Moziba szeretne menni, de nem tudja mire üljön be? Segítünk! Szusszanjon egyet a karácsonyi készülődésben, és jutalmazza meg magát egy filmmel. Bőven van miből válogatni, sci-fitől háborús románcon át nyári hangulatfilmig, az újdonságok közül pedig egy iráni dráma a tuti választás. Az ügyfél (Forushande) Az Oscar-díjat nyert Nader és Simin – Egy elválás története után az iráni Asghar Fahradi új filmje is egy házaspár körül bonyolódik és morális dilemmák tömkelegét zúdítja a nézőre. Fontosabb-e a bosszú, mint a megbocsátás? A férj akkor védi-e meg a felesége becsületét, ha megtorolja a sérelmet, vagy ha úgy tesz, ahogy a nő szeretné? Farhadi felteszi ezeket a kérdéseket, de a tőle megszokott intelligenciával nem próbálja belekalapálni a válaszokat a fejünkbe. Vaiana (Moana) A Vaiana tökéletes családi moziélmény: a szülők egy mozijegy áráért úgy érezhetik, mintha egy trópusi hajóútra fizettek volna be, melynek során az idegenvezető megismerteti őket a csendes-óceáni kultúrával, mitológiával, a gyerekek pedig egy ostoba csirke és egy hetvenkedő félisten csínytevésein nevethetnek. A talpraesett hősnőt, akit a Disney újító szándékkal teremtett meg, mindenki a szívébe fogja zárni, és a Jégvarázs zenéjét is kicserélhetjük végre a lejátszóban. Szövetségesek (Allied) Hollywood aranykora már sosem tér vissza, de nosztalgiázni még mindig lehet rajta, mint ahogy az utóbbi időben egyre több amerikai film teszi. A Szövetségesek kivételesen nem egy régi bennfentes történet a kulisszák mögül, hanem a mára klasszikussá vált Casablanca továbbgondolt, újratöltött változata a két legnagyobb mai sztárral. Ha ebből nem is lesz klasszikus, azért a mai kínálatban egy feltűnően igényes, precíz munka káprázatos látványvilággal és Marion Cotillard lehengerlő alakításával. #Sohavégetnemérős Szeretne visszarepülni novemberből a nyárba? Az sem baj, ha nem szíveli a Wellhellót, a zenekar dalaira épülő zenés játékfilmben ugyanis a jobbára ismeretlen, de rendkívül tehetséges színészek, a tetszetős fényképezés és a könnyed hangulat viszi a prímet. A vágy, hogy legyen már végre valakink, gyakran sodorja kényelmetlen, néha egyenesen ciki helyzetekbe a szereplőket, ezekből sokat is látunk, félresikerült Tinder-randit, levakarhatatlan bájgúnárt, de a film legfőbb jellemzője ennek ellenére a gondtalanság és a felszabadultság. Garantáltan jó kedvre fogja deríteni a #Sohavégetnemérős. Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake) A nyolcvanéves Ken Loach egy meglepően lendületes, szenvedélyes és felkavaró filmet tett le az asztalra. Főhőse egy idős férfi, aki egy szívroham után próbálja leszázalékoltatni magát, de a hivatali útvesztők lehetetlenné teszik, hogy kikerüljön a spirálból, ahova a munkája elvesztése miatt került. A cannes-i fesztivál fődíjával jutalmazott Én, Daniel Blake egy kifejezetten szórakoztató és humanista kiáltvány a tújburjánzó bürokrácia és a társadalmunkat megbénító közöny ellen. A szobalány (Ah-ga-ssi) A zseniális Oldboy rendezője egy gonosz viccként értelmezhető hollywoodi kitérő (Vonzások) után visszatért hazájába, Dél-Koreába, és egy eposzi hosszúságú, bámulatos látványvilágú ódát intézett a szerelem felszabadító erejéhez, mindezt azonban egy csavaros szélhámosfilmbe csomagolta, így sokáig csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy ki mit akar itt valójában. A szobalány után már az erotika egyik lehetséges csúcsaként fog tekinteni a fogreszelésre. ...és megint dühbe jövünk (Pari e dispari) Folytatódik a Bud Spencer és Terence Hill-maraton a mozikban, a Bűnvadászok után most a páros egy újabb klasszikus vígjátékára ülhet be. A bevált helyszínen, Miamiban osztogatják a pofonokat, közben pedig a rendőrhadnagyot játszó, a szokásosnál is nagyobb bájgúnár Hill változatos módokon bosszantja fel a mindig morcos féltestvérét. Ez a filmjük is tele van aranyköpésekkel: "Ha kicsi a tét a kedvem sötét", "Bunkó vagy, Bugsy", és emiatt a vígjáték miatt tudja egész Magyarország, hogy a pisztácia fagyi emlegetésével még a legtürelmesebb embert is ki lehet hozni a sodrából. A mélység kalandora (L'odyssée) Gyönyörű, nagyszabású film Cousteau-kapitányról, a legendás felfedezőről, akiről időközben persze kiderül, hogy egy nárcisztikus, egomán nőcsábász volt, akit egyedül kisebbik fia tudott rávenni arra, hogy a saját korlátain átlépjen. A hagyományos életrajzi filmekkel ellentétben itt nemcsak az ismert főhős válik főszereplővé, hanem egész családja: felesége, aki nélkül az első lépést sem tehette volna meg grandiózus tervei megvalósításában, és fiai, akiket előbb felemelt, aztán kishíján agyonnyomott apjuk nagysága és karizmája. A mélység kalandora nemcsak egy hollywood-i színvonalon kivitelezett, mégis európai mélységű és érzékenységű moziélmény, de mindenki titkos vágyainak kivetülése is egy megalkuvások nélküli, szabad és izgalmas élet lehetőségéről, amiért - lám - azért nagy árat kell fizetni. A csodás látvány mellett az elsőrangú szereposztás miatt is ajánljuk: Lambert Wilson, Audrey Tautou és Philip Niney alakításért, ami nemcsak széles időtávlatokat, de látványos jellemfejlődéseket is képes bejárni. Az állam Fritz Bauer ellen (Der staat gegen Fritz Bauer) Ha csak maga történet volna érdekes, már akkor is jószívvel ajánlanánk a filmet, hiszen egy egészen új oldalát ismerjük meg a náci háborús bűnös, Adolf Eichmann elfogásának, bíróság elé állításának, és mindezek hátterének. De Az állam Fritz Bauer ellen jóval többről is szól: arról, hogy mikor és hogyan kezdődött a németek mára híressé vált szembenézése náci múltjukkal, és hogy mindezt milyen hárítás és tagadás előzte meg. És arról is szól, hogy milyen volt zsidóként visszatérni a háború utáni NSZK-ba, milyen volt melegként élni ugyanott az ötvenes években, és mekkora erő és ravaszság kell ahhoz, hogy az ember ki tudjon állni az igazáért - olykor a törvénnyel szemben is. Lars Kraume rendező mindezt hagyománytisztelő, visszafogott, szikár módon meséli el, megrendítő alázattal és kifogástalan szakmai hozzáértéssel, ami így együtt hihetetlenül erős filmet eredményez. Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them) Öt évet kellett várni az utolsó Harry Potter-film óta, hogy visszatérhessünk J. K. Rowling meseuniverzumába, csakhogy most már a szemüveges varázslótanonc nélkül. A Legendás állatok és megfigyelésük szórakoztató popcornmozi a téli hidegben, mely épp azt bizonyítja, hogy nincs is szükség a régi szereplőkre, elég, ha imádni való mágikus élőlények randalíroznak a húszas évek nyüzsgő New Yorkjában. Eddie Redmayne és Colin Farrell is kiválóan forgatják a varázspálcát, de a pálmát egy másodhegedűs emberkarakter és egy enyveskezű kacsacsőrű emlős viszi el. Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals) Ez a szerepek megkettőződésével, emberrablással és gyönyörű emberek boldogtalanságával machináló thriller gonosz, egyszerre intellektuális, érzelmi és esztétikai játékra invitál minket, tömény atmoszféráját még sokáig nem fogjuk lerázni magunkról. Tom Ford erősen stilizált, hipnotikus remekműve tulajdonképpen két filmből áll össze, egy texasi bosszútörténetből és egy párkapcsolati melodrámából, és ahogy a Memento vagy a Ponyvaregény, úgy ez a film is az elbeszéléstechnikai csavaroktól, a rétegek egymásra rímelésétől válik lebilincselő élménnyé. Amy Adams káprázatos, Jake Gyllenhaalból pedig egyenesen kettőt kapunk. Az utolsó emberig (Blood Father) Mel Gibson szakálla nagyobb, mint egy remetének, a lakókocsija nyomorúságosabb, mint a Halálos fegyverben, Hollywood egykori csillaga sosem volt még ennyire megtört. A karizmája és a szeméből áradó komiszság viszont változatlan, nagy öröm őt újra látni a nagyvásznon. Főleg úgy, hogy szíve is van a körép épített filmnek, illetve a vezeklő főhős szerepében saját botrányoktól terhes múltjára is reflektál. Az utolsó emberig egy stílusos és túlzásoktól mentes akciófilm, amely pontosan tudja, hogy másfél órára elegendő muníció van benne. A sors kegyeltjei... meg a többiek (Ma loute) Nem minden film készül a széles tömegeknek, van, amit kifejezetten az ínyenceknek szánnak. A sors kegyeltjei... meg a többiek ilyen: valódi nyalánkság azoknak, akik érzékenyek az abszurdra, szeretik a stílusgyakorlatot, és a humortól nem rekeszizom-tornát várnak. Bár Franciaország vezetői színészei alakítják a főszerepeket - mint Juliette Binoche, Fabrizio Luchini vagy Valeria Bruni-Tedeschi -, nem miattuk érdemes megnézni a filmet, hanem kifinomult, kifacsart világáért, ami tele van meglepetésekkel. Érkezés (Arrival) Az Érkezés játszva teljesítette a vele szemben támasztott elvárást: a földönkívüliekkel való első kapcsolatteremtésről filmet forgató Denis Villeneuve tényleg az év sci-fijét alkotta meg, de simán lehet, hogy az évtized eddigi legjobbját. Hivatkozási pontot teremtett, amire hosszú éveken át bátran lehet majd úgy visszautalni, hogy látjátok, ilyen fantasztikus dolog kerekedik ki abból, ha egy sci-fi az agyat és a szivet egyaránt megdolgoztatja. Amy Adams félelemmel vegyes kíváncsisága rögtön átragad a nézőre, Jeremy Renner laza humora a legjobb pillanatokban oldja a feszültséget, és nincs az a kőszívű ember, akit érzelmileg ne tenne taccsra a végkifejlet. A martfűi rém A martfűi rém-ben Sopsits Árpád rendező egyszere tárta fel egy sorozatgyilkos aberrációjának természetét, vizsgálta az '56 utáni Magyarország társadalmi és politikai állapotát, forgatott egy izgalmas akciókrimit bénítóan brutális jelenetekkel, illetve húzott ki egészen remek alakítást egy tucat színészből. Még azt a bravúrt is meg tudta oldani, hogy a sok karakter mind kapjon annyi időt és figyelmet, hogy mélyebben megismerjük őket, de a cselekmény mégis követhető maradjon. Ha belegondolunk, milyen sok különböző módon lehetett volna elrontani ezt a komplex filmet, csak még imponálóbb a végeredmény. Café Society A keserédes romantika még mindig nagyon megy Woody Allennek. Idei filmje a jobb darabjai közül való: istenien néz ki, sztárszereposztást vonultat fel, Hollywood aranykorába repít, és egyszerre mutat a múltba és a jövőbe. Kristen Stewartra közelítve bepárásodik a nyolcvanéves Mester kamerája, az Alkonyat-sorozat sztárja a Café Society igazi adu ásza, Jesse Eisenberggel folytatott románca egy csomó varázslatos pillanattal szolgál. A legnagyobb meglepetést azonban Blake Lively okozza, aki finom játékával egy sablonos karaktert tölt meg nem várt mélységgel. Doctor Strange Évek óta ezért küzdött a Marvel: egy szuperhősfilm, ami a képregényőrülteknek, a kockázatosabb művészfilmek kedvelőinek, a filmkritikusoknak és a közönségnek is kielégíti az igényeit. Benedict Cumberbatch arrogáns sebészből lett szuperhősként is ugyanúgy odateszi magát, mintha Hamletet játszana, Tilda Swinton pedig földöntúli furaságot csempész a könnyed szórakoztatásba. A Doctor Strange mindenkinek be fog jönni. Az eljövendő napok (L'avenir) Mia Hansen-Love-nak fiatal kora ellenére is nagyon jellegzetes, személyes stílusa van. Minden rendezése kicsit olyan, mintha régi fotókat nézegetne az ember, melyeken a leghétköznapibb történések is csodálatos filmmé állnak össze. Előző munkájában, az Éden-ben az öccse fiatalkorát dolgozta fel egy több évtizedet felölelő, magával ragadó, zenés tablóban, Az eljövendő napok főhősét pedig az édesanyjáról mintázta. Reméljük, sokáig nem fogy még ki a rokonokból, hiszen az Isabelle Huppert által megformált filozófiatanárnő életének hirtelen krízisét (a férje elhagyja, az anyja haldoklik, a gyerekei nem veszik komolyan) látni a komor téma ellenére is varázslatos és felemelő élmény. Hansen-Love teljesítményét a legjobb rendezőnek járó Arany Medvével jutalmazta a berlini filmfesztiválon Meryl Streep zsűrije, de Isabelle Huppert-nek is járna a díjesőből, mert a tőle megszokott hideg jégkirálynők után felüdülés egy ennyire szimpatikus, emberi figura bőrében látni. JutalomJáték (The Carer) A házsártos, élete alkonyán lévő brit sztárszínész mellé felvesznek ápolónak egy magyar lányt. Ebből a nem túl eredeti történetből Edelényi János egy olyan filmet rendezett, ami egy picit sem nyálas, elkerüli az összes közhelyes konfliktust, továbbá nagyon szórakoztató, szívmelengető és lendületesen robog 89 percen keresztül. A vásznon legtöbbször csak pár jelenet erejéig feltűnő Brian Cox ezúttal főszerepben brillirozik, a magyar felmenőkkel rendelkező Coco König egy remek felfedezés, de a magyar fordítás és Haumann Péter szinkronmunkája is csodás. A vetítés végén garantált a széles mosoly a nézők arcán. Érettségi (Bacalaureat) Keleti szomszédaink nem rettennek vissza attól, hogy szembenézzenek a társadalmi problémáikkal. Az Érettségi fő fókusza a mindennapi mutyi, orvos főhőse nem fogad el hálapénzt, távol tőle a korrupció, csak azt szeretné elérni, hogy lánya a lehető legjobb eredményt érje el az érettségin. Christian Mungiu bátran moralizál, legismertebb rendezéséhez, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap-hoz hasonlóan pedig a néző türelméhez sem él vissza. Az Érettségi legújabb bizonyíték arra, hogy még mindig van erő a román újhullám filmjeiben. Ernelláék Farkaséknál Hajdu Szabolcs egy intim kamaradarabbal jelentkezett, melyben a mindennapi vergődéseink sűrűsödnek össze, azzal a megnyugtató felismeréssel, hogy úgy élünk, ahogy mások is, nincs ebben semmi tragédia. A színész-rendező fantáziája határtalan, mégsem veszíti el a kapcsolatot a földdel, sőt, ismét bizonyosodik, hogy az emberi játszmák egyik legpontosabb ismerője és tolmácsa. Török-Illyés Orsolya fáradt és kétkedő, Szabó Domokos félelmetes a komplexusaival és korlátoltságával, Tankó Erika Garcia Lorca nőalakjait idézi erdélyi dialektusban, Hajdú Lujza ártatlan és lírai, Hajdú Zsiga pedig olyan vásott és eleven, amilyet magyar filmben ritkán látni. Házasságban, családban élni senkinek sem könnyű - ennek az életnek a folytatásához ad lelkesedést és hitet Hajdu Karlovy Vary-nyertes alkotása. Toni Erdmann Minél több filmet lát az ember, annál kevesebb esélye van a katarzisra, már szinte el is felejtettük, mit jelent az. Szerencsére azonban itt ez a negyedóra híján háromórás német vígjáték, ami nemcsak a falhoz vág, a mennybe emel, vinnyogó nevetésre késztet, és zavarba ejtő érzelmi kitöréseket okoz, de a végén pontosan azt a megtisztulást éljük át, ami elvileg minden művészi alkotás célja. És ez akkor is bekövetkezik, ha pontosan tudjuk előre, és felkészülünk rá. Bridget Jones babát vár (Bridget Jones's Baby) Az történt, amire senki sem számított: nemcsak nézhető, de egész jó film született a Bridget Jones harmadik részéből. Hugh Grant karakterét kivéve minden megmaradt, amit szerettünk az első két epizódban, a Bridget Jones babát vár mégsem fulladt önismétlésbe, hanem tovább tudott fejlődni egy nagyon mai történetté. Még Renée Zellweger is kellemes csalódást okoz, nem tette tönkre sem a plasztika, sem a hatéves kihagyás. Florence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins) Látszólag egy újabb, látványos, eltúlzott Meryl Streep-show a Florence Foster Jenkins, valójában azonban egy ízléses, megható és leginkább rendhagyó szerelmi történet a fülsértő hangú, álomvilágban élő énekesnőről és a kettős életet élő férjéről. Stephen Frears rendező nem hagyja, hogy egyszemélyes előadássá váljon a film, egy teljesen hihető és komolyan vehető drámai háttér bontakozik ki hús-vér emberekkel. Hugh Grant megérdemelné élete első Oscar-jelölését. Az állam Fritz Bauer ellen, az Ernelláék Farkaséknál-ról, A martfűi rém-ről, a Toni Erdmann-ról, a Bridget Jones babát vár-ról, a Határtalan szerelem-ről és a Sors kegyeltjei... meg a többiek-ről Gyárfás Dorka, a Doctor Strange-ről, Az eljövendő napokról, a Florence - A tökéletlen hangról és a Café Society-ről Onozó Robert, az Éjszakai ragadozók-ról Huszár András, a JutalomJáték-ról és az Állva maradni-ról Varga Ferenc írta az ajánlót. Let's block ads! (Why?) Forrás...
