[TD="width: 50%, align: center"]TITUS LUCRETIUS CARUS(Kr. e. 96-55)[/TD] [TD="width: 50%, align: center"][/TD] Valószínűtlen, elképzelhetetlen, hogy egy olyan alkotó elme, aki költőnek is, természettudósnak is, filozófusnak is az elismerten legnagyobbak közé tartozik, aki tisztelt és népszerű volt a maga korában is és az azóta eltelt két évezred alatt is, csak egyetlen művet adott az emberiség kultúrájának. Holott ez a látszat. Titus Lucretius Carus tankölteménye, amelynek címe „A dolgok természetéről" (De rerum natura), már a legszakértőbb kortárs, Cicero számára is szenzáció, de kedvelt és lelkesítő olvasmány volt a reneszánsz költői és gondolkodói, sőt még művészi (pl. Botticelli) számára is. Nélkülözhetetlen forrásműnek tartják a modern tudósok és filozófusok ezt az egyetlen fennmaradt remekművét. Ez az egy azonban sértetlenül állta az évezredek megpróbáltatásait. Ez a mű az ókori materializmus egyetlen teljes épségben megmaradt emléke. A középkor vallásos szemlélete felettébb riasztónak ítélte, de még az olyan nagy műveltségű szentek, mint Szent Ágoston, majd Aquinói Szent Tamás is remekműnek tartották. Az irodalom értői pedig a latin költészetben Vergilius és Horatius műveivel tekintik azonos értékűnek. Életrajzát felettébb nehéz elmondani, mert kezdettől fogva oly sok és oly eltérő tartalmú pletyka rakódott emlékére, hogy alig lehet megkülönböztetni a hiteles adatokat a szóbeszédtől. - Összesen 40-41 évet élt. Állítólag hajszolta a szerelmi kalandokat, kedvelte a szerelmi képességeket fokozó kábítószereket. Egyesek szerint túladagolt szerelmi hevítő ölte meg. Mások azt állítják, hogy már korábban elmebeteg volt, és tiszta pillanataiban - olykor tiszta napjaiban - írta a halhatatlan remekművet. Oly híradás is van, amely szerint öngyilkos lett. A középkoriak, akik egyszerre tisztelték költői nyelve szépségéért, nyelve gazdagságáért, és riadoztak materializmusa, vallástalansága miatt, szívesen eljátszottak a gondolattal, hogy végül is Isten büntetése végzett vele. Bizonyosra vehetjük, hogy volt jó néhány egyéb műve is. Nem is az a különös, hogy ezek elvesztek, hiszen az ókor szépirodalmi és bölcseleti művei közül a többség odaveszett az idő pusztító szeszélye következtében. A görög filozófiának azok a nagy kezdeményezői, akik Lucretiusra is döntő hatással voltak - Démokritosz, Epikurosz - alig értelmezhető töredékekben maradtak ránk. Lucretius mint tudós, mint filozófus csupán a görög filozófia hű tanítványa volt. Mint költő azonban nagyobb mindnyájuknál. És a mű, amelyben fenntartotta az ő világszemléletüket - sértetlenül megmaradt, túlélte még a középkor számára ellenséges évezredét is. Az Augustus császár korában kiteljesedett, már akkor „aranykor"-nak nevezett irodalmi időszak - Vergilius, Horatius, Livius, Ovidius és kortársaik néhány évtizede - nem a semmiből bontakozott ki. Közvetlen ezelőtt, Julius Caesar idejében már felívelőben volt a latin kultúra klasszikus értékrendje. Catullus lírája, Cicero prózája fontos mérföldkő az antik kultúra útján. Az ő kortársuk Lucretius. Műve pedig az ókori természettudomány - fizika, csillagászat - költői összefoglalása, s emellett a társadalomfejlődés törvényei is helyet kapnak benne. A kitűnő stílus mindezt élvezetes, olykor látomásosan gyönyörködtető olvasmánnyá teszi. Célzata pedig az, hogy meneküljünk a halál félelmétől, a vallások szorongató fenyegetésétől. - Nem is tagadja az isteneket, sőt éppen Venus-t, a szerelem istenasszonyát hívja segítségül a nagy költői munkához. De az a véleménye, hogy a túl távoli istenek nem törődnek az emberekkel, tehát nekünk se kell törődnünk velük. Sajnos, csak ez maradt meg a gazdag tudású és gazdag képzeletű latin költő életművéből. De ez szerencsére sértetlenül átvészelt kétezer esztendőt, hogy okulásul és még inkább gyönyörűségül szolgáljon nekünk is.
