Ingmar Bergman

Ingmar Bergman

​

(Uppsala, 1918. július 14. – Fårö, 2007. július 30.)
svéd filmrendező, a modern filmművészet egyik legnagyobb hatású egyénisége volt.




Lutheránus lelkész gyermekeként született. 10 évesen bábszínházi előadásokat rendezett. 19 évesen elhagyta a szülői házat, és színházrendezőnek állt. 1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színház rendezőjének. Filmes munkái mellett is folyamatosan rendezett vidéki színházakban. „A színház olyan, mint egy megértő feleség – míg a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt.”
Maga is írt színdarabokat, és filmjei forgatókönyveit is önállóan jegyezte. Az 1944-es Őrület című forgatókönyvében egy fiatal ember győzedelmeskedik egy szadista tanár felett. A fiatalembereket elnyomó rosszindulatú apafigura végig megjelenik korai munkáiban. A gyakran erőltetett kezdeti próbálkozások erőteljes egyéni képzelőerőről adnak tanúbizonyságot. Tizedik filmjénél Bergman rátalált saját hangjára. 1951-es Nyári közjáték című filmjében egy szerencsétlen sorsú szerelemnek lírai tájszemlélete megható. 1955-ös Egy nyári éj mosolya című filmjével szerzett nemzetközi hírnevet. A következő három filmje meghatározó lett Európa filmművészetére. A hetedik pecsét (1957), A nap vége (1957) és a Szűzforrás (1960) az egész európai filmművészet lényegét sűrítette magába.
Bergman szerette illuzionistának és szemfényvesztőnek nevezni önmagát. Lemondott a történelmi helyszínekről, lecsökkentette a stáb létszámát, a helyszíneket szűkítette. Létrehozta a magány filmtrilógiáját. A Tükör által homályosan (1961), Úrvacsora (1963) és a Csend (1963) szereplői magukat és egymást kínozzák, miközben olyan szellemi nyugalmat keresnek önmaguknak, amelyből hiányzik Isten.
Az 1966-os Persona új korszak kezdetét jelentette: elmerülést az emberi kapcsolatok világában, a premier plánok középpontba helyezését. Az 1972-es Suttogások és sikolyokban két nő kölcsönös megkínzatásának tanulmányát jelenítette meg.
Az 1970-es években filmes pályája leszállóágba került. Elhagyta otthonát és állandó szereplőit. Az 1982-es Fanny és Alexander szövevényes családi történet. E film után bejelentette visszavonulását a filmezéstől. Woody Allen szerint Bergman „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta”.
Leánya, Eva Bergman 1945-ben, fia – aki szintén rendező lett –, Daniel Bergman 1962-ben született. Édesapja Linn Ullmann írónőnek, aki Liv Ullmann színésznővel való kapcsolatából 1966-ban született.
Szakmai tökéletessége mellett filmjeinek problematikája, morális tépelődő attitűdje teszi művészetét egyedülállóan jelentőssé. Kedvelt témaválasztása a lélektani konfliktusok részletes ábrázolása. Munkája szakaszos fejlődésen ment keresztül negyven éven át. Bergman igen termékeny alkotó, filmjeiben vissza-visszatér bizonyos képi elemekhez, melyeket egyre pontosabban kidolgoz. Gyakorló színház- és operarendezőként is maradandót alkotott. Állandó operatőre a kétszeres Oscar-díjasSven Nykvist volt. Egyik legközelebbi munkatársa a magyar származású Katinka Faragó volt évtizedeken át.
Élete utolsó két évtizedére Bergman visszavonult a filmezéstől, csak 2003-ban tért vissza egy tv-film erejéig a Sarabande-dal. A nyolcvankilenc éves svéd rendező békében hunyt el otthonában a balti-tengeri Farö szigeten 2007. július 30-án, egy napon Michelangelo Antonioni olasz filmrendezővel. A halál közvetlen okát még nem állapították meg, tudatta a TT hírügynökséggel a rendező lánya, Eva Bergman.
​

Filmjei:
1945 Válság
1946 Eső mossa szerelmünket
1947 Hajó Indiába
1947 Zene a sötétben
1948 Kikötőváros
1948/49 Börtön
1949 Szomjúság
1949 A boldogság felé
1950 Ilyesmi itt nem fordulhat elő többé
1950 Nyári közjáték
1952 Várakozó asszonyok
1952 Egy nyár Mónikával
1953 Fűrészpor és ragyogás
1954 Szerelmi lecke
1955 Női álmok
1955 Egy nyáréjszaka mosolya
1956 A hetedik pecsét
1957 A nap vége
1957 Az élet küszöbén
1958 Arc / A varázsló
1959 Szűzforrás
1960 Az ördög szeme
1961 Tükör által homályosan - Trilógia 1.
1962 Úrvacsora - Trilógia 2.
1963 A csend - Trilógia 3.
1964 Valamennyi asszony / Beszéljünk most ezekről a nőkről
1966 Persona
1965/66 Daniel
1966 Farkasok órája - „második” Trilógia 1.
1967 Szégyen - „második” Trilógia 2.
1968 Rítus
1969 Szenvedély - „második” Trilógia 3.
1969 Dokumentumfilm a Farö-szigetről (dokumentumfilm)
1970 Érintés
1972 Suttogások és sikolyok
1973 Jelenetek egy házasságból (TV-film)
1974 Varázsfuvola
1975 Színről színre / Szemtől szemben / Szemben önmagunkkal (TV-film)
1977 Kígyótojás
1977 Egy kis éji zene
1978 A Bergman-akta (dokumentumfilm)
1978 Őszi szonáta
1980 Jelenetek a bábok életéből
1982 Fanny és Alexander
1983 Próba után (TV-film)
1987 Áldottak (TV-film)
1992 A legjobb szándékok (forgatókönyv)
1992 Vasárnapi gyerekek (forgatókönyv)
1996 Négyszemközti beszélgetések (dokumentumfilm)
1997 Bergman hangja (dokumentumfilm)
1997 Dúl-fúl és elnémul (TV-film)
2000 Trolösa
2001 Konfesszió
2003 Sarabande (TV-film)

A színészgárda:

„Meg tudnám ölni azt, aki valami rosszat mond a színészeimre.”

Bergman saját színészgárdát hozott létre olyan svéd színészekből, akik rendszeresen szerepeltek filmjeiben.
Max von Sydow, Bibi Andersson, Harriet Andersson, Erland Josephson, Indrid Thulin és Gunnat Björnstrand mind tagjai voltak e körnek, s mindegyikük legalább öt Bergman-alkotásban játszott.
Liv Ullmann, aki Bergman kilenc filmjében kapott szerepet, volt az utolsó, aki csatlakozott hozzájuk, s aki végül legközelebb került hozzá, mind művészileg, mind magánemberként.


Hatása:

Bergman könyörtelen igazságkereső, aki nem kímél senkit és semmit, legkevésbé önmagát. A lényeget kutatja mindenben, témái az emberi lét alapkérdéseit feszegetik.
Filmjeinek mondanivalója nem csupán a nézőket, az alkotókat is megérinti - többen ma is példaképüknek tartják, hiszen az élen járt azok között, akik felismerték, hogy a film nem csupán a szórakoztatás eszköze, hanem önálló művészet.