Rabindranáth Tagore 1861-1941 Rabindranáth Tagore (bengáli írással, (Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.) indiai költő, író, zeneszerző, festő, polihisztor, aki életművével átformálta az indiai régió irodalmát és zenéjét. A Gítándzsali, a„mélyen érzékeny és szép vers”[, szerzője. Ő az első nem európai, aki 1913-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Költészetében spiritualitás és vibrálás érezhető. Személyisége és idegenszerű ruházata profetikus hírnevet szerzett számára a nyugati világban is. Stílusa, az elegáns próza és a mágikus költészet keveréke még ma is nagyrészt ismeretlen hazáján kívül. Prózájában és verseiben, túllépve a klasszikus szanszkrit hagyományokon, a köznapi nyelv használatát vezette be a bengáli irodalomba. Kiemelkedő alkotóművésze a modern Indiának, aki egyúttal közvetlen kapcsolatot teremtett a nyugati és a legszínvonalasabb indiai művészetek között.[ Mint a bengáli reneszánsz kiemelkedő egyénisége hatalmas életművet hagyott hátra, ami festményekből, vázlatokból és jegyzetekből, több száz oldal szövegből, és mintegy kétezer dalból áll. Örökségét az általa alapított intézményben a sántikétániVisva-Bhárati Egyetemen gondozzák. Tagore korszerűsítette a bengáli művészetet: elfordult a merev, klasszikus formáktól és ellenállt a nyelvészeti kritikáknak. Regényei, meséi, dalai, tánc-drámái, esszéi, és beszédei politikai és személyes témákat dolgoznak fel. Gítándzsali (Áldozati énekek), Gora (Becsület),és a Ghare-Baire (Otthon és a világ) a legismertebb művei. Versei, novellái és regényei híresek líraiságukról, köznyelvi hangvételükről, természetességükről és szokatlan látásmódjukról. Szerzeményei közül választotta ki két nép is nemzeti himnuszát: az Indiai Köztársaság - Dzsana Gana Mana és Banglades - Amar Sonar Bangla. Srí Lanka nemzeti himnuszának zeneszerzője Srí Lanka Matha, Tagore tanítványa volt, a dalt Tagore stílusa ihlette. 1861-1878 Tagore 1873-ban Tagore 1879-ben Tagore egy kalkuttai pírali brahmin [ családból származott. A 13 élő gyermek közül a legfiatalabb Tagore az indiai Kalkuttában, a dzsorásankói kastélyban született. Apja Débendranáth Tagore (1817-1905), anyja Szarada Dévi (1830-1875). A Tagore család ősei az Ádi Dharm hitű brahmin kaszt[] alapítói voltak. Apai nagyapja, a lojalista Dvarkanáth Tagore, aki az európaiak ingatlanjaival foglalkozott, látogatást tett Viktória brit királynőnél és a királyi család tagjainál is. Debendranáth nagyra értékelte barátja, Rám Móhan Ráj filozófiáját, és az általa létrehozott vallási felekezetet, amelynek utódjának, a Bráhmo Szamádzsnak Ráj halála után a vezetője lett. Ezzel a család a brahmin társadalom központjába került. Az ifjú Tagorét többnyire szolgák nevelték fel, anyja gyermekkorában meghalt, apja folyton úton volt. Házukban élénk kulturális élet zajlott, otthont adott számos irodalmi folyóirat publikálásának is. Színházi játékok, bengáli és nyugati klasszikus zenei bemutatók is napirenden voltak az előadások között, mivel a dzsorásankói otthon felvilágosult és művészetszerető társadalmi csoport középpontjában állt. Tagore legidősebb bátyja Dvidzsendranáth nagy tekintélyű filozófus és költő volt. Egy másik testvére, Szatjendranáth volt az első indiai, aki a brit közigazgatás (Civil Service) tagja lett. Egy másik testvére, Dzsjotirindranáth zenész, zeneszerző és drámaíró volt. Nővére Szvarnakumari regényíró. 1878-1901 Tagore feleségével 1883-ban Mivel Debendranáth fiából ügyvédet akart nevelni, ezért a 17 éves Tagorét 1878-ban beíratta egy brightoni nyilvános iskolába, Kelet-Sussexben, (Anglia). Később, rövid ideig jogot hallgatott a Londoni University College-ben, de felhagyott tanulmányaival, inkább önállóan Shakespeare-tanulmányokkal kapcsolatos előadásokat hallgatott. Az élénk angol, ír, skót népzenei dallamok lenyűgözték, amelyekhez képest, úgy vélte, a hazai, hagyományos bengáli zene visszafogott volt. 1901-1932 Tagore 1912-ben az angliai Hampsteadben Tagore 1901-ben költözött Sántinikétánba, hogy megalapítsa saját ásramját[, ezzel később egy kísérleti iskola alapjait is megvetette. A birtok nagy könyvtárral rendelkezett, ligetekkel, fákkal volt körülvéve. Ekkor halt meg felesége és két gyermeke is. Az apja 1905-ben hunyt el. Tagore a család tagjai közül egyedüliként havi kifizetések keretében megkapta örökségét, és a tripurai maharadzsa támogatásával, illetve a családi ékszerek értékesítésével a sántinikétáni iskola fejlesztésébe fogott. Verseivel nagy hírnévre tett szert, bengáli és a külföldi olvasók részéről egyaránt. Megjelent a Naivedja (1901) és Kheja (1906) című kötete is. Többször járt Angliában, ahol versei angol fordítását nagy érdeklődéssel fogadták. 1908-ban rövid ideig a felerősödő nemzeti haladó mozgalmak és a hivatalos brit kormányzat politika csatározásainak középpontjába került. Műveinek köszönhetően egy nacionalista író – jóllehet engedélye nélkül – felhasználta nevét és nézeteit saját könyvének ajánlásához, amiért csaknem perbe fogták, nehezen is tisztázta magát. Tagore mondanivalóját félreértették, ő a nyugati és az indiai kultúra spirituális közeledését látta a brit fennhatóságban, és mereven elutasította a nacionalista mozgalmakat. 1932-1941 Az utolsó öt évben krónikus fájdalom gyötörte és két hosszú ideig tartó betegségen is átesett. Ezek 1937 végén kezdődtek, amikor egy alkalommal elvesztette az eszméletét és halálközeli kómában feküdt hosszú ideig. 1940 végén ezt egy hasonló eset követte. Ez után az eset után soha nem épült már teljesen fel. Költészete ezekből a betegeskedő éveiből a legszebb. 1941. augusztus 7-én a hosszan tartó agónia időszaka véget ért, Tagore 80 éves korában meghalt. Néhány nappal előtte július 30-án mondta tollba titkárának, A.K. Szennek utolsó versét. Utazásai Tagore és Albert Einstein1930-ban 1878 és 1932 között, Tagore mintegy öt kontinens több mint 30 országában, járt. 1916 májusától egészen 1917 áprilisáig előadásokat tartott Japánban és az Egyesült Államokban. Ezekben elítélte a nacionalizmust. Röviddel hazatérése után a 63 éves Tagore elfogadta a perui kormány meghívását, majd innen Mexikóba.utazott. A 1926 májusában Nápolyba is eljutott, majd Mussolinivel találkozott, aki mély benyomást tett rá: „Minden kétséget kizáróan ő egy nagyszerű személyiség. Olyan hatalmas életerőt mutat a feje, mintha Michaelangelo vésőjével faragták volna. A fasizmus tűzfürdője előhívta Olaszország halhatatlan lelkét csillapíthatatlan fénybe öltöztetve.” írta. A meleg kapcsolat véget ért, amikor Tagore előtt nyilvánvalóvá vált a fasizmus valódi természete. Olaszországi útja után Svájc, Ausztria, Anglia, Norvégia, Svédország, Dánia, Németország, Csehszlovákia, majd ismét Ausztria következett, majd innen jutott el Magyarországra, ahol hosszabb időt töltött szívpanaszai kiújulása miatt. Innen Romániába, Bulgáriába, Görögországba, majdEgyiptomba ment. Magyar vonatkozások A költő szobra Balatonfüreden A Tagore sétány Balatonfüreden Tagore kiterjedt magyar kapcsolatokkal rendelkezett, 1920 és 1925 között mintegy 30 művét adták ki magyarul. 1926 október 26. és november 12. között európai turnéja során járt Magyarországon, ahol szívpanaszai miatt hosszabb időt töltött a balatonfürediszanatóriumban Korányi Sándor professzor felügyelete alatt. A költőről a városban a róla elnevezett sétány és szobor emlékezik meg. Itt tartózkodása alatt találkozott Horthy Miklóssal és a korabeli irodalmi élet prominens személyeivel. A Tagore kíséretében levő hindu asszony, aki leveleiben beszámolt a költő európai körútjáról ezt írta: „Sehol másutt nem tapasztaltam, hogy ennyi szeretettel fogadták volna... ”[15] Baktay Ervin két könyvet is szentelt a költőnek, mielőtt 1926-ban látogatást tett a sántikétáni Visva-Bhárati Egyetemen. Tagore 1927-ben meghívta az iszlám tudományok akkor már világhírű tudósát, Germanus Gyulát Sántikétánba, hogy vegye át az egyetem iszlám tudományok tanszékének vezetését. A professzor első feleségével, Hajnóczy Rózsával érkezett, és több évig maradtak Indiában. Hajnóczy Rózsa sántikétáni benyomásait a Bengáli tűz c. művében örökítette meg. 1930-ban két magyar festőnő érkezett Sántikétánba, Sass-Brunner Erzsébet és lánya, Brunner Erzsébet, akik egyéni látásmóddal ábrázolták a költőt és az indiai tájat, embereket. Boglár Eta, aki indiai férjével élt Sántikétánban, az egyetem könyvtárában dolgozott, fordításaival számtalan dokumentummal gazdagította a magyar Tagore-kutatást. Ötven verseskötetet, 19 regényt, mintegy 40 színdarabot, és 2000 dalt írt. Költészetére a misztikus líra és a bengáli népi költészet szintézise jellemző. Szimbolikája és verselésének igazán bengáli nyelven élvezhető ritmusa miatt hazájában a mai napig igen kedvelt költő. Verseiből angol nyelvű prózai fordítást készített, a korabeli angolszász irodalmi világ is elsősorban ezekből ismerte műveit. Az európai fordítások is ezekből származtak, amelyekben a különös bengáli versforma elveszett, így valójában mondanivalójukkal hatottak. Az elbeszélés műfaját a bengáli irodalomban ő honosította meg. Moralizáló tartalommal megtöltött regényei, drámái célzatosságuk miatt szentimentális színezetűek, hasonlóan kortársa, az európai Maurice Maeterlinck darabjaihoz.[ A magyar írók legtöbbje nem volt jelen Tagore felolvasásán, amikor Magyarországon járt. Bár Baktay Ervin igen komoly biográfiát írt róla (két felfogásban is), a művelt közélet, és az irodalom nagyjai idegenkedve fogadták, népszerűségét inkább egzotikumának és szuggesztív egyéniségének tudták be, mint művészi nagyságának. Babits Mihály 1913-ban, a friss Nobel-díjas költőt Yeats Gítándzsalihoz írt előszavának ismeretében méltatta őt, és Assisi Szent Ferenccel hozta párhuzamba, méltatta egyszerűségét és a modernitást műveiben. Kosztolányi Dezső 1926-ban, miután meghallgatta a költő budapesti előadását, amellett, hogy művészi nagyságát elismeri, szkeptikus maradt Tagore humanista, emberbaráti üzenetét illetően. Befolyása a magyar irodalomra megfigyelhető például az erdélyi Kuncz Aladár esetében, aki Az átültetett fa – Tagore dallamára c. művében emlékezik meg – stílusában – a költőről. Tagore kézírása bengáli nyelven Szerb Antal szerint, Tagore az egységes nyugati kultúrában inkább kuriózum, mint maradandó, egyetemes alkotó, Nobel-díját is megbékélést hirdető politikai szerepvállalásánaknak tudja be, amit a Svéd Akadémia a díjjal jutalmazott Főbb művei bengáli nyelven Szandászangít (Esti énekek, költemények 1882); Prabhátszangit (Hajnali énekek, költemények, 1883); Cshabi ó gán (Képek és dalok, költemények, 1884); Nalini (Nalini, dráma, 1884); Rádzsarsi (Királyi remete, regény, 1885); Rádzsa ó ráni (dráma, 1889; Lendvai L., Király és király*né, kézirat, SZI); Mánaszi (A kedves, költemények, 1890); Biszardzsan (Áldozat, dráma, 1890); Csitrángada (dráma, 1892; Laky D., Chitra, 1920; Pünkösti A., ua., Délibáb, 1933, 17.); Szónár tari (Arany ladik, költemények, 1893); Cshótá galpa (Kisebb elbeszélések, 1894); Vicsitra galpa (Vegyes elbeszélések, 1894); Csitra (Tarka, költemények, 1896); Csaitáli (Aratás, költemények, 1896); Malini (Malini, dráma, 1895); Kanika (Morzsák, költemények, 1899); Ksanika (Pillanatok, költemények, 1900); Naivédja (Adományok, költemények, 1901); Szmaran (Emlékek, költemények, 1903); Sisu (költemények, 1903: Zsoldos B., Növekvő hold. Sisu, 1921); Bául (Dalnok, dalok, 1905); Prájascsitta (Vezeklés, dráma, 1909); Góra (regény, 1910: Kelen F., Gora, 1925); Gítándzsali (Áldozati énekek, költemények, 1910); Rádzsa (A király, dráma, 1910); Dák ghar (színjáték, 1912: Bartos Z., A postahivatal, 1922); Dzsivanszmriti (önéletrajz, 1912: H. Songárdy G., Emlékeim, 1922); Gharé báire (Otthon és a világban, regény, 1916); Báláid (Darvak, költemények, 1916); Csaturanga (Négy élet, regény, 1916); Muktadhára (Elszabadult áradat, dráma, 1922); Baszanta. (Tavasz, zenedráma, 1923); Rak-takaróin (Vörös oleanderek, dráma, 1924); Purabi (Keleti dallam, költ.-ek, 1925); Dzsátri (Utazás, napló, 1929); Sésér kabita (A vég versei, regény 1929); Dzsógádzsóg (Kapcsolatok, regény 1930); Banabáni ('Az erdő szava, költemények, 1931); Parisés (Befeje*zés, költemények, 1932); Dui bon ('Két nővér, regény 1932); Bicsitrita (Tarkabarka', költemények, 1933); Csár adáj (Négy fejezet, regény 1934); Sés szoptak (Utolsó akkord, próza*versek, 1935). [TR="bgcolor: transparent"] [TD="class: hasab a pic, bgcolor: transparent"][/TD] [TD="class: hasab b pictxt, bgcolor: transparent"] [/TD] [/TR] Zengjük el hát utolsó dalunkat és váljunk el! Feledd el az éjt, ha már elmúlt az éjszaka! Kit igyekszem ölelő karjaimba zárni? Álmokat sohasem lehet fogságban tartani! Mohó kezeim az ürességet szorítják szívemre és ez megsebzi keblemet! Versek A kertész című kötetből Áprily Lajos fordítása Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelemesem, mondd, mindez igaz-e? Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá. Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója? Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban? A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon? Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet? Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen? S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban? Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva? Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?
