[TD="class: style2, align: center"]Charlotte Bronte (1816 - 1855) [/TD] [TD="class: style2, align: center"][/TD] A Bronték. története fölér egy regénnyel. Életrajzukat meg is írta már 1857-ben a tehetséges Mrs. Gaskell, Charlotte-ot téve meg hősnőnek, mint aki legtovább élt, s akinek még életében kijutott a sikerből. A történet érdekességét csak fokozza, hogy a három nővér irodalmi pályafutása drámaian rövid ideig tartott. Emilyé és Anne-é mindössze egy-két évig. Charlotte-é is alig egy évtizedig. Apjuk kettős értelemben is alulról, Írországból és szegényparaszti sorból küzdötte föl magát az egyetemre s a szószékig. Gyermekei kicsinyek, mikor a család Haworthba kerül, a yorkshire-i dombok, a hanga borította „zengő magaslatok" közé, egy istenhátamögötti fészekbe. Az anya korán meghal, s pár évvel később sírba száll a két legidősebb leánygyermek is. Az életben maradtak közül korra Charlotte a legnagyobb - termetre azonban piciny, törékeny lesz egész életében -, utána Branwell következik, az egyetlen fiú, a család nagy reménysége, aztán a szép és zárkózott - még brontei fogalmak szerint is túlságosan zárkózott - Emily s végül a bájos, szelíd Anne. A gyermekek egy anyai nagynéni gondozása alatt, mégis magukra hagyatva nevelkednek. Charlotte és Emily első találkozása a külvilággal életreszóló keserűséget oltott szívükbe. Két kis nénjükkel együtt a Cowan Bridge-i iskolába kerültek, egy papi gyermekek számára létesített jótékonysági intézetbe, ahol mindazokon a szenvedéseken keresztül kellett menniök, amelyeket később Charlotte a ]ane Eyre-ben megörökített. A regénybeli Helen Burns az egyik Bronte lány, Mária emlékét őrzi. A két idősebb testvért halálos betegen vitték haza az intézetből, s nemsoká hazakerült Charlotte és Emily is. Otthon a négy élénk fantáziájú gyermek - nyolcadik-tizedik évükben jártak — ekkor kezdett kialakítani egy ábrándvilágot. Charlotte leírja, hogyan ültek egy este a konyhában, kint zúgott a téli szél, bent a tűz kellemes meleget árasztott, s világított is egyben, mert a takarékos cseléd nem engedett gyertyát gyújtani. S akkor hirtelen az az ötletük támadt, hogy mindegyikük választ magának egy-egy szigetet, s benépesíti kedvenc hőseivel, akik közt nemcsak a Napóleon-verő Wellington, hanem Walter Scott is ott volt. Más alkalommal Branwell játékkatonái indították el hasonló kalandozásra gyermeki fantáziájukat. A fakatonákból sarjadt „tizenkét ifjú" országot alapít Afrikában, felépíti Üvegvárost, s ezen a csodálatos helyen megindul az élet, folyóiratok, könyvek jelennek meg, politikai harcok tombolnak, a háború és a béke eseményei követik egymást. Megjelenik az Ifjak Lapja, a legváltozatosabb tartalommal, képekkel, hirdetésekkel. A Bronte gyermekek különös irodalmi tevékenységének vagyunk tanúi. Apró füzetek, sűrűn tolongó betűk. S a legenda egyre bővül. A közös világ idővel kettészakad, Charlotte és Branwell Anglia fölött uralkodik, ahol szilaj indulatú és ellenállhatatlan byroni hősök veszik be gyönyörű szép hölgyek olvadékony szívét, Emily és Anna pedig a komor, ködös Gondal ossziáni tájain szövögeti a szenvedély történeteit, írnak prózát és verset, kitalálnak számtalan mesét, megrajzolnak tömérdek jellemet. Ezek a maguk mulatságára írt zsengék nagyobb terjedelmet adnak ki, mint a nővérek felnőtt korban publikált valameny-nyi regénye. S nem nehéz kimutatni, hogy az érett, nagy művek számos gyökérrel kapaszkodnak ebbe a gyermeki álomvilágba. De az irodalom egyelőre nem tudatos cél nekik, csak ösztönös passzió. Branwellből, nem kétséges, híres író lesz vagy nagy festő - de milyen jövő vár három szegény, vidéki lányra? Lehet belőlük nevelőnő intézetben vagy magánháznál, s egyszer talán maguk nyithatnak iskolát. A három nővér tíz éven át - 1835-től 45-ig - megtesz minden tőle telhetőt, hogy ezt a tervet sikerre vigye. Emily csak intézetben próbálkozik, rövid pár hónapig, Charlotte és Anne családoknál is tartósabban elidőz. Nemcsak regényeik - Charlotte Jane Eyre-je, Anne nevelőnő-regénye, az Ágnes Grey - őrzik ekkori élményeiket, hanem Charlotte levelei is, például az, amelyiket Emilyhez írt, s amelyben beszámolt egy yorkshire-i gyároscsaládnál szerzett első tapasztalatairól. Az elkényeztetett csemetékkel nem lehet bírni, a ház úrnője mélységesen lenézi a nevelőnőt, s igyekszik munkaerejét minél jobban kihasználni. „Világosabban látom, mint valaha, hogy a nevelőnőnek nincs külön léte, s nem tekintik értelmes élőlénynek, csak amennyiben terhes kötelességeinek teljesítéséről van szó ..." Charlotte Bronte hozzáadta még azokat a vonásokat, amelyeket saját leányfantáziája az eszményi férfira ráruházott, s amelyek szerelmes emlékezetében nagyrészt Héger igazgató úrhoz kapcsolódtak. De a romantika nemcsak kellékeket és jellemtípusokat adott az eszközeit próbálgató, kezdő írónőnek, hanem felszabadító inspirációt is. Jane Eyre egy helyen elragadtatással nyilatkozik az angol irodalom romantikus korszakáról, s e rajongás kétségtelenül Charlotte legszentebb meggyőződését fejezi ki. Az imént Byront említettük, de a Bronték elsősorban nem őhozzá, még kevésbé a forradalmár Shelley-hez vonzódtak, példaképeiket az első romantikus nemzedék tagjai közt, Scott-ban, Wordsworth-ben, Southeybari találták meg. Kétségtelen, része volt ebben konzervatív politikai nézeteiknek. De még ez a konzervativizmus is szembefordulást jelentett a nyers anyagiassággal, a pénzimádattal, a kapitalizmus prózájával. Jane Eyre az érintett helyen annak a hitének ad kifejezést, hogy a költészet és az alkotó szellem nem pusztul ki véglegesen, s hogy lesz még az angol irodalomnak olyan korszaka, amelyben ezek ismét diadalmaskodnak. Charlotte leveleiben többször is kifejtette, hogy a regényt sem tudja elképzelni poézis és szenvedély nélkül. S minden tisztelete mellett sem tudott soha fölmelegedni a jeles Jane Austen iránt, mert túlságosan szenvtelennek, költészet nélkül valónak érezte írásait. [TD="class: style7, align: center"][/TD] [TD="class: style8, align: center"]Stancák Bár megtagadva, mindig visszatérek az érzéshez, mely velem-született; tudás-, vagyonszerzés hiú kísérlet, maradjon annak, ami: képzelet; ma nem kutatom az árnyékvilágot, birodalma bírhatatlan sivár, s ha csapatostul kelnek látomások, túl közel jön a földöntúli táj. Megyek, de nem hősök nyomába járva, s nem erény taposta ösvényeken, nem fél-arcok között, kiket homályba burkolt a régfakult történelem. Saját természetem vezérel engem, másnak az útját nem fogadom el, hol vad szélvihar süvölt a hegyekben, hol páfrányos völgyekben nyáj legel. Magányos liegyormok ugyan mit érnek? Rajtuk mondhatatlan kin s üdv honol s a földön, hol csak egyetlen szív ébred érzésre: egyesül Menny és Pokol. Ferencz Győző fordítása A nőket általában nyugodtnak, csendesnek tartják, pedig a nők éppúgy szeretik képességeiket, tehetségüket próbára tenni, mint fivéreik. Ők is éppen úgy szenvednek, ha túlságosan megkötik őket, ha tétlenségre vannak kárhoztatva, mint a férfiak, és kicsinyesség azt kívánni az asszonyoktól, hogy elégedjenek meg a főzéssel és a harisnyakötéssel, a kalimpálással és a hímezgetéssel. Meggondolatlanság elítélni vagy kinevetni az asszonyokat, ha többet akarnak tenni vagy tanulni, mint amennyit a szokások a női nemnek kiszabtak." A fogalmazás enyhe, a követelés forradalmi. Jane Eyre -csakúgy, mint a Jane Eyre írója - nem látja ennek a követelésnek teljes jelentőségét, összefüggését az egykorú társadalom szerkezetével, viszonyaival. De így is kimondja és képviseli - elsők közt az irodalomban - a nő felszabadításának nagy programját, s ez az öntudatlanul betöltött „agitációs" szerep nemhogy valamely vértelenség és egyoldalúság felé sodorná, hanem kiteljesíti, még emberibbé, nőiesebbé és gazdagabbá teszi ezt a szerencsés kézzel formált, bátor és vonzó jellemet.[/TD] [TD="class: style7, align: center"][/TD]
