Hiszitek vagy sem, részben a Nintendónak köszönhetjük a PlayStationt, de annak elvesztése csak egyike a rossz döntéseknek, amit a cég hozott. Oh, Nintendo! Miért vagy te Nintendo? Lehet-e téged becsmérelni, rosszat mondani rólad? És ha igen, akkor miért tennénk? Nincs még egy olyan játékfejlesztő és egyben kiadó, ami ennyi fenomenális alkotással tudott volna megörvendeztetni minket. Ami ennyi fantasztikus és sokszínű karaktert tudott volna elénk varázsolni, mint például Mario, Luigi, Link, Zelda vagy Sam a Super Metroidból. Ezen karakterek csaknem mindegyike már a szívünkhöz nőtt, és nemigen akarunk tőlük megválni, ne adj’ isten elfelejteni őket. Hiszen ha te a ’80-as, ’90-es évek gyermeke vagy (és ezen belül egy picit gamer is), akkor nagy eséllyel neked a Nintendo ezekkel a szereplőkkel alapozta meg a szórakozást és a jókedvet. De nem csupán akkor, hanem az új évezredben is számtalan feledhetetlen játékot tett le az asztalra ez a cég, amelyek legfőbbképpen a mi szórakozásunkat tűzték ki célul – és amit el is tudott érni. És most mégis keressünk hibákat a Nintendóban? Szomorú kimondani, de igen. Jobb felszínre hozni és megmutatni, hogy volt (és sajnos van) jó néhány súlyos problémája, amiket nem kellene nagyon a szőnyeg alá söpörni. Hiszen ha nem teszünk ellenük, nagyobb baj is keletkezhet. Ellenben hadd szögezzem le még az elején, hogy nem szeretném becsmérelni magát a japán céget. Senkinek sem akarom elvenni a kedvét a Nintendótól, de most meghozni se rá – ez nem egy olyan cikk. Alább részletesen leírjuk, hogy miért is mondhatja magát az egyik legszerencsésebb vállalatnak a Nintendo, hiszen egy másik játékfejlesztő cégnek talán egy ilyen balul sikerült incidens is elég lett volna, hogy végleg lehúzzák a rolót. De a Nintendónak ez sikerült! (Többször is…) Nintendo konzolcsalád, a fekete bárányok nyájával Kazetta kontra CD Rögtön bele is a sűrűjébe, vegyük először a Nintendo 64 konzolt. Meg lehet állapítani, hogy a Nintendónak akkortájt nagyon jól ment a dolga. Sőt! Az 1986-os Nintendo Entertainment System (NES), és a ’92-es Super Nintendo Entertainment System (SNES) konzolok megjelenése és a rá készített játékok miatt a leginkább szeretett cégnek is nevezték – teljes mértékben okkal. Bárkit megkérdezünk, megállás nélkül, hosszú perceken keresztül tudja sorolni az ezekre készült címeket, amelyek a mai napig előkelő helyet foglalnak el egy játékfelhozatalban. Viszont 1994-ben megjelent az első PlayStation, és rá a jobbnál jobb és egyben híresebbnél híresebb játékok, plusz nem elhanyagolható tény, hogy a PC-s kínálat is kezdett feltörni. Ezek miatt lassan-lassan a Nintendo két konzolja (plusz a többi kézikonzolja is, mint például a Game Boy) körül lévő hype lecsendesedni látszott. Szó mi szó, a japán cégnek új platformot kellett piacra dobnia, és így született meg a Nintendo 64 1997-ben. Az új konzol ellenére sok embernek sok minden szemet szúrt. Elnézve a Sony PS-ét, meg a hozzá tartozó CD-meghajtót, valahogy ez a „fejlesztés” nem esett le a Nintendónak. Ők megmaradtak a jó öreg, hamisíthatatlan kazettás rendszernél. Semmi lemez, semmi újítás, csak egy másik konzol, ami picivel erősebb az első kettőnél, de itt meg is állunk. Amekkora sikert kitűztek maguk elé a cégnél, sajnos nem tudták azt elérni. Az N64 remek konzol volt, csak kicsit lemaradt a korától De még így is 32 millió darabot eladtak az N64-ből, viszont már látszott a szájhúzás a gamerek részéről. A kazettás rendszer idejét múlt, ósdi volt. Ezen felül a konzolra való fejlesztés is sokkal költségesebb volt, mint például egy sima, egyszerű lemezre. Emiatt a grafika nem volt nagy szám, kevesebb tartalommal bírtak a játékok, sokkal kevesebb adatot tudtak mozgatni, mint ami PS1-en ment. Félre ne értsetek, voltak N64-re is nagyon jó és kiváló játékok (Super Mario 64 vagy 007 Goldeneye), csak éppen kevés. Így adott volt a kérdés a vásárlók számára, hogy ez vagy a PS1, amire azért nagyban jöttek címek (min közül a legjobb az első Metal Gear Solid). Nos, sokan a PlayStationra szavaztak. Továbbá meg kell még említeni, hogy a Nintendo (szokás szerint) csak szépen lassan tanult a hibájából, a következő konzolra egészen 2002-ig kellett várni – ami szintén nem lett akkora nagy durranás. Ezt tovább tetézve a kazettás rendszerhez való ragaszkodásuk miatt egy (ma már) fenomenális játéknak is búcsút inthettek, hiszen a Square Soft (manapság Square Enix) pontosan emiatt nem N64-re adta ki a Final Fantasy VII-et, mert kevesellte a mozgatható adatmennyiséget. Így egy nagy fordulattal a Sonyhoz mentek inkább, aminek meg is lett az eredménye: ez a Final Fantasy rész több mint 10 millió kópiában kelt el csak az Egyesült Államokban (a többi platform nem lett beleszámolva). Virtuális Mario pirosban? Tekerjük vissza az időt 1995-re. A PS egy éve van a piacon, az SNES három, de a fent tárgyalt N64-re még kerek kettő esztendőt kell várni. Ez idő tájt a Nintendo természetesen nem volt rest újítani, ami azért tiszteletre méltó. Ha valamit mindig felírhatunk e japán cég számlájára pozitívumként az az, hogy csaknem mindig újítani próbál valamivel. Néha összejön neki (Wii), néha pedig nem (N64). Viszont van olyan alkalom is, amikor nagyon-nagyon nem; itt a Virtual Boy. Alfa-bravo, cél megjelölve! Ma már azt mondanánk, hogy a Virtual Boy a mai VR technika elődje volt, és nem lennénk túl messze az igazságtól. Ez egy teljesen új platform, ami a 3D-t akarta vegyíteni a sima Nintendo-játékokkal. Csak nem jött össze neki. Már maga a kialakítás miatt sem nyúltunk rögvest a pénztárcánkhoz, mert volt bennünk valami félsz – csak nézzétek meg a fenti képet, mint valami katonai célmegjelölő készülék. Ezt az érzést pedig tovább tetézi az a tény, hogy ez a kis konzol zabálta az elemeket, plusz hogy összesen (nem túlozva) 22 darab játék látott napvilágot rajta. Ebből mindössze 15 jelent meg például Észak-Amerikában. Volt rá pár (egy-kettő) jó cím is, de adott volt a kérdés, hogy miért nem lehet ezekkel inkább tévén játszani. Miért kell belenéznünk ebbe a nagy szemüvegbe, ami két lábon áll, elvileg hordozható – legalábbis azt mondták – és egy idő után borzasztó módon irritálja a szemet? Azt már igazából nem is kellene megemlíteni, hogy össz-vissz két darab szín volt a játékokban: piros és a fekete háttér. A Nintendo szerencséjére gyorsan elfelejtődött ez a konzol, és manapság már csak nevetni lehet azon, hogy ez valóban megjelent. Sokan (köztük én is) az egyik legnépszerűbb YouTube-videós, név szerint az Angry Video Game Nerd miatt ismerhettük meg ezt a csúfságot, ami teljes mértékben egy nagy szégyenfolt a Nintendo történetében. A CD-k várva várt megjelenése 2002-ben viszont ott lett volna a nagy áttörés, a felzárkózás a konkurens konzolok mellé. A cég új platformja, a Game Cube végre CD meghajtóval rendelkezett, a kazettás cuccot elfelejtették. Igaz, ami igaz, ezzel kicsit elkéstek, mert ebben az évben már mindenki javában a PlayStation 2-t nyúzta, vagy éppen a frissen megjelent Microsoft üdvöskét, az eredeti Xboxot. De ha csak ennyi baj lett volna, akkor nem lenne itt ezen a listán. Hiszen a Nintendo valóban átváltott CD-kre, viszont tette ezt az egyik legrosszabb módon. Kicsit sem lehetett összehasonlítani a Game Cube-ot egy PS2-vel, vagy Xboxszal, mert nem rendes, normál CD-ket használtak, hanem baromi piciket. A választásuk akár érthető is lett volna, ha működik az elgondolásuk. Azért alkalmaztak inkább kis lemezeket, mert ettől majd ők mennyire eredetik lesznek, és ezt elvileg egy idő után akár le is tudták volna védetni, ezzel még több pénzt kaszálva. Elvileg. Emiatt az ötlet miatt kevésbé lettek erősebbek a játékok, durván fogalmazva még mindig ugyanott voltunk, mint a Nintendo 64 esetében. Nem volt nagy előrelépés, a cég terve nem jött össze. További bajok is felütötték a fejüket ezek után, hiszen amíg a másik kettő konkurens konzol le tudott játszani bármilyen DVD filmet, addig ez a kompatibilitás nem volt beleprogramozva a Game Cube-ba. A Nintendo persze mentegetőzött, hogy a konzol játékra készült, nem filmnézésre. Ez teljes mértékben érthető, de azért sokkal jobban nézett volna ki, ha egy gyors játék után tudtunk volna rajta mozizni is. Bár elfért benne egy normál CD, a Game Cube-hoz mégis kisebb adathordozón adták a játékokat Apropó gyors játék! A 2002-es megjelenéskor semmilyen nagy húzócím nem volt a konzolra, mint például a márciusi Switch-re az új Zelda. Se egy új Mario, se egy új Legend of Zelda, mindössze egy Luigi spin-off. (Mentségükre szóljon, hogy azért a Star Wars: Rogue Squadron 2 tényleg nagyon király volt rá.) Ennek ellenére az eladási adatokat nézve a Game Cube nem produkált nagyon rossz eredményeket. 22 millió eladott példánnyal büszkélkedhet, ami valóban nem egy elhanyagolható tény. Az már persze más kérdés, hogy emellett a Sony PS2-je 154 millióra rúgott, és ha lehet egy konzolt legjobbnak titulálni, akkor a PlayStation 2 nagyon közel járt hozzá. Internet? Mi az? Oké, mindenki látta ezt közeledni. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, amikor a Nintendo hibáit soroljuk fel, hogy az internet, illetve az internet körüli kérdés a japán cég számára rettentő bonyolulttá nőtte ki magát. És annak ellenére, hogy a most március 3-án megjelenő Nintendo Switch-en már elérhető lesz a net kapcsolat, nagyon rögös úton jutottunk el ideáig. Ha visszatekintünk a 2000-es évek elejére, akkor láthatjuk, hogy mind a Sony, mind pedig a Microsoft már netet használt a konzoljain. Sőt! Nem csak többjátékos módokban tudtuk magunkat kipróbálni ennek segítségével, hanem mindkét gyártótól extra tartalmakhoz is hozzájuthattunk. Online eléréssel nagyon sok klassz cuccot és játékot tudtunk beszerezni. Egyszóval baromi jó volt – és megemlítendő, hogy míg az Xbox Live-ért fizetni kellett, addig a Sony mindezt ingyen kínálta. Aztán persze elkezdődtek itt is a bajok; a Microsoft egyre kevesebb plusz tartalmat adott online téren, növelte a havidíjat, majd a Sony is átváltott fizetősre (PlayStation Plus), de ebbe most ne menjünk bele, mert már csak ez simán kitenne egy egész cikket. Mindezekkel szemben a Nintendónál nem volt ezekhez hasonló. Elmondható, hogy leginkább egyszemélyes játékokat fejlesztettek, vagy ha kaptak többjátékos módot, akkor plusz kontrollerekkel egy konzolon szépen el lehetett férni. De az idő változott, mint mindig. Elkezdtek nagyobb teret kapni az online alkotások, és ebből a Nintendo sem maradt volna ki értelemszerűen. Viszont rendes internet kapcsolatot nem tudtunk létrehozni a gépeikkel. Ez a helyzet a 3DS és a Wii U, illetve az ezekhez szorosan kapcsolódó Nintendo Network 2012-es megjelenéséig kitartott és ezeknél sem változott meg megnyugtatóan. Persze rácsatlakozhattunk a Wi-Fi-re, de akadozott a kapcsolat, laggoltak a karakterek, nem találtuk a barátainkat, egyszóval rettentő sok baj volt vele. A cég mindig mondta, hogy következőre majd megoldják, és flottul fog menni. A Wii U internetkapcsolata tényleg egy EKG jelre hasonlított Mégis, csak reménykedni tudunk abban, hogy az új konzolon kifogástalanul fog lesz a netkapcsolat, mert az előzetes infók alapján ezt ígérik a fejlesztők. Az már picit szúrja szemet, hogy ezért havidíjat kell majd fizetnünk. A törzsgyökeres játékosok erre nagyon felvonták a szemöldöküket, és többek között ez is közrejátszott, hogy a Nintendo részvényei zuhanni kezdtek. De ne találgassunk, bízzunk a legjobban, és majd a márciusi megjelenés követően bővebben be fogunk számolni erről is… A PlayStation megszületése A végére hagytam a legütősebb bakit, amit a Nintendo el tudott követni. Mindenki, aki először olvassa ezt, azonnal ledermed, és nem akarja elhinni. Ugyanígy voltam vele én is, de szó mi szó, ez a történet valóban megesett a japán céggel. A Nintendo miatt keletkezett a Sony, az egyik legerősebb konkurens vállalat, amivel a mai napig „hadban” állnak. Nagyon az elejére kell mennünk a kezdethez, egészen pontosan a ’80-as évek végére. Ekkor a Nintendo szerződést kötött egy akkor még nagyon kis céggel, a Sonyval. Megegyeztek, hogy a CD technikát alkalmazva a Sony készíteni fog nekik egy meghajtót, egy CD-romos kiegészítőt az SNES-hez. El is készült, és nagyon jól működött. Ez volt akkor (szigorúan külön) a Play Station. Viszont inkább úgy gondolták, hogy már nem csak egy kisebb kiegészítőt terveznek, hanem egy teljesen önálló konzolt, de még nem jelentetik be – a meglepetés erejével szerettek volna hatni a játékos közönségre. A bökkenők egész garmadája ott kezdődött, hogy e két cég sehogy sem tudott dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy ebből a konzolból kinek mennyi legyen a részesedése. A Nintendo több mint a felét követelte. A Sony dettó, arra hivatkozva, hogy ez az ő ötletük volt, és ők csinálták az egészet. Ez a huzavona egészen 1991-ig tartott, amikor hirtelen egy csaknem lőporos helyzetbe kerültek. A Sony fogta a konzolt és az elgondolásukat, és saját pénzből kivitte a Consumer Electronics Show-ra, azzal biztatva magukat, hogy hátha valamilyen másik cég megveszi tőlük. Ez az egyetlen ismert SNES alapú Playstation prototípus Ennek nem lett jó vége. A Nintendo még másnap felbontotta a szerződést a Sonyval, és rögvest ki is rúgták az egész csapatot. Ekkor kérték fel a Philipset, hogy csináljanak nekik egy teljesen ugyanilyen konzolt CD-rommal. A Sony rettentő mérges lett, és annak rendje és módja szerint bedurvult. Elhatározták, hogy nem adják el senkinek sem a konzoljukat, hanem saját zsebből ők maguk dobják majd piacra. Vártak pár évet, és ’94-ben meg is született a PS1. A többi innentől már történelem… Ja, igen! A Nintendo és a Philips. Kettejük összefogásából készült el a Philips CD-I, ami könnyedszerrel pályázhat a világ legrosszabb konzolja titulusra. Borzasztó volt már ránézni is, és az a tény, hogy irdatlan kevés játék készült rá, és köztük vannak a létező legszörnyűbb Zelda-játékok is, úgymint a The Faces of Evil, a Zelda: The Wand of Gamelon és a Zelda's Adventure. De a Nintendo a fentebb említett összes helyzetből felállt a padlóról, és ment előre tovább. Egy ilyen balul elsült szituációban sem hagyta ott a fogát, és ez kész csoda. Ezért lehet a Nintendót az egyik legszerencsésebb cégnek tekinteni, és nagyon reméljük, hogy tanultak hibájukból, és az elkövetkező időkben mindezeket szépen ki is javítják… Let's block ads! (Why?) Forrás...
