Folytatjuk sorozatunkat, amely a modern tudomány követelményeit figyelmen kívül hagyva, a Képes Krónika alapján meséli el népünk őstörténetét. Tesszük ezt azért, mert a krónikairodalom kultúránk értékes része, és mert az itt leírtak évszázadokon keresztül határozták meg a magyarság önképét. De tényként kezeljük azt is, hogy minden monda, legenda, ködös ősi történet mögött ott van az igazság egy-egy apró darabkája. Strassburg Ott hagytuk abba, hogy a “hun-magyarok” Attilát választották meg királyuknak. Egy napon veronai Detre jelent meg az udvarban német fejedelmektől kísérve, és hódoló engedelmességet fogadott. Majd rábeszélte, fordítsa seregét nyugati tájak felé, ahol nagy dicsőséget szerezhet magának. Attila nyomban hadba is szólította seregét, és elindult Sicambriából, ami legendáink szerint nem más, mint ős Budavára. Délnek tartott, feldúlta Illíriát, majd Konstanznál átkelt a Rajnán, és megütközött Zsigmond király “rengeteg seregével”, hírmondót is alig hagyott. E helyről továbbhaladt a Rajna mentén, ostrom alá vette Argentina (Strassburg) városát, melyet addig egy római császár sem tudott megvívni: maga Attila megvívta, falait több helyen lerontotta, hogy bárki szabadon, nehézség nélkül bemehetett oda, s keményen megparancsolta, hogy ezt a falat az ő életében fel ne építsék, s hogy ezt a várost ne Argentinának, hanem Strassburgnak nevezzék ama sok útról, melyeket ő a falon nyitott. Félelem töltötte el a földkerekséget Innen délnek fordult ismét, egész Lyonig feldúlta a vidéket, majd a Rhone mentén haladt tovább, seregét pedig három részre osztotta. Az egyiket a nagy hatalmú Miramammona szultán ellen küldte, aki már a hír hallatán átkelt a tengeren és Marokkóban keresett menedéket. Ennek utána Attila királyt váratlanul megtámadta Aetius római patrícius tíz nyugati királlyal. […] a két sereg hajnaltól éjszakáig csatázott a mezőn, mit Bevindének mondanak. A két sereg közt csak oly aprócska folyó kanyargott, hogy a víz még a beléhajított hajszálát is csak alig sodorhatta tovább; miután azonban ott megütköztek, emberek és állatok véréből oly óriási áradás támadt, hogy magával ragadta a szekeret kocsisával együtt, elsodort fegyvereseket, s a rohanó áradat nagy öldöklést művelt mindkét seregben. A régiek nem emlékeznek e világon még egy olyan rettentő és nagy csatára, melyet egy napon és egy helyen vívtak, mint az a csata, mely a nyugati királyok és Attila közt folyt le a catalaunumi mezőn. A gótok nagy királya, Athalarik hősi halála után a nyugati sereg futásnak eredt. Ama naptól a hunok és Attila király szíve elbizakodott, a föld kerekségét félelem töltötte el, és ennek hallatára számos ország adóval és ajándékkal szolgált neki. Hispánia és Buda vára A korábban messzi délre küldött seregnek, nyilván vissza kellett volna érkeznie Attila támogatására, de nem sikerült. Miután a harcosok – 65 ezren voltak – lekésték a csatát, nem mertek a király szeme elé kerülni, inkább Katalóniában maradtak Attila haláláig. Maguk közül kapitányokat választottak, “ezeket a maguk nyelvén spánoknak nevezték, róluk kapta nevét azután egész Ispánia”. A többiek ezalatt a mai Franciaország nagyvárosait dúlták, égették, majd Flandriát és Kölnt vették célba. Állítólag itt gyilkolták meg “Szent Orsolyát, a brit király leányát tizenegyezer szűzzel”. Attila király sereget küldött a dánok, normannok, frízek, litvánok és ruténok ellen, akiket mind legyőzve szolgálatába hajtott. Végezetül hazatért, és mint kiderült, épp itt volt az ideje: […] bement a pannóniai Sicambria városába, ahol is saját kezével ölte meg öccsét, Budát, és tetemét a Dunába vetette; mert amíg Attila a nyugati tájakon időzött, öccse az uralkodásban áthágta a kiszabott határokat, ugyanis Sicambriát a maga nevéről neveztette el Budavárának. És ámbár Attila király a hunoknak és a többi népeknek megtiltotta, hogy azt a várost Budavárának nevezzék, hanem Attila fővárosának neveztette. A germánok így is tettek, és a maguk nyelvén Eccylburgnak, azaz Attila fővárosának nevezték, ám a magyarok (hunok) tettek a tiltásra: akkor is és ma is Óbudának hívják azt a várost. Attila ettől kezdve öt évig “megült” fővárosában, és hogy birodalmát biztonságban tudja, őrszemeket küldött minden égtáj felé. Mindenki csak olyan távolságra ment, hogy a másik kiáltását még meghallja, így kígyózott a korabeli jeladó Budától Kölnig, Litvániáig, a Don partjáig és a dalmáciai zára városáig. “[…] kiáltásukból és jeladásukból megtudhatta a világ négy tája, mit csinál Attila, minő hadakozással foglalkozik”.
