Natalie Portman ügyesen utánozza a híres elnökfeleséget, Oscart neki íziben! A Jackie azonban sokkal több ennél; szembemegy az elcsépelt életrajzi film műfaj elvárásaival, és csodás látvánnyal, hátborzongató alakításokkal és hipnotikus hangulattal ajándékozza meg a nézőt. A külső hasonlóság miatt már a bejelentéskor remek ötletnek tűnt, hogy Natalie Portman formálja meg Jackie Kennedyt. Különösen, hogy akkor még arról volt szó, hogy Darren Aronofsky áll majd a kamera mögött, akinek a Fekete hattyú-val egyszer már sikerült Oscar-díjat is érő, karriercsúcs alakítást előcsalogatnia a színésznőből. Aronofsky végül csak producer maradt, a rendezői széket viszont egy még izgalmasabb tehetség, a chilei Pablo Larraín örökölte meg. Natalie Portman a Jackie című filmben Forrás: Venice Film Festival Larraín az utóbbi nyolc évben gyors egymásutánban öt remekművet (Tony Manero, Post Mortem, No, El club, Neruda) is rendezett, de első angol nyelvű rendezésébe számtalan ígéretes nemzetközi rendező belebukott már, ráadásul minden first ladyk legimádottabbika kényes téma lehet egy nem amerikai művész számára. Aggodalomra azonban semmi ok. A Jackie egy magabiztos, egyedi vízióval rendelkező, tartalomra és formára egyaránt sokat adó rendező nagyon igényes munkája, amely méltó emléket állít Jackie Kennedynek, az amerikai ikonnak, de közben univerzális mondanivalója is van a hírnévről, a gyászról és a politikai ideálokról. Natalie Portman (bal szélen) a Jackie című filmben Forrás: Fox Searchlight Kezdjük ott, hogy Natalie Portman tökéletes. Nincs mit kertelni, nála jobbat el sem lehet képzelni erre a szerepre, sőt, mintha egész eddigi, több mint két évtizedes karrierjét koronázná meg ezzel az alakítással. Zavarbaejtően briliáns volt a Fekete hattyú-ban, imádnivaló a Léon – A profi-ban, meglepő a Közelebb!-ben, szívfájdítóan érzéki a Hotel Chevalier-ben, és így tovább, mindenkinek van tőle egy kedvenc alakítása, de Jackie-ként egyrészt mindez egyszerre, másrészt pedig valami teljesen új. Öt perc sem kell, hogy elfelejtsük, hogy egy olyan színésznőt látunk, akivel együtt nőttünk fel. Ő nem Natalie, hanem Jackie, és kész. Ez után a film után, ha Jackie Kennedyre gondolunk, akkor az ő arca fog először eszünkbe jutni, nem az igazié, mert az igazihoz sosem kerülhettünk ennyire közel. Natalie Portman Jackie-jével együtt lélegzünk másfél órán keresztül: átéljük vele a férje halálát, temetését, a pillanatot, amikor el kell mondani az igazságot a gyerekeiknek, és amikor el kell döntenie, hogy a JFK-legenda fontosabb, mint a privát gyász. Az, hogy Portman tökéletesen leutánozta a gyönyörű first lady járását, kiejtését és hanglejtését, csak az alap. Ezért színész, meg tudja csinálni. Ráadásul Hollywoodban a híres emberek bőrébe bújás továbbra is a színészmesterség netovábbjának számít, csak úgy dobálják érte az Oscar-díjakat. Natalie Portman (középen) a Jackie című filmben Forrás: Fox Searchlight Mégis, hiába hibátlan Meryl Streep Margaret Thatcherként, Daniel Day Lewis Abraham Lincolnként, Michelle Williams Marilyn Monroe-ként, Sean Penn Harvey Milkként vagy Eddie Redmayne Stephen Hawkingként, a tucatra gyártott életrajzi filmek többségében a műtoka és az ősz paróka mögül hiányzik a lélek és az épkézláb művészi koncepció. Pablo Larraín azonban nagy ívben tett az életrajzi filmek műfajának szabályaira (idei másik remekül sikerült filmjében, a Nerudá-ban is): nincs visszatekintés a gyerekkorra, nincs best of montázs újraforgatott híradókockákból, nincs halálos ágyon elrebegett tanulság és a végefőcím előtt kiírt „kivel mi lett később” történelemóra. Van viszont egy nagyon feszült másfél órás közelportré, amelyben a bravúros színészi játékkal egyenrangú összetevő a lélegzetelállító látvány, a hipnotikus zene és az okos forgatókönyv. A film keretét egy interjú adja, amelyet a LIFE magazin riportere (Billy Crudup karrierreneszánsza a Spotlight után újabb erőteljes mellékszereppel folytatódik) készített a megözvegyült first ladyvel, napokkal a Kennedy-merénylet után. Jackie idejekorán figyelmezteti az újságírót, hogy mi mindent nem írhat bele a cikkbe, és nem árul zsákbamacskát azzal kapcsolatban, hogy elsődleges célja a Kennedy-mítosz fenntartása. Az interjú és a visszaemlékezések közben azonban egyértelművé válik, hogy a dekoratív elnökfeleség mosolygós álarca mögött egy nagyon érdekes, sokoldalú és leginkább kőkemény nő bújik meg. Natalie Portman és Greta Gerwig a Jackie című filmben Forrás: Fox Searchlight A vásznon sorra elevenednek meg ikonikus képek a huszadik század amerikai történelmének egyik legsokkolóbb epizódjáról, és Larraín nagy mestere a hangulatteremtésnek. A gyászát a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt megélő Kennedyné magánya fojtogató a szélben lobogó gyászfátyol alatt, beleszédülünk, amikor mossa le magáról a férje vérét, kínos szomorúságot vált ki, amikor az új elnököt esketik a repülőgépen, miközben ő összetörve kuporog a koporsó mellett, és szinte látomásszerű a Fehér Házban töltött utolsó, alkoholmámoros éjszakája. Mica Levi (Under the Skin) aláfestő zenéje zsigerig hatol, és a zenehasználat teljesen szembemegy a megszokott életrajzifilm-klisékkel. Hatásosabbnál hatásosabb jelenetek követik egymást, ráadásul Portman grandiózus alakítása mellett a mellékszerepekben is olyan színészek brillíroznak, mint John Hurt, Richard E. Grant, Greta Gerwig, Beth Grant, John Carroll Lynch vagy Peter Sarsgaard, és mindegyiküknek jut egy-egy felejthetetlen pillanat. Natalie Portman a Jackie című filmben Forrás: Fox Searchlight A Jackie példaértékű próbálkozás az életrajzi film elcsépelt műfajában. Úgy enged be egy történelmi bálvány intim közelségébe, hogy közben azt is leleplezi, hogy a bálvány maga milyen komoly erőfeszítések árán próbálja alakítani a hozzá fűződő legendáriumot. Több szinten működő, újranézést is megérdemlő, intelligens film, amit nagy hiba lenne csak annyira redukálni, hogy „Natalie Portman ügyesen utánoz egy híres embert, oda neki egy Oscart gyorsan!”. A Jackie-t a genti filmfesztiválon láttuk, magyarországi bemutató a jövő év első felében várható. KAPCSOLÓDÓ CIKKEK Let's block ads! (Why?) Forrás...
