Az I. világháború kitörésekor még ordas sértésnek számított, ha valakit a legkalapnélkülibb nőnek neveztek, mivel egy tisztes úrinő számára a kalap viselete szinte fontosabb volt, mint a bugyié. Hogyan változtatta meg a háború – és a vele a nemi szerepek kényszerű átrendeződése – a divatot? Erről beszélgetett a Politikatörténeti Intézet A múzsákat lelövik, ugye? című hatrészes I. világháborús kulturális beszélgetéssorozatában Prosinger Lívia két vendégével, F. Dózsa Katalin divattörténésszel és Saly Noémi irodalomtörténésszel. Rövidebb, kényelmesebb, gyakorlatiasabb A női divatról van szó, a férfiakra ebből a szempontból vajmi kevés hatással volt a háború. 1914-ben lényegében ugyanúgy öltöztek, mint 1904-ben vagy 1924-ben. Egy férfi 3-4 egyszerű szabású jó öltönnyel évekig elboldogult – a divatozás legfeljebb a fiatalok és arisztokraták hóbortja volt. Feltűnő, a női szíveket megdobogtató viselet legfeljebb a huszárok – a világháborús hadviselésre alkalmatlannak bizonyuló – zsinóros, kék ruhája volt az elmaradhatatlan piros atillával. A női divat viszont a háború idején is megőrizte változékonyságát, és nemcsak azt: Párizs, a központi hatalmak felé immár svájci közvetítéssel – megmaradt a divat fővárosa, a budapesti divatszalonok továbbra is beszerezték a legújabb párizsi modelleket. Az egyik tendencia, hogy a 19. század rendkívül kényelmetlen ruhái – a krinolin, a turnűr – rövidültek. Igaz ebben már a feminizmus század eleji jelentkezésével párhuzamosan elindult a divat – lomha léptekkel – a kényelem felé. A magas nyakú blúzok kihajtott nyakúvá váltak, a szoknya bővebb lett és némileg rövidebb: a boka látványa ekkor már nem hajtotta túl a férfiak szexuális fantáziáit sem. Ám a nagy háború idején munkába álló nőnek már a munkavégzésre szabott, egyszerűbb, a férfiöltönyhöz és egyenruhákhoz jobban hasonlító ruhák kellettek. A dolgozó nő a középosztályra porciózott napi rutin illemszabályait sem tudta követni: a ház körüli teendőkre tartott „mosóruha” és az egyes és kettes számú (a délre és a délutáni vizitekre való) „látogatóruha” gondos váltogatása már nem volt megoldató. Nők nadrágban Két sajátos ruhatípust a háború tett a kereslet-kínálat pályájára, és ezzel a divatlapok részévé. A háború elején valóságos divatja lett az ápolóruháknak, miután előkelő hölgyek százai jelentkeztek önkéntes ápolónak. Mivel ez kemény fizikai munkát követelt meg, egyszerű, egyenruhaszerű viseletet kellett a külcsínnel ötvözni. Itt már az is előfordulhatott, hogy a nők nadrágba bújjanak, legfeljebb egy fedőszoknyával is eltakarták azt. A másik „háborús” ruhatípus a gyászruha volt – hiszen alig akadt nő, akinek a családjában ne lett volna áldozata a háborúnak. Igazság szerint a békebeli gyászillem alapján szinten mindenki feketében kellett volna járjon, hiszen még a másod-unokatestvér halála után is egyhavi gyászidőszak dukált. Az öltözködést is kényszerhelyzetekbe terelte az anyaghiány, elsősorban a gyapjú és a bőr vált elérhetetlenné. A gyapjút a papírszövet pótolta, bár a papírruhákban nem volt ajánlatos esőre menni. A bőr cipőtalpat pedig fával helyettesítették. Ám a régi finom anyagok, a selyem, a bársony is nehezen volt elérhető – igaz, a pesti korzóélet is jóval szegényesebbé vált a békebelinél. A szükségből erényt kovácsolt a Fényűzés Elleni Liga, amely divatbemutatókat is rendezett az olcsó, anyagtakarékos öltözködést segítendő. Tabuk dőltek meg Összességében az I. világháború jelentős áttörést hozott, nagyon komoly korlátok törtek át a rendkívüli viszonyok közepette, amiben nem pont a ruházkodás volt a legjelentősebb. Korábban a házasságon kívüli szexualitás a nő számára a legnagyobb tabuk közé tartozott, hiszen tisztességes nő kalap vagy kíséret nélkül még az utcán sem mutatkozhatott. Ha egy bálon egy ifjú hölgyet kétszer is felkért valaki, az kvázi már lánykérésre engedett következtetni. Ám a „ki tudja, találkozunk-e még valaha” pillanatai sok mindent más megvilágításba helyeztek. Sőt a hadba vonult férfiak családja inkább befogadó volt (az esetleges így fogant gyermekekkel szemben is), semmint megvető. A nagy háború után pedig a nőkkel már nehéz volt elfogadtatni a korábbi – öltözködési, illembeli, szórakozásbeli – kötöttségeket.
