Pelevin És Szorokin Ingyen Orosz Klasszikusra Cserélhető - Putyin És Az Új Orosz Irodalmi Kánon

Oroszország nagy, az orosz hatalom erős, az orosz írók pedig furfangosak. Hosszú évek óta megy a harc Vlagyimir Putyin és az őt bíráló értelmiség között, ám hogy végül ki az, akit a történelem jó szívvel őriz meg emlékeiben, a hatalmát erőszakosan bebetonozó politikust, vagy az általa létrehozott rendszert mesteri művekben kritizáló írókat, arról vitatkozni sem érdemes. Az ukrán helyzet tovább élezte ezt a feszültséget, így sorra vettük, hol is tart most pontosan a hadakozás.

Nem is volt olyan rég, amikor Vlagyimir Putyin úgy döntött, hogy orosz irodalmi kánont alkot. 2012-ben, mielőtt harmadszor is indult volna a miniszterelnöki posztért, új oldaláról mutatkozott be – a lovaglás, a jéghoki és a dzsúdó után megsúgta országának, hogy tulajdonképpen olvasni is nagyon szeret. Épp ezért, meglepő módon a nyugati mintát emlegetve felvetette, hogy végezzenek egy felmérést, amelyből kiderül, hogy kik Oroszország legbefolyásosabb kulturális szereplői, és gyűjtsék össze azt a 100 könyvet, amelyekből új orosz kánont lehet csinálni, olvasásukat pedig minden iskolás gyerek számára kötelezővé tette volna.

Az ötletet sokan már akkor is nagy kétkedéssel fogadták, attól tartva, hogy az akkor éppen miniszterelnök egyrészt saját „kedves” szerzőinek adna terepet ezzel a módszerrel, és kényszerítené rá őket a gyerekekre, míg azokat, akik kívül esnek az érdeklődési körén, megbélyegezné, és így próbálná eltüntetni. Alexander Nazaryan, a New Yorkban élő orosz újságíró Putyin ötletét így kommentálta: „ijesztő, mint a pokol”. Szerinte az olyan szerzők, mint Borisz Akunyin vagy Viktor Pelevin sosem kerülnének fel erre a listára, míg a szovjet időszak silány, de ideológiailag még mindig kívánatos szerzői, mint Mihail Solohov új reneszánszukat élhetnék.

Kapcsolódó cikkeink:

Szorokin: Az orosz lélek tömjén, hó és vér (interjú)

Akunyin: Arra vágyom, hogy komolyan vegyenek (interjú)

Ulickaja: Nem akarok többnek mutatkozni, de kevesebbnek sem (interjú)

Glukhovsky: A posztapokaliptikus irodalom mindent eltöröl (interjú)

5 regény, amiből jobban megérthetjük Oroszországot

Ukrán irodalom az orosz birodalom árnyékában

Hogy a tervből végül mi lett, arról sajnos nincs hír, ám időközben kiderült, hogy Oroszország kedves szerzői valójában egyáltalán nincsenek megelégedve Putyinnal, ráadásul az érzés minden valószínűség szerint kölcsönös.

Keményen bírálnakA kortárs orosz irodalom sztárjai nem éppen a legjobb pr-szakemberek a Putyin-éra számára, ugyanis határozottan felveszik a kesztyűt, ha arról van szó, hogy ki kell állniuk az igazukért. Ljudmila Ulickaja, Vlagyimir Szorokin vagy Borisz Akunyin szinte minden nemzetközi megszólalásukban erősen kritikus hangot ütnek meg. Igaz, mivel az orosz média nagyobb része a hatalom ellenőrzése alatt áll vagy legalábbis lojális vele, az értelmiség, így az írók bírálatai is csak korlátozott nyilvánosságot kapnak. Külföldön viszont nagyon is fogékonyak az irodalmi élet szereplőinek véleményére, abszurd módon az európai, így a hazai sajtóban is, vagy éppen Amerikában az említett szerzők többet beszélnek Putyinról és rendszeréről, mint a saját műveikről. Az orosz írók ellenzéki politikát csinálnak, ha már odahaza az efféle kísérleteket gátolja a hatalom felé meredeken lejtő pálya. Legyen szó a Pussy Riot ügyéről vagy az ukrán válságról, mindig akad egy-egy író, aki tekintélyes orgánumoknak elmondja bírálatát. Csak az idei évből számos ilyen esetet idézhetünk fel.

Ulickaja februárban a brit Guardian napilap számára írt cikkében a szólásszabadság korlátozásáról írt: „Sok orosz állampolgárhoz hasonlóan, engem is mély aggodalommal tölt el a szólásszabadság korlátozásának fokozódása, amelyet egyre több jogszabály és az önkényes bürokrácia tesz lehetővé. Félek, hogy a hatóságok egyre inkább egyfajta kulturális ideológiát próbálnak ránk erőltetni, ez a folyamat egyre jobban hasonlít a szovjet korszak propagandájára.” Ebben az esszéjében a hazájában zajló folyamatokról azt írta, hogy olyan érzése van, mintha George Orwell műveinek egy elveszett fejezetében lennének. Nem sokkal később a világ talán legtekintélyesebb könyves magazinjában, a New York Review of Booksban Vlagyimir Szorokin mintha Ulickaja gondolatát folytatta volna: „Úgy vélem, az elmúlt 15 év nem más, mint visszatérés a Szovjetunióba…ebben a monarchikus rendszerben az ország a vezető szeszélyes, pszichoszomatikus hangulatváltozásainak foglya lett. Az ő félelmei, komplexusai, gyengeségei és szenvedélyei állami politikává váltak. Ha paranoiás, akkor az egész országnak rettegnie kell az ellenségtől és a kémektől, ha álmatlanságban szenved, a minisztériumban éjszaka is dolgozni kell, ha antialkoholista, mindenkinek abba kell hagyni az ivást, ha részeg, mindenkinek vedelnie kell.”

Az utóbbi hónapokban Grigorij Cshartisvili, azaz írói nevén Borisz Akunyin volt a leghangosabb, aki a Deutche Welle lapban közölt interjújában kifejtette, hogy a hatalom ostobaságának köszönhetően Oroszországban a demokráciához vezető út lezárult. A népszerű krimiíró nemrég bejelentette, hogy elhagyja a hazáját, nem emigrál, de igyekszik a lehető legtöbb időt külföldön tölteni, mert nem érzi jól magát a Putyin-rezsimben. „Van, aki a földrajzi emigrációra készül, van, aki belső, egzisztenciális emigrációra. Ez utóbbit is megtehetjük, mert él még a szovjet tapasztalat a közeli barátok konyhai mikroközegének működtetéséről” – írta a blogján.

Cenzúra nincs, de fokozódik a nyomás



Oroszországban, először történelme során, a szó szoros értelmében nincs cenzúra, mondta Szorokin két évvel ezelőtt a Magyar Narancsnak adott interjújában. Tegyük hozzá, egyelőre. A hatalom az előzetes jóváhagyás helyett eddig más eszközökhöz fordult, hogy ellehetetlenítse az írókat. Az író felidézte, hogy még Putyin első elnökségének időszakában, 2002-ben, a hatalmat támogató ifjúsági csoport szervezett akciót, amelynek keretében a káros irodalmat, így Szorokin és Pelevin könyveit „jó irodalomra” cserélték be az utcai standokon. A vásárlóknak itt lehetőségük volt arra, hogy a két megbélyegzett szerző (és valamilyen furcsa ok miatt Karl Marx) műveit ingyen beválthatták orosz klasszikusokra. Persze a Putyin és támogatói ellen lázadó ifjúságnak több se kellett, Szorokin könyveinek borítóját kiolvasott detektívregényekre rakták, és azokat váltották be. Ebből még nem lett botrány, abból viszont már bunyó kerekedett, amikor Putyin életrajzát is káros irodalomként próbálták meg a standokon elpasszolni.


Az elmúlt években számos hasonló esettel találkozhatunk, nemrég például a Ljudmila Ulickaja által szerkesztett gyerekkönyvsorozat egyik kötetét homoszexuális propaganda vádjával vették vizsgálat alá. A Vera Timencsik által jegyzett kötet egyébként 2006-ban jelent meg, de a nem sokkal a szocsi téli olimpia előtt bevezetett emlékezetes és nagy felháborodást keltő törvény értelmében csak most volt alkalom, hogy vegzálják a szerzőt. Ulickaja szerint az orosz hatóságok A család a mi országunkban és más helyeken című mese azon passzusát kifogásolták, miszerint „a homoszexualitás elterjedt jelenség”, ráadásul arról is szó esik, hogy vannak országok, ahol az azonos neműek házasságát engedélyezik. És bár az írónő szerint Timencsiket már ki is hallgatták a kétes megjegyzések miatt, és őt magát is kérdőre akarják vonni, az orosz nyomozó bizottság tagadta, hogy ilyen ügyben lépéseket tettek volna. Ulickaja még februárban kétszáz írótársával – köztük volt Günter Grass, Paul Auster, Salman Rushdie és Sofi Oksanen is – írta alá azt a nyílt levelet, amelyben tiltakoznak a művészi és szólásszabadság egyre aggasztóbb korlátozása miatt.


Az ukrán válság újabb lehetőséget adott arra, hogy a hatalom számára kellemetlen szerzőt bélyegezzenek meg. Dmitrij Bikov, aki szolidaritást vállalt az ukránokkal, egy csapásra hazaáruló lett. Az egyik tévécsatorna dokumentumfilmje szerint ugyanis ő is a 13-ak között volt, akik az értelmiségiek közül nyilvánosan is felvállalták, hogy nem értenek egyet az orosz fegyveres erők beavatkozásával - csakúgy, mint például Andrej Makarovics énekes vagy éppen Sztanyiszlav Belkovszkij politológus. Az eredetileg költőként induló Bikov egyébként kifejezetten apolitikus szerzőnek számított korábban, de saját bevallása szerint éppen Putyin rendszere miatt fordult a közélet felé. Egészen más eset Eduard Limonov, akit néhány alkalommal már be is zártak hosszabb-rövidebb időre. Az ismert avantgárd író megítélése meglehetősen ellentmondásos, hiszen miközben irodalmi tevékenységét elismerik, politikai szerepvállalásával már nehéz mit kezdeni. A nemzeti bolsevizmus eszméjének alakja felváltva használja hol írói hírnevét, hol politikusi minőségét Putyin támadására. Kétes ideológiájával képes jelentékeny, időnként többezres tömeget is megszólítani. Igaz, erre a mérsékelt, demokráciapárti írók is képesek, bár szervezetten ezt eddig egyetlen alkalommal mutatták be, 2012-ben, Putyin újbóli elnökké választása előtt. A többek között Akunyin által is szervezett „ellenőrző séta” célja az volt, hogy feltérképezzék, a hatalom tiszteletben tartja-e a szabad gyülekezés jogát. A moszkvai sétán több tízezer ember vett részt, de a tüntetés sztárjai egyértelműen az írók, például Ulickaja és Bikov voltak.

Ez a mozgósító erő, illetve a putyini rendszer számára kellemetlenséget okozó külföldi bírálat bőségesen szolgáltathat okot arra, hogy a vadászó és küzdősportokban jeleskedő elnök meg akarja regulázni a keze közül rendre kicsúszó irodalmat. Az új orosz kánon egyelőre félbe hagyott ötlete is erről árulkodik, illetve az a tény is, hogy a homoszexualitást terjesztő propaganda vádját is kipróbálták már egy irodalmi művön. Cenzúra ugyan még valóban nincs, de az eddig is erősen korlátozott szólásszabadságot újabb két rendelkezéssel igyekeznek csorbítani. Nemrég terjesztették be azt a családi törvényt, aminek értelmében ezentúl az obszcén, trágár szavakat, illetve pornográf tartalmakat kitiltják a filmekből és a színpadokról. Sokan felhívták rá a figyelmet, hogy bár egyértelműen a kortárs szerzőket, alkotókat veszi célba a rendelet, de számos klasszikus is áldozatul eshet az erkölcsi szigornak, arról nem is beszélve, hogy nem annyira könnyű, és főleg nem olyan egyértelmű például az obszcén tartalom meghatározása, így mindenki ki lesz szolgáltatva egy-egy döntéshozó ízlésének. Hasonlóan aggasztó az a tervezet, miszerint a hatóságok minden olyan blogot, amelynek 3000 feletti az olvasottsága, nyilvántartásba vesznek, és ezekről akár bírói végzés nélkül is eltávolíthatják a pontatlan és rágalmazó tartalmakat. Az online platformon meglehetősen aktív Borisz Akunyin számára például ezzel telt be a pohár, és döntött úgy, hogy önkéntes száműzetésbe vonul.

Azért akad olyan is, aki megvédi Putyint, mármint az elkötelezett híveken kívül. Érdekes interjút adott egy évvel ezelőtt Viktor Jerofejev a német Der Spiegel hetilapnak, amelyben arról is beszélt, hogy számára mindazok a problémák, amelyek Oroszországot sújtják, igazi kincset jelentenek. Igaz, hozzátette: „ha nem író lennék, szívesebben élnék Berlinben vagy Párizsban.” Jerofejev szerint Putyin egy kevés öntudattal rendelkező ember, aki nem tudja eldönteni, hogy valójában ki is akar lenni. „Amikor azonban azt látom, hogy ez a nyilvánvalóan rosszul nevelt ember milyen dühvel üldözi az olyan embereket, akik nem osztják a véleményét, akkor aztán már felteszem a kérdést: ki is kormányoz bennünket.” Ráadásul Jerofejev szerint még csak nem is Putyin az, aki a legradikálisabb eszméket vallja Oroszországban. „Putyin valószínűleg liberálisabb, mint az orosz lakosság 80 százaléka. A többség itt, ebben az országban keményebb fellépést akar a külföldiekkel szemben, és a halálbüntetés újrabevezetését is támogatja. Ezért lenne szükség egy erős politikai akaratra, amely keresztülvinné a demokráciát.” Mindazonáltal Jerofejev arra is felhívta a figyelmet, hogy a helyzet egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, bár azt ő sem tagadta, hogy a demokrácia és Oroszország jelenleg viszonylag távol állnak egymástól.

Bizonytalan jövő

Az orosz irodalom története bővelkedik emigráns írókban, egészen a cári időktől kezdve, és sajnos olyanokban is, akik ugyan nem hagyták el a hazájukat, de megszenvedték a politika irodalmi éberségét. Úgy tűnik, hogy Putyin Oroszországa sem kínál mást, mint a szovjet rendszer, és Akunyin valószínűleg nem az utolsó, aki úgy dönt, hogy inkább csak vendégségbe jár haza az elkövetkező időszakban. Viktor Pelevin, Ulickaja és az emigrációról egyelőre hallani sem akaró Szorokin már eddig is kétlaki életet éltek. Könnyen lehet, hogy a növekvő politikai nyomás és az írókat érő szaporodó támadások hatására közülük is többen inkább a félhivatalos emigráció mellett döntenek, ahogy rajtuk kívül még számos alkotó vagy kritikus fontolgatja mostanában ugyanezt. Akik maradnak, azoknak viszont számolniuk kell azzal, hogy a hatalom egyre nagyobb figyelemmel követi az irodalmi élet történéseit, és egyre leplezetlenebb eszközökkel fogja elhallgattatni a neki nem tetsző hangokat. Sokan már most úgy vélik, hogy az utóbbi időben egyre jobban elszaporodó utópiák, antiutópiák –gondoljunk például Glukhovsky Metró-regényeire, vagy akár Pelevin és Szorokin műveire–, a putyini nyomásgyakorlás termékei, mivel olyan világot teremtenek, amelyben elvontan ugyan, de a korábbi hagyományokhoz híven, kritikusan tudják hazájuk legfőbb problémáit bemutatni. Elődökből az orosz irodalomban nincs hiány, de az utópiák a szovjet korszakban váltak igazán népszerűvé (mint például Zamjatyin alapműve, a Mi, vagy Alekszej Tolsztoj klasszikusa, az Aelita), az utóbbi években pedig, nyilvánvaló összefüggésben a társadalmi elégedetlenség mértékének növekvésével, reneszánszukat élik. Ezzel az alkotói taktikával ugyanis a művek nyílt támadás helyett allegorikus történetekben mesélnek a jelenről, és mintegy összekacsintanak a sorok mögött olvasni tudókkal.

Putyin tehát nem sok jóval kecsegteti azokat, akik kritikusan viszonyulnak rendszeréhez, igaz, a bűnösnek, hazaárulónak bélyegzett szerzők sem jósolnak éppen fényes jövőt az elnöknek. Legtöbbjük szerint a mai orosz hatalomnak csak órái vannak hátra, és bármelyik pillanatban összeomolhat. „Egy kiszámíthatatlan országban élünk. Senki nem tudja, mi fog történni holnap, vagy öt év múlva, még Putyin sem” – mondta Szorokin az angol komikus és irodalmár, Stephen Fry dokumentumfilmjében. Hogy miért van ez így, arra pedig Akunyin adta meg a választ: „Ez az archaikus autokrata hatalom alacsony hatásfokkal dolgozik. Egy ilyen hatalmas és bonyolult országot nem képes hosszú távon irányítani. Szervezetei nem hatékonyak, és gazdaságilag hanyatlik, a XXI. században nem lehet egy országot kézi vezérléssel irányítani mindenféle kontroll nélkül. Először gazdasági, majd teljes összeomlás lesz a vége.” Így válnak az antiutópiákból írói (és talán mondhatjuk, hogy társadalmi) vágyálmok Oroszországban.

Szerző: Diószegi-Horváth Nóra

A cikk eredetileg a KönyvesMagazin téli számában jelent meg.
Pelevin és Szorokin ingyen orosz klasszikusra cserélhető - Putyin és az új orosz irodalmi kánon - KönyvesBlog