A Postal egy igazi kult-klasszikus, lehet szeretni, lehet utálni, de aki egyszer kipróbálta, biztos nem maradt közömbös iránta. A Postal-sorozat a Running With Scissors fejlesztőinek agymenése, mely részről-részre képes volt megújulni és mást mutatni. Mi most a megjelent három részből csak az első kettővel foglalkozunk – egyrészt csak ezek férnek bele a “retro” fogalmába (értsd: tíz évesnél idősebb), másrészt a záró epizódot gyakorlatilag kivették a kezükből, és később gyakorlatilag a Running With Scissors is szívesebben megfeledkezne róla, de ez már egy másik történet, a mienk máshol kezdődik. A Postal a címét egy jelenségről kapta – a “going postal” kifejezés az angolban nagyjából azt takarja, hogy a munka terhétől kontrollálhatatlan, erőszakba csapó düh lesz úrrá valakin. Ennek eredete pedig oda vezethető vissza, hogy az Egyesült Államokban még a nyolcvanas években sorozatosak voltak az olyan esetek, ahol a postai (innen a postal) alkalmazottak támadtak - nem ritkán fegyverrel – főnökeikre, munkatársaikra. Az elmebaj kezdete Most, hogy már ezt is tudjuk, áttérhetünk a lényegre Postal 1997-ben (ugye mondtam, hogy nagyszerű év volt... annyira, hogy erről meg is feledkeztem) jelent meg a Running With Scissors gondozásában, műfaját tekintve top-down-, vagy twin-stick shooter. A kézzel rajzolt hátterek előtti navigációt szokni kell, ugyanis nem karakterünkhöz, hanem a pályához viszonyítva mozgunk (azaz ami máshol “előre” az itt “fölfelé”), célozni és lőni meg az egérrel lehet. A történet szerint egy skizofrén, vagy legalábbis labilis embert alakítunk, a nevén nem nevezett “Postal Dude”-ot (P.D., talán postás csávónak fordítanám), aki egy reggel arra ébred, hogy ki akarják lakoltatni otthonából. Ennyi épp elég ahhoz, hogy elpattanjon nála valami, fegyvert ragadjon és nekiálljon lemészárolni mindenkit abban a tudatban, hogy egy súlyos fertőzés áldozataival végez, és tulajdonképpen a világot menti meg. Ámokfutása egy légibázisig vezet, mely után végleg az őrületbe zuhan és egy elmegyógyintézetben végzi. A pályák közötti átvezetők szövegei pedig rátesznek még egy lapáttal: naplóbejegyzések egy skizofrén tollából (ezek bánatomra az újrakiadásra megváltoztak), a töltőképernyők pedig nyomasztó hangulatot árasztanak. A játék maga viszont hiába vaszi komolyan magát, bot egyszerű és repetitív: egyetlen célunk, hogy a pályán fellelhető fegyveresek megadott százalékával végezzünk, ha közben civilek is hullanak, annyi baj legyen – maximum egy cinikus megjegyzést odavet P.D., aki az akkortájt megelent lövöldékben divatos szokás szerint hangosan kinyilvánítja véleményét – emlékezetes hangját egyébiránt Rick Hunter kölcsönzi. Célunk véghezvitele érdekében egy kisebb arzenál fölött rendelkezünk, gépfegyvertől az automata sörétesen és rakétavetőn át a lángszóróig. Tevékenykedésünket áldozataink jajveszékelése és szenvedése festi alá, miközben véres nyomot hagyva kúsznak odébb míg ki nem múlnak vagy meg nem elégeljük és “megkegyelmezve” nekik kivégezzük őket. Bájos, nemde? Akárhogyan is, elég követőre talált a játék és kult-klasszikus státuszba emelkedett – egy újrakiadást is megélt, melyet leárazásokon gyakorlatilag bagóért zsebretehettek a Steamen. Ez a mellé csapott pár kiegészítővel tovább fokozza az őrületet, mely a második rész megjelenésével csúcsosodott ki. Térjünk is át a folytatásra! Második felvonás A második rész gyökerestül felforgatta a játékmenetet: nem csak a komlykodós hozzáálást váltja egy szánt szándékkal komolytalan hangvétel. Egyrész belsőnézetbe került át a játék, másrészt most már viszonylagos szabadságot és “értelmes” küldetéseket kaptunk. A hétköznapi feladatok, mint például tej beszerzése, vagy egy petícióhoz pár aláírás szerzése során főhősünk valahogy mindig bajba keveredik és sajnálatos módon vérfürdőbe torkollik a legegyszerűbbnek tűnő feladat is. A fejlesztő állítása szerint akár egyetlen lövés nélkül is végigjátszható a játék (végül is van ásónk is, hehe), de ezt maximum mazochistáknak ajánlanánk. Különben is sokkal szórakoztatóbb levágott fejekkel focizni, miközben lehúzott sliccel és benzinnel teli marmonkannával és gyufával a kezünkben rohamozzuk meg a bevásárlóközpont gyanútlan látogatóit – majd a feltűnő rendőrök össztüzére sörétessel válaszolunk, melyre már csak a hecc kedvéért is jó előre egy macskát szereltünk fel hangtompító gyanánt. Nem, nem az én gyógyszerem gurult el, mindezt tényleg megtehetjük, egyéb elmebajos és jóízlés határain bőven túlmutató tevékenységekkel együtt, mely nem ritkán szexista, homofób és rasszista megnyilvánulásokban csúcsosodik ki, továbbra is Rick Hunter hangján. Itt jegyeznénk meg, hogy a játékhoz készült magyar szinkronnal ellátott kiadás is, ami legalább annyira zseniális, mint P.D. eredeti hangja. A találó elnevezésű Paradise városában játszódó játék egy hét öt napját öleli fel (a kiegészítő Apocalypse Weekend hozzácsapja a hétvégét is és egész halom fegyverrel, lekorlátozott szabadsággal és egy erőltetett bossharccal), melynek során tőlünk függetlenül is egyre nagyobb káosz alakul ki, ahogy közeleg a világvége. Fegyvertárunk egy-két kivétellel hétköznapinak nevezhető, de a titkos biofegyver és a kergemarhakórral fertőzött szarvasmarha-fej azért sokat dob az összképen, hatásukat tekintve különösképpen. A második részre bevezetett három dimenzió nyújtotta szabadság és a belső nézet, valamint a rengeteg eldugott zug (szemfülesek még Tora-Borára is eljuthatnak és leszámolhatnak Osama Bin Ladennel), a környezetünk interaktivitása és a beteg fekete humor nagyon sokat dobott a játék eredeti felütésén. Akinek még van egy cseppnyi jó ízlése inkább kerülje el messziről, a többieknek viszont remek szórakozás lesz, már ha túl tudtok lépni a mára már igencsak korosnak számító grafikán (én felhőtlenül szórakoztam vele, kövezzetek meg). Polgárpukkasztás a köbön Összefoglalva a játéksorozat a polkorrektség antitézise, gyakorlatilag sportot űz az ízlésficamból és szabadjára engedi a bennünk lappangó szadista és elmebeteg tömeggyilkost. Ahogy az eddig leírtakból kitűnhet, nem csoda, hogy ezek után számos országban betiltották, aminél keresve sem találhattak volna jobb reklámot. Azonban már a megjelenésekor elavultnak számító külcsínnyel és gyatra animációk rontanak az összképen, ha már túltettük magunkat a játék durvább részein. De itt nem is ez a lényeg – egy stresszes nap után mi lenne jobb levezető, mint az emberiség legelmeroggyantabb játékának vitathatatlan győztesével töltött idő? Tudom, egy sör – vagy bármi más. Let's block ads! (Why?) Forrás...
