Az biztos, hogy a város romjaira súlyos átkot mondott a győztes, és külön-külön létezett szántásos vagy sózós módszer is. Karthagóról mindenkinek eszébe jut legalább három tény. Római-pun háborúk, Hannibál harci elefántjaival átkel a jeges Alpokon, valamint a végső győzelem után a rómaiak lerombolták és sóval szántották be Karthágót. Ez utóbbi máig a teljes pusztítás, végleges megsemmisítés szinonimája. A baj csak az, hogy nem kezelhetjük történelmi tényként, ugyanis semmi nem bizonyítja, hogy valóban így történt volna. Örökre lakatlan pusztaság maradjon A két hatalom a III. században vívta sorsdöntő harcait, amiből Róma került ki győztesen. Zama városának közelében Kr.e. 202. október 19-én Publius Cornelius Scipio seregei legyőzték Hannibált, Karthago, mint nagyhatalom ezzel megszűnt létezni. De a punok nem adták fel, megerősödésüket látva pedig a rómaiak partra szálltak Észak-Afrikában, majd csaknem három évnyi ostrom után 146-ban elfoglalták Karthagót. A várost lerombolták, az életben maradt lakosokat rabszolgának adták el, birtokainak nagy részén megszervezték Africa provinciát. Ide kapcsolódik a jelenet, miszerint a római vezér, ifjabb Scipio átkot mondott a romokra, ekével barázdát húzatott a földbe és sót szórt bele annak jelképéül, hogy a föld örökre lakatlan, elátkozott pusztaság maradjon. Átok, szántás és sóhintés A legyőzött ellenséget Scipio minden bizonnyal elátkozta, megtiltotta, hogy ott emberek lakjanak. Ez szokás volt akkoriban. Azonban szántásról és sószórásról egyetlen ókori forrás sem tud Karthago esetében. Először VIII. Bonifác pápa 1299-es bullájában találkozunk vele, ami kimondja: az egyházfővel ellenséges Palestrinát “Karthago mintájára” be kell szántani és sóval behinteni. Németh György történész a Rubicon történelmi folyóirat hasábjain úgy véli, a szántást és sóval hintést a kivételesen művelt Bonifác “találta ki” három különböző motívumot összekapcsolásával. A szántással való átok Trója esetében maradt fenn az ókori történetíróknál, Horatius pedig általában a vereséghez társítja a romok felszántását. Az ókori keleten szokás volt továbbá az átkok sóhintéssel való megerősítése, ám az asszír és hettita szövegeket a pápa nem ismerhette a XIV. század végén. Ő minden bizonnyal a Bibliából indult ki. A Bírák könyvében olvashatunk az elfoglalt Szikhem város elátkozásáról: És Abimélek egész nap vívta a várost, mígnem bevette a várost, és a népet, mely benne volt, leölte: a várost pedig lerombolta, és behinté azt sóval. Itt viszont szántásról nem esik szó. Bonifác viszont valószínűleg nem törődött ilyen “apróságokkal”, és a nagyobb hatás kedvéért összevonta ezt az általa ismert három borzasztó fenyegetést: átok, szántás, só. A pápa szavai aztán gyökeret vertek az egyházi iskolákban. Későbbi krónikások már úgy tudták, hogy a hun Attila 452-ben ugyanígy átkozta meg városukat, Barbarossa Frigyes pedig 1162-ben Milánóval bánt el ugyanígy. Csakhogy ezeknek sincs nyomuk a XIV. század, azaz VIII. Bonifác bullája előtt. Aztán a tévhit kilépett az iskolákból, és mára közismert lett, mert ugye mindenki így tanulta…
