Rajz János

Rajz János színész

Született:
1907. február 13. Budapest, Magyarország
Elhunyt:
1981. június 20. Budapest, Magyarország



Film szerepei:

Az égig érő fű (1979) - Poldi úr
Megtörtént bűnügyek sorozat/Gyilkosság Budán című epizódja (1974) - Hollai úr Keménykalap és krumpliorr (1974) tévéfilm - öregember
Az ember melegségre vágyik (1973) tévéfilm - Tanár ( Jégárpa című részben )
A palacsintás király (1973) tévéfilm - Ákom-Bákom udvari tudós
Egy srác fehér lovon (1973) - Apa
Lila ákác (1972) - Lendvay, főszerkesztő
Nyulak a ruhatárban (1972) - Bíró
Váratlan találkozások / Vendég az esküvőn című epizód (1971) tévéfilm
A legutolsó (1971) tévéfilm
A fekete város (1971) tévéfilmsorozat
A halhatatlan légiós (1971)
A rumra cserélt feleség (1970) tévéfilm
Sose fagyunk meg! (1970) tévéfilm
Csak egy telefon! (1970) - A pedellus
Tévedni isteni dolog (1970) tévéfilm
Az utolsó ítélet (1970) tévéfilm
Igéző (1970) tévéfilm
Utazás a koponyám körül (1970)
Az arany meg az asszony (1969) tévéfilm
Isten hozta, őrnagy úr (1969) - Sóskúti
Körözés egy csütörtök körül (1969) tévéfilm
Mennyei pokoljárás (1969) tévéfilm
Az írnok kálváriája (1969) tévéfilm
A revizor (1969) tévéfilm - Luka Lukics, tanfelügyelő
Európa Expressz (1969) tévéfilm
A beszélő köntös (1968) - Paraszt
A második lövés (1968) tévéfilm
Mocorgó (1968) tévéfilm
Egy, kettő, három (1968) tévéfilm
Bors (1968) 1-5. rész, tévéfilm - Sandri bácsi
Az utolsó kör (1968) tévéfilm
Egri csillagok I-II. (1968) - Szerzetes
A két csaló (1968) tévéfilm - Újságárus
Egy szerelem három éjszakája (1967)
A postaláda (1967) tévéfilm
Kincskereső kisködmön (1967) 1-6. rész, tévéfilm
Utószezon (1966) - Sodits
Hétköznapi történet (1966) 1-3. rész, tévéfilm
Kakukk Marci szerencséje (1966) tévéfilm
Az orvos halála (1966) - Söpkér
Tízezer nap (1965), bemutató 1967. - Balogh
Butaságom története (1965) - Kati papája
Különös házasság (1965) - Ferenc császár
Ezer év (1964) tévéfilm - Bencsik úr
A pénztárca (1964) tévéfilm
Özvegy menyasszonyok (1964)
Mit csinált Felséged 3-tól 5-ig? (1964) - Császári követ
Miért rosszak a magyar filmek? (1964)
Álmodozások kora (1964) - Zsoldos úr
A kőszívű ember fiai I-II. rész (1964)
Menyegző (1963)
Hattyúdal (1963)
Prakovszky, a siket kovács (1963) tévéfilm
Párbeszéd (1963) újravágott változat: 1964. - Kovalik
Új Gilgames (1963)
Tücsök (1963)
Meztelen diplomata (1963) - Warren
Állandó lakhelye nincs (1962) tévéfilm
Két félidő a pokolban (1961) - Lipták
Mindenki gyanús (1961) tévéfilm
Felmegyek a miniszterhez (1961) - Nyóca, elnök
Puskák és galambok (1961)
Három csillag (1960) - Gyári kapus
Két emelet boldogság (1960) - Villamosvezető
Májusi dal (1959) rövid játékfilm
Égre nyíló ablak (1959)
Gebék és paripák (1959) rövid játékfilm
Tegnap (1959)
Szerelemcsütörtök (1959)
Pár lépés a határ (1959)
Kölyök (1959) - Szállodaportás
Kard és kocka (1959)
Álmatlan évek (1959)
Felfelé a lejtőn (1958) - Pista bácsi, portás
Szent Péter esernyője (1958) magyar/csehszlovák film - Gergelits Pál
Felfelé a lejtőn (1958)
Nem véletlenül (1958) rövidfilm
Don Juan legutolsó kalandja (1958)
Vasvirág (1958)
Nehéz kesztyűk (1957)
Két vallomás (1957)
A nagyrozsdási eset (1957) nem mutatták be - Bálint Csüdör
A császár parancsára (1956)
A csodacsatár (1956)
Az eltüsszentett birodalom (1956) nem mutatták be - Bakó
Dollárpapa (1956) - Hoffmann Tamás
Gábor diák (1956)
Gázolás (1955) - Csermák Vince
Böske (1955) rövid játékfilm
A 9-es kórterem (1955)
Budapesti tavasz (1955)
Dandin György, avagy a megcsúfolt férj (1955)
Liliomfi (1954) - Pandúr
A város alatt (1953)



Színházi szerepei:

Gogol: A revizor - Hlesztakov
Hervé: Nebáncsvirág - Celestin
Jonson: Volpone - Corvino
Kálmán Imre: A cirkuszhercegnő - Petrovics hadnagy
Moliere: A fösvény - Harpagon
Moliere: Scapin furfangjai - Scapin
Németh László: Galilei - Írnok
Shakespeare: Macbeth - Bérgyilkos
Shakespeare: Szentivánéji álom - Dudás
Shaw: Pygmalion - Pickering ezredes
Shaw: Warrenné mestersége - Gardner tiszteletes
Steinbeck: Egerek és emberek - George
Szigeti József: Rang és mód - Inas
Vörösmarty M.: Csongor és Tünde - Balga
Weiss: Marat/Sade - Kikiáltó
Weiss: Vizsgálat - Ügyész











Életrajza:

Adatok:

1924 - Debrecenben lép először színpadra
1925 - 27-ben Szegeden,
1927 - 28-ban - Debrecenben
1928 - 29-ben - több vidéki városban
1929 - 30-ban - a Király Színházban
1930 - 31-ben - Pozsonyban
1931 - 33-ban - Kassán
1933 - 1939 között - Miskolcon
1939 - 40-ben - Kassán
1940 - 41-ben - Pécsett
1941 - 43-ban - Debrecenben
1943 - 44-ben - Szabadkán
1944 - 45-ben - Debrecenben
1945 - 1951 - a Szegedi Nemzeti Színház tagja
1951 - 52-ben - a fővárosi Vígszínházban játszik
1952 - 1976 - a Nemzeti Színház tagja
1976-ban - nyugdíjba megy


Összefoglaló:

A színész család gyermeke, nem készül színésznek, ám a hódmezővásárhelyi gimnázium tornabemutatóját követően mégis ajánlatot kap a debreceni színigazgatótól. Jani artista szeretne lenni, aztán egy nap - átmeneti anyagi nehézségeit enyhítendő - mégis megkeresi az ajánlattevőt, így kerül minden hivatalos képzettség nélkül a debreceni színházhoz. Aztán marad a pályán. Következik három évtized vidéken, táncos komikusként - nevét a helyi közönség ismeri jó szerével. Csak túl a negyvenötödik születésnapja után válik igazán ismertté, amikor Major Tamás felfedezve eredeti tehetségét, szerződteti 1952-ben a Nemzeti Színházhoz, ahol további gyönyörű 24 évet tölt el, nyugdíjba vonulásáig. Alacsony termet, jellegzetes karcos, rekedtes orgánum, letisztult színész-eszköztár, és kitűnő jellemábrázoló képesség, száraz humor jellemezi.
Bár filmeken csak 1953-tól szerepel, élete során mégis 86 játékfilmben, rövidfilmben és később tévéfilmben vállal szerepet. Legnagyobb filmsikere az ő főszereplésével játszódó "Dollárpapa". A Rádió is foglalkoztatja. Az évtizedeken át folyamatosan játszódó "A Szabó család" című műsorában, Szabó Ernő halála után 1966 elejétől fogva 1981-ig az ő hangján szólal meg Szabó bácsi, 15 éven keresztül, több mint 750 adásban!
"...Fantasztikus volt a fegyelmezettsége és a művészi alázata. Reggel besminkelték, talpig fehér szakállban és fehér parókában játszott plusz 40 fokban, zokszó nélkül, nyugodt derűvel. Amikor türelmetlen vagyok a színpadon valamivel, mindig eszembe jut, hogy mennyi önuralma volt ehhez a szakmához" - mondja Rajz Jánosról Detre Annamária a Színészkönyvtárnak tett visszaemlékezésében. 2007 februárjában ünnepelhetjük születésének 100 évfordulóját, miközben 25 esztendeje, hogy már nincs közöttünk.


Életútja részletesebben:


A pályakezdés

Színészcsaládból származik, szülei és testvérei is mind-mind színészek voltak. Kései gyerek, és szülei már csak emlékeikben idézik föl egykori vándorszínész-éveiket. Az 1880-as éveket, amikor szekéren ment a nyolctagú kis csapat az erdélyi télben. Négy asszony fönt a szekéren a gyerekekkel, négy férfi meg az ekhós mellett gyalog, egyikük kezében puskával, hogy elriasszák az éhes, esetlegesen rájuk támadni akaró erdei vadakat, míg átérnek a végeláthatatlan erdőkön. Azok "a csíkszeredai farkasordító hidegek..."
Élete és gyermekkora a Monarchia különböző városaiban telik, szülei vándorlásait követve. Főiskolát nem végez, eleinte nem is készül színésznek. Artista szeretne lenni igazából, a különtorna kedvence, a diák Rajz Janinak... aztán egy nap, egy tornabemutatón minden megváltozik...
Sok évtizede ma már annak, hogy a hódmezővásárhelyi gimnázium udvaráról, ahol szülők, rokonok, ismerősök tapsai közben éppen év végi tornavizsga folyt, elindul a színpad romantikus meghódítására a nagyon ügyes és higanymozgású kisfiú. A vizsga után egy úr keresi meg a tömegben a tizenhét esztendős fiatalembert, Kardos Géza debreceni színigazgató.
- Akarsz-e színész lenni, fiacskám?
A fiatal tornászjelölt azonban szólni sem tud.
Egy évvel később azután beállít a debreceni színházigazgató irodájába, és emlékezteti Kardos Gézát korábbi találkozásukra, majd elmondja, hogy most azért jött, mert igent szeretne mondani... Így kerül el Hódmezővásárhelyről, a Szőlő utca 2/a házból Rajz Jancsi Debrecenbe. Szülei biztatják: ne ijedjen meg az első idők nehézségeitől, "meg kell azokat koplalni, csak úgy lehet az ember jó színész." Igaz, korábban egy apró közjáték, egy filmforgatás is sokat változtat a kamasz Rajz Jancsi színházhoz, a szerepléshez való, eleinte elutasító hozzáállásán. "A dauphin" című magyar némafilm egyik gyerekszerepét alakítja, alig tizenkét évesen. Iskolai szünetben szüleivel Pestre jönnek, és apjának egy ismerőse révén kerül a kamasz fiú felvevőgép elé - életében először.
1924-ben, Debrecenben lép fel először, egy - Csajkovszkij muzsikájából összeállított - bécsi operettben, "A diadalmas asszonyban". Ám akkor már két Rajz is tagja a debreceni színháznak, Rajz János és Rajz Ferenc. Nem névrokonok, testvérek. Élete úgy alakul, hogy két ízben is Debrecenből indul el, először most, másodjára pedig kereken húsz év múlva, 1944 telén, amikor "bepilinszkézett a hó" a Csokonai Színház színpadára, a tetőszerkezet háború szakította résein át...


Feri és Jancsi

Feri állandó felügyeletet gyakorol a család által kissé könnyelműnek tartott öccse, János fölött, édesapjuk szigorát képviselve. Álljon itt egy-két történet, amelyből azért talán az is kitűnik, milyen összetartó család is volt a Rajz família, és hogy ezt mennyi szeretettel rühellte János és Feri:
Sokadszorra pumpolta meg már hó végén bátyját János. Valahogy soha sem volt elég a színházi fizetése. Hamar elkövetkezetett az ínség ideje, és ilyenkor, mint mindig, ezúttal is Ferihez fordult, akkor 50 pengő elsősegélyért... (Esetünket jó barátjának, Bános Tibornak mesélte el, aki közre is adja "Mosolyország" című könyvében.)
A kölcsönkérendő összeg hallatán Feri hosszas prédikációba fog...
- Jó, akkor legalább adj kölcsön tíz pengőt!
- Szó sincs róla.
- Akkor egyet...
- Egy vasat sem adok...
- Adj legalább 24 fillért, hogy villamoson hazamehessek...
- Mondtam már, nem adok!
Rajz Jancsi kicsit elmélázik, majd megszólal:
- Ferikém, legalább egy cigarettát?
- Nincs!
- ...legalább azt mondd meg, hány óra van...
Egyébként Rajz Feri volt az első vidéki színészek egyike, aki "benzinerőre" berendezett közlekedési alkalmatosságot vásárolt magának, ám motorbiciklije a kunjunktúrával együtt elúszott, nem is olyan sokára...
Feljegyeztetett, hogy a televíziózás, vagy ahogy akkoriban hívták, az első készülékeket, a "távolbalátó berendezés" mennyire felkeltette Rajz János figyelmét is. Talán megsejtette későbbi sikereinek "színterét"...
"- Ez nagyon érdekes... de azért nagyon szeretném, ha valaki azt is megmagyarázná nekem, mi is az a távolbalátás! - fakadt ki az öltözőben...
- Hát az úgy van - magyarázta az öccsének Feri -, hogy te még nagyon messze vagy tőlem, de azért - sajnos - állandóan látlak."


A vidéki színészéletről...

Vidéken táncoskomikusnak lenni, mindig nagyon fárasztó, és kemény munkát jelent. A XX. század első felének magyar színjátszásában vidéken elsősorban az operett hozza a legfényesebb erkölcsi és anyagi elismeréseket. Akkor telik meg igazán roskadásig a színház, amikor operett szerepel a műsoron, és ami talán a színésznek a legfontosabb: ekkor tud igazán gázsit fizetni a direktor. Nem ritka jelenség, hogy bármely hónap huszonhatodika környékére, ha még nincs együtt a színészek gázsija, az igazgatóság sürgősen műsort változtat, és kitűzi a "Sybill"-t, vagy valamelyik másik nagy sikerű operettet, és a pénztári mérleg azonnal megváltozik. Helyreáll az egyensúly. De a műsor vidéken sokkalta gyorsabban változik, mint nagyobb városokban. Kevés előadásszám tud lemenni egy-egy darabból, az alacsony nézőszám miatt, és máris ott a következő, aztán az újabb, és még újabb. Próba és premier váltják egymást, majdhogynem hétről hétre adódik egy bemutató. Elképesztő szövegmennyiséget kell megtanulni, és a színészi kifejezés csiszolására, a művészi elmélyülésre alig-alig jut idő. Főképp egy táncoskomikusnak... Ez a tempó, a szerepek gyors egymásutánisága lassan eltompítja a színész érzékeit, kevés lehetőséget biztosítva a feltöltődésre. Mindez sokkalta jobban igénybe veszi a vidéki színészt, mint a fővárosban élő kollégáját. Talán nem véletlen, hogy ebből a közegből csak kevesen tudnak kitörni, kevesen kerülnek fel a fővárosba, főképp minden különösebb előképzettség nélkül. Ez akkoriban csak Páger Antalnak és Rajz Jánosnak sikerül.


Rajz János Debrecenben

Vidéken az operettek primadonna-bonviván párosai, és szubrett-táncoskomikus kettősei is igen sekélyes tánctudással rendelkeznek többnyire. Ezért a szereplők, ha már előadták duettjeiket, elegánsan ellejtenek, és átengedik a helyet a jó táncosoknak, akik betétszámaikkal friss ritmust és látványt hoznak a színpadra. Kezd tért hódítani az operettekben is az akrobatikus tánc. Érthető, hogy a debreceni színidirektor felfigyel a kis "tornamatadorra". Ugrani, pörögni, szökellnie kell, mint a gumilabda a színpadon, és ő táncol, csak táncol, elemi jó kedvvel, odaadással. Persze, a közönség kedvence lesz igen hamar, és vérbeli táncoskomikus. Milyen jó, hogy nem reked itt meg, a könnyed grimaszoknál, a bevált maníroknál, a nézőtér kegyeinek szüntelen ostrománál, a mutatványnál, hanem makacsul mást akar.
Az operett akkoriban konvencionális tucatárunak számít. Gyakran a párbeszédnek, dalszövegnek, táncnak semmi köze sincs egymáshoz. Rajz János viszont legtöbbször átformálja a szerepét, ha szükségét érzi, át is írja az énekszöveget az előtte elmondott próza folytatásává, a táncot pedig a kettőből önként fakadó játékká alakítja át. Látva eredetiségre törő színészegyéniségét, egyre több prózai feladattal, epizódszereppel bízzák meg. De azért megmarad táncoskomikusi státuszban, anyagilag számára így kedvezőbb. Később játszik Szegeden, az 1927-28-as évadban Debrecenben, később más vidéki városban is szerepel.


Azok a szűkös vidéki esztendők

Elsősorban két dolgot szoktak emlegetni azon kevesek, akik róla írnak. Először is azt, hogy termetre kicsiny ember, százhatvan-egynéhány centi, és kezdetben még az iskolában is, a mérce alatt kicsit ágaskodik, mert nagyobbnak szeretne látszani. Később színészként, belső ambíciójától fűtve megtanulja kívülről Hamletet, Rómeót, Sasfiókot, de csak ez utóbbit játszhatja el. Persze hamar megtanulja, hogy lábujjhegyre állva nem lehet megnőni. Megnőni belülről kell. A nagyságot elsajátítani legjobban a lélek, a belső világ megértésével lehet.
Másodszor azt szokták rendszeresen firtatni tőle, hogy miképp lett táncoskomikusból a Nemzeti Színház jellemszínésze? Gyakran, és talán nem mindig alaptalanul, Rátkay Mártonnal vetik össze. "... sohasem voltam igazi táncoskomikus - nyilatkozta több ízben is -, az operettekben is mindig jellemszínész voltam."
Sohasem tagadta múltját, annak ellenére sem, hogy akkoriban - s talán ma is - egy táncoskomikusi múlt azért nem jelent szakmai rangot. Sőt, kifejezetten büszke vidéki színészéveire, a cifra nyomorúságra, amikor kiváló kézügyessége révén éjjelente művirág-készítéssel egészíti ki a szűkös gázsit. Mindig meleg hangon beszél a színházzal szomszédos ruhakereskedő hitelezői jó szívéről, amely révén kicsit gazdagítani tudta gardróbját. Tudni való, hogy ekkoriban a színész maga kell, hogy gondoskodjon színpadi öltözékéről, a jelmezdíj nem költségvetési tétel egy-egy előadáson. Amikor a múltjáról szól, mindig csak a jó emberekről beszél, akiknek köszönettel és hálával tartozik. Ha ez ember csak őt hallgatja, úgy érzi, tán nincsenek is rossz emberek a világon, nincs nyomorúság, háború, nincsenek szűkös napok, nem kell éjjel-nappal előadásokra készülni, amiken ő valójában keresztülment.


Életútja 1945-ig

1929-30-ban a Király Színházhoz szerződik. A sokat áhított Pestre jön, de csalódik, mert a nagyszerű kiugrás elmarad, ráadásul a következő szezon sem ígér neki való feladatot. Így, gyermekkori álmát beteljesítve, vidéket járó artistának szegődik. Ott válik vérévé igazán, a tehetség és a tudás mellett, a tréning tisztelete. Három évig működik mint artista, és az akkori pályatársaitól tanulja, köztük szokja meg, hogy "a bűvész nem varázsolhatna elő sem nyulat, sem mást a cilinderéből", s a "trapézművész sem lehetne biztos halálugrásai sikerében, ha nem készítené elő rekvizitumait a produkciójához a legnagyobb lelkiismeretességgel". Ott a porondon ez valóban élet-halál kérdése. Aki közelről ismerhette Rajz Jánost, szemtől szemben, úgy találta, hogy őbenne belül is minden ilyen világos, átgondolt és elrendezett. Élete is egyetlen tiszta sor: készenlét a színpadra lépéshez. Erre tartalékolja önmagát, tizenhat éves korától, első fellépésétől így építi fel életét, erkölcsi tartását, színésztudatát. Kevés adat maradt fenn vidéki működéséről.
Játszik 1930-31-ben Pozsonyban, 1931-33-ban Kassán, 1933-1939 között Miskolcon, 1939-40-ben Kassán, 1940-41-ben Pécsett, 1941-43-ban Debrecenben, 1943-44-ben Szabadkán, 1944-45-ben Debrecenben, 1945-1951 között a Szegedi Nemzeti Színházban.


A háború után

1945-öt követően, és a szép, termékeny, lelkes szegedi színészévek után első jelentősebb szerepe a fővárosi Vígszínház színpadán a korszerűsített, György László dramatizálta "A peleskei nótárius" című színdarab táncoskomikus főszerepe. A szerep tökéletes, vagy ahogy akkoriban a kritika emlegeti: "fergeteges" előadása mögött azért olyan szerepek húzódnak, mint a Coppelius mester, Delibes balettjében, a "Coppéliá"-ban a nevezetes Harangozó Gyula-szerep. Vagy "A szorincsi vásár" című Muszorgszkij-vígopera végigtáncolt ördögszerepe Szegeden, Vaszy Viktor rendezésében - csakugyan ördöngösen. Egyébként 1951-52-ben játszik a fővárosi Vígszínházban. Utána jön a nagy, és már talán nem nagyon várt fordulat. Major Tamás felfedezi, és szerződteti a Nemzeti Színház számára. Közel három évtized kemény és szakadatlan felkészülése után - egyetlen szaltóval - a színművészet csúcsaira kerül, 1952-ben. A nemzet első színpadán játszik, ahonnan 24 év múlva, 1976-ban megy nyugdíjba. Itt kitűnő jellemszínészként mutatkozik be, epizódszerepekben póztalan humorával, közvetlen egyszerűségével és a jellemzés árnyaltságával tűnik ki. Alacsony termet, jellegzetes karcos, rekedtes orgánum, egyszerű színész-eszköztár, remek jellemábrázoló képesség, száraz humor jellemezi. Egyébként 1976-ban létesíti a Rajz János-alapítványt.


Rajz János művészetéről

A józan kiegyensúlyozottság, a csendes és kevés szavú fontolgatás, a szigorú önfegyelmezés, mindezek lehetnek szeretetre méltó és tisztes tulajdonságok, de - joggal gondolhatjuk - nem feltétlenül színészerények. Mert vajon életre kelthetők-e általuk a színpadi világ színes álmai és szertelenségei?
Rajz János művészete ezt a kérdést és a benne rejlő ellentmondást adja fel leckeként mindenkinek, aki titkának kifürkészésére és megfejtésére vállalkozik. S ami a legmegfejthetetlenebb, hogy nincs semmi titka a művészetének, ha csak a nyíltszívűség és az őszinteség nem az. Lényének rejtélyes kettőssége, közelebbről nézve, a mesterkéletlen mívesség és a felelősségtudat szigorú egysége.
Akinek oly természetes valóságérzék van a birtokában, mint neki, az bátran tudhat s merhet is mesterkéletlen maradni, azt a fantáziája sem hagyja cserben, s nem csapja be. Alakításainak mindenekfeletti törvénye az igazság hű és egyszerű, mondhatni, puritán szolgálata. Ha bármilyen alakot, maszkot is ölt, ha jó, ha gonosz, ha ravasz, ha együgyű, ha elesett, a jellemek és sorsok bonyolultságát egyfajta mélyen átfogó, és a lényeghez férkőző megértés egyértelműségével ábrázolja. Mennyi ebből a kiszámított, s mennyi az intuitív? - miért latolgatnánk, a számtan és az elmélet nem visz hozzá közelebb.
Különös azonban, hogy az elhivatottság és a szüntelen művészi permanencia mégiscsak megteremti a maga személyes csodáját.
"- Már nagyon korán osztottak rám öregember-szerepeket - mondja Sas Györgynek egy riportban -, pufók arcú, szőke gyerek voltam, bizony ügyesen kellett felfestenem az arcomra az öregkor ráncait. És tudja, mi a csodálatos? Ahogy teltek az évek, a valódi ráncok is, látja, ugyanott, a festett ráncok helyén jelentkeztek csakugyan."
Sajátságos mágiája ez az őszinte átélésnek. A színész tulajdon arcát is szereparcainak mására rajzolják át az eljátszott metamorfózisok. Nem egy - száz élet formálja arcvonásait. Ilyen lehet lelkének alkalmazkodóképessége is, ilyen engedelmes, ezért tudja olyan átélten és természetesen, a sajátjaként befogadni szerepfiguráinak karakterét.


Rajz János filmszerepeiről

Sok-sok esztendő múltán nem a táncosfiút, nem a naturbursch-ot, nem a buffót, hanem a kiváló jellemszínészt országosan jelentős filmekből ismerheti meg először a nagyközönség. Ezek a filmszerepek azok, amelyek népszerűségének és ismertségének a zálogai.
"Talán, ha szobrász volnék, az állát találnám fiziognómiája jellegzetességének - mondja róla Sas György a "Film, Színház, Muzsika" hasábjain - ...és az agyagot gyúrva bizonyára azzal birkóznék meg a legnehezebben. Mozgalmas álla van; szerepről szerepre sokatmondó eszközévé avatja a jellemidézésnek. Mindig a szerep belső habitusa és stílusa formálja mássá. Ám ez nem a néző, ez a szobrász feltételezett megfigyelése; a néző nem az állára koncentrál. Amikor például az álla, meg-megremegett a Gázolás című film kicsiny epizódszerepében, akkor mi egyenesen az öreg altiszt szívének fájdalmas, aggodalmas reszketését láttuk. Az elgázolt áldozat férjét játszotta, húslevest hozott be neki a kórházba. Nem lehetett sem az író, sem a rendező szándéka, hogy a filmre emlékezve, a sok összehasonlíthatatlanul drámaibb jelenet és alakítás mellett, elsősorban őrá emlékezzünk. De amint szinte némán, riadtan és értetlenül, panaszosan motyogva, reszketeg állával, és az ételhordót szorongató görcsös kezével könny nélkül, érzelgősség nélkül, minden tolakodás és ágaskodás nélkül egy meg nem írt főszerepet teremtett magának, s eljátszotta a színészi elvonatkoztatás magaslatán az Áldozatot, akin átgázolt a gyávaság és a felelőtlenség, a színészi megértés természetéből adott nagy példázatot."
Aztán egy másik filmepizód is eszünkbe juthat vele kapcsolatosan, a "Vasvirág" egy apró jelenete, amelyben Filipovicsot, az ijesztő és szánalmas koldust alakítja, aki keze remegtetésével csalja elő az alamizsnát a zsebekből, s egy furcsán félelmetes este szívig hasítóan groteszk ujjongással döbben rá, hogy nincs szükség többé csalásra, a kezei engedelmesek, már maguktól remegnek. Egyfajta torz és keserű jelképként jellemezve azt a kort, amelyben a film játszódik.


A jellemszínészet a megértés művészete, az absztrakció magasfoka

Filmjei máig híven őrzik színészi játékát, a mély megértésből fakadó mesteri alakításait, amelyben gyakran színészi múltjának, ezernyi jellemábrázolásának, nagyszerű emberismeretének egy-egy eszenciáját nyújtja. Többnyire nem főszerepeket alakít, de amint megjelenik a képen, hiteles alakításaival magára vonja a néző figyelmét, és szíven találja egy aprócska gesztussal, bizonyítva szüntelenül, hogy valóban mennyire a megértés mestere Rajz János. Mintha csak tanítaná: a jellemszínészet a megértés művészete, az absztrakció magasfoka. De hogy neki milyen iskolát kellett élete során kijárnia, amíg elérkezett végül is a szolgálat s az önmagát alárendelni tudás fegyelmének ehhez a klasszisához, azt életpályájának története csak félig-meddig hitelesíti. Ez ugyanis belső fejlődés eredménye. Fokról fokra teszi alkalmassá magát, hogy tulajdon vonásait az absztrakció készlettárává formálja, és hogy onnan az ábrázolt alak karakterét ihlettel, műgonddal, találékonysággal kiemelje és felnagyítsa, forróra hevítse, vagy néhány roppant perc prése alatt döbbenetessé sűrítse.


Rajz János a színházról...

"... a színházat már sok mindenhez hasonlították, de véleményem szerint talán az építészethez áll legközelebb. Az író - a tervező, a színész - a kivitelező, és az építésvezető főmérnök kettejük között a rendező. A fundamentum, az alap, a kézirat, az épület stílusát - hogy barokk, klasszicista, vagy éppen modern-e az építendő ház - azt a darab miliője határozza meg, erről a rendező gondoskodik, de a végrehajtás, az építés mindenképpen a színészé. Ha tehát hárman egyetértünk, vagy talán inkább megértjük egymást, akkor minden rendben van. Hogy addig nehéz?... Azt hiszem, a közönséget ez kevéssé érdekli. Ha én bemegyek a cipészemhez, sohasem kérdem, mennyit fárad, én csak szeretnék jó cipőt hordani. Azt hiszem, a közönség is csak jó előadást szeretne..." - megjegyezzük, hogy ez az építészettel való párhuzamba állítás egy olyan riportban hangzik el, amely egy elsőéves építészmérnök hallgató, bizonyos Marxreitter Adrienne kérdéseire adott válasz, és amelyben Rajz János lefordítja a civil mérnökjelölt számára a színház mibenlétét. Ettől a kissé szokatlan és szándékolt hasonlat.


Szerepeiben

Talán csak lélekben igaz és jó emberek tudnak ennyire rossz, gonosz, könyörtelen embereket játszani a szó játékos értelmében - a jó árnyékát csak a mélyén tudott, érzett jó karikatúrájaként interpretálni. Milyen hátborzongatóan aljas és gyűlöletes a "Ljubov Jarovája" öreg Csirjének csúszó-mászó spicliszerepében, s milyen eltorzult lelkű mint Németh László "Galilei"-jének ferde vállú írnoka, a festett ráncok valósággal ráragadnak. S milyen esendően számító, ostoba mint Corvino, aki kapzsiságból Volpone ágyába fekteti nejét, és ő Nicia mester a "Mandragórá"-ban, aki mérhetetlen és tehetetlen butaságában maga tuszkolja felesége ágyába annak délceg és ravasz szerelmesét. Mindkét komikus figura önmagát szarvazza fel, s mindkettő egyéni, eredeti stílusú, remekmívű.
Szerepeinek egyikét-másikát kifejezetten személyére írnak. Játssza Holczer Józsefet, a nagydumájú, maga csinálta titkárfélét, hajbókoló és segítőkész csodálatoktól eltelve Karinthy Ferenc "Szellemidézés" című színjátékában Pickeringeskedik megszámlálhatatlan "Pygmalion"-előadáson. Aztán az "Úri muri" nyitóképe, az elterpeszkedő meleg unalom... Balogh Ábel ezredestől egy kissé baloldalt áll. Pincér. A hangedlivel (felszolgáló szalvéta) hessenti a legyeket. A pincér mozdulatlan mozdulata szinte örökre ott marad a levegőben...
Játssza filmen a Dollárpapát, amelyet, mondhatni, teljesen rá szabtak, ha ő maga talán nem is kap valami nagy alkalmat - a szemfényvesztés és szélhámosság lavinájától sodortatva - a komikusi brillírozásra. Ehelyett mélyen emberi és kicsit tragikus is ebben a szerepében, akárcsak a "Marat halálá"-ban a Kikiáltó szerepében.


Rajz János gondolatai - szerepekről, rendező elvekről...

"... én nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig benne élek a figurában a következő próbáig, és töröm a fejem az "építési megoldáson" - mondja a már említett építész hallgatónőnek címzett válaszában Rajz János, majd így folytatja: - Talán nem sértem meg Németh Lászlót, ha elmondom, hogy amikor a Galileit próbáltuk - éppen a hármas együttműködésre legjellemzőbb példaképpen -, nem is tudom, hányadik próba után felszólt a színpadra: - Ezt nem így képzeltem, de így még jobb.
Hogy mikor jó egy figura? "... amikor nagyon jól érzi magát benne a színész. Ismét vidéki színész koromból hozok egy példát. Régi maszek színházigazgatóm, mielőtt szerződtetett, próbaként felléptetett egy darabban. Kiült a nézőtérre, hogy megnézzen, ... háttal a színpadnak, s nem is engem, hanem a közönséget nézte, hogyan reagál játékomra. Ő ismerte az összefüggést."
Szerepeiben többnyire öregembereket alakít. "Minél többet él az ember, annál többet lát és tapasztal. Az életben a szituációk gyakran ismétlődnek. Miért? Volpone Corvinóját is láttam, csak éppen néhány száz évvel későbbi környezetben. Vidrák bácsival, az öreg vívódó paraszttal is találkozhattam eleget..."
"Amikor kezdő színész voltam, valamelyik vidéki társulatnál az egyik próbán azt mondtam a rendezőnek, ez most már megy magától! Az rám kiáltott: hogyne, fiam - magától! Magától a színésztől!"


Rajz János filmeken

Bár filmeken csak 1953-tól szerepel, élete során mégis 86 játékfilmben, rövidfilmben és később tévéfilmben vállal szerepet. Legnagyobb filmsikere az ő főszereplésével játszódó "Dollárpapa". A Rádió is foglalkoztatja. Az évtizedeken át folyamatosan játszódó "A Szabó család" című műsorában, Szabó Ernő halála után 1966 elejétől fogva 1981-ig az ő hangján szólal meg Szabó bácsi, 15 éven keresztül, közel nyolcszáz adásban!
A Gázolás (1955) balesetet szenvedett feleségéért aggódó öreg altisztje néhányperces jelenetében is felejthetetlen, akár csak a Vasvirág (1956) reszketeg öreg koldusa. Epizódszerepei között kimagaslik a Dollárpapa (1956) gazdagnak hitt rokona, Hoffmann Tamás alakítás, remek szatirikus hangvétele.
A Televízió is felfedezi, még ha kicsit későn is. Tudniillik jobbára a hatvanas évek vége felé kezd feladatokat kapni igazán: a "Bejelentett lakása nincs", az "Asszony a barakkban" méltán sorakozik az olyan szerepek mellé, mint Luka Lukics tanfelügyelő Gogol "Revizor"-ában, vagy a kisember minden jegyét magánviselő pedellus a "Csak egy telefon"-ban. Számos akkori gyerekfilmben tűnik fel, felejthetetlen epizódszereplőként, amelyek Rajz Jánost idézik eszünkbe: az "Az égig érő fű" (1979) Poldi ura, vagy a "Keménykalap és krumpliorr" (1974) öregembere, "A palacsintás király" (1973) Ákom-Bákom udvari tudósa. Nevéhez fűződik a "Lila ákác" (1972) Lendvay főszerkesztőjének megformálása, tanárt játszik "Az ember melegségre vágyik" címmel, Örkény egyperceseiből készült tévéfilm "Jégárpa" című epizódjában. Felejthetetlen mint Lipták a "Két félidő a pokolban" című filmben (1962), mint Gergelits Pál a "Szent Péter esernyőjé"-ben (1958), a másik Mikszáth-filmben, a "Különös házasság"-ban (1965) pedig mint Ferenc császár.
"Rajz Jánossal együtt forgattam a Palacsintás királyban, ő volt a Bölcs. - mondja Detre Annamária a Színészkönyvtárnak tett visszaemlékezésében, majd így folytatja: - Fantasztikus volt a fegyelmezettsége és a művészi alázata. Reggel besminkelték, talpig fehér szakállban és fehér parókában játszott plusz 40 fokban, zokszó nélkül, nyugodt derűvel. Amikor türelmetlen vagyok a színpadon valamivel, mindig eszembe jut, hogy mennyi önuralma volt ehhez a szakmához. Sokat játszhattam vele A Szabó család című rádiójátékban is, ott is derűt és harmóniát sugárzott."
Tévéfilmen megjelenik még 1977-ben harmincöt perc erejéig, a "Tavasz" című novella filmváltozatában, amelyben egy öreget alakít. Aztán nyugdíjasként egyre kevesebbet látni, színházban konkrét szerepekre szerződik, nem túl hosszúakra. Egyetlen állandóság életében a Rádió, és benne "A Szabó család"... de eljátssza Schiller "Haramiák" című drámájában Moser lelkész szerepét is egyebek közt.


"A Szabó család" főszereplőjeként

A "Szabó család" című folytatásos rádiójáték címadó személyét, Szabó bácsit Szabó Ernő játssza hétről hétre, az első adástól hét esztendőn keresztül. 1966 februárjában bekövetkező halálát követően Rajz János veszi át ezt a szerepet. Baróti Géza írásai nyomán ez az első, és sokáig az egyetlen hallható szappanopera abban az időben. Hallgatottsága éppen ezért is milliós nagyságrendű, és akarva-akaratlan nagy hatással van az emberekre. Beszélnek róla másnap, épp ezért írói szándék szerint is átitatódik egyfajta népnevelői felhanggal, a hétköznapok dolgait tekintve. Ugyanakkor a színházi szakmából sokan a műsort akkor az "olcsó népszerűség" vádjával illetik. Viszont a benne szereplők, a sok éven keresztül folytatódó műsor során, magukat kell, hogy adják, hisz nem lehet pózolni, elváltoztatott dikcióval élni, egyrészt hiteltelen lenne, másrészt nem tartható ennyi időn keresztül. Így a szereplők valóságban is saját magukat, és nagyjából saját hangjukat adják a folytatásos műsorhoz. Ez kimondva-kimondatlanul is, de lekorlátozza a színészek színpadi lehetőségeit, ilyen formában visszahat színművészetük egészére. Dicsérendő, hogy ennek ellenére is a kor legnagyobb művészei vállalják, sőt, felvállalják ezt. Rajz Jánoson kívül Gobbi Hilda, Horváth Tivadar, Csákányi László, Petrik József és még sokan mások vállalják a megmérettetés - akkoriban előre nem látható - ilyen irányú nehézségeit is.
Szabó Ernő halála (1966) abban az időben szinte az első olyan esemény, amely kapcsán egy ország gyászba borul akkoriban. Gobbi Hilda megrendült visszaemlékezése a Rádióban sohasem látott visszhangra talál. Szó szerint milliók siratják Szabó bácsit a készülékek előtt. A műsorból "kivett" Szabó bácsit a "népakarat" feltámasztja. Hiába minden észérv, minden tény, Szabó bácsinak élnie kell, ő nem halhat meg. Így aztán - bár a valóságban Szabó Ernő eltávozott e világból - reinkarnálódik Rajz János bársonyosan meleg hangjában további évtizedekig, legalábbis a rádióműsorban. 15 éven keresztül több mint 750 (!) alkalommal hallható ebben a szerepkörében.
Aztán Rajz János halálakor a figura is eltávozik, meghal a műsorban. Ezúttal már nem támasztja fel sem "népakarat", sem az író, Baróti Géza... de velünk marad örökre, filmjein és televíziós produkcióin keresztül, és őrizzük jellegzetes hangorgánumának és ezernyi alakításainak emlékét lelkünkben.



Kitüntetései:

Kiváló Művész (1973)
Érdemes Művész (1965)
Kossuth-díj (1958)
Jászai Mari-díj (1957)

 

Összevesztem a legjobb barátommal, mert szamárságnak tartja a Szabó családot!!





Inkei Bence
rovatvezető. 2019. 06. 30. 07:02
Hatvan éve indult a Magyar Rádió folytatásos hangjáték-sorozata, A Szabó család, melyet a fénykorában milliók hallgattak. Több volt sima rádiós szappanoperánál, még a Kádár-rendszerben mostohagyereknek számító krimi elemeit is becsempészte, és eleinte sokan valóságnak hitték Szabó bácsi, Szabó néni, Icu és Bandi kalandjait. Pedig, ha megtudták volna az illetékesek, mivel indult A Szabó család mintájául szolgáló lengyel rádiójáték-sorozat, talán nem is merik leokézni.


1959. június 30-án Szabó bácsi, a szövőgyári gépmester nyugdíjba vonult, és ekkor még senki sem gondolta volna, hogy ezzel a látszólag jelentéktelen eseménnyel egy csaknem öt évtizedes történet indult útjára. Pedig így történt: A Szabó család évtizedekig az egyik leghallgatottabb rádióműsor volt, és különösen a televízió széles körű elterjedéséig jelentett állandó beszédtémát a magyar rádióhallgatók milliói számára. A folytatásos rádiójáték nem magyar szabadalom volt: Liska Dénes a lengyel Matysiakowie (a Matysiak család története) sikerén felbuzdulva jött elő A Szabó család ötletével, az úttörő folytatásos hangjáték Európában viszont az 1951. január elsején indult The Archers volt a BBC-n. Érdekesség, hogy még mind az Archers, mind pedig a Matysiakowie kitart a mai napig, és az internetre költözve, podcastként is sikeresek, noha a Matysiak család kalandjait már egész biztosan nem hallgatják 12 millióan, mint a népszerűsége tetőpontján a hatvanas években. A Kádár-rendszerrel sokkal jobban összenövő magyar társuk viszont már nem érte meg ezt, hanem 2007-ben befejeződött.

Szövettolvajok tették közkedveltté
Liska a fenti példákra hivatkozva kereste meg ötletével Bozó Lászlót, a rádió dramaturgiai osztályának vezetőjét, bár többen szkeptikusak voltak, arra hivatkozva, hogy a tapasztalataik szerint a magyar rádióhallgatók nem igazán szerették a hosszabb sorozatokat, legalábbis az összes addigi hasonló kísérlet érdektelenségbe fulladt. A magyar illetékesek A Szabó család engedélyezésekor nem voltak különösebben körültekintők, legalábbis valószínűsíthető, hogyha tudták volna, hogy 1956 decemberében a Matysiakowie legelső adásában gyakorlatilag kiállt a frissen levert magyar forradalom mellett, akkor messzire elhajtják Liska Dénest az ötletével együtt. Tischler János a Limesben írta meg, hogy a lengyel rádiójáték azzal indult, hogy „Helena Matysiak asszony, férje, Józef fizetését számolja, amit az éppen most hozott haza. Az asszony észreveszi, hogy egy jelentősebb összeg hiányzik, s ezt szóvá is teszi, mire a férj azt válaszolja: »Na de Helenka, hiszen azt a magyarok megsegítésére adtam!«” Igaz, a magyar változat sokkal óvatosabb volt: A Szabó család kezdettől fogva kerülte is a direkt politizálást, sőt, a pártvezetés célja pont az volt, hogy a rádiójáték-sorozat segítsen „elhomályosítani az emberekben a forradalom és az azt követő országos sztrájkok emlékét”, és egy konszolidált család élete ehhez pont jól illett Voloncs Laura tanulmánya szerint. A lengyel testvérsorozat ennél merészebb és közéletibb volt, például a Matysiak családból senki nem lépett be a pártba, és folyamatos harcban álltak az írók a cenzúrával, az 1981-es rendkívüli állapot idején pedig fél évre el is hallgattatták.

A Szabó családot azonban nem fenyegette ilyen veszély, bár Liska is belehúzott azzal, hogy rögtön a legelső részben Szabó bácsit leütötték a szövetraktárban rajtakapott tolvajok – márpedig a krimi ugyebár hiánycikk volt a szocializmusban, ahol hivatalosan nem létezett bűnözés. Éppen ezért máris tömegek akadtak a horogra az első adással, noha később azért elég ritka volt a cselekményben a hasonló izgalom. Azt az ötletet viszont kölcsönvette a lengyelektől, hogy az első száz adás után nem ismertették a szereposztást és az alkotók nevét sem, így Matysiakékhoz hasonlóan a fiktív Lapály utcában lakó Szabóék kalandjait is valóságnak hitték sokan. Igaz, ismerve, hogy később még egyes tévéműsorok is hasonló reakciókat váltottak ki (lásd a Matula bácsi kunyhóját kereső tömegeket a Kis-Balatonnál), ennek lehet, hogy nem is volt akkora szerepe. Mindenesetre a sajtó se nagyon foglalkozott az induló rádiójátékkal, mindössze egy szűkszavú bekezdés jelent meg a napilapok mínuszos hírei között: „A Szabó család, a rádió új folytatásos játéka mától kezdve minden kedden 18 órakor jelentkezik a Kossuth-rádióban. A rádió azt kéri hallgatóitól, hogy kövessék figyelemmel az angyalföldi munkáscsalád sorsát és írják meg véleményüket s ötleteiket. Az adást szerda délelőtt 11.25 órakor megismétlik a Kossuth-adón.”


1964. Magyarország, Budapest VIII. a Magyar Rádió 20-as stúdiója. A Magyar Rádió Szabó család című sorozatának főszereplői: Szabó Ernő, Gobbi Hilda és Vörösmarty Lili színművészek.
Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Erre sem volt szükség ahhoz, hogy a műsor gyorsan népszerűvé váljon, és hamarosan tömegek tapadtak a rádiójukra kedd délutánonként. A sikerben nyilván megvolt a része a szereposztásnak is, hiszen a Szabó bácsit (azaz Jánost) játszó Szabó Ernő és a Szabó nénit (Margitot) alakító Gobbi Hilda is országosan ismert színészek voltak, mint ahogy Benkő Gyula (a legidősebb fiú, Bandi szerepében), vagy a szomszédot, Péteri urat alakító Horváth Tivadar is, bár A Szabó család mindannyiuk ismertségét új szintre emelte. Liska Dénes mellé pedig két további író érkezett Baróti Géza és Forgács István személyében: Liska a József Attila színház dramaturgja volt akkor, Baróti a Magyar Nemzet újságírója, de számos rádiójátékot és drámát írt előtte is, Forgács pedig festőművészből lett a Nemzeti Színház dramaturgjává. „Ő a groteszkebb hangot, az ironikusabb ábrázolásmódot képviselte a sorozatban” – írta róla Ökrös László az Új Tükörben, hozzátéve, hogy „természetesen mindhárman belevitték a műsorba saját témavilágukat. Forgács a festőket, Baróti az autózást.” A nagy pecás hírében álló Liska pedig a horgászást csempészte bele a sztoriba. A névsor László Endre rendezővel teljes, aki egészen az 1987-ben bekövetkezett haláláig dolgozott a sorozattal, a halálakor pedig 87 éves volt; illetve Major Anna dramaturggal, aki idővel A Szabó család lelke és legfontosabb munkatársa lett.

Tibor váratlan halála országos riadalmat keltett
A Szabó család tehát hamar népszerűvé vált, és tény, hogy nem volt konkurencia sem, de ismerve a korábbi hasonló próbálkozások kudarcait, valamit mégis el kell találniuk az alkotóknak, hogy ekkora érdeklődést váltson ki. Egy évvel az indulás után Görgey Gábor már a hangjáték kikerülhetetlenségéről írt a Magyar Nemzetben: „Szombat délután, a villamoson: – Köszönöm, öregem, de nem mehetek, sietek haza, ma van a Szabó család a rádióban … A fodrásznál, kórusban: – Béla, kapcsolja ki a hajszárítókat, nem halljuk, mi van Angélával meg a gyerekkel… Levél a Lapály utcába: .. Icu most már dolgozik, önálló lett, mégis úgy tartanám helyesnek, kedves Szabó bácsi és Szabó néni, ha vigyáznának arra, mit csinál keresetével. Azon kívül, amit hazaad, tegyen is félre valamicskét, hogy aztán valami szép darabot vehessen magának. Üdvözlettel – egy munkásanya. Beszélgetés egy öreg szakmunkással: – Huszonöt éve a legjobb barátok voltunk. Most nem beszélünk egymással, összevesztünk, mert ő szamárságnak tartja a Szabó családot. Az ilyen embert nem érdekli a mi mai életünk, kérem.”

Hiába terveztek az elején csak pár részre az alkotók, a Szabó család évtizedekre itt maradt, és olyannyira az élet részévé vált, hogy számos anekdota kering arról, amikor a hallgatók tudatában fikció és valóság találkozott. Így például Gobbi Hilda ezt a két sztorit mesélte a Képes Újságnak: „Nem sokkal azután, hogy mint Szabó néni, vesepanaszokkal kórházba kerültem, egy kis vidéki városkában vendégszerepeltem. Az utcán sétálva, meg-megállítottak a helybeli asszonyok, melegen érdeklődtek hogylétem felől, s egy sor jótanáccsal láttak el, vesepanaszaimmal kapcsolatosan. S amikor a fiatalok szüleik nélkül akartak szilveszterezni, és az öregeket egy Fehér megyei turistaszállóba küldték, több száz érdeklődő látogatott el az egykori kastélyba, hogy szót váltson Szabó bácsival és Szabó nénivel, s a portásnak el sem akarták hinni, hogy azok csak a rádió szerint vannak itt.” Az Új Tükör is talált két hasonló sztorit:


A keszthelyi kórházba került Lacit például – húslevessel, rántott csirkével felpakolva – látogató kereste meg, s nagyon indulatos lett, becsapottnak érezte magát, amikor nem találta ott; később még költségeinek megtérítését is követelte. Tibor váratlan halála, vízbe fúlása pedig szinte országos riadalmat keltett. Ezrével érkeztek a tiltakozó levelek a rádióba, kórházakból telefonáltak, hogy a betegek nyugtalankodnak, többen rosszul lettek. A hallgatók sehogyan sem akartak belenyugodni Icu udvarlójának elvesztésébe.

A hallgatók ráadásul többször is sikerrel tudták befolyásolni a sztorit is: tonnaszámra érkeztek a levelek a rádióhoz, melyekben például javaslatokat tettek, együtt maradjon-e Szabóék lánya, Icu az első udvarlójával, Halász Ferivel (végül pont emiatt sikerült megmenteni a kapcsolatukat); Zenthe Ferencet, a már említett Tibor alakítóját pedig a népharag hozta vissza egy új szereplő, Kárpáti Zoltán hangjaként. Szabó Ernő 1966-os halála után többek között emiatt is döntöttek úgy az alkotók, hogy egy új hanggal továbbviszik Szabó bácsi alakját, de amikor 1981-ben Rajz János is meghalt, akkor már nem lett új hang, és hozzá hasonlóan Gobbi Hilda hét évvel későbbi halálával Szabó nénit is kiírták a sorozatból, mint ahogy Péteri urat és a Kiss Manyi alakította Gizikét sem pótolták. A három gyerek, Bandi, Icu és Laci hangját viszont két-két színész kölcsönözte, mert őket az első megformálóik halála után sem akarták kiírni a sorozatból, különös tekintettel Icura, az egyik legnépszerűbb szereplőre, amikor megformálója, Vörösmarty Lili fiatalon meghalt autóbalesetben, és őt végül Mednyánszky Ági játszotta aztán évtizedekig. A színészekhez hasonlóan az írók is cserélődtek idővel, noha a korai hármas kitartott a rendszerváltásig, végül összesen tizenegyen vettek részt a munkában. A kezdeti írók közül csak Liska dolgozott a műsor megszűnéséig.


A tömegbutítás nem szocialista jelenség
A hatalom természetesen kezdettől fogva felismerte A Szabó család jelentőségét, ezért nem egyszer előfordult, hogy politikusok szóltak bele a cselekménybe: Voloncs Laura már idézett tanulmányában olvasható, hogy amikor például kiderült, hogy az első részben feltűnt szövettolvajok tűzoltók voltak, rögtön telefonált egy miniszterhelyettes, hogy mi ez, hogy a tűzoltók rosszak. Máskor Bandi – aki szocialista sikertörténetet írt azzal, hogy munkásfiúból gyárigazgató lett – olaszországi utazását hiúsította meg „László Andor, a Magyar Nemzeti Bank elnökének személyes tiltakozása az általa forintkiajánlásnak bélyegzett utazás ellen”. Pedagógiai éle volt továbbá annak is, hogy A Szabó családból senki sem dohányzott. Az egyes adásokat pedig többszörös egyeztetés előzte meg: nem elég, hogy a rádió illetékes szerkesztőségével is egyeztetni kellett a felvetett témákat, az adások kéziratát a Magyar Rádió elnöke hagyta jóvá, de még az alelnök is meghallgatta, mielőtt adásba mehetett volna.

A kétségbevonhatatlanul siker ellenére az írók mégsem voltak elégedettek: „Nem mondhatom, hogy e szép kerek szám, az ezredik adás, nagy elégedettséget kelt bennem… a rádióhallgatók valóban milliósnak nevezhető tábora hallgatta adásainkat… Ez nagyon jó érzéssel tölt el. Az azonban már kevésbé, hogy nálunk a becsületes munkával elért siker mindmáig gyanús…” – fogalmazott az ezredik adás után, 1978-ban Liska Dénes, és nem nehéz kitalálni, hogy a kritikai fogadtatásra célzott. A Szabó család éveken át állt a viták kereszttüzében, hiszen már magában a műfajában sem volt egyetértés: Görgey Gábor a „dramatizált, fiktív riport”, Major Anna a „drámai eszközöket felhasználó folytatásos riportjáték”, László Endre pedig a „dramatizált publicisztika, áldokumentumjáték” meghatározásokat használták. Valamiért a kritikusoknak folyton le kellett szögezniük, hogy A Szabó család nem dráma és nem irodalom – még amikor Molnár Gál Péter megpróbálta megfejteni a titkát, ő is szükségesnek látta megjegyezni, hogy ő nem hallgatja a műsort, és nem is szereti.



1973. Magyarország, Budapest VIII. a Magyar Rádió stúdiója. Regina Beyer, Helga Piur, Petrik József és Benkő Péter az NDK Rádió Neumanék című illetve a Magyar Rádió Szabó család című sorozatának szereplői egy közös műsor felvételekor.
Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
Mások azonban ennél is továbbmentek: „Mindennek elmondták a Szabó családot, legiccsezték, olcsó, híg, hatásvadász műnek nevezték. A sorozat valóban gyanús sikerré vált” – szólt a már idézett Új Tükör-cikk. És tényleg, maga az a tény, hogy Szabóék apró-cseprő dolgai és magánéleti ügyei közérdeklődésre tartottak számot, „gyanússá” tették a sorozatot: se szeri, se száma a hatvanas évek elején a giccs és a Szabó család kapcsolatát taglaló cikkeknek, Vezér Erzsébet irodalomtörténész még egy paródiát is írt az Új Írásba, L. Szabó család címmel, mely így végződött: „Kedves hallgatóink, sajnos adásunkat meg kell szakítanunk, mert az egész L. Szabó családot ott tartották a giccs-kiállításon.” De nemcsak a kritikusok emelték fel a szavukat – a Magyarország hetilap például 1964-ben közölte Szondi György pedagógus dörgedelmes levelét: „Szerintem a Szabó család már rég túlhaladottá vált. Ezzel a műsorszámmal a Rádió tömegméretekben nevel a pletykaéhségre, a mások életébe való okvetetlenkedő beavatkozásra. A tömegbutítás nem szocialista jelenség, épp ezért nem lehet célkitűzésünk a rádióhallgatók irodalmilag meghatározhatatlan pletykaszintű műsorszámának folytatása.”

Az indulatok azonban idővel lecsendesedtek, a Szabó család maradt és túlélt mindent: a szocializmus belső pártharcait, a rendszerváltást, és utána még jó pár kormányváltást is, pedig a közszolgálati média igen hamar hadszíntérré vált. A műsor népszerűségére azonban érthetően hatással volt az egyre több konkurencia: megjelentek a televíziós teleregények, kezdve a Szomszédokkal, melynek rendezője, Horváth Ádám sok mindenkit meglepett, amikor egyszer a Népszabadságnak elárulta: „Régebben se hallgattam, és most sem figyelem A Szabó családot”, még annak ellenére sem, hogy a felesége, Csűrös Karola rendszeresen szerepelt benne. De jöttek sorban a latin-amerikai telenovelák, aztán a Barátok közt, és kétezres évekre A Szabó család hallgatottsága már megközelíteni sem tudta a hatvanas évek elejét, amikor még kedden este hatra kiürültek az utcák. Igaz, a Népszabadság még a megszűnéskor is háromszázezer hallgatóról írt, akiket azzal kecsegtetett a cikk, hogy esetleg az internetre átköltözve folytatódhatna a sorozat, de mégsem így lett, pedig a rádióban és online is egyaránt követhető, még mindig sokakat érdeklő The Archers és a Matysiakowie példája azt mutatja, nem szükségszerű a rádiós szappanoperák kinyírása a 21. században sem.

Kiemelt képünkön: 1959.Magyarország, Budapest VIII. a Magyar Rádió stúdiója, a Magyar Rádió Szabó család című sorozatának főszereplői. Ülnek: Gobbi Hilda és Szabó Ernő, közöttük ?, mögöttük Vörösmarty Lili, Balogh Erzsi, Gálcsiki János, Garics János színművészek. Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan