[TD="width: 50%, align: center"]La Fontaine( 1621 - 1695 ) [/TD] [TD="width: 50%, align: center"][/TD] Mindenki zseniális és kedélyes XIV. Lajos századában, kivéve XIV. Lajost, aki csak józaneszű és minden inkább, mint kedélyes. Ezzel szemben az irodalom tele van kedélyes emberekkel és kedéllyel, a művészet szintúgy: La Fontaine, a Le Nain család, Moliére, Le Nőtre stb. Az irodalomnak az a szerencséje, hogy a Nagy Király rosszul valósította meg szándékait. XIV. Lajos parancsuralma, Boileausegédletével, nem sikerült teljesen. Szerencsére La Fontaine, a király kegyének elvesztése és barátjának, Boileaunak mennydörgő haragja ellenére is megőrzi ebben a finomra gereblyézett században a régi francia költők (a fabliauktól a XIII. Lajos-kori »groteszkekig«) csapongó, kelekótya, csúfondáros szellemét. Azért La Fontaine is megpróbálja, hogy hozzáidomuljon a bölcsességhez, a rendhez, a szertartásossághoz. Nem »nehéz fiú«. Igaz, hogy ő csak a saját feje után megy, de mindig az utolsóként szólónak ad igazat. Minthogy azonban olyan sokan szólnak, végül is csak saját szeszélyére hallgat. Boileau őrjöngve fenyegetődzik, elfordul tőle, megharagszik. A Mesék túlélik az Ars Poeticát. A Mesék azok közé a művek közé tartoznak, amelyekről azt hisszük, hogy bizonyára sokkal jobban szeretnők őket, ha tizenkét éves korunkban nem kényszerítettek volna bennünket arra, hogy szeressük. Úgy gondoljuk, hogy jobban szívünkbe zárnók, ha nem kellett volna szinte már a bölcsőben betéve tudnunk. Merő ábránd. La Fontaine ma már arra való, hogy emlékezetünkben elkeveredjék a kiszámoló versikékkel és a mesékkel, hogy a mezei patkány találkozzék a tyúkanyóval, ki a falon kemény kenyeret szemelget, hogy a mesebeli abderiták kezet fogjanak a refrén Egyedembegyedemjével és Hajdú sógorral, hogy a Farkas és a bárány - De zavarod mordul a gaz most még vadabban megegye reggelire a magas fűben futó, incogó-cincogó egérkét. Ezek a kis, félvállról odakent, kegyetlen, ravasz darabkák, teli leleménnyel, célzással és sejtetéssel, valaha a felnőttekhez szóltak, most már azonban a tenger által hosszú idő óta görgetett kavics, az olyan só-, homok- és hullámmarta régi szobrocskák gyermekded bájával ragyognak, amelyeknek már csak varázslatos körvonalai maradtak fenn. La Fontaine poézise a legelkoptatottabb, legszínehagyottabb, a legjobban kisikált, szétrágott, legyalult költészet Franciaországban. Ugyanolyan lehetetlen és hasztalan megkísérelni helyreállítását eredeti frisseségében, mint újrafesteni az Akropolis vagy a román bazilikák valaha több színű szobrait. Mert abban a gyönyörűséges bizsergésben, amelyet a mi vásári igricünk, a mi nemzeti énekesünk, a mi XIV. Lajos-parókás Seherezádénk vált ki bennünk, ma már nem lehet eldönteni: mi tulajdonítható az ő tehetségének és mi nemzeti géniuszunknak, mi az ő költészete, és azoknak az olvasó, szavaló nemzedékeknek a költészete, amelyek egymásnak átadták. Három évszázad srácai működtek közre La Fontaine apánkkal, s így kaptuk ezeket az írásokat, amelyeket soha nem olvastunk a korabeliek szemével. La Fontaine nem is annyira író, mint műemlék. A Mesékben ma már tücsköt-bogarat összekeverünk (a szó szoros értelmében) : a tücsök maj' megaggya nyáron (nyanyanya), tücsök-szavamra mondom (rontom-bontom) . . . Ez ellen nincs mit tenni: a Mesék-et a kilencéves szem és fül megrökönyödésével és oktondi frisseségével kell olvasni, mint aki most fedezi fel hirtelen egy hidra száz fejét egy ösvény fordulóján és még ezer más titokzatos, felmérhetetlen és elképesztő csodát. La Fontaine az egyetlen költő, akinek használt, hogy teljesen félremagyarázták, és akinek varázsát közönségének a félreértései fokozták. A Mesék éppoly kevéssé kizárólagos birtoka a kritikusoknak, a kutatóknak, a tiszta irodalom szakértőinek, mint ahogyan a Malbrough vagy a Mére Michel népdal nem elsősorban a zenetudósoké, a zeneszerzőké vagy a zeneakadémiai tanároké. De először is, La Fontaine csakugyan egy ember neve ? Persze, hogy nem. Egy helység, egy dűlő neve. La Fontaine Franciaországban van, ott, ahol a meseforrás vize folyik. Michel Bréal azt állította tréfásan, hogy Napóleon nem létezett, hogy csak egy napmítoszról van szó, hogy a Császár nem más, mint. Phoebus, a tizenkét marsall pedig az állatöv tizenkét jegye. La Fontaine-ről is el lehetne mondani, hogy nem létezett. Ő az a legendás személyiség, akinek aggastyánjaink és unokáink álmai minden mesét tulajdonítanak. Igaz, azt mondják, hogy csak a gazdagnak szokás kölcsön adni. Ám a Mesék szerzője jellegzetesen mesebeli lény. [TD="width: 50%"]A földmíves és gyermekeiDolgozzatok mindig, verejtékezve, vágyón, a pénz maga édeskeveset ér.Egy gazdag Földmíves, már a halálos ágyon, fiait hívja s titkon így beszél: "Ne adjátok el - mond - soha e földet, mit apáitok is úgy örököltek: mert kincs van rejtve benn a mélyen, hol, nem tudom, de rajta csak serényen, majd megleli, ki dolgozni nem gyarló. Már kora nyárban nekilássatok, kapáljatok és folyton ássatok, viruljon ki a tarló." Az Apa meghalt, s minden koron át forgatták a Fiúk a boronát. S az év végén a föld többet terem. A kincsnek hült helye. De végtelen bölcs atyjuk volt, mert bárha nincs a mondott kincs, a munka kincs.Kosztolányi Dezső fordítása[/TD] [TD="width: 50%"]A levágott farkú rókaEgy Róka, vén ügyes s bakó, nyúl és tyúkpusztító, nagy csontropogtató, bzlőbb, mint száz nagy rókafalka, egy szép napon csapdába hullt. Nagy kínosan kibújt, de bennszorult s zálogban ottmaradt a csapda közt a farka; mondom, szégyenkezőn s farkatlanul szaladt, s hogy másnak sem legyen (ravasz, amit kitervel), egyszer, mikor gyűlésttart épp a rókahad: "Mit kezdjünk - így kiált - e céltalan teherrel? Ösvényen sárt söpör, út mocska rátapad! Minek nekünk e fark? le kéne vágni tőből! Mondjuk ki mind, hogy farkat vágatunk!" - "Nem rossz tanács, de hát - szól egy a rókakörből - forduljon meg kicsit s meghallja válaszunk." És erre olyan röhej fakadt, hogy szinte csattant, szegény megkurtított hiába szónokolt. Öncsonkításra már hajlandó egy se volt, s a régi fark maradt divatban.Radnóti Miklós fordítása[/TD] Amikor La Fontaine Baruchhal vagy Bidpaival találkozik, egy pillanatig sem habozik: rögtön felismeri bennük saját világát, a testvérlelket. És Giraudoux amidőn megvilágítja, miért telik gyönyörűségünk a Mesék szerzőjében, szintén nem habozik. Taine Champagne tartományt hozza fel vagy a fabliauk szellemét, La Fontaine-t Cháteau-Thierryvel vagy XIV. Lajos udvarával magyarázza. Giraudoux csalhatatlan tekintete messzebb lát: La Fontaine fabulái valóban mesék, ezek a mi Ezeregyéjszaka meséink. La Fontaine - mondja - nem a mesék nyelvét beszéli, hanem ennek ellenkezőjét: mesenyelvet. Íme, ez röviden La Fontaine titka, azé a költőé, aki Nyugat klasszikusai közül a legkeletibb. Egész könyvet lehetne írni - töredékei már meg is vannak imitt-amott - a Kelet és mi címmel. Nem Kelet rontásairól, hanem varázsáról szólna, nem arról, ami a francia szellemnek veszélyes vagy megemészthetetlen benne, hanem mindarról, ami barátit nyújt nekünk Kelet, és esetleg amivel kiegészíti szellemünket. Meg kellene mutatni a nagy embereket és a nagy kultúrákat, nem begubózva, nem is átitathatóknak egymástól, hanem mohóknak: nem vonulnak vissza semmilyen kívülről jövő győzelem elől, hanem megostromolják, meghódítják azt, s így táplálják önnön lényegüket. Ez a könyv, amelyről álmodom, a szenvedélyes és színes szellem regénye lenne. Öröm volna megnézni, hogyan hatott Montaigne-re, Racine-ra, Nervalra, Barrés-re Kelet kísértése és hogyan kerekedtek felül rajta. És akkor egy egész keleti királyságot Fedezhetnénk fel elragadtatással kultúránk kebelében. Úgy hiszem, La Fontaine lenne e birodalomnak fortélyos és nemtörődöm fejedelme, olyan fejedelem, aki egyszerre lenne szultán és sajátmaga Seherezádéja. La Fontaineben mindenekelőtt a mesélőt kedveljük, túl a stílus szépségein, a huncutság gyönyörűségein, a moralitáson és immoralitáson. Nem sokan vannak irodalmunkban olyanok, akik olyan történeteket mesélnek nekünk, amelyek nem mennek ki a divatból. A tanulság volt az, ami megtévesztett bennünket La Fontaine esetében. Pedig általában nem sokat számít; nála a tanulság csak hamis dísz, utólagos toldalék, amellyel a költő a műfaj törvényének kívánt hódolni. Nem volt egyedül: Legnagyobb írónk egyike, Perrault kötelességének vélte, hogy minden csodálatos meséjét néhány eléggé közepes verssorral, elbeszélésének versbe szedett tanulságával fejezze he. Hüvelyk Matyi például, ez az egyedülálló remekmű, ezekkel a lapos sorokkal végződik: A szülőknek sosem csapás a sok gyerek, Ha csinosak, formásak, délcegek, S mozgásuk, járásuk kecses-szép; De ha közöttük egy satnya akad, Csúfolják, kifosztják s kivetnék, Pedig nem egyszer ez a hitvány kis alak Hozza meg az egész családnak a szerencsét. [TD="width: 33%"][/TD] [TD="width: 34%"] [/TD]
