Vajon lesz-e más létjogosultsága annak, hogy Roland Emmerich húsz év elteltével megcsinálta A függetlenség napja folytatását, mint a nyereségvágy? Sikerül-e találni egy történetet, amit érdemes elmesélni, vagy csak a nosztalgiahullámot fogják meglovagolni? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, amikor beültem A függetlenség napja – Feltámadás-ra. A válasz nemleges, mégsem bánom, hogy elkészült a film: nem akar több lenni egynyári szórakozásnál, és minden bárgyúságával együtt teljesíti a maga egyszerű célkitűzéseit. Nem az 1996-os A függetlenség napja volt az első katasztrófafilm, ami tömegeket vonzott a mozikba; a hetvenes évek elején egymásnak adták a kilincset a témába vágó bombasikerek, hol óceánjáróval (A Poszeidón katasztrófa), hol lángoló toronyházzal (Pokoli torony). De Roland Emmerich földönkívüli inváziója új fejezetet nyitott a műfaj történetében: az azonos évben bemutatott Twister-ben még elég volt, hogy egy tehenet meg egy kamiont kap fel a forgószél, ám azóta alapkövetelmény, hogy legalább egy – de inkább több – nagyvárosnak és nevezetességnek meg kell semmisülnie a természeti csapások vagy idegen támadások során. Nagyobb pusztítás, nagyobb űrhajók - Képkocka A függetlenség napja: Feltámadás című filmből Forrás: InterCom Igen ám, de immár húsz éve, hogy az űrlények felrobbantották a Fehér Házat. Időközben a rohamléptekben fejlődő vizuális trükkök és a vérszemet kapó rendezők megalomániája révén ezerszer szemtanúi lehettünk a világvégének, annak teljes pompájában. Már csak legyintünk, amikor egy szuperhősmoziban vagy akciófilmben letarolják New Yorkot, vagy az óceánba omlasztják a Golden Gate hidat. Megnőtt az ingerküszöbünk, a rombolásban való tobzódás önmagában már kevés – jó esetben unalmas, rossz esetben lelketlen, cinikus, érzéketlen. Mit tehet ilyenkor az a rendező, akinél jobban csak Michael Bay szeret robbantgatni a vásznon? Emmerichtől és az ötfős írócsapattól (akik között szerepel az első rész társírója, Dean Devlin is) aligha várhattuk, hogy majd szűkebbre veszik a film léptékeit. Nincs más lehetőség, emelni kell a téteket. Nagyobb pusztítás, nagyobb űrhajók, még több űrlény. Az első rész paneljei mellett A bolygó neve: Halál egyes elemeit is újramelegítő szkriptnek csupán félig-meddig sikerül elérnie ezt a célját. Hisz gondoljunk bele, már az első filmben is a emberi faj komplett eltörlésére törekedtek az űrlények. Hová fokozhatjuk még a fenyegetést? A látvány persze grandiózusabb, részletgazdagabb, realisztikusabb – az effektesek munkájára nem lehet panaszunk, csak a mindent egyen-kékesszürkévé változtató színkorrekció dühít. Evidencia, hogy a háború nem ért véget - képkocka A függetlenség napja: Feltámadás című filmből Forrás: InterCom Az első részhez képest újdonság továbbá, hogy a harcot több új színtérre is kiterjesztették: a film első harmada javarészt az űrben játszódik, míg egy rövid epizódban néhány szereplő az idegen anyahajóban rejlő, dzsungelszerű terepen kommandózik. Egy rejtélyes objektum –tulajdonképpen egy túlméretezett pingponglabda – még kozmikus távlatokat is megnyit, bár ezzel főként már a további folytatások felé kacsintgat a film. Maga a történet középutas, mondhatni banálisan egyszerű: visszajönnek az ufók, hogy elpusztítsák a bolygónkat, mi meg ismét szembeszállunk velük. A forgatókönyv javára írható, hogy az emberiség nem ült húsz évig a babérjain, számított rá, hogy előbb-utóbb lesz egy második menet. Az idegenektől zsákmányolt technológiai vívmányok segítségével fegyvereket gyártott, űrbázist létesített a Holdon, és védelmi rendszer telepített a Föld körül. A film és hősei egyaránt evidenciaként kezelik, hogy a háború nem ért véget, ahogy azt is, hogy még mindig mi vagyunk az esélytelenebbek. Az egykori hősok átadják a stafétabotot az új generációnak - Jeff Goldblum és Charlotte Gainsbourg a A függetlenség napja: Feltámadás című filmben Forrás: InterCom A cselekmény tehát nem a komplexitásával fog hírnevet szerezni magának, de jó tempóban, sodró lendülettel halad, nincs túlnyújtva a felvezetés. Másfelől viszont olyan esetlegesen kanyarog, mint szegény statisztaszerepre kárhoztatott Charlotte Gainsbourg egyik helyszíntől a másikig. Túl sok a fontosnak szánt szereplő, és az írók mindenkit ki akarnak szolgálni. A szálak ezért szükségtelenül szerteágaznak, a jelenetek pedig kohézió, logikai láncolat nélkül kapcsolódnak egymáshoz. Örültem például, hogy visszatér az első filmből a zsémbes Judd Hirsch, de érdemi funkciója nem volt, pláne azok után, hogy egy csapat gyerek társaságában nekiáll egy iskolabusszal furikázni. Nem Hirsch az egyetlen régi ismerős. A Feltámadás követi Az ébredő Erő-vel fémjelzett nemzedékváltó blockbusterek trendjét, miszerint az egykori hősök szimbolikusan átadják a stafétát egy új generációnak, akik – a stúdió reményei szerint – sok-sok folytatásban viszik majd tovább az örökséget. (Találós kérdés: hogy hívják a filmben lévő vadászgép-köteléket? Örökség Század.) A leginspirálóbb filmes Bill Clinton alterego - Bill Pullman A függetlenség napja: Feltámadás című filmben Forrás: InterCom Visszatér Jeff Goldblum, aki változatlanul remekül tud előnyt kovácsolni abból, hogy bogaras intellektualizmusával mennyire kilóg a tesztoszteronszagú környezetből. A busa szakállú Bill Pullman eleinte mintha Randy Quaid levitézlett, paranoiás alkeszét támasztaná fel, de aztán emlékeztet minket, miért ő a legjobb, leginspirálóbb filmes Bill Clinton alteregó. A nagy hiányzó Will Smith, a vakmerő Hiller százados csak utalás szintjén tűnik fel. Nincs mit szépíteni, ez komoly vérveszteség: szükség lett volna egy efféle túlméretezett személyiségre. A fiatalok közül többen is megpróbálják betölteni a helyén keletkezett űrt – hasztalanul. Az egyik jelentkező Dylan, Hiller százados nevelt fia, aki elvileg maga is menő vadászpilótává cseperedett, ám az őt alakító Jesse T. Usher elődje arrogáns sármjának töredékével sem rendelkezik. A másik pályázó a bajkeverő Jake (Liam Hemsworth Az éhezők viadalá-ból), aki egy csúnyán alulírt múltbéli viszály miatt fasírtban van Dylannel. Jake a film egy pontján frappáns gesztussal fogalmazza meg velős véleményét az idegenekről; vicces jelenet, de csak halovány árnyéka annak, amikor Will Smith szitkozódva vonszolja a lezuhant idegen tetemét. Halovány árnyéka Will Smith-nek - Liam Hemsworth A függetlenség napja: Feltámadás című filmben Forrás: InterCom Az új nemzedék még kiegészül pár hőssel (köztük a volt elnök lányával, akit a felnőtt Mae Whitman helyett a Valami követ Maika Monroe-ja játszik, meg egy kínai pilótával, hogy az ázsiai forgalmazók is örüljenek), ám mind figuráik, mind alakításaik jellegtelenek, nem csillan fel bennük semmi egyéniség, személyes drámáik kilapulnak. Néhány szereplő egyenesen kínos: a meleg tudósok sztereotípiája egy 2010-es évekbeli filmben már nem állja meg a helyét, sem a bozótvágós, kétajtós szekrény, magvas bölcsességeket dörmögő afrikai hadúr, akinek az ábrázolása a rasszizmus pengeélén táncol. Ő sem ér Will Smith nyomába - Jessie Usher A függetlenség napja: Feltámadás című filmben Forrás: InterCom Ám Emmerich meglepően sok olyan elemet is át tud menteni a kilencvenes évekbeli attitűdjéből, amelyekről szintén azt hittem, eljárt felettük az idő. Csak idén számtalan popcornfilm alatt kellett modorosan komor, brutalitásban dagonyázó hősök busongásán szenvednem, így aztán jól esett az a lebutított, fekete-fehér szemlélet, amely szerint az emberek régivágású jófiúk, az űrlények meg gonosz mumusok. (Az első részben még akadt egy vaskalapos védelmi miniszter, mint antagonista; most mindenki egy célért küzd.) Gond nélkül át tudtam adni magam a hurráoptimista, patetikus hangvételnek; elfogadtam az utópisztikus világrendet, melyben a húsz évvel ezelőtti, nemzetek közti összefogás eredményeképpen megszűntek a háborús konfliktusok a Földön; nem zavart a bugyuta fizika, ahol az űrlények kis híján lefúrnak a bolygó olvadt magjáig, ám a felszínen ebből semmit nem tapasztalni. Őszintén szólva, a Feltámadás-nak jobban is áll ez a fajta naivitás, mint a mai blockbusterektől elvárt önironikus, önreflexív kiszólások. (Naná, hogy megint meg kell menteni egy elcsatangolt kutyát, de erre a szereplőknek ma már muszáj utalást tenniük.) Nem baj, hogy nem váltotta meg a világot - képkocka A függetlenség napja: Feltámadás című filmből Forrás: InterCom Szükség volt A függetlenség napja – Feltámadás-ra? Nem, nem igazán. A hozzáadott érték elhanyagolható. De nem baj az, hogy nem váltotta meg a világot. Elég, hogy megmentette. Újra. Forrás: http://www.origo.hu/filmklub/201606...ja-feltamadas-jeff-goldblum-maika-monroe.html