[TD="width: 58%"]MIGUEL DE CERVANTES SAAVEDRA (1547-1616) [/TD] [TD="width: 42%"][/TD] A reneszánsz emberöltői alatt az addig csak szórványosan megjelenő regény az olvasók körében - mennél több az olvasó, annál inkább - népszerű olvasmánnyá válik. Tehát az írók egyre több regényt írnak. De a költészet mellett a széppróza még mindig az irodalom határvidékéhez tartozik. A XVI. század regénye jellegben is, az olvasók tudatában is hasonlatos ahhoz, amit manapság ponyvairodalomnak nevezünk: a könnyű, felületes szórakozást szolgálja, de nagyon népszerű. Ennek a kalandos irodalomnak legkedveltebb hősei a bátor lovagok, akik mindamaz erényeknek hordozói, amelyet a feudális uralkodó osztály beleképzelt elődeibe. A kalandorponyva másik fajtája a pikareszk-regény (újabban használatos kifejezéssel: kópé-regény) volt, amelynek hősei kalandor csavargók (spanyolul picarók), akik csaknem olyan képtelen viszontagságokon mennek keresztül, mint a lovagregények hősei, de nem erényeik, hanem leleményük folytán lábalnak ki minden bajból. Ezek a kalandregények egyenes elődei a későbbi, a XIX. századtól fogva egyre jobban elburjánzó bűnügyi cowboy, légiós és egyéb ponyvának. Az irodalom értői ugyanolyan megvetéssel és aggodalommal tekintettek rájuk, mint manapság a kulturpolitikusok az eláradó, pusztán szórakoztató irodalomra. A jó ízlésű és jó műveltségű spanyolok ugyanúgy kárhoztatták a lovagregényeket, mint olasz vagy francia kortársaik. És 1605-ben megjelent egy regény, amelynek az első pillanatokban azért volt sikere, mert azt hitték, hogy egy minden eddiginél érdekesebb, kalandosabb lovagregény. De nemsokára már azért volt sikere, mert észrevették, hogy ez a lovagregényeknek olyan páratlan paródiája, amelynek elolvasása után már senki sem veheti komolyan a valódi lovagregényeket. Amikor pedig 1615-ben (egy évvel a szerző halála előtt) ismertté vált a második, a befejező kötet is, az irodalom értői számára kétségtelen volt, hogy olyan páratlan művel állnak szemben, amilyen eddig még nem született a regény műfajában. Minden addigi próbálkozás előkészület volt, ezzel a művel kezdődik a valódi, a mai értelemben vett regény története. Hosszú címe így hangzik: Az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha. Szerzője egy nyomorúsággal küzdő hidalgó (köznemes), akinek a nevét valamelyest már addig is ismerték az irodalomban jártasok: Miguel de Cervantes Saavedra. Ez a Cervantes felettébb kalandos életet élt, amíg a Don Quijote azonnali sikere végre szerény, de gondtalanul tisztes életet biztosított élete végső évtizedére. Nyughatatlan vérű orvos fia volt. Az apa hol az egyik, hol a másik városban próbálkozott, ezért azután fia minduntalan megszakította iskoláit. Mégis sok mindent összetanult. És a XVI. században, amikor felnőtt, még a görcsösen vallásos, középkori eszményeket őrző Spanyolország sem tudott mindenestül elzárkózni az Itália felől áradó reneszánsz szabadabb szellemétől. A kalandos vérű fiatal Cervantesnak sikerült is eljutnia Itáliába, ott szívta magába azt a gúnyolódásra is, komoly bírálatra is hajlamos művészi alapállást, amely beleitta magát áradó mesélőképességébe, s egyedülálló jelenséggé tette az egész gazdag spanyol irodalomban, de úgy, hogy egyben világirodalmi példaképpé fejlődhetett. Ennek azonban hosszú útja volt. Idővel felcsapott katonának. Mint írástudó katona használható ember lesz a kor igen népszerű hadvezére, Don Juan d'Austria mellett, vele együtt vesz részt a spanyol flotta leggyőzedelmesebb csatájában Lepanto mellett, ahol megállítják a török terjeszkedést. Lepantónál 1571 őszén úgy megsebesül, hogy bal karja mindörökre béna marad. És a nagy diadal után a nagy hatalmú pártfogót, a túl népszerű Don Juan d'Austriát a féltékeny udvar megmérgezi. Kedvenc katonái nem számíthatnak protekcióra. A hadirokkantra nyomor vár. De még egyszer megpróbál fél karral katonáskodni; részt vesz egy afrikai expedícióban. Ám fogságba kerül, és öt évig sanyarú sorsú rabszolga, amíg végre hazaevickél. Most már szeretne békességben élni. Ez időben már költő, akinek a verseiről sokaknak jó véleménye is van. De költészetből nem lehet megélni, különösen, ha az ember közben meg is nősült, és családot kell eltartania. Meg kell tehát próbálkozni a jövedelmezőbb irodalommal. [TD="width: 50%"][/TD] [TD="width: 50%"]A főmű azonban a Don Quijote. Ezzel áll Cervantes a világirodalom főszereplői között. A regény formáját tekintve: lovagregény. Csakhogy egy olyan lovagról szól, aki rengeteg lovaghistóriát olvasott össze, és elhiszi, ami a hajmeresztő, kalandos történetekben áll. Elhiszi a régi idejétmúlt (és a maguk idejében sem érvényesült) erényeket, s maga is olyan nemes lelkű kóbor lovag akar lenni, mint olvasmányainak hősei. Így indul el a világba kalandokat keresni, kísérőnek véve maga mellé a földhöztapadt, képzelet nélküli, de józan paraszt Sancho Panzát, aki „fegyvernöke" lesz, minthogy a lovagoknak illő, hogy fegyverhordozó szolgájuk legyen Ez a Don Quijote tulajdonképpen igen ütődött alak, de ez az ütődött alak a maga lelki emelkedettségével, jóhiszeműségével, ostoba, de igaz emberre valló ábrándjaival a kalandok során egyre rokonszenvesebbé válik. A kalandok mulatságosabbnál mulatságosabbak, a Don Quijote a világirodalom egyik legszórakoztatóbb könyve. Hanem ahogy a nemes lovag egyre-másra pórul jár, mivel képtelen felmérni a valóságot, az olvasó egyre tragikusabbnak érzi a sorsát. A történet egyszerre a lovageszmények kifigurázása és a nemes lelkű ember szükség szerinti tragédiája. Az első kötetből még inkább a csúfolódás, a valóság félreértésének bírálata világlik ki, a második kötet - amely semmivel sem kevésbé mulatságos - már azt az utat mutatja meg, amelyen a saját kárán tanult férfi lassanként kiábrándul hamis eszméiből.[/TD] Élete végén, halálos ágyán megtagadja téveszméit, és elégetteti a lovagregényeket. S közben mégis van valami nagyon szomorú ebben a kiábrándulásban, hiszen Don Quijote mélységes jóhiszeműséggel hitt a téveszmékben, emelkedett lélekkel ismerte félre a világot. Ő valóban hadakozó óriásoknak látta a szélmalmokat, elvarázsolt seregnek a juhnyájat és szépséges úrhölgynek a tenyeres-talpas parasztlányt. Talán szebb is volna a világ, ha olyan volna, ahogy Don Quijote látta, illetve látni akarta. Csakhogy a világ nem olyan. Ezt Sancho Panza eleve tudja, és valójában egy szót sem ért urának ábrándjaiból. A józan fegyvernöknek azonban semmiféle eszményei nincsenek, s ezért lelke felettébb szegény. A valóság a két halhatatlan típus között van: a valóság nélküli eszmény ugyanolyan hamis, mint az eszmények nélküli valóság. Az élet értelmét csakis a valóság adta eszmények adják. Lényegében ez a legmélyebb eszmei mondanivalója Cervantesnek. Ezt fejezi ki a kalandok áradó sokaságával, a két típus halhatatlan megrajzolásával, az évszázadokat álló humorral és a komikumba rejtett tragikummal.
