Idegméreggel akarták elhozni az apokalipszist Humánus fegyver, amely kíméletesen oltja ki az ellenség életét – vélte a 19. század végén a vegyi fegyverek egyik pártfogója. Az első világháború bebizonyította, hogy ez a kijelentés nem is állhatna távolabb a valóságtól. A vegyi hadviselés fizikailag is pusztító, leginkább azonban pszichológiailag hat, ezért csak idő kérdése volt, hogy a különböző terrorszervezetek felfedezzék maguk Nem túlzás azt mondani, hogy a gépfegyverekkel és robbanóeszközökkel végrehajtott párizsi terrortámadás elültette a félelem magvait Európában. Tovább fokozza a feszültséget, hogy a francia kormányfő, Manuel Valls szerint nem lehet kizárni a vegyi és biológiai támadások lehetőségét sem, bár utólag hozzátették, semmilyen információ nincs arról, hogy ilyen jellegű támadásra készülnek kontinensünkön a terroristák. A vegyi fegyverek használata nem új dolog, idáig azonban kizárólag a harctéren alkalmazták őket. Ugyan a leghírhedtebb terrorszervezetek régóta vágynak ilyen jellegű gyilkoló eszközökre, egyelőre nem sikerült előállítaniuk, és a vegyi fegyveres merényletek is rendszerint kudarcba fulladtak – egyetlen esetet leszámítva. Megemlékezés a párizsi terrortámadás áldozatairól A vegyi fegyver mint emberséges gyilkoló eszköz A vegyi hadviselés története egészen a történelem előtti időkre nyúlik vissza, már a késő kőkorszaki vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek is előszeretettel mártogatták fegyvereiket állatok és növények mérgező testnedveibe, váladékaiba. Az első – feljegyzések által is megerősített – gáztámadást az ókori görögök követték el az i. e. 5. században a peloponnészoszi háború idején. Az Athént ostromló spártai seregek a várost védő falak tövében fa és kén keverékéből gyújtottak tüzet, azt remélve, hogy a mérgező füst majd megadásra készteti a települést védő katonákat. A modernebb harci gázokra azonban egészen a kémia tudományának fellendülését hozó 19. századig várni kellett. A megfelelő tudás birtokában 1854-ben Lyon Playfair, az akkori brit kormány tudományos testületének titkára (nem mellesleg vegyész) javasolta Szevasztopol ostrománál a cianiddal töltött tüzérségi lőszer bevetését. Lyon Playfair Forrás: Wikimedia Commons Az ötletet a katonai vezetők végül elvetették. Playfair felháborodott a döntésen, nem értette, hogy a különböző durva hadviselési módszerek mellett miért nem tartják elfogadhatónak az általa „humánusnak” titulált „harci pára” bevetését. Érvelését később sokan arra használták, hogy a vegyi hadviselés létjogosultságát alátámasszák. Az általános aggodalom egyre csak növekedett a „forradalminak” tartott harcmodorral kapcsolatban, ezért a nagyhatalmak úgy határoztak, hogy 1899-ben (tehát még a vegyi fegyverek színre lépése előtt) egy javaslatban tiltják meg a mérges gázokkal töltött lövedékek bevetését. Bár az Egyesült Államok ellene szavazott, a javaslatot végül mégis elfogadták. Befuccsolt próbálkozás Az első világháború mindent felülírt. A nagyhatalmak a konfliktus gyors rendezésére számítottak, de az események más fordulatot vettek, és hamarosan mindenki az újfajta harci gázokkal kísérletezgetett. Az egyik korai példa erre a halogének közé tartozó bróm (harci gáznak szerves brómvegyületként, benzil-bromidként alkalmazták). Akárcsak a többi halogén esetében, az elemi brómnál is hét elektron helyezkedik el a legkülső héjon. A telített állapot eléréséhez viszont nagyon kellene számára még egy elektron, amit harci gázként az orrnyálkahártyát és a szemet felépítő sejtektől szeretne megszerezni, roncsolva az érzékszerveket. Az egész fegyver tehát elméletileg úgy működne, mint egy „szupererős” könnygáz. Gyalogosok masíroznak át a gázfelhőn az első világháborúban Forrás: Wikimedia Commons Akármennyire is hangzik mindez papíron meggyőzőnek, azért vannak problémák. Amikor a háború alatt a németek brómot akartak bevetni az oroszok ellen, csúfos kudarcot vallottak: a dermesztő hidegben a benzil-bromid egyszerűen képtelen volt elgőzölögni. Más esetben sem működött jól a fegyver: irritálta ugyan a katonák érzékszerveit, de nem bizonyult halálosnak, sőt egyes esetekben a harcosok nem is vették észre, hogy gáztámadás érte őket. „Lovas katona” után jött a „tank” A forradalmi változást egy német kémikus idézte elő. Fritz Haber arról vált ismertté, hogy elsőként hozott létre sikerrel mesterségesen a levegő nitrogénjéből ammóniát. A műtrágyagyártást lehetővé tévő ammóniaszintézisért az első világháború után meg is kapta a kémiai Nobel-díjat. Fritz Haber (1868–1934) Forrás: AFP/Roger Viollet Pont az emberek millióinak életét megkönnyítő felfedezés miatt hat megdöbbentően Haber világháborúban játszott szerepe. Kémiai tudását a németek szolgálatába állította, és minden addiginál halálosabb harci gázokat fejlesztett ki. Az általa irányított kutatócsoportot honfitársai a hátborzongató „fertőtlenítő osztag” névvel illették. Haber elfordult a brómtól, helyette a klórra összpontosított. A klór pontosan a bróm felett helyezkedik el a periódusos rendszerben, és sokkal agresszívabban támadja a sejteket az elektronokért. Amennyiben fegyverként akarjuk jellemezni, az alábbi hasonlat a legszemléltetőbb: ha a bróm egy lóháton ülő katona, akkor a klór maga a páncélozott tank. Haber szentül meg volt győződve arról, hogy a klórgáz eldönti a háború kimenetelét. Olyannyira, hogy az említett vegyi fegyver első bevetését is ő maga koordinálta a nyugat-belgiumi Ypernnél 1915. április 22-én. Amint a szélirány a németek számára kedvezővé vált, megindult a gáztámadás – speciálisan képzett alakulatok 5730 tartálynyi klórgázt engedtek a csatatérre. Tizenöt méter magas és több mint hat kilométer hosszú, zöldes színű felhő borította be az antant állásait. Gáztámadás az első világháborúban Ami ezután jött, az maga a horror
