A tizenhetedik kerületben nőttem fel, Rákosmentén. Nem voltam soha túl távol a belvárostól, mégis egy örökkévalóságnak tűnt bejárni a gimibe, aztán a főiskolára. Végül egy határozott döntést követően húsz évesen fogtam minden pénzem, meglévő egzisztenciám és beköltöztem Pestre. Családommal a kialakult helyzet miatt felbukkanó viharokat hamar rendeztük és megkezdtem belvárosi működésem. Félelmetes volt, ismeretlen és nagyon magányos voltam. Majd eltelt fél év, aztán egy, és többé nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha hazaköltözzek. Mégis, néha jó visszatérni a szülői házba, emlékeztetni magam, miért is mentem el. Persze, Rákosmente-Budapest belváros nem egyenlő egy Írország-USA távolsággal, mégis, a Brooklyn erről az életérzésről szól, csak Saoirse Ronan jobban néz ki, mint én. Manapság, amikor a bevándorlás/kivándorlás amúgy is népszerű közéleti téma világszerte, valahol érthető, hogy Oscar-díjra jelölnek egy olyan filmet, mint a Brooklyn, amely aktuális és fontos egzisztenciális kérdéseket feszeget a felnőtté váló fiatalokról, hitelesen mutatja be egy lány viszonyát a férfiakhoz, és szép korképet fest a növekvő New Yorkról az ötvenes években. Eilis (Saoirse Ronan) Írországban él anyjával és nővérével, de mint minden fiatal, a maga szerény módján szeretne kitörni a szürke hétköznapokból. Nem vágyik sokra, csak szeretne egy nem olyan zsarnokoskodó főnököt, mint amilyen jelenleg megadatott neki, szeretne szerelmes lenni, és egyáltalán szeretne nem ott megöregedni. Fogja a spórolt pénzét, és elutazik az USA-ba, hogy szerencsét próbáljon. Szenved a honvágytól és a magánytól, de szerencsére új barátai, munkaadója és egy lelkész átsegítik ezen az időszakon, nem beszélve Tonyról, az olasz vízvezeték-szerelőről, akibe beleszeret. Mikor egy váratlan tragédia miatt egy év után hazatér, már ízig-vérig felnőtt nőként, újra hatalmába keríti a honvágy és egy új szerelem. A Brooklyn legerősebb tulajdonsága maga Saoirse Ronan. Korábban kizárólag mellékszerepekben tűnt fel, jelen filmje az első “nagy” alakítása. A trailert látva félő volt, hogy a kivándorlás, szerelem és nőiesség szentháromságában kapunk egy közepesen jól működő drámát, amiben Saoirse kisasszony néha szomorúan néz. Az általa megformált karakteren keresztül viszont hitelesen nyerünk betekintést egy új életbe, együtt éljük meg mindazon eseményeket, melyeket a főhősünk is. Játéka és a forgatókönyv mindig ott egészítik ki egymást, ahol valamelyik icipicit megbicsaklik, így összességében egy egységes darabot kapunk. A film első fele, melyben Eilis az USA-ba érkezik és adaptálódik új környezetéhez, sodró lendületű, feszes része a filmnek, úgy, hogy valamivel hosszabb, mint egy óra. Ez főleg annak köszönhető, amit fentebb is írtam, hogy a néző nagyon könnyen bevonódik Eilis életébe. A film második fele – mikor Eilis visszatér szülővárosába – újra lelassul. Ez magyarázható dramaturgiai fogásként is, a nézőnek is át kell éreznie azt a kényelmetlenséget és kettősséget, amit Eilis érez hazatérésekor. A kétfelvonásos forgatókönyvek nehézsége éppen abban van, hogy ha a film első fele behúzza a nézőt egy hangulatba, félő, hogy nehezen viszi magával a következőbe. A Brooklyn is ezen a ponton veszít erősségéből, mégis szükségszerű ez az epizód. Fontos, hiszen Eilis ekkor döbben rá, élete során másodszor, hogy miért is hagyta ott egykori szülővárosát, miért vágyott egy másik életre: egyszerűen nem tudna kiteljesedni, de lássuk be, ehhez nem feltétlenül szükségszerű az USA-ba utazni. A harmincas évektől viszont “divat” volt, hogy a katolikus írek nagy számban kezdtek új életet az Újvilágban. Ebből egyébként keveset kapunk, pedig a házban, ahol Eilis lakik, rajta kívül is mindenki ír, lelkésze pedig hivatásszerűen foglalkozik a migránsokkal, Eilis történetén keresztül mégsem ismerjük meg ezt a világot, a filmnek nem is célja bemutatni, fontosabb, hogy a főszereplő személyes történetére koncentráljunk. Egy keretes szerkezetnek köszönhetően persze tessék-lássék módon párhuzamba állítja a forgatókönyv Eilis és egy másik Írországból érkező fiatal életét, mintegy bizonyítva ezzel azt, hogy nem ez az egyetlen ilyen történet. Oké, de ez a történet miért lenne érdekesebb, mint bármelyik másik? Hiába mutatják be személyesként, ha egy random ír bevándorlóról is szólhatna. Vagy rólam. Összességében a Brooklyn egy szép, egységes történet, nem mellékesen rengeteg humorral az elvágyódásról és a honnan jöttünk, hová tartunk kérdések felkutatásával. Mégis hiányérzet marad a nézőben, mert az érzi, mehetne a forgatókönyv mélyebbre, pedig nehezen mondanám rá, hogy csak a felszínt kapargatja. Talán ez annak is köszönhető, hogy nem állít többet annál, minthogy elkezdeni egy életet egy idegen országban nehéz. És, hogy miért jelölhették mégis Oscarra azon kívül, hogy korrekt darab? Mert az egyik végső nagy tanulság, hogy Amerika jó hely. Ez pedig, köszönjük, de ennél némiképp bonyolultabb. Brooklyn 2015, amerikai dráma, 111 perc 7/10
