Pippin Barr 48 óra alatt elkészített, böngészőből futtatható játékában, az Eveline-ben kikristályosodik az a munka (és az a fajta kínszenvedés), amelyet íróként élünk át: az írás ugyanis – ahogy mondják – 1% ihlet és 99% izzadság. A szituáció adott: hajnal ötkor a szobánk közepén állunk, társunk egy írógép (véges sok géppapírral), egy kávézóasztal (rajta Kafka Az Átváltozásával), egy növény, illetve a külvilággal való kapcsolattartásra egy ablak, illetve egy telefon, amelyen ügynökünket hívhatjuk fel. A tervünk az, mondja karakterünk a játék kezdetén, hogy minden nap írjunk három órányit, a folyamatos munka pedig majd meghozza a gyümölcsét. Nem kell feltétlenül megijednünk: az ihletet ugyanis nem nekünk kell szállítani. Ha bevesszük magunkat az írógép elé és elkezdünk gépelni, karakterünk is velünk gépeli történetét – úgyhogy semmi mást nem kell csinálnunk, csak gépelnünk és közben olvasnunk azt, hogy milyen sztori születik. Ez körülbelül öt percig lesz érdekes, ahogy kicsúszunk a flowélményből vagy az érdeklődésből, úgy fogunk ráunni az egész történetírásra és fogunk elgondolkodni azon, hogy miért nem a traktor-, a metrókigyulladás- vagy a rezsicsökkentés-szimulátort toljuk inkább. Ez a játék nem nekik szól. Aztán gépelhetünk tovább, várva valamilyen extra ihletet, történést, csodát – és ezek nem jönnek. Csak gépelünk, szüntelen. A program szól, ha eljutottunk ahhoz a ponthoz a történetben, ami elég egy napra: mi azt fogjuk gondolni, hogy rengeteget dolgoztunk, ez persze nem igaz. (Ha valakinek volt valamilyen vadromantikus elképzelése a regényírás nagyszerűségéről, az alkotás szabadságáról és az ötletek orgiájáról, tegye félre. Egy órányi szenvedés után már látni fogja, hogy az írás legalább annyira munka, mint bármi más, az Eveline pedig még szívességet is tesz nekünk azzal, hogy az ötletelésbe nem nekünk kellett energiát fektetnünk. Hogy ezzel megszabadítottak minket a legjobb munkafázistól? Lehet, bár vannak olyan rossz ötletek a világon, hogy egyes embereknek tényleg nem kellene gondolkodniuk.) Aztán jön a következő nap, mi felkelünk, gépelünk tovább. A gépelést bármikor abbahagyhatjuk, felkelhetünk, járhatunk egyet a szobában, lefekhetünk a szőnyegre és nézhetjük a plafont (személyes tapasztalat: volt ilyen), bámulhatjuk agyatlanul a szobanövényünket (ilyen is) vagy az ablakon keresztül a nagyvárost (ilyen is), aztán visszaülhetünk és püfölhetjük a billentyűket tovább. Egészen addig a pillanatig, amíg el nem készülünk és el nem küldjük az egészet ügynökünknek, aki majd a kellő százalék fejében intézi a kiadás ezermillió gyakorlati elintéznivalóját. Az ügynök pedig közli velünk: jó, remek, isteni és ihletett anyagot adtunk le, csak kár, hogy ezt James Joyce anno már megírta Eveline címmel. Szóról szóra ugyanezt. Itt még átfuthat a fejünkön az, hogy ez inkább egyfajta olvastató-alkalmazás, vagy egy plágiumszimulátor, a lényeg viszont bármilyen szituáció esetén lejöhet: az írás munka, az eredeti anyagok írása pedig még jobban az. A további konklúziókat az olvasókra bízzuk, míg a háttérben elkezdjük kovácsolni az olvasó- és kommentelőszimulátor koncepcióját.
