[TD="width: 50%"]François-René de Chateaubriand (1768 – 1848)[/TD] [TD="width: 50%"][/TD] Vannak írók, akik szerepük kétessége, nézeteik bizonytalansága, egész egyéniségük visszariasztó volta ellenére is elbűvölnek, rabul ejtenek, értelmünkre rácáfoló engedékenységre kényszerítenek. Az ilyenek közé tartozik Chateaubriand. Élete talán épp azért válhatott gyanússá az utókor számára, mivel nagyon is szép volt. Pályája azért hagy ma bennünket hidegen, mert sikerek és bukások, ünnepelteté-sek és megaláztatások nagyon is arányosan, túlontúl tetszetősen osztoznak rajta. Főúr volt, de rangja és vagyona nem lehetett elegendő ahhoz, hogy megölje benne a művészt; művész volt, de tehetsége és alkotókedve nem boríthatta előtte árnyékba a politikai és diplomatái karrier kísértéseit; szenvedései sokkal színpompásabbak, diadalai sokkal kesernyésebbek voltak, hogysem azt a valódi harcot és valódi békét ismerhette volna, melyek nélkül egy igazán nagy élet elképzelhetetlen. Mennyire irigyelhette sikereit és szárnyalását Stendhal — s mégis, mily kevéssé vehette volna hasznát, ha Chateaubriand erényeivel vagy szerencséjével, hibáival, vagy balsorsával ajándékozza meg, ideiglenesen, egy játékos angyal. Kortársai, de ő maga is, azt hitték, hogy művével valami új hangot szólaltatott meg, mely sugallón és ébresztőén hat majd eljövendő évtizedek képzeletére. Valójában azonban egy elmúlt kor hangját hallatta, hangot, mely immár idegenné, feledette vált: a XVIII. század, az Ancien Régime hangját — öntudatlan biztonsággal és gazdagsággal, pompával és finomultsággal, habár egy csalóka „korszerűség" külsőségeibe álcázottan. Chateaubriand és kortársai egyaránt nem sejtették, hogy ez az elbűvölő hang ama zenék helyett szól, melyektől az idő s egy világváltozás megfosztotta őket — tiltott zenék, visszahozhatatlan dallamok helyett. Olyan bűvész volt, aki nem sejtette, hogy bűvölet, amit művel — s kortársai úgy figyeltek rá, mint akik a jelen képeiben is csak emlékképeket tudnak látni. Az emlékezés azonban mindinkább veszti erejét — ebben rejlik Chateaubriand veresége és Stendhal diadala. Chateaubriand élete éppúgy irodalomtörténet, mint művei, akárcsak Goethe vagy Byron élete; életének legendáját szolgálja sötét, romantikus méltóságú és bánatú önéletrajza, amelyet csak halála után engedett kiadni, a Mémoires d'outre-tombe (Sírontúli emlékiratok, 1850). A legendagazdag Bretagne-ban, Saint-Malóban született ősi nemescsaládból; talán kelta vére is magyarázza álmodozó természetét és gazdag képzeletét. De megmagyarázza ifjúkora is, az öreg, elhanyagolt combourg-i kastélyban, rosszindulatúan zordon apja mellett; nem értette senki, csak gyenge idegzétű, korán meghalt nővére, Lucile; megmagyarázzák az esték a kastély óriási lovagtermében, ahol az apjuk szótlanul járt fel és alá, mialatt nekik beszélgetniük sem volt szabad, csak figyelték, hogyan tűnik el apjuk alakja a terem túlsó végén, ahová már nem hat el a gyertyák bizonytalan világa... Apja kívánságára katona lesz, majd 1791-ben, apja halála után, régi vágyának engedve, Amerikába megy, fel akarja fedezni az Északnyugati Átjárót. Az Átjárót nem fedezte fel, de felfedezte a romantikus tájat, ami idővel sokkal fontosabb felfedezésnek bizonyult. Hazajött, és 1792-ben ő is emigrált, mint a többi nemesember; Angliában megismerte a nyomort és az éhezést. Karrierje kb. Napóleonéval együtt indul el, az Atala 1801-ben egy csapásra híres íróvá teszi, Napóleon nagyra becsüli, diplomáciai utakra küldi, de Chateaubriand a Dúc d'Enghien kivégzése után kilép Napóleon szolgálatából. A Keletre utazik, hogy színeket gyűjtsön ókeresztény tárgyú történelmi regényéhez vagy prózaeposzához, a Les Martyrs-hoz (1809), keleti úti benyomásait Itinéraire-jében (1811) írja meg. Minthogy Napóleon nem hagyja géniuszát szabadon érvényesülni, dacosan visszavonul az irodalomtól, Napóleon bukása után pedig a legitim monarchiának ajánlja fel szolgálatait, és magas rangú diplomáciai helyeket tölt be. 1830-ban, a Bourbon-ház legitim ágának bukásakor sértődötten és büszkén visszavonul a politikai élettől. Ezentúl idejének nagy részét rajongójának, Mme Récamier-nek szalonjában tölti, körülvéve hódolókkal, akik áhítattal hallgatják önmagáról szóló előadásait. Chateaubriand, amint mondják, Amerikából két különös bennszülöttet hozott magával, Atalát, az indián szüzet és szerelmesét, a nemeslelkű Chactast. Rousseau és Bernardin de Saint Pierre leszármazottai ők, civilizációtól meg nem mételyezett bennszülöttek, de egy lényeges lépéssel előbbre vannak a preromantikus bennszülötteknél: Chactas Atala halálán érzett bánatára a katolikus hitben talál vigasztalást, amelyre Pere Aubry, a szavojai vikárius romantikusabb utóda téríti meg. Az Atalával kb. egy időben keletkezik, bár később jelenik meg René, a francia Werther, a világfájdalom első francia regénye, felcsillan benne a testvérszerelem motívuma is, amelyet később Byron fog halhatatlanítani. A francia forradalom összeomlásakor, 1802-ben elérkezett a pillanat, hogy Chateaubriand átvegye az irodalmi vezérséget fő művével, a Le génié du christianisme-mel. Talán nem a könyv tette, mint ahogy szerzője állítja, hogy a lelkek a szkepszistől ismét a vallás felé fordultak - ilyen nagy fordulatot nem egy könyv szokott előidézni; de mindenesetre ez a könyv tudatosította a fordulatot. Voltaire idejében a katolicizmus elvesztette szellemi méltóságát a franciák szemében; Chateaubriand újra meggyőzte az embereket, hogy nincs mit szégyellniük, ha a vallásban keresnek vigasztalást, mert a katolicizmus még művészi szempontból és az érzelmi kultúra szempontjából is a legcsodálatosabb értékek hordozója. De még nagyobb korfordulatot jelent stílusa. Még sok benne a hideg, klasszicizáló empire elem, mégis győzedelmeskedik benne az ossziános sejtelmesség, a hangulat, a meglazulás, a titok beáramlása. Amint már mondtuk, minden nemzet prózájának van egy nagy pillanata, amikor egyértékű a költészettel és a próza is „tiszta költészet": Osszián, Hölderlin, Chateaubriand pillanata. SZ.A. A katolikus szellem, a keresztény eszme nagy újítójaként ünnepelték — holott akár a katolicizmus, akár a kereszténység igazi valóságához sohasem volt mélyen, őszintén köze. A Napóleonhoz hasonló kalandorok és hódítók fajtájára ütött inkább: szembeszegült Napóleonnal, s mindvégig együtt érzett vele. Nem ismerte az embert, de még az emberiséget sem: élet és történelem csak megindító és megható helyzetek vadászterületeként tárult elébe — mintha leste volna, de nem a lélek, hanem: a történelem, a végzet hősi és fenséges tirádáinak alkalmát a természet és a halál pompázó vagy titkos drámáiban. Mindmáig szószátyár dicsekvőnek hiszik, pedig valójában csak érzéketlen a valóság iránt; fontoskodónak, gőgösnek 'híresztelik, holott csak e'lérzékenyült és hiszékeny, mint egy arisztokrata. A polgári írók már az emberi komédia változásait lát jak, amikor Chateaubriand még mindig valamely paradicsomi kertben kóborol, magányosan és társtalanul. Hajlékonyabb, zeneibb művet keveset ismerek az övénél — s mégsem nőies ez a mű, mégsem lágy vagy andalító. Don Quijote is férfi-jelenség volt — és Chateaubriand is az, habár nem épp ossziáni arcfintorainak jóvoltából. Ebből az életműből ma már leginkább csak magának az életnek a regénye, a Mémoires d'Outre-Tombe érdekel bennünket, a Sírontúli Emlékiratok, melyeket holmi „túlvilágról" érkező visszhangnak szánt, amikor majd halála után megjelennek. E céljára rácáfolóan azonban már életében többszörös előlegeket vett föl alkotására, s az irodalmi szalonokban élő hangon olvasta fel a síri ajkakra szánt fejezeteket. Ez a hatalmas emlékirat mégsem a színes, mozgalmas, fordulatokban gazdag élet miatt érdekel bennünket — hanem inkább amiatt, ami benne mozdulatlan és sike-rektől-csapásoktól független mondanivaló. Egy nagy költő szólal itt meg, prózába fojtottan — Baudelaire-ig nem találunk költőt, őhozzá foghatót. Vagy talán: nem is any-nyira költő, mint inkább — szónok Chateaubriand, aki azonban az antik szerzőktől, Racine-on át Rousseau-ig, az ékesszólás minden gyarapodásával gazdagon, valamennyi, akár legparányibb hangsúlya iránt érzékenyen, s legmerészebb zenei hatásaitól sem visszar iádon: a világ hangulatainak és látványának ékességét szólaltatta meg, ámítón és meghatottan — mintha tulajdon koporsója felett akarná a világirodalom legszebb, legpanaszosabb és mégis leguj-jongóbb gyászbeszédét elmondani. Az egész eljövendő francia költészet ott rejtőzik e műben, mely két évszázad kiapadt lírájáért kíván kárpótlást nyújtani — de benne rejtezik e műben Proust is, Giraudoux is, s minden hangulat-varázsló irodalom ígérete, izgalma és lehetősége!
