A drákói szigor kifejezés része mindennapjainknak, és még arra is emlékszünk tanulmányainkból, hogy egy Kr. e. VII. századi görög törvényhozóra utal, aki még a legkisebb bűnt is halállal torolta meg. Az eredeti forrást nem ismerjük, Drakón brutális szigora későbbi mesterek utalásaiból áll össze. Vagyis állt egészen a közelmúltig, amikor előkerült egy 409-ben felvésett szövegben Drakón emberölési törvénye. Súlyosabbat nem tudott kitalálni… Ez pedig nagyban árnyalja a képet. Mielőtt viszont bárki kétségbeesésében a Dunának menne, gyorsan megjegyezzük: a felelősség Plutarkhosz vállát nyomja. A Krisztus utáni I-II. század fordulóján élt görög történetíró Szolónról szólva jegyzi meg: “Mindenekelőtt Drakón törvényeit érvénytelenítette szigorúságuk és a kiszabott büntetések súlyossága miatt, csak a gyilkosságért járó halálbüntetést hagyta meg. A drakóni törvények értelmében halálbüntetéssel sújtották a legcsekélyebb bűncselekményeket is. Így a munkakerülők, a zöldség- és gyümölcstolvajok ugyanolyan büntetést szenvedtek el, mint a templomrablók és a gyilkosok”. Később sokszor idézték Démadész bírálatát, hogy Drakón nem tintával, hanem vérrel írta törvényeit. Mikor megkérdezték tőle, miért sújtott halálbüntetéssel oly sok vétséget, Drakón állítólag azt felelte, hogy szerinte a kis bűnök is megérdemlik a halálbüntetést, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabbat. Innen ered hát Drakón szigorának “mítosza”. A történészek számára mindig is kétséges volt ez a történet. Olyannyira, hogy a német Julius Beloch még Drakón létezését is kétségbe vonta: vajon milyen anya nevezné el a fiát Drakónnak, azaz sárkánykígyónak? Ez persze a másik véglet, azóta kiderült, ez igenis egy létező személynév volt az ókori Hellászban. A káosz és rend határán Németh György a Rubicon történelmi folyóirat hasábjain azt írja, már önmagában gyanús, ha valaki a zöldségtolvajra ugyanazt a büntetést szabja ki, mint a gyilkosra? És ha így volt, miért ünnepelte Drakónt a nép, miért tekintette ténykedését fejlődésnek? Tegyük hozzá azt is, a Drakónhoz hasonlóan korai törvényhozókat az utókor úgy értékelte, mint a káosz és a rend határán álló személyeket. Előttük nem volt törvény, a kegyetlen, anarchikus viszonyokat csak a legbrutálisabb szigorral tudták felszámolni. Ez pedig tovább éltette a mítoszt a “vérrel írt” törvényekről. Arisztotelész például még nem említ különleges szigort Drakónnal kapcsolatban, csak annyit jegyez meg: rendelkezéseit Szolón – az egy gyilkossági törvényt kivéve – hatályon kívül helyezte. Hogy miért, nem tudjuk. Modern jogalkotó És akkor nézzük a puszta tényeket, a biztosan Drakónnak tulajdonítható, egyetlen fennmaradt dokumentumot. “Ha valaki szándék nélkül ölt, menjen száműzetésbe. A baszileuszok [vizsgálóbírák] vizsgálják meg, hogy bűnös-e gyilkosságban, kezével ölve vagy felbujtással, az ephetészek [bírák] pedig ítélkezzenek.” A tettes kiegyezhet a hozzátartozókkal, vagy vállalhatja a tárgyalást. Ha pedig valaki egy gyilkost megöl vagy oka lesz halálának, ugyanolyan megítélés alá esik, mint aki egy athéni polgárt öl meg – idézi a törvényt Németh György. Ez pedig azt jelenti, hogy Drakón törvénnyel kötelezte menekülésre a gyilkost, hogy megóvja az áldozat családjának vérbosszújától. Egy “barbár szokást”, az önbíráskodást igyekezett ezzel a jog ösvényére terelni még olyan áron is, hogy a tettes esetleg felszívódik valahol messzi földön. Ugyanebbe az irányba mutat, hogy a gyilkos megölését ugyancsak gyilkosságnak minősítette. Ha pedig az illető kikerült a vendetta hatósugarából, jöhet az egyezkedés, vagy a tárgyalás. A történész úgy véli, ha Drakón még a nem szándékos emberölést sem büntette halállal, hogyan szabhatta volna ki alma- vagy káposztatolvajok fejére? A fennmaradt források alapján tehát Drakón nem nevezhető értelmetlen, brutális szigorral büntető törvényhozónak, inkább a modern jelző illik rá.
