2016 ősze nem az első és nem az utolsó, de rendkívül jelentős mérföldköve az angol labdarúgás legújabb rivalizálásának. A Leicester City felemelkedése a Premier League-győzelemig a foci makulátlan csodája volt, de az AFC Wimbledon, A Szurkolók Klubja annál is több: egy lebilincselő sztori jó és gonosz küzdelméről, reményről és hitről. Egy kijózanító lecke a közösség és a szeretet erejéről, a futball valódi értékéről, amit egyre inkább elhomályosít a profit és a siker utáni hajsza. Történetünk 2002 nyarán kezdődött. Azaz mégsem, 113 évvel korábban. 1889-ben alapították London délnyugati részén a Wimbledon Football Clubot. Az egyesület létezésének túlnyomó részét a profi ligákon kívül, sokadosztályokban töltötte. Az 1970-es és 1980-as évek ugrásszerűen hozták el az aranykort, a klub 86-ra feljutott az élvonalba, 88-ban pedig megnyerte az FA-kupát, igazi esélytelenként, a bajnok Liverpoolt győzve le a fináléban. Senkikből hősök: a Crazy Gang az FA-kupa történetének egyik legnagyobb meglepetését okozta a Wembleyben Forrás: fifa.com Akkoriban kapta a csapat a „Crazy Gang” becenevet, mert tele volt kőkemény és kíméletlen játékosokkal, akik azt is pontosan tudták, hogyan érezzék jól magukat a pályán kívül. Az akkori csapat tagja volt többek között a később színészként is szép karriert befutó Vinnie Jones. Vinnie Jones a vásznon is a nyers stílust képviselte Forrás: ESPN Az első viharfelhők 1991-ben jelentek meg, miután egy új szabály (Taylor Report) minden élvonalbeli klubnak olyan stadiont rendelt el, amelyben nincsenek álló-, kizárólag ülőhelyek. A Wimbledon kénytelen volt elhagyni falusi stadionhoz hasonlító otthonát, a Plough Lane-t, és vendégségben játszotta hazai mérkőzéseit a Crystal Palace-hoz tartozó Selhurst Parkban. Eközben az új stadion projektje haldoklott, a rossz anyagi helyzettel küzdő klub egy rémisztő spirálba keveredett, 2000-ben a Premier League-ből is kiesett. A tulajdonosok a gazdaságosabb működés reményében egy új otthon és egy új (értsd: nagyobb) szurkolói bázis után néztek. Plough Lane, 1985 körül. Az ingatlant a 2000-es években eladták, azóta ledózerolták Forrás: metro.co.uk Egy klub halála A Wimbledon FC szimpatizánsai már a költözés gondolatától is undorodtak. Tiltakoztak, tüntettek, bojkottálták a meccseket, de végül tehetetlenek voltak. A stadion körüli évtizedes huzavona odáig fajult, hogy a Wimbledon FC norvég tulajdonosai 2002-ben bejelentették, elköltöztetik a klubot 90 km-rel északkeletre, Milton Keynesbe. Az angol Labdarúgó-szövetség (FA) eseti végrehajtó bizottsága kimondta, nem szolgálja a futball széles körű érdekeit, hogy egy új klub, mondjuk Wimbledon Town létrejöjjön”. Engedélyezték a költözést, a szurkolók szemében a Wimbledon FC meghalt. Az üzleti érdekek megfosztottak egy közösséget kedvenc klubjától, emlékeitől, hagyományaitól. Képtelenek voltak beletörődni a történtekbe Forrás: afcwimbledonfc.blogspot.com 2004-ben már át is nevezték az angol futball történetének első franchise-klubját, megváltoztatták a címert és a klubszíneket, azóta Milton Keynes Dons FC néven fut. (Utálói csak FFC-nek, azaz Franchise FC-nek nevezik az MK Donst.) Kinek jó ez? Az amerikai sportok világában tökéletesen működik a franchise-rendszer. Egy tulajdonosi kör rendelkezik egy klubbal (egy márkanévvel, pl. Lakers vagy Raiders), és szabadon költöztetheti egyik helyről a másikra, oda, ahol anyagilag jobban megéri a működés. Európában viszont egy klub szorosan kötődik egy városhoz, egy kerülethez, egy közösséghez. Ha onnan kiszakítják, létezése értelmét veszti. Az identitásvesztés persze az angol fociban sem idegen jelenség, elég megnézni a leghíresebb klubokat. Milliárdos arab (Manchester City), amerikai (Manchester United) és orosz (Chelsea) üzletemberek játékszere lett az angol foci krémje, akiknek sokkal fontosabb saját céljaik érvényesítése, a profit termelése, mint a helyi szurkolók akarata, öröme és boldogsága. Azoké, akik sok esetben az életüket adták a klubért. De miért volt jó üzlet a költözés? Milton Keynes egy kétszázezres város, de nem volt számottevő futballcsapata. Egy megaberuházás keretében felhúztak egy épületkomplexumot, amelynek a plázák, szállodák és egyéb finomságok mellett egy gazdátlan stadion is a része volt. Már csak egy futballklub kellett hozzá. Akár alapíthattak volna egy újat, és elindíthatták volna a futballpiramis legalsó szintjéről, de az sok évbe és kemény munkába került volna, így egyszerűbb volt egy gazdasági értelemben haldokló klubot átköltöztetni, és elindulni a harmadik osztályból. De ezzel a kegyetlen tervvel rengeteg szurkolót hagytak cserben, és fosztottak meg élete értelmétől. Egy klub újjászületése „Az éjszaka napfelkelte előtt a legsötétebb” – mondta rendkívül bölcsen Harvey Dent A sötét lovag című klasszikus képregényfilmben. Szavai olykor az életben is bizonyítást nyernek. A költözés okozta káosz és bizonytalanság közepén a néhai Wimbledon FC magára hagyott híveinek szövetsége, a Dons Trust gondolt egy merészet, és 2002 nyarán alapított egy saját klubot, az AFC Wimbledont. (AFC = A Fans' Club, azaz A Szurkolók Klubja. Ez nem a hivatalos magyarázata a rövidítésnek, feltehetőleg csak utólag keletkezett.) A klub működésének alapfeltétele az első naptól máig érvényes: a klub tulajdonjogának 75 százaléka a szurkolók (a Dons Trust egyesület) birtokában van, minden a klub életét érintő jelentős kérdésben a szurkolók döntenek. Persze minden kezdet nehéz, ez különösen az volt. Az alapítók hétköznapi emberek voltak, többségében 30-as, 40-es, 50-es, sörpocakos, családos futballkedvelők, akik hétfőtől péntekig átlagos munkahelyen dolgoztak, de a szabadidejüket hajlandóak voltak feláldozni imádott klubjuk feltámasztásáért. A gondok ott kezdődtek, hogy nem igazán tudták, hogyan kell vezetni, irányítani egy futballklubot. Nem volt semmijük. Se csapatuk, se edzőjük, se mezük, se címerük, se szponzoruk, se pályájuk. Se FA-kupájuk, amelyet 14 évvel korábban megnyertek Anglia akkori legjobb csapata, a Liverpool ellen. Elköltözött az is Milton Keynesbe. De fantasztikus dolgok történhetnek, ha hasonló érdeklődésű emberek csoportja összefog egy közös cél érdekében. Két héttel később az AFC Wimbledon már játékosokat toborzott. Az első próbajátékot a Wimbledon Common közparkban tartották, 230-an jelentkeztek. Újabb hetek teltek el, és már volt bérelt pályájuk (a Kingsmeadow), találtak szponzort (a Football Managert gyártó Sports Interactive egyébként a mai napig az) és lejátszották első felkészülési mérkőzésüket: 4567 néző előtt 4–0-ra kikaptak a Sutton Unitedtól, a szurkolók ennek ellenére a lefújás után a pályára rohanva ünnepeltek. Mert újra volt csapatuk. Az AFC Wimbledon az angol futballpiramis legalsó bugyrában, a kilencedik osztályban (öt szinttel a négy profi ligát magába foglaló Football League alatt) kezdte meg szereplését a 2002–2003-as szezonban. Meg kell hagyni, nem ment rosszul a csapatnak: 2003 februárja és 2004 decembere között 78 bajnoki mérkőzést vívott meg veretlenül, ez azóta rekord a brit labdarúgásban. Önkéntesek, önkéntesek mindenhol Amikor az AFC Wimbledonról azt mondják, hogy egy családias klub, az nem valami elcsépelt közhely a márkaerősítés jegyében. Valóban így van. A klub működését a kezdetektől napjainkig teljesen behálózzák az önkéntesek, akik önzetlenül felajánlják segítségüket, idejüket és munkájukat, mert törődnek a klubbal, és azt szeretnék, hogy sikeres legyen. Ebben rejlik az AFC Wimbledon hatalmas ereje. Önkéntesek szedik a szemetet a lelátón és a parkolóban a mérkőzések után, önkéntesek oldják meg a biztonsági szolgálatot a mérkőzések alatt, önkéntesek lapátolják le a havat a pályáról, önkéntesek szedik a jegyeket a belépésnél, akik így lemaradnak a mérkőzések első feléről, de a klub hivatalos rádiója is teljesen önkéntes alapon üzemel. Egy 71 éves drukker, Ben Thumwood nyírja a füvet a parkolóban Forrás: az AFC Wimbledon hivatalos oldala Az önkéntesek áldozatkészsége mutatja, mennyi embernek jelent nagyon sokat az AFC Wimbledon létezése. Egy közparkból a profi ligába A közösség szép csendben tette a dolgát, lépkedtek felfelé, 2011 májusában, 9 évvel a klub megalapítása után az AFC Wimbledon bejutott az ötödosztályú bajnokság rájátszásának döntőjébe. Az ellenfél a Luton Town volt, a helyszín a Manchester City stadionja, a nézőszám meghaladta a 18 ezret. A rendes játékidő és a hosszabbítás 0–0-s döntetlennel ért véget, tizenegyespárbaj következett. Az utolsó, mindent eldöntő tizenegyest a csapatkapitány Danny Kedwell értékesítette, ezzel belőtte az AFC Wimbledont a legalsó profi ligába, a League Two-ba. Értékesítette? Kíméletlenül bebombázta, a stadion kék-sárga fele őrjöngött és összeborult örömében. A tündérmese beteljesült!” – üvöltötte a kommentátor a mindent eldöntő rúgás után. A kilenc éve még egy közparkban toborzó wimbledoniak visszaszerezték a helyüket a profik között, amelyet 2002-ben elvettek tőlük. (Azért a Milton Keynes Donst sem velejéig gonosz emberek irányították, 2006-ban megszületett az egyezség arról, hogy az 1988-ban a Wimbledon FC által elhódított FA-kupa-győzelem visszakerüljön a jogos utódhoz, az AFC Wimbledonhoz.) Gerrardék ellen, az MK Dons fölött A klub öt szezont töltött a negyedosztályban (League Two). Az első évek nem mentek könnyen, a 2012–2013-as szezonban az utolsó napon kellett kiharcolni a bennmaradást. Sikerült, a Fleetwood Town 2–1-es legyőzésével. Ebben a szezonban találkozott először az AFC Wimbledon a (gyűlölt) riválissal, az MK Donsszal. Az FA-kupa második fordulójában 2–1-es vereség lett a vége. A 2014–2015-ös szezonban kétszer is összefutottak a csapatok. Augusztusban a Milton Keynes nyert 3–1-re, októberben azonban az AFC győzött 3–2-re, idegenben. (A mérkőzést az AFC rádiósai úgy közvetítették a hallgatóknak, hogy kilencven perc alatt egyszer sem ejtették ki a Milton Keynes Dons és a stadionjuk nevét sem, a hazai drukkereket pedig mindvégig vásárlóknak hívták. Ez jól mutatja, hogy a wimbledoniak többsége nem gyűlöli az MK Donst, hanem egyszerűen nem ismeri el a létezését.) 2015 januárjában is emlékezetes meccs következett, az FA-kupa 3. fordulójában a Liverpool volt az ellenfél, Steven Gerrard két góljának köszönhetően a PL-óriás jutott tovább. Adebayo Akinfenwa, az AFC Wimbledon leghíresebb és a világ legerősebb futballistája a Liverpool elleni FA-kupa-mérkőzésen Forrás: AFP/Adrian Dennis A bajnokságban viszont nem ment a csapatnak. Mivel a szurkolók, nem pedig egy tehetős befektető áll a klub mögött, még a negyedosztályú klubok szintjén is alacsony költségvetéssel dolgoztak. A korábbi Wimbledon FC-játékosból lett menedzser, Neal Ardley vezetésével a 2015–2016-os szezon viszont meghozta az áttörést. Az AFC Wimbledon a szezon utolsó tíz fordulójában hétszer nyert, így pont elcsípte a még rájátszást érő hetedik helyet. Az elődöntőben az Accrington Stanley-t búcsúztatta 3–2-es összesítéssel, jöhetett a playoff-döntő a Plymouth Argyle ellen. A Wombles (vagyis a wimbledoni csapat) 57 ezer néző előtt 2–0-ra nyert a Wembley-ben, így feljutott a League One-ba. Abba az osztályba, amelyben a Milton Keynes Dons is szerepel (fennállása óta szinte minden szezonban), mindössze 14 évvel azután, hogy a Wimbledon FC-ből két utódklub lett. Így jutottunk el 2016 őszéhez, amikor az AFC Wimbledon története során először megelőzte az MK Donst az angol futballpiramisban, azaz a szurkolók semmiből, amatőr státuszból, két kézzel felépített klubja már jobb helyen áll a League One tabelláján, mint az elköltöztetett franchise. Az első előzés óta a különbség csak nőtt, az első egymás elleni bajnoki mérkőzést december 10-én játsszák Milton Keynesben, Londonban pedig márciusban találkoznak. A League One tabellája a 15. fordulót követően Forrás: League One, hivatalos oldal A legszebb sztori a sport történetében Eközben a pályán kívül is remek dolgok történtek az AFC Wimbledonnal. John Green amerikai író és népszerű YouTube-sztár (akit a Time magazin 2014-ben a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választott) a semmiből felemelte a telefont, és beszállt szponzornak, a 175 ezer feliratkozót számláló YouTube-csatornájának teljes reklámbevételét felajánlotta a klubnak. Azóta mezszponzor is lett, a stadion egyik kapu mögötti részét el is nevezték John Green-lelátónak. De itt nem állt meg, megvette az AFC Wimbledon 2002 óta íródó történetének megfilmesítési jogait, így hamarosan a mozikban is megismerkedhetünk – ahogyan ő fogalmaz – a sport történetének legnagyszerűbb sztorijával”. Hazatérés A wimbledoni szurkolók nagy vágya: vissza a Plough Lane-re Forrás: standard.co.uk Talán ennél is jobban lázba hozza az AFC Wimbledon híveit, hogy London polgármestere zöld utat adott a fejlesztési tervekre, így 2019-re elkészülhet a klub új stadionja, pár száz méterre a régi, legendás otthontól, a Plough Lane-től. Az új létesítményt 11 ezer fő befogadására tervezik, valamint további 6 ezer férőhellyel bővíthető lenne. A wimbledoni focicsapat visszatérhet régi otthona közelébe, a Plough Lane-re Forrás: BBC Összegezve az elmúlt 14 év történéseit, elbűvölő, amit az AFC Wimbledon mögött álló közösség 2002 óta felépített. Hirtelen kihúztak a lábuk alól egy 113 éves klubot, a tulajdonosok és az FA sem törődött azzal, ami számukra a legfontosabb volt. Az egyesülettel, a csapattal és annak történelmével, amely – szerepeljen bármilyen szinten is – összekovácsolta, összetartotta őket. Ez egyik napról a másikra megszűnt, mert valakinek, akit a vagyonán kívül semmi nem kötött a klubhoz, nem érte meg anyagilag a folytatás. Feltámadtak Forrás: AFP/Adrian Dennis Az AFC Wimbledon felfelé ívelő és a Milton Keynes Dons másfél évtizede stagnáló története egy remek példa arra, hogy a futballban nem a pénz az egyetlen és kizárólagos út a sikerhez. Elsősorban egy közösségre van szükség, amely egy csapat mögött áll. Ha az összetartás, az elszántság és a kitartás elég erős, idővel a sikerek is jönnek majd. Igaz, (sok) pénz nélkül több türelemre, áldozatra és szenvedésre van szükség. De megéri. (A cikk létrejöttében segítségünkre volt Adrian Courage, a Dons Trust alapító tagja és az AFC Wimbledon magyar szurkolói csoportjának elnöke.) Let's block ads! (Why?) Forrás...
