Dajka Margit

Dajka Margit, Dayka Margit Színésznő

Született:
1907. október 13. Nagyvárad, Magyarország, ma Oradea, Románia

Elhunyt:
1986. május 24. Budapest, Magyarország



Filmjei:

Piri mindent tud (1932) - Piri, Bognár felesége
Rákóczi induló (1933) - Vilma, Jób lánya
Torockói menyasszony (1937) - Patkós Nagy Rózsi
Mai lányok (1937) - Kati, a cselédlány
A harapós férj (1937) - Lina, Péter elvált felesége
A Falu rossza (1937) - Finum Rózsi
Az ember néha téved (1937) - Zizus, az utcalány
János vitéz (1938) - Iluska
Elcserélt ember (1938) - Anna, Benedek Péter felesége
Borcsa Amerikában (1938) - Borcsa
Vadrózsa (1939) - Éva
Sárga rózsa (1940)
Pénz beszél (1940) - Julcsa
Háry János (1941) - Örzse
Szerelmi láz (1942) - Éva
Zenélő malom (1943) - Bogár Cica, pesti dizőz
Liliomfi (1954) - Kamilla
Szakadék (1956) - Bakos néni
A tettes ismeretlen (1957) - Nagymama
Vasvirág (1958) - Racsákné
Égre nyíló ablak (1959) - Fazekasné
Akiket a pacsirta elkísér (1959) - Sándor édesanyja
Zápor (1960) - Juli néni
Iván Iljics halála (1965) tévéfilm - Iván Iljics anyja
Kristóf, a magánzó (1965) tévéfilm - Szakácsné
Szent János fejevétele (1966) - Rhédeyné
Az orvos halála (1966) - Csohányné
Hogy szaladnak a fák... (1966) - Vass Mari
Tüskevár (1967) tévéfilm-sorozat -Tutajos nagymamája
Tiltott terület (1968) - Székiné
A völgy (1968) - Anna néni
Elsietett házasság (1968) - Háziasszony
Élő Antigoné (1968) tévéfilm
A pokolrév (1969) - Mérges Franciska
Az Oroszlán ugrani készül (1969) - Aranka
Ismeri a szandi-mandit? (1969) - Piroska anyja
N. N., a halál angyala (1970) - Nusi anyja
Szindbád (1971) - Majmunka
Volt egyszer egy család (1972) - Anna nagynéni
Macskajáték (1972) - Orbánné, Erzsi
Fekete macska (1972) tévéfilm - Zsófi néni
A bohóc felesége (1974) tévéfilm - Nudicsné
141 perc A befejezetlen mondatból (1974) - Hupka
Ballagó idő (1975) - Dédmama
Szürkezakós és a mama (1976) tévéfilm - Mama
A tizenegy több mint három (1976) tévéfilm
Az öreg (1976)
Herkulesfürdői emlék (1976) - Öreg primadonna
Legato (1978) - Zarkóczy Amálka
A kisfiú meg az oroszlánok (1979) tévéfilm - Bruckner Szilvia
Égígérő fű (1979) - Oszkár nagyanyja
A kedves szomszéd (1979) - Iduka
Csontváry (1980) - Mama
Társkeresés No. 1463 (1980) - Ring Anikó, a pótnagyi
Mestersége színész (1981) - portréfilm Dajka Margitról
Bors néni (1982) tévéfilm - Bors néni
Vőlegény (1982) - Gyengusné
A Nagymama (1985) tévéfilm - Szerémi grófné
Egy igazi bohóc (1991) - portréfilm Dajka Margitról



Főbb színpadi szerepei:

Ábrahám Pál: Az utolsó Verebély lány - Forró Sárika, Szegedi Városi Színház (1929)
Babel, Iszaak: Alkony - Öregasszony, Thália Színház (1965)
Bibó Lajos: Eszter - Eszter, Nemzeti Színház (1937)
Bródy Sándor: Tanítónő - idősebb Nagy Istvánné, Thália Színház (1965)
Burke: Az úgynevezett szerelem - Dolly, a feleség, Vígszínház (1930)
Bús-Fekete László: A pénz nem minden - Zsuzsi, Belvárosi Színház (1931)
Csehov, Anton Pavlovics: Három nővér - Irina, majd Mása
Csiky Gergely: Nagymama - címszerep, MTV.
Emőd Tamás - Török Rezső: Borcsa Amerikában - Borcsa, Miskolci Nemzeti Színház (1928)
Emőd Tamás - Török Rezső: A harapós férj - Cilike, főszerep, Fővárosi Operettszínház (1931)
Emőd Tamás -Török Rezső: Két lány az utcán - Vica
Faragó Sándor - László Aladár: Egy lány, aki mer - Éva, a gépírólány, Belvárosi Színház (1930)
Farkas Imre: A nótás kapitány - Boriska a kantinoslány - Miskolci Nemzeti Színház (1928)
Fejes Endre: Rozsdatemető - Seresné (1962)
Fejes Endre: Mocorgó - Mutter, Thália Színház (1966)
Földes Imre: Örök szerelem - Mária
Gergely Sándor: Vitézek és hősök - özv. Eszterágné, Belvárosi Színház (1948)
Giraudoux, Jean: Párizs bolondja (Chaillot bolondja) - Aurelie kisasszony, Szegedi Nemzeti Színház (1970)
Gogol, Nyikolaj Vasziljevics - Szakonyi Károly: Holt lelkek - Karobocska, Madách Színház (1976)
Gorkij, Nyikolaj Vasziljevics: Éjjeli menedékhely - Násztya, majd Vaszilisza
Gorkij, Nyikolaj Vasziljevics: Kispolgárok - Tatyána
Hauptmann, Gerhart: Henschel fuvaros - Hanne Schal, Új Magyar Színház (1943)
Hunyadi Sándor: Júliusi éjszaka - Lici, Vígszínház (1929)
Indig Ottó: A torockói menyasszony - Patkós Nagy Rózsi, Belvárosi Színház (1931)
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai - Baradlayné
Kacsóh Pongrác: János vitéz - Iluska
Kálmán Imre: Tatárjárás - Mogyoróssy huszár önkéntes, Miskolc Nemzeti Színház (1928)
Kálmán Imre: Csárdáskirálynő - Stázi
Kodály Zoltán: Háry János - Iluska
Konti József: Suhanc - Józsi
Kós Károly: Budai Nagy Antal - Bese Anna
Lengyel József: Emmy - Emmy, Malaczkay huszár ezredes lánya, Vígszínház (1932)
Molnár Ferenc: Liliom - Julika
Móricz Zsigmond: Kismadár - Kis Erzsi
Nemes Nagy Ágnes-Novák János: Bors néni - Bors néni
O'Neill, Eugene: Ifjúság - Belle
Osztrovszkij, Alekszandr Nyikolajevics: Farkasok és bárányok - Murzaveckaja
Osztrovszkij, Alekszandr Nyikolajevics: Vihar - Kabanova
Örkény István: Tóték - Mariska
Pagonyij: Arisztokraták - Mama, Petőfi Színház (1961)
Petrov: A béke szigete - Catherine Morrison (1948)
Pirandello, Luigi: Az ember, az állat és az erény - Perelláne
Sardou, Victorien: Szókimondó asszonyság - Hübscher Kata
Scserbacsov, Vlagyimir Vlagyimirovics: A dohányon vett kapitány - Ninitche
Shakespeare, William: Rómeó és Júlia - Dajka
Szántó Armand - Szécsény Mihály - de Fries Károly: Budapest - Wien - Erna (1936)
Szántó Armand - Szécsény Mihály: Százhuszas tempó - Marianne, főszerep, Kamara Színház (1934)
Szigligeti Ede: Liliomfi - Kamilla
Szirmai Albert: Mágnás Miska - Marcsa
Szép Ernő: Aranyóra - Bogdán Juci
Szép Ernő: Szívdobogás - Sebes Éva, mozgásművész tanár, Vígszínház (1936)
Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci szerencséje - Csuri mama (1963)
Tolsztoj, Lev Nyikolajevics-Kováts: Feltámadás - Katyusa
Vaszary Gábor: Udvarolni felesleges - Feleség, Új Színház (1943)
Vészi Endre: Don Quijote utolsó kalandja - Dulcinea, Jókai Színház (1962)
Vészi Endre: Árnyékod át nem lépheted - Hilda, a házvezetőnő, Jókai Színház (1961)
Wilder, Thornton: A házasságszerző - Miss Flora, Madách Színház (1975)
Zapolska, Gabriela: Dulszka asszony - címszerep
Zerkovitz Béla: A legkisebbik Horváth lány - Sárika, Szegedi Városi Színház (1928)
Zuckmayer, Carl: Kristóf Katica - Kristóf cirkuszigazgató leánya, Katica, Nemzeti Színház (1935)












































Életrajza:

Férjei:

Kovács Károly - színész - 1929 - 1940 (?)
Kolczonay Ervin - filmrendező - 1941 (?) - 1945
Bakay Lajos színész - 1949 - 1956 (együttélés? - a házasság nem bizonyított)
Lajtos Árpád - ny. katonatiszt - (1957 - 1986) Dayka halála miatt lett öngyilkos

Adatok:

1927 nyarán játszik először Magyarországon a hódmezővásárhelyi Nyári Színkörben.
1927-28-as évad Miskolcon
1928-29 - Szegedi Nemzeti Színház
1929 augusztusa - házasságot kötött Kovács Károly színészkollégájával
1929-30 - Budapesten a Vígszínházban
1930-32 - a Belvárosi Színházban lép fel
1932-33 - ismét a Vígszínházban játszik
1933-1948 - csak szerepekre szerződik le egyes színházakhoz
1938 - Amerikában
1943 - frontszinházzal a katonákhoz utazik
1948 - Gergely Sándor "Vitézek és hősök - női főszerepe átütő sikere
1948-1957 - a Madách Színház tagja.
1957 - a megalakuló Petőfi, ill. Jókai Színházban játszik
1960-1963 - az önállóvá váló Jókai Színház tagja
1963-1968 - nyugdíjba vonulásáig, a jogutód Thália Színház tagja
1967 - a legjobb női alakítás díja a "Változó felhőzet", és a "Hogy szaladnak a fák" c. filmekben nyújtott epizód-alakításaiért.
1970 - vendégszerepel Szegeden
1971 - a Szindbád - Majmunka szerepe
1972 - Macsakjáték - Oscar díj jelölésű filmje
1972 - Fekete macska - c. tévéjáték főszerepében
1978 - Legato c. film főszerepe
1984 - Bors néni -szerepe, az utolsó nagy színházi szériája

Összefoglaló:

(.) "Azok a fiatalok, akik ezt a pályát nemcsak pénzkeresetnek tekintik, hanem folytatói az Egressy Gáboroknak, a Lendvayaknak, a Dérynéknek és a Jászai Mariknak, igyekeznek megismerni Dajka Margit művészetét, életét. Az én nemzedékem számára pedig sírig tartó energiaforrást jelent." - Sinkovits Imre.
Sok száz színházi premier izgalmát érhette meg. Majdnem ötven mozifilmben és közel harminc tévéjátékban látható ma is, és számtalan rádiójáték főszerepét is alakította. Címlapfotók, riportok, interjúk sokasága kíséri útját. Sokszor boldog, máskor meg szerelmes, olykor rosszkedvű, néha magányos. Istenien főz, tárkonyos bablevese például semmihez sem fogható. A munkában olykor kérlelhetetlen szigorúságát gyakran félreértik, rigolyának tartják. Lényének talán a legszebb vonása mégis a szeretet. Ennek melegénél sütkérezni semmihez sem fogható. Aki ismerhette, milyen ez a szeretet, azért tiszteli, aki nem ismerhette közvetlenül a szeretetnek ezt az áramlását, azért mert vágyta a mítosz közeli megtapasztalását. Mérhetetlen élet- és emberszeretete halhatatlanná vált filmjeiből, egykor pedig a színpadokról sugárzott közel hatvan éven keresztül.

Gyerekkor

"Mi tizenhárman voltunk édestestvérek. Tizenhárom gyereket szült és nevelt fel az anyám. Tizenhárom életet adott, s lett belőle rengeteg jóság és rosszaság, legkülönfélébb jellem és jellemtelenség. Mi ez, ha nem a világ? Csoda-e, ha népes nyüzsgő gyermekkoromat annyi mindenfélének látom?
Hogyan volt képes az én anyám napról napra ennyi éhes szájat betömni, ennyi kenyeret és tejet előteremteni nekünk. Micsoda erő kellett hozzá! Mindennap sorra mosdatott minket egy mosdótálban, amit ha behunyom a szemem: óriás lavórnak látok. És utána sorban álltunk orgonasíp módjára és anyánk végigfésült minket. Miféle óriásfésűt adott a kezébe a sorsa? Közbe mi, lányok is serénykedtünk, befontuk egymás haját. Mit kellett anyánknak főzni, mosni, vasalni, varrni ránk, mosogatni, súrolni utánunk. S hogy maradhatott ideje, ereje, jósága a sok simogatáshoz? Talán úgy, hogy igazán mindig csak a legelesettebbet, a legszerencsétlenebbet gyámolította gyerekei közül, amellé állt minden erejével. Énrám nem sokáig volt gondja, az én életem hamar sínre került."

Szülei és családja

Édesanyja, Elek Veronika egyszerű parasztlány, aki leendő férjével, Dajka Jánossal egy lakodalomban ismerkedett meg. Ám ez a házasság, amely oly sűrű gyermekáldással járt, mégsem volt boldog. Dajka János a Nagyváradi Színház balettmestere volt, míg édesanyja nevelte otthon a gyerekeket. "Elmondhatom, hogy szinte apa nélkül nőttünk fel. Gyerekkori benyomásaim végletességéhez ez is hozzátartozik, hogy apám éppen ellentéte volt anyámnak. Igen jóképű, elegáns, széptevéshez szokott ember volt, vonzódtak hozzá a nők, hamar hozzá kellett szoknunk, hogy csak hébe-hóba jár haza, s mint valami előkelő idegen szemléli tulajdon gyerekeinek siserehadát. Mégsem tudtam neheztelni rá. Érdekes jelenségnek tartottam a maga módján. Elhivatott művészléleknek. Rokonszenvesen csapongó bohémnak. Milyen szépen hegedült és cimbalmozott. És hogy táncolt. Ez volt a mestersége is: tánctanár, előkelőbben mondva balettmester. Ismerte mindenki Nagyváradon."
Így viszont ". minden gond, baj, keserűség egyedül anyám nyakába szakadt. Azt ne higgyék azonban, hogy az anyámban nem lakozott művészi ihletettség. Gyönyörű népmesei fantáziája volt, miközben esténként sikált, csutakolt minket, véget nem érő, "folytatásos" meséket talált ki, csakhogy ellenkezés nélkül tűrjük a tortúrát. Anyám meséi még ma is sokszor eszembe jutnak, örömömben, bánatomban végigkísérik az életem."
A fészekaljnyi Dajka gyerekből azonban csak néhányan érték meg a felnőttkort, de azok is milyen kalandok és veszedelmek közepette.
Kovács Károly, az első férj: (.) "Családja? Borzasztó emberek voltak, róluk nem szívesen nyilatkozom. Egyedül édesanyjáról, akit imádtam, s ő is engem. Magunkhoz vettük, sőt később még Mariska - egyik nővére - is velünk lakott rövid ideig, akivel azonban rossz volt a kapcsolatom. Sokat uszította ellenem Margitot, s lassan el is mérgesedett köztünk a helyzet. Margit egy nap ki is rakta a szűrömet, (.) de azért később is találkozgattunk."

A kis Dajka rikkancs lesz

"Egy nap, családom tagjai, magamat kivéve, mind megkapták az akkoriban igen elterjedt spanyoljárványt. Ágynak estek. Kenyérkereső nélkül maradt a népes família. Így álltam be újságárusnak. Nem panaszkodhatom, vették is tőlem a járókelők a lapokat, miután megtudták, hányan szorulnak rá a keresetemre. Megtanított az utca színpada a mozgásra, az önkifejezésre, az emberismeretre, aminek a színipályán mind jó hasznát vettem. De annyiban hasonló volt ez a foglalatosságom a színészi szerepléshez, hogy rikkancsi minőségemben, nem dicsekvésképpen mondom, egész Nagyváradon népszerű lettem. Megismertek, megszerettek."
A hétesztendős kislányka nappal iskolába járt a "fehér apácákhoz", akik gyanakodva figyelték, megérezték rajta a másságot, és nagyon nem kedvelték, hogy ez a gyereklány esténként a Brémer téren újságot árult. Ugyanakkor Margit tiszta igazságérzete sok mindent nem fogadott el az iskolai közegben, amiből számos konfliktusa származott. Például egyik alkalommal, amikor szóváltásba került nevelőjével, a konfliktus robbanáspontján megütötte Margitot, amire ő azonnal viszonozta az inzultust. ". utána felöltöztem és hazamentem". A skandalum nem maradhatott retorzió nélkül, így hát el kellett hát jönnie a "fehér apácáktól", és a "fekete apácáknál" folytatta iskoláit.
De mindenért kárpótolták őt azok a Brémer téri rikkancs-esték. Szőke kis fejével addig-addig bámult befelé a nagy kávéházi ablakon, hogy egy este behívták maguk közé, sőt székkel kínálták a kis rikkancs-gyereket. Az asztaloknál azután Emőd Tamás, Ady "holnapos" fegyvertársa, sőt, némelykor maga a Csucsáról "beszabaduló" Ady Endre is szóra méltatta, beszélgetett vele.
"Ha nem vagyok rikkancs, hogyan ismerkedem meg a könyvekkel? Mert annak köszönhetem, hogy bejáratos lehettem Fehér Dezső nagyváradi lapszerkesztő könyvesboltjába. Az lett nekem a világ közepe! Megengedték, hogy akár fél napokig is tallózgassak a világirodalom legcsodálatosabb köteteiből. Móricz Zsigmondot, Krúdyt, az orosz klasszikusokat kezdettől nagyon megkedveltem."
A történelem kereke végig gurult Nagyváradon is. A szarajevói merénylet következményei hamar begyűrűznek a hétköznapok valóságába, Európa, és Magyarország legeldugottabb falvaiban épp úgy, mint nagyobb városaiban. A sorozások, és a frontra induló szerelvények már mind a kibontakozó világégés mindennapos kellékeivé váltak, hétköznapivá téve az elfogadhatatlant. Margitka ott, a nagyváradi Brémer téren azonban nem sokat tudott a felfordult világról, pusztán azt érzékelte, hogy történt valami jelentős esemény, amiért jobban veszik a lapokat, mint korábban. Tokaji szerkesztő úr és Tamási Áron főszerkesztő úr éppen úgy ült továbbra is a kávéház teraszán, mint azelőtt. Sőt ez az egész rikkancskodás egy vidám, önfeledt kalandnak tűnt, a baljós árnyak ellenére is, és kis élete ott és akkor a váradi téren neki valósággal maga volt a mennyország. Hazatérve pedig várta őt a nyers és kissé kiábrándító valóság, a sok gyerek, a vacsorátlan, reggeli nélküli napok, és hetek, a metsző hideg, a lélektelen esték, és nappalok. Csupán az volt, amit önmagának tudott előteremteni. És ha már önmagának szerzett, adott a többieknek is. Szörnyű felelősség ez egy kamaszlánynak, amit kellő derűvel és optimizmussal kezelt, ugyanakkor valahol nagyon mélyen érezte, kortársainál sokkalta hamarább kell önmagát megtalálnia, megoldást találni életére.
"Csak egyet tudtam: kikerülni, kilábalni mindenféleképpen az irtózatos nyomorból."

A kis Dajka színésznő szeretne lenni

Esténként apjára (a színház balettmesterére) hivatkozva, titokban be-belógott az előadásokra a nyitott hátsó ajtón keresztül és, vagy hátul a díszletek takarásában, vagy a sötét színházi karzat lépcsőiről nézte a színpadon zajló eseményeket. Lassan már betéve tudott egy-egy szerepet például a "Sztambul rózsájá"-ból. Aztán egy este odaállított a színházi pénztár elé: "Néni kérem, én úgy szeretnék színésznő lenni!" És mégsem küldte el a pénztáros - talán azért, mert megérezte benne az elszántságot - de az is lehet, hogy csak azért nem, mert a kolléga, a balettmester kisleánykája az illető, hanem az épp arra járó Erdélyi Miklós direktor figyelmébe ajánlotta a lelkes kis jelentkezőt, aki illően meg is hallgatta.
Hogy Margitka határozottsága hatotta meg a szigorú direktort, vagy a gyereklányka sanyarú családi viszonyai miatt esett meg a szíve rajta, vagy esetleg látni vélte a tehetséget a tökmagban, nem tudni. Egy biztos, felvette szereplőnek a "Sztambul rózsájá"-ba, ahol egy Boy-t játszott. Erdélyi Miklós azonban nagy valószínűséggel, idővel el is felejtené a kislánykát, ha nincs a színháznál egy rendező, akit Hetényi Dömény Elemérnek hívtak. Személye általában nem szerepel a szakmai lexikonokban, de nevét, alakját ott őrizték szívükben sokáig felfedezettjei: Kiss Manyi, Tompa Sándor, de legfőképpen Dajka Margit. Elvégezte Hetényi Dömény Elemér magán-színiiskoláját, méghozzá ingyenes növendékként. Balettet tanult, színészi tanórákat vett az iskola legtöbbször fűtetlen szobáiban. Hiába fenyegették meg később is mindennel, még színházi bírsággal is, nagykabátját le soha nem vette. Egyszer együtt játszott nagyváradi vendégszereplésén a nagynevű dívával, Putty Liával - a későbbi sikeres és nemzetközileg is elismert némafilmszínésznővel. Putty Lia adta Anna Kareninát, a hosszú szőke hajú Kisdajka pedig az ő színpadi kisfiát játszotta. Erre később is nagyon büszke volt.

Kisdajka Kolozsvár egyik kedvence

Hetényi Dömény Elemér hívta fel a Kolozsvárott élő Janovics Jenő figyelmét a semmi kis szerepekben is egyéniséget mutató nagyváradi színésznőjelöltre, a kis Dajkára, sőt a vizsgaelőadásra is elhívta őt. ". a vizsgaelőadásomon meglátott Janovics Jenő, a kolozsvári Magyar Színház igazgatója és azonnal leszerződtetett" - és így most már végleg megkezdhette színpadi karrierjét Kisdajka (igen Kisdajka, mert mindenki így hívta a kis vézna, csupa temperamentum kislánykát). "Kolozsvárhoz kötött az első felnőtt-szerződésem. Nagy protekció kellett hozzá, mert még alatta voltam a szerződéshez megállapított korhatáron. De Janovics Jenő .ezt is elintézte. Ma már talán dicsekvésnek hangzik, ha elmondom, hogy engem már 13-14 éves koromban el akartak vinni Nagyváradról, a legkülönbözőbb színtársulatok direktorai, ahogyan Kolozsvárról is. A felfedezés egyébként kölcsönös volt. Úgy értem, hogy ott fedeztem fel én is magamnak a színház valódi gyönyörűségét. Csoda jó dolgom volt. Hogy mást ne említsek, a nagyhírű Szentgyörgyi Pista bácsi kedvence és állandó partnere lettem, az akkor újult életre támadt színművekben. Soroljam? Sárga csikó, Falu rossza, Piros bugyelláris." Margitka azonban nemcsak tisztelte, de szerette is a matuzsálemi korú, de még fürge, és szerepein kívül is csibukozó partnerét, és mint mesélte, egyszer tiszteletteljesen súgta oda az öregnek: "Pista bácsi, nyitva a slicce." Mire az öreg csak legyint: "Ja, kisjányom, ahol halott van, ott kinyitják az ablakot."
"Akkor még szép énekhangom volt, s egyik különleges teljesítménynek minősült, hogy a János vitézben egymagam játszottam Iluskát és a francia királykisasszonyt. Szép színt adott az előadásnak, hogy a francia királylány erősen emlékeztette Jancsit az ő Iluskájára. Szívesen fűzöm hozzá mindehhez, hogy nem egyedül én voltam a város üdvöskéje akkor. Ketten voltunk újonnan fölfedezett Margitok. A másik két évvel fiatalabb Kiss Margit, ez a gilisztavékonyságú, de roppant átütő tehetségű székely kislány, aki később Kiss Manyiként Szegedet, majd Budapestet és egész Magyarországot meghódította. Máig is siratom."
". egy év múlva - tizenöt éves koromban - Sümegi Ödön staggione társulatához szerződtem szubrett-primadonnának Janovics tanácsára, azért, hogy minél többet fejlődjek. Ez volt színésznői pályafutásom legkeményebb esztendeje, mert bizony többet koplaltam, mint ettem. Aztán a következő évben Janovics visszaszerződtetett színházához, szintén, mint szubrett-primadonnát."
Kolozsvári színészként "(.) nekünk roppant nehéz, szinte reménytelen élet adatott. Az ember választhatott: vagy a ruhatárát nem gyarapítja, vagy összeesik az éhségtől. Együtt ez nem ment. Ötezer lej fizetés nem mondható kevésnek, de ruhák előállításához ez mégis nagyon kevés volt. (tudnivaló: akkoriban a színésznek kellett állnia a jelmezköltségeit, minden egyes bemutatásra kerülő darabhoz itthon is, és akkor Romániában is - szerk. megj.) Drágán varrt a szabó, márpedig egy-egy darabban 8-9 ruhát is elő kellett teremteni saját költségből. Játszottam operettben, népszínműben, reggeltől késő estig dolgoztunk. Abban a nagy szegénységben és munkalázban kizárólagosan a szeretet éltetett bennünket, ez mindennél többet jelentett.". A taps, a virágok. sőt az egyetemisták még Dayka-pártot is alapítottak. Többször felfogadták Jánost, a nagytenyerű rikkancsot, az ő feladata volt Dayka színrelépésekor a tetszésnyilvánítást kezdeményezni. Amikor az "ellenpárti" primadonna, Zöldhelyi Anna lépett színpadra, akkor ez a János feltűnően feljajdult: rosszul vagyok! Mindenki rá figyelt, amikor lecsúszott a székről, elterelve a figyelmet a belépő primadonnáról. Amikor megint Dayka következett már semmi baja sem volt. A lelkes fiatalok sokszor kifogták a lovat a konflisból és ők húzták, és kísérték hazáig - akkoriban éppen a Fellegvár tövéig - ahol éppen lakott.
"Egy ízben Kosáry Emmy és Király Ernő vendégszerepeltek nálunk, akiknek nagyon megtetszettem. Nekik köszönhetem, hogy elkerültem Kolozsvárról, mert ők hívták fel Réti színészügynök figyelmét rám. Réti szólt Sebestyén Mihálynak, a miskolci színház igazgatójának és Tarnay Ernőnek, a szegedi direktornak, akik le is utaztak Kolozsvárra engem megnézni. Mindketten hajlandóak lettek volna engem szerződtetni, és én - mint többet ígérőét - Sebestyén Mihály ajánlatát fogadtam el. Így kerültem Miskolcra, ahol az egyik legjelentősebb esemény az volt, hogy megismerkedtem férjemmel, aki szintén ott színészeskedett.". Kovács Károly és Dayka Margit ezután sokáig egy színházban játszott, hol Miskolcon, hol Szegeden, hol pedig később Budapesten. Házasságot mégis csak később, 1929. augusztus közepén kötöttek.

Dayka vagy Dajka?

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogyan kell helyesen írni nevét: Dayka Margit (y-nal írva), ahogy sokszor és sok helyen találkozni ezzel az írásformával, vagy Dajka Margit, úgy, ahogy anyakönyvi kivonatában is áll? Mind az ötvenes években találni Dayka signumot, mind pedig korábbról, ami némiképpen ellentmond annak a legendának, mely szerint Móricz Zsigmond javaslatára válik ismét Dajkává a Dayka, az 1940-es években. Találkozni ezután is y-nal írt nevével a lapokban, y-nal írt autogramjával, aláírásával a magángyűjteményekben, máskor pedig visszakerül nevébe az eredeti, az édesapja nevében is szerepelő "j" betű.
Molnár Gál Péter: (.) "Dayka Margit számomra sosem lesz Dajka, még ha ő így kívánta is élete vége felé. Évtizedeken át Daykaként tündökölt. Nehéz átállítani szemünket, fülünket Dajkára. 1943. augusztus elsejei hatállyal a Színészkamara cenzúrázta tagjainak nevét, ha bizonyítvánnyal nem igazolták az y, th, ch nemességre utaló betűket. Dayka ekkor megvédte a családneve közepi ipszilont, lenyilatkozta, hogy családja újhelyi Dayka Gábor leszármazottja (Film Színház Irodalom, 1943/33.) A homoródalmási székely család a Dajka, a Bethlen Gábortól nyert keserűi család a Dayka nevet használta."
Lehet, hogy Margitka különös, és ma már egzakt módon kevéssé magyarázható titka marad ez az y- és j-eset. De már szinte hallom a hangját: "Gyerekek, érdekes ez? Fontosabb dolgok is vannak itt azért, hogy leragadjunk ennél a témánál."
Mindenesetre mi magunk részéről maradunk a Dayka írásmódnál, csupán akkor térünk el tőle, ha a korabeli kritikák, vagy idézetekben szereplő megszólítás esetén nem használja a cikk/idézet írója másképp, illetve korábban, amikor édesapja után nevezték Kisdajkának.

Kolozsvárról Magyarországra - 1927

A miskolci szerződtetést megelőzően egy nyáron át Magyarországon játszott. Az akkor már Romániához tartozó Kolozsvárról Horváth Árpád, a Nemzeti Színház ifjú rendezője hívta Magyarországra, Hódmezővásárhelyre 1927 nyarán, ahol vendégként rendezett a Nyári Színkörben. Akkoriban egyebek közt Farkas Imre "Nótáskapitány" (ami, az első fellépése volt Magyarországon), valamint Zerkovitz "A legkisebbik Horváth lány" című operettje volt műsoron Horváth Árpád rendezésében, ahol az egyik főszerepet, Sárikát játszotta a Kisdajka. Horváth Árpád a nyári munkában való együttműködésük kapcsán fővárosi Nemzeti Színházbeli szerződéssel kecsegtette, de még mielőtt megérkezhetett volna a hivatalos válasz Budapestről, megjelent Kolozsvárott a Réti színházi ügynökség két vezetője, Réti György, és Réti István és "lecsapták" a Nemzeti kezéről Kisdajkát.
"A következő szezon már a miskolci színháznál talált, ahol akkor Sebestyén Mihály volt a direktor. Pedig lett volna még egy választásom, akár még Pestre kerüléshez is. Sebestyén Mihály fivére, Géza, a Városi Színházat vezette, s hívott a társulathoz. Egyelőre mégis inkább vidéken maradtam. Ha hiszik, ha nem, nekem ma is a vidéki színház az ideálom. Ott általában élénkebb és változatosabb az élet, pezsgőbb és intenzívebb a légkör. Lehet, hogy csak az ifjúságom utáni nosztalgia szól belőlem?"

Szerelem -házasság (Kovács Károly)

Kovács: "Hódmezővásárhelyen ismerkedtünk meg egy próba után. A Fekete Sas nevű vendéglőben ültem, s éppen kipenderítettem onnan egy kollégát, mert csúnyán beszélt igazgatómról, Sebestyénről. Akkor odajött Margit egy szomszéd asztaltól, s a bemutatkozás után elbeszélgettünk egymással. Mint megtudtam, aznap érkezett Kolozsvárról Hódmezővásárhelyre, amely a miskolci színház akkori nyári játékhelye volt. Ragyogóan nézett ki, üde volt, kedves és fiatal. Együtt töltöttük a délutánt, az éjszakát, s vagy 13 évet együtt maradtunk. Másnap a Nótáskapitányt próbálta, ebben lépett föl először. Leültem a nézőtérre, s figyeltem, hogyan játszik. Hát, mondhatom, isteni volt! Nem egy egyszerű szubrettet, hanem egy tehetséges színésznőt láttam. Megrótt bennünket az igazgató, hogy így összemelegedtünk, mert abban az időben a szubretteket, drámai hősnőket, primadonnákat gazdag uraknak "tartogatták", ugyanis nagyon drága volt az öltözködés, s a színésznők maguk állították össze ruhatárukat a szerephez. A vidéki gázsi viszont elég alacsony volt, úgyhogy kettőnk fizetése is alig fedezte Margit gardróbját. A nyár elteltével Miskolcra mentünk, ahol ragyogó partnere akadt Tamás Benő, a kiváló komikus személyében. Vele kezdte a pályát Magyarországon az 1927-28-as évadban. Együtt játszottunk, mert én abban az időben a drámai tagozat tagja voltam.
Margit már akkor kezdte a betegeskedést, úgyhogy rendszeresen jártunk fürdőhelyekre, hiszen több kúrát írtak elő számára az orvosok.
Tarnay Ernő, a szegedi direktor közben eljött megnézni Margitot Miskolcra, s mindkettőnket magával vitt. Így az 1928-29-es évadot már teljesen Szegeden töltöttük."

Az 1927-28-as évad Miskolcon

Miskolcon eleinte félig-meddig statisztaszerepeket kapott, egyebek közt "Az ember tragédiájá"-ban, de hamarosan egy "abszolút" főszerep várta, a "Borcsa Amerikában" című vígjátékban. A szerzőpáros egyik tagját, Emőd Tamást személyesen is ismerte, még rikkancskorából, míg a szerzőpáros másik tagja, Török Rezső akkoriban még kezdő komédia- és regényírónak számított. Az Emőd-Török szerződuó idővel "specializálja magát" Daykára, ahogy Daykának is kedvére való darabok születtek tőlük, még ha nem is törekedtek mély jellemábrázolásra komédiáikban. De a megszokott kommersznél így is többet nyújtottak, franciás szellemességet, csöppnyi érzelmességet, jó szereplehetőséget, egy csipetnyi vadócságot és bájt egyszerre nyújtani tudó ifjú színésznőnek. Sebestyén Mihály ügyes rendezésében, és Kisdajkával a főszerepben az előadás - ahogy mondani szokták - kirobbanó sikert aratott. Kisdajka szinte néhány hét leforgása alatt vált Miskolc kedvencévé. Eljátszotta Boriska kantinoslányt Farkas Imre operettjében, a "Nótáskapitány"-ban, és nagy sikert aratott, mint Mogyoróssy huszárönkéntes, Kálmán Imre "Tatárjárás"-ában.

Szegeden

Az 1928-29-es évadot tehát már Szegeden, a Városi Színházban töltötte kedvesével, Kovács Károllyal együtt. Fellépett egyebek közt a "Szép Heléná"-ban, ahol az ugribugri Orestes szerepét formálta meg, valamint a "Csárdáskirálynő"-ben, ahol viszont Stázit játszotta. Miskát vendégművészként Rátkai Márton, az ismert pesti sztár adta. Az előadást sokan megtekintették, az akkori szakma kiválóságai közül is. Számításba veszi ekkor Kisdajkát a Szegedre látogató Beöthy László éppúgy, mint Jób és Roboz urak a Vígszínházból. Sőt, a Vígszínházban már konkrét szerződéstervezet várta a következő évadra. Tanácstalan, mert miközben vágyik Pestre játszani, ugyanakkor jól érzi magát Szegeden is.
"Én azonban boldog és elégedett voltam Szegeden, ahol percek alatt, ha szabad azt mondanom, szintén kedvencévé küzdöttem föl magam, azonkívül remek kollégákból állt a színészi gárda, és az igazgató, Tarnay Ernő talán a legszínészcentrikusabb igazgató volt, akit valaha ismertem. Egyszerűbben szólva nagyon szerette a színészeit. .Ez magyarázza ragaszkodásomat e helyhez. Nem mondom, hízelgő és csábító volt számomra a lehetőség, sőt a megtiszteltetés, hogy felkerüljek a híres vígszínházi társulathoz, de legalább ugyanolyan mértékben tartottam is tőle. Hegedüs Gyula árnyékában? Most bíznak bennem, de ha megbukom. Egyszóval haboztam, kínlódtam. Jóbtól, Roboztól kértem egy kis gondolkodási időt. Eközben jött le Szegedre vendégjátékra Rátkai Márton. A "Csárdáskirálynő"-ben Miskát játszottam, én Stázit. Csodáltam ezt a hatalmas színészt, ezt a nagy embert, aki a legsablonosabb operettben is művészi élménnyé tudta avatni fellépését. Eldöntöttem magamban, tőle kérek tanácsot: menjek, vagy maradjak? Amit ő mond, úgy teszek! . Szomorúan rám nézett, s így szólt: - A világért se menj el, kislány. Megesznek. Hallgattam Marcira. Szinte a végsőkig. De annyira szorongatók lettek a kosztümcsináltatásokból származó adósságaim, hogy a Vígszínházba történő távozásom pokoli gondok alól mentett fel. Tudják, vidéken a színészek maguk tartoznak a színpadi öltözékekről gondoskodni. Nem győztem a versenyt anyagilag a saját népszerűségemmel, s valamivel nagyobb gázsiért kénytelen voltam - igen, kénytelen voltam a Vígbe menni."

Az első pesti fellépés viszontagságai

Pestre kerülésének másik változatát egy újságírónak mesélte el 1929 szeptemberének végén. A férje kapcsán mondta boldogan, hogy összetartozásuk jeleként már Szegedre is együtt szerződtek, sőt, ".a pesti szerződésemet is tulajdonképpen neki köszönhetem. Jób Dániel és Roboz Imre, a Vígszínház igazgatói ugyanis szerelmes-színészt kerestek. Megnézték a férjemet Szegeden a "Tábornok"-ban (Kovács Károly szerint a "Hannelé"-ben - szerk.), és másnap randevút adtak neki az egyik kávéházban. Ide én is elkísértem őt, és a direktorok kijelentették, hogy a figurám megfelelő, de kérdés, milyen vagyok mint színésznő. Megkértem őket, nézzenek meg aznap este a színházban, ahol a "A csikágói hercegnő" szubrett-szerepét játszottam. Egy felvonást végig is néztek, és azzal távoztak, hogy legközelebb lejönnek megint megnézni valamelyik darabban. Pechemre megint akkor jöttek le Szegedre, amikor operett ment, így még mindig nem tudták megállapítani, hogy vajon prózai szerepben is megállom-e a helyemet. A direktorok akkor azt ajánlották, hogy jöjjek fel Pestre, és a Vígszínház színpadán játsszak el néhány jelenetet valamelyik prózai darabból. Férjemmel fel is utaztam, és a "Noszty-fiú"-ból, valamint a "Nem nősülök"-ből adtunk elő néhány jelenetet. A vizsga sikerült, és mind a ketten aláírtuk a szerződést."
Kovács Károly, az akkori férj a Vígszínházba kerülésükről:
"Egyszer Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója érkezett Roboz Imrével színházunkba, s megnézett engem a Hannelé-ben, Margitot pedig egy operettben. Fölhívott bennünket a Vígszínházba, hogy annak színpadán is mutassunk be valamit próbaképpen. Azt javasoltam Margitnak, hogy tanulja meg Mari szerepét a Noszty fiúból, én meg majd Feri leszek. Eljátszottunk belőle egy rövid részt, s aláírtuk mindketten a szerződést. Ez 1929-ben történt. A nyarat még a szegedi társulattal töltöttük Makón, ahová Jób telefonált, hogy lenne egy szerepe Margitnak Emőd Tamás-Török Rezső: Két lány az utcán című darabjában. Gaál Francinak kellett volna eredetileg ezt a szerepet eljátszani, aki akkor egy rövid időre otthagyta a színházat. Így Dayka humoros-naiva szerepet kapott előszörre, s el voltak ragadtatva a pestiek tőle. Előre tudtam, hogy így lesz, hiszen isteni tehetség volt. Ebben a darabban mutatkozott be a fővárosban."
Dayka: (.) "Amikor Tarnay Ernő meghallotta, hogy a Vígszínházhoz szerződtem, minden erővel azon volt, hogy maradásra bírjon. Nyolcszáz pengő (!) havi fizetést ajánlott fel, négyheti szanatóriumi pihenést, amelynek költségeit ő fedezte volna, pár ezer pengőnyi adósságom kifizetését, valamint azt, hogy az összes ruháimat ő fizeti. (Ez utóbbi ajánlatot különben a Vígszínház is megtette). Ez az ajánlat valamivel jobb volt, mint a Vígszínházé, de ennek ellenére én mégis az utóbbit fogadtam el, mert a férjem mellett akartam maradni. Augusztus elején levelet kaptam a Vígszínház igazgatóságától, amelyben arról értesítenek, hogy rám osztották ki a "Két lány az utcán" egyik női főszerepét, és tizenhetedikén már próbálnom kell. A szerződésem azonban szeptember elsejéig Tarnay Ernőhöz kötött, aki lojalitásból úgy állította össze műsorát, hogy lehetően eleget tudjak tenni a meghívásnak. Tizenhatodikán Makón játszottunk, ahonnan kora hajnalban autón robogtunk be Szegedre, hogy a pesti gyorsvonatot elérjük. Az úton azonban defektet kaptunk, és amikor beérkeztünk az állomásra, a jegypénztáros kijelentette, hogy már nem adhat ki jegyet, mert elérkezett az indulás ideje. Férjemmel együtt, mint a szélvész rohantunk ki a peronra, ahol a lépcsőn megbotlottam és úgy elvágódtam, hogy csak úgy nyekkentem. A pénztárcámból kigurult minden, és a tükröm darabokra törött. Én azonban ezzel sem törődve feltápászkodtam, és rohantam az induló vonat után. Férjem mindenütt a nyomomban, torkaszakadtából kiáltozta: "Fogják meg, fogják meg!" - Attól féltett ugyanis, hogy a vonat kerekei alá kerülök. Már-már megkapaszkodtam az egyik kocsi fogantyújában, amikor odaugrott az állomásfőnök, átölelt és lefogott, hogy ne tudjak felugrani. Rúgtam, kapálództam, karmoltam és sírtam, de mindhiába, mert a vonat gyönyörűen otthagyott engem. Kétségbe voltam esve, és csak akkor kezdtem hozzálátni tárcám tartalmának felszedegetéséhez. Biztosra vettem, hogy a szerepet elveszik tőlem, mert a tükröm eltörött, és ezt az egy babonát nagyon szigorúan veszem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor férjem valahonnét egy autót szerzett kölcsön, és beültetett, hogy menjünk Pestre. Tizenegy órára tényleg megérkeztünk a Vígszínházba, ahol piszkosan, tépett ruhában, szakadt harisnyában és több sebből vérző lábbal beállítottam a színpadra. Őszintén szólva nem csodálkoztam rajta, hogy mindenki idegenkedéssel fogadott. Különösen a szerzők, akik érthető nyugtalansággal nézegettek engem. A próbából aznap nem lett semmi, mert legelőször is orvosi kezelés alá kellett venni. Másnap azonban nekiláttam a munkának, és örömmel tapasztaltam, hogy az idegenkedés, a tartózkodás jégpáncélját lassanként sikerült felolvasztani. Huszonkettedikén abba kellett hagynom a próbát, mert három estén még Tarnaynál kellett játszanom. Huszonnegyedikén jöttem vissza Pestre, ahonnan remélem, nem egyhamar kell távoznom."

A nagy példakép: Tőkés Anna

Pályája kezdetén már Tőkés Anna volt a színészi eszményképe, és pályája végéig tisztelte őt. "Kislány koromban hallottam legelőször a hírét, amikor Kolozsvárra szerződött. Mindig sokat szenvedett, nagy megpróbáltatásokat állt ki, de szép volt, akár egy istennő, és hangjának a vivőereje, tüze, különleges színezete szívünkbe markolt. Amikor 1929. szeptember 14.-én Pestre jöttem, hamarosan jó barátságba kerültünk, pedig mindenben az ellentétem volt. Az én vágyam kezdettől fogva az, hogy kitárulkozzam, hogy minél többet adjak magamból, és mindabból, ami az enyém. Ő pedig mindent önmagának akart megőrizni, de hát ki ebben, ki abban leli örömét. Sosem felejtem el, milyen csodálatos instrukciókat kaptam tőle, őszinte kritikájával mindig sokat segített. És okos volt, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben! Láttam sok nagy tehetségű színésznőt, akinek a művészete annyira lenyűgözött, hogy valósággal megsemmisültem tőle, olyan parányi lettem, akár a hangya. Tőkés Anna eszményi játéka ellenben fölemelt, lelkileg feltöltött, mintha hegycsúcsra érkeztem volna, úgy éreztem, tágult tüdővel szívom magamba a friss levegőt. Az ő Gertrudisa és Lady Macbethje örökké felejthetetlen számomra. Az a meggyőződésem, hogy a legnagyobb angol Shakespeare-színésznőkkel vetekedett."

Egyetlen este arrivált Budapesten

Az 1929-30-es évad tehát a Dayka-Kovács házaspár számára már a Vígszínházban folytatódik. Az első darab, amely Dayka pesti kiugrásának számít - a már Szegeden is játszott - "Két lány az utcán" című Emőd-Török-komédia volt. Ennek egyik főszerepét, az egyik utcalányt játszotta Gaál Franciska helyett. A másik utcalány szerepe Titkos Ilonáé volt, aki a kor egyik ismert és addigra már kedvelt femme fatale színésznője, a "fekete mélytüzű démon" - ahogy egynémely kritikus emlegette. Titkos "csábjátékának" árnyékában Dayka őszinte szőke ártatlansága még inkább szembeszökő volt. A premier kapcsán felfigyelt játékára szinte a teljes színházi sajtó. "A kis tiszta lány - írja Pünkösti Andor, "Az Újság" hasábjain - jött, látott és győzött. Egyetlen este arrivált. Aranyos, fiatal, bájos és tehetséges. Pillanatok alatt oldotta meg a naivakérdést". "Nyeresége a magyar színjátszásnak" - mondja Kárpáti Aurél a "Pesti Napló"-ban. Minden sajtóorgánum dicséri. Egyetlen kifogás érkezik csupán - az sem Dayka játékára vonatkozik - Egyed Zoltán tollából, hogy ezt a "testet öltött kedvességet" miképpen ereszthették színpadra "ezekben a balmazújvárosi toalettekben".
"Nagyon féltem az első budapesti fellépéstől - meséli jóval később - egyébként mindegyiktől félek, de elképzelhető, hogy akkor hogy remegtem. Bejött a siker. Nem is kicsi. Nyílt színi tapsok, ovációk. Virágok, gratulációk. Elismerő kritikai visszhang. Ez áradt felém. Mi kell több ennél egy vidékről frissiben felkerült színésznőnek? Ugyanakkor ennek az extázisnak valami egészen kiábrándító ellengőze sistergett felém a kulisszák mögül. Engem egy ideig nagyon utáltak ott bent a színészek. A bőrömön éreztem, hogy őszerintük én ezt a kirobbanó sikert nem érdemlem meg. Azt gondolhatták, és ha nyíltan nem is mondták, hát éreztették velem, hogy: feljön ide ez a vidéki liba, s learatja a sikert előlünk."
De hogy mégis mi korai sikerének titka? "Ember volt: kedves, egyszerű, szókimondó, és nem színészkedett" - mondja a premier kapcsán visszaemlékezésében Kovács Károly.

Gaál Franciska kontra Dayka Margit

A Vígszínházba kerülésének egyik érveként emlegették akkoriban Gaál Franciska nevét, lévén, hogy valóban Gaál szerepére hívták Szegedről Daykát. A sikerei teljében lévő Gaál Franciska, a Vígszínház ismert, kedvelt sztárja - mint ahogy mondták akkoriban: - sokat megengedett már magának, néha többet is a kelleténél. "Szentül meg voltam győződve, hogy azért hoztak fel engem Szegedről, hogy kicsit megfékezzék és megleckéztessék őt, letörjék egyeduralmi beképzeltségét." - mondta egyik visszaemlékezésében Dayka, első sikere kapcsán. "Csak sokat ugrálj, majd jön a Kisdajka Szegedről." - mondogatták ugyanis Francinak akkortájt többen a színháznál. De minden igyekezet, amely kettejüket egymásnak ugrasztotta volna, kudarcba fulladt és elvérzett Dayka nyílt és őszinte kedvessége hatására. Igaz nem lettek soha őszinte jó barátnők, még később se, de jó kollégákként éltek békében egymás mellett, ami a két művész emberi nagyságát mutatja. Eredendően tehát versenyeztették őket egymással, de ők kitértek ez elől, tudva, hogy a művészet nem tűr versengést. Gaál Franci később a filmezéssel is próbálkozott külföldön is, itthon is. Hamvas üdeségének alkonyán azonban már nem díjazták allűrjeit, a többórás késéseket, és más vele kapcsolatos "macerák" sorozatait, és ezek háttérbe nyomták valódi szakmai nagyságát. Ahol sok a tehetség, ott nem lehet ilyesfajta hibákat elkövetni következmények nélkül. Később a törvények leparancsolták Gaál Franciskát is a hazai színpadokról, a háború után pedig már nem tudott visszatérni régi sikereihez. Amerikába emigrált 1947-ben, a kibontakozó szovjet éra erősödésekor, és ott sorsa és végzete beteljesült, személye, művészete hamarosan ismeretlenségbe süllyedt - immáron végleg.

Dayka vitába került a Vígszínházzal

Dayka Margit összetűzésbe került Jób és Roboz direktorokkal, az 1929-1930-as évad végén. "A fiatal művésznő szerződési tárgyalásai során kijelentette, hogy ezerötszáz pengőn alul nem hajlandó leszerződni a következő évadra a Vígszínházhoz. Ezzel szemben Roboz Imre ezerkétszáz pengőt ajánlott fel Dayka Margitnak, amit a művésznő már csak azért is visszautasított, mert férje, Kovács Károly (ekkor ő is a Vígszínház tagja - szerk.) fizetését egyáltalában nem akarták emelni. Összeveszésre került a sor, és a művésznő másfelé orientálódott. A Magyar Színház kezdett ezek után tárgyalásba bocsátkozni Dayka Margittal, aki csak az esetben akart odaszerződni, ha kétszázötven estét biztosítanak neki a szezonra. Ez olyan súlyos feltétel volt, hogy a Magyar Színháznak le kellett mondani a kétségkívül tehetséges naiváról. Jelenthetem, Dayka Margitot és Kovács Károlyt végül is a Belvárosi Színház szerződtette le olyan feltételekkel, amilyeneket a Vígszínház nem volt hajlandó teljesíteni." (Délibáb, 1930. július 19. / 24. oldal)
Ugyanerről az időszakról Kovács Károly a következőket mondta visszaemlékezései során:
"Margit a Vígszínházban föllépett még egy Hunyady Sándor és egy Bús-Fekete darabban is. Viszont megsúgták nekünk, hogy vissza akarják hívni Gaál Francit, erre beadtuk a felmondásunkat. Margit sajnos közben súlyos beteg lett, több hónapot töltött klinikán. Heltaival találkozva beszéltem neki Margit bajáról, így kezembe nyomta Indig Ottó darabját, "A torockói menyasszony"-t, amelyben végül is hatalmas sikert aratott a Belvárosi Színházban."

Csak szerepekre szerződik 1930-tól fogva

"Az 1929-1930-as szezon végével elmentem a Vígszínháztól, s attól kezdve csak szerepekre szerződtem máshová is, és a Vígbe is. Ha Jób Dániel, a legkiválóbb színházi emberek egyike, a Víg igazgatója meg akart kapni engem valamelyik bemutatójának a főszerepére, amit én viszont nem akartam vállalni, csak annyit mondott: - Jó Margitka, akkor a férje sem kapja meg tőlem a neki szánt szerepet. Én ezzel máris a sarokba voltam szorítva, s vállaltam inkább a szereplést."
A "Két lány az utcán" vígszínházi sikerszériája alatt megbetegedett, kórházba került. Szerepébe Simon Gizi ugrott be, aki arról volt nevezetes akkoriban, hogy több száz oldalt képes megtanulni egyik napról a másikra. Dayka csak hosszas betegeskedés után került vissza saját szerepébe, és meglepődéssel kellett szembesülnie azzal, hogy a korábban tapasztalt ellenszenv vele szemben már a nyílt színen is folytatódik. A felépülése utáni első előadáson partnernője, Titkos Ilona például egyszerűen nem adta a végszót. "Ment tovább, csak mondta a saját szövegét. Láttam, jól begyakorolta. Így én meg sem tudtam nyikkanni a darab egész első képében. A második képben azután egy kérdő mondat következett Titkos Ilona szövegében, amit már nem tudott lenyelni. Valahogy így hangzott: És most válaszolj nekem őszintén, Vicám, miért? És akkor gyorsan megkapaszkodtam ebben a miértben és megszólaltam: Őszintén válaszoljak? Jó, de akkor előbb te válaszolj nekem. Meg is engeded, hogy válaszoljak? Szóhoz engedsz jutni? . Nem tudom, a közönség mit érezhetett meg a mi külön drámánkból, de egyszer csak kitört a taps, köszöntötte a felépülésem utáni első szavaimat. Jól lehetett látni, hallani, hogy ami kikívánkozik, azt se belém, se a közönségbe, minden hiába, semmiféle praktikákkal nem lehet visszafojtani."
Hogy miért hagyta ott a Vígszínházat a sikerei ellenére mégis? Maga Dayka Margit ad erre választ, visszaemlékezései során saját érzéseiről is fellebbentve a fátylat: ". mert a megaláztatás réme ismét előállt. De hangsúlyozni szeretném, én tulajdonképpen nem hagytam ott a Vígszínházat, csak nem szerződtem le újra, mint ahogy a Belvárosi Színházba se, ahová Heltai Jenő, a színház akkori igazgatója nyomban elvitt."
Színházváltásai kapcsán kikezdi a pesti pletyka, és ekkor önérzetes interjút ad:
(.) "Utolsó csepp véremmel a színházért éltem, alulról, vidéki színpadok ismeretlenségéből verekedtem fel magamat odáig, ahol ma vagyok. Sohasem használtam fel segédeszközül azokat a módokat és lehetőségeket, amiket a szokás jóváhagyólag szentesített ezen a pályán. Egy segítőtársam volt csak, a tehetségem, amit az Úristen a születésemkor magammal adott." (Délibáb, 1933. 50. sz.)
Ezután egy színházhoz sem szerződik egészen a második világháború utáni időszakig.

Dajka humanizmusa a nehéz társadalmi közegben

Évát, a kis gépírólányt játszotta a Belvárosi Színházban, Faragó Sándor és László Aladár "Egy lány, aki mer" című komédiájában 1930 végén, Somlay Artúr és Titkos Ilona partnereként. A nagy gazdasági összeomlás, a hangosfilm bejövetelének korában, az elszegényedés kapcsán kialakuló erkölcsi válság idején valahogy a kor jelképévé válik az a mondat, ami a darabban hangzott el Titkos Ilona szájából: "Édes fiam, ha manapság egy fix fizetéses gépírólány hozzámegy egy bankigazgatóhoz, akkor a bankigazgató csinálja a jó partit."
Játszott a következő évadban bemutatásra került Szép Ernő "Aranyóra" című érzelmes színművében is, ugyanitt a Belvárosi Színházban. Számára ez volt az első Szép Ernő-darab, amelyet számos követett még, de először volt partnere Gózon Gyulának is. Ugyancsak 1931-ben mutatta be a Belvárosi Színház Indig Ottó "A torockói menyasszony" című színpadi játékát, amelynek női főszerepét, Patkós Nagy Rózsit alakította. A darab, amiből később film is készült, a határon kívülre rekedt erdélyi Torockóban játszódik, s a cselekmény szerint a menyasszonyt, Rózsit valamiért zsidónak nézik. A kettős kisebbségi lét nyomasztó élményével kívánt mind a darab, mind pedig a film rámutatni a szított antiszemitizmus ostobaságaira, párhuzamba állítva a zsidó sorsot, a magyarból románná változtatott és ez által kisebbségi létbe szorult torockóiak sorsával. Dayka tehetsége - ahogy Pünkösti Andor írta a bemutató kapcsán - szerepeinél többet nyújt, s a saját élményeiből táplálkozva, a romániai helyzetet jól ismerve, a konfliktusok izgalmát képes az előadásba belevinni. A filmváltozatban - többen állítják - hogy a látványos külsőségek miatt Dayka személyisége, egyénisége kevésbé érvényesülhetett. Az előadásnak és a filmnek is köszönhetően a torockói népviseletben ábrázolt, és róla készült fényképfelvétel sokáig elkíséri őt, mondhatni, a háború előtti időszak egyfajta Dayka-imázsát adva. Ráadásul a darab az évad egyik legnagyobb közönség- és kasszasikere, az egy szezon alatt elért száznegyven előadásával. (Délibáb, 1932. 24. sz.) Hogy ebben mennyi szerepet játszott az elvesztett országrészek iránti ragaszkodás, azt nem lehet konkrétan lemérni. Hozzá kell tenni azonban azt is, hogy Dayka művészetét nem határozta meg soha a pillanatnyi politikatörténet. Sem az 1945 előtti időszakban, sem azután! Ösztönös zsenialitása és mélyről fakadó, alapvetően vallásos szeretete révén művészete sohasem illusztrálta a napi politika, helyenként szélsőségessé váló mozgását. Tudjuk a politika igyekszik minden korban a művészetekhez, művészekhez dörgölődzni, vélt vagy valós szándékait művészek segítségével legalizáltatni, általuk, és rajtuk keresztül a szélesebb tömegekhez eljutni. Ha ez olykor nem ment szép szóval, meggyőzéssel, akkor néha más eszközöktől sem riadtak vissza céljaik elérésében. Minden korban azután ki is "termelődött" egyfajta politizáló művészréteg, akik megfeleltek az adott politika érdekeinek. Hát ezek közé Dayka egyszer sem sorakozott fel, annak ellenére, hogy közismertsége, elfogadottsága jól jött volna a mindenkori politika számára. Front-színházi tevékenységét vetették később többen a szemére, amellyel a "vesztes Horthy-hadsereget támogatta", de ezt is a hazájuktól távol szolgálatot teljesítő kiskatonák százaiért teszi, nem politikai meggyőződésből. De erről essék később szó.
Humanizmusa, és inkább népszeretetnek nevezhető hazaszeretete ösztönösen is a jó ügyek mellé, a magyar nép alapvető érdekei és az emberi méltóság védelme mellé állította, még akkor is, ha ennek ára volt, következménnyel járt.

Piri mindent tud - volt első film főszerepe 1932-ben

Első filmszerepe, egyben első filmfőszerepévé is vált, ahol Pirit, a Bognár feleségét játszotta Páger Antal, Gózon Gyula, Rátkai Márton partnereként.
"(.) Azért vállaltam el, hogy megismerjem, milyen is egy hangos filmben játszani. Pontosan úgy játszottam, mint a színpadon. Nem éreztem semmiféle különbséget. Egy jelenetnél valami probléma adódott. Megkérdeztem Székelyt, hogy kellene felépítenem? Te vagy a színésznő, oldd meg, ha tudod, válaszolta. Akkor még a filmrendező nem azt a szigorú egyedül való alkotót jelentette, mint manapság. Mi pedig játszottunk úgy, ahogy azt megszoktuk, ki a Vígben, ki a Nemzetiben, ki másutt. Sok filmszerepet visszautasítottam akkoriban is, mert számomra a szentség volt a színház. A színházi próbán reggel 9-kor ott kellett lenni, s nekem a legnagyobb izgalmat a próbák jelentették. Ha pedig filmszerepet vállaltam, reggel ötkor kellett kelni, s a színházba már fáradtan érkezett az ember, ez pedig már leromlott alkotási folyamatot eredményezett, ami ellen pedig az én színház iránti alázatom mindig tiltakozott. A film nekem mégis annyira tanulságos volt, hogy elkészülte után megnézzem magam kívülről, megítéljem hibáimat. Akkor kezdett kifejlődni bennem az önkontroll, s mikor egy-egy filmemet megnéztem mindig egy kicsit ijesztő volt: úgy éreztem, hogy ezután tudnám igazán megoldani. Mindig az embereket figyeltem az utcán, járművön, különböző helyzetekben, ebből tanultam a legtöbb szerepemhez. Így voltam magamat nézve filmen is. Sok rossz filmben szerepeltem, de nekem ezek a "hőskori" játékok sok tanúsággal szolgáltak."

A Nemzetiben

A Nemzeti Színház élére kerülő dr. Németh Antal, aki a Hevesi Sándor eltávolítását követő átmeneti zavaros időszak után foglalta el a direktori széket, nemcsak új darabokat hoz a nemzet első színházának művészi életébe, hanem sok vitát kiváltó módon a színészi tagság megújításában is derekasan kivívta ellenségeinek utálatát. Sokakat a régi "bölények" közül nyugdíjaztat, és helyettük addig kevésbé ismert tehetségeket szerződtet. Az Olthy Magda, Gobbi Hilda, Major Tamás, Berky Lili, Gózon Gyula. stb. névsorba eleinte Dayka Margit neve is beletartozott Németh Antal listáján, még 1935-ben. Daykát azonban érvényes szerződés kötötte akkor más produkcióhoz, így az első fellépésre (amely mindjárt főszerep volt) csak 1936 tavaszán kerülhetett sor a Nemzetiben. Kosztolányi Dezső fordításában került színre Karl Zuckmayer cirkuszi témájú színműve, a "Kristóf Katica", amelynek női főszerepét játszotta. Partnerei voltak Rajnai Gábor, Jávor Pál - valamint az akkor még férji szerepkört is betöltő Kovács Károly, aki akkoriban szerződött a Nemzeti Színházhoz. "Katharina Knie" volt a darab eredeti, német címe, ami a hazai előadás során változott Kristóf Katicára. A papája cirkuszától menekülni vágyó, de azt elhagyni mégsem tudó Katicának, a cirkusz vadvirágának szerepe lélegzetelállító módon találkozott Dayka személyiségével, amely szerencsés találkozás nagy egyéni sikert eredményezett, mind a közönség, mind pedig szakmai körökben. "Igazán testre szabott szerepe lett Dayka Margitnak" - állapították meg egyöntetűen a kor meghatározó kritikusai, Kárpáti Aurél, Pünkösti, Relle Pál külön-külön is, a saját lapjukban írott kritikáik során.
"Bebizonyította - írja bírálatában Orbók Attila - hogy mennyire az ország első színpadán a helye Dayka Margitnak! Megdöbbentően igaz és őszinte, elragadóan kedves és meghatóan jó. Olyan szívhangjai vannak, amelyek valóban a szívig hatnak. És hányan tanulhatnának tőle szép magyar beszédet!"
Vagy nézzünk egy másik kritikát: "Az egész Nemzeti Színházat betölti egy nagy színésznő, a kis Dajka szívdobogása." (.)
"A Nemzeti Színház megtalálta benne az új naivát." - írták másutt.
A premier maga igen látványos sikert hoz, talán a vártnál is nagyobbat. A bemutató második szünetében ugyanis az előadást megtekintő József főherceg és Anna főhercegasszony lelkesültségükben kinyilvánították óhajukat, hogy személyesen szeretnének gratulálni Dayka Margitnak. Hóman Bálint, az akkori kultuszminiszter vállalkozott a fenséges pár kíséretére. "Ilyen magas rangú vendég tizenöt éve nem lépte át a Nemzeti küszöbét" - írta akkor az egyik vezető napilap. Az öltözőknél Németh Antal, az igazgató fogadta az ötperces vizitre érkező főhercegpárt, majd bevezette Dayka öltözőjébe.
De nemcsak ilyen magasztos dolgok történtek a "Kristóf Katica" előadás sorozatának idején. Az egyik jelenetben történetesen egy élő cirkuszi csacsival szerepelt, aki gondoskodott arról, hogy emlékezetessé tegye Dayka számára az első Nemzeti Színházbeli szereplését, egy jól elhelyezett szamármakacsságú harapással. Rendszeres kórházi kezelés, és több héten keresztül bekötözött kézzel való játék tette felejthetetlenné a sikert. A cirkuszvilág egyébiránt, mint téma többször is visszaköszön élete során, mint például a néhány évvel később elkészült filmjében, a "Szerelmi láz"-ban.
Még ment a Nemzetiben Zuckmayer darabja, amikor a Vígszínházban már Szép Ernő "Szívdobogás" című színművének próbájára járt be. A női főszerepet, Sebes Évát, a mozgásművész-tanárt adta Dayka, a Somló István alakította pszichoanalitikus partnereként. Shaw "Pygmalion"-jával téma-rokonságot tartó darab, némi gúnnyal kevert érzelmesség segítségével fejezte ki Szép Ernő azt a régi-új, és talán örök gondolatát, hogy nincs az a fennkölt teória, amellyel lehetséges lenne "kielemezni" a legszebb emberi jelenséget, a szerelmet. Dayka ezúttal is remekelt.

Hitvallása 1936-ból

"A tiszta szerelemből sokat leszaggat manapság a nők túlságos önállósága. Nem tudom megérteni a mai modern szerelmet. Az én igazi, egyetlen nagy szerelmem kizárólag a színpad. Én ott élem ki magam ebben a szerelemben. Egy-egy nagy szerepemet annyira átélem, hogy az életbe is átviszem a szerepem adta motívumokat. Most Éva vagyok otthon, a kávéházban, sétáim közben és mindenütt, ahol csak vagyok. Szerelmem a színpad iránt olyan nagy, hogy ha újból születnem kellene, újra csak színésznő lennék. De úgy szeretném ezt, hogyha a születésem pillanatában mindjárt hetvenéves lehetnék, és anyaszerepekkel kezdhetném pályafutásomat, s úgy fiatalodnék fokozatosan vissza. Imádom az anyaszerepeket, s remélem, majd játszhatok is, mert eljön ennek is az ideje." (Heti Hírek, 1936. április 21.)

A Dayka-féle paraszti keménység.

Molnár Ferenc "Liliom"-át 1937 tavaszán tűzte műsorra Bárdos Artúr a Művész Színházban. A premier: 1937. április 23. volt.
Finoman szólva Dayka számára a darab nem ismeretlen, Kolozsvárott, Nagyváradon játszotta már, igaz, ott más és más figurát megszemélyesítve. Ezúttal azonban Julikát bízta rá a darab rendezője, Bárdos. A nagy elődök, a Csortos - Varsányi Irén páros varázslatos előadásának nyomasztó árnyai azonban nem tudtak ráülni Dayka alakítására, mert még a közel nyolc-tíz évvel korábbi felújításban sem látta, láthatta azt a nevezetes előadást. Így lett a hátrányból előny, ugyanis a korábbihoz képest is sok újat tett hozzá az előadáshoz: önmagát adta. "Az élen határozottan Dajka Margit áll. Julikája eleinte valami nagy-nagy szomorúság: sokáig nem is értjük ezt az alaptalan bánatot. De mihelyst Liliom meghal, és Dajka Julikája egyedül marad, ez a szomorúság szikrát vető keménységgé szilárdul. A faluról felkerült kis parasztlány gőgjét, elzárkózását, minden terhet vállaló dacát megrendítően érezzük" - írja Illés Endre.
"Mindig az volt az érzésem, amikor a Liliomot láttam, vagy olvastam, hogy Molnár Ferenc a Julika szerepét nekem írta. És valahányszor vége lett a darabnak, magam elé képzeltem Molnár Ferencet, és így szóltam hozzá: Köszönöm!"
A "Liliom" Julikájában, magából a városban élő figurából varázsolta a nézők elé a paraszti keménységet, míg a soron következő darab, Bibó Lajos "Eszter" című színművének címszereplőjeként már eleve paraszti környezetből indult. A darabban szereplő hiteles alakok hiteltelen helyzetekkel keveredve azonban nem reprezentálták kellő módon a vidék akkori és valódi problémáit. A darab gyenge, de egyfajta valós igényt elégített ki. A nemzet első színpadáról hiányzó, és a magyar falu helyzetét, gondjait igazán bemutatni tudó parasztdrámákra az igény ugyanis már megfogalmazódott, de még várat magára a jó megoldás. (De az nem Bibó "Eszter"-e.) Dayka a darab szabta helyzetben az egyetlen jó megoldáshoz nyúlt, Eszter korlátait áttörve formálta meg, a maga fogalmazta Eszterét. Ettől vált hitelessé, vállalhatóvá, játszhatóvá és némiképpen sikeressé is az előadás.
A másik parasztdráma, amelynek úgyszintén a női főszerepét játszotta viszont hibátlanul igazinak bizonyult. 1937 elején mutatta be a Vígszínház, a kolozsvári író, Kós Károly 1936-ban írt drámáját - az 1437-39-es erdélyi parasztfelkelés mártírhalált halt vezéréről: Budai Nagy Antalról. A dráma bemutatása egyes körökben valamiféle tüntetésnek számított akkoriban, amelyet egy szellemi mozgalom, a hivatalos Gömbös Gyula fémjelezte németbarát politikának ellentételezéseként létrejövő demokratikus Márciusi Front képviselt. Azt, hogy nem a Hóman minisztersége alá tartozó Nemzeti Színháznak, hanem a civilszférát képviselő Vígszínháznak adja oda ősbemutató céljából a balladás-veretes nyelven íródott drámát Kós Károly, már az is egyfajta kiállást jelentett, jelzés értékűnek számított akkoriban. Budai Nagy Antalt, a parasztvezért Greguss Zoltán, a Nagyurat - akivel a nép kívánt leszámolni, és aki végül is a lázadóval számolt le - Somlay Artúr vitte a Vígszínház színpadára. Szerelmét, Annát alakította Dayka. Mit alakította, valósággal élte!
"Azonkívül el voltunk ragadtatva attól is, amit a színház csinált. Hogy tud a magyar színész magyar alakokat játszani. Mikor van alkalma, hogy ilyen figurákat teremtsen: egy eset szinte az életben, s tökéletes. Somlay. Nagyura históriai példázatú, tanulmányt kellene írni róla. Dajka Margit, mint megelevenedett Kriza-mese. Sohasem volt ilyen egységes és nagy jelenség."
Aki e fenti sorokat írta, nem hivatásos színibíráló. Móricz Zsigmond kevés számú színházi cikkeinek egyike egyszerre tisztelgett a műnek és az előadásnak.

Dayka Amerikában

1938 végén egy rövid közjátékká vált utazás ébresztette rá, hogy másutt nem tud filmet és színházat csinálni csak itthon. Találkozott ekkor a magyar emigráció számos prominens képviselőjével, színházi emberekkel, írókkal épp úgy, mint egyszerű dolgos kétkezi magyarokkal.
"Amikor elmegy az ember hazulról, messzi idegenbe, akkor érzi csak, mi az, magyarnak lenni. Hasonló megállapítást talán már sokszor hallottam, de a legmélyebben csak legutóbb éltem át. Kint voltam Amerikában, s az ottani idegenségben éreztem meg, mi a szülőföld. Találkoztam egy nyolcvanéves magyar munkással, aki azt mondta nekem: csak egy vágya van, hazajönni, mert odakint nem tud meghalni, csak itthon, magyar földön. Látja, ő meghalni nem tud, én, azt hiszem, élni nem tudnék máshol, csak itthon." - nyilatkozza hazajövetele után nem sokkal a Vasárnapi Újságnak (1939. február 26.)

Móricz és Dayka szellemi találkozása, barátsága

Dayka körül idővel számos legendává növő történet kerekedett, ezen mítoszok közül is az egyik legnevezetesebb, a Móricz Zsigmondhoz fűződő barátsága. Ennek a barátságnak a szálai a múltba nyúlnak, különös és némiképp titokzatos levegő lengi körül.
"Fiatal színésznő korom óta az ország különböző tájairól, hol innen, hol onnan, leveleket kaptam valakitől. Az aláírást azonban sehogy sem tudtam kisilabizálni. Furdalta az oldalamat a kiléte, mert rendkívül érdekes dolgokról számolt be roppant élvezetes stílusban. Ennek ellenére azt gondoltam, valami kelekótya vándor az írójuk. Egyszer az egyik levélben azt közölte: szeretném látni magát a Kismadárban. De ekkor már készültünk a darab bemutatójára. Ennek a napja, 1940. november 29-e, annyiban is nevezetes volt, mivel ezzel a bemutatóval nyitotta meg kapuját Pünkösti Andor Madách Színháza. Az egyik próbára bejött Móricz Zsigmond, az író, és ajándékkal kedveskedett a színészeknek. Szokása szerint nem virágot hozott, hanem dedikált könyveit. Nekem is átnyújtott egyet, és abból ismertem fel végre ismeretlen levélíróm aláírását.
Ettől kezdve sokat beszélgettünk. Legtöbbször az utcán: hol ő kísért haza engem, hol én őt."
A "Kismadár" egyébként cselédszerep, méghozzá mezítlábas cselédszerep, aki viszont jobb sorsra vágyik." - meséli a Móriczhoz fűződő barátságáról, és a Kismadárról Dayka. Pályájának egyik jelentős állomása ez a szerep. "Csicsergő kedvesség, ártatlan kacérság, bájában fölolvadó, karcos csípősség, keserű indulat és harsányan kitörő szenvedély egyformán átélten váltakozik játéka során a bőséges ellágyulással - írta Kárpáti Aurél a "Pest" kritikájában, a Móricz "Kismadár" című színművében nyújtott Dayka-alakításról, 1940. november 29-én. - Valóban olyan kismadár, amilyennek Móricz képzelete mintázta: a költészet magasságában szárnyalva is magával viszi lábán a föld porát, a hétköznapi élet röghöz kötő valóságát."

Az első 13 esztendő filmterméséről

Érdekesen alakult a filmhez való viszonya. Kamerák elé először 1932-ben áll, a "Piri minden tud" című filmben, és 1945-ig tizenhét filmet forgatott. Jobbára évente két filmet. Ezt egyes szakértők afféle jelenlétnek minősítik, filmiparbeli jelenlétnek, ugyanis vannak szép számmal olyan színésznők ekkoriban, akik évente jóval több filmet is forgatnak. Nem minden szerepet vállalt el, és amit elvállalt azok között is akadt, ennek ellenére "nézhetetlenül rossz" film. Ilyennek mondják egyes szakemberek a "Borcsa Amerikába megy", és "A torockói menyasszony" címűeket, amelyekben azért még a legszigorúbb kritika is kiemeli, hogy a filmek legnézhetőbb részei, amikor Dayka képen van, a Tobis-Klang hangrendszer gramofon laposságát meghaladó hanghordozásával, gesztusaival. Filmjei közül kiemelkedik a "Szerelmi láz" (1942) című, amely akkori vőlegénye Kolczonay Ervin producersége alatt keletkezik, lehetőséget adva arra, hogy a forgatókönyvtől a megvalósulásig, végig az történhessen, amit ő kíván. Pontosabban semmi olyasmi ne történhessen, ami ízlését zavarja. A férfifőszerepet Csortos játssza, az a Csortos, akivel a színházban nap, mint nap évődnek egymással, már hosszú évek óta. Csortos karcos szavai őt is megtalálták már több ízben, amit Dayka eleinte igen hevesen kikért magának. De Csortos nem gazsulált, nem kereste soha senki kegyét, ám a Kisdajka paprikás természete, katonás önérzete tiszteletet váltott ki belőle. Nagyvonalú engesztelő ajándékokkal halmozta el, kompenzálva az általa okozott rossz percekért. Az öregedő színész respektálta a Kisdajka önérzetes személyét, és őszinte, szívből fakadó játékát egyaránt. Csortos köztudottan megvetette aktuális filmes munkaadóit, ám a "Szerelmi láz" esetében a Kisdajka kedvéért, és a közös játék lehetőségéért lemondott erről a morgolódásáról is, sőt ambiciózus módon, az öregedő bohóc szerepében, élete egyik kimagasló alakításával járult hozzá a film korabeli sikeréhez, Az elkészült filmet a korai Carné, vagy Rossellini filmvilágával hasonítják egyes filmítészek. A film egyik érdekessége, hogy magára a címére pályázatot írtak ki, a "Híd" című, Zilahy Lajos főszerkesztése alatt álló folyóiratban, és ezt nyerte meg a "Szerelmi láz". Dayka egykor volt tánctanár apját revelálta Csortos figurájában, egyúttal pedig pótapját kereste, akivel korábbi Vígszínházban eltöltött napjaiban annyit bolondozott. Az érzelmekre ható cirkuszi témájú filmszerepben azonban már jól megmutatkozik Dayka finoman túlzó, karikírozó képessége épp úgy, mint az érzelgősségen túl mutató belső érzelmeket felcsillantani tudó játéka.
Makk Károly filmrendező: "Dajka Margit, akárcsak én, Nagyvárad, és Berettyóújfalu környéki volt. Ifjú koromban, amikor a főiskoláról hazajártam, az otthoniak első kérdése Dajkához kapcsolódott. Nagyon számon tartották őt Erdélyben. Ezen túl életem első producere Kolczonay Ervin, Dajka akkori társa volt, akivel a mai napig találkozgatok Párizsban - ma egy régiségbolt tulajdonosa. Ismeretségünk szálai tehát igen messze nyúlnak vissza. Láttam őt sok régi filmben a háború előtt, hiszen a mozik főműsorán akkor magyar filmek szerepeltek a németek mellett, s moziban nőttem föl.
És hogy milyen volt ezekben a filmekben? Naiva, tragikus, tragikomikus, komikus színésznő volt már akkor. Ezekben az édeskés filmekben Dajka, Csortos és Mezei mindig jól játszott. A "Szerelmi láz például egy őrült gyenge film volt, Dajka és Csortos kettőse mégis hitelesre kerekedett. Akkor is a tehetség és az odaadás alapozta meg a filmkészítést. (.) A háború után éppúgy visszanyomták őt a szürkeségbe, mint Ajtay Andort, Tímár Józsefet, Mezei Máriát, Juhász Jóskát vagy Kiss Manyit."

Ingvállak és pruszlikok

Hogy a háborús hangulat, harcos, feszült légkör felfokozza-e az igényeket az erős érzelmek, és a könnyebb műfajok iránt, egyértelműen nem bizonyított, de térhódítását minden bizonnyal elősegíti, ezt biztosan kijelenthetjük.
A háború alatti színházi kasszasikerek jelentékeny hányada kapcsolódik a - jobbára csak itthon elkülönített és kissé lenézetté váló - könnyűműfaj egyes alkotásaihoz, amelyek szereposztásában rendre ott találni Dayka Margit nevét is.
"A bohózatírót (.) az különbözteti meg a rendes, normális, ha szabad azt mondani, polgári írótól, hogy akármilyen sovány a témája, mégis le tudja kötni az ilyen habkönnyű mű élvezésére beállított közönség figyelmét és érdeklődését két és fél órán keresztül. Tulajdonképpen svindli és szemfényvesztés az egész: a szerző, a helyzetkomikum-sorozatok, és a dialógusbeli elménckedések és a logikai salto-mortaléken alapuló váratlan fordulatok vattatömésével öltözteti fel a cingár témát szélessé, vállassá, termetessé. A közönség harsányan nevet, tüzesre tapsolja tenyerét a felvonásvégeken, de mikor a függöny végleg összecsapódik, valami bibi van. A néző, akiből a kókler szerző az előadás alatt egy Uferini ügyességével varázsolta elő a legszélesebb nevetést is, hirtelen megáll a fénytelen Wesselényi utcában és megkérdi: "Ejnye no, miről is szólt ez a darab?" Egy-egy ferde helyzet, egy-egy szellemes mondat vibrál az agyában, de a történés egésze vagy a váz, a gondolati egység, vagy a szerkezeti kontúrok nem állnak tisztán előtte. Hazatérvén így számol be, a látottakról: "Egy férj és egy feleség közt különböző félreértések és bonyodalmak történtek, féltékenység, meg miegymás, nagyon vicces és szórakoztató volt az egész." - mondja Egyed Zoltán, még 1943 tavaszán a Film, Színház, Irodalom hasábjain a könnyű szórakoztatásról szóló gondolatait összefoglalva.
Az 1941-es nyár egyik legnagyobb sláger-darabja a könnyű nyári szórakoztatásra termett "Becskereki menyecske", amelynek főszerepében látjuk viszont Daykát "piros bácskai mesekosztümben", az "ifjú Rózsa Sándor-i, hajdúsági, bajuszpedrőillatú sex appel-jével" megjelenő Jávor Pállal, aki méltó partnere a "virítóan mosolygó Daykának" - mondta Egyed kritikájában. Jávor-Dayka szerelmetes kettősét többen hasonlították egy Kriza-meséhez, a Latabár-Fejes Teri páros a darab szórakoztató vonalát adta (Latabár szerepét jószerével meg sem lehet határozni, nyakatekert szójátékaival, szellemi, és fizikai fintoraival), Csortos Gyula pedig konzervatív, és ünnepélyes, mint egy táblai tanácselnök. Erdélyi Medárd Mihály jegyzi a darabot, aki rendőrkapitányból lépett elő szerzővé, librettistává, vers- és szövegíróvá, és a teljes hazai operett-hagyomány eszköztárát felhasználva írt egy felhőtlen szórakozást nyújtó háborús búfelejtőt. A darab a nyári kasszasiker után, katonás fegyelemmel bevonult a kőszínházakba is, hogy további sikereket - és természetesen kasszasikereket - érjen el, a napi nyomasztó háborús hírektől már kissé elfásult nézők lelkébe némi derűt öntsön.
1942-es év háborús nyarán ismét Erdélyi Mihály bűvöletében élt Pest és Buda, és a zajos sikerben ismét komoly részt vállalt Dayka Margit is. Amíg a Ligetben Erdélyi főszínházában az "Aranysárga falevelet" játszották nagy sikerrel, addig a Márkus-parkszínpadon már a "Párisi express"-t próbálták nem kisebb vendégrendezővel, mint Pünkösti Andor. Dayka Margiton kívül Csikós Rózsi, Feleki Kamill, Kertész Dezső, és a jó öreg Sárossy Bandi bácsi is része ennek a másik nyári sikernek.
1943 februárjában egy Vaszary János bohózat főszerepében látni viszont. "Udvarolni felesleges" állítja a szerző a bohózatmeséjében, amelyben - a többi Vaszary darabhoz hasonlóan - három felvonáson keresztül túlteng a helyzetkomikum. A nagydarab férfi (Hajmássy Miklós) feleségül veszi a franciásan garmin hölgyet (Dayka Margit), miközben mindenkinek dicsekszik az igazmondás fontosságával, aminek segítségével magához vonzza az édes kis nőt. Greguss Zoltán, mint csábító, Pethes Ferenc, mint értetlen fiatalember játszott a Juhász József rendezte előadásban. Vaszary Piri telefonjelenete pedig egyenesen fenomenális volt - állította több korabeli kritika. Rossz nyelvek szerint Vaszary János, egyenesen húgának, Pirinek írta a darabot, és épp a telefonjelenet köré öltöztette fel a felejthető, de felettébb szórakozató cselekményt. "Az előadás nívóját legalább három fokkal emelte Dayka Margit szerepeltetése. Érdekes, egyéni varázsa, komiszkodó huncutsága, nőies szélvészkisasszonysága és színészi ereje külön-külön is megbecsülendő érték" - írja a Délibáb kritikusa. (1943. 8. szám)
1943 áprilisában, mint Hanne Schal lépett fel a "Henschel fuvaros"-ban az Új Magyar Színházban. A címszereplő Kiss Ferenc volt, a darabot Tüdős Klára rendezte. A mű fordítását Fodor József jegyezte, aki így juttatott keresetet, a nevét elhallgatni kényszerülő valódi fordítónak, Déry Tibornak. A színházat Beöthy László alapította, ebben az időben pedig Vitéz Bánky Róbert vezette, aki a háború alatti tevékenysége miatt sok bírálatot kapott - joggal, joggal sem .
"Végre megint valami, amiért érdemes beülni a nézőtérre. Dráma és színház. Igazi dráma, és igazi színház a javából. Elgondolkodtató csak az, hogy megint egy repríz idézi föl, és ajándékoz meg vele.Újságként manapság nemigen kapnánk ilyesmit - írta az előadás egészéről Kárpáti Aurél a "Pest"-ben, majd így folytatta: - A lelencház testi-lelki nyomorából mindenáron felemelkedni vágyó Hanne, Dajka tolmácsolásában a kíméletlen valóság és a kéjes kegyetlenkedés pillanatnyi felvillanásaival érzékelteti az írónak azt a felismerését, hogy az ilyen embereknek nincs mélyebb állandóságra törekvő céljuk: ők a körülmények, az alkalmak hatására élik meg és túl, a körülöttük - és bennük is - létezett jobbat."
"Volt nekünk egy képtelenül kövér, angyalian kedves mosó nénink - mondta Dayka - aki talán csak azért nem jutott az égbe, amikor meghalt szegény, merthogy olyan kövér volt, és nem bírta szárnyakkal azt a nehéz testet. Hát én ott ültem mellette naphosszat, amíg mosott, abban az álmosító gőzben, és lestem a fehérre ráncosodott ujjai mozgását, vastag karjainak lendületét, dereka hajladozását, meg ahogy paskolta vidáman a ruhát, biztos és kényelmes mozdulatokkal. Hát ennek az emléke volt az én színpadi nagymosásom is." Vagyis amikor 1943-ban az Új Magyar Színházban az asztalos feleségeként mosnia kellett a színpadon, előbányászta az "angyalian kedves mosó néni" emlékét: és hiteles, valódi nagymosást rendezett ott a teátrumban.

A háború eszmei pressziója - kor kitekintés

1943-ra a szellemi közéletet is elnehezítő, politikai színtéren zajló, német mintájú háborús demagógia némileg kifulladt. Vagy csak megpihent? Pedig 1939-től fogva négy esztendőn keresztül valósággal tombolt. A sajtó képviselői, az újságírók mindenáron állásfoglalásokra késztették akkoriban - a divat szerint - interjúalanyaikat, így Daykát is. Ha önként, természetes formában nem ment, hát "kérdve kifejtő" módszerrel bírták véleményre, hogy amíg a honvédeink az "országért harcolnak, messze Oroszországban", addig az "anyaország szolgáltasson megfelelő és kellő szellemi hátteret" ehhez az abszurd háborúhoz. Talán, hogy az országért, a hazáért, sok ezer kilométerrel odébb, idegen célok miatt, és idegen földön elesett tízezrek tragédiája ne legyen annyira szembetűnő, ezért volt olyan fontos a magyarságukat zajosan védő nemzetmentők számára az önigazolás. Mennyire visszás dolog is meghalni üres elvekért, a haza védelmét a tajgában keresve, a német haderők lenézett töltelékeként. Míg idehaza ideológiai és vallási alapon válogatták az "ocsút", igazolásokkal, papírokkal felderítve, ki a magyar, s ki nem.
Egyik oldalon tízezrével küldték a magyar embert lágerekbe, másik oldalon pedig a hazafiság látszatával masíroztatták a frontokra, behódolva a német geopolitikai érdekeknek. Sőt készséggel szolgáltatták ki az ország jelentős vagyonát, és rakták vagonokba a "fajvédő urak parancsára" az ország aranykészletét, műkincseit (aranyvonat, amelyet eredetileg Berlinbe szántak, de másutt kötött ki.). A nemzet érdekeire hivatkoztak akkor is, amikor hazánkban korlátozás nélkül működhetett, eljárhatott, börtönöket tarthatott fenn a német SS, akár csak otthon, Németországban. Bár látszott már világosan, hogy a megállíthatatlan szovjet hadsereg végiggázol a hazai hadszíntéren, a "megszentelt anyaföldön", ha semmit sem tesznek az esztelen pusztítás ellen. És nem tettek semmit a karszalagosok, inkább a nemzet végzetét idézték tudatosan elő, saját és elvbarátaik érdekeit védve feláldozták a sokat hangoztatott ezeréves hazát. Horthy és körei felismervén a tényeket, békét kívántak kötni a várt angolok helyett a szovjetekkel, ám akkor a hazai nacionalisták - német nyomásra - végképp eldöntötték: inkább pusztulnia kell az országnak. Az utcákat ellepték a barna- és feketeinges szabadcsapatok, igazoltattak, és statáriumot vezettek be. A "gyanús elemeket" a Dunába lőtték, vagy helyben falhoz állították - "igazságot szolgáltattak" -, miközben német feletteseik aláaknázták az ország hídjait, gyárait, vasúti csomópontjait, hogy utánuk csak a pusztulás és romok maradjanak. Mindezt miért? Azért, hogy Németország felé egy kicsit megakasszák az orosz csapatmozgást. Cselekedeteiket olyan nemzeti nyelvi zsargonba ágyazva tették, amely végig a nemzet érdekeiről fecsegett, egyebek közt a hunok és magorok ősi törzseit emlegetve. Ám ezért a tudatos megvezetésért az ország súlyos árat fizetett. Évtizedekre visszavetették az ipart és infrastruktúrát. A cél viszont az akkori világ egyik legnagyobb katonai hatalmának, a Szovjetuniónak a térdre kényszerítése, nevetséges idea maradt. Viszont elérték a "nemzetet védők", szemben például az utolsó időben a szovjetekkel békét kötő Romániával, hogy mi vesztes államként fejezzük be a háborút. További harminc éven keresztül jóvátétel gyanánt elhordták a megszálló erők az országból a megtermelt javak jelentős részét. A ma újjáéledő nemzeti mozgalmak kapcsán látnunk kell, hogy volt olyan kor, ahol a nemzeti érzéseket végül is idegen célok érdekében és egyéni boldogulás miatt erőltették rá egy egész országra, amelyről csak homályosan és utólag derült ki a valódi ok. Ezért a politikai kalandorságért a későbbi nemzedékek fizettek igen drágán.

Ember az embertelenségben

Sok művész, köztük számos színházi ember keveredett akkoriban a politika ragacsos, de annál divatosabb hálójába. Ellépve a színpadoktól politizálni kezdtek, "közéleti felelősségtudatról" beszélve, mindenféle közhellyé lett idézetet előrángatva, de egyben mögéjük bújva. Ismertségüket hadrendbe állítva, kardoskodtak múlandó elvekért, a művészet nemes aranyát felváltva szétporladó olcsó napi fillérekre. Csak nagyon kevesen értették meg, vagy érezték meg lelkük finomsága okán, hogy a művészet a napi politika szélfúvása fölött áll, és hogy ezen a "nyelven" nagyobb hatásfokú mondanivalót tudnak közvetíteni, töltekezést adva sokaknak, mint bármely jól felépített - akár színházi ember által kimondott - politikai szónoklat. A "politikai kiállás" kérdése ma is sokak kedvelt mákonya, bár jól látni, a színházakon kívüli lármás zajgás szöges ellentétben áll a rivalda csöndesebb szavaival, miközben a színházi deszkákon dolgukat végzők végképp háttérbe szorulnak lassan ebben a kakofóniában. Akkor is - és talán ma is - az a színész, aki aktor akar maradni, s nem politikai faktor, annak a kitartása némi áldozattal jár, le kell mondania arról a fajta széleskörű népszerűségről, amit a színházon kívüli "közszereplés" oly bőven juttathat adott esetben számára.
Dayka ezekben az években tudatosan került minden politikai megnyilvánulást, és bár kedvelt színésznő, megválogatta filmszerepeit, színházon kívüli megmozdulásait. Sokan később mégis szemére vetik, hogy együtt örült például Móricz Zsigmonddal, Zilahy Lajossal, Kolozsvár és Erdély közel húsz év után történő visszatérésekor. Sőt Kiss Manyi, Tőkés Anna, Titkos Ilona, Zilahy Irén mellett Fényes Alizzal közösen erdélyi népviseletbe öltözve felléptek Kolozsvárott a visszatérés díszelőadásán. Mindezt persze nem politikai meggyőződésből tették, hanem a hazai föld és a szülőföld újbóli egyesülése feletti határtalan öröm kifejeződéseként. Szerepelt egyebek közt egy-egy jótékonysági koncerten is, szintén nem politikai meggyőződésből, hanem a szellemi nyomorúság és az anyagi kiszolgáltatottság enyhítése végett. Nem valamilyen eszme mellett kiállva, hanem emberségből, szeretetből. Semmilyen politikai indíttatású cikk, interjú alanyává nem vált, vállalva ezzel azt a "kényelmetlenséget", hogy nem róla szóltak az újságok címlapjai, nem az ő szépségét hirdették a magazinok oldalakon keresztül, de nem is kellett beszámolnia németországi tanulmányútjairól. A háború után sem volt szükséges megfeledkezni egy-egy balsikerű nyilatkozatáról. Dayka, mint színész egyszerűen tette a dolgát a színházban, vagy a filmgyárban, ha úgy hozta jó sora, de ő ezen a ponton megállt, mert hitt a művészet erejében, ugyanakkor undorodott némely kollégája elvtelenségétől.

A háborús esztendők

A Nemzetiben játszik, amikor ". Németh Antal a Liliomot is fel akarta újítani. Újra. Talán kicsit az én ottlétem miatt is. Azonban egy szívemnek nagyon kedves mosónő eljátszásának végtelenül örültem." - Sardou "Szókimondó asszonyság" című darabjában Hübscher Kata szerepét adja ugyanis - ". Még Nagyváradon kislány koromban láttam, s már akkor elhatároztam: az enyém lesz. Kolozsváron tervezték is, hogy eljátsszák, de annyi kosztüm kellett hozzá, amit a színház nem bírt el. A Nemzetiben aztán rám osztották.
De hát a Nemzetiben nem csak sikereket, hanem szomorúságokat is éltem át. Kitört a háború, az előadásokat légiriadók szakították meg, kedves szeretett partnerek tűntek el mellőlem. Gobbi Hildával például együtt játszottam egy darabban, aztán egy este más vette át a szerepét, mert Hildának el kellett bujdokolnia. Szerepeink szerint kebelbarátnők voltunk. Amikor azonban Hilda utódja megfogta a kezem, nagyot ütöttem az ő kezére."
"Csak mások érdekelnek. Az, az igazság, sose gondoltam arra, mi lesz velem. A háborúban sem. Mindenáron ki akartam menni a frontra a katonák közé. Ezrével kaptam a leveleket: Ha még egyszer láthatnám játszani! Kórházakban játszottam. Haslövések - a repülősök szeme kiégve, karjuk hiányzott. segíteni akartam." mondta később.
Közjáték 1944 nyarán, akkoriban forgatták "Az első" című filmet, de nem Dayka Margittal a főszerepben. (.) "Ez bizonyára azért van, mert hiszen én majdnem 250-szer eljátszottam már ezt a szerepet, a végén állítólag egészen jól. Most pedig filmet csinálnak a darabból és unalmas lenne, ha abban is én játszanám a szerepemet. Utóvégre engem éppen eleget láttak már "Az első"-ben, és veszedelmesen valószínű, hogy a filmváltozatban is jól megcsinálnám a dolgot."
A háború jelentős változásokat hozott magánéletében is. Nem igazán beszélt szívesen soha ezekről az időkről, pedig őt is érték személyes veszteségek, családi tragédiák. Egy nap a nagy terű, drága fenntartású lakásából is el kellett jönnie, kisebbre cserélte. Ekkoriban költözött Lovag utcai lakásába, ahol tulajdonképpen élete végéig élt.
"Budán. Ott a Rózsadombnál, az a nagy ház. A Regent. Hát nem akartam ott maradni. Nem tudom miért, hiszen jó meleg volt, sőt, égett a villany is, kényelmesen voltunk, és ott volt minden fontos dolgom. De nem, mégsem volt maradásom. Én csak menni, menni akartam! És átmentem a Rózsadombra egy villa pincéjébe. Romos volt, és beesett a hó. Ők meg mind."
Mindene elégett az ostrom alatt. Kevéssé ismert tény, hogy embereket bújtatott a vészidőkben és élelmet szerzett sokaknak, kihasználva saját népszerűségét.

A háború utáni első esztendő

A háború után, 1945. július 18.-án nyílt meg a rommá lőtt Vígszínház gárdájából verbuválódott régi "új" színház, a Nagymező utcában lévő Rádius mozi helyén Jób, a régi direktor vezetésével. A Víg épülete olyan sérüléseket szenvedett ugyanis a háború utolsó szakaszában, amely komoly felújítási munkálatokat igényelt, így a színház az említett moziban üzemelt a felújítások idején.
És bár az iratok tanúsága szerint az új Nemzeti Színház igazgatójának, Major Tamásnak az elképzelésében szerepelt Dayka, mégsem lett szerződött tag. Miért? Nem tudni, pedig neve ott található azon a színészlistán, amelyet a felsőbb vezetés elé terjesztettek akkor. Dayka mit sem tud a lista létezéséről, legalábbis nem emlékszik rá, hogy ilyesmiről értesítette, vagy megkereste volna bárki is. Így természetes számára az, hogy visszatért az ideiglenes helyen működő Vígszínház megmaradt társulatához. Elsőként ott a Somló István rendezte "Éjjeli menedékhely" című Gorkij-darabban játszott. Násztya, a hisztérikus utcalány szerepét vállalta el, ahol Vaszilissza Gombaszögi Frida, Somló István mint Színész, Luka szerepében pedig a legendás hírű Rózsahegyi Kálmán volt látható. Daykára pedig egy olyan ruhakellék kerül kényszerűségből, amelyet jobb híján "drámai kombinénak" nevezhetnénk. Ezzel a színdarabbal nyit a Vígszínház gárdája az új helyen. "Az Éjjeli menedékhely 1945-ös vígszínházi előadásában Násztyát játszottam, de már akkor Vaszilissza szerepére vágytam. Köszönöm is a sorsnak, hogy az 1956-os Madách színházi előadásban megadatott nekem Vaszilissza."
"Én olyankor szívesen álltam oda birkózni, verekedni egy darabbal, ha úgy éreztem, hogy valami közöm lehet hozzájuk. (.) Valahol ott kezdődne az én szerepem, hogy egy darab meggyőz engem valamiről. Ha ezt nem érzem, akkor hogyan adhatnám én tovább, hogyan hitessem el azt a közönséggel, amit én sem hiszek." (Színház, 1945. 5. szám.)
Aztán 1945 őszén a Medgyaszay Színpad vígjáték-felújításán, a "Válóok" főszerepében bolondozik estéről estére, cserfes, kissé esetlen, nagyon is szemtelen, de mindig talpraesett kedves kis fruskát alakítva. 1945 késő őszén némi csönd vette körül.
"A Széchenyi fürdőben voltam. Otthon nem tudom befűteni a kályhát, s amúgy is tüzelőbajok vannak. - Most nincs színházi dolgom, okulok a régiekből. Tanulni és tanulni. Jászai Mari is mindig csak tanult, és igen okos és bölcs volt. Nagyon szeretem őt, így a messzeségből is, élete történetén át." (Színház, 1946. 3-4. szám.)
Dajka Margit 1946 hideg kora tavaszán Jászai Mari életével ismerkedik. Élete történetén át. Néha jó dolog megcsendesedve bolyongani, és elrejtőzni a múltban.

Dajka 1947-ben

Nevezetes előadássá vált a Vígszínházban, az 1947-ben műsorra került "Három nővér". Mezey Mária volt Mása, Olga Gombaszögi Frida, míg Natalja Ivanovnát az ifjú Ruttkai Éva alakította, Dayka Margit pedig a legifjabb nővérként, Irinaként mutatkozott be, egyebek közt tüllruhában libegve a színen, Egri István - a régi kolléga - rendezte előadáson. ". az egyik este - meséli Dajka - valamivel a befejezés előtt volt egy külön jelenetünk Mezei Máriával az egyik fa mögött, miközben az előtérben Olga szövegére figyelt a közönség. - Én most kimegyek - súgta nekem Mezei szenvedő arccal. - Azt szeretném én látni - sziszegtem vissza a fogaim között. - Kibírsz még öt percet! De ő csak ment volna kifelé. Én megragadtam a karját. Jó erős kezem volt, fiatalkoromban teniszbajnoknő is voltam. Ő azonban kiragadta magát a kezemből - nem hittem, hogy ennyi erő szorult ebbe a gyönge, törékeny testbe - és kiment. Idő előtt le kellett engedni a függönyt. Elképzelhetik a következményeket. Hosszú időre letiltották. (mármint Mezey Máriát - szerk.) - Minek bántjátok - ordítottam -, nem értitek, hogy beteg? - Nekem se nagyon hitték el akkor."
1947-48-as évad első, szeptemberi bemutatóján, egy másik nevezetes vígszínházi előadásban is játszott, Saroyan "Így múlik el az életünk" című színművében. Az "Éjjeli menedékhely" hígított amerikai változatának is mondták ezt a darabot (eredeti címe: The Time in Your Life). Dajka akárcsak a Gorkij-műben ezúttal is utcalányt játszik, és darabbeli Kitty Duval-ja csupa lélek. Az országúti zenegépes kocsma - két székkel elkerített - "színpadán nem csak egy bűntudattól meggyötört, már nem fiatal nő táncolta kába táncát, hanem egy felemelkedni, de éppen nem a luxus magasságába vágyó, csupa lélek asszony, egy törékeny ember."
A háború utáni időszak, az újjáépítés, a háború lelket nyomorító közelsége, a kor; az a közeg, amelyben a darab színre került teszi lehetővé, hogy a közönség szeresse ezt a nem patyolatfehér tisztaságot is. Dayka mellett Benkő Gyula (Joe), Szabó Sándor (Tom, a lakli fullajtár) játsszák a főszerepet, de mellettük Rátonyi Róbert, Justh Gyula, Gáti József, Palotai István, Bárdi György, Pálóczy László, Keleti László is felsorakoznak.
Egri István a Saroyan-darab rendezője (.) "zeneileg építi fel a cselekményt, rendet vág és járható csapást teremt líra és próza, Ég és Föld, szeretet és gyűlölet, gazdagság és szegénység furcsa bozótjában, az ütem fokozódik, mindinkább szélesül, végül fortissimóba forr. A gyáva fickóból hős lesz, a gazdag és semmittevő Joe, aki a "Jóisten teljesmértékű közreműködésével" hever a csapszékben és figyeli a furcsán tornyosuló események zűr-zavarát, elillan, mint a párolgó rózsaolaj, a többiek pedig. a többiek tovább fulladoznak az akváriumban, keresik a fényt, a kifelé vezető utat, de a dübörgő befejezés már sejteti, hogy az akvárium valamennyi lakója fulladásos halálra van ítélve."
(h.p.: Így múlik el az életünk, Színház, 1947. 38. sz.)
Miközben folytak a Saroyan-darab próbái, zajlott az újjáépítés társadalmi akcióinak egy-egy látványos megnyilvánulása, amelybe a kor politikai erői is belekapaszkodtak. Hogy melyik volt előbb, az állampolgári kezdeményezés, amit a köztársasági elnök Tildy Zoltán karolt fel adott esetben, vagy az akkori kormány egyes miniszterei, mint például Dinnyés Lajos miniszterelnök, Gerő Ernő, vagy Mihályfi Ernő miniszter urak álltak az események hátterében akkor még nehéz volt eldönteni, különösen az itt állomásozó szovjet csapatok árnyékában
"A Lánchídnak fel kell támadni!" - állt a tábla a rommá robbantott híd pesti hídfője helyén, és nagyszabású gyűjtőkampány indult többek között a híd felépítésére is, amelynek komolyságát jelzi, hogy a kor művészei álltak a gyűjtés élére. Valószínűsíthető azonban, hogy az akciónak inkább az esemény jellege volt jelentősebb, sem mint az összekoldult pénz nagysága. Az utcán gyűjtő-korsóval járó Ajtay Andor, Csikós Rózsi, Ráday Imre, Gobbi Hilda, Sulyok Mária, Ladányi Ferenc, Lehotay Árpád, Ruttkay Éva, és Dayka Margit mindenesetre felhasználták népszerűségüket, hogy egy igazi ügy mellé állva, a társadalmi összefogást felidézzék az emberekben. Igaz akkoriban szokás volt a neves és dédelgetett kedvenc színészeknek, és színésznőknek a könyvnapon tevőlegesen megjelenni, egy-egy kezdő író, vagy költő munkáját népszerűsítendő. Nem a bódé mögött várva a csodát, hanem a bódék előtt megszólítva az arra járókat, beszélgetve könyveket ajánlva. Bajor Gizi, Jávor Pál, Dayka, Tolnay Klári, Ráday Imre, Turay Ida, Kabos Gyula, Latabár, Kiss Manyi, Fényes Aliz, Góth Sándor, de még Karády idejében is, más volt a szemlélet, mint talán ma.
Mára már sok minden megváltozott, és nehezen lehet elképzelni hasonló szituációkat, bár így is sokan kiállnak nevüket is adva egy-egy igaz ügy mellett.

A sematizmus kora elindul

1948-ra minden megváltozik. A Vígszínház Nagymező utcai újjáéledése körül nehézségek támadtak. A Belvárosi Színházat vezető Bárdos Artúrt eltávolították igazgatói posztjáról (rövidesen Amerikába távozik). Helyére az új rendszer embere, Simon Zsuzsa került 1948 áprilisára, aki első lépésként egy, a személyi kultuszt előrevetítő darabbal rukkolt elő, a vitatható írói teljesítményű Gergely Sándor tematikus darabjával, a "Vitézek és hősök" című művel. Ebben Özvegy Eszterág Mihálynét alakította Dayka, aki egy lebukott illegális kommunistának az édesanyja, és akinek a hallgatása dönti el a még el nem fogott többi illegalitásban bujkáló sorsát. Nem fedheti fel hát valódi személyazonosságát a halálra ítélt fiú, még a szembesítésre berendelt édesanyja (Dayka) előtt sem. Persze az őrök tudnak, vagy inkább sejtenek valamit, és kombinéra vetkőztetik az édesanyát a vélt gyerek előtt, hogy fiából kirobbanva a szégyen és düh, elárulja végre magát.
"Dajka Margit ennek a halálra ítélt kommunistának az anyját játssza, s úgy, hogy annál megrendítőbbet, megrázóbbat elképzelni is nehéz. Így bejönni, így hallgatni senki sem tud magyar színpadon. Nem drámai koloratúr, aki csapongó, trillázó hangokkal örül - saját hangjainak halksága, szinte egyetlen hangon tartott beszéde a legárnyaltabb, legkifejezőbb színpadi beszéd" - írja az új rendszer iránt elkötelezett, ismert költő, az akkor színibírálatokkal is foglalkozó Zelk Zoltán, az évad legnagyobb sikerének kikiáltott alakításról.
Simon Zsuzsa: "(.) a munkatábor után először Nagyváradra kerültem, mert megbíztak, hogy nyissam meg a színházat. Nem sokáig maradtam ott, mivel férjemnek, Mányai Lajosnak honvágya volt. Hazajöttünk. Férjem a Nemzeti Színházhoz, én a Belvárosi színházhoz szerződtem, ahhoz a Bárdos Artúrhoz, akinél a pályámat kezdtem. Magyarországon első munkám 1948-ban Gergely Sándor "Vitézek és hősök" című darabja volt, amelynek főszerepére meghívtam Margitot. Egy szegény anyát játszott benne. Partnere Lehotay Árpád és Pándi Lajos volt, akit a főiskoláról hívtam a fiú szerepére. Nézni is öröm volt, ahogyan próbáról próbára fölépítette Margit a szerepet."
Dayka Margit: "(.) Azt mondják sikerem van. A sajtó is ezt írta, a közönség is tapsol, akkor hát semmi kétség nem végezhettem rossz munkát. De erről többet sajnos nem mondhatok. A színész játszik, ha lehet, és ha tud. és nincs tovább. Éppen tegnap kértek föl, igen kedves helyről (finom utalás a minisztériumi felkérés elutasítására - szerk.), hogy tartsak előadást özvegy Eszterágnéról. Alig tudtam elmagyarázni, hogy a szerző ezt már megcselekedte a darabjában s én éppen ezt tolmácsolom minden este a Belvárosi Színházban. Milyen külön széljegyzettel láthatnám én el, egy fiát veszítő édesanya könnyeit, néma hangját, mit mondhatnék én itt azon kívül, hogy esténként átélem rettenetes fájdalmát s a szorongató élményt megpróbálom elközvetíteni a közönség felé." Többet a darabról nem kíván beszélni Acsády Károly riporterrel, hanem rátereli a szót két fiatal kolléganőjére, Romváry Gertrúdra, és Pulay Erzsire, azzal, hogy ők felfedezésre váró tehetségek a darabban, és inkább ők mondják el, saját élményeiket. (Színház, 1948. 17. szám, Acsády Károly: Dayka Margit.)
Mindenféle politikai felhang nélkül, Daykát ebben a szerepben, a saját életéből kimaradt anyaszerep érdekelte elsősorban, a hozzá kötődő aktuál-politikai hátszél jelentőségét nem is túlzottan értette, gyakran zavarta is. Míg mások meglovagolták a véletlen, és a kor szelleme adta hátszelet, addig Dayka - akárcsak a háború előtt - ezúttal is kitért a siker nagy hullámai elől.
Az államosítás 1949. szeptember 1-jén elérte színházainkat. Ám az átalakulás iránya már korábban megmutatkozott, épp a "Vitézek és hősök" bemutatója és "spontán sikere" kapcsán. A gyárakból is kirendelt "vattanézők" töltik fel a sorokat többször is - mint ahogy Bogát Péter, a SZOT ifjú munkatársa arra visszaemlékezik (Valóság, 1984. 5. sz.) - a nézőszám emelése érdekében. Sőt, 1949. december 6.-án vitát tartottak a bemutató kapcsán a Színházművészeti Szövetség szervezésben, amelyen a következő hangzott el egy lelkesült ember szájából: "Ez a színdarab fegyver a kezünkben. A Belvárosiban a legutóbbi héten lefüleltek valakit, aki U szegekkel lövöldözött a színpadra, a színészekre. A tettest elfogták, az apjával együtt. Az apja adogatta neki az U szegeket, és a fiú fellőtte. Az államvédelmi hatóság lefülelte. Ez az ember jól értékelte, hogy ez a színdarab milyen fegyver. Ez a színdarab a proletárdiktatúra kezében fegyver és csatanyerés. Hiába lövöldöznek U szegekkel, és hiába próbálnak atombombával lövöldözni, ez a fegyver a kezünkben marad, és egyre élesebb lesz." - a jegyzőkönyv talán hűen tükrözi azt az elkötelezettséget, azt a korszemléletet, amely a sematizmus időszakára oly jellemző volt akkoriban, és később is.

Darvas Iván visszaemlékezése - és egy tipikus Dajka anekdota

(.) "1949-ben, egy borzasztóan kiélezett politikai helyzetben találkoztam Dajka Margittal a Madách Színház épületében, a Madách téren. Akkor lendültünk át egyik pillanatról a másikra - legalábbis mi így éreztük - a polgári demokráciából a proletárdiktatúrába. Addig magánszínházaknál dolgoztunk, például én a Várkonyi-féle Művész Színházban, ahová fiatal színészként bekerülni álom volt. S akkor egyik napról a másikra államosították a színházakat. Ez elvben pozitív intézkedés is lehetett volna, azonban egy parancsuralmi rendszert vezettek be, amely nem tett jót a művészetnek, mert attól lényeg szerint idegen. Az egész művészeti közéletet, így a színházakét is a művészettel ellentétes szempontok szerint vezették akkor.
Miután egy tollvonással megszüntették a Művész Színházat, tudatosan fölrobbantották a társulatot és a művészeket szétszórták. Így kerültem annak idején feleségemmel, Tolnay Klárival a Madách Színházba.
Barta Zsuzsa lett a színház új igazgatója, aki színinövendékként került Budapestre Moszkvából, ahol édesapja emigráns magyarként élt. Barta Zsuzsa arra kapott utasítást Moszkvában, hogy iratkozzon be a budapesti Színművészeti Főiskolára. Nem sokkal ezután behívták a minisztériumba, és közölték vele, hogy tévedés történt, ugyanis nem tanulni fog a főiskolán, hanem tanítani. Néhány hónapos tanítás után újra hívták s tudatták vele, hogy mégsem tanár lesz, hanem színházigazgató. Így vette át a Madách Színház direktori székét, s olyan művészek kerültek a keze alá, mint Dajka Margit, Uray Tivadar, Lehotay Árpád, Tolnay Klári, vagy Pécsi Sándor. A struktúra, a hivatalos kultúrpolitika és az igazgató ellenére is nagyon jó társulat lett belőlünk. No, igen Dajka! Emlékszem, amikor megjelent, olyan volt, mint a Vezúv, akár egy kitörni készülő vulkán. Azt hiszem egyet nem tanult meg ezen a pályán. Sem a magánéletben, sem a színpadon nem tudott hazudni. Biztosan szeretett volna, hiszen kényelmesebben élhetett volna, de hiányzott belőle ez a képesség. Dajka Margit olyan színésznő volt, aki rossz darabban és hazug szituációban vagy megbukott, vagy a szó szoros értelmében idegösszeomlást kapott a feladattól. Valószínű törekedett rá, és mindent elkövetett, de képtelen volt kompromisszumot kötni. Feltehetően ezért bántott meg annyi embert, vagy érezték sokan, hogy megbántotta őket. Mindig igazat mondott, s ez olyan kiélezett korban, mint amilyen az 1949-1956-ig terjedő időszak volt nálunk, rendkívül sok konfliktust hordott magában.
Voltak ma már elmondható anekdotikus jelenetek, amelyek tovább élnek a kollégák ajkán. Emlékszem, próbálni kezdtünk egy rossz, sematikusabbnál is sematikusabb propaganda darabot. Hazug, papírosfigurákból megírt fércmű volt, s előre éreztük a botrányt. Szegény Margit csak nyelt, lila lett, visszatartotta indulatait, de egyszer kirobbant. E pillanat pedig akkor jött el, amikor az igazgatónő bennünket szidva olyat mondott, hogy "Maguk magyarok azt hiszik." Ezzel jelezte, hogy mi vagyunk a magyarok és ő a nem magyar. Nos, Margit ekkor egetverő káromkodásban tört ki, s mondanivalójának az volt a lényege, hogy amennyiben az igazgatónőnek kifogása van magyar voltunk ellen, akkor szíveskedjék oda visszamenni, ahonnan jött, és sajnos megnevezte a béketábor fővárosát is. Véget ért a próba, s mindenki arra várt, hogy az államvédelmi hatóság emberei megjelennek, s elviszik Dajkát. Pártos Gézának, az akkori főrendezőnek volt köszönhető, hogy megúszta fegyelmivel.
Egy hét múlva folytatódtak a próbák, a szegény Bakay Lajos, Dajka akkori társa, minden próbán a színfalak mögött állt, s amikor látta, hogy Margit kékül, és zöldül, sietve beszólt: "Édesanyám, vigyázz, mit mondasz! Mondjál mindent, csak azt a városnevet ki ne ejtsd a szádon!" E történet azóta szállóigévé lett.
Egyébként az igazgatónőt két év múlva nagy nehezen leváltották, mert túl sok botrányt kavart már a színházban, s el kellett dönteni, hogy őt váltják le, vagy a társulatot. De addig temérdek kínos, megalázó és gusztustalan pillanatban volt részünk."

Az államosítás után

Dayka is részt vett több - a "mind kiélezettebb osztályharc hevében élesedő" - előadáson. Sőt, belső jobbító szándékának kivetüléseként még a Békekölcsön-mozgalomba is tevőlegesen belefolyt, a háborúban elpusztult ország újjáépítése érdekében. "Izgatottan várom a Tervkölcsön-sorsolást, izgatottan várom, hogy minél előbb részem legyen az emberi boldogságnak, örömnek azokban az élményeiben, amelyek reám várnak. Még soha nem voltam semmiféle bizottság tagja." (Magyar Nemzet, 1951. szeptember 2.) 1951-ben beválasztották tehát Dayka Margitot a Tervkölcsön-sorsolás bizottságába. Talán ez az első, és egyben az utolsó eset is, amikor valamilyen funkcióval ruházzák fel őt, és ő ezt el is vállalta. később már többé semmit, és soha. Sőt, messze elkerült mindenféle szerveződést, központi elképzelést és akciót.
Nem néz a dolgok mélyére - mondták rá néhányan bírálón, ám a valóság egészen más volt. A világháború okozta sok szenvedés elmúltával gyermekien naiv őszinteséggel hitt az emberek és adott pillanatban a politikai vezetők jóindulatában, akik időnként üzentek: itt és most kell fellépnie. Egy moziban fényképeket sorsolt ki, míg egy jótékonysági esten népdalokat énekelt. Személysége és apolitikus alkata nagyon is érzékeny embert takart. Rövidesen már nemcsak hogy riasztották, valósággal ledermesztették a kiváló kollégák, rendezők, színészek által is aktívan támogatott hisztérikus gyűlések. Itt már nem az újjáépítést segítően versenyeztették a színházakat a békekölcsön jegyzésében és ilyen alkalmakkor ítélték el vadul a "Rajk-bandát" is.
Közben jelentősen átalakult a színházi paletta is, a meglévő színházak nevének némi átrendezésével. A Nemzeti, az egykori Népszínház maradt Nemzetinek. A Madách téren lévő, Pünkösti Andor létesítette helyiséget, a Madách Színház épületét átvette az újonnan kinevezett Faluszínház, amelynek a központi épületévé vált ez a hely, míg a Madách nevet az akkor túl soviniszta nevűnek titulált Magyar Színház kapta meg. Az "Új Madách Színház" az Izabella téren új direktort is kapott az ifjú tehetség, Horvai István személyében. Idehelyezik Dayka Margitot is az államosítást követő központosítás során. Tulajdonképpen, és hivatalosan is az ifjú Horvai hívta meg őt, de ez nem az a fajta meghívás volt, amelyet fontolóra lehetett venni az "éberség" korában. Menni kellett és punktum.
Tolnay Klári, a pályatárs: "(.) Margit mindig megmondta a magáét, még a saját kárára is. Ha valamiért elkiáltotta magát, bizony félelmetes volt. Ennyit elöljáróban el kell mondanom, ugyanis ő nem félt senkitől. Pedig a háború után legszívesebben eltiltották volna a színpadtól, mert nem bocsátották meg neki, hogy a fronton énekelt a magyar katonáknak. De mert nagy név volt, játszhatott tovább. Ez a rákosista-sztálinista politika bizony nem kedvezett neki, hiszen lénye mindazzal ellentétes volt, ami az elmúlt negyven évben itt történt. Baj volt vele 1956 előtt is, és 1956 után is."

A Horvai-korszak színészeként

Horvainak már igen fiatalon köze volt a színházi élethez. Közvetlenül a háború után Szegeden kezdte pályáját, ám Budapesten kinevezésekor nem ismerték a nevét, amihez az is jelentősen hozzájárult, hogy a Szovjetunióban tanult ösztöndíjasként. Ő volt az első, aki "hivatalból" tanulta az akkor már hazánkban is több helyen alkalmazni kezdett "Sztanyiszlavszkij-szisztémát". Hazatérve első megbízatásként a Magyar Színházból átalakult Madách Színház irányítását kapta meg. Ismerte ugyan Daykát, de csak hírből. Tudta, hogy nem egyszerű eset. Makacs és ösztönös - ahogy a rendezők akkoriban összefoglalták a Daykával kapcsolatos tudnivalókat. Kétségtelen, hogy abba a fajta szigorú és feltétlen fegyelembe nem illett bele, amit akkor elvártak a színészektől. "Hiszen a színházaknak a kultúra frontján kell folytatniuk a harcot az imperializmus ellen". Ebben a harcban egy tépelődő, szorongó, szeretetet sugárzó, kedves, és ráadásul valamilyen formában istenfélő valaki nehezen találta a helyét. Egyetlen lehetőség volt számára, egyfajta családias jellegű színházi közösség, amely képes adott pillanatban áthidalni a hétköznapokba is belopódzott politika szabta nehézségeket.
A színésztársadalom is idomult a kor változásaihoz. Lassan kialakult egy kisszámú politikailag aktív mag, és a többség, akik összekacsintva felülkerekedtek azon a helyzeten, hogy két vesztes háborút követően, a világ akkori legnagyobb hadseregének megszálló-övezetében, egyfajta "orosz gyarmatként" kezelt Magyarországon jó színvonalon kellett szórakoztatniuk az itt élőket. Élhetővé, elviselhetővé téve a mindennapokat, adott és meghatározott szabályok keretek közepette.
A moszkvai mintára lebonyolított Rajk-per kapcsán azután minden kételkedés, esetleges ellenállásra való összeszövetkezés ellehetetlenült. A per valódi célja a fenyegetettség érzésének fenntartása volt, az "éberség", ahogy azt oly gyakorta hangoztatták akkoriban. Csak a historikusan naivak, a helyzetet kevésbé ismerők tehetnek fel olyan kérdéseket utólag, amely az akkori politikai rendszerrel szembeni bármiféle szembeszegülés kérdését feszegetik, akár színészek, akár más művészek, vagy közemberek esetében. A színészek, és művészek nem kormányoknak, politikai rendszereknek esküdnek föl soha, hanem az ország mindenkori lakosságának teszik élhetővé a mindennapjait. Művészetükkel adnak valami különös és nehezen megfogalmazható "hozzáadott értéket", egyfajta pluszt, amitől a személyes életünk válik, válhat jobbá, szebbé, nemesebbé. A politika abban a korban is elbeszélt a fejek felett. A tömeg, a nép vagy lojális volt a többnyire alacsony iskolázottságú vezetőikkel, miközben jót derült rajtuk titokban, élve a behatárolt körülmények közé szorított életet, vagy beszállt a gerjesztett kórusba dicsőíteni a politikai elit érdemeit. A színházművészet (akárcsak a többi művészeti ág) viszont az adott pillanaton túl mutat irányt, akár azzal, hogy az adott történetbe, cselekménybe foglalt példabeszédeken keresztül rámutat a dolgok fonákjára, vagy azzal, hogy követendő erkölcsi példát mutat. Aztán a sok lehetőség közül van, amikor a színvonalas szórakoztatás válik járható úttá, hiszen elkeseredve, reményvesztetten sehol sem lehet élni.

Liliomfi - Kamilla szerepében

Horvai István és Dayka Margit viszonya a körülmények által eléggé meghatározott volt. A háború előtt Dayka hosszú éveken keresztül szerepekre szerződött, most viszont állandó tag lett, ráadásul nem önszántából. Odahelyezték. Ez eléggé megterhelte eleinte kettejük viszonyát, ami Margitka esetében hol nyílt, hol elfojtott morgásban, vicsorgásban, és váratlan színházi rigolyáiban öltött testet. Horvai szemszögéből viszont hosszú a listája azoknak a szerzőknek, akiknek írásai az adott kor szempontjainak nem feleltek meg, így a műsorpolitika kialakításában korlátozottnak bizonyult a mozgástér. Szigligeti Ede művét, a "Liliomfi"-t 1950 júliusában fedezte fel magának a színház. Hazafias, a régmúlt magyar színészetét idézi, haladó "világnézetű", ugyanakkor valahol mélyen apolitikus. El lehet adni felfelé, hiszen erkölcsi mondanivalója szerint a poros régi, avítt szemlélet felett győz az új, friss, fiatalos lendület. Így Mészöly Dezsőnek nem kell mondvacsinált okokból "átdolgoznia", "aktualizálnia" a darabot, úgy volt jó, ahogy az elkészült egykor. Dayka a vénkisasszony szerepét, Kamillát, mint a hanyatló múlt képviselőjét, kapta, míg Liliomfi Ladányi Ferenc, Mariska Tolnay Klári volt.
Horvai István: "teljesen váratlanul kezdte szerepét. Kitalálta, hogy a közönségnek háttal ülve fog zongorázni. Elképzelhetik! Hát valaki még a hátával is képes játszani? Dajka pedig pontosan ezt tette. Testmozgásával fejezte ki érzelmeit.
Az előadásról készült "Népszabadság"-beli kritika Dayka játékában éppen a szovjet szisztémát hiányolja. Pontosabban a Dayka által megszemélyesített negatív hősnő élesen kirajzolódó rossz tulajdonságait hiányolja. "Helyenként azonban Kamillának élesebb különbséget kellene tenni a nagyító és a torzító tükör hatásai között." Nem az alakítással, Dayka játékával foglalkozik a hivatalos korabeli szakmai sajtó, hanem a tematikus szemléletet kéri számon tőle. Később film is készül a "Liliomfi"-ból, és Dayka ott is Kamillát alakítja, de erről essék szó később, és ott.

Dajka és Horvai István

Horvai István és Dayka összecsiszolódásához idő kellett. Idő, mire kiismeri Horvai azt a színésznőt, aki úgy jön be próbára, hogy össze van húzva a kabátja, a sál lóg rajta, szájában egy fél égő cigaretta (láncdohányos, egyiket a másik után.), és kávézik a büfében, többnyire egyedül, és semmi más nem érdekli, mint az, hogy mivé és miként kell átlényegülnie a színpadon.
"Meg kellett tanulnom, hogy Dajka egyszerűen nem tud hazudni, és hogy nem bírja, ha valaki hazugul oldja meg a szerepét." - mondja Horvai egy későbbi interjúban Daykáról. Kínlódásokon és konfliktusokon keresztül tanulja meg Dayka pályájának egyik meghatározó munkatársa és rendezője, hogy Margitka nem tud átfutni egyetlen mondaton sem, mert minden semlegesnek tűnő jelenetecske, minden mozdulat, minden kellék életbe vágóan fontos ahhoz, hogy azt, aki nem ő, ne formálja, hanem élje. Ugyanakkor Dayka is kiismeri a feleannyi esztendős fiatalember tehetségét, és kellően respektálja is. "Rettentően sokat tanultam Dajka Margittól, mert olyan módon lát helyzeteket, amit csak kivételes képzelőerővel lehet csinálni. Amíg ez a vulkanikus művész nem birkózik meg önmagával valaminek a hiteles kifejezésére, csupa belső bizonytalanság, belső remegés." - mondja Horvai.
A színpadról közvetített tematikus előadások szinte mindegyikében prüszköl, "hisztériázik" Dayka. Nem tudott, nem akart azonosulni a rákényszerített szerepkörével, kínlódott, botrányt csinált a próbán, látszólag apró, elhanyagolhatónak tűnő okból kifolyólag. "Hát azt mindenki tudja, hogy amit nem szeretek, azt nem csinálom" - mondta jóval később ezekről a helyzetekről a Magyar Rádióban, egy vele készült interjú során (1972. december 31.). És ". Igaza volt, ilyet tényleg nem lehet csinálni" - vallja be évek múlva Horvai is.

Murzaveckaja

Osztrovszkij "Farkasok és bárányok" című drámáját 1951 novemberében mutatta be a Madách.
Horvai: (.) "egyszerűen csodáltam. Azt mondtam neki, hogy csináljon, amit akar. Egyébként is mindent őt talált ki. Lehetett kicsit terelgetni, magyarázni, valamit a szerepről, de a megoldás mindig belőle fakadt." Aztán a próbák alatt a Horvai-Dayka összecsapások is felerősödtek.
Horvai: (.) Murzaveckaja, akit Margit játszott, egy csúf vénkisasszony. Erre Dajka megjelent "Horthynéra" sminkelve, előkelően, gyönyörűen. Teljesen felháborodtam, hogy így meg akarta szépíteni a figurát, persze neki mindig is fontos volt, hogy tessék a színpadon. "Az az érdekes, ha valaki szép, de belül csúf!" - mondta, s ezzel elintézettnek látta a dolgot."
Murzaveckaját, az orosz földesúrnő kissé gőgös, esendő alakját formálta meg. Ennek a női farkasnak a természetrajza annyira idegen volt tőle, hogy egyáltalában nem kellett szánakoznia rajta, s így könnyebben összeállította azt az alakot, akit elrettentésül megformált. Bicegő járásával ábrázolta például a figura kegyetlenségét, sunyiságát. "Első szavai halkan sisteregtek, és ez a visszafogottság csak növelte azt a rettegést, amit bejövetelével keltett" - mondja találóan Both Béla.
Murzaveckaja okos, nem csak félnek tőle, de meg is tud győzni másokat, s ezt is kitűnően beleszövi alakításába. A darabot Hont Ferenc és Horvai István rendezték, és olyan partnerei voltak benne, mint Tolnay Klári, Darvas Iván, Pécsi Sándor, és az éppen ezen az előadáson feltűnt fiatal Váradi Hédi, valamint egy méltatlan közjáték után a budapesti színpadon újra otthonra lelő Timár József.

A Rákosi korszak idején.

1952 februárjában került sor az "Út a tanyákról" bemutatójára, azután egy másik Sarkadi-mű, a "Szeptember" is színpadra került 1955-ben. A művek nem tartoznak Sarkadi legjobb darabjai közé, inkább a kor szükségleteinek kielégítésére jó példák. Már maga a cselekmény rabul ejtő ennyi év távlatából is: az ingadozó középparaszt, annak kulákszármazású, visszahúzó felesége, és egy mindent tudó falusi párttitkár, valamint annak öntudatos parasztlánya körül zajló dráma, mondjuk úgy nem teljesen életszerű szituációk megjelenítése, nagy és nehéz feladat elé állították a szereplőket. Daykát is megviselték a nehéz próbák, az azonosulás a szerepbeli kulák-asszonnyal.
Horvai István: (.) "Ott harsányabb összeveszésre emlékszem. Egy jelenetnél állandóan botrányt kavart, mert sehogy sem tudta azt megoldani. Egy idő után elvesztettem a türelmemet, hiszen idegtépő volt, hogy mindenki tudta, azért veszekszik, mert ő nem képes valamit megoldani, s igen megsértettem. Becsapta az ajtót, s "örökre" eltávozott. Akkor következett a rózsacsokros bocsánatkérés. Másnapra megenyhült. Magát a drámát nagyon szerette Pécsi Sándorral együtt, azonnal megérezték Sarkadi drámaíró nagyságát."
Rómeó és Júlia - dajka szerepében
Horvai István: "A darabot Pártos Géza rendezte, van két jelenet, ami feledhetetlen a számomra. Az egyik, amikor a térre megy, a másik, amikor Júliának elmeséli, hogyan is fest a fiú. A szerep olyan vetületét domborította ki a bolondozás, ami senkinek sem jutott volna eszébe. Nevezetesen, ha ő a dajka nincs, a két fiatal nem is találkozhat egymással. Saját fontossága került előtérbe egy pillanat alatt. Dajkája egyszerre volt Júlia anyja és Rómeó apja."
A színpadon akkor Tolnay Klári volt Júlia.
Tolnay Klári: (.) "Nem hiszem, hogy a világon még egy ilyen dada lehetett. Margitban volt valami veleszületett dadaszerű, ezt éreztük a magánéletben is. Visszatérek az előadáshoz: amikor Júlia holtan fekszik, van a drámában egy mondata a dadának. Így szól: "Jaj, szörnyű, szörnyű gyász!" Ezt a mondatot, úgy mondta Margit, hogy majdnem belehalt a bánatba és fájdalomba. Egy mély sóhaj volt, amely kiszakadt belőle. Feledhetetlen! Azóta, ha az életben bármi baj ér, vagy valahol tragédiát látok, önkéntelenül hallom Margit hangján, hogy: "Jaj szörnyű, szörnyű gyász!"
Három nővér
Csehov "Három nővér" című darabjában ezúttal Mását alakította.
Horvai István: (.) Emlékezetes előadás volt, nagy sértődésekkel. Sennyei Vera akart Mása lenni, s rá Olgát osztottuk. Együtt ment el ezután Ráday Imrével a színháztól, de az évadzárás előtt bemutattuk eredeti szereposztással a darabot. Ezután kapta meg Kiss Manyi Olga szerepét, akinek elsöprő erejű alakítása megrázó volt. Dayka minden felvonásban egy-egy csúcsra hegyezte ki a szerepet. Nem biztos, hogy ezt tudatosan tette, talán csak élettapasztalatából merített hozzá. Úgy élte az életét is, hogy csak nagyon tragikus, vagy nagyon groteszk, vagy nagyon fölemelő pillanatai voltak, s a többi idő csak úgy eltelt. Így volt ez a színpadon is."
Éjjeli menedékhely
Emlékezetes alakítása volt az 1956-os "Éjjeli menedékhely" Vaszilissza szerepe, a tulaj élni vágyó, szörnytettektől sem visszariadó feleségének megformálása. Makacsul suttogva biztatta Pepelt férjének megölésére, úgy, hogy ez a suttogás nem csak a véres tervet rejtette, hanem az asszony szerelmes vágyait is.
Horvai István: (.) "Bozóki István rendezte az előadást. Ott is volt egy döbbenetes színpadi megoldása. Amikor Pepelt felbujtotta a gyilkosságra, majd tíz perces jelenetet suttogott végig úgy, hogy minden szavát érteni lehetett a kakasülőn is. Erre a suttogásra szinte megszállta az ördög Pepelt. Szerelem, erotika, a gyilkosság szépsége, gyűlölet: minden benne volt."
Ennek az időszaknak a megkoronázásaként sorra részesült olyan díjakban, kitüntetésekben, amelyek emelték szakmai presztízsét is. Az Érdemes Művész és a Kiváló Művész cím odaítélése közötti időszakban megkapta a kor legmagasabb kitüntetését, a Kossuth-díjat is.

A "Liliomfi" filmen

Az egyik legemlékezetesebb filmes alakítása a Makk Károly rendezte "Liliomfi"-ban Kamilla szerepe volt, amelyet korábban már színpadon is játszott. Dayka életművének, és a pálya 1945 és 1956 közötti korszakának egyik legfontosabb és legjelentősebb alakítása ez az ötvenes évek egyik legemberségesebb filmjében játszott groteszk vénkisasszony szerepe. "Én sem vagyok már, aki voltam, megváltoztak az emberek is körülöttem" - nyilatkozta a filmfelvételek kapcsán.
A filmbeli Kamilla azért olyan népszerű talán, mert nem más, mint a színpadi szereplése, csak éppen celluloidban lett elbeszélve. Amiben különb, az a stáb segítsége, a fiatal filmrendezőé éppúgy, mint a régi Madách Színház "unterman"-jáé, a filmben is Szellemfit játszó Pécsi Sándoré.
A színpadon egyébként Rivers-orrot ragasztott magának, a groteszkség kellő hangsúlyozására, ezért is beszélt a film és a színpad közötti különbségről a "Színház és Filmművészet" 1955. márciusi számában, a forgatás kapcsán vele készült riportban Dayka.
"A filmen nem lehet úgy torzítani, mint a színpadon, és ezért filmezéskor mind maszkban, mind mozgásban le kell mindent tompítani, különös tekintettel arra, hogy a film egyes jeleneteiben sokkal közelebb kerül a színész a nézőkhöz, mint a mindig ugyanabban a távolságban lévő színpadon."
Makk Károly, a film rendezője: (.) "A szereposztás, már akkor parádésnak számított, s később még inkább azzá vált: Dajka, Balázs Samu, Pécsi Sándor, Rózsahegyi Kálmán, Rajnai Gábor, Soós Imre. Abban az időben a filmkészítés paradicsomi állapot volt, mert nem dívott még a televízió, kevesebb volt a szinkron és a hakni. Négy-öt hetet töltöttünk Badacsonyban, és senki nem foglalkozott mással, mint a forgatással. Láttam ezt megelőzően a Madách Színház Kamillájaként is, amelyben fergetegesen játszott. Margit egészen különleges színésznőként dolgozott hihetetlen érzékkel áldotta meg a sors a tragikum és a komikum iránt. Nagy lámpaláz és szerepláz munkált benne minduntalan. Féltem tőle kezdetben, hiszen igen tiszteltem. Az első napokban nem volt dolga, s Margitka mind idegesebb lett a várakozásban. De szerencsésen túlestünk a kezdeteken, s csodáltam, milyen alázatosan és örök elégedetlenséggel dolgozott. Velünk volt több fiatal színész, mint Soós Imre vagy Darvas, és Dajka igen fontosnak tartotta, hogy drukkoljon értük, bátorítsa őket, tapsoljon nekik. Sokszor megtörtént az is, hogy elvesztette a fejét, de azután nagy, látványos kibékülésekkel folyt tovább a munka."

Dulszka asszony - és az 1945-1956 közötti korszak alakításai

Az 1945 és 1956 közötti korszakának talán legjelentősebb színpadi alakításai közé tartozik a lengyel Gabriela Zaporska "Dulszka asszony erkölcse" című, komédia és középfajsúlyú színmű között mozgó játékának címszerepe. Dulszki úr magát jámbornak álmodó hitvese valójában egy örök nyárspolgár, akiben a zsarnokság lappang.
"A Dulszka úgy kezdődött, mint minden akkori próba: mérhetetlen hosszú elemzéssel, tiszteletkörrel a lengyel fél-klasszikus - mondjuk egy lengyel és női Bródy Sándor - iránt. Kritikai realizmus, satöbbi. Iszonyatos energiát vetettünk be, igen kevés eredménnyel, egészen körülbelül a tizedik próbáig, amikor Margitkát - aki mindig rosszkedvűen vágott neki a próbáknak, mindig fázott - homlokon csókolta a múzsa. A művészet jókedvű dolog, és Margitka egyszer csak jókedvűen megtalálta először is a hangsúlyt a Dulszka egyik lányával - Kátai Vandával - való jelenet próbáján. Valahonnan - ismeretségi köréből és fantáziájából - hozott valakit. Ez olyan elementáris volt, hogy már a nélküle való jelenetekben is átvettük ezt a hangot." - mondja Darvas Iván, aki ugyanakkor Dulszka asszony üresfejű, léha fiát adta.
Horvai István szerint ezt az előadást nem is ő rendezte - ő csak "jegyezte". A közönség megörvendeztetéséért és megdöbbentéséért elsősorban Dayka Margit a "felelős".
A darab körül diplomáciai bonyodalom is támadt akkoriban, mert a budapesti lengyel nagykövetség tiltakozását fejezte ki a klasszikusnak számító lengyel szerző "kicsúfolása" miatt és letiltották a további előadásokat, ám mindezek ellenére a darab betiltásáig példátlan siker volt.
Horvai István: (.) "egyszerűen átvette a hatalmat. Azt hittem, majd szépen eljátsszuk a darabot, lerántjuk a leplet stb. Ehelyett Dajka egy bohócszámot varázsolt a színpadra, viharzó nevetés volt az elejétől a végéig, megjelentek a "Riversék" is, frenetikus sikerrel ment mindaddig, amíg a lengyelek meg nem látták, hogy mi lett az ő szép, komoly kritikai realista drámájukból."
Gyárfás Miklós: (.) "Dajka a valóságból fut be a darab első pillanatában a színpadra, és sikerül az előadás utolsó pillanatáig megtartania a komikum eszközeivel ezt a nem csak groteszk, hanem hátborzongató valóságot. .Járása, hangja, minden mozdulata nevettető" ("Színház és Mozi") Goda Gábor: (.) "Dajka ebben a szerepben kitombolja magát. Hancúrozik benne, mint egy fürdőző a Balaton vizében, alábukik, felmerül. Nincs egyetlen mondata, egyetlen tette, amely ne lenne művészileg pontosan kidolgozott, ötvözött remekmű. A kispolgári családanya váratlan, nem hisztériás, inkább csak parancsuralmi felhorkanásai és elbődülései reszkettetik meg a színházat. a kispolgár egész regiszterén játszik."("Színház és Filmművészet")
Darvas Iván: Kritikai realista színmű volt, és semmi másról nem szólt, mint hogy egy rohadt kispolgári családban a léha ifiúr megejti a cselédet, amikor kiderül, hogy a szolgáló állapotos, kirúgják. (.) Úgy a tizenkettedik próba táján Margit eldobta a szöveget, és mintha az ármány csípte volna meg. Fölvett egy olyan modort, hanghordozást, mozgást, amelytől éktelen hahota tört ki a színpadon és a nézőtéren. Ezután mindenkit magával rántott, mindannyian az általa megtalált stílusban folytattuk a darabot. Jó szagú, izgalmas, mulatságos lett. Lesöpörte a rendezőt is, aki aggódva kereste az eszmei mondanivalót, s gondolni sem mert arra, hogy mit szól majd a párt, a szakszervezet, a lengyel követség, a minisztérium. Olyan hihetetlenül mozgalmas előadás kerekedett, hogy 120-130 estét élt meg, amíg a lengyel követség le nem tiltatta."
"Sári bíró"
Horvai István: "(.) Utolsó munkák volt 1956 októberében. A Dayka-Kiss Manyi-kettőst már a próbákon is csak bámultuk. Nagy-nagy jókedvvel dolgoztak." Aztán jött az a nevezetes társulati ülés 1956 októberében, a forradalom alatt.
(.) "Kirúgtak, mert sztálinistának bélyegeztek. Dayka otthon felhívott telefonon, s biztosított arról, hogy mindenben a segítségemre áll, ha kell bújtat is. Végül a büntetésemet, mint baloldali kaptam a párttól, s vidékre kellett mennem három évre.
Később jóval a forradalom után, amikor a büntetés három esztendeje is letelt, Horvai a Vígszínházhoz kerül, de nem hívta magához játszani Daykát mégsem. "Igen, gondoltunk rá Várkonyival, de itt játszott Sulyok Mária és Bulla Elma, s örültünk, ha nekik szerepet tudunk adni."- védekezett ennek kapcsán Horvai.

1956 - forradalom

Tolnay Klári: (.) "a rákosista, sztálinista politika nem kedvezett neki, hiszen lénye mindazzal ellentétes volt, ami az elmúlt negyven évben itt történt. Baj volt vele 1956 előtt is, és 1956 után is. Ugyanis újra le akarták tiltani a színpadról, mert benne volt abban a menetben, amely ledöntötte a Sztálin-szobrot. Ezután Simon Zsuzsa igen nagyszerűen fölkarolta őt."
Simon Zsuzsa: (.) "1956 októberében is tetőtől talpig nemzeti színekbe öltözve szavalt és énekelt."
Sinkovits Imre: (.) "1956-ban sajnálom, hogy nem találkoztunk az utcán, de engem hamar bezártak a Parlament egyik különtermébe. Egyet tartok különösen fontosnak: Dayka Margit soha nem a kiváltságosok mellett állt ki, hanem mindig a kiszolgáltatottak, szerencsétlen sorsúak mellett. Egész életére ez volt jellemző."

A forradalom utáni első időszaka

Az 1956 utáni időszak jelentős személycserékkel kezdődött a hazai színházak életében. A forradalom idején "exponált" személyek lecserélése hetek alatt lezajlott. Bár az igazi felelősségre vonás inkább a forradalmat követően fél-egy év elteltével kezdődött csak el. A Madách Színház ugyan megmaradt, de elkerült onnét Horvai István, és többek között Dayka Margit is. A Jókai Színház élére viszont az a Simon Zsuzsa kerül, aki annak idején Dayka 1945 utáni első nagy sikerét, a "Vitézek és hősök"-et rendezte. Ő hívta, és Dayka ismét ment.
Simon Zsuzsa: (.) "1957-ben kineveztek a Jókai és a Petőfi Színház élére. A Petőfiben főleg külföldi színdarabokat játszottunk, a Jókai pedig a magyar dráma otthona lett. Az volt az első dolgom, hogy Dayka Margitot, Horváth Terit és Soós Imrét fölhívjam, szerződjenek hozzám. Soós akkor elvonókúrára ment, de sajnos soha nem dolgozhattunk többet együtt. Tudtam Daykáról, hogy mennyire érdekelte Jászai Mari élete. Ezért kértem fel az "Örök szerelem" című darab megírására Földes Mihályt. Dayka ebben Miriát alakította. És ugyancsak miatta hozattam meg Max Ernest Fischer darabját, "A kimenő"-t, amelyben egy olyan anyát játszott, akinek felnőttek a gyerekei, és úgy érezte, hogy már nincs a családjának szüksége rá. Emlékszem, annak ellenére, hogy szerette a szerepet, idegesen próbált, nehezen tanulta a szöveget, és hogy ezt leplezze, valahogyan mindenkivel összetűzött. Nemegyszer békíteni kellett a partnereivel."
Jászai Mari, a nagy színésznő megformálása: "Miria" alakja valóban egyik szívügye volt Daykának, éveken keresztül kedves mindennapi olvasmányai közé tartozott Jászai emlékirata és levelezésének közreadott kötete. Egy nemes és esendő tulajdonságokkal egyaránt bíró, de haladó gondolkodású "istennőt" varázsolt a színpadra. Az előadásban közreműködött régi partnere, az akkoriban Amerikából frissen hazatért Jávor Pál is, Széll Kálmán szerepében. A darab mindazonáltal nem lett siker, inkább afféle nevezetes előadás, az is elsősorban Jávor Pál újbóli játéka miatt.
Pagonyin "Arisztokraták" című darabjának honi színrevitele 1961 novemberében zajlott, a Jókai Színház új, Nagymező utcai helyiségében - vagyis hát eredetileg moziban -, ahová egy újszerű musicalekkel is kísérletező társulat költözött, Petőfi Színház néven. A darab két főszerepe az ifjú Rozsos Istváné (tolvajok bárója), és Dayka Margité (a lágerbe látogató mama) volt.
1963 márciusában, került sor az Egri István rendezte Tersánszky Józsi Jenő komédia, a "Kakuk Marci szerencséje" előadására, ahol a boszorkaszerű Csuri mama bőrébe bújt
"Az előadás kincse, utolérhetetlen clownja: Dayka Margit. Ez a nagy színésznő, akinek tehetségére külön színházat lehetne alapítani, most kedvére komédiázhatott." - írta Gyárfás Miklós a "Népszabadság"-ban.
"(...) alakítása ismét a nagy művészt idézte. Karikírozó túlzásaiban, rikácsoló hangjában, szatírikus énekszámaiban friss komédiázó kedv munkált és hatott, minden mozdulata élményünkké ívódott." Linkát, a leányát Hacser Józsa személyesítette meg, aki méltó és remek partnerként élt Dayka játékának felkínált lehetőségeivel, átvette, persziflálta annak váltásait és stílusát. Kakukk Marcit Szabó Gyula alakította bő humorral és játékossággal, míg Bojnyikot Horváth Gyula, Pattanó Rozit Böröndi Kati, a Méltóságost Kovács Károly (volt férje), a Méltóságát Temessy Hédi adta, az öreg Sustikot pedig a felejthetetlen Peti Sándor formálta meg. Kisebb szerepeket kitünően játszott Horváth Teri és Bánhidy László.
Csuri mama (Dayka) és esetlen leánya (Hacser Józsa) kettőse, az ószeres dal, és ahogy ez a felejthetetlen duó ezt előadta, nyugodtan beleférne egy Fellini-filmbe is, vélekedett Gyárfás. Ezt a bohócpárost szélesítette trióvá egy napsütötte világnézetű naplopó alakításával Peti Sándor.

Az új férj - Lajtos Árpád

Nagyon egyszerűen éltek utolsó férjével Lajtos Árpáddal, akivel tulajdonképpen még a fronton ismerkedett meg. Dayka, Kiss Manyi és a kolozsvári színész Andrási Márton járták akkoriban a frontot. Életet vittek a szomorú katonák egyhangú életébe, messze a hazától. Jány Gusztáv hadseregparancsnok Lajtos Árpádra bízta, hogy gondoskodjék a frontszínház színészeiről. Margit és Árpád azonnal egymásba szerettek, bár Dayka akkor még a filmrendező Kolczonayval élt együtt. De nem sok idő jutott a fronton az érzelmekre, ugyanis a szovjet áttörés idején, 1943 januárjában már hazaküldték a művészeket. Bár Margit igazából még nem akart menni. Aztán egyszer találkoztak csupán a háború alatt, amikor Jány hazaküldte jelentéstételre Horthyhoz Lajtost. Azután 1956 karácsonyáig nem látták egymást. 1945-ben Kolczonay elhagyta az országot, s vele Margitot is. Az ötvenes években pedig kollégájával, Bakay Lajossal élt együtt egy ideig. Lajtosról azt hitte meghalt a háború során. Nem tudta, hogy a háború után 3 évvel, 1948-ban hazajött az orosz fogságból. Akkor igazolták is, ám Lajtos öröme nem tartott soká. Hamarosan egy koncepciós perben tizenkét évre ítélték a szovjet-fronton betöltött magas vezetői tisztsége miatt, mint "háborús bűnös Horthysta" tisztet. Beszélhetett ő a szovjet fogságáról, hiába, ismét bűnhődnie kellett egykori szerepvállalása miatt. Büntetése alól 1956 őszén szabadult. Lajtos testvérei továbbra sem mondták meg Margitnak, hogy Árpád tulajdonképpen él. Kiszabadulása után nyomban a földalattinál kellett elhelyezkednie. Onnan, a munkából hívta fel Margitot karácsony este. Dayka mindent félretéve, bordó tréningruhában rohant érte akkor éjjel. 1957-ben esküdtek meg. Árpád három idegen nyelven beszélt ragyogóan, értett a filozófiához, nyelvészethez, irodalomhoz, és mégis először segédmunkásként, később műszaki fordítóként tudott csak elhelyezkedni. Dajka sohasem szégyellte, hogy egy egyszerű "melós" a férje. Minden társaságba elvitte magával. Lajtos egyébként rendkívül intelligens, művelt, és olvasott ember volt, akivel minden szerepét, irodalmi élményét megbeszélte Margit.
Novák János rendező: "Férjével igen mozgalmasan éltek, kettejük kapcsolatához, éppúgy hozzátartozott a legvadabb küzdelem, mint a tündérmesés nosztalgia. Náluk egy időben minden szólt - a rádió, a televízió - Margitka a díványon üldögélt, s körülötte azoknak a képei lógtak a falon, akiket szeretett. Ott volt Latinovits, Huszárik, Csoóri, legfelül az édesanyja, s bizony nagy gyönyörűség volt, hogy én is fölkerülhettem erre a falra lányaimmal."

Nagyanyó - a Kék madárban

1961 karácsonyán került sor Maeterlinck "Kék madár"című darabjának bemutatójára a Jókai Színházban. A Nagyanyót alakító Dayka Margithoz, és a Nagyapót megformáló Gellért Lajoshoz fűződik az előadás egyik legpoétikusabb jelenete. A két kisöreg a színpad közepén, valami életen-halálon-mindenen túli békességes mosolyban és csöndben áll, két eleven szobra a szeretetnek, két adakozó szív, fehérhajú jóság. A pillanat, amikor Tyltyl (a fiúnak öltözött Horváth Teri) és Mytyl (Hacser Józsa) meglátta őket s fölnevetett, fölujjongott, fölkiáltott, az a néhány perc, amelyet együtt tölthettek már halott nagyszüleikkel a ritka, szép, és maradandó színpadi mozzanatok közé tartozik. Ezt elsősorban Dayka és Gellért egyszerűségében is megkapó játéka magyarázza. Itt sűrűsödött össze, ebben a jelenetsorban Maeterlinck szívünkkel rezonáló költészete. Az előadást Nógrády Róbert rendezte, Vas István új fordítását felhasználva. A díszleteket Rajkai György tervezte.
Az 1961/62-es évad egyik kiemelkedő bemutatója a Kazimir Károly rendezte Bertolt Brecht darab, az "Állítsátok meg Arturo Uit!" című paródia volt. Ebben megrázóan ábrázolta a dráma Asszony szerepét, olyan partnerek társaságában, mint az Uit alakító Szabó Gyula, Hindsborough szerepében is lenyűgöző Ajtay Andor, a szenvtelen Butchert alakító Kovács Károly (volt férje), vagy a mulatságosságában is tragikumot sejtető Színészt formáló Peti Sándor. "Nem a színésznővel találkoztam a Brecht darab premierjén, hanem csak egy asszonnyal - írta egy valószínűleg "érintett" néző, a Film, Színház, Muzsikában publikált levelében - egy asszonnyal, aki elém került a borzalmaktól elgyötörten, hogy átkot mondjon az emberiség legembertelenebb fenevadjára. Akik ott ültünk a közelében, kezünket akartuk védőleg kinyújtani, de fagyos, dermesztő rémülettel csak meredten nézni tudtunk. Nem játék volt ez. Egy vergődő összetört szenvedő nő élt és halt meg szemünk előtt. Ez az öt perc ítélet volt, és nagy színészi teljesítmény. Ezt akartam megírni és megköszönni. Dömjén Miklós" (közölve: Film, Színház, Muzsika, 1962. 8. sz./ 35. old)

Munkamódszere - színházi rendezőelvei

A "Tempefői" Dorottyájaként (1963. május) bő humorú, csattanó temperamentumú, és mégis tragikomikus mélységű volt az alakítása, és valamiféle különös figyelemösszpontosítás jellemezte az előadását. Mi a titka? Mi adta az inspirációt? " A nyomozás - mondta Dayka Nagy Judittal készült beszélgetésében (Film, Színház, Muzsika 1963. 20. sz.) - Megkeresni a szavak születését. Ki ez az ember? - kérdem, amint megkapom a szerepet? Mi van benne? Dorottya ellenszenves, döntöttem, nem ragadhatom meg emberségénél, hiszen nem Csokonaiba szerelmes, hanem ebbe a lehetetlen Serteperti báróba. Van-e benne valami rokonszenves? Van! Az, hogy kétségbeesett energiával megpróbál mindent a maga javára félretenni. Ha szerelmes szót hall, azt szuggerálja önmagának: hozzá beszéltek. S az öreg Szuszmír paraszti meséjét hallgatva, beleképzeli magát a mese-királykisasszony szerepébe, akinek olyan fehér az arca, mint a gomolya, szeme, mint a pengő karika, melle olyan, mint a fejtő-rocska, szemöldökét pedig mintha, szurokba mártották volna. Hirtelen megjelent előttem az a szurokba mártott szemöldök, megcsináltattam, s így sikerült lassanként Dorottyává alakulnom." - Alakformáló képessége azonban csak részben indult ki a szövegből, a másik felét mindig a közvetlen élmény-emlékek tették ki. - "Sosem voltam vénlány, de átérzem Dorottya minden keserűségét" - Sajnálta, de nem szerette ezt a fajta nőtípust. Ezért közelítette meg inkább a szatíra, a humor, a nevetségesség felől, mint szánakozó együttérzéssel. Megbántotta, megszurkálta, mert oly ostobán és ízetlen mohósággal kívánta a férfiakat, s magára vette a nem neki szánt szép bókokat. Eljátszhatná mindezt tragikus pátosszal is. "De ki kíváncsi ennek a tragikumára?" S így lett a Tempefői Dorottyája tragikomikussá Dayka Margit szikrázó színészi palettáján.
Egyik nap még ő Dorottya, hogy azután másnap este ószeresnéként, elváltoztatott arccal, hanggal egész színészi önmagával jelenjen meg. (.) "A Kakukk Marci előadásán a Csuriné hangját gyermekkori élményeimből hoztam. Hányszor állított be az udvarunkba egy ócskásasszony és kiabált: Handlé! Handlé! Én ezen a régen hallott hangon szólaltam meg a színpadon" - tegyük hozzá: zajos sikert aratott ebben a szerepében is.
"(.) Engem érdekel a térszínpad. A lehetőség, hogy kiléphetünk egy szűk ketrecből. A nagyobb mozgás, a felfokozott indulatok lehetősége. Azt mondta, gúnyosan egy másik színházbeli kolléganő, hogy nálatok ott kézre állnak. Te is kézre állnál, feleltem magamban, ha tudnál. Én még a csillárról is lelógatnám magam, ha ez a darab mondanivalóját szolgálja. Én szeretek közeledni az emberekhez. Az "Arisztokratákban" Szadovszkij mérnök anyját játszottam, akit a nézőtérről hoznak fel a büntetőtábort jelző színpadra. Segítsenek fel - kérem a nézőt, majd így szólok a színpadon: - Milyen kedves! Maga is a táborhoz tartozik? - Ez sok nevetés forrása volt. (.) "

A klasszikus Dayka szerepek

1965 szeptemberében Iszaak Babel "Alkony"-ában játszott egy kerítőnőforma asszonyt, aki saját telt idomú lányát igyekszik rásózni az öreg Krikre. Babel instrukciója erről az asszonyról: "Csípőficamos, iszákos, ötvenéves." Ungvári Tamás (Magyar Nemzet) szerint ezt az utasítást Daykának azért sikerült nem pusztán végrehajtani, de megtestesíteni, mert a "humor és a szenvedés forrasztja eggyé az alakot". Fejes Endre "Mocorgó"-jában az öreg Muttert alakította, akinek a férje egy nyilas funkcionárius volt; igaz, kis jelentéktelen szereplője volt csak ez 1944 novemberének. A férjet, a megvadult utcaseprő szerepét régi partnere Peti Sándor játszotta, akivel néhány évvel korábban Fejes Endre másik darabjában, a "Rozsdatemető"-ben a Seres házaspárt adták oly nagy sikerrel.
1966 nyarán a Szegedi Szabadtéri Játékok idején egy a színészi játékot és a vele egyenrangú énektudást szem előtt tartó "Háry János"-t hoztak létre a Dóm téren. A főbb szerepekben Melis György (Háry), Tompa Sándor (Francia király - Tompa utolsó szerepe is egyben) és Dayka Margit (Császárnő). Tájszólásban beszélő, pattogó felséges ténsasszonyánál (magyar paraszti képzeletben élő királyné) élőbb császárnőt lelni maga Kodály sem tudott.
1967 februárjában Örkény István "Tóték"-ja került bemutatásra a Thália színpadán, amelyet a Kortársban megjelent kisregénye alapján maga a szerző dramatizált. A premier nem robbant nagy szenzációként. Pedig Dayka alakítása rövidesen részévé válik a hazai színháztörténet egyik fontos pillanatát jelentő előadásnak. 1967 tavaszán, a bemutató idején még nem, de őszre már kibontakozott a jelentős változás, akkorra már sokak számára világosan látszott, hogy korszakos előadás született. Örkény István darabjának áttörése új és jeles drámaírót avatott 1967-ben. Korábban Örkény István Tóth Ede népszínművének, a "Falu rosszá"-nak (1965) aktualizálása, modernizálása kapcsán már találkozott Daykával a színpadon, de ez úttal ez a találkozás meghatározóvá lett. Tótné Dayka Margit, Tót Nagy Attila, lányukat Hacser Józsa alakította, Latinovits Zoltán, Inke László, Peti Sándor és György László partnereként.
Osztrovszkij "Vihar" című drámájának Kabanova szerepét játszotta többek között Simon Zsuzsa (Az őrült asszony), Polónyi Gyöngyi (Varvara), Somogyváry Rudolf (Tyihon), Keres Emil (Órásmester), valamint első férje Kovács Károly (Gyikoj) partnereként, az 1967. októberi bemutatón a Thália Színházban. A "Vihar" először 1941-ben, majd 1954-ben került színre, mindkét esetben a Nemzeti Színházban. Nehéz volt a példaképét jelentő Tőkés Anna Kabanovája után meghódítani a nézőket, de Dayka Margitnak ez teljes mértékben sikerült. "Hangja, tartása, sugározta a konok belső erőt, és ennek az erőnek a tudatát. Olyan, amilyennek Dobruljov látta: "a különleges szabályok és babonás szokások egész világát építette fel magának, amely mellett a zsarnokság egész bornírtságával áll ki." Még a fiánál erősebb jellem sem szegülhetne ellen" - írja Kürti László kritikájában a Film, Színház, Muzsika hasábjain.

A hatvanas évek Dayka filmjei - Magyar Filmkritikusok díja 1967.

Termékeny színpadi korszakát nem követi egy hasonlóan aktív filmes időszak, a nagy film és tévés szerepek továbbra is kimaradtak életéből, bár olykor-olykor teremtődik lehetőség egy-egy kiugróan jó alakításra is. 1958-ban játszik a Ranódy rendezte "Szakadék"-ban, az igazi áttörést azonban Zolnay Pál "Hogy szaladnak a fák" című filmje hozta meg, ahol Kiss Manyi és a fiatal Iglódi István a partnerei. Kiss Manyi és Dayka játékának ereje, hajlama és érzékenysége a groteszkre tette emlékezetessé az elmúlásról, a vidék elmagányosodásának veszélyeiről, az öregségről szóló történetet. A másik Dayka játékától megemelt történet, a korán elhunyt Rényi Tamás rendezte "A völgy" című film, amely az első világháború utáni Erdélyben bújkáló katonaszökevényekről, menekülőkről szól. Dayka a film témájának hatására, olyan sötét és komor erőt volt képes felhozni magából, amely a táj és a cselekmény valós kereteiben igazi balladává kerekítette - a különben többek által - kismesterinek titulált alkotást. De Dayka belső derűjéből fakadóan otthonosan mozog a kissé szatirikus vígjátékok terén is. Egyetlen epizódban tűnik fel az "Ismeri a Szandi-mandit?" című, Böszörményi Géza-Gyarmathy Lívia-filmben, amiben olyan földig lekopott alkoholistát alakít, hogy az ember a röhögéstől elbőgi magát. "Még a forgatási szünetben sem akartak beengedni a kocsmába, tökéletesen züllöttre sikerült maszkom és külsőm miatt" - mondta egy, a film kapcsán adott interjújában. Ám a nagy film- és tévészerepek még hátravannak, azzal együtt is, hogy 1967-ben, a filmkritikusok nemzetközi tanácskozásának ünnepélyes zárófogadásán a legjobb női alakítás díját kapta, a "Változó felhőzet", és a "Hogy szaladnak a fák" című filmekben nyújtott epizód-alakításaiért. A "Változó felhőzet"-ben egy részeges, férfiakra áhítozó házmesternét alakított, bő humorral, míg a "Hogy szaladnak a fák!"-ban egy kiszikkadt, magára maradt parasztasszonyt, az előbbinek éppen az ellentétét. Afféle komor, tragikus emberi sors kőbe faragott szobra, akinek alakját csak finoman lengi körül egy kis irónia.
(.) "A Magyar Filmkritikusok díja meglepett és nagyon boldoggá tett. Egy kicsit úgy éreztem, hogy talán meg sem érdemeltem. Hiszen olvastam mindkét filmről a kritikákat, és bevallom őszintén, azok alapján nem számíthattam ilyen kitüntetésre. A "Változó felhőzet" esetében a szöveg, a dialógus volt olyan szellemes, oly sok lehetőséget kínáló, hogy magával ragadott! A "Hogy szaladnak a fák!" pedig olyan csodálatos atmoszférát teremtett már a felvételek idején is, amelyet én csak Krúdy regényeinek lebegő hangulatához tudok hasonlítani. Annál a bizonyos jelenetnél, amikor az álmokról beszélek, együtt ültünk a kamera előtt a falu asszonyaival, akiknek az arcára hatvan-hetven év vésett letörölhetetlen jeleket, közöttük, engem is elkapott az egész film légköre, azért lett jó, ha valóban jó az, amit csináltam.(.)
Kevés filmszerepéről így vélekedik: (.) Hívni sokszor hívnak filmhez is, és a televízióba is, de én képtelen vagyok úgy dolgozni, hogy a figura kidolgozására ne legyen időm, képtelen vagyok próbáról felvételre, felvételről előadásra rohanni! Szívesen játszanék többet is, de csak azt merem elvállalni, amire alaposan, lelkiismeretesen felkészülhetek. (.)

Rádióról, mikrofonról, negatív szerepekről.

"Nem bírok fennkölt lenni. Ezért a klasszikusokat inkább nem szeretem. És a rádiótól rettegek, az utószinkrontól is, amióta van a filmekben. Nem akarom magam látni félig készen. És utálom a mikrofont. Ez a költészet számomra szent ügy és magánügy. Nem árulok pénzért verseket. Ezért gondolom, hogy dilettáns vagyok, ha akarják. Merthogy nem szeretem a magam gonoszságát, ha olyan szerepem van. Meg tudom csinálni, állítólag jó is, de utálom. Nemrég el akarták velem játszatni egy gyerek filmben a sárkányt. Hogyisne! Én tündér akarok lenni, aki az emberek feje felett röpül, a gyerekeknek cukrot szór, a felnőtteknek pedig túrós rétest."

Válságban a hatvanas évek vége felé

Korábban már, a hatvanas évek elején kirajzolódott egyfajta fekete felleg körülötte. "(.) én nem vagyok dühös színésznő. Ellenkezőleg. Tudom, hogy gondja vagyok a színháznak, s keresnek is főszerepeket. Azt hiszem, a mi kísérleteink mind nemes anyagúak. Ez a Tempefői (1963. - szerk) is. Nagyszerű szándék, hogy a színház felújítja. Le a kalappal - mondom én - oda kell állni mellé. S ez a kísérletsorozat, ez adja számomra a legtöbb lendületet, inspirációt. Hiszen az ember élete csupa kísérlet. Számomra is minden este újra kezdődik ez az élet, amikor felmegy a függöny."
Aztán a hatvanas évek második felében már vannak olyan évei, amikor úgy érzi, rendkívüli művészetét nem becsülik meg kellőképpen, tehetségét nem használják ki. Vagy inkább nem tudnak vele mit kezdeni?
"S akkor idegileg és lelkileg hirtelen elfáradtam, már-már valósággal tehetségtelennek éreztem magamat. Mintha kiapadt volna a fantáziám. Az ilyesmi megesik akkor is, amikor túlságosan sokat dolgozom. És. egy időre eltűntem az emberek szeme elől. Azután Szegedre hívtak, és boldog voltam, mert igazi életteli színházba, jófajta nyüzsgésbe pottyantam. Már délelőtt Mozartot próbáltak, a zene, a tánc meg a próza váltotta egymást. Mintha a gyerekkorom Nagyvárada, az akkori Szigligeti Színház támadt volna föl."
Simon Zsuzsa: (.) Dayka igen szélsőséges volt mindenben - amilyen halálosan szerelmes volt mindegyik férjébe, úgy valamennyi szerepébe is, de ha gyűlölt egy feladatot, akkor már a próbákon olyan rossz tudott lenni, hogy gyorsan lemondtak róla a rendezők. (.) férje hatására kezdett érdeklődni a politika iránt, sőt tanácsára szerepet is visszaadott. Például Dobozy "Szélvihar" című darabjának a főszerepét, később Diderot: "Apácá"-ját is. Dobozy darabjába Gobbit hívtam meg, aki nagyon örült ennek, mert Major éppen akkor bontotta föl szerződését a Nemzetiben. Szerintem a Tháliából is férje hatására ment nyugdíjba, hiszen nagy sikerei voltak, például a "Tóték"-ban.
Kazimir Károly: (.) Az lett volna természetes, ha felhívja egy rendező, vagy egy igazgató, s fölkéri egy szerepre. Akkor válogathatott volna. Nem kerülhetett volna kényelmetlen helyzetbe. Hozzá tehát sokkal jobban illett a háború előtti színházstruktúra, mint a mostani. A repertoárszínházak világa - bár igyekezett beilleszkedni - ez nem neki való volt."
"Talán valami átok ül rajtam. Talán azért, hogy soha ne felejtsem el: minden jó percem ajándék az Úristentől, s ne azon csodálkozzam, hogy néha nehéz az életem, hanem inkább azon, hogy boldog perceim is vannak" - Dayka

Az ezerkilencszázhetvenes évek

1970 őszén tehát Szegeden, egykori sikerei színterén, a kőszínházban vendégszerepelt, több darabban is. Például a süket nagynénit alakította a "Nem élhetek muzsikaszó nélkül"-ben, ám a legérdekesebb talán Giraudoux színműve, a "Chaillot bolondja", amely akkor Vass Károly rendezésében "Párizs bolondja" címen került műsorra. Dayka Aurélie kisasszonya költőibb a korábbi pesti előadáshoz képest, amely a József Attila Színházban ment, ott ezt a szerepet Gobbi Hilda alakította. "Egyszeri, megismételhetetlen csoda, csak színpadon lehetséges káprázat, amit művel." - írja Bárdos Pál a "Tiszatáj"-ban Daykáról. Igaz, a "Népszabadság"-ban publikált bírálatában Molnár Gál Péter már korántsem ennyire elégedett az előadással. Dayka szegedi napjairól szép összefoglaló leírást ad Angyal Mária - akkoriban a színház rendezője - a "Tiszatáj" 1971. januári számában, ahol egyebek közt megjegyzi, hogy Dayka nem csak az előadáson, és nem is csak a próbákon, de minden civil megmozdulásával is "érzelmi állásfoglalásra kényszeríti környezetét". Különösen a fiatalok szeretik nyíltságáért, mert egész lényével tanítja őket.
A hetvenes években nyugdíjasként többször is szerepelt a Madách Színházban. Thornton Wilder "A házasságszerző" című darabja alapján készült a "Hello, Dolly" című musical. A Lengyel György rendezte előadás utolsó kurta jelenetében belépett a színre egy pártában maradt öreg menyasszony, a kissé habókos Miss Flora. Dickensi főkötőben, régimódi esküvői ruhát, és menhelyi hálóköntöst ötvöző öltözetben is csupa szív. Ő Dayka Margit. Ott ült egy karosszékben, belemerevedve ötven év előtti érzelmekbe és hangulatokba. Ez természetesen - nevetséges. De meghatóan az: egyszerre sírunk és nevetünk a naiv jóság és bogaras különcség e szétválaszthatatlan keverékén. ". Nem csak egy költői jellemlátó erővel rendelkező, vaskos eszközöket is igazzá finomító nagy színész tudásából ad mustrát, hanem azt is megmutatja, miként lehet a szokványbohózatban is a legmagasabb rendű jellemábrázolást megteremteni" - írta Dayka Madách Színházbeli alakításáról Molnár Gál Péter a "Népszabadság"-ban.
Gogol Szakonyi Károly által színpadra írt "Holt lelkek" című művét ugyancsak Lengyel György rendezte a Madáchban 1976 decemberében. Haumann Péter Csicsikov, Márkus László Szobakevics és Dayka Korobocska, a földbirtokosnő, aki holtabb lelket alakít, mint elhalálozott jobbágyai. 1977 nyarán a Várszínház udvarán egy árnyékszerep várta, inkább Remenyik Zsigmond iránt érzett olthatatlan tiszteletének volt köszönhető ez a szerep, a játék maga ugyanis furcsa és kissé sikerületlen kísérlet maradt. Dayka ezúttal is megmutatta, miképpen lehet továbbfejleszteni egy szerepet, a megírt figura hús-vér asszonnyá formálásával.

Majmunka

Fábri Zoltán filmrendező: (.) el kell mondanom Margittal kapcsolatban. Mint nézőnek meghatározó élményem a "Szindbád". Huszárik Zolit nagyon szerettem, rövidfilmjeit is, de a "Szindbád" a magyar filmművészet kiemelkedően nagy műve. Ebben Dayka úgy játszotta Majmunkát Latinovitscsal, hogy soha többé nem lehetett senki számára kétséges e két ember zsenialitása.
". ha nem tudom magam beleélni egy figurába, inkább nem játszom el. Mert inkább nem játszom évekig, inkább felejtsenek el a nézők, minthogy akár csak egy kis szerepben is rossznak lássanak." - mondta egy helyütt. A hatvanas évek legvégétől fogva aztán Dayka Margit sokkal gyakrabban érezhette úgy, hogy bele tudja magát élni egy-egy szerepbe, és így egyre több film-, és tévészereppel találták meg a rendezők és gyártásvezetők. Ha szelektált is az ajánlatok között, de önmagához, és a korábbi időszakhoz képest jóval több film- és tévészerepet vállalt ekkoriban. Ezen munkák többsége a Dayka-életmű rendkívüli darabja.
Eljátszotta Majmunkát a "Szindbád"-ban (1971), amiért megkapta a magyar filmkritikusok díját. "Ez a díj. igazán nem is tudtam örülni neki. Ezt Latinovitsnak kellett volna kapnia és én büszke lettem volna - ha utána engem is megdicsérnek. Hiszen végig a forgatásnál úgy éreztem három zseniális ember vesz körül: Huszárik, Sára, Latinovits, akik szerettek és hittek bennem, már akkor, amikor még nem is voltam jó. És az ő hitük állított talpra, tett a helyemre. Az egész film rendkívüli élmény volt, hiszen Krúdyt szerettem és ismertem és azt hittem lehetetlenre vállalkoznak, ezt az írót nem lehet filmre vinni. És lehetett! És lehetett ebből a régiből ilyen modernet és igazit és mindent-mindent visszaadni. Az a kocsi, az a leves, az a hús, azok a virágok, azok a nők, azok a hangulatok! Az egész élet." - mondja Dayka a film bemutatóját követően. A film előzményei is említésre méltóak, legalább is Dayka esetében. "Szegeden eljátszottam Giraudoux Chaillot bolondját." - nyilatkozta másutt - "Én akartam, régi álmom volt. Jól éreztem magamat a szerepben, mégsem sikerült. Tévedtem. Már-már összeomlottam, amikor Latinovits Zoltán telefonált, s hívott, játsszak vele a Szindbád-filmben. Megrémültem az ajánlattól. Hátha csalódnak bennem? Aztán mégis elmentem a filmgyárba, s ott a három nagy művész: Latinovits Zoltán, Huszárik Zoltán és Sára Sándor a szeretet légkörében feltámasztották szunnyadó önbizalmamat. (.) Amikor megérkeztem a felvételre, s megláttam, ahogyan ott áll ez a tüneményes hármas, (.) én rögtön meggyógyultam. Micsoda finom művészettel dolgoztak!"

Szindbádról

Sára Sándor a film operatőre: "A film előkészítéséig nem ismertem Margitkát személyesen. Csak csodáltam színpadi játékát. De a Szindbád forgatásakor is viszonylag keveset voltunk együtt, mert azokat a jeleneteket, amelyek műteremben készültek, rövid idő alatt vettük fel. Mégis úgy emlékszem a közös munkára, mintha hosszú-hosszú órákat töltöttünk volna együtt. Margitka ugyanis egy olyan jelenség volt, akinek hatása alól senki sem szabadulhatott. Hallatlan fegyelmezettséggel és nagy drukkal dolgozott. Csak azok izgulnak - tapasztalatom szerint - akik, mindig valami mást, többet akarnak kihozni magukból. Dayka ilyen volt, és soha nem vált rutinossá. (.) Huszárik, Latinovits és Margitka között mély barátság élt. Huszárik sokszor elhagyta magát, depresszióssá vált, s ilyenkor mindig megkereste Daykát. Bezuhant hozzájuk, gyakran ott is aludt, s mindig erőt kapott abból az atmoszférából, amit Margitkáéknál talált. Latinovits szintén csodálta őt, s Dayka előtt soha nem engedte meg magának a kiborulásokat, veszekedéseket, a "nehéz" latinovitsi színek olyankor soha nem törtek föl belőle. Mindig fegyelmezte magát.
Amikor dolgoztunk, egyikünk sem tudta még, hogy ilyen jól sikerül majd a "Szindbád". Egyszerűen jó volt együtt lenni. Ahhoz hasonló állapotban éltünk, mint amikor az ember boldog, de csak később érti meg, hogy ekkor vagy akkor boldog volt. Szeretett velünk dolgozni. Nemcsak azt a bizonyos velőscsontos húslevest főzte nekünk, hanem ha egy jelenethez étel kellett, kivitette magát a piacra, bevásárolt, és ínycsiklandozó, finom ebédeket rendezett.
Ez a Majmunka belőle és a két Zoltánból közösen kelt életre, s Margitka szimbólumává vált annak az asszonytípusnak, amelyet Krúdy leírt és Daykában öröktől benne volt."
Jankura Péter a "Szindbád" kameramanja, és a "Csontváry" operatőre:
(.) "Latinovits sokáig nem hitt Huszárik munkájában, gyűlölte őt kezdetben, úgy érezte, nem jó produkció mellett tette le a garast. Huszárik is azt mondta közel a forgatás egyharmadáig, hogy nem jól választott Latinovits személyét illetően, hiszen fegyelmezetlenül, sokszor botrányosan viselkedett. Verekedések, veszekedések voltak. Margitka volt az, aki mindkettőjükben hitt, s neki lett igaza. A Szindbád után Huszárik rendszeresen járt Margit nénihez, hosszú leveleket írtak egymásnak."

Macskajáték

Kimagasló filmszerepe volt a Makk Károly rendezte "Macsakjáték" (1972) Orbánnéja. A Vígszínházban nem hozhatta Orbánné szerepét, a hajdani szép Szkalla lányt, ellenben a filmen eljátszhatta Örkény István talán legkedvesebb hősnőjét. Dayka remekelt, azzal együtt is, hogy szándékosan nem élt a szerep kínálta lehetőségekkel, alakításában megtartotta a film egészének egyensúlyi viszonyait.
Öt évvel korábban készítette Makk Károly vele az első próbafelvételeket a "Macskajáték"-hoz, és őszinte örömére, évek múlva, az újbóli felvételek kapcsán is őt választotta a rendező, nem a szóba kerülő Darvas Lilit.
"A háború, a félelmek és a rettegések, a reménykedések és a reménytelenségek, a hétköznapok kis bosszúságai és gyötrelmei minden, ami velem és körülöttem történt és történik feléled bennem, és alakítja, építi ezt a figurát" - nyilatkozta Pongrácz Zsuzsának a Filmvilágban 1972-ben, mindazzal együtt, hogy alapvetően nem elégedett a filmbeli alakításával.
"Készen volt egy csodás anyag, és vágás után nem ismertem rá. Pedig én az életemet tettem fel erre a filmre." (Dayka Margit)
Makk Károly a film rendezője: "(.) A Sulyok Mária-féle színpadi elképzelés Orbánnéról a sikerre jóval esélyesebb építkezés volt, mint a filmé. A színész pedig mindig azon méri le a film, vagy a színdarab értékét, hogy neki személy szerint mekkora sikere van. Úgy érezte Sulyoknak nagyobb volt. Dayka valóban az életét tette föl erre a filmre, s hihetetlen intenzitással dolgozott. De sajnos a film nem volt olyan sikeres Magyarországon, vagy Cannes-ban, mint vártuk, viszont bekerült az Oscar-díjra javasolt filmek közé. Ragyogóak voltak az amerikai vetítések, mindenki azt kérdezte, ki ez a szenzációs színésznő, de Margitka mindezt nem élte át. A sors szörnyű igazságtalansága, hogy azt a sok tapsot és babért nem hallhatta, nem aratta le. Nagyon bánt engem ma is, hogy a diadalmenetből Margitka alig élt meg valamit, mert való igaz, hogy rettentő sokat kínoztuk egymást. Bestiálisan oldottuk meg, hogy az agy működését fényképezhesse le a kamera. De a hang, az utószinkron is rettentő munkát jelentett. Nyáron három hónapra bezárkóztunk a stúdióba. Margitka annyira akarta, hogy jó legyen, hogy állandóan túlcsorduló, teátrális, szentimentális volt, így mindig ellenkeztem, erre Dayka felrobbant. Azt csak én hallottam a stúdió üvegfalán kívül, hogy a belső monológok, úgy jók, ha a kínlódásokból állítjuk össze. Összevesztünk, becsapta az ajtót, elrohant, éjszaka megkeresett a lakásomon, hozott friss pogácsát és bort, és sírva fakadt, hogy milyen tehetségtelen. Másnap újra kezdtük. Csak igazán nagy formátumú emberek képesek ilyen alázatosan dolgozni. És ezekből a nagy hullámokból kínlódtam ki a filmet. Szerintem csodálatos benne."

Jelentős egyéb film-, és tévés szerepei 1970-1980 között

Illés György: "Ha nem Magyarországon élt volna, filmeket igazítanának hozzá, forgatókönyveket írnak neki"
Fábri Zoltán: "Tele volt olyan ötletekkel, amelyek megtermékenyítették a rendezőt."
Csalódottan veszi tudomásul, hogy a "Szerelem" című film főszerepére nem őt kéri fel Makk Károly. Pedig nagyon készült, és számított a szerepre. Kicsit összeomlott a hír hallatán, erőt vett rajta a depresszió.
Makk Károly: "(.) Lehet, hogy félmondattal említettem Margitnak a filmet, de nem bíztattam. Azonban titokban próbafelvételeket készítettem Darvas Lilivel Dayka szerepére, az Orbánnéra, mert Darvas megkért rá. Nem őt választottam. (mármint a Macskajátékban, ezúttal viszont Őt.)"
Viszont igazi és hamisítatlan Dayka-alakítás látható Asztalos István a "Fekete macska" (1972) című tévéjátékában. A történet itt is kedves, a kollégák is partnerek kellőképpen a komédiázáshoz. Major Tamás, Madaras József és Dayka alkotja a parádés játék-triót. A rablókat lehengerlő egyszerű jószívű magányos háziasszony és a sietős betörők története még sok év múltán is rabul ejtő alakítások sorozata.
Anna nagynénit játszotta a Révész György rendezte Goda Gábor regényéből készült a "Volt egyszer egy család" (1972) című filmben. Dayka nagyon szerette a forgatások alatt ezt a kedves házsártos öreg cselédet, akit alakított, és aki ezer szállal ragaszkodott a családhoz.
Iglódi István rendezte 1976-ban a "Négy feleség fogságában" című tévéjátékot, mely Palotai Boris "A szürkezakós és a Mama" című novellájából készült. Az idős nyugalmazott óvónő mama (Dayka) időről időre meglátogatja író fiát, Andrást (Kállai Ferenc), ám mindig másvalaki nyit ajtót, egy újabb feleség, akiknek jelenléte a lakás színeváltozásában is lemérhető. Bajcsay Mária, Halász Judit, Marsek Gabi, Kiss Mari játszanak egy-egy feleséget. A filmen tulajdonképpen a mama egymásra tornyosuló, de valóságos emlékképeit látjuk megelevenedni. A különböző házasságok átélt zűrzavarából halljuk monológját arról, hogy egyre idegenebbé válik, s egyre képtelenebb beilleszkedni az új frigyekbe. Látjuk a mama vízióit saját betegségéről és haláláról, amelyet az enyhít, hogy menyei és exmenyei a kórházban a legnagyobb szeretetben veszik körül. És amikor meghal, a négy feleség a saját személyiségét adva, mondja a mama felé hajolva, különbözőképpen, de alapjában véve ugyanazt a mondatot: "Nem sokat szenvedett a néni".
Palotai Boris saját novellájának filmre írásáról így beszél: "(.) Azért írtam meg tévéjátéknak is, mert más formanyelven újra akartam élni, újra szenvedni a mondanivalómat. Kimondani, megszenvedni az anyák természetes sorsát, azt, hogy a felnőtté "sebesült" gyermek - mert az anya számára örökké gyerek marad a kopaszodó férfi, a ráncfirkálta arcú asszony - már csak szorongó gyöngédséget tud érezni az anya iránt, de nem ül le vele egy-egy órára kitárni a szívét, gyónni, vagy legalább vallani, vagy ha még azt sem, bizalmasan hallgatni. Mindezeket nem pótolja a lelkiismeret furdalásos gondoskodás, a "szegény mamával törődni kell" sóhaj, a "csak egy percre ugrottam fel" felkiáltás. A mama végigjárja az alkalmazkodás bonyolult útjait, de nem tud beleolvadni a fia életébe, hiába minden erőfeszítés, egyre feleslegesebbnek érzi magát."
Többek közt Sulyok Máriával, ő is mint a nagy színészcsapat egyik sztárja lépett a kamerák elé a Magyar Televízió 1975-ös szilveszteri műsorában, (rendező: Bednai Nándor), és "halálos" komolyan adja elő a régi évtizedek slágereit, nosztalgiázva, és kicsit ennek a nosztalgiának a karikatúráját is adva egyben.
Öreg színésznőt alakított Sándor Pál "Herkulesfürdői emlék" (1976) című filmjében, Lázár Mária, Carla Romanelli, Kútvölgyi Erzsébet, Pécsi Ildikó, valamint Garas Dezső, Kern András, Patkós Irma, Temessy Hédi, és Margittay Ági partnerekén.
Gaál István "Legato"-jában (1978) pedig Amálkát, a szélütött öregasszonyt, valamint a "Kedves szomszéd" (1979) címszereplőjét a kedvesen esetlen, balek Ida nénit elevenítette meg a kamerák előtt.
A "Társkeresés Nr. 1463" (1980) című varázslatos tévéjátékot Mihályfi Imre rendezte. Főszerepben a megöregedett, különc és zsörtölődően, mogorván kedves Szindbád, Páger Antal, akit oly nagy kegyelettel, és nem kevés iróniával temet el a megőszült, kissé bolondos pótnagymama, Dayka Margit, és a kis unokát alakító Czinkóczi Zsuzsi. A pótnagymama alakja olyan életteli, és olyan szeretnivaló, hogy mellette Páger kissé száraz játéka is élettelien ragyog. A hűvös elegancia, és a szívszeretet olyan különös egyensúlyba hozta egymást a tévéképernyőn, hogy ez a kettős alakítás, jelentősen túl mutat egy múlandó tévéjáték keretein.

Legato

".Mert hiszem, mi egyéb lehet a feladatunk, mint az ember lelkét megmutatni! Ezért töprengtem annyit, amikor a Legato-ban a szélütött asszonyt játszottam: miért született a világra, mit mondhat ebben a súlyos betegségben, mire gondolhat?" - Dajka Margit
A "Legato", "A tettes ismeretlen", a "141 perc A befejezetlen mondatból" című filmek operatőreként dolgozott együtt Dayka Margittal Illés György: "(.) ötvenhárom éve dolgozom a filmszakmában, így Dayka Margitot még a háború előtti filmkészítés éveiben ismerhettem meg. Abban az időben nem túlbonyolított dramaturgiával készültek a produkciók, nagyrészt karriertörténetek voltak, s nyolc-tíz napig tartott egy-egy forgatás. Margitka már akkor azok közé a színészek közé tartozott, akik mindig felkészültek a szövegből, s a kívánt mozgásokból, a szerep elemzéséből, s belőle egyszerűen áradt a tehetség. Bármilyen jellemfigurát is alakított, mindig érződött felkészültsége és rátermettsége. A háború utáni időkben, szerintem Margitka hallatlanul sokat lépett előre, hiszen nagyon szép feladatokat kapott. Olyan filmekben játszott, amelyek emlékezetesek. Erre gondoltam az imént. Mind a Fábri-, és mind a Gaál-film, amelyekben együtt dolgoztunk, igen fontos volt számára. Egyszer meghívott a lakására, éppen a "Legato" ürügyén, hogy közösen találjuk ki Amálka mozgását, sminkjét, ruháját, frizuráját. Mindig előre felkészült egy-egy alakításra, hogy a forgatásokon, már semmi ne zavarhassa a figura átélésében. Azért is volt ilyen alapos, otthon szinte gyötörte magát, s a figura legapróbb részleteit is felépítette, mert így győzte le magában az örökös drukkot. Szeretett ugyan bohóckodni és játszani, de alapvetően egy hallatlanul komoly ember volt. Ez azt jelentette, hogy a szereppel való azonosulás okán kemény, mélyreható felkészülést írt önmagának. De azért is, mert mindig azt mondta, amit gondolt. Tiszta, egyszerű ember volt. Éppen állandó igazságkereséséből fakadt, hogy nagyon nehezen viselte a Rákosi-korszakot. Ezért is állt 1956-ban azok mellé, akik az igazságot keresték."
Tolnay Klári: "(.) Minden művészi fakszni nélkül dolgozta végig a forgatást, és olyan komolyan vette a szerepét a "Legato"-ban, hogy még a szünetekben sem esett ki belőle. Mi viccelődtünk, nevetgéltünk, ő pedig egész nap úgy ült a foteljában, mint Amálka a filmben. Beteg, dadogós, kicsit idegbajos nő volt végig, a szerepben rejlő elesettség teljes azonosulásra késztette. Mindig ragyogó volt olyan szerepekben, amelyek segítséget váró és arra rászoruló embereket mutattak meg. Talán azért, mert magánéletben is azonnal ott termett, ahol éppen szükség volt rá."
Gaál István: "A "Legato" című filmem előkészítésekor találkoztam Dayka Margittal először személyesen, és azonnal megnyílt mindkettőnkben valami. Mintha közös emlékeket elevenítettünk volna föl. Ez az asszony ösztönének lakmuszpapírját azonnal bemártotta a vele szemben ülő ismeretlenbe. Voltak ugyan capricciózó hangulatai, mégis leginkább azokkal találkozott, akiket erre az első pillanatban érdemesnek talált. (.) És valóban nem volt könnyű partner, mert sokszor egy jeleneten belül képes volt szélsőséges hangulatváltásokra. Hogy jól menjen a munka, egy bizonyos fordulatszámra pörgette föl magát, s ezt a folyamtatot türelmesen végig kellett nézni. Nem szabadott túlpróbálni sem a jelenetet, mert már a kezdetektől kincseket mutatott magából. Daykával mindig lélegzett a vászon. Akkor is, ha nem szólt semmi. Úgy állt önmaga mögött a filmvásznon, akár egy mágus. Ez volt a titka."

Dayka, mint Bors néni

A nyolcvanas években is vállalt szerepléseket, még ha kevesebbet is, mint korábban. Játszott a Fővárosi Operettszínházban, táncolt - még csárdást is - sőt énekelt a tévészilvesztereken. Hetvenötödik születésnapja alkalmából pedig Molnár Gál Péter beszélgetett vele a tévéképernyőn. Nem volt büszke erre a portréjára. A nagynevű kritikus és az érzékeny művésznő találkozása kevéssé sikerült. Margit feszült volt, amit nem tudott Molnár Gál kellően feloldani, ezt a beszélgetést lezáró nyitott vég is jelezte. "Akkor én most elmegyek. Jó? Maga is siet. Nem?"
Dayka nem tud, és nem akar selejtet gyártani, ezért a kevesebb színpadi és filmes megjelenés. Válogat. Mérlegel, fontolgat. Kérlelhetetlen és meggyőzhetetlen elképzeléseivel kapcsolatosan, utólag kiderül, mennyire is igaza volt akkoriban. Az erősen rendező-centrikus korszakban ugyanakkor ez a határozottság nem előny. Ott a kezes bárányoknak, a kezdőknek és az amatőröknek (olcsóbb) nagyobb tér jut, mint az igazi karakán színészegyéniségeknek.
"Tudatos abban az értelemben volt, hogy nem vállalt el mindent, hogy gesztusait nem adta oda semmilyen rendezői koncepcióért, hogy fontos volt számára az emberek szeretete." - Novák János, rendező. Ebben a visszahúzódó légkörben kerül elő a Bors néni ötlete, amelyben Dajka a gyerekekhez fordul.
Novák János rendező, és a Bors néni zeneszerzője:
(.) "Amikor megjelent Nemes Nagy Ágnes könyve, arról beszélgettünk egy baráti társaságban, hogy milyen jó lenne ebből a műből zenés darabot írni, de csak akkor lenne érdemes, ha Dayka Margit elvállalná a címszerepet. Horváth Péter barátom bíztatott, hogy hívjam föl Margitkát telefonon. A művésznő meg is hívott bennünket a lakására, azt hitte egyetemisták vagyunk, hiszen az Egyetemi Színpadra szántuk a játékot. Pénzünk nem volt, ő mégis érdeklődött a munka iránt. Amikor már Kútvölgyi Erzsébettel és Verebes Istvánnal is megbeszéltük a próbákat, Margitka úgy döntött, hogy nem vállalja, mert fáradt. Teljesen összeomlottam a hír hallatán, s ezt látva leültetett, kávét hozott, megvacsoráztatott, s ezen az estén fogadott el igazán. "Na jól van fiacskám, akkor megcsináljuk" - mondta. "

Miért vállalja Bors nénit?

"Kevés a jó szerep, és én nem akarok mindenáron színésznő lenni. A rigolyás, kiállhatatlan, félelmet keltő öregasszonyokból meg elegem van már. Saját magamat megutáltam miattuk. Komédiázni szeretnék, ahhoz van a legnagyobb kedvem. És várok. Nekem van időm. És tennivalóm is van bőven. Magam mosok, magam főzök, magam takarítok. Bejárónőm nincs és nem is kell. Egyébként úgy élek, mint egy színész, aki lemondott a személyiségéről és feladta a magánéletét. Érti, amit mondok?" (Új Szó, 1984. március 9.)
A legigazabb clown és a legjobb szívű Dayka Margit csak az igazszívű és szeretetre nyitott gyerekekkel léphet eltéphetetlen szövetségre. Ám Dayka nem a papírformát követi, a megszokott tévés gyerekműsorok sablonjai mellett haladva (kivétel az egy Levente Péter sorozat, amelyhez foghatót azóta sem kreált média, pedig itt él köztünk ma is megálmodója), hanem felismeri az akkori gyerekek árvaságát, a kor gyermekeinek problémáit és gyógyírt hozva jelenik meg Bors néni, mint küldetés. Sok az un. OTP-s gyerek, (két-három gyerek vállalására kötelezettek a lakáshoz jutás miatt) és ezeket a gyerekeket az élet a lakótelepi betonfalak közé kényszeríti. Itt élnek magukra hagyottan, gyerekségük sok attribútumától megfosztottan korán válnak felnőttekké. Igazából a mesebeli romantikát, a kamaszos álmodozást nélkülözik. Sokan kulccsal a nyakukba járnak focizni, az életet - minthogy szüleik gyárakban, üzemekben dolgoznak jobbára - egymástól lesik, tanulják el. Magukra vannak hagyva, akár csak Dajka, amikor annak idején újságárusnak adta a fejét, hogy megkeresse a kenyérrevalót. Máig egyébként ez a korcsoport alkot egyfajta számbeli rekordot, azóta sem élhettünk át ekkora arányú születésszámot, hiába figyelmeztetett sok-sok kutató ennek a folyamatnak a nehézségeire. A szülési kedv az élet elnehezülése miatt azóta csak csökken, és egyetlen kormány sem akart, és tudott ezen a folyamaton változtatni. Ennek kárát hamarosan mindannyian látjuk.
Maga az előadás elmesélhetetlen, mert semmihez sem foghatóan gyúrt Mary Poppinsból, kedves öreg parasztasszonyból, igazi mamából, melegszívű tanító néniből, szobatündérből Dayka egy egyedi Bors nénit. Nemes Nagy Ágnes verseiből szövődik egybe a történet néhány óriásra felnagyított óvodai fomát utánzó papírdíszlet között. Varázslatos, tündéri, édes és magával ragadó. Szellemi "untermannjai" Kútvölgyi Erzsébet, aki nagy készséggel és tehetséggel szolgálta a varázslatot, és Verebes István, mint Titilla a macskavarázsló. A Bors nénivé lett Dayka mintha minden tudását ebbe a figurába kívánná belesűríteni. A mese és a maga törvényei szerint minden jóság és minden erő letéteményeseként irányítja érzelmeinket, és ámulatra késztet. Kislányosan bolond és boszorkányosan fiatal a maga kendőzetlenül vállalt korával. Itt végre őszintén és nyíltan bevallható volt, hogy minden rajta múlik. Tehát remekelt. Kortalan a mókázása, varázslata, amikor véget ér, akkor is várjuk a folytatást. Ma már talán kevesebb reménnyel.
Hogy mi izgatja leginkább a Bors néniben?
Novák János: (.) "Tetszett neki a fiatalságunk, a lendületünk, a happening-szerű előadás. Vonzotta a bizonytalanság, amelyet a mindenkori gyerekközönség okozott váratlan reakcióival. És ez a nagymamaszerep már nemcsak szerep volt, hiszen gyereke, unokája lett minden néző, aki eljött a színházba. (.) Bár sokat nem játszottuk a Bors nénit, s a televízió később vette fel a műsort, híre ment az előadásnak a városban. Esemény lett. (.) Ha délelőtt volt előadás, már reggel hat órakor bent volt a színházban. Készült, várt és rettenetesen izgult minden alaklommal. Az előadás minden pillanatára erősen koncentrált, s amikor befejeződött a játék, kezdetét vette egy másik, hiszen Margitka ajándékot osztogatott a gyerekeknek, meghallgatta őket, tovább játszott és énekelt velük még egy órával az előadás "hivatalos" vége után is."
A Bors néni ma is repertoár darabja a Kolibri Színháznak, Bors néni szerepét ma Molnár Piroska játsza.

Dayka Margit, a színész és az ember

Mondták rá sokan, hogy különc. Minden előadás előtt két órával bezárkózott az öltözőjébe. Ilyenkor aztán jaj annak, aki zavarja. Csak a szerepére akart koncentrálni. S ebben minden zavarja. Az is, ha pályatársai közül valaki bekopog hozzá, vagy egy másiknak aznap sápadtabb az arca. Különc módra tiszteli a színpadot is. Valahogy úgy, ahogy a hívő az oltárt. Egyik régen halott színészkollégájáról, akit a legtehetségesebbnek tart, felháborodottan meséli, hogy ez az ember képes volt kézmosás nélkül színpadra lépni. Szavából érezni, hogy ezt szentségtörésnek, engesztelhetetlen véteknek, bűnnek tartja. Különc. Aztán, amikor Kossuth-díjat kapott, annak pénzjutalmát az utolsó fillérig szétosztotta. Nem tűrte, hogy környezetében olyan valaki legyen, aki szűkölködik, amikor nála terített az asztal. Karitatív alkat volt azokhoz, akik bajban voltak. Azokkal melegszívű és adakozó volt. Feletteseivel szemben azonban kíméletlenüI igényes volt. Csak annak engedelmeskedett, akit mint embert is elismer. A világirodalom egyik klasszikus íróját például azért nem olvasta többet, mert úgy hallotta, hogy egy másik, nagy írónak, aki bajban volt, nem segített, amikor tehette volna.
Szerepeivel hihetetlenül nehezen vajúdott. Vitatkozó színészként ismerték. Ingerülten harcolt kollégával, rendezővel, íróval és igazgatóval egyaránt. Minden színpadon elhangzó mondat mögött az igazságot, a valóságot kereste. S addig nem nyugodott, míg ízekre nem szedte a figurát, így aztán lassan dolgozott. Meg-megállt a próbákon, és újrakezdte. Külső szemlélőnek úgy tűnt néha, már-már akadályozza az összmunkát, amikor aztán egy kitűnő megoldásával ő lendítette előre a próbafolyamatot.

Dayka ars poeticája

"Az én számomra nincs más lehetőség, én csakis úgy tudok játszani, ha szerepem minden mozzanatát szívvel-lélekkel átélem. Fiatalkoromban annyira ösztönös voltam, valósággal eszméletlenül játszottam, olykor még azt se tudtam, hogyan is fejeztem be az első felvonást. Régi módszerem szerint a rendelkező próbára teljes szövegtudással jelentem meg, de jó sokáig csupán szürkén mormoltam a szavakat, mindaddig, amíg a szerepem véremmé nem vált, s csak azután vetettem bele magamat teljes szenvedéllyel az alakításba. Volt rendező, aki ezt kifogásolta, és akkor én az ő tanácsára az ellenkező módszerrel kísérleteztem, rögtön belelendültem, kezdeti sebességgel igyekeztem birtokba venni a szerep lelkét-gondolatát, majd a főpróbáig lassan-lassan lefaragtam a magam túlzottra méretezett lobogásából. Egy ideig így kísérleteztem, próbálkoztam, de aztán rájöttem arra, ez nem én vagyok, ez nem az én igazi lényem, és visszatértem eredeti elképzelésemhez. Persze tudom, a módszerek különfélék, de nem jó, ha kibújunk a bőrünkből, és mások akarunk lenni, mint amilyenek vagyunk. Egyébként én csak az együttes munkában hiszek, a színház társasjáték, s egy disszonáns hang, egy rossz gondolat mindent fölborít.
... Az önirónia meg úgy támad az emberben, hogy nem hiszi el önmagáról, hogy szent vagy isten. Sok a hibánk, s amikor megpróbáljuk leküzdeni, korrigálni, hirtelen nevetségessé válunk önmagunk számára. Az öniróniát én is fontos elemnek érzem a művészetben, még a legnagyobb drámában is különleges fényeket villant föl. Ezt a légkört persze mesterségesen is meg lehet teremteni a színpadon, de ha a legmélyebb benső világunkból fakad, akkor alighanem magával ragadóbban hat."
Tolnay Klári: "(.) Belőle csak mozaikokat lehet összerakni. Egyszerűen nem is tudom olyan úgynevezett főszerepét felidézni, amely csak az övé volt, mint amilyen például Gábor Miklós Hamletje. Epizódszerepeket és kisebb szerepeket tudhatott inkább magáénak, amelyekben kiugró pillanatai voltak. Olyanok, amelyeket nem lehet utánozni, vagy újracsinálni. De nem volt egyik szerepének sem olyan klasszikus íve, ezért nem is lehet Dajkát szerintem szakszerűen elemezni. Voltak olyan részek ugyanis, amelyekre emlékezni sem lehet, mert "elejtette" ezeket, s azután jött egy pillanata a színpadon, s megállt a levegő a színházteremben. Nem volt egységes összefogott, hanem életre szóló pillanatokkal, hangulatokkal, benyomásokkal ajándékozta meg azt, aki láthatta őt játszani."
"Ha pályámra gondolok, csak az eszméletlen drukkra emlékszem. Ahány szerep, annyi kétségbeesés. Először azt hittem, még gyakorlatlan vagyok. De a lámpalázból halálfélelem lett. Sokszor két-három órával korábban bementem a színházba, magamra zártam az öltöző ajtaját, és csak az ügyelő sürgetésére jöttem elő. De még akkor is rettegtem, hogy nem jutok el a színpadig, már a folyosón összeesem, s ha mégis belépek a darabba, ott halok meg a nyílt színen. Móricz Zsigmond egyszer azt mondta: - Jegyezze meg, Margit, hogy aki lentről jön, abból sohasem pusztul ki a kisebbrendűségi érzés. Ezt a szorongást az őseink testálták ránk. Attól félek, hogy maga még éhen fog halni. - Hát éhen nem haltam. De azóta is félek." - (Nők Lapja, 1970. február 28.)
"Ha azt kérdezi, meg tudom-e magyarázni, amit csinálok, akkor azt felelem, hogy nem. A színész játssza el szerepét, az megmagyaráz mindent. Nyilatkozni is azért nem szeretek, mert nem tudok. De készülök szerepeimre. Sokat olvasok hozzájuk a korról, meg a kor irodalmát, erre szükségem van, mert nem tudom, hol és mikor, de felhasználom, valamiképp hat rám." - (Magyar Hírlap, 1975. április 14.)

Miképpen él a nyolcvanas évek elején?

- A színészi világban most kiket szeret, kikkel barátkozik?
- Nemigen járok össze senkivel sem. De azt elmondhatom, hogy ki férkőzött leginkább a szívembe. Mindenekelőtt Latinovits Zoltán, hiszen nagyszerű színész, nagyszerű barát, s ahogy az imént elmondtam, ő állított talpra, ő adta vissza a hitet önmagamba. (Sok-sok év múlva, 1985. február 20-án Dajka Margit, mint a Latinovits Zoltán Baráti Kör elnöke veszi át Latinovits Zoltán posztumusz aranylemezét a Fészek Klubban, ünnepélyes külsőségek közepette. - szerk.) Aztán nagyon szeretem Márkus László kedves lényét, sokszínű tehetségét.
- Hogyan él olyankor, amikor nem játszik?
- Kora reggel kimegyek a közeli csarnokba, bevásárolok, itthon megfőzöm az ebédet, a háztartásban tevékenykedem. A csarnokból többnyire betérek az antikváriumba, és jó könyvekre akadok. Mert délutánonként sokat olvasok. Most épp Flaubert leveleire került sor, igen nagy élvezettel ismerkedem vele, többet tudok meg róla, mint a regényeiből. Az életrajzokat, levelezéseket, útleírásokat sokkal jobban szeretem, mint a regényeket. A verseket csak magamnak, magamban olvasom. Pódiumon még sosem szavaltam, ezt a fajta izgalmat nem bírnám elviselni.
- Gyakran látjuk az utcán. Ugye, többnyire gyalog jár?
- Gyalog, meg villamoson, autóbuszon. Taxin jóformán sohasem. Az utcán sokat tanulok, akarva-akaratlanul figyelem az embereket. Az utca humora, borzalma számomra mindig ellenállhatatlan lelki élmény volt. Szeretem az embereket.
- Ma is ugyanúgy, mint régen?
- Jobban, mint régen, mert mindenkiben fölfedezem a szeretnivalót és megértem a rosszaság, a kellemetlenkedés rugóit. A szeretni tudás adottság. Azt hiszem, bennem évről évre fejlődik, gyarapodik ez az érzés. Öregkoromra nem lettem keserű, talán azért nem, mert ha valamit nem helyeslek, az ellen kézzel-lábbal tiltakozom, nem fojtom magamba a bosszús érzéseket.
- Éjszakánként miről álmodik?
- Mindig arról a szerepről, amelyre készülök. Arról, hogy vajon sikerül-e úgy megvalósítanom, ahogyan szeretném. (Riportrészlet - Gách Mariann - Film Színház Muzsika)
"Rettenetesen rossz alvó vagyok. Sokszor előfordul, hogy három éjszakán át le sem hunyom a szemem, olvasok. Altatót sosem szedtem, félek, hogy rászoknék. Aztán a negyedik éjszaka már leterít a fáradtság, jön a jótékony álom. Reggelenként vásárolni megyek a csarnokba, megfőzöm az ebédet. Szeretek sétálgatni, akarva-akaratlanul figyelem az embereket, a pályámon legtöbbet tőlük lestem el. Az utca mindig nagy élmény volt számomra, jobban érdekel és szórakoztat, mint a mozi vagy a televízió." - Pesti Műsor, 1983. február 2.

Végjáték

"Én nem bízom az orvosságban, a Kalmopyrin az egyetlen gyógyszer, amit belém lehet diktálni. De az emberi szeretet: az valami csodaszer! Attól a haldokló is talpra áll!" - Dayka Margit.
1985 tavaszán influenzás lett. Úgy tervezte nyáron Izraelbe megy vendégszerepelni, de egészségi állapota ezt az utazást már nem tette lehetővé. Tavasztól fogva ugyanis már állandósult betegeskedése, rendszeres hőemelkedéssel bajlódott, nem tudott aludni, belső fájdalmakkal küzdött. Környezete reumára gyanakodott, de amikor Kincses Veronika elintézte, hogy vizsgálatokat végezzenek rétegfelvételek is készültek. Az orvosnő ráírta egy papírra, hogy "cc", vagyis carcioma. Erről Lajtos is tudomást szerzett. Később a baj szívgyengeséggel párosult, ami miatt alig tudott lábra állni. Tele volt áttételekkel. Árpád, amíg tudta otthon ápolta, de 1986 májusának első hétfőjén kórházba kellett vinni.
Ruttkai Évával, aki szintén abban a kórházban feküdt, együtt sírtak. Margit egyszer csak legyintett egyet, s annyit mondott: "Egye meg a fene az egész színészetet, csak tudnék kimenni a fürdőszobába!" Ezt Ruttkai mesélte el Kodolányi János (az író) lányának, Juditnak.
(.) Árpád mindennap ideszólt telefonon, amikor indult a kórházba, s esténként beszámolt róla, hogy van Margit. Az utolsó szombaton egy órát beszélgettünk. Akkor este korán jött el a kórházból, mert Margit, miközben a kezét fogta, elaludt. Később derült ki, hogy akkor halt meg. Miután beszéltem Árpáddal, kapott egy telefonhívást a kórházból, hogy Margit meghalt. Aztán búcsúlevelet írt és megmérgezte magát.
Szabó Sándor újságíró: (.) "Másnap, vasárnap este Csoóri Sándorral kellett volna találkoznia, de Csoóri ideszólt, hogy Árpád nincs sehol, s akkor már sejtettük, hogy nem él. A kórházban hétfőn reggel megtudtam, hogy Margit meghalt, s azonnal a lakáshoz rohantunk, melynek az ajtaját zárva találtuk. Hívtunk egy rendőrt, s megérkeztek a rokonok is, s miután betörtük az ajtót, Árpádot ott találtuk holtan. Megtaláltam a búcsúlevelet, melynek szellemében a Dajka-hagyatékot a Széchenyi Könyvtárba, a Színházi Intézetbe és a Latinovits Körbe kellett vinnem, a katonai iratokat a Hadtörténeti Intézetbe. A végrendelet értelmében zajlott le a temetés is. Árpád hamvait szét kellett szórni, nem kívánta magát eltemettetni. Margitot az a terézvárosi pap temette, akihez gyónni járt."
Vissza-visszatérő játéka volt otthon hosszú időn keresztül, hogy ő meghalt. Ilyenkor a férjével a halott Dayka Margitról beszélgetnek, így valahogy:
"- Meghalt? Kár érte. Jó színész volt. Láttam egyszer Szegeden valami operettben szubrettként. Ejnye, mi is volt a címe? Mi is? Később Pesten is láttam. Egy fiatal nőt játszott. Piros sapkában jött be a színpadra. Kedves volt. És akkor megszólaltak a szirénák. Ki írta azt a darabot? Nem emlékszem..." - Hatalmasat kacagnak rendszeresen ezen.
Talán sejtette, hogy férje, Lajtos Árpád az utolsó napokban is mosolyogva, türelmét, nyugalmát soha el nem veszítve igazítja meg Margitka feje alatt a párnát, lábán a takarót, és csendben, bölcsen, nyugtatóan mindig azt mondja: "nemsokára hazamegyünk". Talán sejtette, érezte Margitka, hogy életében-társa halálában sem hagyja magára őt?
Gaál István: (.) "Lakásából ne legyen színész-múzeum - így a végrendelkezés. Ha lehet kedvenc költője kapja meg. A balatoni telek a mozgássérülteké. Izzó szeretetkohó volt ez a csöpp asszony, sohase méricskélte a csapolás mennyiségét, hiszen ösztöneivel tudta, hogy ezeknél értékesebb aranyfedezet nem létezik, ez nem áru, amivel sáfárkodni lehet, hanem mesebeli kincs, amelynek bűvös paradoxonként sajátja, hogy mennél több fogy belőle, annál inkább gyarapodik. Ez az ösztön vezérelte a színpadon is, ahol mindezt tudatosan, a mesterség fölényes ismeretében remekbe készült keretbe formálta. Bőkezűen ontotta a tehetségét, páratlan megfigyelőképességét kamatoztatta akárhány emberi alakba bújva, addig fészkelődött az illető bőrében, míg sikerült az alkímia bravúrja: az azonosulás. Nem volt más "trükkje".
(.) "A díványon sorba kirakott ruhák. Mit adassunk rá? Nem lehetséges: ezt a fehér blúzt, kettős fodrú gallérral. A clownok viselnek hasonlót.
A balatoni kis birtokát egyébként pedig még a háború alatt vásárolta filmjeinek bevételeiből, Révfülöp és Badacsonytomaj között, akkori nevén Balatonrendesen. Imádta, és eleinte jó gazda módjára gondját viselte, később inkább csak gondoskodott róla.

A ravatalnál Sinkovits Imre búcsúztatta a színésztársak nevében:

(.) "Élete szophoklészi sorstragédia. Főszerepben a magyar színészsors, annak összes szépségével, örömével, kínjával, megaláztatásával."
(.) "A végtisztességnél sokan vannak a közönség közül, meglepően kevesen a szakmából. Nem tudják kit temetnek? A fejfán dátum: a mai.
Az is csak figyelmeztetés. Hiszen varázslóval van dolgunk. Könnyen megtörténhet, hogy a kerítésen kívül kissé rekedtes hangján felkacag, orrot mutat nekünk, hunyorítva, majd átugrik a jegenyefák tetején. Nem dobok rögöt a sírba. Úgy is visszajár közénk. Csak járjon. Igen nagy szükségünk van rá." - ezek az emléksorok Gaál István tollából születtek a Filmvilág 1988. augusztusi számában.
Aztán egy nap a félig kiürített, árva lakásban Szigethy Gábor a színháztörténész, és jó barát szedegeti össze a földről, ami még megmaradt, ottmaradt - a lim-lomok közül - néhány elhullott fényképet, kézirat-töredékeket, szakadt pénztárcáját, szemüvegét, régi Bibliáját, színésznőéletének egy-egy relikviáját.
"Mi marad a színészből? Nem sok. Egy mozdulat, egy szó, egy arckifejezés, amire talán emlékezni fognak néhányan. A tapasztalat beszél belőlem: találkoztam például emberekkel, akik emlékeznek arra, hogy Szegeden, amikor abban a darabban ... mi is volt a címe? Szóval a darab nem jut eszükbe sokszor, de azt fel tudják idézni, ahogyan beléptem, vagy ezt-azt mondtam, egy-két apróságra sok év múlva is emlékeznek, s ez jólesik, nagyon jólesik!" (Dajka Margit - Film, Színház, Muzsika 1958. szeptember 12.)

Visszaemlékezések

Szigethy Gábor: (.) "Sok éve nyáron, napfényben üldögéltünk a Művész eszpresszó teraszán. Margitka mesélt. Csiky Gergely-szerepre, a Nagymamára készült, egyik cigarettát szívta a másik után, ez a színész jó lesz, az nem, ez talán, hát az. pocsék, és képzelje, lila kalapot szeretnék, de ma égen-földön nincs olyan finom muszlin, amilyenből hajdan a fátyol készült. Mosolygott, mesélt. Egyetlen szavára sem emlékszem. Csak a mosolyára, ahogy megszűkül a szeme, és megsimogat a tekintetével, ahogy bal kezével megigazítja a haját, ahogy a terasz másik végén beszélgető ismerős színésznek kedvesen odaköszön, ahogy fagylaltot rendel, ahogy a táskájában cigaretta után matat. Két óráig beszélt Margitka: a nagy színésznő készült nagy szerepére. Ezek titkok, őrizd meg őket jól - mondta, mosolygott, titkait, igazi titkait csak ő ismerte. Ami titkaiból elmondható, nem titok."
Darvas Iván: "Dayka Margit azok közé a művészek közé tartozik, akiből egy dolog hiányzik, de az teljes mértékben hiányzik: a rossz értelembe vett rutin. Nem hiszem, hogy ő akár százhúsz éves korában is megszerzi a rutinnak azt a minimális mértékét, ami képessé teszi a színészt arra, hogy megalkuvások közt tengesse életét. Ami évről évre, percről percre kompromisszumok árán élhető csak le. Dayka Margit egyike azoknak a keveseknek, akik fenntartják a reményt, hogy egyáltalában érdemes csinálni, hiszen ő nem alkuszik meg, és - hál' Istennek - mégis él."
Kovács Károly: "Szeretet, segíteni akarás, krisztusi jóság, ezek voltak legfőbb emberi tulajdonságai"
Horvai István: "Egy-egy cselekvést teljesen egyéni, a normálistól eltérő módon látott. A színpadon ezeket a látomásait nagyította föl. Egyensúlyozó-művész volt a pályán, a végletek, a szélsőségek embere, született zseni"
Komlós Juci: "A pályán nem ismert lehetetlent. Célratörő volt és nehezen alkalmazkodott. Az igazából nem engedett soha. A végére azonban valahogy beleunt a küzdelembe, túl sok sérelem érte."
Kazimir Károly: "Aki érezhette azt a sugárzást belőle, amitől a partnere is tehetségesebb lett a színpadon, soha el nem feledheti őt. Amikor Dayka játszott, akkor mindig igazi színházról volt szó, s körülötte mindenki nemesebb lett."
Illés György: "Ha nem Magyarországon élt volna, filmeket igazítanak hozzá, forgatókönyveket írnak neki."
Csoóri Sándor: (.) "Érzelem és művészet - különösen színészek esetében - ritkán fonódik annyira össze, mint Dayka Margit sorsában."
Margitka rendszeresen egyik cigarettáról gyújt a másikra - "Lánccigarettázó vagyok, tudja! A cigarettának valószínűleg rendkívül fontos szerep jut az ember életében. Máskülönben dehogyis fordulna elő annyi dalszövegben." - nyilatkozza kihívó kétértelműséggel a Film Színház Irodalom 1942. június 12-i számában. Még negyven évvel később is egyik cigarettáról a másikra gyújt, fújja a füstöt, mesél, mosolyog, és szorong belülről. Sok mindenen keresztül ment élete során, és vajon megbánta-e, hogy soha máshol nem akart élni, csak itt?
(.) "Nem tudnék máshol élni!" - mondja 1939-ben, és később se tudott, meg nem is akart máshol élni. Mindent, amit tudott, itt tanult, s mindent, amit tudott, nekünk akart visszaadni itt.

Dajka Margit utóélete

A Magyar Televízió portréfilmet sugárzott róla: Mestersége színész címmel (riporter Molnár Gál Péter, 1984. január 25.). Rendeztek "Dayka Margit Emlékkiállítást" 1987-ben, a Fészek Művészklubban, amelyet Szigethy Gábor nyitott meg. Később, egy másik rá emlékező portréfilm is készül 1991-ben életéről, munkásságáról, amelyben megszólalt Fábri Zoltán, Makk Károly, Gaál István, a pályatársak közül pedig Tolnay Klári, Pataky Jenő, Simon Zsuzsa, valamint többek közt Kútvölgyi Erzsébet, Horváth Teri is. A Bartók Béla út 32. szám alatt Dayka Margit Emlékszobát létesítettek, állandó kiállítás formájában, és emlékének ápolására Dayka Margit Művészeti Alapítvány jött létre. Lapjuk: http://dajkamargit.org/
Születésének 100.-dik évfordulója alkalmából emlékestet rendeztek a budapesti Kolibri Színházban 2007. október 13-án, ahol színész- és bábszínészképző stúdió működik, amely nevében is őrzi a Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész örökségét. A megemlékezésre művészek, a színésznő egykori kollégái kaptak meghívást, akik olyan történeteket mondtak el, amelyek szorosan kapcsolódtak Dayka Margit személyéhez.

Utóirat - egy személyes emlék, és vallomás Dayka Margitról

E sorok írója tizenegy-két esztendős fejjel éveken át bent lógott a Magyar Televízió épületében gyerekszereplőként, a hatvanas évek vége felé. Az elhúzódó felvételek szünetében a tévé büféjében ücsörögtem egy-egy üdítő mögött. Egy nap Margitka az asztalához invitált. Faggatott mit keresek itt, és miért nem iskolában vagyok, ahol a helyem lenne. "Szóval lógsz! Helyes, ha már ez így alakult, akkor gyere, kucorodj ide mellém, és ha tudsz olvasni, akkor vágjunk bele." Többnyire szerepet tanult, és maga mellé ültetve időnként kérdezősködött, de nem annyira érdekelte, az amit én mondok, mint inkább a figyelmét terelte el a szerepről. Később kialakult a rend. Ahogy bejött a büfébe, maga mellé intett. Ha épp nem látott, amikor bejött, kissé rekedtes hangján elkiáltotta magát: "Öcsi hol vagy? Na, végre, kisapám vigyázz a holmimra mindjárt jövök. felvételem van." El sem mertem mozdulni ilyenkor, pedig volt, hogy szólítottak felvételre, de kértem halasztást, mert "kulcs feladatom van": vigyázok Margitka ingóságaira. Időnként szöveget kellett felolvasni, végszavaztatott. A legtermészetesebb volt az, hogy ott a helyem a tévében mellette a büfé asztalánál, ha épp nem felvétel miatt kellett a stúdiók valamelyikében lennem. Olyan lett ő, mint egy igazi Nagyi. Néha zord volt, miért ülsz ide Öcsike, na, tűnj innen, ezt a szemtelent. aztán egy idő múlva, odatolt elém egy krémest a másik asztalra, ahová átültem mérgemben. Szereted? Na, felvételem lesz, és tudod, ilyenkor ideges vagyok. Mire vársz, kérvényt nyújtsak be, egyél. vagy ennyire megharagudtál? Volt, amikor én is megmakacsoltam magam és büszkeségből, hogy velem ne beszéljenek így, juszt se ültem vissza hozzá. Aztán maga elé morogva felszedelődzködött, retikül poharak, tányér, cigaretta, kabát, sál, öngyújtó-hadsereg, szemüveg. Beljebb csúszol végre.
Máskor recsegő harsánysággal röhögtünk, ezen-azon, a büfébe betérő arcokon. Fel-felpillantva mormogott az orra alatt. "Ezt ismerem, olyan, mint a karót nyelt menyét, nézd azt ott a húszassal a kezében, tiszta idegbeteg, azt hiszi ő találta fel a Kolombusz tojását, valamit tévés főmufti, egyszer bemutatták, na ezt a ripacsot nézd meg, jár-kel, mint japáni dísztyúk a baromfiudvarban, és ez a kalap. Öcsike most ne röhögj, most idenéz. Nézd ezt a bárgyú ábrázatot, hogy lehet ilyen fizimiskával valaki színész. Helyben rögtönzött becenevet adott a sorban állóknak: Citrom pofa, vizenyős szemű műlovarnő, kefefejű martalóc, sihederarcú bájgúnár. Nem tudom, mikor nézte őket meg, mert csak pillanatokra, ha felnézett az előtte lévő szövegkönyvből. Erre tart Öcsike? Jézusom ez a keserűmandula-arcú ez egy rendező. Munkát ad. Úgy hogy, csönd. Szerinted, hogy tud az ilyen bármit rendezni, örömöt adni egy filmen keresztül, ilyen lehangoló fejjel. stb.
Felolvastatta a szerepeit velem, majd mondogatta utánam, így, meg úgy... és közben tesztelt, hogy milyen képet vágok hozzá. Ha beleszóltam, hogy nem ez van a szövegben, leintett, lárifári, szöveg, az egy mankó, az számít, amit én mondok. Büféből kaját hozott, sőt volt, amikor pénzt kerestetett nekem, mert beprotezsált a Kibédi művész úrnál, hogy hozzak neki ezt-azt a közértből, amiért valamicske borravalót is adott. "Fizetett az a vén zsugori?" Természetesen úgy mondta mindezt, hogy Kibédi is hallja. - "Kébbbzelje Margitttka, kifvizetttem a gyereketttt! Sőt borrrravalót is atttttam. Na, most mit szól hozzá, ilyen ez a vén zsugori"
Aztán, amikor jött valaki az asztalához, akkor suttogott, hogy üljek át most máshova, majd szólít, ha kellek. "Menj most egy kicsit Öcsike... megbeszélésem van ezzel a rovarfejűvel..."A Venczel Verácska, volt a Síró Virágom... Örökké pityergett akkoriban, mert beskatulyázták, amit én nem annyira értettem, hogy mi az, és Margitka meg folyvást életet lehelt belé. Mindenkibe. Ha rossz napom volt, akkor még belém is. Egyszer taxin például hozatott tortát a Zserbóból, mert Öcsike éhes. Szombaton ugyanis délig vagy talán egyáltalán nem volt nyitva a tévé büféje akkoriban, nem tudom már... és Öcsinek valamit ennie kell. Cukrászda volt nyitva a taxis szerint.
Volt, amikor hatalmas asztaltársaság verbuválódott, ismert színészekkel köré. Akkoriban főként Latinovits volt a csapat mozgatórugója, és Margitka hatalmasakat és harsányan kacagott, vagy inkább fel-felnevetett egy-egy csattanón. Kezével kavart ilyenkor hátra nekem, hogy most ez nem az a hely, ahová leülhetek mellé, vagy mögé... máskor meg épp ő tuszkolt be a társaságba, maga mellé: "ő az én kis titkárom". "Titkár úr hozatna nekem egy kávét, tudja ahogy szoktuk..." (Unicummal, ha nincs, jó lesz a konyak is, de az külön pohárba!) Sőt életem első Aspirinjét is tőle kaptam a fejfájásomra... akkor neki az NSZK-ból hozta külön valaki, itthon nem lehetett kapni. Máskor meg átszólt az asztalomhoz, hogy "ma nekem van szar napom... kvittek vagyunk Öcsike. Maradj a seggeden, most senkit se akarok látni." Ilyenkor engesztelésül feketekávét vittem Neki, amit gyakran hörpölt. Sőt bélelve. Külön kihangsúlyozta, amikor bélelt kávét kért. Unicum, vagy épp Hubertus landolt ilyenkor a fekete löttyben. Letettem az asztalára és elosontam. Délig ott lébecolt, nekem meg hol felvételem volt, hol próba... szóval nem voltam a Büfében. Aztán belopódzott az ötös stúdióba, ahol valami asztalnál rajzoltam, ahogy a próba szerint kellett, odaosont mögém, nyomott egy puszit a búbomra, és suttogta: "Na megyek. Holnap vagy?"
Nekem ő maradt a Nagyi. Néztem minden szerepében a tévében, filmeken, de nem, mint színészt, hanem, a Nagyi milyen klassz most is... Én éltem az életem, Ő is. Elsodródtunk egymástól. Aztán Margitka és vérszerinti nagyanyám halála között nem sok idő telt el. Azóta nem nagyon tudok róla beszélni, csak suta dadogás minden. Odáztam, ameddig csak lehet, a róla szóló "szócikket is". Majd valaki más. sokkal méltóbbak vannak erre a feladatra előttem. Aztán egy nap rádöbbentem, a Nagyi nemsokára száz esztendős lenne... Átvettem életét, elolvastam sok mindent róla, számtalan riportját. És rá kellett jöjjek nem csapott be soha, pont úgy élt, mint ahogy én is láthattam egy darabig. Bőgve konstatálom ezt így sok évvel azután... Nincs kibúvó, a Nagyi száz éves lenne. Ki emlékezzen rá, ha nem én, és most...
Ezeket a sorokat pont egy éve írtam le. Azóta is sokat gondolkoztam ezeken a dolgokon. Rá kellett ébrednem, hogy meghatározó élményeket ültetett el bennem az együtt töltött pár esztendő. Tizéves-féle kiskamasz, vagy inkább nagy gyerekként, olyan kódolt életüzeneteket fedeztem fel magamban, amit soha sem tudtam sehova sem tenni. Ma sem tudok például szeretet nélküli helyen dolgozni. Sokan becsaptak, kihasználták szelídségem, sok mindenemet elajándékoztam már, de nem tudok csak őszintén, és újra, meg újra tiszta lappal szemlélni embereket, helyzeteket. Ha nem látom át egy dolog folyamatát, béna vagyok, nem tudok elindulni vele, csak ha átrágtam az egészet, újra, meg újra. Visszatérek egy ponthoz és újból elindulok, és egy részlet kapcsán elindul bennem minden. Megfogadtam tanácsát, soha sem lettem színész, grafikussá váltam, meg tanárrá. Afféle civil, de a lelkem, a világlátásom meghatározó vonalainak jó részét mégsem szüleim, hanem a vele töltött sok-sok óra határozta meg. Ötven év volt köztünk, akkor is, ma is. Tanította - talán nem teljesen tudattalanul - az életet nekem, amihez nagyon nem értettem. Derűs kacajjal átlendített, mindenféle számomra gondot, problémát jelentő gyerek-félelmen. Most látom visszanézve, hogy mennyire mélyen belém ívódott a "daykaság" minden hibájával és egyesült egyéb családi vonásommal. Igen, hibájával, mert ezek nem azok a tulajdonságok, amikkel könnyű karriert építeni, előrébb jutni a mai erőteljesen más világban. Másokért hegyeket tudok arrébb vinni, magamért nehezen tudok kiállni, csak ha belém döfnek, akkor viszont jön a Vezúv. Nem vagyok színpadon, színpad közelében sem, de mégis. teszem a dolgom némán, csöndben egy honlapon a színház téma körül, és tudom belső-daykaságomból nézve is, hogy ennek Ő is örül. Visszavonultam a nyilvánosság elől, mert nem én akarok karriert befutni a színészek által, hanem a tárgyalt színészek, színházi emberek anyagait szeretném a lehető legjobban célba juttatni. Ők ragyogjanak ismét, és újra. Amíg emlékezünk rájuk, ahogy felidézzük alakjukat jópofa bemondásaikat, vagy épp keserű történeteiken borongunk, észre sem vesszük, hogy mennyire megváltozunk mi magunk is. Valahogy egy kicsit jobbá leszünk, talán megértjük az élet és az elmúlás közti lehetséges és emberséges út minden szépségét.
Köszönöm a sorsnak, hogy azt a lehetőséget megkaptam: hogy Dayka Margit életének futó, múló, pillanatnyi epizodistája lehettem dolgos, gyötrődő, de szeretetteli hétköznapjaiban.



Kitüntetései:

Kossuth-díj - 1952.
Érdemes Művész - 1951.
Kiváló Művész - 1953.
SZOT-díj - 1981. - Majmunka szerepéért (Huszárik Zoltán: Szindbád)