, milyen méltatlan bánásmódban részesült a hatalom részéről 1956 után, annak ellenére, hogy soha semmilyen „vétkéért” nem tudták hivatalosan is elítélni. Ami azt is bizonyítja, hogy amit ő tett, annak súlyossága nem a tényekben, hanem a lelkekben volt leginkább mérhető. Azért van e feltárásra szükség, hogy végre fény derüljön rá, hogy egyedülálló színészi képességei, kiváló színpadi és filmes alakításai ellenére miért lehetett félreállítani, miért lehetett úgy tenni, mintha nem ő lenne 1956 után is, egész élete végéig a magyar színházművészet nem „egyik”, hanem „a” legnagyobbja művésze. E honlapnak ugyan már két írása (BESSENYEI FERENC és 1956 és A magyar művészek 1955. őszi memoranduma) foglalkozik ezzel a témával, de ez sem elég. Minél több adat kerül napvilágra Bessenyei Ferenc életéből, pályájáról, annál világosabbá válik, milyen nagy mértékben volt felelős a hatalom abban, hogy 1956-tól egészen a legvégéig nem azt kapta, amit megérdemelt volna. És arra is rá szeretném e részletes feltárással hívni a figyelmet, mekkora emberi nagyságra volt Bessenyei Ferencnek szüksége, hogy mindezt zokszó nélkül, magasra emelt fejjel, művészi munkájának a legkisebb károsodása nélkül viselte el. Mások ennek töredékéért vagy tönkre mentek, vagy mártírnak állították be magukat, és olyan érdemekkel vették, vagy vetették magukat körül, ami soha nem volt a sajátjuk. És hogy miért meséltem el ezt a történetet éppen ezen az oldalon, annak oka az, hogy mindezen méltatlan mellőzés után, 1970. április 4-e volt az, amikor a hatalom végre kénytelen volt megadni neki az ekkor már legalább 10 éve esedékes kitüntetést. A többi ugyanekkor díjazott nevét ismerve, ezt is csak azért, mert már a nevetségesség határát súrolta volna, ha nála lényegesen gyengébbeket kitüntetnek és őt még sem. A Nemzeti Színház vezetősége 1969. szeptember 30-án feladott levelében az 1970-es évre a Kiváló Művész címre mindössze egyetlen színészt jelölt: Bessenyei Ferencet. Az indoklás szövege megegyezik az előző évivel, csak a szerepei sora bővült a Széchenyi Széchenyi Istvánjával és A vezérkari főnök Stromfeld Auréljával. Ugyanakkor javasolja a színház Kossuth-díjra a következő színészeket: Kállai Ferencet, aki majd csak 1973-ban kapja meg a Kossuth-díjat, helyette most lesz kiváló művész; Kálmán Györgyöt, aki megkapja, és aki 1972-ben lesz kiváló művész; Berek Katit, a párt kiemelt kedvencét, aki nem kap Kossuth-díjat, helyette ekkor lesz érdemes művész; végül Törőcsik Marit és Váradi Hédit, akik ekkor éppen nem kapnak semmit. A kitüntetést mindig április 4-én adták át – de ezen 1970-ben Bessenyei Ferenc nem tudott megjelenni, hiszen ez időben a Nemzeti Színház a Szovjetunióban vendégszerepelt, mégpedig Az ember tragédiájával és a Szerelmem, Elektrával, amiben Feri is játszott. Így, több más kollégájával együtt, nem lehetett ott a díjkiosztáson. De ez, ismerve az előzményeket, jobb is volt így. (A fotókon három 1968-ban bemutatott darabban látható Bessenyei Ferenc, a felújított Fáklyalángban Zolnay Zsuzsával, a Széchenyiben Lukács Margittal és A vezérkari főnökben mint Stromfeld Aurél. A Kiváló Művész kitüntetésre készült javaslatokban e szerepeit sorolták fel.) (feltéve: 2010. augusztus 4.) 1970 őszén már javában folytak az Ivanov próbái, amikor a Bánk bán egyik november esti előadása után Moór Mariann azt tanácsolta Ferinek, hogy feltűnő sápadtsága és fáradtsága miatt menjen be a kórházba megnézetni magát. A Szabolcs utcai kórházban ahogy az orvos meglátta Ferit, azonnal riadót fújt: kiderült, hogy kilyukadt a gyomra, és olyan sok vért vesztett, hogy szinte már az élete is veszélybe került. Bár felmerült egy operáció eshetősége is, végül három hetes ágynyugalommal megúszta a kalandot. A kórházban nagy volt a jövés-menés: jöttek a kollégák, jöttek a barátok, eleinte aggódva, aztán egyre vidámabban. Feri néhány látogatójának még mindig elővette a „Béres-témát”, de azok a dörgedelmeit még az eddigieknél is kevésbé vették komolyan, hiszen a betegágy mellett már ott volt valaki, aki szemmel láthatóan betöltötte Ili szerepét. (Ferit néhány héttel e kórházi incidens előtt ismertem meg – megismerkedésünket a Férjem, a Komédiás című könyvben részletesen elmeséltem – lásd erre az oldalra kiegészítésként most felkerült könyv-részleteket.) És jött Marton Endre is, az Ivanov rendezője, mégpedig azzal a hírrel, hogy Both Béla után őt nevezték ki a színház új igazgatójává. Mindenki terveket szőtt, mindenki valamiféle megújulásban reménykedett. Eleinte jól is ment minden. Az Ivanovnak a premierjét halasztás után 1971 januárjában megtartották. Az előadásnak nagy szakmai sikere volt, de a nézők érthetetlen módon hamar elfogytak. Utána jött egy nagyon kedves és jó darab, Az Arbát meséi, ami hiába volt remek előadás és tanulságos történet, és amiben hiába volt Feri zseniális, mivel orosz ember írta, a nézőket nem vonzotta (pedig akik eljöttek, mindig remekül szórakoztak). Az évad végén egy nagyon érdekes és felemelő feladat várt még Ferire: a kolozsvári magyar színház igazgatónője meghívta, hogy az ottani Bánk bán három előadásában ő játssza a Nagyúr szerepét. Feri ennek a meghívásnak nagy örömmel tett eleget, még úgy is, hogy előtte is, utána is azonnal filmezni vitték (ugyanis ekkor forgatta Zsurzs Éva A fekete várost). Ezután a nyári szabadtéri előadások következtek, idén nem is egy, hanem három komoly, nagy feladattal: Nyár elején a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Marton Endre megrendezte az Úri murit Feri főszereplésével. Itt énekelte felejthetetlenül a Cserebogár, sárga cserebogár című nótát. (Talán ezzel kezdődött nóta-énekesi pályafutása.) Az Úri muri után jött Szeged, ahol egyszerre két darab főszerepét játszotta. Az 1956-os bemutató után újra ő alakította Dózsát Illyés darabjában, és a Csinom Palkóban ő énekelte-játszotta Balogh Ádámot. 1971 őszén átvette a megbetegedett Kálmán György szerepét Miller A bűnbeesés után-jában, majd jött két szerep a Katona József Színházban: először Illyés Bölcsek a fán című darabjában, majd Neil Simon Az utolsó hősszerelmes című vígjátékában élete egyik legjobban utált és legtöbbet emlegetett szerepét alakította. Bessenyei Ferenc ettől kezdve szinte minden interjújában elmesélte e darab előzményeit. Ekkor hangzott el ugyanis az a híres-hírhedt mondat igazgatója szájából, ami másfél év múlva az újabb színház-cseréjéhez vezetett: A baj nem az volt, hogy Ferire osztottak egy – ahogy ő mondta – „sliccével játszó” amerikai kisembert, hanem az, hogy nem súlyos feladatok mellett, hanem súlyos feladatok helyett kellett egy bohózatban közreműködnie. Pontosan ezt fejezte ki igazgatója, Marton Endre útmutatása is: „Azért játszd el, hogy végre elveszítsd a történelmi arcodat.” Feri gyakran mesélte el ezt a történetet úgy, hogy hozzátette, „Ilyenkor kell egy színésznek főbe lőnie magát.” Szerencsére nem tette meg, az előadás nem is volt annyira rossz és telt házakkal ment jó ideig. Ez után még volt egy bemutatója a Katonában, de elhatározása, hogy lépnie kell, egyre szilárdabb lett. Bár ez az oldal a magánéletéről szól és nem a pályájáról, azért volt szükség a fenti részletes beszámolóra, hogy világossá váljon, miken ment keresztül, miket kellett elviselnie, és miért lett egyre fontosabb számára, hogy egy erős, független embert tudjon maga mellett, aki egyrészt gondjait megosztja vele, másrészt – és ez volt a fontosabb és az egészen más – új elfoglaltságokkal töltse meg az életét. A fent időrendbe foglalt történések még az akkor megéltnél is világosabban feltárják, milyen fontos volt Feri számára ebben az időben, hogy valami elvonja figyelmét a „munkahelyi” nehézségekről. Labanc utcai albérletben lakott, ez a méltatlan állapot is szerepet játszott abban, hogy rengeteget kirándultunk, jártunk az ismerősökhöz, Szepezdre, a Dunára, de sokszor cél nélkül egyszerűen csak csavarogtunk. Feri nagyon szeretett volna újra hajót, így nemsokára csináltatott egyet, orosz motorral, amit a Római parton ismerősöknél helyezett el. A könyvrészletekben elmeséltem, hol mindenütt jártunk, arról is szóltam, milyen vidáman teltek a nyarak, amelyeken a 70-es években kivétel nélkül szerepelt valahol: 1971-es nyárról már volt szó, de még ennél is vidámabban telt az 1972-es, amikor a Városmajorban A szabin nők elrablásában ő játszotta és énekelte a tanárt. Ez a nyár nagyon-nagyon kellemes volt, előadások után szinte mindig együtt maradt a társaság, sőt csatlakoztak hozzánk a Budai Parkszínpadon fellépők is. Különösen a Bodrogi-házaspárral és – Edit halálig – a Domján-Szécsi párral töltöttünk együtt nagyon szép estéket. Emlékszem, nem sokkal ezután jelentkezett Vámos László a Hegedűs a háztetőn tervével, erről sok szó esett Bodrogiéknál. 1973-ban a Gül Babában alakította a főszerepet a Budai Parkszínpadon, ami azért volt jó, mert Budapesten maradhattunk, amire ekkor nagy szükség volt, hiszen már teljes erővel folyt a házépítés előkészítése. Eleinte lakást kerestünk, de Sinkovits Imre 1972-ben rábeszélte Ferit, hogy vegye meg a mellette levő üres telket a Gugger-hegyen. Ferinek éppen csak annyi pénze volt, hogy a telket kifizesse, építkezésre nem is gondolhatott. Olykor kijártunk a hegyoldalra és Feri a bozótost tisztítgatta. Arra már nem emlékszem, végül is mitől jött meg a bátorságunk (valószínűleg attól, hogy sehol nem találtunk megfelelő lakást), de egyszer csak elkészült a ház terve, melyet én (aki ekkor fejeztem be az építészmérnöki egyetemet) és Herrer Caesar készített. Feri feljegyezte noteszában a tervbeadás dátumát is: 1973. szeptember 3-án adtuk be, és rögtön utána elkezdtük a telek rendezését és az alapozási munkákat. Az építkezés hősies, hatalmas és tekintve Feri anyagi helyzetét, roppant bátor vállalkozás volt. A kezdésre Feri újból összekapargatott annyi pénzt, hogy az alapozást ki tudta fizetni, de több egy forinttal sem maradt. Ez két, Feri életére nagy hatást gyakorló következménnyel járt: Egyfelől mindent hitelből kellett fedezni, ami azt jelentette, hogy innentől kezdve évekig csak a törlesztésekre – és az adójára – keresett. (Így született meg az a híres Bessenyei-mondat, melyet innentől kezdve hosszú évekig minden nyilatkozatában elpanaszolt, hogy »az ő szívét úgy adóztatják, ahogy a kisiparosok gépeit«.) A másik ennél jóval örömteljesebb, életét jelentősen, de jó irányban befolyásoló újdonság volt. Hogy adósságait ki tudja fizetni, először Mikes Lilla, majd Csák Pista csapatába szerződött, akik szervezésében önálló estjeivel ettől kezdve egészen a 90-es évek végéig járta a magyar vidéket. Ahogy ő mondta, Záhonytól Hegyeshalomig nem volt olyan kocsma és művelődési ház, ahol ő föl nem lépett volna. Erről a gyönyörű és Ferinek nagyon fontos munkáról vall Gyarmati István, későbbi állandó kísérője, a Férjem, a Komédiás című könyvben, mely a honlapon is olvasható. Feri nagyon komolyan vette ezt a munkát, nem túlzás azt mondani, hogy a színész „népnevelő” feladata ekkor bontakozott ki előtte teljes fontosságával. Ugyan a szükség vitte rá erre a fajta ország-járásra, de szívvel-lélekkel csinálta, és rengeteg örömet, kalandot, jó ismerőst szerzett vele. (Egyébként nem csak Feri vállalta ezt a munkát: ebben az időben minden olyan színész, aki végre önálló lakáshoz szeretett volna jutni, bekerült a Mikes- és Csák-„művekbe”. Különösen Csák Pista vált „rabszolgatartójukká”. Egy anekdota szerint egy színész-feleség meg is verte, mert férjének egyetlen szabad napot sem hagyott. Én ugyan nem vertem meg, de engem is nagyon elkeserített, hogy ettől kezdve Ferinek jóformán egyetlen szabad estéje sem maradt, úgy hogy régi csavargó, színházba, moziba járó életünknek jó időre vége szakadt.) A házat tehát 1973 őszén kezdtük el építeni, mindig változó munkásokkal. A szállítást mi magunk saját személygépkocsinkkal és egy volt bányász vállalati teherautóval feketében végezte. Az alapozást a szomszéd készítette saját csapatával, utána hetekig volt egy teljes építő brigádunk, akik felhúzták a falakat, majd innen már csak két öreg nyugdíjas kőműves maradt a befejezésig. Ez még az az idő volt, amikor az anyagot nagyon nehéz volt beszerezni, így nem egyszer fordult elő, hogy a munkások anyag hiányában már csomagoltak, amikor Feri megérkezett az újabb adag cementtel, kaviccsal. A burkolóanyagokat többnyire saját magunknak kellett a gyárak udvaráról egy nagy kupacból kiszedegetni, a vasat és az áthidalókat is magunk cipeltük, ahogy ez a képeken is látható. Ferinek az építkezés alatt még a klausztrofóbiája is elmúlt, nemcsak egyedül mászkált le s fel a létrán, de Nótást is gyakran neki kellett levinnie a vállán, mert a kutya egyedül feljönni utánunk ugyan képes volt, de lejönni már nem. Végül rengeteg baj és bonyodalom, gigászi küzdelem után 1974. április végén Feri beköltözhetett ebbe az egyszemélyesre tervezett épületbe. Addigra minden vagyonát pénzzé tette, szobaberendezését, az építkezést segítő Renault kocsiját (ami szerencsére mindvégig kitartott, holott óriási terheket szállítottunk vele) és a hajót is. Viszont „családunk” új taggal gyarapodott, Nótás mellé megvettük Feri első kuvaszát, Bumbi I.-t, aki leginkább a mákos süteményeket és a szaloncukrot szerette, melyeket saját maga szedett le a konyhaasztalról, illetve amíg fiatal volt és ezért éjjel is bent lakott a házban, a fenyőfáról. Bár a hivatásos kertész meglátván a kuvaszt nem vállalta a kert beültetését, az egyik szomszéd fia gyönyörű kertet varázsolt a ház köré. Feri buzgalmában olykor pétisóval kiégette a virágokat, de a sebeket gyorsan befedték az újabb növények, melyek az idők folyamán egészen elborítottak minden szabad területet. Feri pályája éppen a házépítés hónapjaiban vett nagy fordulatot: 1973 tavaszán, amikor még csak az előkészítéseknél tartottunk, mutatták be a Fővárosi Operett Színházban a Hegedűs a háztetőn-t az ő halhatatlan Tevje alakításával (ekkor még a Nemzeti tagja volt.). Erről a „Férjem, a Komédiás” című könyvben Kovács Zsuzsa mesél részletesen. És ugyanezen év szeptemberében, tehát már az alapozási munkák alatt, a Madách Színházban az Othello-t. Ádám Ottó még a Labanc utcában kereste fel Ferit azzal az ötlettel, hogy menjen vissza a Madáchba és csinálják meg együtt újra az Othello-t. Itt nincs értelme, hogy erről a témáról beszéljek, a honlapon megtalálható a „Férjem, a Komédiás”-ban megjelent hosszabb dolgozat, ami részletesen foglalkozik az előadással. 1973 őszétől tehát Feri megint a Madách Színház tagja lett. 1974 tavaszán a Hegedűst betiltották, Feri még önálló estjein sem énekelhette híres számát, a Ha én gazdag lennék-et. Pedig ekkora már akármilyen étterembe vagy más zenés helyre betette a lábát, a zenekar azonnal erre a számra gyújtott rá. Miképp fentebb írtam, csak most, ezen időrendi összegzés közben tudatosult bennem igazán, mekkora áldás volt számára, hogy mindezen problémák közben gondolatait teljesen új dolgokkal – a házzal és az előadó estjeivel – tudta lefoglalni. De nem csak e kettő, hanem az ezidőben forgatott remek tévéfilmek is sok mindenért kárpótolták. Ekkor (1976-ig) forgatták többek között a Zrínyit, Ádám Ottó megrendezte a tévében is Az árulót és a Széchenyit, Zsurzs Éva a többrészes Felelet-et, majd a Beszterce ostroma-át, Pethes György a Volpone-t, Hajdufy Miklós pedig A szerelem bolondjai-t. Az 1977-es, 78-as és 79-es évek még e feladatoknál is nagyobbakat hozott számára a televízióban: Először Ádám Ottó rendezte meg a Galileit, majd Vámos László az egyik nagy kedvencét, a Falstaff-ot, utána pedig szerepálmát, a Lear-t (amit előtte Szegeden is játszottak), aztán megint Ádám Ottó A két Bolyai-t. Mind egy-egy remekmű Bessenyei Ferenc kiemelkedő, halhatatlan alakításával. Nyaranta is csaknem minden évben vendégszerepelt valahol: A már fentebb említetteken kívül 1975-ben Egerben egy egészen új csapattal és Szegeden a Háry címszerepében, 1976-ban megint Egerben, többek között Ruttkai Évával, Agárdy Gáborral (akihez ezután gyakran kilátogattunk Fótra) és megint a Bodrogi házaspárral. Szegeden 1977-ben végre eljátszotta a Lear király és 1978-ban az Illyés Gyula által átdolgozott Bánk bán címszerepét. 1979-ben az Antigonéban lépett fel, majd több mint egy évtizedig nem játszott itt. A Szegedi Szabadtéri Játékok legtöbbet foglalkoztatott színésze, Bessenyei Ferenc, 1990-ben búcsúzott el végleg (A szúzai menyegzővel) Szegedtől, vagyis a szegedi színházi élettől. 1959 és 1990 között 16 darab főszerepét alakította a Szegedi Szabadtéti Játékok előadásain, ezzel ő tartja a rekordot a szegedi szabadtérin foglalkoztatott drámai színészek között. 1975 nyarán én hivatalosan kivándoroltam Németországba, ami eleinte azt jelentette, hogy teljesen szabad voltam, ápolhattam a kertet és továbbra is követhettem Ferit a vidéki vendégszereplésekre. Aztán Németországban mégis beiratkoztam – előbb a közgazdasági, majd a fogorvosi – egyetemre, így már csak az év felét tölthettem itthon, és a hétvégéket. 15 éven keresztül – azokban a hónapokban, illetve hetekben, amikor nem voltam folyamatosan itthon – szinte minden hétvégére hazajöttem, amit idővel egyre kevésbé bírtam erővel. Feri eleinte nagyon nehezen viselte a távollétemet, de ahogy nehezedett az élet, ahogy romlott a pénz, s vele az ő anyagi helyzete, annál biztonságosabbnak érezte ezt a kettős életet, annál nagyobb biztonságot, anyagi nyugalmat nyújtott neki az én kinti egzisztenciám. „Strici módon kell nősülni”, kiabálta oda sokszor a kis Fiatokból vagy Ladákból kikászálódó kollégáinak, akik megcsodálták az ő új Audi 80-asát. Feri mindenben a „nagyot” szerette, így választottuk ki számára az Audi 80-asokat, melyekből hármat hoztam be, mielőtt első Mercedesét (majd 1991-ben) megkapta. külföldi utazásokat, hiszen nem érzi magát jól ott, ahol az utcán, vendéglőkben nem köszönnek neki vissza az emberek, ahol nem ismeri a nyelvet, ahol nincs elég pénze, és ahol nem tudják, kicsoda is ő. Ennek ellenére olykor rá tudtam venni, hogy ki-jöjjön, illetve valamerre elinduljunk világot látni. Amikor már kint voltunk, láthatóan jól érezte magát, de akármilyen szép helyeken is jártunk, ő annak örült igazán, amikor haza érkeztünk. Nem sokkal hivatalos kivándorlásom után eljött velem, megnézte, hol élek, utána eljött Münchenbe is, ahol egyetemre jártam, de 10. emeleti lakásomba nem tudott feljönni, így hiába volt saját lakásom, ottléte alatt szállodába kellett mennünk. Jártunk Jugoszláviában, Olaszországban többször is, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Angliában és természetesen Németországban és Ausztriában. Sajnos klausztrofóbiája külföldön különösen erősen jelentkezett, úgy hogy hegyekre, várakba nem igen tudtunk fel, illetve bemenni. Talán legjobban Mont St. Michel és az ár-apály, a francia kastélyok és Stratford on Avon, Shakespeare szülővárosa tetszett neki a legjobban. Egyszer a szárnyas hajóval jött ki Bécsbe, ott találkoztunk, az úton a kapitány megengedte, hogy vezesse a hajót. Volt kétszer vendégszereplésen is, az Othellót Bécsben és Salzburgban is bemutatták, Bécsben pedig pár évvel később a rádióban szerepelt. A lovacskázás 1979-ben költözött be az életünkbe. Ugyanebben az évben vettem egy tengerjáró felfújható hajót, mellyel újra hajókázhattunk és vízisíelhettünk a Dunán, sőt evezhettünk és vitorlázhattunk a Balatonon. Feri rendkívül élvezte ezeket a kirándulásokat, szerelmét a Duna, a motorcsónakozás után töretlenül megőrizte ezekre az időkre is. Erről a gyönyörűséges időről készült egy megzenésített filmünk is, mellyel barátaink körében nagy sikereket arattunk, és amelyből itt is közlök egy kis részletet. (A filmen az a német barátnőm ül Ferivel a csónakban, aki majd az esküvőnkön készíti a képeket.) Ebben az időben (1977-től körülbelül a 80-as évek közepéig) sokat filmeztünk. Feri olyankor is készített filmeket, ha én nem voltam otthon, filmezte a függöny mögül a kinti világot, az ablak mögül a kutyákat, én pedig főleg a vendégeket, ahogy ez a lap tetején bemutatott filmekből kiderül. Legszívesebben mégis a kutyáinkról, meg a virágokról készítettünk felvételeket, Ferinek ezt a hobbiját kevesen értékelték. (Kata lánya például, miután vendégeskedése alatt levetítettük kedvenc filmjeinket, csaknem 14 évre teljes egészében eltűnt apja életéből.) 1977 elején nagy szomorúság ért bennünket. Nótást egy nap a szomszéd kiengedte a kertből, éppen akkor, amikor Feri vidéken volt és csak éjjel ért haza, én meg csak este érkeztem meg Németországból. Ebben az időben a rádióban már megtiltották az elveszett kutyák bemondását, de Feri kedvéért Petress István délutáni műsorában riportot készített Ferivel, amibe Feri belecsempészte a kutya elvesztését. Ennek eredményeképpen annyi elkóborolt vizsla-címet kaptunk, hogy több mint egy hónapig jártunk keresésére. Volt olyan nap, hogy ő Debrecenbe, én meg Győrbe utaztam abban a reményben, hogy megtaláljuk. Sajnos, nem jártunk sikerrel, és mivel se mi, se Bumbi nem bírta ki vizsla nélkül, megvettük Górét, aki ugyan nem volt olyan játékos és bolond, mint Nótás, viszont nagyon okos volt és Bumbival nagyon szerették egymást. Mivel első filmfelvevőnket 1977 nyarán vettem, Nótásról nem készülhetett filmfelvétel, csak fotók. Így az oldal tetején bemutatott filmeken már Góré szerepel Bumbi, a kuvasz mellett. Mikor Bumbi is elhunyt, vettünk egy komondort, és még egy vizslát, Jágót, aki ember-névrokonával ellentétben a leghűségesebb, legszelídebb, legbéketűrőbb, legmegbízhatóbb kutyánk lett. Velük hármójukkal költöztünk ki aztán Pilisborosjenőre, de ez már megint a következő időszak története. A lovaglást Üllőn kezdtük állami ménekkel, majd átmentünk Pilisborosjenőre, ahol megvettük első saját lovunkat. Bolygót. A „Férjem, a Komédiás” című könyvben ezeket írtam lovas életünkről: „Feri gyerekkorától vonzódott a lovakhoz, a Dúvad című filmmel pedig egy életre szólóan elkötelezte magát irányukban. … Feriről minden ismerőse tudja, hogy a színpadon kívül öt percnél tovább nem tud egy helyben ülni. Ezekben az években azonban kiderült, hogy a lovasversenyek lelátóin több órát is képes nyugodtan, a versenyt érdeklődve figyelve eltölteni. És azon a napon, amikor engem, már úton a terep felé, levett a lóról, hogy maga szálljon fel, az az időszak is elkezdődött, amikor a lovaglás, mégpedig nemcsak az erdőben való séták, vagy az elhagyott bányában űzött vad vágták, hanem még a pályán folyó komoly, fáradtságos edzések is – a színház mellett – életének legfontosabb és legkedvesebb időtöltésévé váltak. Sokan mondták, hogy a lovaglás és az ezzel járó társasági élet meghosszabbította Feri életét. Ennek a vélekedésnek régen nem tulajdonítottunk jelentőséget. De most visszagondolva a nyolcvanas évekre (újra beleolvasva Deák Attilának Feriről ebben a korban írt könyvébe), valóban meglehet, hogy azokban a keserű, csalódásokkal teli években (amikor a magyar színpadokon szinte még csak őt mellőzték, még csak az ő hatalmas egyéniségére, hősi formátumára szűnt meg az igény – hogy korunkra már nagyjából színészeink legjava erre a sorsra jusson) a lovak és a lovaglás tényleg – nem előre megtervezett, tudatos, de valóságos – menedéket, vagy legalábbis figyelemelterelő foglalkozást hozott számára. Én lovas életünk nagy része alatt Németországban tanultam, majd dolgoztam, így nem is tudtam teljes súlyával érzékelni, milyen jól, fesztelenül érezte magát Feri a lovas közegben, a magyar lovas társadalomban, amelynek oszlopos, hűséges tagja lett. Öregek, fiatalok, aktív sportolók, versenyzők tekintették pajtásuknak, maguk közül valónak, miközben nemcsak szeretettel vették körül, de kellő tisztelettel is.” Ahogy rovom e sorokat, helyezem időrendbe az emlékeimet, úgy látom egyre világosabban, milyen kegyelmes volt a jó Isten Ferivel szemben. Eszmélésétől egészen 1974-ig a színház volt élete szinte egyetlen értelme, időtöltése. Ahogy a színház elkezdett hűtlen lenni hozzá, úgy jelent meg az életében először a ház, az első saját igazi otthon, majd az előadóestek. És amikor a színház még nagyobb csalódásokat és keserűségeket hozott a számára (először a Madách Színházból való rosszkedvű távozása, majd a Nemzeti Színházból – melyet már egy „új” nemzedék, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, a kaposvári modern rendező-centrikus, hős- és értéknélküli színházcsinálás fémjelzett – 1981-es nyugdíjba-menése), ezek mellé egy újabb játékot kapott: a lovaglást, a csónakozást, a verseny-életmódot. Hihetetlen ez az egybeesés, ez a gondosság, ahogy az Isteni Gondviselés nem engedte Ferit elkeseredni, a színház közönségessé válása feletti szomorúságába eltemetkezni. Az 1986-os év végén sugárzott „Mestersége: színész” című tévériportban Feri beszél erről az időről. Külön az ő kérésére a tévéstáb kijött a terepre és lefilmezte kedvenc lovas-játékunkat, a „hullámlovaglást”. Ebben az időben egy jó ismerősünk nálunk tartotta falkáját, a tévéfilm kedvéért ezek is kijöttek velünk a terepre, bár különben mi nem jártunk velük. Feri annyira örült ennek a felvételnek, hogy ettől kezdve, ha készítettek vele hosszabb tévéinterjút, mindig megkérte, hogy ezt a lovas jelenetet tegyék bele (ezért volt benne például 12 évvel később az „Örökös tagság” című műsorban is). (A lovacskázás alatt ugyan én is látszom, de amikor a riportban Feri rólam mesél, illusztrációként nővéremmel készített képét vágták be a riportba.) Pilisborosjenőn Feri a nagy tereplovaglások mellett elkezdte a komoly edzéseket, majd a versenyekre való járást. Pár év múlva azonban a versenyzés is komolyra fordult: először csak azáltal, hogy én is elkezdtem versenyezni, majd azzal, hogy saját klubot alakítottunk, végül hogy sok lovat vettünk és magunk is tenyésztettünk. Innentől kezdve Feri már egy egész csapatért szurkolhatott. Szinte az év minden hétvégéjén voltunk valahol versenyen, és Feri valóban órákon keresztül volt képes a lelátókon ülni és drukkolni. Ez az idő egyébként is nagyon kedélyes volt még, rendkívül kellemesen teltek a közös lovaglások, versenyek, kirándulások, Feri nagyon sok kellemes pajtásra talált, akikkel remekül töltötte az időt. Pilisborosjenőn minden év novemberében Hubertust rendeztünk, de év közben is tartottunk nagy közös kilovaglásokat. Nem sokkal azután, hogy Pilisborosjenőre kerültünk, a helyi jól menő TSZ párttitkára feljelentette elnökét, akit leváltottak és a termelőszövetkezetet egy másik, sokkal rosszabb szövetkezet fennhatósága alá helyezték. Ennek az lett a következménye, hogy a TSZ lassan tönkrement és mindent eladogatott. Hogy a lovarda megmaradjon, Feri megvette a házat és az istállókat. Bár ettől kezdve minden az ő tulajdonát képezte, eleinte senkitől nem kértünk bért, ezt majd csak 1985-től vezettük be, amikor a kiadások ugrásszerűen megnőttek A történethez az is hozzátartozik, hogy Bolygó volt az első és egyben az utolsó ló, amiért Feri fizetett. 1980-tól kezdve én tartottam el a lovakat, nem csak a sajátunkat, de a mellé bérelt másik kettőt is, hogy Ferinek legyen mindig pajtása, aki kilovagolhat vele. Az első német csikókat 1987 telén hoztam be az országba, de ez már a következő időszak története. Feri annyira a magyar lovasélet oszlopos tagja lett, hogy a Lovas Szövetségtől 1987 februárjában elsőként kapta meg az akkor alapított Széchenyi István Lovas Emlékérmet a lovassport népszerűsítésében való eredményes közreműködéséért. Valóban, a 80-as évek elejétől Feri neve és a ló annyira összefonódott, hogy innentől kezdve, bárhol járt, nem is köszöntötték másként, mint „Művészúr, hogy vannak a lovak?” összeházasodunk. Feri nélkülem kezdte meg az előkészületeket, ő ment be a II. kerületi tanácsba, ahol a lányok nagy örömmel fogadták a hírt, viszont közölték vele, hogy az ottani termet éppen átépítik, és ezért az I. kerület az illetékes a számunkra. Így kerültünk a várba, az Úri utcai szép épületbe, ahol 1980. október 24-én megesküdtünk. Erről az esküvőről Vitray Tamásnak meséltem évek múlva a televízióban, e beszélgetés itt látható, hallható. Ahogy a műsorban elmesélem, a két tanún és barátnőmön kívül senki nem tudott a nagy eseményről, még szüleim sem, úgy hogy édesapám csak egy év múlva, nyári hazalátogatásakor, a Váci utcában sétálva egy idegentől tudta meg, hogy kisebbik lánya is férjhez ment. Az esküvőnkön nem gondoltuk, hogy ez a titkolódzás milyen kellemetlen helyzetbe hozza majd mind Feri közeli kollégáit, mind az én szüleimet, de legkésőbb édesapám komoly szemrehányását hallgatva, ezt végre megértettük és megbántuk. Mint utólag kiderült, a házasság Feri számára volt fontosabb, mert ettől kezdve élete végéig biztonságban lehetett a vele erőszakoskodó barátnőitől. Közös életünkben a házasság nem hozott nagy változást, mint fentebb már említettem, Feri már ez előtt, majd ez után is kintről kapott kocsival járt. Sajnos, az adó- és vámterheinket sem enyhítette ez az új életállapot, mert a külön lakóhely miatt se Feri, se én nem kaptuk meg a házasoknak járó adókedvezményeket. Esküvőnket 1980. október 24-én (tehát pont 30 évvel ezelőtt a mai napon), egy szép őszi délután tartottuk, mint már írtam a Várban, az Úri utca 58-ban, a BUDAVÁRI III. sz. KÖZPONTI HÁZASSÁGKÖTŐ TEREM-ben. Csak mi ketten, a két tanú és a fotózó barátnőm volt jelen. Feri tanúja Dr. Korányi László volt, aki 1972-től volt Feri barátja és nagy tisztelője. Vele, feleségével és barátaival sok kedves estét töltöttünk együtt még a 70-es évek elején, majd élete vége felé ő lett Feri (egyik) orvosa. Az én tanúm Dr. Szathmáry Gábor volt, akit még az uszodából ismertem, és aki akkori legjobb barátnőm bátyja volt. Ahogy Feri – papíron – nyugdíjba ment és rövid időre megszűnt a Nemzeti Színház tagja lenni (hogy majd később visszaszerződjön és élete végéig tag maradjon), úgy sokasodtak meg az idegen színházakban való fellépései. 1985-ben pedig végre felújították a Hegedűs a háztetőnt az Operettszínházban. A darab szerzője, Jerry Bock ekkor jött el Budapestre az előadást megnézni, és ezután adta híressé vált nyilatkozatát Bessenyei Ferencről: Bessenyei „az egyik legkitűnőbb Tevje, akit valaha láttam. Talán nem is játszotta még soha ezt a szerepet ilyen hatalmas, robosztus egyéniség. És micsoda roppant hangja van”. Feri nyugdíjba-menése elég nagy port kavart, de még ennél is nagyobb visszhangot váltott ki az ekkor adott és a Tiszatájban 1981 februárjában megjelent híres interjúja, melyet Pálfy G. István készített, és melynek címe Bessenyei Ferenc mottójának, ars poeticájának mondható: „A színház: ennek a népnek a szolgálata” Ez a hatalmas, összegző tanulmány megtalálható a honlapon. (Huszti Péter könyveiben két fejezetben ír a most tárgyalt időszakról. Az első az 1986-ban kiadott, a második a 2004-ben megjelent kötetéből való.) Tiszatáj-cikknek óriási visszhangja lett, rengeteg válasz, helyeslő, bíráló írás jelent meg róla. Ezzel az interjúval elkezdődött – illetve felerősödött, hiszen a 60-as évek eleje óta már többször jelent meg ilyen témájú írása – Feri nyilvános – és teljesen magányos – harca a modern felfogással szemben. Társai legjobb esetben is hőbörgésnek nevezték, amit csinált – egészen a legújabb időkig, amikor végre – nagyon későn – belátták, hogy tökéletesen igaza volt mindabban, amit mondott, amivel vádolta az akkori színház- és kultúra-csinálókat. Bessenyei Ferenc – ellentétben az 1950-es évekkel – mostani harcában egyedül maradt. Akkor a színház, a magyar kultúra legjobbjai – emlékezzünk csak az 1955-ös memorandumra – vállvetve harcoltak a magyar kultúráért, most az 1980-as évektől kezdve már nem akadt senki – akármit is állítanak a mai „forradalmárok” –, aki Ferihez hasonlóan gondolkodott volna, aki Ferihez hasonlóan szívén viselte volna a magyar nép szellemi javát, kincsét, kultúráját. Mielőtt néhány ebben az időben született írást bemutatnék, álljon itt pár részlet a televízióban 1986. december 28-án sugárzott „Mestersége: színész” című műsorból, melyben ugyanaz az újságíró, Pálfy G. István kérdezi Ferit, aki a Tiszatájban megjelent interjút is készítette, és mely úgyszólván az egész most tárgyalt időszakot Feri saját elbeszélésében átöleli. Az interjúban említett Berzsenyi és Vörösmarty lemezről lásd a honlap következő oldalát. 1. „Jágók ülnek a nézőtéren – A jágóizmus lett a társadalmi szokásrend.” (Az 1973-as Othelló kapcsán) – wmv fájltípus: 3:16 p, 3,8 MB 2. „A legelvadultabb kultúrházban olyan szépségeket lehet teremteni.” „Az egyetlen szívemet úgy adóztatják, mint az iparosok gépeit és szerszámait.” (Az előadóestekről) – wmv fájltípus: 1:38 p, 1,9 MB 3. „A hivatástudatunkat röhögik ki.” „Ó, az a vándorkomédiás, többet tesz egymaga, mint … – Ezért én bolondja vagyok a vándorkomédiásnak.” (Jókai Mór) – wmv fájltípus: 0:56 p, 1,09 MB 4. „Kérdéseket lehet feltenni, de mindent megkérdőjelezni oda-vissza, nem. – Saját visszaminősítésemhez nem vagyok hajlandó statisztálgatni.” (A nyugdíjba menéséről) – wmv fájltípus: 1:20 p, 1,56 MB (feltéve: 2010. október 27.) 1983 áprilisától, egészen pontosan 4-ikétől, amikor életem első hivatalos versenyén elindultam – (Feri noteszába ezt írta: „jó verseny, Öcsi csuda”) – a lovaglás egyre több időnket foglalta le. Feri egyre több időt töltött a lovardában, naponta többször is kikocsikázott Pilisborosjenőre, a hétvégeket pedig az ország különböző helyein megrendezett versenyeken töltöttük. Mindeközben a Gugger-hegy egyre jobban – egyre elviselhetetlenebbül – kezdett beépülni. Sőt, félelmünk, hogy a felettünk levő telket egyszer megveszi valaki, és oda építkezni fog, bekövetkezett. Így aztán előállt az a helyzet, hogy Pilisborosjenőn egyre kellemesebb, a Gugger-hegyen meg egyre nyugtalanabbá vált az élet. Így aztán az eladás és a Borosjenőre való költözés mellett döntöttünk. A házat egyszemélyessége miatt elég nehéz volt eladni (bezzeg később milyen gyorsan és milyen drágán meg tudtuk volna ezt oldani, csakúgy, mint később a Pilisborosjenői ház-eladását, de hát mi mindig előbb jártunk egy kicsit, mint a többiek). Csaknem egy évbe telt, amíg vevőt találtunk Harsányi Gábor színész személyében, aki ugyan jelentősen átalakította, kibővítette az épületet, de úgy, hogy az nagyjából megőrizte eredeti jellegét. Ferivel sokszor jártunk arra az évek során, mindig nagy örömmel üdvözöltünk első házunkat és annak kertjét. (Mivel a Gugger-hegyen nem volt csatorna-rendszer, a kis hétvégi házak helyére nem épültek bérházak, az egyre sokasodó villák méretei nem haladták meg a szokásosat. Alig pár hete elmentem megnézni a környéket – nem ismertem rá! Kiépítették a csatornahálózatot, így az egész zöld terület eltűnt, mindenütt új utakat vágtak, az egész erdőt, domboldalt felparcellázták, és a telkekre már nem családi házakat, hanem bérkaszárnyákat építenek. [Ahogy Feri a lenti vallomásában már mint megvalósultat megírta.] A Turista út 39. alatti Bessenyei-Harsányi családi ház helyére egy többemeletes bérházat húztak. Iszonyatos! Örülök, hogy Ferinek ezt már nem kellett látnia.) 1987 telén behoztam az első német csikókat, melyekkel tenyészteni akartunk. A borosjenői lovardában pedig elkezdtük az átépítést, a fölszinti és emeleti lakások kialakítását, az istálló kibővítését és rendbehozatalát. Ekkor vettük meg AVIA teherautónkat, amivel minden szállítást, a lovakét, az építőanyagokét és a költözködést is magunk tudtuk végezni. Rengeteget dolgoztunk, ráadásul én továbbra is németországi praxisomban, melyet 1985. október 23-án nyitottam meg, fogorvoskodtam. Feri hol ebben, hol abban a színházban játszott, és továbbra is rengeteget utazott előadóestekre. Deák Attila újságíró 1987-ben könyvet írt Feriről. Szinte az egész telet és tavaszt együtt töltötte vele, miközben Feri a Galileire készült. A bemutató május 7-én volt a Várszínházban. A könyv csak két évvel később jelent meg, ezért található már benne az új pilisborosjenői lakásról is kép, valamint néhány olyan részlet, melyet Feri már kint, később mesélt el az újságírónak. Ezen időszak befejezéséül álljon itt e könyv utolsó fejezete, melyet Deák Attila szószerinti hűséggel vetett papírra Feri elmesélése alapján. E tipikusan Bessenyeis szövegben benne van az ars poeticája, élete, saját magáról alkotott képe, és az okok is, miért hagyta oda a Gugger-hegyet, a Turista úti házat, élete első saját házát, amelyben valóban nagyon sok boldog percet, napot, évet töltött. A monológban nagyon kevés Bessenyeis túlzás van, ezek közül csak a Gugger-hegyi építkezés ecsetelése érdemel említést: nemhogy nem engedtük a házépítés közelébe, hanem egyenesen együtt, saját puszta kezünkkel építettük. Nélküle, az ő segédlete nélkül soha nem épült volna fel a ház. A pilisborosjenői építkezésben kevésbé vett már részt, az a munka már egy hivatásos építőmérnök irányítása alatt folyt, aki egyben Feri „titkára”, nélkülözhetetlen mindenese lett egészen élete végéig. Búcsú a Gugger-hegytől Ezt a házat a feleségem tervezte, aki építészmérnök, igaz most fogorvosként praktizál Nyugat-Németországban. Amikor tizenöt évvel ezelőtt idejöttünk, még senki nem lakott a hegyen – be lehetett látni az egész várost. A ház az erdőbe épült. Amikor a feleségem és a pajtásai építették a házat, még a környékről is kitiltottak; nem volt szabad beleszólnom semmibe. Itt mindent csak el kellett fogadnom. Végül is ez csak „egy személyre szabott” ház. Az irdatlan nagy ablakai borzasztóan hűtenek. Az erdő sem jön már be a teraszon: beépítették kaszárnyákkal. A medencében sem voltunk már esztendők óta – mindenki belebámulba! Ide már csak bámészkodni járnak fel az emberek. Azt kérdezed, hogy most nem sajnálom itthagyni ezt a házat?... Hát, angyalom… Éltem itt tizenöt évet… És? Nézd, tulajdonképpen megszoktam, és engem nem nagyon lehet kizökkenteni a béketűrésből… Ha valami kényelmem megvan, akkor engem a többi nem nagyon érdekel… És tudod, egyre többet vagyok kint Pilisborosjenőn. Akkor meg minek ez a ház is? Ott majd meglátod, milyen szép lesz minden. Az építkezés elkezdődött, a feleségem irányítja… Tudod, az a borzasztó, hogy az én egész természetem igényli az örökös mozgást, változást… Látod, ez is milyen jellemző; csináltam eddigi életemben vagy három-négy családrendezést… És mindig én mentem tovább. Mindig minden maradt, és én mentem tovább. Ez most már az utolsó – de most is én megyek tovább… Vannak, akik olyan rettenetesen félnek mindenféle változtatástól, a változásoktól. Én nem tudok ettől félni, mert mindenütt otthon vagyok, mindenütt otthon érzem magam. Lehet, hogy ez abból az elkényeztetettségből fakad, ami negyven-ötven éve körülvesz engem. Hogy akárhol vagyok, mindenünnen mosolygó arcok néznek vissza rám. Szeretnek és nem az öklüket rázzák az emberek – gondolom, kevés kivétellel… Ez engem szabaddá, nyugodttá tesz. A kényelmem meg eddig is olyan volt, hogy mindent magam intéztem; nem kellett senki, aki engem pimpátyoljon, meg babusgasson, meg megfőzze a reggeli kávét… Tudok én is rossz kávét főzni, és nem kell azért még valakinek hálásnak is lennem. Magam intézem a dolgaimat… Valaki mindig takarítson ki körülöttem, és azonnal menjen el; hagyjon itt engem tisztaságban, nyugodtságban. A tiszta ruhát készítse elő, amit én akármikor elővehetek, és ennyi! Ennyi az én igényem a házzal, a kényelemmel… A többi időmet a színészetemnek szentelem. Minden energiámat erre a mesterségre szánom. Vagy azért, mert éppen most dolgozom, vagy azért, mert éppen most nem dolgozom. Mind a kettő ugyanennek a jegyében telik el. Ha nem dolgozom, akkor számvetést csinálok magammal: hogy az isten verje meg, mennyi mindent nem tudtam megcsinálni. Hogy szerettem volna szerepeket eljátszani, és tudom is, hogy nagyon kellett volna… de kifutottam az időből, vagy kifutott alólam az idő. Mert nem vagyunk a saját magunk urai. A pilisborosjenői ház sem azért kell, hogy hárommal több szobám legyen! Mert látod, itt is csupa tégla, meg fa, meg állatbőr minden. Nemigen van nekem igényem másra. Bútorokkal nem szeretek vacakolni. Mert azt szoktam mondani, sok szép bútor bizony gyakran megkéri az embert, hogy „menj ki a lakásból”, „még véletlenül se gyere nekem”. Kint sem lesz nagy berendezés. Nekem a bútor – ha már mindenképpen kell – akkor legyen rusztikus! Olyan, amit dobálni, püfölni lehet. Kint a természet is más! A természetben ritmus és tempó van! És a civilizációból nekem egyre inkább elegem van. Persze, folytatom tovább, amire felesküdtem. Nem zárkózom el a világ elől, csak kell a nyugalom. És közelemben lesznek a lovak. Hódmezővásárhelyen nőttem fel, ott szívtam magamba az állatok, a lovak iránti rajongást. A ló különb, szebb, jobb mindegyiknél. Egy kanca kecses mozgása, könnyűjárása csak egy szép asszonyéhoz hasonlítható. De olyan kényes is ám. Ha megbántod, megsértődik. Ha megütőd, nem felejti el, félelmében elveszti józanságát, magában is kárt tehet. Ez a két ló az én mankóm. Ha fáradt vagyok, kijövök ide Pilisborosjenőre, és egy-két órát lovagolok. És átmossa a fejem. A természettel való találkozás megbékéltet a zűrzavaros világgal. Csodálatos ez, aranyoskám. S az emberek mégis berregő motorokat vesznek. Hogy ez drágább? Sokan ennyit elkártyáznak egy hónapban. Az a csodálatos a lovaglásban, hogy egyszerre találkozom az élőlénnyel és a természettel. Jaj, milyen jó ez a csend. Hogy milyen ember vagyok? Szerencsés. Szerencsés, mert az Isten megáldott egy ilyen ellenálló szervezettel, amelyről csak én tudom, hogy mennyi, de mennyi mindent kibírt. Ki tudja meddig? Hogy még mindig sokat dolgozom? Hát mi mást tehetnék? Dolgozom, mert addig létezem. S különben is, az életben egyetlen hasznos dolog van, a munka. Mert ki emlékszik a végelszámolásnál majd arra, hogy hol nyaralt, mikor pihent. Ott majd csak az számít, hogy mennyit tett hozzá, s tett-e hozzá valamit a világhoz. Most meg még egy kis ideig marad a siker… Hiszen mit akarok még, mi a fenét? Hát az életben minden megadatott. Azt hiszem,mindent csináltam! Két életre valót is eljátszottam. S a lelkiismeretemmel rendben vagyok; kevés olyan dolog van, amire úgy néznék vissza, hogy jaj, Istenem, azt nem kellett volna… Kevés ilyesmi történt velem. Nem kellett soha sem megalázkodnom, sem könyörögnöm. Az élet tálcán hozta elém a feladatokat és a szépséget… Örülök, hogy megérek egy újabb karácsonyt. Egészségben. Ez a legnagyobb, legszebb ajándékom. Hogyha gazdag lennék? Gazdagság? Úgy érzem, talán az vagyok, Tettem jót, rosszat, szépet. Mindig saját törvényem szerint. Úgy szoktam mondani, mi most már előlegeinkből élünk, abból, amit befizettünk az elmúlt 68 évben. Amíg dolgozhatok, jól, gazdagon élek. Hogy mi kéne más? Hát mi? Évek. Egészség. Béke… Béke… Béke… Színházról most már ne beszéljünk: este meglesz a premier, mint mondják, eljön Németh László özvegye is… Én pedig este már nem jövök vissza ide… Majd jön az új házigazda… Összepakoltam mindent, teszik ki maréknyi sót, darabka kenyeret, írok néhány sort, és kész… Kedveseim! Éljetek meg olyan boldog és szép napokat e házban, mint én. Tiszta lappal indulok… Ölel Benneteket Bessenyei Feri PÁLYÁJA: 1940-1942 Szegedi Városi Színház 1942-1944 Miskolci Nemzeti Színház 1944-1945 budapesti Nemzeti Színház 1945 Budai Várszínház 1946 Vígszínház; Hódmezővásárhelyi Nyári Színkör; Magyar Színház 1946-1947 Miskolci Nemzeti Színház 1947-1950 Pécsi és Szegedi Nemzeti Színház 1950-1963 Nemzeti Színház 1963-1967 Madách Színház 1967-1973 Nemzeti Színház 1973-1980 Madách Színház 1980- haláláig a Nemzeti (2000-től Pesti Magyar) Színház tagja Gyakran vendégeskedett más színházakban (pl. Operettszínház), nyaranta pedig az ország legkülönböző helyein található szabadtéri színpadokon lépett fel, a leggyakrabban a szegedi Dóm téren. A HONLAPON TALÁLHATÓ VIDEÓ- ÉS AUDIO-FELVÉTELEINEK LISTÁJA LEGFONTOSABB SZÍNPADI SZEREPEI: Legfontosabb színpadi szerepeinek felsorolása előtt nagyon fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a lexikonok és a legtöbb internetes újság adataival ellentétben Bessenyei Ferenc soha nem játszotta Hamletet és Cyranot. A Hamlet-ben Claudiust, a Cyrano-ban pályája kezdetén, vidéki színészévei alatt egyszer egy epizódszerepet alakított csupán. Bessenyei Ferencnek 1950-ig mintegy 300 színházi bemutatója volt, 1950-től 140 (egy szerepet többször is eljátszott, más színházban vagy/és más időpontban). Játszott drámában, vígjátékban, musicalben és – különösen pályája kezdetén (de később is) – számtalan operettben. Színészi pályáját szülővárosának önképzőkörében kezdte. Igazi színházi előadásban életében először 1940. szeptember 14-én vett részt (Ábrahám Pál Viktóriájában az ispánt játszotta). A budapesti Nemzeti Színház színpadától 1997. február 23-án búcsúzott a János vitéz 100. előadásán (Bagót játszotta), a színpadtól végleg pedig 2001. május 19-én a József Attila Színház Légy jó mindhalálig előadásán Pósalaky úr szerepében. Ezután már csak – verssel vagy dallal – vendégként vagy a színházi világnap rendezvényein (2003-ban az új Nemzeti Színházban, 2004-ben a Madách Színházban) lépett színpadra. Temérdek, az egész magyar és világirodalmat felölelő fontos szerepe közül itt csak a legeslegfontosabbak szerepelnek. Spiridion (Bizánc - Miskolc) Metternich (Sasfiók - Miskolc, Eger) Peer Gynt - Miskolc Geiger (Naplemente előtt - Hódmezővásárhely) Bánk bán (Miskolc, Nemzeti Színház, Kolozsvár, Thália Színház, Szegedi Szabadtéri Színpad) Lennie (Egerek és emberek - Miskolc, Eger, Pécs, Szeged) Tartuffe (Szeged) Tyetyerev (Kispolgárok - Szeged, Madách Színház) Szakhmáry Zoltán (Úri muri - Szeged, Nemzeti Színház, Margitszigeti Színpad) Teodoro (A kertész kutyája - Pécs) George (Tamás bátya kunyhója - Pécs) Zsupán Kálmán (Cigánybáró -Pécs) Svángya (Ljubov Jarovaja - Nemzeti Színház) Asztrov (Ványa bácsi - Katona József Színház) Börcsök József (Az ozorai példa - Nemzeti Színház) Kossuth (Fáklyaláng - Katona József Színház, Miskolc) Zuboly (Szentivánéji álom - Nemzeti Színház, Margitszigeti Színpad) Othello (Nemzeti Színház, Madách Színház) Ádám, Úr, Péter apostol (Az ember tragédiája - Nemzeti Színház, Szegedi Szabadtéri Színpad) Dózsa György (Nemzeti Színház, Szegedi Szabadtéri Színpad) Galilei (Katona József Színház, Várszínház) Falstaff (A windsori víg nők - Nemzeti Színház) Budai Nagy Antal (Szegedi Szabadtéri Színpad, Nemzeti Színház) Fegya (Élő holttest - Nemzeti Színház) James Tyrone (Hosszú út az éjszakába - Nemzeti Színház) Danton (Danton halála - Madách Színház) Claudius (Hamlet - Madách Színház) Hódi Barna (Mathiász panzió - Madách Színház) Higgins (My Fair Lady - Fővárosi Operettszínház) A fejedelem (A fejedelem - Irodalmi Színpad, Madách Színház) Egressy Gábor (Petőfi Mezőberényben - Irodalmi Színpad) Görgey (Az áruló - Madách Színház) Széchenyi (Katona József Színház, Madách Színház) Stromfeld Aurél (A vezérkari főnök - Nemzeti Színház) Ivanov (Nemzeti Színház) Tevje (Hegedűs a háztetőn - Fővárosi Operettszínház) Háry János (Szegedi Szabadtéri Színpad) Colbert (Madách Kamaraszínház) Lear király (Szegedi Szabadtéri Színpad, Gyulai Várszínház, Várszínház) Clausen (Naplemente előtt - Népszínház, Várszínház, Kecskeméti Katona József Színház) Zorba (Bp. Kongresszusi Központ) János mester (A kassai polgárok - Gyulai Várszínház, Nemzeti Színház) Bagó (János vitéz - Várszínház, Karmelita udvar, Nemzeti Színház) LEGFONTOSABB FILMSZEREPEI: Bessenyei Ferenc 1950 és 1987 között összesen 55 játékfilmben játszott, köztük 17-ben főszerepet. Vihar (Fábri Zoltán) A harag napja (Várkonyi Zoltán) Különös ismertetőjel (Várkonyi Zoltán) Szakadék (Ranódy László) A császár parancsára (Bán Frigyes) Keserű igazság (Várkonyi Zoltán) Láz (Gertler Viktor) Dúvad (Fábri Zoltán) Kölyök (Szemes Mihály) Légy jó mindhalálig (Ranódy László) Zápor (Kovács András) Napfény a jégen (Bán Frigyes) Húsz évre egymástól (Fehér Imre) Pacsirta (Ranódy László) Ha egyszer húsz év múlva (Keleti Márton) Iszony (Hintsch György) Egy magyar nábob (Várkonyi Zoltán) Fügefalevél (Máriássy Félix) A koppányi aga testamentuma (Zsurzs Éva) Az utolsó kör (Gertler Viktor) Egri csillagok (Várkonyi Zoltán Ítélet (Kósa Ferenc) A fekete város (Zsurzs Éva) Érzékeny búcsú a fejedelemtől (Vitézy László) Gervai András film-történész Bessenyei Ferenc halála után – felhasználva a Bessenyei című 2001-ben megjelent könyv általa írt fejezetét – Érzékeny búcsú a (színész) fejedelemtől című rövid összefoglalóban emlékezett meg még egyszer Bessenyei Ferenc filmes pályájáról. Ez a cikk az oldal végén található. ünnepélyes gálával adták át a BESSENYEI FERENC MŰVELŐDÉSI KÖZPONTOT. A gálát megelőzően a főépület első emeletén megnyitották a Bessenyei Ferenc emlékkiállítást. A kiállítás 14 nagyméretű tablóból áll, melyeken kíválóan nyomon lehet követni Bessenyei Ferenc életét és pályájának legfontosabb állomásait. Szerepei nem idő-, hanem műfaj és szerző szerint vannak felsorolva. A kiállítást a Bajor Gizi Színészmúzeum – Somogyi Zsolt igazgató – készítette. Somogyi Zsolt nem csak képekkel mutatja be Bessenyei Ferenc pályáját, hanem a híres szerepekről készült fotók mellett a művész mélyreszántó, örökérvényű mondatai és egyéb színháztörténeti emlékek is helyet kaptak, mint például Bessenyei Ferenchez intézett szakmai tárgyú levelek, vagy róla írt kritikák részletei. Ezáltal a kiállított anyag szinte teljes körűen feltérképezi Bessenyei Ferenc hatalmas ívű pályáját. Életrajz tabló; Szülőföld tabló; Pályakezdés tabló; Bánk bán tabló – képei az 1951-es nemzeti színházi előadástól az utolsó, a szegedi szabadtéri 1978-as előadásáig; Orosz klasszikusok tabló – Csehov, Tolsztoj és Gorkij műveiből; Kossuth, Széchenyi, Görgey tabló – a három Fáklyaláng, a két Széchenyi és Az áruló előadások képei; Az ember tragédiája tabló – Ádámtól Péter apostolon át az Úr hangja szerepéig; Shakespeare tabló – képek a Szentivánéji álom, Hamlet, Lear király, Antonius és Kleopátra, A windsori víg nők és a Téli rege előadásaiból; Othello tabló – az 1954, 1962 és az 1973-as előadások képeivel; Németh László tabló – az 1956-os és az 1987-es Galilei, Mathiász panzió és Colbert; Kós, Móricz, Illyés tabló – Az ozorai példa, Dózsa, Budai Nagy Antal, Uri muri darabok szerepeivel; Zenés játékok tabló – Bob herceg, A szabin nők elrablása, Háry János, Gül Baba, Csárdáskirálynő, János vitéz; Musical tabló – My Fair Lady, Hegedűs a háztetőn, Zorba legendás szerepeivel; Film tabló – a Dúvad, Napfény a jégen, Egy magyar nábob, Koppányi aga testamentuma, Ítélet, A fekete városképeivel. LEGFONTOSABB TVSZEREPEI: Bessenyei Ferenc 1960-ban forgatta az első tévéjátékát. Ettől az időtől kezdve megszámlálhatatlan sok tévéfilmben, tévéjátékban, tévésorozatban vett részt. A tévé hőskorában színházi előadásainak nagy részét közvetítette a televízió: ezek közül mára csaknem mindent letöröltek. Játékfilmjeinek nagy részét szintén láthatták és – szerencsére olykor-olykor még láthatják – a tévénézők. Ezen kívül számos vers- és nótafelvétele készült, valamint riport, interjú. Tévéfilmjei és tévéjátékai közül a legjelentősebbek: Zsuzsi (Zsurzs Éva) Epeiosz-akció (Zsurzs Éva) Kreutzer szováta (Zsurzs Éva) Élektra (Zsurzs Éva) Fáklyaláng (Pethes György) A helység kalapácsa (Zsurzs Éva) Rembrandt (Ádám Ottó) Malva (Dömölky János) A koppányi aga testamentuma (Zsurzs Éva) A fejedelem (Ádám Ottó) Ágis tragédiája (Marton Endre) Képzelt beteg (Egri István) Csendélet (Szirtes Tamás) A fekete város I-VIII. (Zsurzs Éva) Zrínyi I-III. (Zsurzs Éva) Az áruló (Ádám Ottó) Elektra (Vámos László) Felelet I-VI. (Zsurzs Éva) Enyém a világ (Gyarmathy Livia) Széchenyi (Ádám Ottó) Beszterce ostroma I-III. (Zsurzs Éva) Csongor és Tünde (Zsurzs Éva) A szerelem bolondjai (Hajdufy Miklós) Galilei (Ádám Ottó) Falstaff (Vámos László) Lear király (Vámos László) A két Bólyai (Ádám Ottó) A béke szigete (Hajdufy Miklós) Különös házasság (Zsurzs Éva) A nagymama (Horváth Z. Gergely) Rablólovag (Hajdufy Miklós) LEGFONTOSABB RÁDIÓSZEREPEI: Bessenyei Ferenc rádiós pályája a színházi közvetítésekkel kezdődött. Az ötvenes, hatvanas években szinte minden Nemzeti és Madách színházi előadást közvetített a rádió. A Rádiószínház 1955-ben kezdett műsorokat készíteni, ettől kezdve évente több hatalmas színművet mutattak be Bessenyei Ferenc közreműködésével. A rádió versműsoraiban 1954-től állandó szereplő. A rádiójátékok hőskora a hatvanas évek közepén kezdődött. Ezeken kívül számtalan mese, nóta, sanzon felvétele is készült. Ezek egy részéből a Hungarotonnál lemezt készítettek. Rendezői közül feltétlenül meg kell említeni Bozó Lászlót, Cserés Miklós doktort, Varga Gézát, Vadász Gyulát, Barlay Gusztávot, Molnár Mihályt. Legjelentősebb rádiószínház és rádiójáték felvételei közül néhány: Rádiószínházi szerepei: Bánk bán, Hatvani diákok, Sámson, Macbeth, II. József, Theseus (Phaedra), Lucifer (Az ember tragédiája), Borisz Godunov, Prospero (Vihar) Drámai költemény: Gilgames, Kalevala, Iliász, Odüsszeia, Zalán futása Rádiójáték: Szereti Ön Brahmsot, Isteni színjáték, A sátán kutyája, Erdély aranykora, Gulliver utazásai, A vas fiai, Az új földesúr, Germinal EGYÉB: Bessenyei Ferencnek számtalan hanglemeze, magnokazettája és CD-je jelent meg. Pár tévé és mozifilmje kapható videokazettán és újabban dvd-n. „Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyoznunk kell, hogy Bessenyei Ferenc életművének nagyon fontos részét képezte előadóművészi tevékenysége is. Csodálatosan mondott verset, s szerencsére rádió-, lemez-, és televíziós felvételek sokasága őrzi számunkra az Ő remekmívű előadásában a magyar líra legnagyobbjai: Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, József Attila, Juhász Gyula, Illyés Gyula, Berzsenyi Dániel verseit.” (Magyar Színház honlapja) 1973-tól 2000-ig Bessenyei Ferenc előadóestjeivel az egész országot többször bejárta. LEGFONTOSABB KITÜNTETÉSEI: 1953: Kossuth díj 1954: Érdemes művész 1955: Kossuth díj 1970: Kiváló művész 1978: SZOT díj 1979: Munka Érdemrend arany fokozata 1984: Film- és tévékritikusok díja 1989: Magyar Népköztársaság Zászlórendje 1989: Nemzeti Színház örökös tagja 1994: Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje 1994: Gyulai Várszínházért díj 1997: Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában 1999: Magyar Vállalkozókért díj 1999: Magyar Örökség díj 2000: Nemzet Színésze 2004: Hódmezővásárhely díszpolgára 2004: Lajosmizse díszpolgára 2004: Magyar Művészetért díj HALÁLA UTÁNI VELE KAPCSOLATOS LEGFONTOSABB ESEMÉNYEK: 2008: Hódmezővásárhely közgyűlése megalapítja a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat 2008: A Nemzeti Színház szoborparkjában felavatják a szobrát 2012: A hódmezővásárhelyi művelődési központ Bessenyei Ferenc nevét veszi fel PÁLYÁJA: 2005 őszén indult el útjára ez a Bessenyei Ferencről szóló honlap. Az elmúlt időben nem csak a feltett anyag, de a már összegyűjtött, de még fel nem töltött is egyre csak nő. Ugyanakkor világosan kiderült – különösen a különböző levéltárakban, a Színházi Intézetben stb. fellelhető tömérdek még kutatásra váró dokumentum láttán –, hogy a feldolgozás sokkal lassabban halad, mint gondoltam. Ezért mintegy pályája összefoglalójaként – addig, amíg nem készül el a teljes honlapra szánt részletes anyag – álljon itt egy részlet a „Férjem, a Komédiás” című könyvből. Ez a mű 2004 novemberében jelent meg: azóta – mint a már eddig feltett anyagokból is kiderül – a sokkal alaposabb és mélyebb kutatás számos új és a valóságnak jobban megfelelő adattal szolgált. Így hát e Bessenyei pályáját összefoglaló könyv-részlet inkább csak a tájékozódást segíti, addig is, amíg az összes Bessenyei Ferencről meglévő dokumentum feldolgozásra és a honlapra nem kerül. BESSENYEI FERENC PÁLYÁJA (részlet a „Férjem, a Komédiás” című könyvből) A kezdetektől 1950-ig Ha Feriről, mint színészről van szó, nekem az a legfurcsább, hogy én valójában nem ismertem azt a nagysikerű, nagyszerű szerepek sorozatát eljátszó Bessenyeit, akiről a többség beszél. 1970 őszén, amikor találkoztunk, már benne voltunk abban a világszerte 1968-ban elkezdődött erkölcsi, kulturális válságban, amelyben a Feri formátumú egyéniségek – nemcsak a művészet, de az élet egyéb területein is – először csak nem találták a helyüket, aztán rosszul érezték magukat, majd útjában lettek a többieknek, hogy végül teljesen fölöslegessé váljanak. Kerényi Imre rendező nemrégen azt nyilatkozta valahol, hogy az 1950-es, 1960-as években a „színészt” Bessenyei Ferenc jelentette, az 1970-es években X. Y., aztán Z. Z. De hozzátette, hogy nem Bessenyei lett az évek múlásával rosszabb színész, hanem a világ változott, ment ki alóla. Így aztán ezt az időszakot csak mások elbeszéléséből, hivatalos véleményekből, fotókból és újságcikkekből ismerem. Holott Feri nevével éppen azok a szerepek fonódtak össze elválaszthatatlanul, amelyeket 1970 előtt játszott. Ugyanakkor azt tapasztalom, hiába telt el azóta több évtized, az emberek szinte jobban emlékeznek ezekre a színházi estékre, és benne az ő alakításaira, mint a mai nézők a mostanában látottakra. Manapság ott tartunk, hogy még a gyakran színházba járók – több ilyet ismerek – sem tartják fontosnak, hogy az adott darabban szereplő színészek nevét – még a nekik tetszőét sem – megjegyezzék. Arra sem veszik a fáradtságot, hogy a színlapon kikeressék a nevüket. Ezzel szemben a háború előtt és az 1950-es és 1960-as évek elején a színház Magyarországon közügynek számított. Az emberek nem a televízió előtt ültek, hanem színházba, moziba jártak, és munkahelyükön, baráti társaságban az ott látottakat beszélték meg. Egyébként az én szüleim is így tettek. Emlékszem, gyerekkoromban gyakran vitatkoztak előadásokról, a színészek teljesítményéről; ilyenkor Feri neve mindig szóba került. Feri sűrűn mondogatja, bárcsak fiatalabb lehetne, mert akkor mennyi mindenben részt vehetne még. De ezt csak a nosztalgia mondatja vele, figyelmeztetésem nélkül is tudja, hogy naponta kellene térden állva hálát adnia a Jóistennek, amiért nem ma, hanem abban a korban kezdhette pályáját, amikor a színház valóban „az emberek legmagasabb rendű igényei, művelődési és szórakozási formái közé tartozott.” Feri minden nehézség és későbbi csalódás ellenére is csodálatos, kivételes és egyedülálló pályája hivatalosan 1940-ben kezdődött, amikor betette a lábát a szegedi Városi Színházba. Szigeti Rózsa tanárnő gondos kutatásából (amiről bővebben a második részben maga ír) azonban kiderül, hogy Feri a Hódmezővásárhelyi Római Katolikus Ifjúsági Liga és a Hódmezővásárhelyi Nyári Színkör előadásain már 1939-től részt vett. Szegeden 1940. október 30-án Benedek kurátor szerepében debütált az Elnémult harangok című darabban, amelyet ezen a napon Kiss Ferenc vendégjátékával mutattak be. Ezután – akkori szokás szerint – körülbelül kéthetente következett egy új premier, többségében operettek és operák. Ez volt az a korszak életében, amelyre – tapasztalatom szerint – az idős színészek a legszívesebben emlékeznek. Még nem hallottam egyetlen olyan elfelejtett vagy divatos operett-melódiát sem, amelyet Feri nem énekelt volna együtt az előadóval szinte tökéletes szövegtudással. Első igazgatója Kardoss Géza volt. Ebben az időben divat volt a nagynevű fővárosi színészek vidéki vendégszereplése: így Kiss Ferenc, Dayka Margit, Somlay Artur, Pataky Jenő és Patkós Irma gyakran megfordult Szegeden is egy-egy főszerep eljátszására. Ferivel együtt ekkor volt a Városi Színház tagja – az ismert nevű színészek közül – Somogyvári Rudolf, Komlós Juci, Hom Pál, Horváth Tivadar, Bulla Elma, Sándor Iza, Bodor Tibor is. Az operettek között egy-egy dráma bemutatására is sor került; az ezekről készült színlapokon Feri neve lassan, de folyamatosan egyre följebb jelent meg. 1942-ben Miskolcra szerződött Földessy Géza társulatához, ahol az operett- és operaszerepek mellett már Claudiust játszhatta a Hamletben, Spiridiont a Bizáncban, Bassaniot A velencei kalmárban, a Peer Gynt címszerepét és Metternichet a Sasfiókban, amelyben újra találkozott az itt vendégeskedő Kiss Ferenccel. Ami ezt a vendégjátékot nemsokára követte, azt Feri, a budapesti Nemzeti Színház 1944. augusztus 16-án tartott évadnyitó társulati ülése után az őt kérdező riportereknek a következőképpen mesélte el: „Hódmezővásárhelyen születtem huszonöt évvel ezelőtt. Színiiskolába nem jártam. Négy éve még énekesnek készültem. Szegeden Kardoss Géza társulatának lettem akkor tagja. Két éve Miskolcra szerződtem. Ott főleg drámai hősöket és klasszikus szerepeket alakítottam. A Sasfiókban Kiss Ferenc és Fülöp Kató mellett szerepeltem. Úgy érzem, a Metternich-szerep volt a rugója, hogy most a Nemzeti Színház tagja lehettem. Azt hiszem, Kiss Ferencnek köszönhetem legfőképpen a szerződést. Ő már Szegeden is figyelemmel kísérte pályámat. Az elmúlt hetekben az volt életem legboldogabb perce, amikor kezemben tartottam a Nemzeti Színház táviratát, amelyben az állt, hogy ‘a jövő hét folyamán szerződtetés céljából’ jelentkezzem. Lehet-e nagyobb boldogság színész számára, mint a Nemzeti Színház tagjának lenni. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezt a kitüntetést megszolgáljam. Ha én egyszer az ország első színpadán is eljátszhatnám Peert...” Feri tehát első ízben 1944. augusztus 16-án lett rendes, szerződtetett tagja a Nemzeti Színháznak, amely ekkor Kovách Aladár személyében új igazgatót is kapott. Az ő megnyitó beszédéből érdemes néhány részletet közölni: „A Nemzeti Színház hivatása a magyar dráma ébresztése. A színház őrzője és istápolója a tiszta magyar nyelvnek, a magyar beszéd dallamának. Feladata a legmagasabb rendű nemzetnevelés: az egész magyarsághoz szól, mélyíti a magyarság történelmi tudatát és önismeretét, nemesíti ízlését. A nemzeti színházi hagyomány nem jelent stílusmerevséget, nem jelent elzárkózást, hanem jelenti a klasszikus és élő világirodalom nagy örökségét, tehát a két vágányon párhuzamosan futó nagyvonalú műsorpolitikát. A szellem szigete ez. Író, színész egymástól gyúl ki itt; aki ezt nem érti, és másutt keresi a színházat, nem lehet Prosperója e szigetnek. A Nemzeti Színház nem kísérleti színház. Hozhatja a kor legforradalmibb drámai mondanivalóját, de mindig az időtállóság igényével.” Ismerősen csengenek ezek a mondatok: az ekkor 25 éves Bessenyei Ferenc soha nem fogja elfelejteni őket, kitörölhetetlenül beléívódnak, magáévá teszi mondanivalójukat, és egész életén át ezek szerint dolgozik, és ezeket hangoztatja. Ferivel egy időben (többek között) a következők lettek a Nemzeti új tagjai: Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán rendezők, Varga Mátyás díszlettervező, Dayka Margit, Szeleczky Zita, Turay Ida, Bánhidy László, Szakács Miklós színészek. Feri szeptember 16-án Bánffy Miklós A nagyúr című darabjában debütált; a főbb szerepeket Kiss Ferenc, Szőrényi Éva, Ungváry László, Apáthi Imre ját-szották. Feri az udvar-ispánt alakította olyan epizódszereplők mellett, mint Csákányi László, Pásztor János és Balázs Samu. Az egy hónappal ezután bemutatott darabban, Sardou Szókimondó asszonyságában már a színlap második helyén olvasható a neve: Dayka Margit mellett ő volt Lefebvre őrmester (azokon az előadásokon, amelyeken Rajczy Lajos alakította Lefebvre-öt, ő Lauristont játszotta). 1944. december elsejéig összesen 47 nemzeti színházi előadásban szerepelt. Aztán jött Budapest ostroma – és egy új világ kezdete. Feri, aki az ostromot budai lakásában (és nem a ház pincéjében, ahova tériszonya miatt nem tudott lemenni) vészelte át, az első napon, amikor csónakkal át tudott kelni a Dunán, elment jelentkezni a Nemzetibe, ahova – legalábbis ő így gondolta – érvényes szerződés kötötte. Onnan azonban ezzel a felkiáltással: „Hogyan képzeli, hogy olyan valaki, akit Kiss Ferenc ajánlott a Nemzetibe, valaha is átlépheti ez épület küszöbét?”, pár perccel belépte után páros lábbal rúgták ki. Ezt követően a Budai Színházban próbálkozott, amelyről ezt írta a korabeli sajtó: „Budán, a romvárosban már színház is nyílt. Tapolczay Gyula, a Nemzeti Színház művésze tulajdonképpen már hetek óta szoktatja Buda közönségét, hogy színházba kell járni. Néhány matinét és délutáni előadást tartott már, de komoly művészi munkára csak most került sor, amikor bemutatta Heyermans Herman Remény című drámáját. A szereplők nagyobb része a Nemzeti Színház élgárdájából került ki. Az előadás valóban művészi esemény volt, és a kis színház, amely a Szent Imre herceg úti cisztercita gimnázium dísztermében talált otthonra, valóban kultúrát szolgáló intézmény; és valljuk be, nekünk, budaiaknak mellé kell állnunk, mert élnie kell.” Sajnos, ez a felszólítás nem talált meghallgatásra, amit az bizonyít, hogy két bemutató után (amelyekben Feri is játszott) a sajtó már ezt a hírt közölte: „A Budai Színházat, amely irodalmat adott, művészi előadásokat produkált, a budai közönség nem támogatta: így az három hónapos csendes küzdelem után megszűnt.” Feri a Vígszínházba szerződött, s az 1945/46-os évadot – milyen furcsa – itt töltötte. Három bemutatóban vett részt többek között Apáthi Imre, Tolnay Klári, Ladányi Ferenc, Benkő Gyula, Feleki Sári, Ruttkai Éva, Mezei Mária társaságában. Marton Endrével itt találkozott először: Balázs Béla Mozart című darabját, amelyben Feri egy kisebb szerepet játszott, későbbi pályájának ez az egyik meghatározó alakja rendezte. 1946 júniusában visszatért oda, ahonnan elindult: a Hódmezővásárhelyi Nyári Színkörbe, ahol több darabban is együtt szerepelt Somlay Arturral. Hauptmann Naplemente előtt című darabjában Somlay-Clausen mellett a megbetegedett Hegedűs Tibor helyett Bessenyei játszotta Geigert. Osváth Béla Képek a szegedi színészet történetéből című írásában így számol be erről a találkozásról: „Somlay Artur Vásárhelyen vendégszerepelt; s amikor a Naplemente előtt próbáján meglátta Bessenyeit Geiger szerepében, így kiáltott fel: ‘Ki vagy te fiam, hogy eddig nem láttalak? Üstökös leszel a pályádon!’ Két nagy művész ösztönös egymásra találása volt e találkozás; s Bessenyei valóban üstökösként ragyogja be a magyar művészet egét.” Mindazonáltal az az idő, amikor ezt az egész ország (és benne Budapest) fel fogja fedezni, egyelőre még várat magára. Pedig egy hónappal később, júliusban már újra Pesten van: a Magyar Színház néhány előadásában szerepel, de nem sokáig, mert a színház pénzhiány miatt csődbe megy, elküldi a színészeket. Következik újra Miskolc: régi és rengeteg új szereppel. 1947-ben itt játssza el első ízben a Bánk bán címszerepét, majd az Egerek és emberekben Lennie-t és – a Nemzeti helyett – újra ehelyütt a Peer Gyntöt. Ezután össze-vissza szaladgál Miskolc, Eger, Pécs és Szeged között, ahol az általa nagyon kedvelt Zách János és Horváth Jenő már az igazgató. Hol itt, hol ott formálja meg ugyanazokat a szerepeket vagy ugyanazon darabokban más-más figurát. Egy-egy évadban több tucat bemutatója van, miként ebben az időben mindenkinek a vidéki színházakban. Ezek között olyan jelentős előadásokra is sor kerül, mint a Tartuffe (ő a címszereplő), a Kispolgárok (Tyetyerevet ekkor játssza először, másodszor majd a Madáchban), az Úri muri (amiben Szegeden Szakhmáryt, ugyanabban az évben Pécsett Kudorát alakítja), A kertész kutyája (ő Teodoro), a Cigánybáró (ebben Zsupán szerepe az övé). 1950 tavaszán éppen Pécsett van, amikor – e hosszú, csaknem hat éves kitérő után – újra meghívót vesz át a Nemzeti Színház őszi évadnyitó társulati ülésére. 1950-től 1973-ig – Feri, ki hívott 1950-ben, azaz másodszorra a Nemzetibe? – Azt hiszem, Somlay Artur hívta fel rám a Nemzeti Színház vezetőinek figyelmét. Bár eltelt pár év azóta, hogy Hódmezővásárhelyen látott, úgy gondolom, nem feledkezett meg rólam. És talán Szendrő Jóska is beszámolt munkámról a pestieknek. – Hogy vészelted át azt a hat évet, amikor nyilván arra vártál, hogy megint a Nemzeti tagja lehess. Reménykedtél ebben egyáltalán, vagy feladtad, elkeseredtél? – Mint már mondtam, ha kudarc ért, elsőnek mindig az okokat próbáltam megkeresni. És ha ezeket megtaláltam, akkor többé nem bántott a dolog, a jövő foglalkoztatott csak. Ebben az esetben kétség sem fért hozzá, hogy a kirúgásom tőlem független okok miatt történt. Így aztán alapjában véve biztos voltam benne, hogy visszakerülök oda, ahova – szívem szerint – képességeim alapján tartoztam. Évekig szabály volt, hogy a friss diplomás színinövendékek nem maradhattak a fővárosban: legalább egy-két évadot valamelyik vidéki színházban kellett eltölteniük. Nos, Ferinél ez a próbaidő hosszabbra sikeredett ugyan egy-két évadnál, de még így sem volt haszontalan. Nem végzett színiiskolát, ráfért a gyakorlat és az a rengeteg erőt próbáló lehetőség, a szerepeknek azon hosszú-hosszú sora, amit csak vidéken kaphatott meg. Ilyen alapos előkészület után magabiztosan, tapasztalatokkal gazdagon kezdhette el az ország legjobb színészei között „igazi” életét: a nemzeti színházi pályáját. Az ezt megelőző korral azért foglalkoztam sokat és részletesen, mert olyan adatokat adhattam közre Szigeti Rózsa segítségével, amelyek többsége még a hivatalos Bessenyei életrajzokból is hiányzik. Első nemzeti színházbeli tagságát például vagy meg sem említik, vagy azt írják, hogy „nem maradtak fenn adatok róla”. Részben igazuk van: az erről az időszakról szóló igen bőséges sajtóanyag ugyanis igen nehezen hozzáférhető. Szigeti Rózsa is csak külön igazgatói engedéllyel nézhette át, és fényképezhette le az e korban megjelent újságokat. Ez a kedves és lelkes tanárnő a Feriről kigyűjtött cikkeket, színlapokat több hatalmas bőrkötetes albumba rendezte. Ezek közül a legizgalmasabb az első négy, amelynek A nemzet napszámosa címet adta, s amely Feri pályáját a kezdetektől a Nemzeti Színház épületének felrobbantásáig tartalmazza. Sajnos ebből a két utolsót, amely a Nemzeti Színház, és benne Feri aranykorát dolgozza fel 1950-tól 1965-ig, valaki, akinek kölcsönadtuk, „elfelejtette” visszaszolgáltatni. Pedig Feri életében ez volt a csúcs, ekkor kapta mindkét Kossuth-díját is. Ebben az időben a színinövendékeket többnyire a Nemzeti Színház színészei oktatták: ezért, no meg abból a praktikus okból, hogy ez a színház volt legközelebb a főiskolához, a növendékek itt statisztáltak. Így akkortájt nem kerülhetett ki olyan fiatal színész a főiskoláról, aki ne ismerte volna az ország első színházi műhelyét és legjelentősebb színészeit, rendezőit. Azt senki nem állítja, hogy a többi színházban, a Madáchban, a Vígben nem születtek ragyogó előadások, nem folyt jelentős munka, nem játszottak nagyszerű színészek. Mégis, a Nemzeti kivételezett helyzetben volt, és mind a szakmán belül, mind a közönség körében a legrangosabb helyet foglalta el. Kovách Aladár fentebb idézett szavai – hiába fordult 180 fokot a világ – valójában az 1950-es évek Nemzetijére is érvényesek voltak, hiszen a színészek, rendezők nagyjából ugyanazok maradtak, és az újak a régiek szellemi örökségén nőttek fel. Ferinek e dicsőséges korszakáról sokan beszámoltak már. Még élnek és mesélnek, akik látták őt, látták az akkoriban született nagyszerű előadásokat. Akik Ferit dicsérik és a színháztörténet meghatározó alakjai közé sorolják, ezt nagyrészt az ezekben az években játszott szerepei alapján teszik. Ezért én a továbbiakban inkább azt a problémát szeretném boncolgatni, Feri pályája szempontjából azt tartom fontosnak kideríteni és megválaszolni, hogy egyfelől „mitől volt ‘arany’ ez a korszak, másfelől Feri számára miért lett vége”. Az elmúlt másfél hónapban több tucat színésszel beszélgettem a szakmáról, készítettem interjút ebbe a kötetbe. Olyan dolgokat tudtam meg tőlük, olyan oldalról kaptam általuk betekintést a mesterségbe, ami lehetővé tette, hogy a színészi pályát egy kicsit belülről, „emberi”, és ne csak „tudományos” szemszögéből lássam, és a fenti kérdéseimre ennek alapján próbáljam meg a feleletet megtalálni. Számos beszélgetőpartnerem hívta fel a figyelmet arra, hogy a színészek, de kiváltképp az egész előadás terhét vállukon viselő főszereplő művészek csak akkor tudnak jelentőset alkotni, ha „szeretik őket”, ha a rendezőjük hisz és bízik bennük, ha kettőjük alkotói közössége zavartalanul működhet. Amikor Feri 1950-ben a Nemzetibe került, állandó státuszban három nagy rendező dolgozott ott: Gellért Endre, Marton Endre és Major Tamás. Hogy közülük melyik szerette őt? Gellért bizonyosan. Hogy a másik kettő kedvelte-e vagy sem, nem tudni. De az biztos, hogy mind a hárman bíztak benne, és pontosan tudták, hogy „kivel állnak szemben”. Mindenesetre eleinte mindhárman sokat és sikeresen foglalkoztatták. Ugyanebben az időben a politikai hatalomnak is szüksége volt Ferire és a hozzá hasonló nagy egyéniségekre. Művészi tevékenységükkel, akarva vagy sem, ők legitimizálták a „rendszert”. Az még külön jó pontot jelentett, ha a kiváló egyéniség nem „osztályidegen” volt, hanem a „munkás-paraszt” rétegből származott. Ez is az uralkodó rendszer dicsőségét növelte, az ő ideológiáját igazolta. A kultúra magas színvonalára is súlyt fektettek, hiszen ezzel (is) a „rothadó imperializmus” felett győzedelmeskedtettek. Ezen kívül – ne felejtsük el – még a múlt reflexei, emlékei, elvárásai is működtek színészekben, nézőkben egyaránt. Mindezek az okok elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a három említett rendező kitűnő előadásokat produkáljon, és az ifjú Bessenyei Ferencet képességéhez mérten használja, még akkor is, ha netán nem szerette. A mozi is meghatározó szerepet játszott a lakosság életében. Televízió nem lévén, az emberek a filmeken keresztül ismerték és szerették meg az ország színészeit – a legkisebb falvakban is. Rengeteget számított a színházi nézők számára, hogy kit, hányszor és milyen szerepben láttak a mozivásznon. Ha Ferit a filmrendezők nem is kényeztették el soha, azért ebben az időben (mint minden színész) sokat állt felvevőgép előtt, és ilyenkor gyakran alkotott kiemelkedőt, feltűnőt. Az ekkor készült filmjei: Fábrival a Vihar, de főleg a Dúvad, Bán Frigyessel A császár parancsára és a Napfény a jégen, Ranódy Lászlóval a Szakadék, a Légy jó mindhalálig és a Pacsirta, Gertler Viktorral a Láz, Szemes Mihállyal a Kölyök, Kovács Andrással a Zápor, Máriássy Félixszel a Fügefalevél, Palásthy Györggyel Az özvegy és a százados és természetesen a nagy Várkonyi-filmek – hogy csak a legjelentősebbeket említsem – a legszélesebb közönség előtt tették ismertté és rajongásig szeretetté a nevét. – Feri, hogyan élted át azt a korszakot, amelyet a színháztörténészek, rendezők, nézők úgy fogalmaznak, hogy abban Bessenyei Ferenc jelentette „a színészt”? – Bennem összegződött mindaz a színházzal szembeni erkölcsi, művészi nagyság, amit a közvetlen elődeim, például Uray, Lehotay, Csortos magukban hordoztak. Ezek az emberek a színházban semmi vacakot nem tűrtek el. – Mennyiben voltál mellettük tudatában annak, hogy egy kultúrtörténeti korszak meghatározó egyénisége vagy? – Állandóan benne voltam a legnagyobb előadásokban. Én vezettem, én fogalmaztam ezeket. És annyira belemerültem a munkámba, olyan sokat dolgoztam, hogy nem volt időm elmélkedni, pláne nem megfogalmazni ilyeneket, hogy „korszakalkotó vagy sem”. Nem figyeltem erre, dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam. De nemcsak Marton, Major, Gellért rendezett, hanem Nádasdy Kálmán is, aki egyébként az Operaház rendezője volt. Ő is bekapcsolódott a Nemzeti Színház munkájába. Innentől kezdve az ő irányításától, a vele való beszélgetésektől szárnyakat kapott az életem. Ő nem adott instrukciókat a színpadon, hanem a folyosón, két cigarettaslukk között mondta el, mi jó, mi rossz, hogyan kell tovább lépni. Ő megkoronázta mindazt a sok nagyszerű ismeretet, amit addig összeszedtem a többiektől, és amivel magamtól rendelkeztem. Leigazolta, hogy jó úton jártam, és rávezetett a „hogyan továbbra”. Egy nép a politikai vagy idegen hatalmak általi elnyomás alatt mindig a kultúrájából, a művészetéből, a nyelvéből kap erőt és lehetőséget a túléléshez. Így volt ez a XIX. századi reformkorban és a XX. század ötvenes éveiben, körülbelül a hatvanas évek első harmadáig is. Ekkor azonban párhuzamosan a politikai szigor egyes területeken megnyilvánuló enyhülésével – ennek következményeként – a kultúra, a művészet és az erkölcs területén a hanyatlás kezdődött el. Gellért Endre 1960-ban meghalt. Ezután a két másik rendező egymás elleni csatája már olyan méreteket kezdett ölteni, ami ártott a minőségi munkának. Hármójuk vetélkedéséből eladdig remek előadások születtek. 1960-tól azonban már rontották egymás teljesítményét, nem ritkán tettekkel is. Nekem három beszélgetőpartnerem – egymástól teljesen függetlenül – mesélt el olyan eseteket, amelyekben az egyik M-betűs színészeket buzdított a másik M-betűs rendező előadásain szereplő színészek lejáratására, kifigurázására. Lehet, hogy művészileg igaza volt, a hiba valóban nevetésre ingerlő, elmarasztaló kritikára adott okot: de gondolt-e rá valaki, micsoda hangulatot, munkahelyi légkört, romboló erkölcsi hatást fejt ki az ilyesmi? Feri csak akkor képes nagyot alkotni, ha együtt tud gondolkozni a munkatársakkal. A nyugodt, kiegyensúlyozott hangulat számára nélkülözhetetlen. Soha nem érdekelte, soha nem vett tudomást és nem vett részt – még büfés szinten sem – a klikkek, az érdekcsoportok kialakulását megelőző áskálódásban. Zsenisége, vitathatatlan művészi nagysága a „magányos farkas” szerepére kárhoztatta. Ezért nem ismerte az okát, csak érezte azt a Nemzetiben egyre inkább tért nyerő kellemetlen hangulatot, amit a rendezők egymással folytatott csatározása idézett elő. Vannak, akik kivirulnak az ilyen zavaros helyzetekben, akik az ebből adódó lehetőségeket ügyesen használják fel saját előmenetelük érdekében. Feri ennek pont az ellenkezője. Ő azokhoz – a nyilván többségben levő – színészekhez tartozott, akik csak örömmel és nyugalomban tudtak, akartak dolgozni. Ismétlem: szerintem Feri nem is ismerte az okokat, ő csak az idegein érezte, hogy valami nincsen rendjén. Számos róla szóló értekezésben olvastam ilyen megállapításokat: „ez idő tájt sűrűsödtek körülötte a gondok”; „ami ezután következett, az egy kivételes képességű színész küzdelme önmaga ellen – önmagáért”; „az önmagával való elégedetlenség, a változtatás igénye viszi el a Nemzetiből” stb. stb. Úgy gondolom, ezek nagy szavak, és megkerülik a problémát, illetve figyelmen kívül hagyják annak gyökerét. Egy színész akkor játszik jól, ha benne gondolkoznak, ha hisznek benne, ha szükség van rá, ha rendezője szereti, elfogadja, ők, ketten egyet akarnak, és az egymással végzett munka mindkettőjük számára fontos. Ezek hiányoztak Feri életéből, és nem a „megújulásra, a széles, nagy gesztusok, bessenyeis manírok miatt kialakult művészi válság leküzdésére való képesség”! Az orosz rendező, Grigorij Konszkij által 1961-ben színre vitt Élő holttestben (Tolsztoj) mutatott játéka az imént elmondottakat igazolja. Vagyis azt, hogy Feri a Nemzetiben (és bárhol), és ebben az időben is (és bármikor) meg tudott újulni, „modernül” tudott játszani, ha jó rendező irányította, és ezt követelte tőle. Olyan rendező, akinek fontos volt Bessenyeivel együtt dolgozni, akinek nem volt mindegy, hogy ez a kivételes színész mire képes a kezei alatt. Csakhogy a Nemzeti törzsgárdájából ekkor már nem figyelt rá senki. Major Tamás kialakította a saját csapatát, és a legkevésbé sem törődött Ferivel. Utoljára egy évvel a nagysikerű Konszkij előadás után, 1962 januárjában osztott rá szerepet (a címszerepet Brecht Galilei életében), hogy aztán soha többet, sehol ne foglalkoztassa, ne rendezze, egyszerűen kitörölje az emlékezetéből. (Ennek előtte tizenkétszer dolgoztak együtt.) Manapság kevesen vannak, akik Majorról elismerően nyilatkoznak, jót mondanak – Feri ezen kevesek közé tartozik. Csaknem minden interjújában megemlíti, és csak dicsérő szavakat ejt róla. – Feri, emlékszel Konszkijra? – Hogyne emlékeznék. Zseniális rendező volt. Szellemileg Nádasdy Kálmán méretű ember. Monumentális feladatot kaptam tőle, amit tökéletesen kellett megoldanom, úgy, ahogy azt ő ott kint, Oroszországban látta a legnagyobbaktól. – Volt olyan, hogy valamelyik rendeződdel nem tudtál együtt gondolkodni? – Inkább eljöttem, de nem álltam le vitatkozni. Ha egy színháznak a szellemi légkörével, vagy az éppen akkor ott dolgozó vezetőkkel, rendezőkkel nem voltam képes közös nevezőre jutni, akkor nekem muszáj volt onnan elmenekülnöm, mert nem tudtam neki se örömet szerezni, hiszen nem hittünk egymásban. Előfordul az is, hogy fellelkesedik az ember valamiért. Úgy érzi, máshol új távlatokat próbálhat magának teremteni. Az 1962/63-as évadban Ferinek a Galilei életén kívül még három bemutatója volt; köztük az utolsóban, Shakespeare Julius Caesarjában immár másodszor játszotta Antoniust – a szemtanúk szerint ragyogóan. Sajnos, azok a kellemetlen események, amelyekről fentebb említést tettem, éppen ekkor értek tetőpontjukra. „A divat, a közöny, a gúny a legnagyobb színészeket is bizonytalanná teszi, különösen, ha ilyenkor magukra hagyják őket”, mondta egyik riportalanyom. Bár a nekem elmesélt kínos történetek szenvedő alanya nem Feri volt, Avar István vele kapcsolatban is hasonló incidensekről számol be a Deák Attila által írt Bessenyei-kötetben: „Major ahelyett, hogy pedagógiai eszközzel próbálta volna ezt a nagydarab, élő művészt formálni, inkább gúnyt űzött belőle. Rosszízű megjegyzéseket tett a háta mögött. Miközben elismerte Bessenyeit, hogy nagy művész, mégsem irányította, hagyta kallódni. Az ilyen embereket, mint Feri, ha kell korbáccsal, de irányítani kell!” Feri nem harcos típus. Soha nem tudott okosan, diplomatikusan küzdeni az igazáért. Ő a magánéletében is azok közé tartozik, akik sokáig tűrnek szó nélkül – ahelyett, hogy idejében jeleznék, ha baj van –, és ha már nem bírják tovább, kitörnek. Holott, ha előbb szól, a probléma talán megoldható, csendben elintézhető lenne. Úgy gondolom, fél a konfliktusoktól, ezért kikerüli őket. De ha ez már nem tűnik lehetségesnek a számára, mindent felborít. Mások ugyanebben a helyzetben ott maradtak a Nemzetiben, és felvették a küzdelmet, vagy valamilyen más módon igyekeztek átvészelni a rossz időket. Feri azonban a menekülést választotta: volt színház, ahol örömmel várták. Így hát 1963 őszén – amit nyilván soha nem hitt volna, amikor 1950-ben betette ide a lábát, és amit később, egész pályájára visszatekintve alaposan meg is bánt – elhagyta a Nemzetit, és átszerződött a Madáchba. Ahol nagy szerepekkel és szeretettel fogadták. Egymás után készültek vele a nagyszerű előadások (ezeket Földes Anna a 2001-ben megjelent Bessenyei könyvben részletesen tárgyalja), amelyekben – a kritika szerint is – kiváló teljesítményt nyújtott: Büchner Danton halála 1963-ban, Miroslav Krleža Agónia és Gorkij Kispolgárok 1964-ben, Németh Lászlótól először a Mathiász panzió (amit Feri nagyon szeretett) 1965-ben, majd a csúcspont, a nevezetes Az áruló 1966 végén – hogy megint csak a legfontosabbakat említsem. És mindezeket az előadásokat egyetlen rendező irányította: Ádám Ottó. Utoljára 1966. december 22-én volt közös premierük. Feri 1967 őszén azonban visszaigazol a Nemzetibe. Mi történt közöttük, miért érezte úgy Feri, hogy már itt sem fontos az ő jelenléte – nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy a szíves fogadtatás és a számos nagy szerep eljátszása utáni újabb „hűtlenségét”, a Nemzetibe való visszamenetelét, megbocsátották-e neki valaha is a Madáchban? Az 1967/68-es évadot tehát megint „anyaszínházában”, a Nemzetiben kezdi. Eleinte minden rendben levőnek tűnik: felújítják a Fáklyalángot, és bemutatnak vele egy újabb Németh László drámát, a Széchényit. E darabban nyújtott alakítása szintén azok közé tartozik, amelyeket a mai napig emlegetnek. Mindez azonban nem változtathat azon a tényen, hogy ez a Nemzeti már nem az a Nemzeti, amelyikbe ő 1950-ben betette a lábát. Ez a színház közvetlenül a minisztérium alá tartozik (mindig is oda tartozott), ennek következtében minden politikai változás, belső villongás lecsapódik benne. Miközben a többi nagy fővárosi színházban szinte mindennemű (vagy még elviselhető) belső harc nélkül folyamatos munka folyik egyazon igazgató és főrendező irányítása alatt, addig az ország első színházát, a Nemzetit naponta érik a változások. A hivatali versengések közepette ugyan kinek lenne fontos odafigyelni még a színészekre is? Különösen azokra, akik „mindig hőzöngenek, akikkel mindig baj van?” Feri teljesen magára marad. Mozifilmekben is egyre ritkábban foglalkoztatják: a „modernség” oda is betört. Az ifjabb rendezői nemzedéknek nincs szüksége kimagasló művészekre, egyre inkább a csapatmunka, az önkényes rendezői felfogás és nem az írói szándék, a megírt szöveg uralja a készülő alkotásokat. Ezekhez a kedvezőtlen külső körülményekhez, negatív változásokhoz még az is hozzájön, hogy Feri egyetlen művészi párthoz sem tartozik. Képessége soha nem kényszerítette, hogy munkatársakat gyűjtsön maga köré, saját csapatot alakítson ki vagy egy meglévőhöz csatlakozzon. Őrá, az ő munkájára eddig ilyen „mankók” nélkül is mindig szükség volt! Hiába készülnek továbbra is jó előadások közreműködésével (az 1970-ben ismét bemutatott Bánk bán, az Ivanov, Az Arbát meséi), a Nemzeti a közönség számára ekkorra már „kiment a divatból”. Üres nézőterek előtt játszanak – kitűnően. Egyik utolsó bemutatójával, Neil Simon – számára még nagyon idegen – bulvárdarabjával, Az utolsó hősszerelmessel sem az a baj, hogy nagy történelmi hősök megformálása után „a sliccével kell játszania benne” – ahogy ő ezt számtalan interjújában kifejtette –, hanem az, hogy ezt a szerepet nem a komoly drámaiak mellett, hanem helyettük kapja. És az, hogy ennek szükségességét nagyon ügyetlenül, pedagógiailag teljesen helytelenül próbálják a színház vezetői vele elfogadtatni. Ahelyett, hogy beszélgetnének vele, ezt a számtalanszor idézett, elhíresült mondatot vetik oda neki: „Veszítsd el végre a történelmi arcodat”. Annak a Bessenyeinek, aki nemrég ugyanitt Széchényit, Kossuthot játszotta. Pedig a fiatal rendező, Iglódi István (csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt Konszkij) azok közé tartozik, akikkel „együtt tud gondolkodni”. Iglódi képes rá, hogy egy „megújult”, a bulvár műfajhoz illő Bessenyeit állítson színpadra. (És a partnernői sem akárkik: Váradi Hédi, Kohut Magda, Dániel Vali.) Egyébként Feri szórakoztató vígjátékokat eddig és ezután is mindig nagy kedvvel játszott. Az Arbát meséiben, A szabin nők elrablásában és később az András kovács királyságában megmutatta, hogy szeret és tud bolondozni a színpadon is. Filmszerepei közül neki és a nézőknek is kedvencei közé tartozott a Napfény a jégen (1961), a Délibáb minden mennyiségben (1962), a Fügefalevél (1965) és A koppányi aga testamentuma (1967) bohókás figurái. Feri és a magyar nézők szerencséje, hogy a kőszínházi keserűségekért az ekkoriban fénykorát élő nyári játékok és tévéfilmek kárpótolják őket: az Úri muri, a Dózsa, a Csinom Palkó, A szabin nők elrablása, a Gül Baba előadásai és Zsurzs Éva tévéfilmjei. Bessenyei Ferenc azonban nem érheti be ennyivel. Ő többet akar, és nem látja be, hogy ezt a többet a megváltozott politikai, társadalmi, erkölcsi és etikai körülmények figyelembevételével, és ezek esetleges legyőzésével, kikerülésével vagy kihasználásával lehetne csak létrehozni. A megfontolt, diplomatikus cselekvésre most sem alkalmas. Így hát egyetlen lehetőségként újra a menekülést választja. 1973: Tevje és Othello „Hogy miért a Madáchot választottam? Hát például nem emlékszem, hogy a Vígszínház hívott volna. Az első Madách színházi kiruccanásomkor Both Béla volt az igazgató, és hívott, hogy eljátsszuk Illyés Gyula Kegyencét. Aztán erre műsorpolitikai megfontolásokból akkor nem került sor, majd igazgatóváltás történt. Bár szép szerepeket kaptam, 1967-ben mégis visszaszerződtem a Nemzeti Színházba. De tudod mit, nem kell ezt a Nemzetibe való visszatérést sem hangsúlyozni, mert én mindig és mindenütt azt csináltam, amit ott tanultam Gellérttől, Nádasdytól, Várkonyitól, Majortól. Amit tőlük tanultam, azt működtettem tovább, amikor átmentem valamiféle edzőcserére. Mert vannak buta helyzetek, s azokat a színész csak így tudja kivédeni. Vitatkozni nem szeretek, sértegetni nem szeretek – mert akkor írhatom a bocsánatkérő leveleket”, idézi Feri szavait Deák Attila a róla szóló könyvben. 1972 nyár elején két fontos, Feri további pályáját alapvetően meghatározó dolog történt. Egyfelől hírt kapott arról, hogy az Operettszínház tervbe vette a Hegedűs a háztetőn című nagysikerű musical bemutatását az ő főszereplésével, másfelől Labanc utcai albérletében meglátogatta Ádám Ottó, aki legnagyobb szerepe, az Othello ismételt színrevitelének és ezzel természetesen egy újabb Madách színházi szerződésnek a tervét hozta magával. Mindezek a tervek azonban egyelőre még távolinak tűnnek, először a nyár jön és vele egy nagyon kellemes kiruccanás: A szabin nők elrablása a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Kiváló együttes gyűlik össze: Bilicsi Tivadar, Tolnay Klári, Domján Edit, Kállai Ferenc, Bodrogi Gyula, Voith Ági, Egry Márta. Feri a „rossz utakra vitt” tanárt alakítja, és estéről estére jókedvűen bolondozik a szolgálóját megformáló Domján Edittel. Az előadások után a Budai Parkszínpadon játszó színészekkel „bulizunk”, és ekkor kerülünk közelebb a Bodrogi házaspárhoz és a Domján-Szécsi kettőshöz. Hónapokon keresztül Bodrogiék lakásán töltjük a szabad estéket, ahol Gyuszi tanácsokkal látja el Ferit Tevje megformálásához. Ősz végén aztán eldől a nagy kérdés: Vámos László engedélyt kap a musical bemutatásra, a Nemzeti pedig kiadja Ferit az Operettszínháznak: megkezdődhetnek a Hegedűs a háztetőn próbái. Azt hiszem idő- és papírpocsékolás lenne sokat időznöm ennél a produkciónál. Senki számára nem volt és nem kétséges ma sem, hogy Feri élete egyik legjobb alakításával minden korra érvényes, élvezhető, örök életű Tevjét vitt színpadra. Ahogy Kovács Zsuzsa a második részben elmeséli: ezekben a hónapokban az egész ország az Operettszínházra figyelt, a színészek csapatostul jöttek megnézni az előadást és ünnepelni a boldog színészeket. A diadal és öröm tökéletes volt, miként erről Földes Anna a korabeli kritikák feldolgozása után a Bessenyei című könyvben beszámol: „A fogadtatás ezúttal egyértelműen és egyhangúan lelkes. A közönség tombolva ünnepli az előadást, a kritikusok levelenként és koszorúban is kínálják a babért”, áll az 1973-as bemutatást méltató szövegben, majd a második, 1985-ös utániban: „A legértékesebb dicséretet Bessenyei a legilletékesebbtől kapja. A komponista Jerry Bock, aki csak a felújításon láthatta a magyar tejesembert, elragadtatva nyilatkozik az előadásról. Bessenyei ‘az egyik legkitűnőbb Tevje, akit valaha láttam. Talán nem is játszotta még soha ezt a szerepet ilyen hatalmas, robosztus egyéniség. És micsoda roppant hangja van’.” Feri gyakran kezdi dicsérő mondatait ezzel a megfogalmazással: „Köszönöm a sorsnak, hogy...”, és jön az éppen aktuális alkalom megnevezése. Ebben az esetben ez a betanult frázis tökéletesen fedi a valóságot: Feri valóban hálás, hogy eljátszhatja Tevjét. Amióta én ismerem, biztos, hogy soha nem vágyott ennyire szerep után, és soha nem izgult ennyire, hogy megkaphassa, azaz hogy színháza – ekkor még a Nemzeti – kiadja (akkoriban ugyanis az ilyesmi még nem általánosan bevett szokás). Örömét csupán mérsékli, de nem törli el teljesen az első bemutatót pár hónappal követő betiltás sem. A Hegedűs diadalmenete után a fentebb említett terv második felének megvalósítása következett. Ádám Ottó, a Madách Színház igazgatója levélben kérte igazgatótársától Bessenyei Ferencnek 1973 őszétől a Nemzetiből a Madáchba történő átszerződésének engedélyezését. Ottó kifejezetten az Othellóra hívta Ferit, ennek próbái már 1973 tavaszán megkezdődtek. És ezzel eljutottam Feri pályájának legfurcsább, legkényesebb, legtragikusabb és egyben az egyik leginkább feldolgozott, kitárgyalt állomásához. A bemutató óta eltelt 31 évben szinte senki nem nyilatkozott Feriről hivatalosan, nem beszélt barátian vele anélkül, hogy ezt az Othellót ne említette volna meg. Úgy gondolom, e témával kapcsolatban az embereket három részre lehet osztani: 1. akik dicsérték a velük szembenállót, és szapulták a távollevőt; 2. akiknek egyértelműen és bevallottan tetszett a Madách színházi előadás; 3. akiknek nem tetszett, sőt felháborodtak rajta. Azt hiszem, a gyarló emberi természetből az következik, hogy az első csoportba tartozók voltak, vannak többségben. A másodikba a hivatalosan megszólalók és a jobbára fiatalokból álló közönség nagyobb része került; a harmadikba azok, akik visszautasították, vagy valamilyen okból nem fogadták el Shakespeare drámájának ezt a feldolgozását. Az általános vélekedéstől eltérően ezek között még kritikusok is akadtak, való igaz, hogy sokkal kisebb számban, mint a lelkendezők. Othello-ügyben már írtam egy hosszabb értekezést, amit egy szakembernek is odaadtam. Ő nagyon udvariasan, sőt kedvesen közölte velem, hogy írásomból egyértelműen az derül ki, hogy se a színházhoz, se Shakespearehez, se az emberi természethez nem értek semmit, így hát az egyetlen hasznos dolog, amit tehetek, ha a papírlapokat begyújtásra használom a hozzám legközelebb eső kályhába. Se megbántani nem akart, se én nem vettem annak jóakaratú tanácsát: mindössze nem fogadtam meg. Már az 1987-ben megjelent első könyvemben vettem magamnak a bátorságot, hogy a színházról egy laikus néző, egy itt, most, ebben a világban élni kényszerülő állampolgár szemszögéből elmondjam a véleményemet. Akinek a mindennapi életünk védelmében – úgy gondolom – joga van tiltakozni az ellen, hogy bárhol, bárki, bármilyen ürüggyel a „gonoszt” szimpatikusnak ábrázolja, mutassa be. Pedig akkor sokkal kevésbé voltam erre felkészülve. Most körülbástyáztam magam a korabeli kritikákkal, az azóta könyvekben megjelent összefoglaló visszaemlékezésekkel, és nem utolsósorban az ennek a könyvnek második részében szereplők gondolataiból, nyilatkozataiból levonható tanulságokkal. Mielőtt tovább mennék, fentebb említett és elégetésre javasolt tanulmányomból idézek néhány gondolatot, hiszen ott már összefoglaltam, amit erről a témáról elmondani szeretnék. Álláspontom kifejtéséhez egyrészt onnan merítik erőt, hogy az megegyezik a Feriével, másrészt, hogy a nagy sajtóováció közepette azért akadt kritikus, aki dacolva a divattal, a többség elismerő véleményével, azt mondta, amit Feri: tudniillik, hogy Shakespeare nem ezt írta meg, hogy az Othello nem arról szól, amit ezen az előadáson bemutattak. Az a kritikus volt ez, aki felháborodásának adott hangot, amiért Jágó, azaz egy olyan valaki kocsiját halmozzák el a nézők virágokkal, aki – legalábbis a színpadon – percekkel előtte több ember halálát okozta, és akiről ma már tudom, hogy cikkét egy, a látottakon felháborodott színészkolléga tanácsára – sőt mondhatnám, felkérésére – írta meg. A probléma azonban sokkal nagyobb annál, minthogy egy darabot nem az író szándékának megfelelően mutattak be. Az Othello ma egyike a legidőszerűbb, legjellemzőbb társadalmi drámáknak, mert szinte minden emberi kapcsolat megtalálható benne. Tehát nem történt volna semmi, ha mondjuk a Charley nénjét – csakhogy mondjak egy címet – értelmezi át a rendező, így viszont – úgy gondolom – fel kell sorolnom az ellenvetéseimet a barátságok, a szerelmek, egyszóval az emberi értékek védelmében. Sőt, talán még az is igaz, hogy Ferinek, és a mellette eltöltött 31 évnek tartozom ezzel. Azonkívül mindazoknak, akik – Agárdytól Vitrayig – róla azóta valahol, valamit nyilatkoztak. Mert ők mind elmondják, hogy mennyire megdöbbentek az Othello Madách-beli felújításán, miközben nem derül ki mindig világosan, hogy felháborodásuk az előadásnak vagy pedig Feri –esetleg gyenge – teljesítményének szól-e. De azt minden nyilatkozó megjegyzi, hogy akkor, ott egy óriást taszítottak le a trónjáról. Vitray Tamás például ezt írta a 2001-ben megjelent Bessenyei című könyv előszavában: „A Madách színházbeli előadás végén a könnyeimmel küszködtem. Hogyan lehetett ezt az óriást olyan helyzetbe hozni, hogyan lehetett ennyire visszaélni Shakespeare szellemével és a színész örök kiszolgáltatottságával, hogy Jágót főhőssé magasztalják Bessenyei Othellójával szemben?!” Az előadás arra a rendezői felfogásra épül, hogy Othello „kövület”, akinek „saját erkölcsi rendje van, amin nem tud változtatni.” Nos, Bessenyei-Othellónak az erkölcse az egyetlen erkölcs, ami méltó az emberhez, és amit, ha nem is magától, de embertársától mindenki, még a rossz ember is elvár. A hűség, az őszinteség, a megbízhatóság nem egyéni erkölcsi normák, hanem olyasmik, melyekre a társadalmak, az emberi közösségek felépülnek. És ahol ezek nincsenek meg, nos, ott olyan züllés, boldogtalanság, bizonytalanság keletkezik, mint amilyen most a világot, a mi világunkat is uralja. Bessenyei-Othello, azaz egy tisztességes ember nem „nem tud”, hanem nem akar változni. Ezt a megingathatatlan morális magatartást csak az ellenkező tábor szokta „kövületnek” nevezni, hiszen magukat csupán haladónak, az élet változásait, követelményeit figyelembe vevő, okos embernek szeretik feltüntetni. A Jan Kott értelmezésére épülő Madách színházi Othello előadás szerint Jágó egyrészt „nem vacak” ember, másrészt „baromi okos, mert másképp nem elképzelhető, hogy ujja köré tudja csavarni a többieket.” Csakhogy ez nem igaz. Ez a beállítás azt a hamis látszatot kelti, mintha az embert el lehetne választani a tetteitől. Igaz, hogy megölt, megbecstelenített ezt-azt, de különben olyan aranyos figura: ez nem elfogadható magyarázat, legalábbis semmilyen körülmény között nem szabadna annak lennie. Én évek óta folyamatosan azon csodálkozom – amit bárki lépten-nyomon megtapasztalhat –, miként lehetséges, hogy elismerten buta, közönséges emberek értenek leginkább az ügyeskedéshez. A gazsághoz, mások becsapásához, kihasználásához, nem ész és tehetség, hanem nagypofájúság, magabiztosság, kétszínűség, lelkiismeretlenség és ezekhez hasonló tulajdonságok kellenek. A törtetők nem mindig okosak, nem mindig tehetségesek. Többnyire nem azok, mert ha azok lennének, a mostani világ nagyon jól állna. De hát, mint tudjuk, nem áll jól. Az pedig sajnos az emberi természet egyik legalapvetőbb sajátossága, hogy a gyanúnak a puszta árnyéka meg tudja mérgezni a legszilárdabb bizalmat is. Gondoljunk csak Rossini Rágalomáriájára. Pláne ahhoz nem kell a rágalmazónak különösen okos és jó színésznek lennie (mármint az életben), hogy olyan valakit kergessen őrületbe, akinek – mint jelen esetben Othellónak – egyébként is minden oka megvan a féltékenységre. „Jágó tehetséges”, az említett kritika ezt a kijelentést kifogásolta a legjobban. Az nyilván nem vitás, hogy Othellónak nagyon jó katonának kellett lennie, különben nem őt, az idegent, a színes-bőrűt választják a velenceiek hadvezérüknek. Nos, egy jó vezér – amint minden jó vezető – éppen attól „jó”, hogy megfelelő embereket képes kiválasztani maga mellé, helyez a különböző, őt segítő, felelős tisztségekbe. Az biztos, hogy Othello kedvelte Jágót, de szimpátiája nem tévesztette meg abban, hogy meg tudja ítélni: Cassio többet ér nála, azaz tehetségesebb, okosabb, alkalmasabb a hadnagyi posztra. Jágó is tudja ezt, nem hiába folyamodik alantas eszközökhöz kinevezése érdekében, amit saját maga árul el: „Három nemes személyesen járult elé, hogy engem válasszon hadnagyává. De ő (már mint Othello) cikornyás katonai frázisokkal tért ki nékik.” Gondolom, ez azt jelenti, Othello a Jágó érdekében protekciót kérőknek szakmailag elmagyarázta, miért tartja Cassiót alkalmasabbnak a hadnagyi feladatra. Mészöly Dezső és Koltai Tamás is úgy véli, hogy Ádám Ottó az előadást Othello és Jágó egymás iránt érzett szeretetére építi. Othello részéről ez nyilván igaz is volt, de mit mond erről Jágó Shakespeare tollából: „Süllyedjek el, ha nem gyűlölöm őt.” Koltai Tamás írja: „ez a ‘szeretetvallás’ válik az előadásban a dolgok irányítójává.” Mészöly Dezső szerint is Jágó szeretete Othello iránt, illetve ennek a féltékenység miatt gyűlöletbe való átcsapása az a lélektani dráma, amire a rendező felépíti előadását. Csakhogy ez túlhangsúlyoz valami kevésbé lényegeset, és tökéletesen figyelmen kívül hagy valami sokkal fontosabbat, sőt időszerűbbet: a pénzért minden gazságra képes viselkedés problémáját. Mert Shakespeare szövege szerint erről (is) van itt szó: Jágó egész egyszerűen kihasználja Othello barátságát, tudatosan, előre megfontolt szándékkal, miként ezt a darabnak rögtön a kezdetén az első felvonás első színében maga mondja el: „Szolgálom őt, de önmagam javára. Van viszont, ki szolga köntöst, szolga arcot ölt, de szívét önmagának őrzi meg. S míg tetteti, hogy dolgozik uráért, csak hízik rajta, s megtömve zsebét magának hódol. Őt szolgálom, de csak magamra nézek. Látszat csupán, hogy hűség, szorgalom hajt – A magam haszna, Isten a tanúm!” No hát ezeket a gazságokat kedvesen, huncutul, dalolva, gitározva elmondatni, a barátság, azaz egy tiszta emberi kapcsolat kigúnyolása, és a gonoszság, a mások bizalmával való visszaélés elbagatellizálása. És ez az a pont, ahol ez a probléma túlnő a színház keretein. Feri biztos, hogy soha nem vett volna részt ebben az előadásban, ha előre tudja, milyen felfogást fog képviselni. A rendező bizonyára vázolta elképzelését, de Feri szokása szerint valószínűleg nem őrá figyelt, hanem csak arra a lehetőségre gondolt, hogy újra találkozhat élete legnagyobb szerepével és sikerével. Az is az ember egyik sajátja, hogy nem tudja elképzelni, a másik nem úgy gondolkodik, ahogy ő, és nem ugyanaz a cél hajtja, mint őt. Csodálható-e, hogy ezt a mindig valami többet, jobbat akaró, nyugtalan művészt felizgatta annak lehetősége – és ezért alaposabb megfontolás nélkül kapott rajta –, hogy megmutathatja, érett fejjel és a szerephez illő életkorban még jobb lehet kedves szerepében? A bemutató után Feri nem önmagát siratta, hanem a világot. Az ember méltóságának, az emberi értékeknek sárba tiprását. Azt a színházat, amiért élt, amiben hitt, ami a nézőket arra buzdította, hogy igazak, értékesek, tiszták legyenek. Feri a világot, a színházi közéletet félti a vacakságtól, a lelkekben kárt előidéző rendezői felfogásoktól, mert az olyan társadalmat eredményez, mint amilyenben most élünk. A legtragikusabb történések azonban nem a színpadon, hanem a nézőtéren, a nézők lelkében zajlottak le. A társadalom nagy része ugyanis akkor már így működött; egyre több ember hajlott arra, hogy olyan alantas módszerekkel igyekezzen érvényesülni, mint Jágó. Csak addig szégyellték ezt a fajta magatartást. Így viselkedtek ugyan, de még tudták, hogy nem ez a helyes, ezért próbálták titokban tartani. És ez az előadás, jobban mondva ennek elsöprő sajtó- és szakmai sikere azt sugallhatta nekik, hogy nem kell tovább szégyellniük, hogy vacakok, hazudósak, árulók, hűtlenek, becstelenek. Hiszen lám, nem a tiszta, hűséges, becsületes Othellónak van sikere, hanem Jágónak. Ő kapja a tapsot, a kitüntetést, érte rajong mindenki. Gábor Miklós és Major Tamás nemcsak azért bukott meg Jágó szerepében az 1950-es években, mert gyengébb alakítást nyújtottak, mint Feri, hanem, mert az akkori nézők még undorodtak a Jágó-típusú emberektől. Feri akkor nyugodott meg, amikor ezt felfedezte, és így bebizonyosodott számára, hogy nem ő lett rosszabb színész, hanem a világ változott meg, tagadta meg régi erkölcsi normáit. Feri ekkor jött rá arra is, hogy mindaz, amit ő képviselt, amire rátette az életét, amiért szerinte érdemes élni és dolgozni, visszavonhatatlanul elveszett, fölöslegessé vált. De becsületesen azt mondja, hogy a régi világ, az erkölcsök eltemetésében azáltal, hogy nem állt fel, hanem végigcsinálta az előadásokat, maga is kivette a részét. Feri úgy fogalmaz, hogy az előadásban való részvétellel „mi” mondtuk ki a benne rejlő vacak viselkedésre az áment. De azzal védekezik, hogy egy színész nem adhat vissza szerepet, azt kell játszania, amit a rendező rá oszt. Azonkívül nagyon nem is védekezhetett, mert akkor rásütötték volna, hogy a saját sikertelensége miatt teszi. Feri abban hisz, hogy a színháznak csak akkor van létjogosultsága, sőt kifejezetten az a feladata, hogy az embereket szépre, önmaguk és mások megbecsülésére, egyszóval a jóra tanítsa. Csak így válik, illetve válhat a színház társadalmilag értékes, sőt nélkülözhetetlen intézménnyé. Mindannak, amit leírtam, kizárólag ebben az összefüggésben van értelme. Nos, körülbelül ennyi volt, amit még könyvem írása előtt az Othellóról megfogalmaztam. Ehhez az azóta nyert tapasztalataim, újonnan szerzett ismereteim alapján még a következőket fűzöm hozzá. Se Shakespeare, se Jan Kott, se Ádám Ottó, se Mészöly Dezső nem talált ki semmi újat, amikor rájött, hogy az „ördög akkor a legveszélyesebb, amikor álruhát ölt.” Ez az alapvető igazság már az ember megteremtése után a paradicsomban világossá vált: a csábító kígyó nem rohadt gyümölcsöt, hanem a kert legszebb almáját kínálta Évának. A Biblia és az egyháztanítók a kezdetek óta nem szűnnek meg erre figyelmeztetni az embereket: a gonosz legnagyobb csele, hogy a csepp mérget a legkívánatosabb étek közé keveri. A művészetnek éppen az az egyik feladata, hogy ezt az emberekre állandóan leselkedő veszélyt feltárja, a gonoszt egész rútságában leleplezze. Nem pedig az, hogy szimpatikussá tegye. A Madách Színház Othello előadásának legnagyobb, és ha úgy tetszik, egyetlen hibája (bűne), hogy Jágót, ezt a velejéig romlott embert – és vele tetteit – „merész lendületű ‘sármőrként’ állította a zömmel fiatalokból álló, fogékony közönség elé. Kinevettek, amikor színészek előtt azt mondtam, hogy a világ romlásáért ez az Othello, és az ehhez hasonló előadások is felelősek. Számomra furcsa, hogy éppen ők nem hisznek a színház ember- és társadalomformáló erejében. Feri viszont azok közé tartozik, akik töretlenül, egy életen át hirdetik, hogy színházat csak akkor érdemes csinálni, csak akkor érdemes rá pénzt és energiát költeni, ha nem önmagát, hanem az emberek javát szolgálja. „Ha egy színész egy néptanító erkölcsi szintjére felküzdi magát, már nem élt hiába”, Ferinek ez az ismert, számtalanszor elmondott kijelentése nem puszta szólam, hanem a mélységes hivatástudat és a színház és az emberek iránti elkötelezettség kifejeződése, megvallása. „A gonosz felmutatása még senkit nem riaszt el annak megtételétől. De a tiszta történet felkeltheti az emberekben az önbecsülésnek, az emberi méltóságnak, az önbizalomnak azt az érzését, amelyre szüksége van neki és a társadalomnak is. Semmi másra nincs szükség! Az erkölcs a legsérülékenyebb bennünk, az erkölcsi energiánk a legsérülékenyebb; azt lehet kiűzni rossz befolyással, rossz példával, azt lehet a legkönnyebben kikezdeni!” – foglalta össze gondolatait a színészet feladatáról Feri 1976-ban. Végezetül az a tény sem hanyagolható el, hogy Feri nagy hibát követett el, amikor belement egy olyan munkába, ahol a rendező nem őt „szerette”. Neki és a hozzá hasonló nagy formátumú színészeknek, ha főszerepet, drámai hőst alakítanak elengedhetetlenül szükséges, hogy akivel együtt dolgoznak, az rájuk építse, köréjük rendezze az előadást, őket tartsa a produkció legfontosabb tényezőjének, és igenis őket szeresse a legjobban. Egyik beszélgetőpartnerem mesélte, hogy Kerényi Imre azért tudott Ferivel kisebb szerepet is sikeresen eljátszatni, mert „lélekben letérdelve elé imádta”, és így instruálta. Koltai Tamás Színházfaggató című könyvében viszont ezt írja: „Ádám Ottót egyetlen szereplő, Jágó lélektanán kívül semmi más nem érdekli a darabban.” 1973-tól – Mit tettél, ha a körülötted levőkkel nem sikerült közös nevezőre jutnod? – Megpróbáltam a rendezővel kielemezni a darabot. – És ha éppen ezt nem lehetett? Mert a „hiba” az ő elképzelésében vagy tehetségtelenségében vagy, felkészületlenségében rejlett? Egyáltalán mit tehet ilyenkor egy színész? – Visszanyúl az íróhoz, és úgy próbálja csinálni a maga dolgát, ahogy ő helyesnek tartja. És lelkiismeretesen megvizsgálja, hogy kinek van igaza. – Amikor észrevetted, hogy már nem lehet „kitenni a szívedet az asztalra”, hogy már nem lehet becsületesen küzdeni, hogy a hőst játszó színésznek már a színpadon is mindenféle trükköket kell bevetnie, hogy hatást érjen el, és mondanivalóját közölni tudja, nem tudtál volna-e te is egy kicsit cinikusabbá, körmönfontabbá, „modernebbé” válni? – Nem képviselhetek mást, mint ami meg van írva. Azok a szellemek, akik az általam játszott darabokat írták, nem ezt a romlott világot képviselték. Hozzám, az én egyéniségemhez az igazságok, a valódi emberi értékek tartoznak. Ezen én nem tudok erőszakot tenni, mert én ebben hiszek. – A siker kedvéért sem? – Nem, azért sem. Nem vagyok hajlandó bármit reprodukálni. A rendező nem tehet bárhova. Az emberiségnek, azaz az emberiességnek van egy szelleme. Hozzám ez a szellem tartozik. Nemcsak nem tudom, de nem is akarom ezt a mostani világot képviselni, sem kijátszani; inkább belehalok.” Bármit mond tehát a lelkendező – Jágó „kedves” figuráját a színjátszás egyik nagy mérföldkövének kikiáltó, Feri számára mindössze néhány kétes értékű dicsérő szót tartogató – hivatalos kritika (többsége), Feri ezután is rendíthetetlenül abban hisz, hogy az írók az emberi méltóságról írtak, és ő továbbra is csak ezt akarja közölni a világgal. A Prológus Bessenyei interjújában a következő helyen: „Mondhattam volna azt, hogy nem játszott senki olyan meghatóan királyt, mint te”, eredetileg a király szó helyett gyilkos állt. Mikor ezt a pár sort egy színésznek megmutattam, ő azonnal tiltakozott: „Nem, ez így nem jó. Feri sohasem játszhatott volna gyilkost. Azt nem lehet neki mondani, hogy játssz el valakit, aki vacak. Csak olyan figurát lehet vele eljátszatni, amilyen ő maga. Ő pedig minden porcikájában nemes.” John Wayne-ről, a vadnyugati filmek rettenthetetlen hőseit játszó filmszínészről azt mesélik, hogy szülei nem kereszteltették meg. Amikor felnőtt, és hallott róla, hogy a kereszténység körülbelül első öt évszázadában sokan csak a halálos ágyukon vették fel a keresztséget, mert mindenképpen üdvözülni akartak, úgy döntött, ő is ezen emberek példáját követi, s így csak élete utolsó pillanatában vált hivatalosan az Egyház tagjává. (A keresztség ugyanis nemcsak az áteredő bűnt, de minden személyes bűnt és annak következményét eltörli. Ha tehát valaki a halála előtti utolsó pillanatban keresztelkedik meg, nemhogy a pokolba, de még a tisztítótűzbe sem kerül, azonnal a mennyországba jut. Milyen egyszerű, gondolhatják sokan: csakhogy a katolikus tanítás szerint a veszély óriási. Ugyanis akiről a keresztség nem mossa le az áteredő bűnt, az – még ha egész életében csak jót tett – nem juthat Isten színelátására. Nem beszélve arról, hogy hiába tervezi valaki ilyen „egyszerű” úton elérni az üdvösséget, egy váratlan, halálos kimenetelű baleset könnyen elütheti tőle. Isten nem osztja „ingyen” azt a kegyelmet: kevés embernek adja meg az időt az utolsó pillanatban történő tökéletes bűnbánatra és az ezt követő szentség elnyerésére. Ezt a lehetőséget valószínűleg csak azok számára tartogatja, akik életükkel kiérdemelték ezt a különleges kegyet – például Nagy Konstantin császárnak.) És – ha igaz a róla szóló történet – John Wayne-nek is, hiszen ő is azok közé tartozott, akik egész életükben „jó ügyet” szolgáltak. Ugyanis felőle az a hír járja, hogy szerződéseiben kikötötte, csak „tiszta” filmekben hajlandó játszani, azaz olyanokban, ahol a jó és a rossz világosan elválik egymástól (nem úgy, mint a manapság bemutatott művekben), és a végén mindig a pozitív hős győzedelmeskedik, akit természetesen ő személyesít meg. A színészről készült portréfilmben fiatal amerikaiak vallottak arról, hogy John Wayne filmjeiből tanulták meg a hazaszeretetet. Így ezek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy ebben a soknemzetiségű államban megszületett a hazafias érzés, a tipikus amerikai öntudat. (Mind a müncheni olimpián, mind első, 1977-es amerikai utamon éppen ezt találtam az amerikaiakban a legfeltűnőbbnek.) James Stewart szintén csak pozitív hősöket volt hajlandó játszani, amit ő is írásban rögzített. Hogy Cary Grant kikötött-e ilyesmit, erről nem hallottam semmit, de hogy a nézők őt sem fogadták volna el soha negatív szerepben, az biztos. Másik nagy-nagy kedvencem, Robert Mitchum nem volt ennyire „kényes”: ő nem ragaszkodott a pozitív hős-szerepekhez. Sőt, a lexikonok szerint az ő nevéhez fűződik a filmtörténet három leggonoszabb filmjének három leggonoszabb szerepe. Remekül játszotta őket, csakúgy, mint máskor a legnemesebb figurákat. Színészi kvalitásából semmit nem vont le, hogy gyilkosként, rablóként is megjelent a filmvásznon. A közönség a jót és a rosszat is elfogadta tőle. De azt hiszem, hiába szerették, hiába volt ő is a nézők kedvence, Robert Mitchum soha nem vált az amerikaiak, különösen az ifjú amerikaiak számára olyan legendává, bálvánnyá és példaképpé, mint John Wayne. Feri ugyan soha, sehol – se a színházban, se a filmgyárban – nem kötött ki semmit (nem is tehette volna), mégis egész lénye, múltja, viselkedése azt sugallja, hogy „magyarnak lenni egy nép sorsához illő magatartás”, és hogy „a színház az emberi szellem tisztessége, az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik.” Ezek azok a gondolatok, amelyek szerint dolgozni akart, amelyeket úton-útfélen hangoztatott, és amelyeket 1976-ban így fogalmazott meg: „A színháznak az emberi tisztességnek, nagyságnak, hősiességnek kell megbecsülést szereznie. A színház az egyetemes magyar kultúra gerincvonalában kezdődött, és ott is van a helye. Ha a perifériára züllik, akkor megalázó arra is, aki nézi, arra is, aki csinálja. A színházak a lenyűgöző példáknak, szellemeknek temploma. El tudja valaki képzelni, hogy egy témájában, eszközeiben brutális mű hatásában nem brutális? A színháznak a Csehov által megfogalmazott általános érvényű elvárásokat kell hirdetnie: ‘Az ember legyen mindenben szép: arcban, ruhában, lélekben, gondolatban!’ A tragédiák tanulsága: hogyan dönt az ilyen felismerések pillanatában a drámai hős? És mert jól kell döntenie, a tanulság is hasznos. Hiányolom a döntéseket a mai magyar színpadokon. Nem lettünk egy kicsit Poloniusok, akiknek ‘bohózat kell, vagy trágár adoma, különben elalszik?’ Mit vár a művészet a durvaság, a kegyetlenség örökös fitogtatásától? Hogy majd elmegy az emberek kedve a durvaságtól a durvaság láttán? Nem érne többet egy jó szó, egy tiszta gesztus, amely az ember méltóságára emlékeztet?” És mivel Feri nemcsak „prédikálta”, de komolyan is gondolta ezeket a mondatokat – és dolgozni is ezek szellemében akart –, az 1970-es évektől kezdődően egyre nagyobb konfliktusai támadtak egyre „modernebbé” váló világunkkal. 1980 elején újra megválik a Madáchtól. Az Othello óta „érezni lehetett, hogy egyre jobban cikizik”, jellemezte azokat az időket egyik kollégája beszélgetésünk során. Az ezúttal hét évig tartó Madách színházi tagsága alatt sok mindenfélét játszott. Próbálkoztak ezzel is, azzal is; elővették a Széchényit, bemutattak vele egy újabb Németh László művet, a Colbertet, játszott Bródyt, és mai magyar írók darabjait, sőt egy monodrámát is: Hemingway-t alakította Hochhuth (gyengén megírt) művében. Valójában ezek az előadások – akár jók voltak, akár nem – végül is nem igen számítottak, többnyire érdektelenségbe fulladtak, nem mozgatták meg sem az ő, sem a közönség, sem a közvélemény fantáziáját. Ma alig emlékszik rájuk valaki. Ami viszont alaposan és örömteli módon „megmozgatta” Ferit, az az 1974 szeptemberében elindult „új művészi élete”, önálló estjeinek sorozata volt. Erről bővebben a második részben Gyarmati István mesél majd, aki alkotó társaként ment vele ezekben a gyönyörűséges években, amikor „nem akadt az országnak olyan eldugott falva, olyan kicsiny művelődési háza vagy kocsmája, ahol Feri fel nem lépett volna, ahova nem vitte volna el az emberi szellem méltóságát hirdető írók üzenetét.” Ezek az esték és a gazdag nyári programok, szabadtéri színházi produkciók, no meg a rengeteg tv-játék és tv-film, amelyekben szerepelt, továbbra is megadta neki a munka, a hivatása örömét, a nézőknek pedig azt az élményt, amit Bessenyei Ferenc játéka jelent. 1980-tól ismét a Nemzeti Színház tagja, ahol ebben az időben születik a következő anekdota: A színház portásnője rászól egy befele igyekvő férfira: „Ide nem lehet csak úgy bemenni!” „Én vagyok az igazgató”, válaszol a fenyegető hangra az úriember. „Azt mindenki állíthatja”, dörgi le a Nemzeti bejáratánál évtizedek óta folyamatosan őrködő portásnő. De akárki jön, és lesz ideig-óráig a Nemzeti mindenható ura és egy újabb csapat vezére, egy dologban mindegyikük egyetért: Bessenyei Ferencre nincsen szüksége. Feri 1981-ben, 62 éves korában azzal a felkiáltással: „Nem vagyok hajlandó saját visszaminősítésemhez asszisztálni”, benyújtja nyugdíjaztatási kérelmét, amelyet az akkori vezetőség azonnal és megkönnyebbülve elfogad. Noha nem sokkal később visszamegy (még ma is a Nemzeti-Magyar Színház rendes, szerződésben levő tagja), soha többet nem lesz színháza „szerves” része. Soha többet nem fognak itt úgy tekinteni rá (az egy Sík Ferenc kivételével, de róla majd később), mint a „saját kutyájuk kölykére”, aki hozzájuk tartozik, megszokott résztvevője a mindennapi munkának. Ehelyett olyan számukra, mint egy kellemetlen idegen, akinek külön kell keresni valamilyen feladatot. Az elmúlt húsz évben anyaszínházában szinte nem fordult elő egyszer sem, hogy valakinek szüksége lett volna Bessenyei játékára. Nem a saját „ügyükben” való közreműködőt láttak benne, hanem olyasvalakit, akiről a közvélemény és színházi múltja várja csak el, hogy kedvéért elővegyenek valamilyen darabot. Csakhogy ezek a művek többnyire már senkit nem érdekelnek, a színházi közéletben nem tényezők. Így fordulhat elő, hogy szinte nincs olyan ötven évesnél fiatalabb színész, aki élőben látta volna Ferit színpadon. Ez elképesztő! Olyan, mintha egy fiatal festő soha nem látta, nem tanulmányozta volna például Leonardo, Michelangelo műveit! Ha Feri bibliográfiájában összehasonlítjuk az 1950-től 1967-ig terjedő időszakot az 1980-tól kezdődővel, még a laikus számára is fölöttébb feltűnő dologra bukkanunk. Amíg az előbbiben szinte mindig ugyanazok rendezték, addig az utóbbiban nem akadt két darab, amelynek ugyanaz lenne a rendezője. Ha ehhez még azt is tudjuk, hogy csaknem minden nemzeti színházi bemutató előtt valami nyugtalanság zavarta a munkát, bizonytalanság mérgezte meg a levegőt, nem csodálkozhatunk, ha Ferinek olyan rendezőkkel kellett együttműködnie, akik egyáltalán nem ismerték, többnyire túl fiatalok és tapasztalatlanok voltak, és ezen felül még a figyelmüket is megosztották a háttérben dúló csatározások. Ilyenkor fordul elő az a helyzet, amit Törőcsik Mari nagyon világosan magyarázott el nekem: a magára hagyott színész megszokott eszköztárához nyúl, mert a rendező nem képes többre, újra inspirálni őt. Egyik beszélgetőpartnerem feleségével, egy énekesnővel kapcsolatban világított rá arra a kézenfekvő tényre, hogy egy „Feri szélességű” művésznek elengedhetetlenül szüksége van arra, hogy valaki a színpadon a „helyes mederbe” terelje. Feriről – teljesen indokolatlanul – az a hír járja, hogy nehéz rendezni. Erre a téves vélekedésre utalnak azok a kérdések, melyeket az utóbbi időben különböző riportokban feltettek neki. Holott ennek az ellenkezője igaz! Ha Feri és rendezője „közös nevezőn dolgozik” (és 1967-ig ez volt az általános), akkor a rendezőnek „könnyű dolga van vele, mert benne egy nagyon kedves, lágy, picike ember él”. És ez a lágy ember a színpadon rendkívül fegyelmezett, „tudatosan alkotni akaró” művész. (Éppen ez a fő különbség közte és a minden korban megjelenő „zseniális” fenegyerekek között, akiket az alakjuk köré szőtt legenda, renitensségük, nem pedig művészi nagyságuk tesz felejthetetlenné.) Végezetül szeretnék még egy-két szót szólni három olyan rendezőről, akik nem tartoztak a fentebb vázolt kategóriákba: Benedek Árpádról, Vámos Lászlóról és Sik Ferencről. Mi, magyarok gyakran panaszkodunk arról, hogy a külföld nem ismeri, és nem érdeklődik kultúránk iránt. Ez azért nem egészen tisztességes vélekedés, mert eközben mi sem veszünk tudomást – de legalábbis nem értékéhez mérten – például az orosz irodalomról. Az elmúlt évtizedekben hiába kutatta fel és fordította le Benedek Árpád kiváló kortárs orosz írók nagyszerű darabjait, és hiába vitte színre őket a főváros különböző színházaiban kitűnő színészekkel – köztük Ferivel –, a figyelmet nem igazán tudták maguk iránt felkelteni. Még akkor sem, amikor a kritika elismerően nyilatkozott munkájukról, mint például a Játékszínben 1982-ben bemutatott Retro című darabról: „A Benedek Árpád rendezte tiszta, pontos, kegyetlenül világos és kegyetlenül humánus előadás az utóbbi idők legnagyobb színészi alakítását produkáló Bessenyei Ferenc, aki mintha egy fejbeverésből fölébredve tért volna magához. Nem nyújt se többet, se kevesebbet a színész egyszeri, utánozhatatlan, főhajtást érdemlő csodájánál.” Ha alaposan átnézzük Feri sikeres szerepeinek listáját, észrevehetjük, hogy feltűnően jó kapcsolata volt az orosz drámairodalommal. 1950-ben a Horvai István rendezte Ljubov Jarovaja – amelyben üstökösként robbant be a magyar színházművészetbe – ugyanúgy orosz író darabja (Trenyov), mint a pályáján fontos állomást jelentő számos más műnek: többek között az Élő holttest Tolsztojtól, a Kispolgárok Gorkijtól, a Ványa bácsi és az Ivanov Csehovtól. De ne felejtsük: a Hegedűs a háztetőn is egy orosz szerző, Sólem Áléchem regényéből készült (Tóbiás, a tejesember). Az orosz szellem ismerős Feri számára: „Olyan hatalmas vagyok, mint a nagy Oroszország”, vallja magáról. Az orosz lélek megnyilvánulásai legalább olyan közel állnak hozzá, mint Németh László, Illyés Gyula, a magyar történelem valóságos és Shakespeare költött hősei. Az orosz drámairodalom egyébként nemcsak Feri személyéhez, de általában a magyar élethez, viszonyokhoz is sokkal közelebb áll, mint a nyugati, különösen az amerikai. Ezért fontosabb lenne ezzel foglalkozni, csak hát mi (ebben is) inkább a nyugatot majmoljuk. Vámos László szintén kivételes helyet foglalt el Feri életében: Várkonyi Zoltán, Horvai István és Benedek Árpád mellett ő is azok közé tartozott, akik a „három nagy rendező” mellett már az 1950-es években dolgoztak Ferivel a Nemzetiben. Utána a Madáchban is rendezte, de kettőjük igazi nagy találkozását a Hegedűs a háztetőn jelentette. Vámos a Hamlet mellett talán Feri-Tevjével érte el pályája legnagyobb sikerét. Ezután Szegeden és a televízióban eljátszatta vele a Leart, majd a Falstaffot. És mindezen sikeres együttműködés után, amikor a Nemzeti Színházba került, az ott vezető pozícióban eltöltött hat éve alatt, írd és mondd, egyetlen egy darabjában nem foglalkoztatta őt. Feri mindössze egyszer kapott tőle szerepet, ám később erről is kiderült, hogy a kérdéses darabot nem Vámos, hanem egy teljesen ismeretlen kezdő rendezi. Feri ezt a következő szavakkal utasította vissza: „Ha nem vállalsz föl engem te magad, akkor én sem vállalom a játékot.” Ha Vámos még élne, most megragadnám az alkalmat, hogy megkérdezzem tőle, miért bánt így Ferivel. Ki vagy mi volt az, ami miatt Ferivel az anyaszínházában nem, csak máshol volt ildomos vagy lehetséges együtt dolgozni? A harmadik rendező, Sik Ferenc, akivel kölcsönösen szerették egymást. Ugyan ő sem tartozott azok közé, akik Ferinek „tovább mutató” instrukciókat voltak képesek adni, de az a tény, hogy végtelenül tisztelte, becsülte Ferit, benne gondolkodott, szervesen a színházhoz tartozónak érezte, és úgy is bánt vele, Ferinek nagyon sokat jelentett. Szívesen, jól és többször dolgoztak együtt. Feri utolsó jelentős alakítása, az 1994-ben bemutatott Lear király címszerepe is az ő nevéhez fűződik. Talán Feri utolsó évei is másképp alakulnak, ha Sik Feri nem hal meg. Emlékszem, Feri utolsó színházi évei minden ősszel ugyanazzal a reménykedéssel indultak: a színház vezetősége megígérte, hogy az előttük álló szezonban bemutatják vele a Borisz Godunovot vagy a Bizáncot. De erre – mint tudjuk – egyszer sem került sor. Helyette a Nemzetiben is folytatódott az a kísérletező munka, amit már az 1970-es években elkezdtek a magyar színházakban. És amitől a régi nagyok, a színház volt vezetői, mint például Kovách Aladár 1944-es évadnyitó beszédében annyira óvta az ország első színházát. A Nemzeti, ahelyett, hogy kialakíthatta volna saját színészi és rendezői törzsgárdáját, amelynek tagjai nyugodt légkörben egymást ismerve és kiismerve dolgozhattak volna egyre jobban egymással, védtelenül kiszolgáltatva hánykolódott a naponta változó politikai áramlatok sodrásában. A régi iskolából és a Ferit ismerő gárdából hiába került Iglódi István a Nemzetibe, mire pozícióba jutott, már több év telt el úgy, hogy Feri nem lépett színpadra. Ilyen hosszú kihagyás után, 80 felett, Feri hiába szerette volna, még vele sem merte vállalni az újrakezdést. Ami jöhetett volna, ám mégis kimaradt az életéből, az annak a színházi körökben Feriről elterjedt téves elképzelésnek a következménye, ami szerint vele csak nagy szerepet lehet eljátszatni – még ebben a korban is. Pedig nem így van: ahogy Feri az önálló estjeivel kapcsolatban megérezte a korlátait, melyeket a múló évek állítottak elé, úgy tudta azt is, hogy a sokoldalas szerepek ideje a színpadon is lejárt. Ha például a Csongor és Tünde (régi Nemzeti) három öregjének egyikét, vagy Az ember tragédiájában (új Nemzeti) Péter apostol szerepét rá bízták volna, minden bizonnyal örömmel vállalja a fellépést. Az olykor mégis érkező felkérésekre, mivel azok mindig nagy szerepekre szóltak – ami tetemes szöveg megtanulását jelentette volna –, már nemet kellett mondania. Ahol pedig még idős korban is dolgozhatna, mint például a rádió, a televízió, a film, a nyilvános felolvasások – nos, ezek a lehetőségek egy színész számára, legalábbis Magyarországon, mostanra megszűntek létezni. BESSENYEI FERENC FILMES PÁLYÁJA Ahogy színészi, úgy filmes pályájának bemutatása is hosszadalmas munkát igényel, s ezért teljes feldolgozása évekig eltart. Addig is, amíg a részletes munka elkészül, összefoglalóként álljon itt Gervai András film-történész búcsúja Bessenyei Ferenctől (még akkor is, ha véleményével e honlap krónikása nem minden esetben ért egyet – például a Láz, Az utolsó kör, az Ítélet című filmek esetében). Érzékeny búcsú a (színész) fejedelemtől Írta: Gervai András Utolsó filmfőszerepét, a Vitézy László rendezte Érzékeny búcsú a fejedelemtől című filmben játszotta – még 1986-ban (!): az erdélyi fejedelmet, Bethlen Gábort formálta meg. Filmszínészi pályája – ha csak a filmjei számát nézzük – sikeresnek tűnik. Valójában azonban ötvenöt filmszerepe között – nem az ő hibájából, hanem a filmek hibájából, minőségéből adódóan – kevés az igazán jelentős. Tizenhét főszerepe közül hat az igazán érdekes, fontos, a több mint negyven rövidebb-hosszabb epizódszerep közül pedig talán fél tucatot játszott értékes, igényesen megvalósított filmekben. Egyéniségéhez, színészi súlyához méltó feladatot csak ritkán kapott. Nyilatkozataiból kiderül: nem is igazán szerette a filmet. (A művészeti ágról vallott véleménye az évtizedek során változatlan maradt.) Az ő igazi terepe, közege a színház volt. Játékstílusa, eszközei, színészeszménye is a színpadhoz kötötték. Ő nem bújt filmről-filmre új és új, egymástól teljesen különböző figurák bőrébe, hanem – a rendezők skatulyázási hajlama következtében is – csak néhány karaktert-típust formált meg. Leggyakrabban a hatalom embere. Harminckétszer (!) különböző szintű párt-, állami-, és gazdasági vezető (a Kommün vádbiztosa, párttitkár, igazgató, főmérnök, tsz-elnök, főszerkesztő, gyáros, alispán, fejedelem) illetve a rendőrség, katonaság, államvédelem vagy a politikai rendőrség vezetője vagy tagja, de alakít várkapitányt, hadvezért, olasz tábornokot is. Szereptípusai közül a legkiemelkedőbb teljesítményt talán „dúvadként” nyújtotta: ezek legösszetettebb filmes karakterei. (Vihar, Keserű igazság, Láz, Dúvad, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A fekete város). Fizikai adottságai, szálfa termete, zengő, öblös hangja, erőt sugárzó alkata, energikus fellépése, szenvedélyes természete, s persze játékstílusa, színészi eszményei, vérmérséklete, az ellentmondásos jellemű, nagyszabású színpadi hősök iránti affinitása is predesztinálja az ilyen gyilkos erővel megvert, ön- és közveszélyes figurák megjelenítésére. Nagy elhitető erővel, sok színnel mutatja meg dúvadjai lelkialkatát, fizikai erejét, féktelen szenvedélyét, hirtelen haragjukon, nagy, uralkodnivágyó természetét. Egy másik szerepkörében főfoglalkozású forradalmár, az eszme igazában fanatikusan hívő lázadó. (Ítélet, A császár parancsára, Különös ismertetőjel, 32 nevem volt, Puskák és galambok). A forradalmár – amelynek Bessenyei igazán színpadon játszotta el sokféle alakváltozatát – erejét a személyiségéből sugárzó nyugalom, karizma adja, hatalmuk spirituális, az ügy szolgálatából fakad. Ezért is olyan nehéz eljátszani ezeket a hősöket. E három típustól teljesen különbözik a hangsúlyozottan hétköznapi történetek kisember hőse, akit Bessenyei filmen ritkán játszott. (A Húsz évre egymástól című – szürke, unalmas és maníros mozidarabban fiával, családjával keveset törődő apa, Az utolsó körben – ebben a félresikerült melodrámában – autóbuszsofőr.) Filmszínészi pályája 1951-ben indult. Ebben az évben a Gyarmat a föld alatt, a Teljes gőzzel és az Ütközet békében című filmekben játszott kisebb szerepeket: még láthatóan nem találja önmagát, meglehetősen modoros, szögletes. Első főszerepe a Viharban (1952) Pörnicze Gáspár, a Vörös Hajnal Tsz elnöke. Játéka illusztratív, teátrális: didaktikusan mindent – érzelmet, reakciót, belső feszültséget – félreérthetetlenül meg akar mutatni. A gesztusai nem koherensek, néha túlzóak. (Mikor például a felesége megpofozza, a reakciói olyanok, mintha villám sújtotta volna.) Gyakran nem tud mit kezdeni a kezével sem, zavarában néha zsebrevágja. A hangját sem tudja még igazán következetesen és sajátos kifejezőeszközként használni. Nem csak azért ilyen erőtlen, mert nem rendelkezik elég filmes rutinnal, hanem, azért is, mert a figura élettelen, sematikus. A magyar jakobinusok küzdelmét feldolgozó A császár parancsára (1956) című filmben Hajnóczy Józsefet alakítja. A film szájbarágósan igyekszik megértetni a mozgalom születésének okait, de bizonyos fokig átrajzolja a történelmet, az aktuálpolitikai céloknak megfelelően felstilizálja, idealizálja a valóságot és a szereplőket. Hajnóczy figurája elvont és szoborszerű, a színész mozgástere korlátozott. 1956 nyarán a korszak feszült, várakozásteljes légkörében született a Keserű igazság, amely elsőként próbált meg szembenézni a személyi kultusszal. A film egy torzult jellemű munkáskáder ámokfutását rajzolja meg: Sztankó János munkásigazgató előtt a vágyott trösztigazgatói állás reményében csak egy cél lebeg, hogy határidőre elkészüljön a nagyberuházás. Az elvhű káder maszkja önző, jellemtelen, gyenge embert takar. Bessenyei elhitető erejének, színészi kvalitásainak köszönhetően Sztankót egy ideig a ténylegesnél összetettebb figurának gondoljuk, s jó vagy jónak látszó tulajdonságai elfedik előlünk személyisége lényegét, könyörtelen önzését, kisszerűségét. A színész pompásan érzékelteti, hogy hősét hatalmas indulat fűti, kirobbanó cselekvésvágy mozgatja. A személyiség fontos tulajdonsága nagy fizikai ereje, és ételt, italt, nőket illetően nagy étvágya. Az egyre didaktikusabb és sematikusabb mese ellenére Bessenyei szuggesztív marad, mégha a figura igazsága viszonylag hamar el is párolog. Alakítása abból a szempontból is újdonság, hogy a Vihar Pörnicze figuráját kivéve az ötvenes években egyre-másra csak pozitív hősöket játszott. Az ügyetlenül, erőtlenül megírt Pörnicze figura után tulajdonképpen most formált meg először egy valamennyire is összetett, persze alapjában véve azért nagyon sematikus figurát. 1936-ban játszódik a Szakadék (1956), amely egy népből jött tanító sorsán, szerelmén keresztül a két világháború közötti vidéki Magyarországot, a falu társadalmát, a parasztok nyomorúságát, a gazdagok, a hatalmasok erkölcstelenségét, cinizmusát akarta megmutatni. Ranódy László sok részértékben gazdag – a korszak filmterméséből kiemelkedő – alkotása Darvas József drámája alapján készült, de annak társadalmi problémáit, ellentmondásait az eredetihez képest jobban kibontotta. Bessenyeinek ez a tizennegyedik filmje – pedig első filmje óta még csak öt év telt el. Élvezettel játssza, erőteljesen formálja meg Böröcz Horváthot, a kíméletlen, kegyetlen nagygazda egyértelműen negatív, egy tömbből faragott figuráját. Alakításában nyoma sincs a sematikus kulák elképzeléseknek. Nem önmagából kikelt dúvad, hanem a maga módján ember, okos, jó gazda, a saját törvényei szerint még becsületes is, aki azonban – ha „kell” – kegyetlenül elnyomja a szegényeket. Bessenyei néhány év alatt beérett, látványosan fejlődött, eszköztára gazdagodott: mimikájában, gesztusaiban, mozgásában sokkal jobban alkalmazkodik a vászon mindent felnagyító intim teréhez, méreteihez. Nagyszabású, csupa ellentmondásból összegyúrt figurát formál meg a Lázban is (1957), amely – hibái ellenére – már témaválasztása, a feldolgozás igényessége okán is figyelmet érdemel. Hőse Szabó Barna, robosztus erejű, céltudatosságában zseniális ember, aki felfedezte a magyar föld páratlan kincsét: a bauxitot. Féktelen karriervágy hajtja, vad, kegyetlen, erőszakos és érzéketlen, pénz- és hataloméhes, de vannak pozitív tulajdonságai is. Érdekes figura: III. Richárd mucsai kiadásban, Ulveczky és Turi Dani keveréke. Bessenyei – amikor jó a forgatókönyv – viszonylag árnyaltan bontja ki Szabó jellemét, hitelesen adja vissza személyiségének ellentmondásait. Minden művészi adottságát, egész temperamentumát latba veti, a legkisebb részleteket is alaposan kidolgozza figurája elfogadtatására. Ha részegen nevet, mintha egy sereg hahotázna, ha sérelmet torol meg, mintha az egész emberiség szenvedéseit kérné számon rettentő indulattal. Ez a játék azonban túlságosan is tömény és erőteljes a mindinkább széteső figurához. S bár hatásos, végső fokon még inkább leleplezi az íróilag nem meggyőző jellemet. Bessenyei egyik, vagy talán „a legfontosabb” szerepét a Dúvadban játszotta. (1959) Ulveczkyje emblematikus alakítás. Míg bemutatása idején Fábri művét – elismerve ugyan részértékeit – egyértelmű kritikai elutasítás fogadta, ma úgy érezzük, fogyatékosságai ellenére lényegesebbek erényei. A film hús-vér embereket, izzó szenvedélyeket mutatott meg mindenfajta eszmei, ideológiai tanulság nélkül. (Akkoriban meglehetősen magányos kísérletnek számított az efféle realizmus.) A Sarkadi Imre novellájából készült Dúvad – bár több jelenete, képi, színészi megoldása vitathatatlanul teátrális, melodramatikus, túlságosan is naturalisztikus – egy kitűnően megformált, nagyszabású jellemet állít elénk, Túri Dani kései rokonát, bizonyos fokig a felesleges ember – orosz irodalomból ismert – magyar változatát. A figura sokban hasonlít Fellini remekművének, az Országúton-nak a főhősére, Zampanóra is. Ulveczky a dúvad archetípusa. Nagyerejű, mulatós, nagyivó, féktelen szenvedélyű ember, aki megszokta, hogy erejének, akaratának és hatalmának köszönhetően mindent és mindenkit megkap, amit és akit akar. Bessenyei gazdag mimikával, gesztusokkal a figura sok arcát villantja fel, megmutatja érzelmeit, indulatait. Már első megjelenésekor megsejteti lényegi tulajdonságait, kivagyiságát, önelégültségét, a saját fizikai erejétől, hatalmától megszédült ember gőgösségét. (Ebben a jelenetsorban részegen, birkával a nyakában ugrat át lovával a kerítésen.) Elhiteti velünk, hogy Ulveczky nagy kan, aki tudatában van a lényéből sugárzó férfiúi, szexuális vonzerőnek. A neki tetsző nőkkel kihívóan viselkedik: nagyokat néz, szemét dülleszti, csábítóan mosolyog. Megszállottságában, elvakultságában a film végére szinte ördögi figurává válik. A sorsa mégis drámai, mert ostobán, barbár módon él, s még csak kételyei sincsenek magatartása, döntései és életvitele helyességét illetően. Nem izgatja, hogy tönkretesz másokat, elpusztít minden értéket, de tönkreteszi magát is. Bessenyei kivételes, nagyformátumú alakításával élővé, szánalmasan visszataszítóvá teszi ezt a figurát. Kovács András első játékfilmjében a Záporban (1960) sikeres, de magányos tsz-elnök. Miskei figurája, a szép és kívánatos Patóné iránt fellobbant vonzalma, kettejük nehezen induló és nehezen is alakuló, de hepiendet ígérő kapcsolata sok emberi melegséggel, reálisan, pszichológiailag hitelesen van ábrázolva. Hús-vér emberek mindennapi élethelyzetekben – ez nem mindennapi újdonság a korabeli magyar filmben. Miskei új szín Bessenyei filmes szerepei között: a tsz-elnök karakterében nem az erő dominál. A színész pontosan érezteti magányosságát, elveszettségét, gyengeségét. Miskei először magabiztos, mosolygós, életrevaló és hetyke, optimista emberként bukkan fel a vásznon, hogy aztán a Patóné iránti érzelem, a reménytelennek tűnő vágyódás egyre jobban próbára tegye, s bizonyos fokig meg is változtassa. Bessenyei sokszínű, átélt és hiteles alakítást nyújt. Ez elsősorban az alapkonfliktusra, a Patónéval való viszonyra vonatkozik. Tsz-elnökként már kevéssé összetett a figura, s ennek megfelelő a színész játéka sem eléggé árnyalt. A Légy jó mindhaláligban (1960) – Ranódy László míves Móricz adaptációjában – ő a kollégium igazgatója: szép alakításával sokat hozzáad a karakterhez. A hatalom tekintélyt parancsoló alakváltozataival szemben a Fügefalevélben (1966) a hatalom mulatságos arcát, egy kisszerű helyi hatalmasság karikaturisztikus portréját rajzolta meg. Máriássy filmje egy szoboravatás, s a körülötte keltett mesterséges hisztéria apropóján egy kisváros, Halmaz érdekviszonyairól, mozgástörvényeiről, a vezető elit ostobaságáról, szervilizmusáról állít ki látleletet. Bizonyos fokig mintha a Rokonok világa elevenedne meg, a feudális mentalitás a szocialista Magyarországon változatlannak tűnik. Bessenyei a kisvárosi lap főszerkesztőjét, Pattantyús elvtársat adja. Tipikus apparatcsik. Az eszme felkent bajnokának tartja magát, pedig csak egy – butasága miatt nem veszélytelen – hólyag. Már az első jelenetekben, a pályaudvaron, amikor még meg sem szólalt, pusztán a külsejével – hetyke kis bajusz, homlokra tolt kalap – sok mindent elárul magáról. Bessenyei gazdag mimikával, arc-, és kézjátékkal, tőle szokatlan, de a film szelleméhez, s a figura lényegéhez pompásan illő grimaszokkal, fintorokkal villantja fel a kisszerű hivatalnoklélek sokféle, egyként ellenszenves tulajdonságát. A színész fergetegesen komédiázik, ugyanakkor szerepét halálosan komolyan veszi, egyetlen pillanatra sem kacsint ki a nézőre. Bessenyeinek humora bizonyítására filmen sajnos ritkán jutott méltó feladat. Komikus szerepben a Fügefalevélen kívül csak három – 1961-ben – készült film kisebb epizódszerepeiben láthattuk. (Napfény a jégen, Nem ér a nevem, Délibáb minden mennyiségben.) Két színvonalas, igényes, szórakoztató közönségfilmben játszott szerepe is a filmes pálya fontos állomásai közé tartozik. Az Egy magyar nábobban (1966) dorbézoló, szertelen, kirobbanó indulatú, félelmetes nagyúrként, igazi dúvadként, falstaffi méretű, nagyszakállú figuraként bukkan fel. Tökéletesen érzékelteti Kárpáthy János lobogását, szenvedélyességét, indulatosságát, gyengédségét, emberségét, duzzadó életerejét. A fekete város című hétrészes tv-sorozatban (1971) kitűnően alakítja Görgey Pált, az önfejű, gyanakvó, nem ritkán elvakult, magányában megkeseredett alispánt. A sokféle, szélsőséges indulatból, ellentmondásos tulajdonságból, cselekvőerőből összegyúrt, tragikus sorsú figurára Bessenyeinél aligha lehetett volna alkalmasabb színészt találni. A sok színpadi történelmi karakter, részben lázadó, a hatalommal szembekerülő történelmi személyiség – Dózsa, Bánk bán, Budai Nagy Antal, Bethlen Gábor, Kossuth, Széchenyi – megformálása után a magyar-román-szlovák koprodukcióban készült Ítéletben (1970) Dózsa szerepét kapja. Ez filmes pályája legnagyobb munkája, amelybe belesűríti világról, történelemről, s a színészetről való tudását. Egy interjúban arról beszél, reméli, hogy filmbeli Dózsája „új volt, más, igazabb, őszintébb, mint az eddigiek. Talán nem olyan darabos, mint első színpadi megjelenésekor, és kevésbé pátoszos, intenzívebb belső indítékokból cselekvő.” (Nemes G. Zsuzsannának, Lobogó, 1972. január 5.) Csoóri Sándor forgatókönyve Dózsa szerepéről, a forradalom, de tágabb értelemben a hatalom természetrajzáról, kényszereiről, s a történelmi személyiség figuráján keresztül a forradalom könyörtelenségéről, belső mozgásáról, logikájáról kívánt szólni. Iskola-, vagy tézisdráma, amelyben a szereplők olyan kijelentéseket tesznek, hogy a nézőnek félreérthetetlen legyen az áthallás. Az alkotók újszerűen fogalmazták, formálták meg Dózsa alakját, bár meglepő módon beállítása nem ritkán sematikus, kísért a korábbi időszakok magyar és amerikai filmjeinek idealisztikus, romantikus szemléletmódja, hősábrázolása. Viszonylag hosszú és ügyes dramaturgiai előkészítés után pillantjuk meg először, mikor hivatalosan megbízzák a paraszthad vezetésével, s papi áldásban részesül. Szilaj, szikár, eltökélt ember, akinek kemény, mindenre elszánt krisztusi férfiarcába a szenvedés és a felelősség egyre több redőt szánt majd. Érzelmeit, szenvedélyei viharzását leginkább arca változásaiból, szeme mozgásából, tekintete elfátyolosodásából, komorabbá válásából, apró gesztusokból kell kiolvasnunk, s abból, ahogy tűnődően mered maga elé. Bessenyei a funkcionárius egy újabb arcát mutatja meg, az egyszerre fenyegető hatalmú, atyáskodó, igazságtevő bölcs megyei rendőrfőkapitányról rajzol tanulmányszámba menő portrét az 1956 nyarát idéző Mérkőzésben (1980). Kurucz elvtárs a film végén, a 88. percben jelenik meg a futballcsapat bankettjén, s aztán a rákövetkező negyedórát az ő jelenléte, fenyegető hallgatása, kérdései, kérdezősködése és szaggatott monológja tölti ki. Bessenyei fenyegető, erőt sugárzó személyiséget formál meg, aki nem tűr ellentmondást. Jó taktikus, ügyes manipulátor. Ravasz, megvan a magához való esze, legalábbis annyi, amennyi a hivatala ellátásához, s a még nálánál is korlátoltabb káderek sakkbantartásához, megfegyelmezéshez kell. A figura bunkóságát Bessenyei jól érzékelteti azzal, hogy a hosszú és sorsdöntő vacsorajelenet alatt – miközben „intézkedik” – szinte mindvégig jóízűen eszik, vagy inkább zabál. A „békemisszió” – az igazság végérvényes eltussolása – és a táplálkozás számára egyformán fontos tevékenységek, s hasonló erőbedobást is igényelnek. Vészits Andrea forgatási naplójában így ír Bessenyeiről: „Bessenyei Ferenc a változékonyság kiismerhetetlen színeivel rajzolja meg a főkapitány alakját – hol türelmetlen, hol meg oktató, egyszer erélyes és kemény, másszor atyai, csaknem ellágyuló, éles pillantásait válaszai tompán kongó éretlensége ellenpontozza, s néha szinte eldönthetetlen, vajon kedélyesen ingerült, vagy ingerülten kedélyes. Kósa azt szeretné, ha végig, az egész jelenet alatt szinte folyton enne, nemcsak azért, mert rég letűnt világot idéző gusztussal tudja enni a csirkepaprikást (amit magánemberként ki nem állhat), inkább azért, mert más teliszájjal szólni békéről, történelmi szükségszerűségről, mint kényelmesen hátradőlve vagy éppen cigarettázva.” (A mérkőzés, stúdiófüzet, 1981, MAFILM-Objektív Stúdió, szerkesztő: Gervai András; a kiadványt betiltották.) Az Érzékeny búcsú a fejedelemtől (1986) a németek és a törökök között lavírozó uralkodó, Bethlen Gábor – de általánosabb értelemben a kompromisszumok szorításában lavírozó politikus – dilemmáit jeleníti meg. Dráma, kiélezett konfliktusok helyett vértelen jeleneteket, életképeket látunk egy uralkodó életéből. Bessenyei csak nagyon korlátozottan használhatja eszköztárát, mert egy idős, súlyosan beteg ember figuráját kell megformálnia, aki csak árnyéka önmagának. Bessenyei megfáradt, csöndes emberként jelenik meg, halkan beszél, szemeivel távolra, talán a semmibe néz. Mindvégig következetesen megőrzi ezt az alaphangot, beállítást. Alakításában nyoma sincs a korábbi színpadi és némely filmes szerepéből ismert nagyszabású szenvedélyeknek, indulatos kitöréseknek. Eszközei letisztultak egyszerűek, gesztusai visszafogottak. Mégis többnyire meg tudja éreztetni: ez az ember nem akárki, súlyos titkok tudója lehet. Megtörtségén, halálos fáradtságán is átsüt a tartással viselt öregség és a nagyon visszafogottan játszott betegség méltósága. Kontemplatív, meditatív alakjából erő sugárzik s ez nemcsak ténylegesen még meglevő hatalmából, rangjából következik, hanem a személyiség színész által megteremtett erejéből, hiteléből. Megszólalásai visszafogottságát, halk eszköztelenségét csak nagy ritkán töri meg másfajta megnyilvánulás. Bessenyei szép és hiteles alakítást nyújt az egydimenziós, elrajzolt figura bőrébe bújva: fizikai, érzéki valóságában, illúziókeltően idézni fel egy nagymúltú ember végóráit. A hetvenes, nyolcvanas években összesen csak nyolc szerepet kapott, közülük mindössze három a főszerep. (A fekete város, Ítélet, Érzékeny búcsú…) Utolsó filmszerepe A másik emberben (1987) Váradi nagypapa, egy öreg, bölcs parasztember, akinek figuráját átélten, póztalanul alakítja. 1987-től, 68 éves korától nem jelent meg többet a filmvásznon. Többféle okkal is magyarázható, hogy a hetvenes évektől lassanként „kikopott” a magyar filmekből. Megváltozott körülötte a kor, a társadalom, s – tematikájában, cselekményében, stílusában és hőstípusában – a magyar film. A valóságot a korábbinál árnyaltabban megmutató filmekben, úgy tűnik, a robosztus egyéniségű, kirobbanó energiájú Bessenyeinek egyre kevesebb lehetőség jutott. Nem véletlen, hogy a hetvenes, nyolcvanas években összesen csak két nagy filmes szerepet kapott: nagyformátumú történelmi alakokat kellett eljátszania. (Dózsát és Bethlen Gábort). Arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy idősödő színésznek nehezebb megfelelő szerepet találni. Akárhogy is: filmes szerepei – önhibáján kívül – nem épültek egymásra, nem épültek életművé. Filmjei minden esetre fontos dokumentumai egy nagy színész pályájának, művészi fejlődésének, sokszínű képességeinek.
