Mélyen gyökeret vert a köztudatban, hogy honfoglaló őseink nyereg alatt puhított nyers húst vittek magukkal hadjárataikra. El is képzeljük a szilaj harcosokat, ahogy megpihenve a tűz mellett nagyot kanyarítanak a sózott elemózsiából. Jó volt ez a lónak is, a fa nyereg nem sértette fel a hátát. Büdös, fájdalmas A baj csak az, hogy valószínűleg az egész kitaláció. Egyrészt bebizonyosodott, az egész egy ókori történetíró fantáziálásának továbbvitele az írott forrásokban, másrészt a józan ész is ellent mond a módszernek. A nyereg alá tett húsdarabok nyilván a mozgás hatására összegyűrődtek, elmozdultak volna, ami meglehetősen kényelmetlen lett volna a lónak. Olyannyira, hogy talán még lovasát is ledobja a fájdalomtól – írja a Rubiconban Fodor István. No meg az állat izzadtságával jócskán összeérett táplálék bizony szörnyű bűzt árasztott volna. Azok a vadállati hunok… Az egész tévhitet Ammienus Marcellius római történetírónak köszönhetjük, aki 393-395 között fejezte be kora eseményeit feldolgozó művét. A hunok ekkor már jócskán pusztítottak a birodalom területén, Marcellius pedig – mint minden római – rettenetesen gyűlölte őket. Nyilvánvalóan ilyen szellemben írt róluk: barbár, mocskos, tudatlan népként jellemezve őket. Szinte állati módon élve, minden kitelik tőlük. A tüzet nem ismerték, gyökereket és nyers húst ettek: „a hunok a nyers húst lovuk hátára, combjuk alá tesznek, és kissé porhanyósra melegítenek”. Jegyezzük meg, itt még szó sincs nyereg alatti puhításról, de ami fontosabb: a felsőbbrendűsége tudatától eltelt római úgy írta jellemzését, hogy soha egyetlen hunt nem látott. Ezzel szemben azok a kortársak, akik valóban találkoztak a keleti lovasnéppel, többé-kevésbé ismerték is őket, egyetlen szót nem szólnak e szokásról. Pedig van annyira furcsa, hogy említésre méltónak tarthatták volna. Marcellius műve a reneszánsz korig ismeretlen volt, ám ettől kezdve adta magát a szkíta-hun utódoknak ismert magyarokra alkalmazva is. Magyarországon pedig csak a XIX. században terjedt el, és vert rögtön mély gyökereket ez a kitaláció. Hunok csatában (Wikipedia)Mondják még, hogy egyes keleti népek sós vízben áztatott hússal gyógyították a lovak hátát, ha a nyereg sebesre törte. Ez így is van, de mégsem lehet a mítosz gyökere, hisz az említett római leírás a hunokról kitaláció. Erőt ad az embernek A gyorsmozgású, könnyűlovas seregek élelmezése ennél sokkal kifinomultabb lehetett, mondjuk úgy, meghaladta a “művelt nyugat” tudását. Először is hatalmas üstökben marhahúst főztek. „Mikor jól megfőtt, leszedik a csontról, besózzák és kemencében vagy másképp megszárítják; mikor pedig megszáradt, porrá zúzzák, és ily módon élnek vele: nagy sereggel járva a pusztákon, hol semmi eleség sincs, kazánokat és üstöket hordanak magukkal; és mindenkinek van egy zacskó ilyen pora. Fejedelmök is sokat vitet utánok szekéren” – idézi Giovanni Villani XIV. századi firenzei írót Tóth Béla. “Ha vízhez érnek, leszállnak a lóról, vizet forralnak, és a vitézek száma szerint olyan port tesznek bele. A por megdagad, egy-két maroknyitól megtelik az edény, mintha kása volna benne. Ez eledelnek nagy a tápláló ereje: egy kevés kenyérrel vagy anélkül is, erőt ad az embernek. Nem csoda hát, ha olyan nagy sokaságban és olyan hosszú ideig járnak a pusztán, hol nem találni semmit; mert lovaik füvet és szénát esznek, ők meg ilyen porrátört húst.”
