A székelység évszázadokig élt adómentesen, széles kiváltságokat élvezve a király jóvoltából, cserébe nemesek módjára vérrel adózott. Magyarul az ország védelmében mind fegyvert fogtak, és szigorú szabályok szerint más-más létszámmal, de részt vettek az összes háborúban. A társadalmi változások viszont ezt a bezárkózó közösséget sem kerülhették el, ami miatt újabb véres évszázadok teltek el a “székely szabadság” felszámolásával. A XVIII. század második felére a régi székely kiváltságoknak már csak foszlányai maradtak, Csaba királyfi népe adót fizetett. A régi hadkötelezettségre hivatkozva Mária Terézia mégis a Délvidék és Horvátország mintájára szervezett erdélyi határőrségbe akarta szervezni őket. Erőszakra az ellenállás a válasz A birodalom szempontjából teljesen jogos igény volt. Az Oszmán Birodalom ugyan már jóval túl volt hatalma csúcsán, de még így is komoly fenyegetést jelentett dél felől A határőr egységeknek kellett alkalom adtán fenntartani a belső rendet, biztosítani a határokat a csempészek ellen és járványok esetén, de külhoni háborúkra is mozgósíthatók voltak. Bécsben három székely és két román határőrezred felállítását rendelték el, 1762-ben meg is kezdődtek az összeírások. Ennek teljhatalmú felelőse az Erdélyben nem igazán kedvelt Adolf Buccow tábornok, katonai főparancsnok volt. Románok lakta területen kezdte, össze is jött hamar a két ezred – a román jobbágyok számára a határőrség felemelkedést jelentett. Nem így a székelyeknél, akik újabb tehernek tartották, és ellenálltak. Már csak azért is, mert a keménykezű Buccow figyelmen kívül hagyta a királynő azon rendelkezését, miszerint a sorozás önkéntes alapon történik. A románok közt elért sikeren felbuzdulva a tábornok 1762-ben ígéretekkel, fenyegetéssel, és sokszor testi fenyítéssel látott neki a toborzásnak. Bujdoklás és petíciók A székelyek válasza egészen egyértelmű volt: ne ígérgessen nekik senki szabadságot, mert mindig is szabadok voltak, katonáskodni pedig csak régi szokásaik szerint, maguk választotta tisztek alatt hajlandók. És a legfontosabb: vagy harcolnak, vagy adóznak, a kettő együtt nem megy. Buccow nem tárgyalt, nem engedett, mire a morgolódás egyre hangosabb lett, majd a székely köznép megmakacsolta magát. Több összetűzés is kirobbant, és annak ellenére, hogy Mária Terézia ismét határozottan megtiltotta a kényszersorozást, az erőszak tovább folyt. Pedig Buccowot felfelé buktatták, a katonai főparancsnoksággal a látszólag körültekintőbb Siskovics Józsefet bízták meg. A székelyek kerek perec kijelentették, hogy nem fognak egyszerre adót fizetni és katonáskodni, a sorozóbiztosok elől pedig egész falvak menekültek az erdőbe. A bujdosók tömeggé szerveződtek, és petíciókkal, küldöttségek menesztésével próbálták jobb belátásra bírni a császáriakat. Siculicidium A Madéfalvára 1764. január 7-én érkező Carato alezredest a sorozást koordináló bizottság már eleve arra utasította, hogy verje le a helyi ellenállást. Pedig az el sem kezdődhetett. Hajnalban a katonák körbezárták a falut, majd heves ágyúzás közben rohamot indítottak az alvó emberek ellen. Kétszáz embert, nőket és gyerekeket mészároltak le, a házakat felgyújtották, és vagy 400 embert fogtak el, akiket embertelen körülmények között hajtottak és tartottak tömlöcben. Ez volt a madéfalvi veszedelem, miután a székelység előtt két út állt. A többség letette a hűségesküt az ágyúkkal megjelenő katonák előtt, de több ezren menekültek a török fennhatóság alatt álló Moldvába, majd Bukovinába. Ők voltak, akik “elcsángáltak”, maradékaikat ma csángó magyarokként ismerjük. Madéfalván ma egy emlékmű áll, rajta kronogrammával: SICVLICIDIVM. A szó jelentése latinul “székelyöldöklést”, “székelygyilkosságot” jelent, a betűket római számként összeadva pedig megkapjuk: 1764.