Még ha nem is kezdünk el visszagereblyézni az elmúlt évszázadok néprajzi és kultúrtörténeti anyagaiban, fogadjuk el nyugodtan: pszichonauták, utazni és szórakozni akarók, az élménykeresők és unatkozók életében mindig is jelen volt a „legyenmás” effekt. Attól függetlenül pedig, hogy a különféle kemikáliák fogyasztása illegális, még így is elég sok módunk van arra, hogy agyunk működését megváltoztassuk – ha az agyunk által befogadott ingereket módosítjuk, fókuszáljuk, eltüntetjük, megsokszorozzuk vagy bizonyos jellegűvé tesszük, azzal agyműködésünket, ergo érzékelésünket, hangulatunkat, tapasztalatainkat is átállíthatjuk. Neal Stephenson például ebből írt egy zseniális scifit 1992-ben: Snow Crash című regényében a virtuális valóságban terjesztett trükkös képekre nézve sült ki az emberek agya, ez egyfelől biztosítja a regény újrafeltámadását akkor, amikor az Oculus Rift tényleg felfut, másfelől a kilencvenes évek feltörekvő cyberpunk generációi egy idő után már nem néztek rá műsorszünet idején a képernyőre, tudjuk miért. Mondanunk sem kell, az ezt célzó videók, zenék, appok, kiegészítők stabil pontját képezik a popkultúrának, alábbi válogatásunkból ezekkel adunk egy olyan alapozást, amivel le lehet merülni az emberi tudatkísérletek mélyére (és nem, nem a YouTube-os optikai illúziókra gondolunk, bár azok sem rosszak) – mi inkább az enyhébb, veszélytelenebb, egyben jóval érdekesebb változatokkal kezdenénk. Természetesen meg kell, hogy jegyezzük, sem a cikk írója, sem pedig a szerkesztőség nem vállal semmilyen felelősséget a cikk olvasóinak kísérleteiért, fizikai vagy mentálhigiéniai állapotukért, illetve azok esetleges, bár nem kívánt károsodásáért. Mood.. Kezdjük rögtön az újdonságokkal: az IndieGoGo-n ma indul egy új kampány, amely egy az egyben ide kapcsolható: az Ágoston Bence és Toronyi Péter által fejlesztett Mood nevű szemüveg egy műanyagkeretből és az ebbe helyezhető hat lencséből áll – minden szem elé három, más színnel bevonalkázott áttetsző műanyaglencse kerül (vörös, kék és zöld színekről beszélünk, csak hogy az additív színkeverés is boldog legyen). Grafikusok már most bólogathatnak, ők ugyanis munkaköri tényezőként ismerik az egymást metsző vonalak okozta optikai glitchet, a moirémintát. A több színből álló moirén keresztül nézve a világot pedig olyan lesz, állítják a források, mintha LSD-t szedtünk volna. A színkevert moiréminták mellett másfajta lencsékkel is megkavarhatjuk látó- és gondolkodóközpontjainkat is. Fotó: BehanceMi is kipróbáltuk: nálunk olyan, mintha egy óriási Photoshop-glitchen keresztül néznénk az utcát és mivel a lencsék forgathatóak is, ezért még animálni is tudjuk a hatást. Módosult tudatállapotunk ugyan nem lett ugyan tőle, de Winamp-vizualizációkat élőben nézni mindig jó, főként, ha helyes turistalányok is vannak mögötte (vagy ők tekergetik), úgyhogy fesztiválidőszakban még esélye is van a Moodnak arra, hogy minőségben és konceptben is új szintre emelje a fesztiváléletet a gumidinoszauruszok és a vuvuzelák után. A mintákat variálni is lehet amúgy: akinek a moiré nem biztosítja a kellő hatást, a fenti képen láthatja a további változatokat is. (És mivel maga a keret, illetve a szárak több színben érkeznek, elég gyorsan összeépítheti mindenki magának a legszimpatikusabb színkombinációt, ehhez pedig csak egy képzettebb és kreatívabb DIY-designer kell, hogy az egész szemüveget steampunkosítsa, cyberpunkosítsa, áttematizálja.) A fejlesztők szerint az egyes lencsék másképpen szűrik meg a beérkező fényt – itt kell hozzátennünk, hogy a legteljesebb hatás érdekében szembe kell hogy köszönjünk a napfénynek, a lámpa- vagy neonfény ugyanis semmilyen, vagy csak igen gyenge hatást generál, stroboszkóppal még nem próbáltuk. Még. Itt érdemes amúgy megemlíteni a Mood és az összes többi, cikkünkben említett tudatmódosító (vagy pontosabban tudatmódosítani kívánó) felszerelés vagy technika fő jellemvonását: nem működik mindenkinél. Az ugyan biztos, hogy ezek érzékszervi hatást váltanak ki, az azonban már kétséges, hogy ez kinél mennyire hat, ezt pedig soktényezős egyenlet befolyásolja: aktuális fizikai, érzelmi, mentális állapotunk, idegrendszeri ráhangoltságunk, elzárkózásunk vagy annak teljes hiánya csak öt nagyon egyértelmű tényezője ennek: lesznek olyanok, akik látnak majd színes mintákat, de ez nem okoz náluk semmilyen extra hatást, lesznek olyanok, akik fejfájást kapnak és lesznek olyanok is, akik úgy fogják letenni, hogy majd a koporsójukba is elvinnék magukkal lehetőleg, de a fejükön, csak a biztonság kedvéért. (Ez nem azt jelenti, hogy jobbak vagy rosszabbak lennénk, egyszerűen csak ezt dobta a gép.) …és a többi látószervi csel Hallucinációt egyébként elég könnyű okozni magunknak, ehhez elég igénybe vennünk az ún. Ganzfeld-hatást. A huszadik század elején tevékenykedő német pszichológus, Wolfgang Metzger nevéhez kötődő jelenség gyakorlatilag azt mondja ki, hogy ha strukturálatlan, változatlan stimulációs ingernek tesszük ki magunkat (tehát például leülünk egy hatalmas szürke kocka elé, amin még árnyék sincs és azt nézzük sokáig), akkor az agy felerősíti az idegi zajt, ugyanis kompenzálni akar a látvány változatlansága miatt, megjelennek a színek, a geometriai minták, tehát gyakorlatilag elkezdünk hallucinálni. Próbáljuk ki, ha nem hisszük el: Szerencsére nincs szükségünk pszichológusra vagy más külső segítségre az ilyen kísérleteknél, könnyen előidézhetjük mi magunk is. Ennek egyik módja érzékszerveink teljes lezárása, amit megcsinálhatunk úgy is, hogy befizetünk egy ún. sensory deprivation tankba, ahol sós vízben lebegünk egy zárt, kivilágítatlan, hangszigetelt bödönben – ha eközben nem arra gondolunk, hogy valaki váltságdíjat fog kérni elővigyázatlan, ostoba testünkért, akkor elég jól ki is tudunk kapcsolni mindeközben, relaxációs sessionnek például meglepően hatásos. Kevésbé kalandosak ganzfeld-gépeket is használhatnak (mind machine néven is ismertek ezek), amelyek például így néznek ki. Ilyen a legkönnyebben elkészíthető Ganzfeld-szett. Fotó: frank-tuttle.blogspot.comAz ilyenek használata során általában vörös fénnyel világítják be szemeinket, amelyekre egy félbevágott pingponglabdából készült szemüveg kerül (a labdák szélét azért reszeljük le, ha egy mód van rá), füleinkre pedig jól záró fejhallgató kerül, amelyből fehér vagy pink zaj szól. Ezt a setupot a hetvenes évek Amerikájában arra használták elméletileg, hogy kiderítsék: lehet-e telepátiára késztetni kísérleti alanyokat, konzisztens eredmények azonban a mai napig nem születtek. Csak a pulzálás Érdemes kitérni a mind machinek működésére is, ennek tudatában ugyanis nagyon jól értelmezhetőek a hangalapú agytekerő kísérletek is. Az ilyen kísérleti gépek fő működési elve a ciklikus, ütemes villódzás, magyarázata pedig az, hogy agyunk ráhangolódik ezekre a ciklusokra, tehát agyunk működését könnyen befolyásolhatjuk azzal, ha változtatjuk a villódzás tempóját. (Delta-, théta-, alfa- és bétahullámok? Ezekről beszélünk.) Az egyik leghíresebb ilyen készülék a brit pszichedelikus- és fringe-kultúra egyik legjelentősebb huszadik századi festőjének, írójának és előadóművészének, Brion Gysinnek nevéhez fűződik. (Ha pontosak akarunk lenni, a Dreamachine nevű készüléket Gysin egyik ismerőse, Iam Sommerville technikus készítette, aki egyúttal William S. Burroughs szeretője is volt, de ennyire már nem kell belemennünk.) A Dreamachine gyakorlatilag egy lemezjátszóra helyzett stroboszkóp, sokan szeretnek úgy hivatkozni rá, mint az első művészeti alkotás, amelyet csukott szemmel is lehet látni. Az ezáltal generált inger másodpercenkénti 8 és 13 pulzálás között váltakozik (ez a 8-13 hertzes tartomány például pont az alfahullámoknak felel meg), ez pedig pont megfelelő arra, hogy komplex színes mintákat égessen a szemünk mögé, ha elég sokáig ülünk előtte, ha pedig elegünk van már az élményből, szemünket kinyitva arrébb is állhatunk. Látvány nem kell, mi van a hangokkal? Hangulatunkat, energiaszintünket, állapotunkat elméletileg ugyanúgy változtathatjuk hangingerekkel is, állítják a binaural beats néven ismert metódus rajongói. Az előbb említetteknek megfelelően agyunk frekvenciáját 8 és 13 Hz közé kellene hangolnunk, ha a Dreamachine-nel egyenértékű vagy ahhoz hasonló hatást szeretnénk generálni, a probléma csak annyi, hogy az emberi hallás általában 20 és 20 ezer Hz között mozog, úgyhogy valamilyen fizikai trükköt kell alkalmaznunk ahhoz, hogy agyunk reagáljon az általunk hallhatatlan hangokra is. (Elefántok és jobb zajzenészek kihallják a 14, egyes bálnák pedig a 7 hertzet is.) A trükk agyunk azon, ún. frekvenciakövető válaszreakcióként ismert képességére épül, hogy EEG-frekvenciáját (magyarán az agyhullámot) a legerősebb külső inger frekvenciája felé csúsztatja. A metodika sem bonyolultabb: kell egy fejhallgató, amelynek bal, ill. jobb csatornáján két, egymáshoz igen közeli frekvenciájú hangot sugárzunk, agyunkban ennek hatására a két hang különbségének megfelelő frekvenciájú hangképzet jön létre. A témával foglalkozó oldalak szerint a technikával számos különböző hatást érhetünk el: fokozhatjuk szellemi kapacitásunkat vagy fókuszunkat, ha dolgozni, pókerezni vagy aktívan koncentrálni kell, lenyugtathatjuk magunkat egy hosszú állapot után vagy kreatívabbá is fokozhatjuk magunkat, ha éppen dolgozós estére készülünk fel. Hiába léteznek azonban Excel-táblák arra, hogy milyen frekvenciával milyen hatást lehet elérni (és ezek komolysága és/vagy komplexitása néha a Grabojov-számokéval vetekszik), nincs két egyező emberi agy, úgyhogy ha valaki eufóriás állapotba kerül egy ilyen kezelés után, ugyanazon kezelés nem fogja ugyanazt a hatást eredményezni másnál – vagy akár ugyanannál az embernél sem, ha más lelkiállapotban van. Ha ezt ki akarjuk próbálni, érdemes nekifutni a Gnaural, Brainwave Generator vagy SBAGen programoknak (brainwave synchronization vagy binaural beats kulcsszavakkal érdemes keresni appstore-okban vagy bárhol az interneteken), az egyik legérdekesebb próbálkozás mégis a holland I-Doser. Ez a különféle legális, illetve kifejezetten illegális serkentőszerek hatását hivatott szimulálni – az ingyenes keretprogramhoz a program webboltjában vehetünk „dózisokat”, erre már csak a napi WTF kedvéért érdemes rááldozni pár percet. Nincs vége, jön a VR? Neal Stephenson könyve kapcsán említettük azt, hogy a tudat és az érzékelés változása a VR-ben is megváltoztatható. Nem is kevés elsőbálozó számol be időlegesen megváltozott érzékelésről, miután életében először bújt ki a VR-sisakból, személyesen még alá is tudom támasztani: másfél órányi Oculus Rift-teszt után emberek a közvetlen közelemben jelentek csak meg az utcán, egy Gear VR-session után pedig konvex gömbfelületen láttam a világot (külön vlogot lehet forgatni abból, hogy ezután hogyan főz az ember), ezek szerencsére fél-egy óra alatt eltűntek teljesen. Ezek azonban csupán mellékhatások. Robin Arnott appja, a fent látható Soundself első körben arra kér minket, hogy „töltsük meg hanggal” a világot, énekeljünk, beszéljünk, ommoljunk, ezeket a hangokat fogja ugyanis vizualizálni, majd egy idő után input nélkül tekeri tovább a látványt. A fejlesztő elmondása szerint célja annyi, hogy rádöbbenjünk: egyek vagyunk a világgal. A szakirodalom által személyiségdisszolúcióként vagy az ego halálaként lehivatkozott jelenség vegyikalandorok és gyakorlott meditátorok számára ismerős lehet, ugyanakkor Arnott hangsúlyozza: az ilyen élmények minden egyes fázisához eljuthatunk külső kémiai segítség nélkül is. A Riften elérhető Soundself mellett van más élmény is: a HTC Vive-ra beszerezhető Origins például promóciós kampány az Orange Sunsine c. dokumentumfilmhez, amely a hatvanas évek egyik legerősebb LSD-jét terjesztő ellenkulturális csoportról, a Brotherhood of Eternal Love-ról szól: ennek szereplőivel élhetünk meg egy tripet a VR-headset alatt és végignézhetjük, hogyan kezdenek el lélegezni a bútoraink, hogyan változtat minden színt körülöttünk és közvetlen közelről megnézhetjük azt is társainkon, hogy milyen arcuk van, miközben azt hiszik, hogy elolvad szemük láttára a kávézóasztal. (Maga a rendszer randomizálva van, így minden kipróbálásnál változik a trip, lehet például olyan is, hogy Deep Dream képeket látunk majd társaink arcán szaladgálni.) Bármennyire is izgalmasan hangzik mindez, a VR-alapú tudatmódosítás nagyobb falatnak tűnhet, mint azt gondoljuk. A nyolcvanas-kilencvenes évek technológiai és popkulturális boomja során gyakran emlegetett fogalom volt a cyberdelics, azaz a virtuális valóságon keresztül megélt tudatmódosítás, akkor azonban több idea és kisebb sávszélesség volt, mint most. Ráadásul, a virtuális valóság első körben saját valóságunkkal és testünkkel ütközik, mielőtt agyunkra kifejtené a hatást, úgyhogy inkább akadályt is jelenthet a virtuális valóság ezen helyzetekben: szerencsére a VR-sisakokból hamarosan várhatjuk majd a következő generációkat, addig pedig bőven van mivel kísérleteznünk.
