A királynőt megölni nem kell, vagy a királynőt megölni nem kell félnetek? Gertrúd királyné 1213-as lekaszabolása azon kevés magyar vonatkozású esemény közé tartozik, ami bejárta a korabeli “világsajtót”. Nyilván nem címlapokra gondolunk, hanem arra, hogy több mint harminc külföldi forrás is említést tesz róla. Az indítékok közt felmerült – és Katona József nyomán közismertté vált – egy személyes szál, miszerint Gertrúd fivére erőszakot tett egy magyar előkelő, Bánk feleségén. A későbbi események azonban nem ezt bizonyítják. Rögvest vissza is térünk erre, de előtte nézzük az esztergomi érsek furfangos levelét. A királynőt megölni Egyértelmű ugye, hogy egy merénylet akkor lehet sikeres, ha az elkövetők megússzák tettüket. Ehhez pedig minél szélesebb összefogásra, nagy hatalmú pártfogókra van szükség. Így került a képbe állítólag a magyar egyház feje, János esztergomi érsek, akit az összeesküvők még a merénylet előtt beavattak terveikbe. Csakhogy a főpap nem akart állást foglalni, ezért kétértelmű választ adott, amit az ember úgy értelmez, ahogy akar. Pontosabban ahogy az írásjeleket elhelyezi a szövegben. Az eredeti: “Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico”. A szervezkedő főurak így olvasták: A királynét megölni nem kell félnetek, helyes, ja mindenki beleegyezne, én nem ellenzem. Számukra tehát megvolt a főpap jóváhagyása. Csakhogy amennyiben számonkérésre kerülne sor, János így adhatja elő a nevezetes mondatot: A királynét megölni nem kell, félnetek helyes, ha mindenki beleegyezne, én nem, ellenzem. Ezzel pedig a tartalom nemcsak megváltozik, hanem épp az ellenkezője lesz. Ezt kihasználva az érseket mind a király, mind III. Ince pápa felmentette a gyilkosság vádja alól, és János mondata nemsokára a kétértelműség iskolapéldája lett. Boncompagno da Signa professzor ugyanis hivatkozik rá 1235-ben megjelent retorikai tankönyvében. Történészek szerint viszont ez az egész történet túl szép, túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. Ráadásul hasonló helyzetekben keletkezett, ehhez hasonló kétértelmű mondatok a francia és az angol történelemből is ismertek. Tény tehát, hogy János érsek elmés megoldása anekdotaszerűen terjedt a kor művelt egyházi berkein belül, de az már felette kérdéses, hogy a királynő meggyilkolásával kapcsolatban valóban szerepet játszott-e? Gertrúd királyné: Marton Éva Fotó: Vermes Tibor Bánk ártatlan Térjünk most vissza Bánk bánhoz. A pilisi erdőben elkövetett szörnyű, véres gyilkosság elkövetőit II. András megbüntette, majd IV. Béla, immár királyként ismét bosszút állt anyja gyilkosain. Már azokon, akiknek szerinte apja megkegyelmezett. Egyikük Péter volt, a királynő egyik korábbi főembere, akit karóba húztak. Két Simon nevű főurat jószágvesztéssel sújtott a király, egyikük Bánk sógora volt, amiért biztosan magyarázkodnia kellett, de sikerült ártatlanságát bizonyítania. Máskülönben elképzelhetetlen lenne, hogy a merénylet után is megmaradt pozsonyi ispánnak, és az uralkodó később is országos méltóságokat bízott rá. Igaz, IV. Béla király 1235 után tőle is vett el birtokokat bűnrészességére hivatkozva, ám ez feltehetően csak mondvacsinált indok volt a király birtokvisszavételi politikájának alátámasztására. Nagyon úgy látszik tehát, hogy Gertrúd királyné meggyilkolása kapcsán elvethetjük a megalázott férj bosszúját. Sokkal inkább beszélhetünk palotaforradalomról, ahol a magukat mellőzve érző magyar urak dühe a bűnbaknak kikiáltott, “idegen” királyné ellen fordult.
