Salamon Béla, Saly Béla Színész, komikus, kabaréigazgató Született: 1885. március 4. Beregrákos, Magyarország Meghalt: 1965. június 15. Budapest, Magyarország Film szerepei: Szerelemcsütörtök - Guszti, pincér (1959) A képzett beteg - Öltözködő beteg (1952) Könnyű múzsa - (1947) Pillanatnyi pénzzavar - Kerekes Ödön (1938) Úrilány szobát keres - Szedlacsek Márton (1937) Hetenként egyszer láthatom - Emil, főpincér (1937) Lovagias ügy - Fekete úr (1937) Havi 200 fix - Halmos Lipót, fehérnemű-ügynök (1936) Sportszerelem -Sáray Márkus (1936) Köszönöm, hogy elgázolt - Detektív (1935) Az okos mama - Fuchs, színházi ügyelő (1935) Csókolj meg, édes! (1932) Színházi szerepei: Avercsenko Arkadij - Görög László: Az öngyilkos - Paraj (1936) Terézkörúti Sz. Liptai Imre: A strucc (2 felv. vígjáték) - Morzsai Leó (1928) Terézkörúti Színpad Liptai Imre: Tournedeau - A főúr (Jenő) (1928) Terézkörúti Színpad Liptai Imre: Vihar a Balatonon - Bátori (1936) Terézkörúti Színpad Lőrincz Miklós: Tucat úr nősül - Tucat úr (1935) Terézkörúti Színpad Lőrincz Miklós: Perzsabunda - Ladányi (1935) Terézkörúti Színpad Lőrincz Miklós: Fegyverszünet - Zuárd (1931) Terézkörúti Színpad Lőrincz Miklós: Ajánlólevél - Perecz (1936) Terézkörúti Színpad Lőrincz Miklós: A torreádor - Vanília (1936) Terézkörúti Színpad Lőrincz Miklós: Légitámadás - Széna (1937) Terézkörúti Színpad Lőrincz Miklós: A fehér egér - Ede (1937) Terézkörúti Színpad Lőrincz Miklós: A királynő kedvese Nóti Károly: Az apja lánya - Galamb (1929) Terézkörúti Színpad Nóti Károly: A lélekidomár - Vágó (1929) Terézkörúti Színpad Nóti Károly: Körmenet - Torma (1930) Terézkörúti Színpad Nóti Károly - Harmath Imre - Farkas Imre: Nyitott ablak - Novotny közlegény (1932) Fővárosi Operettszínház Nóti Károly: Motor / Lepsénynél még megvolt... Kamara Varieté (több mint 500 előadás!!) Nóti Károly: Óvatos tanú Nóti Károly: A cég arája Nóti Károly: Szöktetik a feleségem Nóti Károly: Szabinné elrablása Nóti Károly: Kedélyes fogház Rejtő Jenő: Biztosíték Rejtő Jenő: Az új cégvezető Rejtő Jenő: Viharos éjszaka Vadnai László: A frakk - Huzlicsek (1930) Terézkörúti Színpad Vadnai László: III. Konrád - Vogel (1930) Terézkörúti Színpad Vadnai László: Idegenvezető - Gyopár (1930) Terézkörúti Színpad Vadnai László: A késdobáló - Szálka Leó (1930) Terézkörúti Színpad Szőke Szakáll: Vonósnégyes - Salgó (1922) Zágon István: Az okos Hepke - Hepke (1937) Terézkörúti Színpad Salamon Béla estje Magyar Rádió, Budapest I. - 1936. április 25. szombat, 19.10 h Műsoridő: 60 perc, Rendező: Gyarmathy Sándor Lőrincz Miklós: Ajánlólevél Liptay Imre: Vihar a Balatonon Avercsenko Arkadij - Görög László: Az öngyilkos Lőrincz Miklós: A torreádor Salamon Béla-bohózatest - 1948. 01. 01. Zeneakadémia Nóti Károly: Óvatos tanú Lőrincz Miklós: A királynő kedvese Nóti Károly: A cég arája Nóti Károly: Szöktetik a feleségem Rejtő Jenő: Biztosíték Salamon Béla-bohózatest - 1949. 03. 12. Zeneakadémia Nádasi László: Nő vagy férfi Rejtő Jenő: Az új cégvezető Nóti Károly: Szabinné elrablása Rejtő Jenő: Viharos éjszaka Nóti Károly: Kedélyes fogház Szőke Szakáll: Vonósnégyes Életrajza: 1920 - 21 - a Bonbonniere Kabaréban játszik 1921 - 1923 között - az Apolló Színpad tagja, de fellép az Emke, és a Trocadero Kabaréban is 1922 - a "Vonósnégyes" sikere, Salgó szerepében válik országosan ismertté 1923 - megalapítja, majd Nagy Endrével együtt igazgatja a Terézkörúti Színpadot 1923 - 1929 - a Terézkörúti Színpad társigazgatója Nagy Endrével 1929-1931, majd 1932 tavaszától fogva ismét igazgató Robozzal 1933 - 34 - a Komédia Orfeumban lép fel gyakran 1934 - 1938 - a Terézkörúti Színpadon játszik 1939 - leparancsolják a színpadról a meghozott törvények 1940 - 1944 között - az OMIKE Művészakció előadásain szerepel 1945 novembere - a Royal Revü Varietében lép fel először, másfél év elteltével 1945 őszétől - rendszeresen játszik a Kamara Varietében is 1950 - a városligeti Népvarietében játszik 1951- játszik a Kisvarietében 1951 - 1965 - haláláig tagja a Vidám Színpadnak, amelynek alapító színésze 1953 - játszik a Budapest Varietében is 1965. június 15. - halála Összefoglaló: "Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Ezt az embert mindenki ismerte, mindenki szerette. Nagy ember volt, de élete végéig megmaradt kisembernek. Szerény volt, de nagy lábon élt. Negyvenhetesen. És erre nagyon büszke volt. Emelt fővel viselte lábait" - mondta Szuhay Balázs 1985-ben, születésének 100. évfordulója alkalmából Salamon Béláról. Arról a Salamonról, aki élete végéig a félszeg, de ügyefogyottságában is ravasz kisember figuráját játssza, amellyel először Szőke Szakáll "Vonósnégyes" című jelenetében volt sikere, és amely jelenetnek karrierjét is köszönheti. Aztán, amikor Salamon Béla 81 esztendős korában sikerek és tapsok természetes hangjainak elhaló zúgásai közepette örökre elhagyja a színpadot, azt a színpadot, amelyre annak idején, úgy hat évtizeddel korábban olyan természetes mozdulattal lépett föl, mintha az utcán, a pesti aszfalton járna tovább, csak éppen a többiek, a közönség ezreinek szeme láttára. Egy csetlő-botló pesti kisember lépett személyében színpadra groteszkül és mosolyogtatón, hívhatták Vaníliának, Morzsainak, Tucat úrnak, vagy Galambnak, Huzlicseknek, vagy éppen a gyáva Bátorinak, lehetett Ő Novothny, az abszolút közlegény, Hepke, és Széna úr, vagy Zuárd, Szálka Leó, vagy a népszerű Pomócsi - sohasem a színészt látta benne a közönség, hanem mindig egy kissé önmagát. A kisember, a pesti kisember hosszú évtizedeken keresztül derült a másik pestin, aki sohasem változott, csak a kor változott meg körülötte többször is. Salamon Béla sohasem tartozott a nagy alakító színészek közé, egyetlen arca volt: és álarcok helyett is ezt öltötte fel estéről estére. Tulajdonképpen ezt az arcot nem is kellett felöltenie. Talán, ha maszkot ölt, nem is figyeltek volna rá. Mindig erre az egy Salamon Bélára volt kíváncsi a közönség, aki nagy adományozóként jókedvre derített, kacagást fakasztott százezrek, s a televízió révén milliók ajkára, olyan korokban, amelyekben nem éppen a derű volt a meghatározó hangulat. Életútja részletesebben Gyermekkora 1885. március 4-én születik a Beregrákos nevű kis községben, a Tisza forrásának közelében. Édesapja a szegények életét éli, s végigdolgozza a napokat azért, hogy családjának meglegyen a betevő falatja. Kis üzlete, amolyan "krejzlerája" van a faluban, és a Munkácsról hozott hordónyi petróleummal, vagy éppen egy ládányi cukorral, kocsikenőccsel, vagy kősóval kereskedik. Egy munkácsi utazás, egy árubeszerző út hozza a kislegény első színházi emlékét, ugyanis egy alkalommal az apa a gyermek nagy könyörgésére - s már a szomszédokéra is, csak ne hallják végre a kisfiú keserves jajveszékelését - magával viszi őt Munkácsra, ahol éppen egy cirkusz szórakoztatja a közönséget. Itt lát életében először színészt, így ismerkedik meg a kezdetben riasztó fogalommal, amely egy fekete arcúra festett "emberevő művész" képében kerül elé. Hatéves korában már Berettyószentmártonban él szüleivel és testvéreivel, s innen jár be a tőlük 3 kilométernyire lévő újfalusi elemi iskolába húgával, Bertával, és öccsével, Jenővel. Nővére, Etelka nem tart velük, ő a család megélhetésébe besegítve tejet hord az előfizetőknek Újfaluba. Tanítójuk nem szigorú órarend szerint tartja az órákat, hanem mindig éppen azt a tantárgyat tanítja, ami eszébe jut. Így aztán készülni sem igen tudnak a nebulók a feleletekre, és ebből fakad, hogy a gyermek Béla sokszor rögtönöz az órákon, ha éppen rá kerül a sor feleléskor, s frappáns válaszokkal vágja ki magát. Budapesten Öt elemit végez el, s még egy ráadás évet, azután Pali bátyja Pestre hozza őt, hogy majd orvosnak tanuljon. Pesten a Wesselényi utcában működő izraelita polgári iskola tanulója lesz, ahol padtársa egy Kann Gyula nevű fiú. Az a bizonyos Kann Gyula, akiből később Kabos Gyulaként lesz ismert, ragyogó színész. A két állandóan "marháskodó" jómadár idővel az első padba kerül, na, nem jutalomként, hanem azért, mert a tanár így legalább szemmel tarthatja őket az órákon. Az osztályt szórakoztatják állandóan órák alatt. Karénekesnek jelentkezik a nagytemplomba, hogy némi mellékkeresethez juthasson - s ez az oka, hogy később nem tud énekelni - írja könyvében "Salamon Bélás"-an -, merthogy gyermekkorában kiénekelte magát, s felnőttkorára bizony nem maradt a hangjából. A családi tanács nem jut dűlőre abban a kérdésben, hogy a fiatalember tulajdonképpen milyen pálya felé is orientálódjon a továbbiakban, mi legyen, orvos, esetleg mészáros... aztán maga Salamon dönti el a kérdést végül is, amikor betéved a Rákóczi út 2. szám alá, amely üzlet kirakatában tábla hirdeti a tanoncfelvételt. Jelentkezik, és így lesz inas Lusztig Ede üzletében, idővel pedig textilkereskedő-segéddé. Salamon Béla és a futball Fiatalkorától kezdve rajong a futballért. Még tanonckorában vásárol egy futball-labdát, és ifjúi lelkesedésének egyik hozadékaként, megalapítja a Remény Futball Klubot, ahol a kapitány természetesen nem más, mint ő maga. Csapatában játszik például Révész, Holics, Schlosser, vagy Sebestyén, akik később a futball világában maradva válogatott játékosok lesznek, Salamonnak pedig ugyancsak előnyére válik a labdajáték során sokszor tréfára okot adó hatalmas méretű lába (47-es!). A családban nem csak ő, hanem Jenő öccse is futballrajongó, s az egyébként igen szigorú papa jelenlétében is csak a labdarúgásról beszélnek hatalmas lelkesedéssel. A papa fejcsóválva rosszalja rendszeresen e tényt, "hülyeség"-nek titulálva a labdarúgást, mondván, a sport "csak gyerekeknek való". Egy alkalommal Sali bá ismét látogatást tesz otthon, Berettyóújfaluban, s ebédkor, édesapja jelenlétében már csak halkan mer a futballal kapcsolatban kérdezni Jenőtől. Azonban öccse helyett a papa szólal meg - a két fivér legnagyobb megdöbbenésére közölve, hogy bizony, milyen sokat bosszankodik ő a futball miatt, merthogy az új centercsatár sem segített a csapatán... Hiába, a lelkesedés fertőző... A Nemzeti Színházban - az első színházi élmények Lusztig Ede üzlete a Rákóczi út 2. szám alatt működik, s nem messze ettől, a Rákóczi út 1. szám alatt működik viszont akkoriban a Nemzeti Színház, amelynek művészei közül sokan törzsvevőnek számítanak a Lusztig-cégnél. Salamon csomag kézbesítőjeként többször sodródik a színpad közelébe, s itt látja egyik alkalommal Márkus Emíliát próba közben, amint Beöthy László rendezi éppen. Az első ilyen alkalmat követi a többi, és Salamonunkat teljesen rabul ejti a színház világa, a színpad, a színészek és az előadások - előfordul, hogy annyira belefeledkezik a színdarabba és Csillag Teréz játékába, hogy elfelejt időben visszamenni az üzletbe, így a hideg télben, a jeges esőben kabát és sapka nélkül kénytelen hazamenni, ugyanis lehúzott redőny fogadja, amikor a boltba visszatér. A "Jáfet és tizenkét felesége" című darabot adják a Népszínházban, amikor az egyik előadáson a fizető nézők között találjuk Salamon Bélát is az egyik karzati állóhelyen - ez az első színdarab, amelyet afféle "rendes" nézőként lát, Bárdy Gabi és Szirmai Imre főszereplésével, és amely előadásra még évek múlva is élénken emlékezik. Salamon, aki bizony nem szép... Tanoncideje lejár, azonban felszabadulását követően Lusztig Ede nem alkalmazza, mondván, üzletében nem tarthat csúnya külsejű segédet, mert ez elriaszthatná a vevőit. Hiába alkudozik, hogy akkor majd a férfiosztályra megy dolgozni... de oda is járnak hölgyek... Salamon végül is a cég egy Sas utcai üzletben -ahová elsősorban vidéki kereskedők járnak - kap segédi állást. Színpadon Egy ismerős család invitálja el Salamont a Szabók Szakegyesületének vasárnaponkénti műkedvelő előadásai egyikére. Salamon végignézi az előadást, s kevéske rábeszélésre a következő alkalomkor már ő maga is színpadon játszik, a "Rendelőóra" című egyfelvonásos darabban formál egy szemtelen inast. Remegő térdekkel, lámpalázasan lép színre, azonban ettől fogva főkomikusként tartja számon a Szabók Szakegyesülete. Persze, Salamon nem elégszik meg a komikusszereppel, drámában is ki akarja magát próbálni, végül fel is lép Gagyovszky Emil "Mártír" című egyfelvonásosában - azonban a dráma inkább afféle színpadi drámába fullad, ugyanis amikor Salamon feltűnik a színen a szigorú gyáros szerepében és megszólal, harsány kacagás tör ki a nézőtéren, és az előadás a szerző nem kis bosszúságára így kudarccal végződik. Andreánszky Jenő darabjában, a "Katonásan" címűben, Jenő öccsével együtt játszik, s e szereplés kapcsán jegyzi meg neki egyik barátja, hogy humora elmarad a Jenőétől - ám a továbbiakban ez sem akadálya annak, hogy sikereket arasson. Salamon, a kisegítő színész Barátai és a szakegyesület vezetői rábeszélik, hogy jelentkezzen valamelyik színháznál. Így jelenik meg egy napon Salamon Steinhardt Gézánál, a Rákóczi úti Trocadero mulatóban, aki a jelentkezését követően kisegítő színészként alkalmazza, és egy korona lesz Salamon napi fizetsége. Ezentúl nappal kereskedősegédként dolgozik, este pedig színpadon komédiázik. Egy bohózatban lép fel elsőként Steinhardtnál egy detektívszerepben, s ezt oly remekül formálja, hogy ezt követően csak detektívszerepekben látható - egészen addig, amíg egy nap Steinhardt el nem bocsátja őt, mondván, hogy a hangja rekedt, s így sosem lehet belőle színész; operáltassa inkább meg a torkát - javasolja neki a direktor. Salamon csalódva távozik a színház világából, magánvállalkozásba kezd, "köténygyáros" lesz, ahogy ő meséli. A civil életben, mint vállakozó megbukik. A csúfos kudarc ismét a színészet felé sodorja. Gyárfás Dezső, az akkor már ismert komikus beajánlja őt a Fővárosi Orfeumba, s itt folytatja színészi pályafutását. Az orfeumban első fellépése alkalmával egy bakát formál, szerepe szerint már a darab elején a priccsre fekszik s ott elalszik, és csupán a felvonás végén ébred fel. Nem is kell ennél jobb másodállás. Salamon egész családjával vonul a premierre, hogy bizony ők is meggyőződhessenek tehetségéről. Ám... akkor este... hiszen egész nap az üzletben dolgozott, ráadásul pont szombati, vagyis az egyik legforgalmasabb napon, este holtfáradtan érkezik az orfeumba. Az előadás elkezdődik, ő lefekszik a priccsre, és elalszik - azonban nem csak szerepe szerint merül mély álomba. A felvonás a végéhez közeledik, és Gyárfás Dezső a végszót követően hiába vár arra, hogy Salamon elmondja a szerep szerinti szövegét. Majd miután rájön, hogy a baka valóban az igazak álmát alussza, s horkolása is valódi, a szintén színpadon lévő Baumann-nal próbálják őt felébreszteni, de hiába. A közönség azonban ahelyett, hogy csalódottan azonnal távozna, oly kacagásban tör ki, hogy végül is erre riad fel. Szólni sem tud nagy ijedtségében, kirohan a színpadról, s a nevetéstől a könnyeit törülgető rendezőbe ütközik, aki azonban visszalöki őt a színpadra, hisz a siker oly tomboló... Büntetés nélkül mégsem ússza meg a dolgot jó Salamonunk - húsz koronát kell, hogy fizessen, amiért ezen az estén "felléphetett". A családja... hát... nem túlzottan büszke rá... A "köténygyáros" A Trocaderóból történő elbocsátását követően tehát nyolc varrógépet vásárol hitelbe, és kötényeket kezd gyártani, s így ingázik egy darabig a varrógép és az orfeum között. A háború idején az áru értékét veszti, Salamont pedig katonának sorozzák be, és hadimunkásként a Wolfner-bőrgyárba kerül, Újpestre. Bakancsok, cipőtalpak és cipőfelsőrészek közt folyik élete, vagyis annak egyik fele, a másik továbbra is a színház marad. A Royal Orfeum Szőke Szakáll "A házasságszédelgő" című énekes bohózatát készül bemutatni, azonban a premier előtt Szőke Szakállt, aki a főszerepet játszotta volna, kórházba utalják. Két nap van a premierig: ki játssza el a főszerepet? - tanakodik Bálint Dezső direktor és Szőke Szakáll. Szőke Szakáll révén szóba kerül a műkedvelőként játszó Salamon Béla neve is, és a szigorú direktort csak az az érv enyhíti meg, hogy Salamon "olcsó ember". A premier végül is sikerrel megy le, s a kevéske fizetséget némiképpen ellensúlyozza, hogy Salamon minden előadás után hazaviszi fiának, Gyulának a színpadi kelléket, a kenyeret és a fél rúd téliszalámit, ami az ekkori háborúviselt Magyarországon bizony nem éppen a kis dolgok közé számít. Az orfeumból a Sörkabaréba Az orfeum után a Royal Sörkabaréba kerül, ahol lassan Ányai Károly, a Sörkabaré kedvelt komikusa helyére lép, és sikeresen mulattat Szőke Szakáll darabjaiban. Egy este megnézi az előadást Bárdos Artúr, s felfigyel Salamon játékára, aki időközben Harmath Imre kabaréjában, a Trocaderóban is fellép, így ő az első a "pendliző" színészek sorában; majd az Apolló Kabaré direktora, Márkus László szintén megjegyzi őt. Aztán egyszer csak Bárdos Artúr küldönce érkezik a lakására, hogy az igazgató hívatja őt - mint kiderül, az egykori iskolai padtárs, Kabos Gyula visszaadott szerepét kellene neki átvennie a Belvárosi Színházban, Salamon természetesen vállalja. A premier azonban mégsem vele megy le, ugyanis időközben Salamon - megelégelve Bárdos ugyancsak odafigyelő, és gyakran fejfájást okozó rendezői utasításait - a próbák alatti egyik ebédszünet egyetlen szabad órája idején elszerződik az Apolló Kabaréhoz. Itt a "Filatelisa" című Harmath Imre-bohózatban játszik elsőként, majd a Liptai Imre szerezte darabban, a "Kék szalon"-ban lép közönség elé. Az Apolló Kabaré később lebontásra kerül, Salamon szerződés nélkül marad, játék nélkül azonban nem - jó pendlizőnek megfelelően - ugyanis öt-hat színházban is fellép, valamint a Várszínházban Molnár Ferenc "Doktor úr" című darabjának főszerepét is alakítja. Pest-szerte az a hír járja akkoriban, hogy a Royalban feltűnt egy új komikus, s úgy hírlik, ha csak megjelenik a színpadon, még mielőtt megszólalna, máris nevet a közönség. Bilicsi Tivadar ifjúkori élményként meséli el azt, hogy a hírre elsőként rohannak a Sörkabaréba Salamont nézni, s ahogy az bejön a színpadra, és megáll "esetlenül, kétségbeesett arccal, a szituációnak megfelelően, mintegy némán kérve a közönséget, hogy ne árulja el az ő jelenlétét - hát visítottunk a nevetéstől, pillanatok alatt a hatása alá kerültünk". Salamoni megjelenése, kissé kacsázó járása, esetlen tartása, szokatlanul nagy lába, ártatlan kék szeme, kissé bárgyú tekintete már az első pillanattól fogva a siker egyik záloga. A Trocadero Kabaréban Harmath Imre veszi át a Király utca 77. szám alatt működő Trocadero Kabaré vezetését 1921-ben, amely színpadán Salamon is mulattatja a publikumot. A helyiségben már húsz esztendeje működik valamilyen kabaré. Ezen a helyen egyébként 1901-ben nyílt meg a Tátra kávéház, s az ebben működő Tátra mulatót nevezi át tulajdonosa később Trocaderóra. A helyiséget 1910-től fogva Nemzetközi Kabaréra keresztelik, mert német és magyar nyelven játszanak műsorokat. Trocadero Kabaré névre visszakeresztelve 1921-től kezdve alig egy évadon át szórakoztatja a nagyérdeműt a Harmath Imre művészeti vezetése alatt álló intézmény. A Sólyom Janka, a kedvelt dizőz, Haraszti Mici sanzonénekes, Békeffy László konferanszié, D'Arrigo Kornél, Sziklai József, Sáfrány Vilmos és természetesen Salamon Béla alkotta társulat mindössze két új műsorsorozat létrehozását tudja abszolválni, a bukás elkerülhetetlen. 1921-ben Salamon Béla, Radó Sándor és Ferenczy Károly Új Trocadero címmel hoznak létre új műsort ugyanitt, az eredmény ugyanaz. Bukás. A hely valahogy el lehet átkozva, mert az ezen a helyen 1925-től fogva kialakított Európa Nagykávéház is csupán két esztendőt működik megszűnéséig. Az Emke Kabaréban Salamon a meginduló Emke Kabaré állandó tagjává szegődik az anyagi csőd, és a kudarc után nyomban, még 1921-ben. Az Emkét Radó Sándor hívja életre, zenei vezetőnek pedig Márkus Alfrédot szerződteti. Igaz, ez a vezetői felállás egy év múlva megváltozik, a kabarét 1922-től Rózsahegyi Kálmán vezeti, tőle venné át Pallós Tivadar 1923 őszén, de ekkor a hatóság tűzrendészeti okokra hivatkozik, és a kabaré működését betiltja. A kabaré állandó háziszerzője természetesen Harmath Imre. Tagjai között találjuk Salamon Bélát, de játszik itt többek közt Haraszti Mici, Lánczy Mici, Gombócz Vilma, Sarkadi Aladár, Kondor Ibolya, Komlóssy Emma, Kőváry Gyula, Sándor Stefi, Szőllősi Piroska is. A "Színházi Élet" az Emke Kabaréról úgy beszél, mint "valóságos irodalmi kis katakomba", amely, a "legkényesebb kabaréközönséget is ki tudja elégíteni". 1923 évadzárásáig működik nagy sikerrel. Tovább is működne, de mint már említettük, a hatóság "tűzveszélyesség" miatt betiltja a további előadásokat. A konkurencia magas összeköttetésű hatalmasságai szoktak volt abban az időben ezzel a megfoghatatlan és fellebbezhetetlen érvrendszerrel élni. (68453/922 sz. tanácsi rendelet) A rendelet alapját a kabarék és a színházak közti hivatalos elnevezésbeli különbség adja, amely alapvetően a nézők érdekében keletkezett. Színház az a helyiség, amely pódiummal rendelkezik, díszletet állít és a nézőket vasfüggönnyel védi. Kabaré az a helyiség, amely rendelkezik pódiummal, nem feltétlenül állít díszletet, de oda már nem szükséges vasfüggöny. Ekkor jön a hatóság, és egy nap lecsap a színházszerűen működtetett kabarékra. Esetünkben miért vár három esztendőt a hatóság? Ki tudja? Kinek áll útjában a kabaré? A korrupció szálai ma már kideríthetetlenek. A "Vonósnégyes" sikere 1922-ben A darab, ami visszavonhatatlan sikert hoz Salamon Béla számára, Szőke Szakáll keze alatt születik, és a "Vonósnégyes" címet kapja. A szerző azonban hiába írja meg ezt az egyfelvonásos bohózatát, egyetlen fővárosi kabaré sem hajlandó színre vinni, nem látják sikerdarabnak. Viszont Salamon kézhez kapja a "Vonósnégyes"-t Szőke Szakálltól, elolvassa, és majd egy évig magánál hordja, majd aztán az 1922-ben kezdődő színházi szezonban, pontosabban az év szeptember 25-én, egyszer csak mégis előkerül a darab, talán mert megérzi benne a kiugrás lehetőségét. Az Apolló Kabaréban kerül színre "Vonósnégyes", mivelhogy Salamon csak azzal a feltétellel szerződik továbbra is a kabaréhoz, ha ezt bemutatják. Miről is szól a darab? A polgári otthon lakói házimuzsikálásra készülnek, azonban a zenész vendégek lemondják a részvételt. Így alkalmi muzsikusokkal helyettesítik a valódi zenészeket, vagyis álvonósnégyessel... helyzetkomikum, a főnök és beosztott kiszolgáltatottságának szatírája, a csekély fizetésért és megélhetésért mindent feláldozni kényszerülő kisember figurája jelenik meg a néző előtt. A kisember ábrázolásának szinte emblematikus megjelenítésévé növi ki magát az évek, évtizedek során, Salamon Béla fizikai értelemben vett nagy méretei ellenére is. Kirobbanó sikert arat a bohózat, és első szériában 186-szor kerül előadásra, majd több mint 50 éven keresztül elnyűhetetlen darabja marad a magyar kabaré világának. Mondhatni, a műfaj egyik klasszikus darabjává válik az idők során - s a "Vonósnégyes" sikere kapcsán mind a szakma, mind pedig a közönség megjegyzi Salamon Béla nevét. Ő maga erről 1925-ben így beszél: "Sok-sok csalódás, sok kisebb nagyobb emelkedések után észrevettek, és a "Vonósnégyes" című bohózatban befutottam. Azt mondják, új komikusi tehetség tűnt fel! Az én voltam, az én harmincnyolc éves fejemmel..." Még egyszer a "Vonósnégyes"-ről A "Vonósnégyes", Szőke Szakállnak ez a kis remekműve végigkíséri Salamon Bélát egész életén át: chaplini humorral alakítja a jobb sorsra vágyó kereskedősegéd figuráját. Nagy sikert hoz neki ez a darab, illetve szerep. Amikor Szőke Szakállt leszerződtetik Hollywoodba, testi-lelki jó barátjára, Bélára testálja közjegyző előtt a "Vonósnégyes" összes jogát, és persze az ezzel járó szerzői jogdíjat is. Béla él is ezzel az örökségével. Ha nem akad kedvére való tréfa vagy bohózat, előveszi a "Vonósnégyes"-t, és a siker sohasem marad el. Sok pénzt keres vele. Még a háború után is, amikor leszerződik a Vidám Színpadhoz. Itt már nem az ő gondja a műsorszerkesztés. Eljátssza a rá kiosztott szerepeket, persze mindig a legjobb tudása szerint, és a dolog a részéről el van intézve. Jó pár év múlva mégis műsorgondja akad a Vidám Színpadnak, nincs megfelelő záróbohózata. Fejér István igazgatónak az az ötlete támad, hogy a régen nem játszott "Vonósnégyes"-t kellene elővenni. Fejér tudja, hogy minden jog Béláé, és ő rendelkezik a darab felett. Elkezdődik hát a tárgyalás. Béla hallani sem akar róla, mondván, hogy az az ő nyári turnédarabja, és esetleg a rádió és a televízió is közvetíteni fogja stb., nincs az a pénz, amiért odaadná. Sebestyén Dezső gazdasági igazgató is kapacitálja, de ő hajthatatlanul kitart az álláspontja mellett: nincs az a pénz, amiért odaadná a darabot. El is mondja a kollégáknak a társalgóban szóról szóra, hogy mi történt az igazgatói irodában. Azonban egy hét sem telik el, és a társulat legnagyobb csodálkozására ez áll a próbatáblán: "Rendelkező próba a Vonósnégyesből." Körülveszik az éppen akkor érkező Bélát, és Komlós Vili így fordul hozzá: "Te, Béla, egy héttel ezelőtt kijelentetted, hogy nincs az a pénz, amiért odaadnád a Vonósnégyest a színháznak." Mire Béla halálos komolyan csak ennyit mond: "No, de ha van az a pénz?!" A Magyar Televízió archívumában is megtalálható az a felvétel, amelyen az idősödő Salamon Béla eljátssza örök darabként azt a "Vonósnégyes"-t, amelyet ő vitt sikerre, és amelynek karrierjét köszönheti. Salamon Béla, a színész "Egyszerű embereket szeretek játszani, akiket az élet furcsa helyzetekbe sodor. Mert a születés és a halál között nemcsak tragédiák történnek az egyszerű emberekkel, hanem furcsa és bizarr esetek is." Hallatlanul gondosan készül egy-egy szerepére. Azt szokta mondani: "Nekem a Terézkörúti Színpad vagy a Kis Komédia a Nemzeti Színházam!" És valóban, éppúgy törekszik a szakmai tökéletességre, mintha a Nemzeti színpadán játszana: "Ha valaki kiesik a szerepéből, elneveti magát, vagy egyéni rosszkedvét érezteti a közönséggel, dobja a szerepét, nem figyel a végszóra, késve vág be - a megszokott, jól bevált hatás máris elmarad, a poén tönkremegy... rögtönözni is tudni kell. Ebben az első követelmény a mértéktartás!" Salamon kitűnően ért ehhez is. A számára a már említett nagy áttörést jelentő bohózatban, a "Vonósnégyes"-ben felszólítják, hogy végre-valahára kezdjen el legalább ő hegedülni, ha már a többi nem... Az eredeti szöveg így szólt : "Én nem vagyok, kérem, Yehudi Menuhin." Ő aztán elkezd játszani a névvel, valahogy így: "Én nem vagyok, kérem, egy Mehudi Yenuhin, illetve egy Yemeni Mehedin, vagy egy Jeifetz Hasa!" Minden betűcsere nagy hatású, és ő pontosan tudja, érzi, hogy mikor kell abbahagyni, és meddig mehet el. Szeret összekacsintani a közönséggel. Kijátszásnak hívja a szakma ezt a fogást, amikor a színész valamelyik nézőnek leszól a színpadról, vagyis belevonja a közönséget a játékba. Ezt a játékmódot leginkább a kabarétréfák bírják el. Például Stella Adorján "A tízes" című pompás kis tréfájában Salamon az egyik kollégája tanácsára célzásokat tesz mindenható igazgatójának, hogy visszaszerezze a neki kölcsönadott tízesét, aki erről már tökéletesen elfeledkezett. Egyértelműen kétértelmű mondatai rendre nem érnek célt, és ilyenkor kétségbeesetten kijátszik a közönségnek, mondván: "Nem reagál." Sőt, még meg is erősíti, a "reagál" szót egy "j"-vel megtoldva, ilyenféleképpen: "Nem rejagál." Ösztönös színész. Nem is nagyon hagyja magát rendezni. Az akkor oly divatos triviális humort tudatosan kerüli, még akkor is, ha körülötte bizony sem a darabok, sem az alakítások egyértelműen nem igazán mértéktartóak. Az ő figurái sohasem bántóan mulatságosak. Legtöbb alakítása inkább részvétet, szánalmat ébreszt. Megható, tehetetlen naivitásával, sebezhető antihőseivel nyeri el a néző szimpátiáját a bohózati bonyodalmak során. Ez a fajta komikum nem reked meg a felszínnél, hanem mélyre hat, és maradandót nyújt, mert az emberi tragédiák közvetlen közelében található. A komikus - Salamon Béla elmélkedése "Nemcsak a költőnek, a komikusnak is születni kell. Ezt világosabban úgy tudom megmagyarázni, hogy a mondat második felét megfordítom így valahogy: komikusnak kell születni. Talán ez az egyetlen pálya, amelyre senki sem vágyakozik kiskorában. Van, aki király akar lenni, van, aki mozdonyvezető, kocsis, rablóvezér, de olyan kisgyerekről nem hallottam, aki komikus akart volna lenni. Ha már a színészet felé fordította valamelyik kisfiú maszatos arcát, akkor legalább is hősszerelmes, drámai hős, vagy súgó szeretett volna lenni. Az utóbbi azért, mert sokat bújócskázhat. Talán ezért van az, hogy senki sem érez hivatottságot magában a komikusi pályára, s a komikus sohasem fedezi fel önmagát, hanem az emberek fedezik őt fel. Meglátják és nevetnek rajta. Ha már sokat nevettek valakin, akkor kinevezik komikusnak. Minden komikusnak kell, hogy más legyen a groteszksége, az eredetisége, mert két egyforma komikus már-már sablon, az egyik agyonüti a másik komikumát. A színész a szemen és a fülön keresztül a közönség szívéhez, esetleg gondolatvilágához szól. A komikusszínész a közönség nevetőizmaira pályázik. Tehát érthető, hogy más eszközökkel dolgozik, mint más típusú kollégái. Talán akkor lehet legjobban megállapítani a komikusszínész lényegét, ha továbbra is párhuzamot vonok közte és a tőle legtávolabb eső kollégája, a bonviván között. Ha a bonviván végigmegy az utcán, megdobbannak az ifjú leányszívek, a férfiak irigykedve néznek utána. Ha a komikus megy végig az utcán, akkor a férfiak és a hölgyek szája mosolyra húzódik. Szívdobogtatás és irigykedés nem a komikus reszortja. Társaságban a bonvivánnal kapcsolatban arról pletykálnak, hogy miket sugdosott az ismert szépség füleibe Iksz Ipszilon kormányfőtanácsos estélyén. A komikus a társaságban csak éjfél után kerül szóba, akkor, amikor már vicceket mesélnek. Leggyakrabban a társaság "szellemes"-nek kinevezett tagja hozza szóba nagy ováció közben, hogy a komikus mit mondott elsején, amikor a gázszámlával zavarták. A kettő közül, azt hiszem, az utóbbi a kellemesebb beállítás, mert nem mondhatnak rosszat az emberről. Ezek szerint komikusnak lenni a legjobb. Akin nevetnek az emberek, arra nem haragudnak. Hogy a közönség melyik színészt szereti jobban: a bonvivánt, a komikust, vagy másvalamelyiket, arra nincs válasz. Mindegyiket szereti olyannak, amilyennek ismeri, s talán ezért van mindig fennakadás azon, ha valaki más műfajra tér át. A publikumnak tetszik a bonviván szép szeme, a drámai hős orgánuma és tetszik a komikus groteszk mozdulata, vagy mondjuk a nagy lába. Hogy a komikusnak magánéletben vicces embernek kell lenni akkor is, amikor gondjai vannak, az semmivel sem kellemetlenebb, mint amikor a bonvivánt lépten-nyomon szerelmes levelekkel üldözik. Ez hozzátartozik a foglalkozásához, no meg azért reklámnak sem rossz. Végeredményben tehát sok különbség van a komikus és a többi színészek között, de lényegében semmi, mert a népszerűség, a siker, a taps ugyanaz." (Délibáb, 1931. február 21., 16. oldal) A Salamon Béla-jelenetrecept Még a harmincas években a "Délibáb" című hetilap munkatársa írja le kedves közvetlenséggel Salamon Béla jelenetreceptjét, amelynek felírásáért akkoriban még nem kértek külön vizitdíjat: 1. Rajna Alice nem tudja, hogy hol van Salamon Béla. 2. Salamon Béla azt hiszi, hogy felesége, Rajna Alice azt hiszi, hogy ő üzleti ügyben Pakson volt. 3. Salamon Béla nem volt Pakson, hanem kártyázott a kávéházban. 4. Salamon Béla elmondja Rajna Alice-nak, hogy Pakson volt üzleti ügyben, amit Rajna Alice szó nélkül elhisz. 5. Salamon kimegy a színpadról kezet mosni. 6. Megérkezik Komlós Vilmos Paksról. Komlós nem tudja, amit Rajna hisz, hogy Salamon nála volt Pakson. 7. Komlós előadja Salamon feleségének, hogy szeretne már Salamonnal beszélni üzleti ügyben, mert már tíz év óta nem látta őt. 8. Ebből Rajna Alice megtudja, hogy Salamon nem volt Pakson, mert ha Pakson lett volna, akkor azt Komlós Vilmos is tudná. 9. Salamon gyanútlanul bejön, de ekkor Komlós Vilmos megy ki kezet mosni. Salamon nyugodtan mesélni kezd Rajnának Paksról, mert nem tudja, hogy Komlós már mindent elmondott. 10. Most Rajna Alice megy ki kezet mosni, és Salamon találkozik Komlóssal, aki elmondja, hogy ő elmondta kedves feleségének, hogy ő nem volt Pakson már tíz éve. 11. Rajna Alice visszajön és nagy patáliát csap. Közben azonban Salamon mond egy nagyszerű idevágó poént - amiből később szólás lesz - és ezzel a Salamon-darab a lovagiasság szabályai szerint befejezést nyer. Őrült tapsvihar, és künn a kulisszák mögött Salamon Béla szomorúan gondol arra, hogy mikor írnak neki végre olyan darabot, amely nem félreértésen alapul. (Tartalmi idézet forrása: Délibáb, 1931. április 11., 14-15 l.) Salamon: "Hogyan lettem direktor?" Salamon Béla, "Sala", a Terézkörúti Színpad igazgatója így meséli el karrierjének történetét: "... akkor, amikor már mint színésznek egy-két sikerem volt, arra a nem túlságosan új ötletre jöttem rá, hogy legjobban tenném, ha színészi jövedelmemet mint igazgató is kamatoztatnám. Miért ne keresnék én duplán? - kérdeztem magamtól. Akkor még persze nem ismertem azt az aranyigazságot, hogy olyan színész már sok volt, aki vagyonát mint direktor elveszítette, de olyan direktor még nem, aki mint színész fizetett volna rá a mesterségére. Direktorságom egyébként nagyon könnyen ment. Egy szép napon összetalálkoztam Roboz Aladár úrral a Projektographnál. Roboz úr így szólított meg: - Salamon úr, magával kedvem volna kabarét csinálni, maga olyan becsületesnek "látszik...". Mit tesz Isten. Úgy látszik, tényleg nagyon becsületesnek látszhattam, mert ez után a nyilatkozat után 24 órával már zsebemben volt a szerződés, mely szerint Salamon-Kabaré néven fog megnyílni az akkor Intim Kabaré. A Salamon-kabaré azonban mégis Terézkörúti Színpad néven indult meg - hála Istennek -, tudniillik ez a címváltozás jelentette azt, hogy Nagy Endre urat sikerült megnyernünk a magunk számára, 1923-ban" - mondja Salamon Béla a "Délibáb" színházi hetilap hasábjain. (1928. október 6., 32. oldal) Így 1923-ban Roboz Aladárral megalapítja a Terézkörúti Színpadot, melynek művészeti vezetője Nagy Endre, direktora pedig maga Salamon lesz, és ahol egyebek közt Medgyaszai Vilma, Komlós Vilma, Nagy Endre, Gózon Gyula, Pethes Sándor, Peti Sándor, Boross Géza, Herczeg Jenő szórakoztatnak. "Istenben megboldogult édesapám, aki egyszerű kereskedő volt Berettyóújfaluban, amikor meghallotta, hogy híres színész lett belőlem, értelmetlenül bólintott a fejével és csak ennyit mondott: Bár inkább önállósította volna magát... Azért is igyekeztem megszerezni ezt a kis színházat. Most arra gondolok, ha lenéz az égből, megboldogult jó apám is meg lesz elégedve, mert önálló lettem." (Blaha Lujza emlékalbum, 1926) A Terézkörúti Színpad direktoraként Az 1923. december 1-jén megnyíló színházat a Roboz Aladár vezette részvénytársaság működteti. Művészi vezetéssel Nagy Endrét, míg igazgatással Salamon Bélát bízza meg a részvénytársaság. Herczeg Jenő a főrendező, míg a színpad zenei vezetője Lányi Viktor. Az alakuló társulat tagjai: Salamon Béla, Kabók Győző, Kalmár Rózsi, Keglevich Marianne, Jármay Karola, Szenes Ernő, Bazsay Lajos, Víg Miklós, Barna Magda, Huszár Ilona, Berczelly Magda, Herczeg Jenő, és László Tivadar. Vendégként az idők során fellép Pártos Gusztáv, Dénes György, Kabos Gyula a Vígszínháztól, Pethes Sándor a Nemzeti Színháztól, Relle Gabi az Operaháztól, és Horváth Elvira a Magyar Színháztól. Színpadán játszik még Medgyaszai Vilma, Komlós Vilma, Nagy Endre, Gózon Gyula, Peti Sándor, Boross Géza is. Egy-egy műsor többnyire két hónapig megy, azután mindig új műsorral, összeállítással jelentkezik a színpad. Konferansz, jelenetek, sanzonok, jelenetek és dalok váltják egymást, finom Nagy Endre-i átvezetésekkel. Vadnay László, Nóti Károly, Lőrincz Miklós, Szenes Béla, Emőd Tamás, Kellér Andor, Stella Adorján, Szőke Szakáll, Harmath Imre, Görög László, Török Rezső, László Miklós, Békeffi László, Karinthy Frigyes, Kellér Dezső, Halász Imre írásai, jelenetei adják a műsorok gerincét. A fenti névsor a magyar kabaré műfaj szerzői gárdájának a legjava is egyben. Nincs kor, azóta sem, amikor ennyi remek szerző sorakozott volna fel az élvonalba. Az ekkor keletkezett művek hada a magyar kabaréirodalom aranykorát fémjelzi. Nagy Endre és Salamon Béla, furcsa páros. Mondhatni a műfaj két véglete. Nagy Endre a szavakkal zsonglőrködő, szellemes konferanszié mosolyt fakasztó, árnyalt finom humora, és Salamon Béla biztos hatásokra épülő harsány hahotát kiváltó komédiázása eleinte úgy tűnik, jól megfér egymás mellett. Nagy Endre akkor, amikor Salamonnal társult, már egyszer szakított a kabaréval, 1913-ban. Színházát szinte odaajándékozta akkor Medgyaszay Vilmának, és elutazott Párizsba a műfajnak is örökre búcsút mondva. Az örökkévalóság azonban - hála Istennek - csak rövid ideig tart, és Salamon-Roboz ajánlatát elfogadva ismét beáll a kabarécsinálók közé. Nagy Endre mindig hangsúlyozza különállását a Salamon Béla képviselte nyersebb humortól, szavakban, és azáltal is, hogy a műsor második felében Salamon Nagy Endre után következik. Azt az irodalmi csevegést, azt a kabarét, amelyet Nagy Endre még a háború előtt kialakított, akkor már egyre kevéssé méltányolják, amit azután a politikai légkör megváltozása is erősít. Közös igazgatásukban mintha a kabarét régóta kísértő fogas kérdése egyezne ki, kötne időleges békét: mosoly, vagy kacagás. Nagy Endre kitart a mosoly mellett, Salamon meg jószerével a kacagáshoz ért. A társulás viszont sohasem tett engedményt. Salamon meséli egyszer Kellér Dezsőnek, hogy mindjárt a megállapodáskor Nagy Endre kijelenti: "Nézze, Salamon, én a maga dolgába nem szólok bele. A darabjait nem olvasom, a próbákat nem nézem meg. Maga csináljon a maga oldalán mindent egyedül." Salamon nem sértődik meg, sőt, megtiszteltetésnek könyveli el, hogy ilyen hatáskört kap: "Köszönöm, direktor úr!" - mondja tisztelettudóan, és élete végéig valóban hálás akkori direktortársának. Mindjárt a bemutatkozó műsor csúnyán megbukik, a helyzetet Salamon menti meg bohózataival. De ez nem befolyásolja Nagy Endrét. Salamont továbbra is, a klasszis gőgjével csak, mint ráadást tálalja. Ugyanúgy, ahogy egykor saját kabaréjában a "Kültelki kávéház" című paródiát, amelyben engedte, hogy színészei kedvükre kitombolják magukat. A műsorzáró bohóságot az elhatárolódás élességével jelenti be: "Tisztelt hölgyeim és uraim! Kabaréműsorunk véget ért, következik a Salamon-bohózat." Nagy Endre távozik a direktori székből, Salamon egyedül igazgat Egy nap, hat esztendő múltán, 1929-ben Nagy Endre felmondja a "jegyességet" Salamonnal, lemond művészeti vezetői posztjáról, és úgy dönt, hogy irodalmi munkásságának él inkább. Az okokról sokan sokféleképpen vélekednek. Kellér Dezső Salamonnal és több más kollégával, színészekkel mint szemtanúkkal való beszélgetéseire építve jegyzi le a szakítás körülményeit így: Nagy Endre mindvégig "bízott benne, hogy a közönség egy idő múlva különbséget tesz majd a mosoly és a kacagás között, és a mosolyt többre fogja értékelni. De rosszul számított. A kacagással kényeztetett néző a mosolyt kevéssé méltányolja. Az többé már nem a magasabb rendű humor tetszésjele, hanem "csak" mosoly, vagyis még nevetés se. Mosoly, nevetés, kacagás - ez a hatás lépcsőzete. A humor és a komikum vegyítése a mosoly rangfosztásával járt, ettől kezdve a sikert a kacagások számával mérik. A közönség a színházból távozóban nem Nagy Endre elmés politikai sziporkáit idézgette, hanem Salamon bemondásait. "Jobb, mint a vonó!" "Lepsénynél még megvolt!" Egyik szezon a másik után, és aztán egyszer csak a mester megérzi a bajt: valami megváltozott körülötte. Az a lekottázható zsibongás, ami azelőtt a színpadra lépését fogadta, lehalkult. Hosszabb csevegését sűrűn megzavarták a nézőtéren felhangzó köhögések, és ha valaki, ő tudja, hogy ez mit jelent. Hiszen tőle származik a mondás: a színháznak az a feladata, hogy a közönséget megakadályozza a köhögésben. A tízperces szünetben a gratuláló kézszorítások is mintha elpuhultak volna, a beteggel fognak így kezet a látogatók, amikor erőltetett mosollyal távoznak tőle. Érzi szürkülését, tekintélyének kopását, de az okát nem sejti. Amikor ráeszmél, szinte örül, hogy ürügyet talál a távozásra. Búcsúzását a többiektől hallottam, de mindig egyformán. Meghatottan szorított kezet színészeivel és külön-külön elköszönt tőlük. Szokásához híven mindenkit magázva, és vezetéknevén szólítva. Aztán a fogashoz lépett, Salamon udvariasan odaugrott és felsegítette a kabátját..." Egy fejbiccentés talán még kijárt ezért a gesztusért, talán így köszönt el direktortársától, de alapvetően szó nélkül távozott Salamon mellől... Nagy Endre, konferansziéként még fellép a Terézkörúti Színpadon, hosszú éveken keresztül, de a kabaréigazgatást végleg letette. Salamon egyedül vezeti tovább Robozzal 1931-ig a színpadot, majd filmszínészi karrierről álmodozva itthagy csapot-papot, és Németországba költözik, tervei szerint hosszú időre. A művészeti vezetést 1932 őszétől Vaszary János látja el, majd néhány hónap elteltével a Thália Színház egykori vezetője, dr. Bánóczy Dezső veszi át hosszabb időre a Terézkörúti Színpad direktori posztját. Hogyan nem lesz tovább színidirektor Salamon sem? 1931 nyarán tehát úgy dönt Salamon Béla, aki annyi éven keresztül szórakoztatja Budapestet, és aki a Terézkörúti Színpad népszerű direktora, hogy felhagy eddigi igazgatói szerepkörével, vándorbotot fog kezébe, és Berlinbe megy moziszínésznek. A közönség elsiratja, az újságok elparentálják, kollégái és színészei pedig a kor népszerű színházi magazinjában afféle tréfás aforizmával konstatálják az eseményt. Rátkai Márton szerint: "Budapest már kicsiny volt Salamonnak, Berlin elég nagy, ott könnyebben megvetheti a lábát"- utalva talán Salamon köztudottan nem kicsiny lábméreteire. Komlós Vilmos szerint: "Eddig minden viccben, ahol együtt szerepeltünk, ő mondta a poént. Most végre kitombolhatom magamat." Sziklay József: "Igaza van, hogy Berlinbe ment. Ott most valóban szükség van jó márkákra." Boross Géza: "Most kitől fogok előleget kapni? Mert, hogy kitől fogok kérni, azt már tudom." Gárdonyi Lajos: "Úgy látszik, nem elég szigorú a bankrendelet, ha az igazi értékeket külföldre lehet vinni." Ám a legközelebb az igazsághoz Békeffi László jár azzal a kijelentésével: "Kivándorolt? Biztos? Várjuk meg a nyolcórai vonatot! Azzal még visszajöhet!" (Színházi Élet, 1931. 34. szám) Amikor Nagy Endre után Salamon Béla is úgy dönt, hogy megválik a színházvezetéstől, az addig is válságokkal küzdő Terézkörúti Színpad helyzete megroppan, ezt már nehezen viseli. Az elegáns, mindig frissen borotvált, még napsütésben is angolosan esernyővel járó Roboz Aladár az igazgató, aki egyébként kitűnő színházi szakember, azonban ebben a helyzetben már az ő szakértelme sem sokat segíthet. Új műsort csak nagy erőfeszítéssel tud összehozni, mert a szerzők többsége inkább a jobb társulattal, és konferansziéval is rendelkező Andrássy úti Színház számára dolgozik. Kellér Dezsőt, az ifjú szerzőt és kezdő konferansziét kéri fel Roboz a helyzet megmentésére, aki kellő buzgalommal nekilátva "Hurrá, technokrácia" címmel el is készíti műsorát, az eredmény talán megjósolható: "egy fővel szaporodott azok száma, akik sikertelenül próbálkoztak..." - írja visszaemlékezésében később Kellér. Salamon Berlinben mint filmszínész A német UFA Filmgyár leszerződtette Bélát egy filmszerepre. Salamon jól beszélt németül, de persze nem tökéletesen, és így a szerződésben benne állt, hogy három hónapig kint kell élnie Berlinben, és a film forgatásának megkezdéséig egy szót sem szabad magyarul beszélnie. Természetesen a némettanárt és a gázsiját ez idő alatt is fizetik. Salamon eleinte nagyon élvezte a fizetett édes semmittevést, de aztán egyre unalmasabbá vált számára. Unalmát főleg azzal űzte el, hogy mindennap beült valamilyen színházba, moziba, kabaréba. Egy alkalommal bevetődött a Friedrichpalast nevű orfeumba, ahol a világvárosi műsor egyik kiemelkedő száma egy rajzolóművész, karikaturista kitűnő produkciója volt. Utolsó számához a zsúfolt nézőtérről kért fel önként jelentkezőket a színpadra, akiket percek alatt roppant ügyesen lerajzolt. A karikatúrát aztán persze megkapta az illető. Már a negyedik nézőt rajzolta, amikor Salamonnak az az ötlete támadt, hogy most kipróbálja, "milyen hatással lehet a berlini nézőközönségre személyes megjelenése. Felállva a helyéről ő is jelentkezett. A karikaturista kéri, hogy fáradjon fel a színpadra. Salamon elindul a széksorok között megjátszva az ügyetlen, zavarban lévő, de azért szerepelni vágyó nézőt. Többször megbotolva kászálódik ki, miközben mindenkitől egyesével is bocsánatot kér. A közönség hangosan derül. Egyszer csak úgy tesz, mint aki meggondolta magát, és elindul visszafelé a széksoron, de akkor már sem a karikaturista, sem a közönség nem engedi vissza. Biztatják, hogy igenis menjen csak ki, kacsázó salamoni járásával egyre nagyobb nevetést vált ki. Fenn a színpadon megáll csámpás lábbal, jellegzetes pózban, kissé félszegen és riadtan pislog körbe, majd némán előrelépve, kezével csendre inti a közönséget. A rajzoló megkéri, üljön le, helyezze magát kényelembe. Salamon fésűt vesz elő, gondosan megfésülködik, körülményesen leül, nyakkendőt igazít, majd különböző pózokban próbálja ki magát, mi lenne a legideálisabb az örökkévalóságnak való rajzhoz. Elegánsan elfészkelődik, majd nadrágját kissé felcsippentve mozdulatlan pózba merevedik. Szemével játszik ugyan egy kissé, majd amikor a rajz elkészül, esetlenül meghajol, és a közönség hosszú percekig tapsol. Visszabotorkál a helyére, és elégedett lehet, hisz a kísérlete pompásan sikerül." A rajzoló megkeresi előadás után, és felajánlja, hogy minden este pénzért jöjjön el nézőnek, s amikor megtudja, hogy Salamon magyar színész, állást ajánl, világszámot csinálhatnának együtt... Salamon nem csapott fel sem német filmszínésznek, sem pedig világszámnak... hazajött. Egy korabeli "Színházi Élet" című hetilapban ehhez kapcsolódóan azonban más is olvasható. Kollégái élcelődnek azon, hogy Salamon, amikor a berlini orfeumdirektor nem fizette ki járandóságát, tüntetően felballagott a színpadra, jóval korábban szerepe előtt, és csak állt, várakozott, nézett, de egy szót sem szólt, miközben rajta és grimaszain jót derült a közönség, ahogy szemével és arcjátékával kommentálta a színpadon zajló eseményeket... megkapta végül is pénzét... Az egész történet abból az aspektusból került elő, hogy ha netán hasonló helyzet alakulna ki mondjuk azon a nyáron a Salamon-utazó társulatnál, akkor vele szemben is alkalmazhatják-e ezt... Egyszer volt Budán kutyavásár... Ezek szerint állt szerződésben valameddig Berlinben a fent említett orfeummal, vagy az első estének következtében egy másik kabaréval. Salamon Béla és a hazai film Ha már külföldön nem járt szerencsével mint filmszínész, idehaza hasznosítják meglévő népszerűségét filmeken is, többnyire az önmaga által képviselt "Salamon Béla-i" karaktert megszemélyesítve egy-egy filmszerepben. 1935 és 1938 között - ameddig játszhat filmeken - nyolc hosszabb-rövidebb epizódszerep fűződik nevéhez. Ő Fuchs, a színházi ügyelő "Az okos mamá"-ban, ő a detektív a "Köszönöm, hogy elgázolt"-ban, Sáray Márkus a "Sportszerelem"-ben, és egy majdnem főszerep a "Havi 200 fix"-ben. Halmos Lipót, a fehérnemű-ügynök alakja egyenesen beépül a félreértéseken alapuló filmbe, annak szerves része, sőt, a cselekmény egyik kulcskonfliktusa fűződik Salamon alakításához. A színpadokról már jól ismert "Salamon Béla-i" reagálásokkal jeleníti meg azt, ahogy a film főszereplőjével, a feleségének rokonával, a nagy hírű cég igazgatójával, leendő cégvezetőjével konfliktusba kerülő mérnökkel keverik össze egy fatális véletlennek köszönhetően. Ugyanis a mérnök úr a vezérigazgatóval való összeszólalkozása idején véletlenül Salamon névjegyét adja át az elégtétel rendezése céljából, akivel korábban még a vonaton hozza össze a jó sors. Salamon mint utazó fehérnemű-ügynök próbálja termékeire rábeszélni útitársát a kupéban. Innen a névjegycsere, és ugyancsak innentől fogva gomolyog a félreértés-vígjáték a maga szabályaival és értetlenkedéseivel együtt, még ma is szórakoztató módon. Halmos, az utazó fehérnemű-ügynök figurájának megjelenítése azonban jól példázza, mennyire nem filmre termett Salamon Béla. A félreértések elkerülése végett - ha már félreértés-vígjátékról beszélünk -, szóval Salamon alakításával semmi baj sincs, tökéletesen hozza önmagát, azonban más a színpad és más a film. Salamon játékának szerves része a közönség, a nevetés, a nézőtér maga. A megjelenítés Salamon által kikísérletezett metódusa viszont nem működik filmen, mert itt nincs közönség. Furcsán hat a poénoknál csupán pillanatokra a kamerába szándékosan nem néző figurája, amely mögött érezni - tulajdonképpen, most kifelé beszélne legszívesebben, a közönségre kacsintana, de nem lehet, mert hát ez ugye film... és a kissé kántáló hanghordozása is idegen a valóságot, a maga intimitásában, árnyalt, a színpadon nem működő közvetlenséggel ábrázolni tudó filmen. Talán ez az oka annak, hogy színpadi népszerűségét nem követi a filmszínész Salamon Béla megjelenése utáni sikersorozat. Epizódszerepekben látni később is, hisz ő Kerekes Ödön a "Pillanatnyi pénzzavar" (1938), vagy Szedlacsek Márton az "Úrilány szobát keres" (1937), Emil, a főpincér a "Hetenként egyszer láthatom" című filmekben. Salamon az Operettszínházban... Az élőszínpad vonzásának varázsa sokkal erősebb benne, mint a közvetlen visszajelzést, pillanatnyi közönséget nélkülöző film utólagos sikere. A számos kis terű kabaré-rivalda után 1932 elején megpróbálkozik a nagyszínpaddal akkor, amikor elvállalja a Fővárosi Operettszínházban Nóti Károly, Harmath Imre és Farkas Imre "Nyitott ablak" című zenés bohózatának férfi főszerepét, Novotny közlegényt. A darab egyik érdekessége, hogy általában egy sikeres színdarab lefutott szériája után merül fel annak megfilmesítése, ezúttal azonban megfordul a megszokott rend, és a sikerfilm vándorol át utólag a színpadra, ott további babérokat aratva. A bohózat lelke és szíve az angyalian naiv humorát nagyszínpadra is sikeresen átültető Salamon Béla. Ő az el nem militarizálható közkatona, aki Svejket meghazudtoló esetlenséggel viseli csetlő-botló, örök civil bakaságát. Darabbeli partnere Somogyi Nusi, aki ezúttal átveszi Salamon nyersebb humorát, és olyan kitűnő gárda sorakozik fel az Operettszínház színpadán még, mint Bilicsi Tivadar, Gyergyai István, Delly Ferenc, Szokolay Olly, Szilágyi Marcsa. A darab egyik elhíresült jelenetében, egy szerepcsere folytán Gyergyai István bújik női ruhába, amiről persze a szabadságos kiskatona Salamonnak fogalma sincs, és így az udvarlási jelenet szinte visító nevetést vált ki estéről estére a nézőtéren. Ám a gazdasági krízis és a hangosfilm sikere együtt keserves eredőhöz vezet. Lehet az a legjobb szereposztás, észbontó humor, legszebb görlök sora, mind együttvéve sem tudják kompenzálni az elpártoló nézők napi seregét. Válsággal küzd az Operettszínház, sőt, elsiratják sokan az operettet mint műfajt is, és az egyre kevesebb számú nézőre egyre többféle szórakozási lehetőség települ. Érdeklődés még csak lenne... de a szegénység a gazdasági világválság begyűrűzésével tovább hatványozódik. Az első világháborút követő trianoni döntés értelmében az elcsatolt területekről tíz- és százezrek érkeznek gyökértelenül, lakás, hajlék, étel és munka nélkül, segélyekből tengődve, idővel szétszóródva az ország számtalan vidéke felé, amely mellé egy piacának nagy részét elvesztett hazai gazdaság örvénylő válsága, és a külhon gazdasági és pénzügyi környezetének összeomlása is párosul. Nyomorkolóniák alakulnak igen hamar, illetve a már meglévők tovább terebélyesednek a város peremén. Egyre nagyobb szakadék tátong a napi megélhetésért küzdők milliónyi tömege és a színházba eljárni is tudó polgári rétegek között, azzal együtt is, hogy a nézők nem jelentéktelen számát a fővárosba ügyes-bajos dolgaik miatt folyamatosan érkező vidékiek el nem mulasztott esti látogatása is gyarapítja. Salamon a nagyszínpadi próbálkozása után visszatér a megszokott léptékű rivaldához, és a kabarék világához, ahol igazán otthon érzi magát, és amelynek kisebb nézőtere nevének hírére még képes megtelni estéről estére, hosszú éveken keresztül. Salamon kontra Radó Ifjúkori barátság fűzi össze Radó Sándorral (1891-1944), az ismert komikussal. Salamon még kereskedősegéd, amikor Radó már színiiskolai növendék. (Salamon egyébként nem végez színiiskolát, sőt, iskolákból is keveset...) Ám Szőke Szakáll mindkettejüket alkalmazza, s pályájuk is szinte egyszerre indul, egy időben, egy helyen, talán néhány nap különbséggel. A találkozásból rengeteg derűs perc, óra, esztendő lesz. Aztán amikor Radó 1944-ben a nyilasterror áldozata lesz, Salamon megtörik, valami elszakad benne. Soha többé nem hozza szóba őt. Mert nem tudja. Fájdalma és keserűsége határtalan, pedig több mint 25 éven keresztül ugratják egymást, hol "halálos komoly sebet" ejtve egymáson, hol versenyezve, hol egymást túllicitálva, sajtóban, filmen, színpadon, az életben. A végén olyan fordulatokat is vesz ez a zrikálás, hogy nem bírnak egy színházban sem játszani, nemhogy egy darabban... aztán ismét eljön egy este, és Radó megint ott adja fel Salamonnak a poénlabdát, ahogy ezt sok esztendőn keresztül már eddig is megtette estéről estére. Na, Salamon... Na, Radó... Valamikor a Sörkabaréban kezdődött... Radónak sikere volt végre egy "Banán" című számmal, s lejöve a színpadról örömmel veregette meg Salamon vállát: "Sikerem van!! Hallod?" "Itt ahol én játszom? Te viccelsz? Neked sikered? Nem hallok semmit" - válaszolta Salamon, fülébe a jó előre előkészített vattával... És ez így megy mindig, amikor Radó lép fel, Salamon végig ott van, várva saját számára, s mintegy véletlenül ülve az ügyelőpultnál, csak épp vattával a fülében. Egyszer azonban elfelejti betenni a vattát, és csak úgy ül az ügyelőpultnál... Radó színpadról lejövet látja a hibát, s előzékenyen benyúl a zsebébe, s a már jó előre odakészített s hiányzó vattát átnyújtja némán... Salamon füle felé bökve... Ja, kösz.... - dörmögi Salamon. Első nagy sikerek? - Radó: Neki a Vonósnégyes. Nekem a Banán. Na de ők négyen voltak a sikerhez! Radó: - Hogy ugrasztottuk volna egymást valaha? Salamon: - Nem emlékszem. Radó: - Látja, rossz a memóriája. Salamon: - Arra azonban emlékszem, hogy mindig azt mondja, ha ő játszik, telt ház van. Tudják, miért mondja ezt? Mert az egyik szemével is lát egy fél házat, a másik szemével is lát egy fél házat, és erre ő azt hiszi, hogy az ő két szép szeméért nekem az egész ház. Afféle modern kori Pollux és Castor, ám ha az egyiknek valami baja van, a másik rögtön megjelenik és rávágja: "Na ugye megmondtam..." Minden alkalmat megragadnak arra, hogy ugrasszák egymást, mindamellett, hogy alapjában véve egymással sosincsenek rossz viszonyban. Megjegyzés: Salamon nyaranta országjáró turnékat szervez, amelyből azért nem hiányozhat Radó... Bár, ahogy rögvest kommentálja az eseményeket Salamon? Mi, hogy a Radó nyárra jó szerződést kapott? Ha ő fellép, akkor hűvös a nézőtér! Salamon a Lipótmezőn "Pontosan tizenöt éve (tehát 1919-től fogva) járok ki a lipótmezei elmegyógyintézetbe. Minden évben felvidítjuk játékunkkal a szerencsétlen betegeket, akiknek kedélyállapotára semmiféle gyógyszer nincs olyan jótékony hatással, mint a kabarétréfa. Most, hogy tizenöt évi önzetlen munkám eredménye gyanánt megkaptam a belügyminiszteri elismerést, nagyon boldog vagyok" - nyilatkozza Salamon a "Délibáb" riporterének a színházi hetilap 1934. május 19-ei számában, abból az alkalomból, hogy a belügyminiszter kitüntetésben részesíti. Félszáz esztendős Salamon 1935-ben, 50 esztendősen is úgy van jelen a színpadon, olyan derűvel, sziporkázó jókedvvel, mintha 25 évvel fiatalabb volna. Az életben vele beszélgetők, adott esetben Máté Árpád újságíró köszönti 50. születésnapja kapcsán, és meglepetten konstatálja, hogy Salamon Béla nem igyekszik más lenni a színpadon, mint az életben, vagyis az életben is ugyanolyan közvetlen, mint a színpadon. A humor és a szellemesség pesti megtestesítőjére tekintenek rá sokan akkor már, aki személyében, humorában annyira összeforrt ezzel a várossal, mint akkor nagyon kevesen. Amikor esetenként hazatér Pestről a szülői házhoz, túl az aktuális familiáris eseményeken szomorúan konstatálja, hogy a helyi futballcsapat, a BUSE elhagyja magát, meccsek idejére azért hazajár, pályafutásukat nyomon követi távolról is. Színpadról letiltva 1939-ben leparancsolják a színpadról, munka és jövedelem nélkül marad, s így születik "Hej, színművész..." című, afféle kényszerből vidám könyve, amelyben életéről mesél, és sajátos hangvételű anekdotái teszik élvezetessé írását. Művét maga terjeszti megélhetés gyanánt, házról házra járva, majd csak 1945 után játszhat újra, s fürödhet ismét a népszerűség fényében. De akkor és ott micsoda népszerűség az, amikor házalnia kell megélhetésből annak a komikusnak, akinek éveken keresztül már csak a neve is telt házakat vonzott estéről estére? Salamon ugyan szeret élni, de számára csak egy élet lehetséges, s az a színpadon van, az ő szeretett közönségét szórakoztatva. Ám ezúttal a könyvügynökölés és "libázás" méltánytalan, de ideig-óráig szűkös kenyeret adó életvitelére kényszerül. Könyvével házalva akkoriban valaki egyszer azt vágja a képébe, hogy: "Tudja, kedves Salamon, én a könnyű műfajt valahogy nem kedvelem." "Nézze, uram. Én reggel hatkor kelek, emeletről emeletre gyalogolok, most három óra van, még egy könyvet sem adtam el. Ez magának könnyű műfaj?" - kérdi Salamon. A nehéz esztendők... Színpadon alkalmanként szerepelhet az OMIKE egyes estélyein 1940 és 1944 között, de a háború végezetéig, összesen hat esztendőn keresztül tartó nemtalálkozása a közönségével komoly elvonási tünetekkel jár nála, és a minden szempontból rémes időszakban csupán néhány este az, amit tehet a közönség szórakoztatása érdekében. Legendává lesz az a történet, amikor a Pozsonyi úti gettóház feltett kezű lakóit az udvarra terelik a nyilasok - soraik közt gyakori a fiatalember -, és az egyik, alig húszéves körüli, géppisztollyal hadonászva és árpádsávos karszalaggal a karján rákiabál: "Salamon, maga hány éves?" Mire a lealázott, felemelt kezű komikus: "Jövő hónapban leszek hatvan. Tessék mondani, nyilas úr, leszek én hatvan?" - a válasz mégsem az akkor oly gyakori géppisztolykattogás, hanem a hahota, ami talán nem csak az ő, hanem a ház többi lakójának is megmenti az életét, és így nemcsak hogy hatvan, de hetven, sőt, nyolcvan éves is lehetett Salamon. Hogy az anekdota igaz-e vagy sem? Kit tudja. Akár éppen meg is történhet abban az abszurd korban még ez is, de mindenesetre nem csak Salamonra, a korra is igen jellemző ez a legenda. Groteszk már az alaphelyzet is, hogy a géppisztolyos magyarságot védő meggyőződésesek mint "mentik" Németországba a magyar értékeket a német hadsereg segítségére sietve, a Nemzeti Bankban tárolt aranyfedezetet, ékszereket, nemzeti kincseket és a magyar zsidók rekvirált vagyonát, idegen, német érdekek kiszolgálójaként. Hogy azután az aranyvonat mégsem Hitler trezorjaiba vándorolt a "fajvédő" urak eredeti szándékai ellenére, hanem gellert kapva az amerikai hadsereg hadizsákmányát képezte, az már történelem, peres úton még tán máig is ható történelem. Nehéz és súlyos korszak volt az egyénre, országra egyaránt. Salamon Béla mint műfaji kategória "Színésznek kegyetlenül rossz volt. Salamon Bélának: egyedülálló zseni. Egyszeri, megismételhetetlen, utánozhatatlan, követhetetlen" - mondja Szuhay Balázs, az egykori partner és kolléga, majd így folytatja: - Az, amit ő a színpadon csinált, ellenkezett mindazzal, amit a színjátszásról tanítanak. Ha a partnere a színpadon véletlenül hozzá beszélt, letolta: "Aranyoskám, nem én fizettem, hanem a közönség... kifelé mondja, aranyoskám, és hangosan!" Ha nevetés, vagy taps volt várható, mindig odasúgta a szereplőtársának: "Várni, aranyos ....várni!". Dikciója, beszédstílusa is ellentétben áll minden fennálló szabállyal. Mondatai az ő jellegzetes, kántáló, éneklő hangsúlyozásával válnak szállóigévé: "Lepsénynél még megvóóót..., Ha én egyszer kinyitom a száááámat, ha én egyszer elkezdek beszéééélni... Hadd kapja meg a Málcsi néni a kredencet... Ki menjen Böhönyére?!... Jobb, mint a vonóóó!.. A tíííiizes, mondom a tííízes! - sikere mindig óriási. Ennek ellenére kortársai, kollégái gyakran lenézik, afféle iparos mesterembert látnak benne, nem művészt. Még a hosszú éveken keresztüli igazgatótársa, a hazai kabaré műfaj egyik atyja, Nagy Endre is elhatárolja magát estéről estére a Terézkörúti Színházban, amikor rendre így fejezi be konferanszait: "Ezzel kabaréműsorunk véget ért, következik Salamon Béla műsora." Valószínűleg legbelül bántja ez őt, de a bölcs Salamon színidirektorként tudja, hogy szükség van Nagy Endrére, és szükség van ugyanakkor Salamon Bélára is, és átlép a dolog felett. A háború után 1945 novemberében, másfél év szünet és a teljes színpadi megvonást követően először Budapesten a Royal Revü Varietében lép fel, a Nádasi László írta "Hajrá, Royal!" című vidám kétrészes revüparádéban, Bilicsi Tivadarral, Kiss Manyival, Darvas Marika konferálása mellett. A Royal Revü Varieté egyébként 1945. május 27-én nyitja meg kapuit, kezdetben Gonda László, a kitűnő táncos irányításával, majd az amerikai magyarok hazatérő képviselője, Ehrenthal Teddy veszi át az irányítást 1945 novemberétől, és ő az, aki először lépteti fel Salamont Budapesten. Maga az épület 1908-ban épült, és Royal Orfeumként volt ismert egészen 1933-ig. 1933-1935 között Royal Színházként szerepelt, később egy évadra a Vígszínház testvérszínháza, aztán lett belőle Royal Varietészínház, 1941-től fogva Heinemann Sándor igazgatásával mint Royal Revüszínház működött, az Erzsébet körút 31. szám alatt. (Az épületet később lebontják, és helyébe épül fel a mai Madách Színház.) Több alkalommal is rendez önálló bohózatestet a Zeneakadémián 1948-ban, mintegy meghálálva a nézők szíves türelmét távolmaradása miatt. Jellegzetes Salamon-jelenetek váltják egymást, többnyire jelenetíró barátainak műveiből válogatva. Kedvelt "háziszerzője", Nóti Károly bohózatai mellett a tragikusan elhunyt Rejtő Jenő jelenetei, valamint Szőke Szakáll örökbecsű műve képezik a műsorok gerincét. A háborútól sokat szenvedett közönségnek pedig jólesik egy kis békebeli vidámság... Hogy vélekedik a színészi és az artistafegyelemről Salamon... 1947 nyarán a cirkuszban vendégszerepel egy előadás-sorozatban. Tanulságos élményeiről a "Színház" című hetilapban számol be: "Ezen a nyáron a cirkuszban játszottam, és mondhatom, ez a vendégszereplés fölért számomra egy jól sikerült tanulmányúttal. Például megtanulhattam a különbséget a színész- és az artistafegyelem között. A különbség - hogy egy közhasznú sportkifejezéssel éljek: tíz null az artisták javára. Hogy ezt megértsük, nézzünk be először egy színház kulisszái mögé negyedórával az előadás megkezdése előtt. Mindenekelőtt egy izgatott emberre leszünk figyelmesek, akit hivatalosan ügyelő néven ismerünk, s aki egyre gondterheltebb arccal nyit be az öltözőkbe. Itt is hiányzik, ott is késik valaki, s ha a delikvensek az utolsó pillanatban izzadtan berobognak, szidják a villamost és az órát, amely érthetetlen módon mindig késik. Közben ilyen csatakiáltásokat hallasz: - Szabó, add ide a nadrágom! Húzd fel a cipőm... Fodrász, mi van a parókámmal? Siess az istenfádat! (Ő bezzeg nem sietett.) Kötelességszerűen megjelenik egy másik színházi alkalmazott is, hozza az egyéni kellékeket. - Jó, jó - mondja a színész -, tartsd magadnál, csak akkor add ide, majd ha bemegyek a színpadra. Az ügyelő csenget. Színész: - Jó, jó, mit sürget? Húzzátok az időt... mondjátok, hogy ismételjék meg a táncot... No de végül az utolsó pillanatban minden rendbe jön, az ügyelő a végszóra előkeríti valahonnét - a nem is mindig sztárt - csak a kis névtelent, a kellékes a kezébe nyomja a szükséges holmit, s mindketten megkönnyebbülve sóhajtanak föl: - Hála istennek ezt is megúsztuk valahogy! S most nézzünk meg egy cirkuszi előadást. Huszonhét számból állt a műsor, közel nyolcvan artista lépett föl esténként. Van köztük magyar, olasz, osztrák, hindu, a jóisten tudja, hányféle nemzet. Fodrász eleve nincs. Mindenki festve van, mindenki jelmezben játszik. Ügyelő? Ugyan, kérem! Kinek van rá szüksége? Aki sorra jön, már fél órával előbb készen várja a jelenését, kifestve, kosztümben, gondosan és sajátkezüleg odakészített kellékekkel. A világszám éppúgy, mint a legkisebb attrakció, akit éppen csak a szünetek kitöltésére szerződtettek. Mindenki a saját ügyelője, a saját szabója és saját kellékese. Én például egy lóval játszottam. Amikor kiléptem az öltözőmből, a ló már fel volt nyergelve, ott állt a helyén. Erős a gyanúm, hogy magától állt oda, talán még a nyerget is sajátkezüleg tette föl a hátára." Salamon, a Vidám Színpad egyik alapító színésze A Vidám Színpad tulajdonképpen 1951-ben alakult, pontosabban az 1949 óta a Kamara Varietében működő társulat lépett előre, egy szebb és nagyobb épületben születhetett újjá, néhány új társulati taggal kiegészülve. Első előadásán 1951. szeptember 12-én gördült fel a függöny, a "Ki vagytok értékelve" című kabaréműsor kezdetén. Ne feledjük, ez a kor a személyi kultusz időszakának, a sematizmus korának egyik legmélyebb pontja, és mégis létrejön, létrejöhet egy színház, ahol nem a politikai propaganda teátrális változata zajlik estéről estére a színen, hanem bizonyos határokon belül, humorba ágyazva a "hibákról" is élcelődhetnek. Állami támogatással nyíltan - legalábbis akkori viszonyok között nyíltabban - beszélnek olyanokról, amikről jószerével az emberek egymás közt sem nagyon mernek már eszmét cserélni, mert hát ugye a falnak is füle van... Sőt, kettő. Ugyanakkor felfedezi a politikai vezetés is, hogy mekkora társadalmi erő lakozik a humorban, mekkora a feszültségsemlegesítő hatása, hiszen amin nevetni tudunk, már nem fáj, nem bosszant annyira. A Vidám Színpad első, alapító társulatának kezdőnévsora a következő: Mezei Mária, Vadas Zsuzsa, Komlós Vilmos, Andai Béla, Balogh Erzsi, Forgács László, Herczeg Jenő, Madaras Vilma, Sugár István, Ujváry Viktória, Feleki Kamill, Halmai Imre, Kabos László, Kazal László, Salamon Béla, Bársony István, Benedek Tibor, Hollós Melitta, Rosty Magda, Király Ferenc, Turai Ida, Török Erzsi, Boross Géza, Buttkay Emmi, Dékány László, Feleki Sári, Horváth Tivadar, Réti Katalin, Romhányi Rudolf, Perényi József, valamint a Harsányi vokálegyüttes. "Lepsénynél még megvóóót..." "A motor" című bohózat az ötvenes-hatvanas évek fordulójának egyik legnépszerűbb műsorszáma, amelyet Nóti Károly, Salamon egyik háziszerzője igazított át az eredendően az első világháború utáni időszakot idéző kort aktualizálva a szocialista körülmények közé. Ennek egyik elhíresült Salamon Béla-elszólása, a "Lepsénynél még megvóóót..." pedig nemcsak hogy szállóigévé válik, hanem a Kamara Varietében menő műsor főcíme is éveken keresztül, Salamon Béla vendégjátékával. Az előadás-sorozat során több mint 500 alkalommal megy szinte változatlan formában a műsor, ami a kor egyik legnagyobb előadásszámú produkciójának is tekinthető, és bár a népszerűség és a sztárkultusz nem teljesen illendő akkoriban, de ez a siker egyértelműen Salamon Béla személyéhez köthető. Maga a jelenet cselekménye afféle hamisítatlan Nóti Károly-remeklés, a kisember derűs karikatúrája, aki az állásáért abszurd áldozatok meghozatalára is képes, természetesen mulatságos félreértésekkel fűszerezve. A barátnő elhanyagolása kapcsán jegyzi meg Tenyér úr (akkor kartárs), "még mindig jobb, ha az embernek nincs barátnője, mint ha nincs állása..." A főhős, hogy a főnöknénél érdemeket szerezzen, és hogy bebiztosítsa állását, amire másoknak is fáj a foga - felajánlja, hogy elviszi főnöke kövér feleségét motorozni, ám sietni kell, mert délben jön a főnök úr... Szerencsétlenségére a hátsó ülésen ülő főnökné leesik a motorról, de ezt csak jóval később veszi észre, és hiába keresi az asszonyt, nem találja meg. Mintha a föld nyelte volna el... Persze ezt jelentenie kell a főnökének. Az eset elmesélése közben hangzik el a mondat: "Főnök úr, kérem, Lepsénynél még megvolt..." Ezt olyan őszinte kétségbeeséssel mondta el, többször is, a közönség egyre fokozódó derültsége közben, hogy ez a mondás szállóigévé vált. Ezzel a mondattal ment ki a közönség minden este a színházból. Aztán évekig, sőt, évtizedekig ezt mondogatták az emberek úton-útfélen, ha valami elveszett, valaki vagy valami gyanús körülmények között eltűnt: "Pedig, ugye, Lepsénynél még megvolt?" Hogy miért lett ennek a mulatságos tréfának éppen ez a mondata szállóige, ez már éppolyan megfejthetetlen rejtély, mint például az, hogy mitől lesz sláger a sláger. Az az egy azonban biztos, hogy Salamon Béla kétségbeesett hangsúlyának döntő szerepe volt benne. Ha valaki másképpen mondja el, talán alig tűnik föl a közönségnek. Munkamódszere Idővel egy-egy tréfát, jelenetet több százszor játszott már el, de mégis minden előadás előtt próbát tart. Nem mintha memóriakieséstől tartana, a partnereiben akar biztos lenni. Szinte idomítja őket. Ezért aztán - be kell vallani - kevesen szeretnek vele játszani, sok a "macera". Mint tartják akkoriban sokan: vele dolgozni nem dicsőség - hanem megalkuvás. Ezt valószínű ő is tudja, és talán ezért is ragaszkodik állandó partnereihez. Pályája kezdetén Radó Sándor az egyik állandó áldozata, amolyan "se vele, se nélküle" viszonyban állva. Radó folyvást lázadozik e rátestált szerepköre ellen, olyannyira, hogy a végén már egy színházban sem hajlandóak együtt játszani, de a sajtó útján azután is folyvást tovább csipkedi Salamon, üzenget, amire természetesen replika érkezik, lehetőleg ugyanabban a sajtótermékben, és a nyilvános zrikálás egyfajta életformává válik kettejük közt. A sajtó is jól jár, mert állandó programot ad számukra, ők nyernek, mert az emberek róluk beszélnek, s ez jó reklám mindenféle felhang ellenére is, és ráadásul ezt jól tudják mindketten. "Aranyoskám, mindegy, hogy mit írnak egy színészről. A lényeg az, hogy folyton és állandóan írjanak!" A kezdetek kezdetén állandó partnerei, Barna Anci, Rajna Alice, Várnay László mellett később sokan mások is felsorakoznak mellé, akik - valljuk be - nem is inkább partnernek, mint inkább körítései Salamon játékának. Szuhay Balázs, az ifjú kezdő komikus az utolsó színpadi társai egyike. No nem azért, mert meglátja benne a kabaré jövő reménységét, hanem mert Szuhay akkori felesége az ő kedvenc kezelőorvosának a leánya. Szóval, számára Szuhay nem elsősorban fiatal kolléga, hanem a "drága Török doktor veje". Őt elviseli, de csak ezért. Nem barátkozós természet. Nem barátai körében, társaságban érzi jól magát, hanem elsősorban színpadon. Egyszerűen nem tud létezni közönség nélkül. Salamon Béla és a népszerűség Soha nem végzett színésziskolát, soha nem tanult neves tanárok keze alatt, mégis évtizedekig hallhatók szerte az országban poénjai, és neve ismert a közönség széles körében. Salamon nagyon is tudatosan figyel oda arra, hogy neve a köztudatban maradjon, segíti ebben azon elve, hogy mindegy, hogy egy színészről mit írnak, a lényeg, hogy írjanak róla, s így léte ne merülhessen feledésbe. Ezért is gondoskodik arról, hogy poénjai révén figyeljenek rá az emberek, s azt vallja, hogy egy jó viccnek köszönhetően ráadásul tovább emlékeznek rá, mintha csak kósza hírek terjednének róla, vagy kritikákban szerepelne a neve. Igen fontosnak tartja ugyanakkor a sajátos ismertetőjegyet, ami alapján arca "beugrik" a közönségnek. Salamon "védjegye" a szivar, ami elmaradhatatlanul szájában látható állandóan, a karikaturisták képein sem szerepel e nélkül. Különben is: sokkal jobb mellre szívni a füstöt, mintsem a bánatot és a keserűséget - mondja. Közvetlen, barátságos természete mindenhol és minden közegben oldó hatású, s az emberek nem felejtik el a felszabadult perceket, amelyekkel megajándékozza őket, s a tőle autogramot kérőkkel sem fukarkodik soha, nem rosszalja, nem nehezményezi, ha valaki ezen kéréssel fordul hozzá. Körültekintő a színre kerülő darabok tekintetében is, igen gondosan válogatja meg, hogy melyiket játssza és melyiket nem, a darabok kiválasztásánál elsődleges szempont, hogy az valóban helyt tudjon állni a színpadon, és várhatóan közönségsiker lehessen - a darab szerzőjének személye nem elsődleges tényező nála ez esetben. Szigorú, és kellő őszinteségen alapuló elv ez a mai, elfogultságtól cifra világunkban... Sali bá következetes direktorként sorra adja vissza a kevéssé sikerült darabokat, vagy íratja át azokat addig, amíg véleménye szerint színpadképes formába nem kerülnek. Salamon Béla öltöztetője Szeretett jókat mondani, nagyon élvezte, ha baráti körében szellemes mondásaival sikert aratott. Jó megfigyelő volt, észrevett minden furcsaságot, ami körülötte történt. Ezért szerette, ha különleges emberek vették körül. Például hosszú ideig volt egy Zsiga nevű öltöztető szabója. Nem volt szakmájának a mestere, túl szorgalmasnak sem lehetett mondani, de Béla ragaszkodott hozzá, mert agyonnevette magát bemondásain, furcsa kérdésein. Zsiga minden hétfő reggel megkérdezte Bélától: "Tessék mondani, direktor úr, az MTK hanyadik most a bajnoki tablettán?" Amikor szó esett Budapest világvárossá válásáról és ezzel kapcsolatban a bűnözési hullám emelkedéséről, Zsiga könnyedén megjegyezte: "Ez így volt kérem Bécsben, Berlinben, Párizsban, sőt Skotholmban is." Egy alkalommal a magyar rendőrség ügyessége került szóba - pár óra alatt lefülelték egy nagy betörés tetteseit. Zsiga legyintett erre: "Nagy kunszt, biztos otthagytak a betörők valami alibit." De nem csak az idegen kifejezésekkel állt hadilábon, a magyar szavakat is kiforgatta. Béla elküldte filmezés közben a kantinba, hogy tudakolja meg, mi lesz ebédre. Zsiga nemsokára jelentette: "Borgyubörgölt targonyával." Béla szeretett traccsolni a jelenete előtt az öltözőben tartózkodó kollégákkal. Még akkor sem hagyta abba, ha az ügyelő megütötte a bohózat kezdetét jelző gongot. Ilyenkor Zsiga erélyesen rászólt Bélára: "Tessék a színpadra menni, már megütötték a kongot." A Terézkörúti Színpad karmestere, Erdős László, Zsigával csináltatott magának egy új öltönyt. Mikor Laci felvette a kész ruhát, az öltözőben Zsiga büszkén mondta az ott tartózkodó Bélának : "Tessék nézni, direktor úr, milyen remek ruhát varrtam a karmester úrnak, mintha kinőtte volna." Nyilván azt akarta mondani: mintha ráöntötték volna. Salamon tapasztalás útján szerzi meg színpadi tudását Salamon Béláról személyiségének van egy igen fontos momentuma, amely magánéletében is és művészi életében is nagy szerepet játszik, s részben ez predesztinálja színpadra: a sikercentrikussága. Az ő esetében nehezen választható el egymástól a magánéletbeli, mindennapokban való fellépése és a színpadi szereplés, s mindkettőben elementáris erővel nyilvánul meg a sikerre törekvés. Mintegy megerősítése ez jelenléte fontosságának, akár utcán, kávéházban, akár a színházban, a közönség előtt. Ugyanakkor ő az a művész, aki a tomboló sikerek közepette is figyelmet fordít az előforduló sikertelenségek okaira, s ezekből tanulva csiszolja a továbbiakban szakmai pályájának mozzanatait, tévedéseiből pedig poénokat, kedves történeteket szőve varázsol még több mosolyt az emberek arcára - s mint már tudjuk tőle is, a poénok, viccek maradandó emlékek. Még az ötvenes években is - amikor már nem bevételfüggő az előadás - kikandikál a függöny lyukán, hogy milyen ház van. Bizonyára direktor korszakából marad meg ez a szokása, amikor a színház léte függ a telt háztól. Ha félház van, szalad fűhöz-fához orvoslásért, tanácsokat oszt, morog, és hangos megjegyzéseivel sarkallja a mindenkori direktort nagyobb odafigyelésre. A komikusi mesterséget Salamon nem tanulta, s talán pont ennek köszönhető, hogy ezer szemmel állandóan figyel arra, hogy mi az, ami a komikus fellépése során kellő hatást vált ki a közönségből, s mire kell figyelnie, hogy a poénok úgy csattanhassanak el a színpadon, hogy a publikum dőljön a nevetéstől. Apró, a nézőtérről jelentéktelennek tűnő, az előadás sodrában észrevehetetlenné váló művészetdarabkák ezek, amelyeket Salamon pályafutása és élete során folyamatában tanul meg. Nem mindegy, hogy a komikus mikor hová néz, hogyan tartja a kezét, hová kerül egy-egy díszletdarab a színpadon - minden jelentőséggel bír a néző számára, és befolyásolja az előadás kimenetelét, s emeli, vagy éppen megtépázza a komikus, a színész tekintélyét. Salamon Béla, a komikus Félszeg, ügyefogyott, mégis ravasz kisembereket jelenít meg pályafutása során, azonban nem csak a színpadon, hanem magánéletében is mulattat, folyton vidám, bölcs humora sosem hagyja el. Nagyon fontos számára a nevetés, egyfajta életcél, s belülről fakadó igény természetes vágya, hogy mosolyt csaljon mások arcára, s talán neki, mint született "kisembernek", fontos is, hogy középpontban állhasson, hogy mindig legyenek, akik odafigyelnek rá. Amikor színen van, játék közben akkor is le-lepislog a nézőtérre, "kinéz" a jelenetből, hogy lássa, tréfája milyen hatást ért el, s így nyugtázhassa magában, hogy "jó volt-e" aznap este - s ha jelenete kellőképpen nevettető, arcára kiül az elégedettség. Megjelenése is komikus, ugyancsak magasra nőtt termete, hatalmas lábai, nagy orra, nagy fülei, és a bonvivánokéval ellentétes arca minduntalan mókára adnak okot sokak számára. Karjait az oldala mellett lógatva jár, mintha evezne. Nem szép. Ezt ő maga is jól tudja, de humorával, örök vidámságával milliók szívébe lopja be magát mégis. "Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!" - hangzik fel a színpadon, vagy épp a televízióban, és egy egész ország szívből jövően kacag rajta. S ez az ő lételeme. Színész, de nem színészkedik a színpadon sem. Sminkelni nem szeret, maszkot sem készít. Neki írt szövegét nem hangsúlyozza szépen, sőt... direkt hangsúlyozza azt hibásan, olyan "Salamon Bélás"-an, és mondja gépiesen, átélést mellőzve, s emellett énekelve beszél. Jeleneteiben mindig van olyan mondat, ami minden szituációban alkalmazható, s később ezeket az egész ország kívülről fújja, persze, jókedvvel. "Találkozhatunk vele a nap bármely órájában, kávéházban, klubban, futballpályán, azoknak a kisembereknek a szórakozó- és munkahelyein is, akikről mulattató figuráit mintázta, akiknek nevettetését életcélnak tekinti" - írják róla ekkoriban. Örömmel beszélget válogatás nélkül mindenkivel, és népszerűsége nagyban köszönhető többek között annak is, hogy a kisembert egyszerűségében megjelenítve annak gondjai, gondolatai, indulatai tolmácsolójává lesz az epés, vagy éppen érzelmes megjegyzések által. "Aranyoskám, a közönséget mindig ki kell szolgálni" - mondogatja gyakran, és ő kiszolgálja becsülettel, még az ötvenes években akkor is, amikor szégyennek számít az, ha valaki a "közönség uszályába kerül". Salamon kiáll Nóti Károly mellett 1956-ban Felemeli a hangját, és cikket ír a "Színház és Mozi" című hetilapba 1956. október 13-án, amikor a magyar hangosfilm huszonöt éves jubileumát ünnepelve az akkori Vörös Csillag mozi, ma Royal Hotel színháztermében, díszelőadáson mutatják be újból a "Hippolyt, a lakáj" című filmet, ám elfelejtik Nóti Károly nevét még csak megemlíteni is. A vetítés előtt zajos ünnepség közepette emlékplaketteket osztogatnak azok között, akiknek valaha bármi közük volt is a magyar hangosfilmhez. "Kaptak kitüntetést a rendezők, akik rendeztek, a színészek, akik játszottak, a vágók, akik vágtak, a segédrendezők, akik segédrendeztek, a világosítók, akik világosítottak, a díszletezők, akik díszleteztek. Egyszóval mindenki, aki él és jelenleg az országban tartózkodik - írja Salamon nyílt levelében, majd így folytatja: -, csodálkoztam, hogy Nóti Károly nevét nem hozták szóba. Később, mikor az ünnepség fő számát, a "Hippolyt, a lakáj" című filmet vetítették, megdöbbenve konstatáltam, hogy Nóti Károly nevét a vásznon sem tüntették fel, holott neki más szerepe nem volt, a "Hippolyt"-ban "csak" annyi, hogy ő írta a filmet. Majdnem elfelejtettem: még negyven magyar filmet írt. Mindössze. És számos külföldi filmet írt Németországban, amíg hagyták írni, de azután a "háborús események következtében" megszökött a hitleri Németországból. Nekem semmi részem, vagy mondjuk nagyon kevés részem volt a magyar filmgyártás sikereiben az elmúlt huszonöt évben. (72 éves vagyok, van időm még.) De sok közöm volt Nóti Károlyhoz, aki háziszerzőm volt, és akinek nagyon sokat köszönhettem. Most sincs meg a neve? Pedig: "Lepsénynél még megvolt!" Kiderült aztán, hogy még 1944-ben, a háborús események miatt vették le Nóti Károly nevét a vászonról. Elhallgatták, mert akkor ez a név nem volt jó. Úgy tudom, hogy most 1956-ot írunk. Igaz, hogy ő "csak" írta a filmet, de azért ki lehetett volna írni a nevét. Úgy tudom, hogy a filmet újra műsorra fogják tűzni a magyar mozikban. Szerintem nyugodtan fel lehet tüntetni Nóti Károly nevét. Ő is külföldről tért vissza. (Utalás Páger Antal akkori dél-amerikai hazatérésére - szerk. megjegyzése.) Igaz, hogy 1933-ban, és Németországból. Mindegy. Külföld, külföld. Még valamit. A Kamara Varietében táblás házak mellett játsszák Szőke Szakáll "Vonósnégyes" című bohózatát, itt sincs a plakátokon feltüntetve a szerző neve. Nem értem, a darab jó? Az megfelel? Csak a szerző nem?" Hogy Salamon nyílt dohogása nem kapott nagyobb teret? Nem csoda. 10 nap múlva a forradalom szele nem csak ezt az ügyet sodorta végleg más irányba... Bár megjegyezzük, azóta feltüntetik Nóti Károly nevét a filmen ismét. Az öregedő Salamon Béla Salamon kezelőorvosához, Török doktorhoz rendszeresen elmegy kontrollvizsgálatra. "Miért, Béla bácsi? Nem érzi jól magát?" "Remekül érzem magam, aranyoskám. Csak hát az én koromban az ember sose tudhatja... Tudja, nagyon kopott a télikabátom. Újat kellene csináltatnom, és nem tudom érdemes-e még..." Török doktor alapos vizsgálat után megállapítja, hogy: "Nyugodtan csináltasson, Béla bácsi!" Majd hozzáteszi: "Persze ne valami drága anyagból!" Folyamatosan fellép a Vidám Színpad műsoraiban, egy-egy jelenet főszereplőjeként, mint például az 1961 őszén bemutatásra kerülő "Budapest 11 óra" címűben, ahol Kellér Dezső egyik jelenetében lép színre mint Papa, aki külföldi rokonait kalauzolja Budapesten. Zentay Ferenc, Viola Mihály és Balogh Erzsi a partnerei a jelenet során. Játszik az "Ádámkosztümben" című nyári vidám műsorban is 1963-ban, koronával a fején, és királyi dísztógában szivarozgató Bölcs Salamonként, a Sámson-jelenetben. A címmel ellentétben senki sem lépett fel ádámkosztümben. De szellősen lenge tánckar viszont annál inkább. A műsor írójaként Komlós Jánost, Fejér Istvánt, Nádassy Lászlót jegyzik. Lehoczky Zsuzsa, Tábori Nóra, Fónay Márta, Alfonso, Benedek Tibor mellett Salamont mint az esztrádműsor sikerültebb jeleneteinek interpretálóját emeli ki a korabeli kritikus, Dallos László kissé fanyalogva, és fenntartásokkal kezelve a műsort teljes egészében, hozzátéve, hogy Bessenyei Ferenc inkább szépen énekelte, mintsem alakította Gábriel arkangyal szerepét. (Bár talán a szerep mélysége ezt meg se nagyon követelte Bessenyeitől, adott nyárestéken - szerk.) Szerepel szinte valamennyi akkori Vidám Színpad-műsorban, így például az 1964 januárjában bemutatott "Ez van" című összeállításban is játszik egy hamisítatlan Salamon-jelenetet. A kritika azonban határozottan elutasítja az egész műsort, s nem csupán az "elcsépelt"-ként aposztrofált szocializmus hibáinak bírálata okán, hanem egyesével is "avíttnak", néhol "ízléstelen persziflázzsal" vádolva a műsorszámokat, amelynek már a címe is "bosszantó": Ez van? A sógor-komaság, a protekcionizmus, a külpolitikai tájékoztatás fonákságai, az árucikkek hiánya, a borjúhús mint rég nem látott sztár, a gabonaprobléma képezi az bírálatcsomagot, amely Gyertyán Ervin szerint akkor nem aktuális, avítt. Így utólag ma már nehéz szétválasztani a bírálatból a valamilyen szinten kötelező politikai nézetet is tükröző felhangot, a színikritikus értő, valódi szakvéleményét, a kor színházi divat- és felfogásirányzataitól. Salamon jelenetét például elcsépelt közhelyfelmelegítésnek értékeli, név szerint ugyan nem említve, pusztán a jelenet címéhez ragasztja - a talán jogos, talán nem - bélyegét, amely akár még igaz is lehet... Egyedül azért hozzuk szóba Gyertyán névtelen, de célzottan felcímkézett bírálatát, mert az jól modellezi a kor "hivatalos" szakmai viszonyulását Salamonhoz; az akkor Salamon által képviselt népszerűség, siker ellenpontját adó, rossz szájíznek, afféle "savanyú a szőlő" elvnek. Mennyire volt avítt Salamon játéka valójában? Vagy megint "az akkor és most nem becsüljük, amint meghal, értékén kezeljük" régi jól bevált értékítéleti módszer érvényesül esetében is? Hogy például ez a kor népszerű szakmai hetilapjában megjelent bírálat, és az ehhez fogható hozzá viszonyulás mennyire érinti meg a 79 esztendős mestert, nem tudni. Mindenesetre azt tudni, hogy Salamon a maga oldaláról egyedül a nézők derültségéből, nevetéstől csillogó szemeiből meríti azt az erőt, amely továbblendíti töretlen komédiázó kedvét. Salamon Béla 75 éves "Semmit sem változtál. Éppen ilyen voltál harmincöt évvel ezelőtt, amikor félénken beállítottam hozzád első kabarétréfámmal... Mintha ugyanaz a fél szivar fityegne most is a szájad szélén. Mi a titkod? Vagy fiatalkorodban is öreg voltál, vagy öregkorodra megfiatalodtál?" - ezekkel a szavakkal köszönti Kellér Dezső a hetvenöt éves Salamon Bélát 1960 márciusában, akit a nevezetes évfordulója kapcsán másodjára is kitüntetnek az "Érdemes Művész" megtisztelő címmel. Salamon a színpadon arról beszél, hogy unokája gyakran kint játszik még este is az udvaron. Anyja hívja: "Juditka, gyere haza, késő van." És Juditka így szól: "Úgy szeretnék még játszani!" Salamon Szép Ernő sorait idézi: "Kérem, én még nem játszottam, nem játszottam. Játszani szeretnék mostan... - Hát én, kérem, nem mondhatom, hogy nem játszottam - mondja Salamon -, tudom, hogy késő van... De úgy szeretek játszani... Hadd játsszam még egy kicsit." És sír a vastaps közepette, de egy ilyen nevezetes napon talán a nagy nevettetőnek is szabad egy kicsit. Az utolsó este... Szinte moliere-i távozása is az élettől. Tudniillik a Vidám Színpadon megy ekkoriban egy műsor, amelynek egyik jelenetében játszik az akkor már nyolcvanesztendős Salamon Béla is. A műsorsorozat egy pontján betegsége miatt ő maga kórházba kerül, s így ebben a jelenetben helyére a beugrást Kazal László, a komikus egyik állandó kártyapartnere és jó barátja vállalja, Kazal elmondása szerint igen nehéz szívvel. Az előadás már jó néhányszor lemegy ezzel az új szereposztással, amikor egyik este hat felé Salamon kisétál a kórház ajtaján, nagykabátjában, alatta pizsamában, hogy "kicsit megszellőztesse magát". A portás ellenkezés nélkül kiengedi. Taxit int, ami akkoriban nagy szó, mert kevés a taxi, sok az utas... de pénz nincs nála, így a Vidám Színpad portásával, Edével fizetteti ki a cehhet. Hozzá kell tenni, az akkoriban "nagy hatalmú" portás, Steinberger Ede valaha együtt kezdte a pályát Salamonnal, és nem szívelte őt, mert neki sikerült az, ami Ede bácsinak nem. "Egyszerűen mázlista" - morgott rá még halála után is. Ám aznap este Ede is megérezte a sorsszerűséget, némán megkölcsönözte a húsz forintot. Salamon egyszer csak - Kazal legnagyobb megrökönyödésére - megjelenik pizsamában a megszokott öltözőasztalánál. "Lacikám, ma én játszom." Kimérten és nyugodtan változik át a kórházi beteg a színpadi megjelenésébe, és a meglepődött közönség és kollégák számára - akkor utoljára - aznap este még eljátssza szerepét. Általános a döbbenet, hiszen mind a közönség, mind pedig a személyzet, szóval mindenki úgy tudja, hogy Salamon kórházban van... Kazal szorongva - ahogy egy vele készült riportban erről később beszámol - és némán, a színfalak mögül nézi végig Salamon utolsó találkozását az ő szeretett közönségével. Ünneplik, fellépése hatalmas tapssal zárul, a közönség többször is visszatapsolja őt, aztán beballag az öltözőjébe, újra felveszi a kórházi pizsamát, taxit hívat, Kazaltól és Edétől elköszön, további sok sikert kíván az ő jó szerepéhez, majd visszamegy a kórházba, és néhány óra múlva, de még azon az éjjel örökre távozik. A másnapi szomorú sajtóhírt sokan kétkedéssel fogadják, hisz "tegnap este még színpadon láttuk..." És mégis marad...? Amikor Salamon Béla - egy ország népszerű Béla bácsija - 81 esztendős korában sikerek és tapsok természetes hangjainak elhaló zúgásai közepette örökre elhagyja a színpadot, annak idején, úgy hat évtizeddel korábban olyan természetes mozdulattal lépett föl rá, mintha az utcán, a pesti aszfalton járna tovább, csak éppen a többiek, a közönség ezreinek szeme láttára. Egy csetlő-botló pesti kisember - legendás nagy lábakkal - lépett személyében színpadra groteszkül és mosolyogtatón, hívhatták Vaníliának, Morzsainak, Tucat úrnak, vagy Galambnak, Huzlicseknek, vagy éppen a gyáva Bátorinak, lehetett Ő Novothny, az abszolút közlegény, Hepke, és Széna úr, vagy Zuárd, Szálka Leó, vagy a népszerű Pomócsi - sohasem a színészt látta benne a közönség, hanem mindig egy kissé önmagát. A kisember, a pesti kisember hosszú évtizedeken keresztül derült a másik pestin, aki sohasem változott, csak a kor változott meg körülötte többször is. Salamon Béla sohasem tartozott a nagy alakító színészek közé, egyetlen arca volt: és álarcok helyett is ezt öltötte fel estéről estére. Tulajdonképpen ezt az arcot nem is kellett felöltenie. Talán, ha maszkot ölt, nem is figyeltek volna rá. Mindig erre az egy Salamon Bélára volt kíváncsi a közönség, aki nagy adományozóként jókedvre derített, kacagást fakasztott százezrek, s a televízió révén milliók ajkára, olyan korokban, amelyekben nem a derű volt a meghatározó hangulat. A Vadnay László megálmodta Mennyei Kávéház teraszán talán még ma is ott ül, és zsugázik Komlós Vilmossal, Kazal Lászlóval, és boldogan dicsekszik: "Na látjátok, aranyoskáim, rólam odalenn még most is írnak!" Tíz évvel a halála után Kellér Dezső leltároz, és közben eszébe jut egy és más Salamon kapcsán. "Miért jut eszembe annyiszor a közelmúlt népszerű komikusa? Mert a kabaré sorsán, jövőjén meditálva egyre jobban látom, mennyire hiányoznak az ő sokszereplős bohózatai, mint oázisok a párjelenetek és magánszámok egyhangú környezetében. Akkor nem részesült olyan megbecsülésben, amilyet érdemelt volna. Nem a közönség részéről, a kollégák részéről. Azok fölényesen megmosolyogták Béla bácsi ismétlődő fogásait, éneklő hanghordozását, a szájbarágó poentírozását. Nem is nagyon szerettek vele játszani, önérzetüket sértette a sok figyelmeztetés, és a számtalan furcsa rendezői instrukciók között ilyen is akadt: "Aranyoskám, ha hozzám beszél, ne rám nézzen, hanem a közönségre." Vajon bántotta-e a közönségtől dédelgetett Salamont színésztársai lekicsinylő véleménye? Nem tudom. De egy biztos: amikor meghalt, bosszúból elvitte magával a műfaját is. Azóta nincs bohózat." Kitüntetései: Érdemes Művész (1958) Könyve: Hej, színművész... szerzői magánkiadás, 1939 - Kossuth Könyvkiadó, 1957 - Kentaur Könyvek, Bp., 1987 Szódásüveg és környéke - Magvető Kiadó, 1964
