Vészesen közeleg február vége és az Oscar-díjak átadása, ebből az alkalomból adott interjút Röhrig Géza, az Oscar-jelölt Saul fia főszereplője a Southern California Public Radiónak (SCPR). Röhrig elmondta, abban más a Saul fia az eddigi holokausztfilmekhez képest, hogy nem azokat a rendkívül ritka csodákat mutatja be, amikor valaki zsidókat mentett, esetleg elítéltként szabadult ki a lágerből, hanem a kőkemény valóságot, hogy három fogolyból kettő biztosan meghalt. Újdonság még: A történelemben az emberek mindig öltek embereket. Ebben nincs semmi új. Újdonság az, hogy a piszkos munkát magukra az áldozatokra hagyták. Beszélt a szerepéről is: egy sonderkommandóst játszott, akit zsidó létére életben hagytak, cserébe az elgázosított holttestek mozgatásában kellett részt vennie a haláltáborban. Azt mondta, a fő karakter Saul már meghalt, valódi halála előtt, egy robotikus kísértet, nincs már benne emberség. Aztán jön a fordulópont, amikor Saul észrevesz egy fiút a holttestek között, aki túlélte a gázkamrát. A szeme láttára hal meg végül a fiú, miközben leesik neki, hogy a saját gyermeke volt az. Sault innentől nem érdekli a túlélés. A film célja az volt, hogy valóságossá tegyék Auschwitzot: minimális monológok, szinte semmi zene, nagyon rövid vágások. El akarták kerülni a szentimentális giccset, nem akartak könnyeket csalni a nézők szemébe. Arra a kérdésre, nem helytálló reakció-e a sírás ilyen jelenetekre, Röhrig így felelt: Nem, ez teljességgel helytelen. Szinte mindig meghökkent engem. A sírás rendben van egy egyéni drámánál, tudja? Tudja, amikor meghal egy szülő. Ez megtörténik az egyénnel, aztán sírsz és ez katartikus és ez nagyszerű. Szerinte az emberek szívesebben sírnak, mint nevetnek. Azonban amikor milliók válogatás nélküli elgázosításáról van szó, ott nem lehet sírni, az annál mélyebben megrázó. Szerinte Auschwitzba eleve olyan hatalmas élmény megérkezni, mint először látni a tengert. Nem lesz ugyanaz az ember utána. Azóta ő sem hisz az emberekben. Végül arról beszélt, hova nyúlt vissza az emlékezetében a szerep megformálásáért. Mesélt arról, hogy egy Huckleberry nevű punkbandában zenélt a nyolcvanas években, amikor Magyarországon még a legszürkébb szocializmus működött. Tilos lett volna együttest is alapítani, de megtették. Szerinte színészkedni is ilyen élmény.
