Egy kis romantika

Ide tehetsz képeket ,verseket ,ép amihez van kedved !

EGY ŐSZI DÉLUTÁN.....




Egy őszi hideg szeles kés?délután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,

S er?sebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.

Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, el?vette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.

S akkor, a kerítése tövében el?bújó kis virágot észrevette.
- mindenhol csak a gazok n?nek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
- bácsi kérem, azt a virágot neked ,én ültettem.
.
A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
Azzal bement a f?tetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? - mormogta.
.
Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette,
Kiment, s a kis virágot óvatosan a földb?l kivette,

A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, miel?tt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.

Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
- látom bácsi, bevitted a virágot.

Be - válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kis virág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett,
majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett,

hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve,
nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról
és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,

Órájára pillantott párszor és várt és várt,
de hiába.
Este nem is hazasietett,
hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Id?s néni jött elébe -
jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
- a kislány beteg lett, kórházba van

- mondta a nénike - nagymamája vagyok.


.A férfi elsápadt, beleremegett,
majd összekapta magát és a kórházba sietett.
-Hová- hová - szólt egy n?vér
- egy kislányt keresek ma beteg lett -
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve,

sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat,
színes, tarka virágokból.

Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét,
csokit is el?vette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.

Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz,
csokit és a szirmot beledobta,- köszönöm -
összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel,
de hangosan érthet?en mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra

- köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,
A temet?be kivitte,
azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm!
Ezt a virágot T?led kaptam,

Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni,
Másokkal is tör?dni!

 

A Kék Madarat nem kell távoli országban keresni.
A Kék Madár mindig velünk van,
ha szeretjük egymást,
és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is.
De mindig elrepül, ha bántjuk egymást,
ha irigykedve figyeljük egymás örömét.
Mert a Kék Madár maga a boldogság.

 

Soha ne becsüld le a pillanatot, a pillanat maga az élet...
A pillanat hozza a legnagyobb örömet,
és a pillanat hozza a legnyagyobb fájdalmat!
Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életedet,
a fájdalom pillanatai meger?sítenek.
A szerelem pillanatai a legédesebbek,
a szakításé a legkeser?bbek,
és soha ne feledd,hogy a legkeser?bb pillanatot,
a legédesebb pillanatnak köszönheted!


Nézz fel az esti égre,ha a nehéz napnak vége! És rád mosolyog egy csillag, örül neked,hogy itt vagy! Szíved ajtaján,dörömböl, meríts te is az er?mb?l! Gondtalan most csak így lehetsz, tiéd minden amit szeretsz! Minden egyes napunk,csak egyszeri csoda, használd ki minden percét többé el nem érheted soha! Becsüld meg napjaid, nyisd ki bezárt ajtaid, engedj be minden érzést, érezd a pillanatnyi féltést!

 

Bambina, hol vagy?
Halljad szerelmesed szavát,
aki énekel a holdnak!
Bambina, értsd meg,
én egy könyörtelen világban
az álmaimnak élek!
Mert az lehet csak pár,
ki mindenben talál
romantikát.

Egy kis romantika,
és szebb lehet az életed.
Az ember lenn a földön jár,
mégis kell a képzelet.
Egy kis romantika,
nézd ámulva a felleget,
mely keresi a fényt,
úgy, ahogy én a lényedet.
Hallgasd a szép zenét,
szeresd a költeményt,
nézd az ég csillagát,
hogy reszket nyári éjen át!
A mennybolt énekel,
a két karom meg átölel,
s a mennyországot megtalálod
itt a föld színén.
Légy hát romantikus, mint én!

Hát hallgasd a szép zenét,...
...Légy hát romantikus,
légy hát romantikus,
légy hát romantikus, mint én!

 

Edgar Allan Poe: A Holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékb?l vén bazár,
Lankadt f?m már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így t?n?dtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén bet?vel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selym? zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Kés? vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrn?m, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos f?m és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Cs?rrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ?s nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde cs?rén ilyen tártan, ilyen p?rén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra d?lten tarka eszmét sorra sz?ttem,
Elmerengtem, elt?n?dtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ?s, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, sz?ve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, sz?ve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
? nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek s?r?jén látatlan égnek
Füstöl?k s a sz?nyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a h?s nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörny? látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörny? látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki cs?röd a szívemb?l! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem ?zi tél, se nyár,
Szörny? szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

Fordította: Tóth Árpád​

 

Radnóti Miklós: Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

 

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánnad.
-Ha húsevő növény lehetne testem,
Enyém lehetnél illatomba esten.
Enyém lehetne langyos,barna bőröd,
kényes kezed,amivel magadat őrzöd,
s minden omló,végső pillanatban elmondja:
mégis önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó,fekete tolla,
mely mint a szárny suhan,suhan velem,
hintázó tájon,fénylőn,végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű,s édes mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsúrlók,s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött mint lampion lebeg),
magamba,mind,mohón,elégítetlen,
ha húsevő növény lehetne testem.
-De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem
Szeretsz,szeretlek. Míly reménytelen.

 

Két karomba zárlak, megszűnik a külvilág,
Két karodba zársz, nem hallom más hangját.
Szememmel szemedet némán követe

Szemeddel szememet megigézed, elveszek.
Szívemmel szívedet átszövöm, fogadom,
Szíveddel szívemet átkötöd, s foglalod.
Lelkemmel lelkednek tiszta érzelmet adok,
Lelkeddel lelkemnek fénysugarat ontasz, ragyogsz.
Számmal szádat keresem mohón, esztelen,
Száddal számat becézed gyengéden, érzelmesen.
Testemmel testedet érintem, habzsolom - falom,
Testeddel testemet befeded, hagyom - akarom.
Két karomba zárlak, miénk a végtelen,
Két karodba zársz, ez a szerelem.




Arany-Tóth Katalin: A parázs mellett

Suttogó szavaink mögött
talán még hulló csillagot is
takart a fekete éj;
kívánságba karcolt vágyakat
sodort felénk szelíden
az augusztusi szél…
Lassú táncra hívtak
a fáradt lábak,
ölelő karokba bújtak
a fojtott vágyak,
s fénykoszorút
font fölénk
a meghitt pillanat.
Az égbe szökkenő
szikrák pattogó hangja
törte csak a csendet.
A szunnyadó parázsban
ezüst-szürke pernye pergett,
mint az idő ködlő kötelén
kavargó képzelet.
Szikrák fénye szállt
a végtelenbe,
arcod tükrébe libbent
a nyár múló sejtelme,
idézve a tavasz ébredő illatát,
igézve a kora ősz sárguló avarát,
s míg lelked érintette lelkem,
a boldogság büszke ragyogássá
szelídült ölemben.

 

Egy pillangó története

Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban. Egy férfi ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt. Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott és semmi többre nem képes.

A férfi eldönötte,segít a pillangónak. Fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót. A pillangó könnyedén kijutott. DE a teste összeaszott volt, gyenge és szárnyai összezsugorodtak. A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílnak a szárnyai, megnőnek, kitárulnak és képesek lesznek elvinni a pillangó testét, szilárdak és erősek lesznek. Semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni!

Amit a férfi az ő kedvességével és jóindulatával nem értett...Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak, ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni.

Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben.
Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni, ez megbénít mindeket.
Nem leszünk erősek, amikor annak kell lennünk.
Nem fogunk tudni repülni.

Kértem erőt...és kaptam nehézségeket, amelyek erőssé tesznek. Kértem bölcsességet... és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket. Kértem jómódot... és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak. Kértem bátorságot... és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem őket. Kértem szerelmet... és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek. Kértem jóindulatot... és kaptam lehetőségeket.

Semmit nem kaptam meg, amit akartam, de mindent megkaptam, amire szükségem volt.

Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal. Tudd, hogy képes vagy legyőzni őket!!!

 

Pierre de Ronsard: Ölelj meg kedvesem


Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkett?nk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.



Szemedbe néztem

"Szemedbe néztem, s megfürödtem benne
Olyan volt tükre, mintha kristálytenger lenne
Melynek fenekén csillogó mélybarna homok
Gyémánttá tördeli a felkel? napot

Szemedbe néztem, s elmerültem benne
Olyan volt színe, mintha nyári éjjel lenne
Melynek égboltján ezüstös telihold ragyog
Mit körbetáncolnak álmos csillagok

Szemedbe néztem, s lángra gyúltam benne
Olyan volt tüze, mintha izzó láva lenne
Mi addig ég, míg csak a föld forog
Míg a mennyben dalolnak angyalok

Szemedbe néztem, s feloldódtam benne
Olyan volt fénye, mintha b?bájosság lenne
Mely árva lelkem velejéig hatott
S gyújtott szívemben heves imádatot

Szemedbe néztem, s eltévedtem benne
Olyan volt vonzása, mintha mélységes mély lenne
Mint szédít?, kábító, gyönyör? vad titok
Szemedben láttam meg: Szerelmes vagyok."




INDIÁN SZERENÁD

Shelley

Els? álmom rólad volt,
els? álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!

Csitt! a fekete folyón
illat és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szivén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.

Jaj, büvölj föl a f?b?l!
Halok! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
szivem dobzörgése vad:
szorítsad szived fölé,
talán ott majd megszakad...

(Babits Mihály)

 

A békák példázata

Egy életre szóló lecke



Volt egyszer egy csoport béka...

... akik versenyezni akartak.
Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni.

Sok néz? gy?lt össze, hogy figyeljék a versenyt és bíztassák a békákat.

Elkezd?dött a verseny...

De...
A néz?k közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára.
Ilyeneket mondogattak:
„Oh, de fárasztó!!!
Sosem fognak feljutni!“
Vagy:
„Semmiképp nem sikerülhet, a torony túl magas!“

A békák kezdtek lemaradozni...
...egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfele...

A néz?k kiabáltak:
„Ez túl fárasztó! Senki sem fog feljutni!“

Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza... ...Csak az az egy haladt tovább kitartóan...
Egyáltalán nem akarta feladni!

Végül mindenikük feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambicióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára!
Ezután a többi béka és a néz?k is meg akarták tudni, hogyan sikerült neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek.

Egy néz? odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje hogy feljusson a csúcsra.

Ekkor derült ki, hogy...
A gy?ztes béka SÜKET volt !!!

A tanulság?

Sose hallgass azokra az emberekre akik mindig negatívok és pesszimisták...
…mert ?k elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol!
Gondolj mindig a szavak erejére,
mert bármit hallasz vagy olvasol befolyásolja tetteidet!
Tehát:
Légy MINDIG …

OPTIMISTA!

És leginkább
Légy egyszer?en SÜKET, ha valaki azt mondja, hogy nem tudod megvalósítani álmaidat!
Gondold ezt:
Bármi sikerülhet neked, ha igazán akarod!

 

Ha te vagy

Ha te vagy h?s patak,
Nálad oltom szomjamat.
Ha te vagy hegyek sörénye,
Kis domb vagyok öledbe.

Ha te vagy tenger végtelenje,
Vízcseppként hullok kebledre.
Ha te vagy a földön a fény,
Szemeimet rád nyitom én.

Ha te vagy a zúgó, vad vihar,
Szell?vé változom, takarj!
Ha te vagy egy nagy barlang,
Félelem nélkül belépek rajtad.

Ha te vagy a sziporkázó égbolt,
Kis felh?vé változom, sodorj!
Ha te vagy, akinek örülök én;
Köszönöm a szép újjászületést!
/Szikszai Ilka/

SZ?KE SZ?ZECSKE VOLTÁL

Heine

Sz?ke sz?zecske voltál, oly hibátlan,
oly h?vös, oly kimért, - hiába vártam,
hogy szíved egyszer mégiscsak kitárod,
s bel?le a lelkesedés kiárad,

hogy a Magasztos vágya él tebenned,
amit a józan ész s a próza megvet,
mégis a nemesebbek és a jobbak
érte szenvednek, véreznek, rajongnak.

A sz?l?dombos Rajna menti tájon
együtt sétálgattunk valaha nyáron.
A nap mosolygott, és a sok virágnak
kelyhéb?l dús, szerelmes illat áradt.

A bíborszín? szegf?k és a rózsák
lángként izzó csókjuk kett?nkre szórták.
A legszerényebb százszorszép is ott
eszményi lét fényében csillogott.

De te nyugodtan sétáltál velem,
fehér selyemben, illedelmesen,
mint Netscher lányportréja, mint hideg kép;
pici gleccser f?z?d alatt szivecskéd.

 

Sírj, ha attól jobb lesz! Nincs abban semmi.
Kapálózz, kiabálj! Az is belefér.
S ha kiadtál magadból mindent,
szórj minden aggodalmat egy nagy b?röndbe,
zárd le, és így, megkönnyebbült
szívvel vágj bele!

 

Victor Hugo - Mert minden földi lélek





Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad, vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébred?
hajnal, cinkét a fáknak
leveg?,

s mert a keser? hullám
ha partra hág;
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

és; csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát -
csak sírni tud,
ha nincs veled s tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
Mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvöm gyanútlanul és
Mámorosan
Hizelg? dalra gyúl és
Hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
Száll tétova,
S csak te vagy végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs! -
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!

 

Emlékül Neked...
Emlékül Neked most egy verset írok
De tudd ,minden sornál tiszta szívb?l sírok!
Hittem egy szép, boldog szerelemben
Szerettem egy fiút, nagyon, önfeledten.
Remegett kezem mikor szemembe nézett
S lám mégis eltalált minket a keser? végzet.
Sok volt a vita, sok a félreértés
Valahogy hiányzott a kölcsönös megértés.
Volt sok öröm és szomorú bánat
Jó volt tudni, hogy van, aki haza várhat.
Kihez odabújtál, testére csókot adtál
Kit?l reggelente egy vidám mosolyt kaptál.
Szeretlek én most is, jobban, mint valaha
De mégis elszakít t?lem az élet sorsa.
Meggondolatlanul dobálóztunk a szavakkal
S bántottuk egymást, néha akarattal.
S mi lett a vége? Lám, már te is tudod!
Hisz a sok vitát már te is unod….
Nem tudom én, leszek –e még boldog valaha
S a te szíved lesz –e más szívének otthona.
Lehet, elfelejtesz majd engem hamar, s könnyen
De nekem nem lesz oly nap, hogy ne hullna könnyem!
Síratom a szerelmet, melyet T?led kaptam
S felfogom lassan, hogy egyedül maradtam.
Hisz másra én sose vágytam, te kellettél nekem
És most mégis nélküled kell tovább mennem.
Rengeteg emlék itt marad, arcod el?ttem
Mindig érezni fogom, hogy hiányzol mell?lem.
Évek múlva, ha újra találkozunk
Csendben szólal meg fájó sóhajunk:
Hol rontottuk el, mi volt a baj?
Talán a Jóisten nekünk mást akar?
Boldogabb leszel- e mással, életed teljes –e?
Hogy fogom elviselni, hogy másnak vagy a kedvese!
Ó, ha megállíthattam volna a tegnap boldog pillanatát
Nem kellene átélnem a ma, s a holnap iszonyatát!
Elengedjük hát most végleg egymás kezét
Új életem nélküled kegyetlen lesz, s nehéz!
?rizz meg szívedben szép emlékként, ne haraggal gondolj Rám
S ne felejtsd el, szeretni foglak .. örökké ..Édesem
Szemedben ne legyen gy?lölet, hisz a sors tehet róla
Közös álmainkat most már más váltja valóra!




Életem legszebb hete elmúlt, elillant,
Egy pár kép most újra és újra bevillant.
Vége, elmentél, szívem összetört, semmi,
Egy élet sem lesz elég téged elfeledni.

Els? látás, els? pillantás, els? szerelem,
Az fáj, hogy nem mondhatom neked soha: - „Legyél velem”.
Soha nem látlak többé, elmentél örökre,
Érzem, hogy szeretlek és szeretlek örökre.





Nem tudtál szívb?l...
"Nem tudtál szívb?l szeretni,
S most én megpróbállak feledni.
Szerettelek igazán, hogy mennyire, azt te nem tudhatod,
Elhoztad szívembe a felkel? napot, majd szerelmed alábbhagyott.
Még mindig szeretlek téged, de érzem
Soha nem fogsz úgy szeretni mint én téged.
Még fájnak az emlékek, és fáj a szív,
Üres a szó, mely téged hív.
Egy lány, egy érzés, lassan vége már,
Már nem várom hogy újra eljöjjön a nyár...
Meleg szell? cirógatja testem,
Hideg szél fúj a szívemben.
Együtt vagyunk, mégsem vagy velem,
Szerelmem irántad reménytelen.
Már nem várok és nem remélek semmit,
Nem futok olyan után ki mást hív.
Szeretném remélni hogy egyszer majd rámtalál
Kinél szerelmem ugyanolyan viszonzásra talál.
Veled vagyok, bár tudom reménytelen,
De nehezen tudom elképzelni nélküled az életem.
Szeretném hinni, hinni hogy változhatsz,
És szerelmünkre újból beköszönt a tavasz.
De most sem hívsz és nem nézel felém,
Számunkra már tényleg nincs több remény.
Most jöhetne hát a búcsú, nem lesz folytatás,
De naiv kis szívem még csodára vár.
Várom a hajnalt, és figyelem az eget,
Valahol lehet, hogy te is ugyanezt teszed..."

 

Hugh Auden: Kedves, tedd alvó fejed


Kedves, tedd alvó fejed
H?tlen, halandó szívemre;
Kör és láz elperzseli
Sok mereng? gyermekarc
Saját báját. És a sír
Gyermek-múlást bizonyít.
Mégis - hajnalig simulj
Él? lényeddel reám:
Földi, vétkes vagy, - de lám,
Nekem hibátlan remek.

Test és lélek végtelen:
Két szerelmesnek, ki hitvány
Aléltságban nyúlik el
Fönt a szent varázshegyen,
Vénusz ad nagy látomást:
Világ-nagy gyönyört s reményt;
Míg az elvont mélybe tett
Pillantás felkölti néha
K? és jég közt az aszkéta
Vad, érzéki mámorát.

H?ség, biztonság kiszáll,
Hogyha már éjfélre kong,
Mint a harang halkul el,
S kényes úrfiak henyén,
Fontoskodva esküdöznek:
Mindent magam fizetek,
Bármit mond a szörny? kártya.
Ám ma éjjelt?l egyetlen
Gondolat vagy suttogás,
Sem egy csók már el ne vesszen!

Szépség, álom, éj kimúl; -
Hadd: a hajnal lágy szele
Álmodó fejed körül
Legyen oly nap hírnöke,
Mely szemet-szívet vidít,
Érd be hát a földi léttel!
Kínok csúcsán is legyél
Váratlan er?kt?l edzett,
Bántalom éjét virraszd át
Örök földi szerelemben!

 

Az én virágom


Kérdezem a csodás napsugártól,
Érdemlem én, e nyíló virágot?
Szebb e virág, mint a nyíló kikelet,
Élni csak is, ? érte érdemes!

A Nap, ha nincs vele, becsukódik csendben,
Mintha nem is e világon lenne!
Ám ha hajnalodik, a napsugár eléri!
Kinyílik ö rendre, s visszanyeri fényit!

Szeretem a lelkét ennek a virágnak,
Boldogságot hozott, nekem e világban!
Vigyázok is reá, becézgetem halkan,
Mézédes szavaim reá mélyen hatnak!

Mosolyog rám szépen, piroslik a szirma,
Szeret tehát ? is, ahogy az égben vagyon írva!
Ezer csillag ragyog fent az esti égen,
Fényükkel azt írják, hogy szeretlek téged!




Kié a szíved...


Kié a szíved, mondd enyém,
Áruld el, van-e remény?

Ha van, perzseljen meg szíved lobogó lángja,
Szerelmem irántad szüntelen, mindenem kívánja.
Ha nincs, érted dobogó szívem emészti a b?ntudat,
Amiért eddig, nem nyújtottam oly sokat.
Plátói szerelmet már nem kérek T?led,
Igazit, mely irántam árad, bel?led.
Viszonzásul megkapsz mindent:
Száz szerelmes szép szót, illatos rózsát,
Csókot, gyengédséget, sok-sok boldog órát.

Kié a szíved, mondd enyém?
Már tudom, maradj, velem legyél.
Legyél tiszta leveg?, napsugár az égb?l,
Só a kenyérben, csillag az égr?l.
Mint a jó s a rossz, tél s a nyár,
Egyik a másikra j?, testem se vár.
Remegsz, pirulsz, tested forró,
Ó mondd, hogy Tiéd a szívem, veled oly jó!



Egy angyal...

Egy angyal szállt a földre,
Mikor fényt loptál az égre.
Beragyogod magányos életem,
Szemed fényét soha nem feledem.

Arcod csábos mosolya,
Szívem teljesen elvarázsolta.
Ajkad érzéki léte,
Lelkem rabul ejtette.

E rabságot könnyen viselem,
Mert Érted kell szenvednem.
Szívem már megbilincselted,
S a kulcsot jól elrejtetted.

Én h?en várlak,
s ha jössz,karomba zárlak.
Ha feloldod rabságom zárát,
Kitárom lelkem kapuját.

Lényed csodás alakja,
Hadd zárjalak végre karjaimba.
Hadd érintsem hajad,
Hadd csókoljam izzó ajkad.

Lényeddel mélyen elvarázsoltál,
S végleg Magadba bolondítottál.
Megmérgezted árva lelkem,
Hogy irántad szerelemben éljen.

Csak azt az egyet kérem,
Add meg égi reményem,
Szállj le ide Mellém,
Álmaim egyetlen lénye.

 

A vízhordó


Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott.

Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
A két év keser?ség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad ?ket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyör? virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyör?ség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

 

Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!

​

 

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed, ezért valamennyien el?készítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Miel?tt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Szeretet megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett: - Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni - válaszolta Büszkeség - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Szeretet megkérte a Bánatot is, aki éppen el?tte hajózott el: - Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh Szeretet - mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta Szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang: - gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.

Amikor földet értek, az öreg elment. Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?- Az ID? volt- mondta a Tudás.- Az ID??- kérdezte Szeretet.
Miért segített rajtam az ID??A Tudás válaszolt: - Mert csak az ID? érti meg, hogy milyen fontos az, hogy életben maradjon a SZERETET!

(ismeretlen)

​