A Hanság, vagy ahogyan a népnyelv nevezte, a Hany járhatatlan mocsarai, lápjai évszázadokon keresztül a törvény elől bujdoklók, a társadalom kirekesztettjeinek menedékhelye volt. Sajátos monda- és hiedelemvilág épült köré. Éjjelente sárgás, kékes fénycsóvák derengtek mindenféle elásott kincsek felett, hogy halálba csalják a kapzsi embereket. Ma már tudjuk, ezek a lidércfények a lápból szökő különböző gázok öngyulladása okozta. Ez a “mesevilág” szülte Hany Istók legendáját is, persze – mint az a népi emlékezettel lenni szokott – nem minden alap nélkül. A történet a XVIII. század közepén kezdődött, és több változatban is fennmaradt. “Ha ugyan ember vagy” A lényege, hogy Kapuvári halászok kifogtak egy teljesen meztelen gyereket a Király tóból. Testét pikkelyek borították, félig ember volt, félig hal, ujjai közt úszóhártyák feszültek, szája széles volt, mint a harcsáé, feje tetején pedig porcos taréj meredezett. Az emberi beszédet nem értette, és megszólalni sem tudott, csak hörgött, morgott, visított. Kígyót, békát, füvet és nyers halat evett, olyan ügyesen úszott, hogy a legfürgébb halat is elkapta a víz alatt. A kapuvári várba vitték, ahol a biztonság kedvéért megkeresztelték, de csak feltételesen, a pap ugyanis így kezdte a szokásos formulát: “Ha ugyan ember vagy”. Az István nevet kapta, és mivel a Hanyban találták, Hany Istóknak nevezték. Keresztapja maga a tiszttartó lett, és ő vállalta a gyerek feletti gondoskodást is. Nem volt egyszerű dolga. Istók, mint a riadt vad rettegett az emberektől, ütött, rúgott, harapott, ha a közelébe mentek. Legszívesebben egyedül úszkált a várárokban, vagy a folyosók sötét szegleteiben kuporgott. Lassan-lassan azért hozzászokott az emberekhez, eltűrte azt is, ha ruhát adtak rá. Sőt, ha piros nadrágot kapott, attól kifejezetten boldognak látszott. Egy idő után megette a főtt ételt is, de még mindig jobban szerette a maga fogta békát és halat. Befogták kisebb munkára is a konyha körül, sepregetett, fát aprított, és még taníttatták is. A mester viszont sokszor megfenyítette, mert kötekedő, verekedő, önfejű gyerek volt. Egyébként is nagyon rosszul bántak vele, a darabontok ütötték-verték, Istók sokszor meg is szökött, ilyenkor kutyákkal eredtek a nyomába. Forrás: Kapuvár Félreértett kedvesség Egyetlen pártfogója a szép Juliska volt, a várnagy leánya, aki sokszor mentette meg a korbácstól. Nem csoda, hogy Istók hálával és szeretettel fordult felé, legénnyé cseperedve talán bele is szeretett. Vad külseje pedig érző szívet takart, ennek Juliska lakodalmán adta bizonyságát. Ajándékként kendővel letakart tálat tett az ifjú pár elé, és izgatottan várta az arcokra kiülő örömöt. Mivel is kedveskedhetett volna Hany Istók, a láp fia, ha nem a számára legkedvesebb dologgal? Mikor a kendőt felemelték, békák ugráltak ki a tálból, kígyók csúsztak szerte. A vendégsereg sikoltozva menekült, Istókot pedig a hajdúk csúnyán elverték. Nagy bánatában, hogy kedveskedését így félreértették, a Rábába ugrott, és többé senki nem látta. Egy másik változat szerint Istókot a békás eset után elzárták, és csak azután szökött meg végleg, hogy Juliska férjével elköltözött a várból. Sokáig keresték, de csak ruhája foszlányait találták meg az erdőben. Három év múlva halászok látták még a mocsárban, de ahogy megpillantották, Istók lebukott a vízbe, és többé tényleg nem mutatkozott. Jókai Mór a Névtelen vár című regényében a cselekmény színesítésére maga is megformál egy vízi vadembert, ennek alakja kapcsán 1877-ben már évszázados emlékként idézi Hany Istókot. Hasonló elzüllött emberi vadat a múlt századból is jegyeztek fel a krónikák, akit a Fertőben fogtak el, s aztán a kapuvári várban neveltek: a kortársak leírása szerint iszonyú tömött, gömbölyű fejű, hosszú fülű, széles szájú alak volt, kéz- s lábujjai szokatlanul hosszúk, bőre halhéjhoz hasonló merev; csak sírása árulta el, hogy ember. Mi lehet az igazság? Ami a legenda valóságalapját illeti, a kapuvári templomban 1749. március 23-ai dátummal tényleg egy érdekes bejegyzést találunk időrenden kívül, a lap legalján: “Jegyzet: 17-én föltételesen megkereszteltetett egy erdőn talált tébolyodott fiú, István, körülbelűl nyolc éves. Keresztszülei Hochszinger Mihály és Meznerné Anna Mária”. A “föltételesen” szó azt jelenti, hogy a plébános nem tudta, nincs-e már megkeresztelve a fiú. Az 1750-es anyakönyv legutolsó lapjára a plébános egy német nyelvű jegyzetet másolt le magyarul a kapuvári vár évkönyvéből: 1749.március 17-én Nagy Ferenc és Molnár Mihály kapuvári halászok vadállathoz hasonló fiút fogtak, ki azonban alakjára nézve tökéletes ember volt és körülbelűl tíz éves lehetett. Bevitték a várkastélyba. Minthogy a fiú nem tudott beszélni, föltételesen keresztelték meg, következőképpen … Itt jön már a fentebb idézett szöveg, majd folytatódik a bejegyzés: A fiú mezítelen volt, csupán füvet, szénát és szalmát evett, ruhát nem tűrt magán és mihelyt embert látott, a vízbe ugrott és hal módjára úszott. Csaknem egy évig volt a várkastélyban, már főtt ételt is evett, föl engedte magát öltöztetni és már meglehetősen igazi emberré kezdett válni. A darabantok épp ezért kelleténél jobban bíztak benne. Igy történt, hogy a vízi emberke váratlanúl eltűnt és többé nem találták meg. Alkalmasint a várkastély közelében folyó Rábába ugrott és ismét leúszott a Hanyságba, ahol találták.
