Személy szerint a magányos hősöket kedvelem jobban, mert egyfelől a személyes drámák Batmannél vagy Supermannél működhetn(én)ek igazán, másfelől pedig magam sem vagyok egy nagy csapatjátékos. Ám azt el kell ismerni, hogy az inkompatibilis tagokat egymás mellé kényszerítő csoportok sztorijai is lehetnek érdekesek vagy adott esetben mulattatók. Nemcsak a szuperhősök világában, hanem általában a filmtörténetben jól működtek az efféle szituációk. A piszkos tizenkettő az alap, de emlékezetes a Kelly hősei vagy akár a Clint Eastwood-féle Halálhágó is, amelyben Eastwood kiképzőtisztje Amerika söpredékéből próbál megszervezni ütőképes csapatot. Tulajdonképpen ugyanerre a sémára építették fel az Öngyilkos osztag a la Suicide Squad alapjáraton zseniális ötletét, hogy az eddig velejéig romlottként megismert DC-ősgonoszokat (többek között Harley Quinnt, Deadshotot és Killer Crocot) kényszerítsék fogva tartóik – többek között a számító és a genyáktól morális értelemben cseppet sem jobb kormányügynök, Amanda Waller – a világ megmentésére. Jóllehet, én egy kicsit másképp képzeltem el ezt a sémát (avagy merészebb lettem volna, és a rosszarcok szuperhősök elleni szövetségéről szólna az én szatírám), de gondoltam, adok egy esélyt David Ayernek, aki egészen jó érzékkel terelgette a nem hibátlan, de magával ragadó háborús filmet, a Brad Pittes Haragot, amelyben szintén egy csapatot kellett dirigálnia. Ám sajnos, ami a háború kutyáival ment Ayernek, az valahogy nem sikerült neki a gonosz-elitcsoporttal. Elrontott antihősök Hogy hol cseszte el David Ayer, az Öngyilkos osztag írója és rendezője? Az alapkoncepción kívül – amely a Suicide Squadot bemutató, rendhagyó 1959-es és 1987-es, illetve mostanság publikált képregényeken alapszik – szinte mindenhol, azaz félreértelmezte a hősöket és az alapanyagot is. Először is: bár adva van jó néhány, eleddig inkább a Batman: Arkham…-játékokból, illetve természetesen a képregényekből ismerős szupergonosz, ami tök jó, csak éppen sikerült a csapat nagy részét másodvonalbeli, tök érdektelen arcokból összerakni. Sőt, igazából Harley Quinn extrovertált, túljátszott karaktere egyedül izgalmas a harsánysága és persze az őt megformáló dögös Margot Robbie miatt. Robbie ex-pszichológus pszichopatája pont olyan, amilyennek ezt a veszélyes nőt megismertük akár a játékokban, akár a képregényekben: infantilis, szexi és „túl sok”. A legjobb értelemben. Kár, hogy őt is lágyítják azért a cselekmény folyamán, így a történet vége felé közeledve kevésbé hisszük el róla, hogy nettó elmebeteg. A kvázi fő-főhősnek megtett Deadshot Will Smith alakításában viszont nem több a színész által általában rutinból előadott „laza rapper”-eknél, ami a mesterlövész képregénybeli és Arkahm-játékokbeli figuráját tekintve meglehetősen hiteltelen. Ráadásul David Ayer ezt a hűvös orvgyilkos figurát szerető, tragikus családapává deformálta, miként a tűzgyújtó El Diablo nevezetű gengsztert is, aki jó ideig nem akar harcolni (ez mondjuk még jól is áll neki). Killer Croc rendben lenne, mert kellőképp brutális, azonban az elvileg behemót termetű negatív hőshöz képest meglehetősen vézna. Legalábbis én a Batman: Arkham…-játékokból másra emlékszem, nagyon másra: egy három méter magas szörnyetegre, aki egy suhintással elintézne bárkit. Itt viszont még csak egy átlagos izompacsirtára sem emlékeztet. Magyar szinkronja pedig olyan, mintha egy transzvesztita kéjgyilkos szólalna meg a cserzett bőrű krokodilember maszkja mögött – már csak a dildo hiányzik a kezéből. Tehát a negatív hősök nem valami meggyőzőek. Egy részük nem valami jellegzetes, nem sok vizet zavarnak (a Bumeráng nevezetű például csak dumagépként funkcionál), Deadshotot, de még Harley Quinnt is túlontúl finomították, hogy átélhető, azonosulásra alkalmas antihőst erőszakoljanak ki belőlük. S pont ez a baj az Öngyilkos osztaggal: hogy David Ayer nem volt elég bátor, nem merte meghagyni ezeket a szupergonoszokat valódi, féktelen, immorális formájukban. Miként Deadshotnak nem áll jól a családapa szerep (igaz, ő azért a képregényekben olykor bűnözők ellen harcoló antihősként tűnik fel), El Diablo egy szerencsétlen kis emókid, Harley Quinn pedig bár elég elmebeteg, de titkon normális családi életre vágyik a konszolidált, jól fésült Jokerrel. Ez pedig nem működőképes e képregényfigurák esetében. Mert bár jó ötlet, hogy össze kell fogniuk, de egyszerűen gonoszként hiteltelen, hogy a világ megmentésére indulnak, ha pedig érző szívű, de rossz útra tévedt antihőssé lágyítják őket, akkor csupán lényegüket veszítik el. Apropó, Joker. A trailerek alapján Harley Quinnt és Jokert tarthattuk sokan a legelvetemültebb, legizgalmasabb figuráknak, és isten bizony, Jared Letónak látszólag nagyon jól állt az elmebeteg bohóc szerepe. S mint írtam, összességében Margot Robbie jó munkát végez Harley Quinnként, ráérzett az exhibicionista, buggyant agyú és szadista ex-pszichológusnő karakterére, azonban Jared Leto Jokere hatalmas csalódás. Igaz, nem volt könnyű dolga a színésznek, mivel mind az élőszereplős filmekben, mind a Batman-rajzfilmekben irtó erősek elődei, konkurenciái. Már az 1966-os Batman-paródiában Cesar Romero negatív hőse is jól eltalált, jellegzetes figura volt, de Jack Nicholson, Mark Hamill és Heath Ledger Jokerei is ikonikus, egyedi filmkarakterré váltak. Miért? Mert bár nem minden esetben pontosan a képregényes Jokert adták vissza, de jó érzékkel domborították ki egy-egy jellegzetes tulajdonságát a karakternek, mely tökéletesen jellemezte ezt a féktelen pszichopatát. Jared Leto Jokere viszont pár enervált hahotázós momentumán kívül inkább amolyan szentimentális hősszerelmes, aki kicsit zakkant, de amúgy neki is „helyén van a szíve”, hiszen Harley-ért mindent megtenne. Ám egy Joker nem ilyen. Joker szadista, elvetemült, kaotikus, és nem mellesleg remek momentumai, őrült cselekedetei és frappáns mondatai vannak. „Táncoltál már az ördöggel sápadt Holdfényben?” – kérdezi Nicholson Jokere Tim Burton 1989-es Batmanjében. „Why so serious?” – folytatja a kérdést Heath Ledger veszélyes őrültje. A Batman-játékokban pedig még saját magát is képes megfertőzni egy gyilkos méreggel, hogy borsot törjön a denevérruhás szuperhős orra alá. Jared Leto viszont pár dögunalmas maníron kívül nem nagyon kamatoztathatja az önmagában és a figurában rejlő lehetőségeket, és mikor egy flashbackben Harley Quinn-nel beleugranak egy forró löttyel teli tartályba, egészen röhejes párbeszédnek lehetünk fültanúi. „Meghalnál értem?” – kérdi Joker, „Igen” – feleli Harley. „Na, és élnél is értem?” – kérdi Joker. Nos, a válasz már nem is érdekes, annyira erőltetett ez a dialógus. Jokertől ennél többre telik. Ráadásul én azt hittem, hogy ő is része lesz a csapatnak, ehelyett úgymond egy harmadik fél, aki újra és újra megpróbálja kimenteni szerelmét, Harley-t. Ez pedig akárhogy nézzük, egy felesleges harmadik szál, amely ugyanakkor legalább kiegészíti a gyenge fő cselekményvonalat. A főgonosz rossz gonosz Na, de ki a főellenség? Ezt azért a trailerek sikeresen megpróbálták eltitkolni, és így az Öngyilkos osztag megtekintése után azt kell mondjam, talán nemcsak azért, mert akkora nagy számnak tartották. Sőt pont ellenkezőleg: a főgonosz kilétét jobb is volt titkolni, mert nem valami nagy szám. Ha láttuk az X-men: Apokalipszist – ami sajnos szintén egy elszalasztott lehetőség volt, félreértelmezett hőskarakterekkel –, akkor nagyjából tudjuk, mire számíthatunk. Itt az „Apokalipszis lovasa” helyett képzeljünk el egy 6000 éves boszorkányt, a képregényekből ismerős Enchantresst, akit egy tudósnő, June Moone fedezett fel. Moone-t megszállja a boszorkány, és bár a másik planétáról származó, szívét testén kívül hordó idegen lény pont a szíve nélkül kontrollálható, időnként így is át tudja venni gazdateste felett az irányítást. A körmönfont Amanda Waller azonban kordában tudja tartani, mivel megkaparintja a szívet – illetve egy Rick Flag nevű profi kommandósét meg June Moone kaparintja meg, így a szerelem ereje is segít a boszit elnyomni. Ám egy nap – minő véletlen – az Enchantress átveszi az irányítást June fölött, Rick pedig nem tud időben reagálni, így megszökik, és felébreszti alvó fivérét (hogy eleddig ez miért nem jutott eszébe, arról David Ayert kérdezzétek), akivel nem meglepő módon az emberek világát akarják leigázni. A boszi maga érdekes lenne, mert szinte isteni hatalma van: manipulálni tudja az emberek gondolatait, legbensőbb vágyaikat és félelmeiket kihasználva; bárhová odateleportál és a gyenge akaratúakat a saját oldalára képes állítani. Ráadásul a szexi dög félelmetes is külső megjelenésére, én legalábbis pont így képzelek el egy boszorkányt: démonian szép és démonian veszélyes. A megkapó Cara Delevingne jó választás volt a szerepre. Kár, hogy amúgy a karakter egy tök üres, egydimenziós sablon, aki meg akarja hódítani a világot, és ennek tetejébe még ostoba is, mint a sematikus hősfilmek szupergonoszai általában. Nincs igazi motivációja a világhódításon kívül, ráadásul az sincs kifejtve normálisan, hogy miért akarja leigázni és megbüntetni az emberiséget, sokat se látjuk a vásznon, és a film egésze sem mond el róla túl sokat. Azaz még annyira sincs kidolgozva a karaktere, mint az X-men: Apokalipszis címszereplője, akit legalább a történet első felében még tán’ meg is lehetett érteni valamilyen szinten. Lapos, mint az aszfalt Éppen ezért a cselekmény nagy része teljesen unalmas, amiről gondoskodnak a tök érdektelen, szinte csak egymásra pakolt akciójelenetek. A karakterek előtörténetét bemutató pár perces képsorok amilyen jóra sikeredtek, a tényleges akció, a csoport bevetése annyira sótlan, és szinte tét nélküli. Mivel az Enchantress és a nagyjából a videojátékokból ismerős töltelék bossokra emlékeztető fivére üres, jellegtelen figurák, ezért az X-csapat harca is elveszti súlyát. És hát attól a David Ayertől, aki a remek rendőrdráma, Az utolsó műszak sokkoló lövöldözős jeleneteit vagy a Harag elképesztő páncélos csatáját rendezte, ez a kis puffogás, ezek az önismétlő, egymást rossz ritmusban követő csetepaték megdöbbentően hiteltelenek. Mert oké, Harley remek harcos, de Deadshot csak a bemutatkozó képsorokban mutatja meg briliáns céllövő képességét, amúgy géppisztollyal soroz mindenkit, mint valami buta kommandós. S Bumeráng is egyszer-kétszer dobja csak el eszközét, miként Killer Croc sem mutatja meg csonttörő erejének negyedét sem. Röviden: nincs erő az összecsapásokban, nagyjából effekthalmazok és unalmas lövöldözések alkotják az akciójeleneteket. A főellenfélel vívott harc pedig annyira buta és ostoba rugdalózás, mintha nem is a kész filmet látnánk, hanem egy nyers, még bakikkal teli verziót, amelyben a CGI-jal is van valami gond, mert az effektek néhol komolyan a kilencvenes évek Herkules-sorozatának színvonalát idézik. Ja, és ami a legfontosabb, ami miatt sokan bizonyára a moziba jegyet váltanak, az az előzetesekben beharangozott élcelődés, csipkelődés az inkompatibilis gonoszok között. Nos, ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, mivel az Öngyilkos osztag ezt sem képes kiaknázni. Van egy kocsmai jelenet, ahol előbújnak a konfliktusok az akciójelenetek közti nyugis pillanatokban, de az a baj, hogy David Ayer ilyenkor is túlontúl komolyan veszi magát és a sztorit. Pedig ez egy potenciális szatíra, amelynek az lett volna a lényege, hogy ezek a vadbarmok nem jönnek ki egymással. Emiatt lett volna érdekes Jokert is bevenni a csapatba valamilyen módon, mivel ő aztán még Harley-nál is jobban összekuszálhatta volna a szálakat. De ezt Harley sem tette meg. Ahogy ő is túl komoly és melankolikus karakter (sokszor direkten kimondja, mennyire elege van a „rosszlány” szerepből), úgy a csapat is nagyrészt depizős antihősökből áll, akikkel persze jobban tud azonosulni a néző, mint egy „igazi Joker”-rel, aki képes azért egy várost a levegőbe repíteni, hogy egy jót nevethessen rajta. Avagy a humor a karaktereket bemutató jeleneteket leszámítva minimális a sztoriban, pedig úgy gondoltam, az Öngyilkos osztagnak pont az lesz a lényege, hogy inkompatibilis karaktereket egymás mellé kényszerítve majd tobzódik a fekete humorban. Hát nem így lett. Suicide Movie Sajnálom, próbáltam szeretni a Suicide Squadot, mert az előzetesek alapján ígéretesnek tűnt, de csatlakoznom kell a kritikusokhoz, akik lehúzták a filmet. David Ayer túl komolyan vette magát, nincs kellő humorérzéke, így nem is találta a helyét ebben a fekete humort ígérő sztoriban. Ő az akciójelenetekhez és a csapatdrámához értene, de mivel érezhetően nem tudta, komor vagy komikus sztorit rendezzen, két szék között a pad alá esett. Szerencsésebb lett volna epikus világmegmentős sztori helyett mondjuk Joker ellen küldeni a csapatot, így lett volna benne drámai potenciál, hiszen Harley Quinn és Joker, a két szerelmes egymás ellen küzdött volna kényszerből. A színtelen-szagtalan, keménykedő Rick Flag üdvöskéjéért viszont valahogy nem lehet teljes erőbedobással izgulni. Persze a Marvellel szemben épülő univerzum szépen jön felfelé, mert az Öngyilkos osztagban feltűnik Ben Affleck Bruce Wayne-je / Batmanje, és haloványan már körvonalazódik egy nagy összecsapás a Suicide Squad és a szerveződő Justice League tagjai között (érdemes emiatt végignézni a stáblistát). De legyek bár Marvel-fanboynak nevezve (ami nem vagyok), azt kell mondjam, a DC Comics filmes univerzuma jelenleg nem tud felmutatni igazán jó alkotásokat. Két harmatos Zack Snyder-mozi után a Wonder Womanben és az Igazság Ligájának tagjait bemutató többi, hamarosan mozikba kerülő alkotásban még reménykedhetünk. Az Öngyilkos osztagnak most nem jött be, hajszálnyival jobb csak, mint az Asylum stúdió Zs-kategóriás verziója, a Gyilkos osztag (Sinister Squad). 5/10 – gyenge közepes Let's block ads! (Why?) Forrás...
