Az LG másfélmillió forintos OLED-tévéje mintha csak a jövőből érkezett volna, pedig pont ellenkezőleg: tavalyi modell, ami még most is hihetetlen. Kedd reggelre vártam a futárt, mondtam az LG hazai PR-ügynökségének, hogy a lakásomra szeretném hozatni a teszttévét. A cég az LG OLED65E6V kódnevű modelljét ajánlotta kipróbálásra; ez a gyártó 2016-os 4K-s OLED-felhozatalának „olcsóbb” modellje, „csak” 1,8 millió forintba került a megjelenésekor, ez mára 300 ezer forintot szelídült, így akár másfélmillióért is a miénk lehet, már ha egy autó árát akarjuk tévére költeni. És hogy a drágább G6V milyen volt? Nem tudom, személyesen sosem találkoztam vele, de a technikai különbségek elenyészők, az a készülék elsősorban a tévé alsó részét elfoglaló soundbar képességeit illetően erősebb az E6-nál. Na de szóval ott tartottam, hogy vártam a futárt. Aztán kiderült, hogy két fiatalember érkezik, akik egy hatalmas dobozt cipelnek magukkal, persze gurtnival. „Nem lehet oldalra dönteni”, mondták, így a liftbe sem fért be, gyalog hozták fel a hetedikre. Kérdezték, hová kérem, én meg rutinosan rávágtam, hogy ugyan, majd összerakom – nevettek. Ekkor rámutattam a tavaly vett médiatárolóra, ahol egy szerény 106 centis Philips tévé árválkodott. Jó-jó, odarakják, mondták, de ez még mindig nem minden, kell hely ahhoz, hogy kicsomagolják. Ekkor jött egy kis bútortologatás, székemelgetés, és rájöttem, hogy nem gondoltam át ezt a „jó lesz a 165 centis tévé a nagyszobába” dolgot. A készülék felállítása egyébként tényleg kétemberes meló, elsősorban a hatalmas, papírvékony kijelző nehezíti meg az arra vállalkozó amatőr dolgát. Néhány perccel később ott pihegett a tárolón ez a hatalmas tévé, én pedig életemben először éreztem picinek a lakást. De nem volt megállás, eljött a nagy pillanat: be kell kapcsolni a tévét. Józan ésszel, júzer szemmel Akik eljutottak eddig a cikkben, talán már rájöttek, hogy ez az írás nem egy hárdkór elemzés lesz. Nem fogok színhőmérsékletről vagy delta-értékekről beszélni, sem arról filozofálni, hogy ez a modell mennyivel éri meg jobban, mint valamelyik konkurens gyártó szupertévéje. Ezt már megtették helyettem mások, szakportálok, külföldi techlapok, ráadásul egy olyan típusról van szó, ami lassan átadja helyét a következő generációnak. Elavulni persze még jó ideig nem fog: az LG OLED65E6V egy 4K-felbontású OLED kijelzővel felszerelt, HDR-rel ellátott okostelevízió. A 4K-val tele a padlás, ma már 200 ezer forint környékén is kapunk jó minőségű 2160p-s kijelzőt, az OLED és a HDR azonban ritka madarak. Előbbi technológia gyakorlatilag végtelen kontrasztarányt kínál, ezzel olyan sötét feketét és világos fehéret, amennyire azt az emberi szem fel tudja dolgozni. Egy jól bekalibrált OLED-kijelzőn a színek természetesnek hatnak, se nem túl élénkek, se nem túl halványak. Magas felbontással társítva az eredmény lenyűgöző lesz, ezen pedig már csak a HDR hatás dobhat egy nagyot. A HDR betűszót a játékosok már biztosan hallották, sőt a fotózásban jártas olvasóknak sem ismeretlen, tévékben azonban csak az elmúlt években kezdték használni a széles dinamikatartományú képtechnológiát. Nagyon leegyszerűsítve ez pontos színeket és óriási kontrasztot kell jelentsen, utóbbit pedig semmit nem szállítja jobban egy OLED panelnél, hiszen annál a fekete abszolút fekete marad (csak kikapcsolja a pixelt). Filmek esetében is szép lehet a HDR-es kép, főleg, ha a már eleve ebben a formátumban készültek, de egy játéknál, ahol a képet valósidőben rendereli egy számítógép, elképesztően hatásos lehet a HDR. Az új Xbox One S és PS4 konzolok támogatják ezt a technológiát, az E6 pedig 2 db HDMI-n is képes HDR-pozitív jelet fogadni. Ehhez vegyük még hozzá az eszelős, 65 colos képméretet, valamint az LG saját operációs rendszerét, és megkapjuk korunk egyik legfejlettebb televízióját, amit a felállítása után egyszerűen képtelenség nem áhítattal bámulni. Játék és film A tesztre péntekig volt időm – bár az LG több mint egy hetet garantált, sajnos közbe szólt az áprilisi Guru lapzártája. Ennek ellenére amit csak tudtam, kipróbáltam a készüléken, és elsősorban azzal a céllal használtam, hogy egyszeri felhasználóként alkothassak képet arról, milyen egy másfélmilliós tévét használni. Ami a képet illeti, tény, hogy csodaszép: 4K-ban a HDR és az OLED párosa olyan szinten briliáns színvilágot garantál, amilyennel még csak monitorok esetében találkoztam. 4K-ban nézni az Avatart vagy a Haragot egyszerűen lenyűgöző élmény, a színészek mondhatni lemásznak a hatalmas kijelzőről, amit még 3D-vel is meg lehet bolondítani, hála a két mellékelt passzív szemüvegnek. Ez az a része a készüléknek, amit csak dicsérni lehet, és amiről egy idő után unalmas ömlengeni, úgyhogy tudjuk is le ennyivel: az E6 gyönyörű, ennél szebb tévét manapság aligha találunk, pont. A felhasználói élmény azonban tovább terjed ennél, lássuk, mi történik, ha mondjuk játszani szeretnénk! Az OLED-paneleket sokan kritizálják, amiért hajlamosak utánhúzásra – filmeknél és videóknál én ilyet nem tapasztaltam, de pl. a Mass Effect: Andromeda és a Doom egyaránt hajlamosak voltak enyhe, auraszerű foltok megjelenítésére, főleg a gyorsan mozgó ellenfelek körül, világosabb helyeken. Ez egyáltalán nem zavart, csak akkor lehetett észrevenni, ha szándékosan kerestem a hibát a képen, de azért ennyi pénz kiadása után lehet volna olyan vásárló, aki morogna miatta. Már ha ő is belemászna a képbe; az az igazság, hogy egy ekkora tévét jó 2 méterről kell nézni ahhoz, hogy rendesen befogadja a szem. Én közelebb ültem hozzá, néha már túlságosan is. Még egy apróság az OLED-hez: amikor először bekapcsoltam a készüléket, egy beégett hibaüzenetre lettem figyelmes. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, lévén ez egy teszttévé, sokaknál járt már előttem, talán megsérült, hiszen nem arra tervezték, hogy folyton össze- és szétszereljék, vagy hogy szállítgassák. Ugyanakkor az LG felhívta rá a figyelmem, hogy ezt a tévét ellátták beégés elleni védelemmel, így elméletileg nem lenne szabad efféle hibának jelentkeznie. Kiderült, hogy a kijelzőt egy egyórás szoftveres javítással rendbe lehet hozni; ez sikerült is, a tévé magától ki-, majd egy óra múlva ismét bekapcsolt, a képhibának pedig hűlt helyét találtam. Ez a módszer nem túl felhasználóbarát, elvégre ki akar egy teljes órán át nem gyönyörködni a képben, de azért örültem, hogy a gyártó talált megoldást a korábbi OLED-panelek beégéses problémáira. A tévére a 4 db HDMI 2.0-s bemenet miatt szinte bármit rá lehet dugni, ehhez jár még 3 db USB-port, valamint a szokásos kompozit/komponens/optikai csatlakozók és az ethernet. Utóbbi opcionális, mert a tévében van beépített wifi, Netflixhez mégis inkább a vezetékes netet javaslom. A beépített színsémák mellé két sajátot is kalibrálhatunk, így a képmániások meg lesznek elégedve, de a letárolt 7 profil is kifejezetten jól néz ki (különösen a HDR-hatás és a Játék érdekes). A tévét a webOS 3.0 nevű oprendszer vezérli, ehhez egy mozgásérzékelős távirányítót is kapunk. Az egész pofon egyszerű; oldalt a beállításokat, alant az appokat érjük el, van előretelepített YouTube, Netflix, alkalmazásáruház és műsorújság, szóval minden, mi szem-szájnak ingere. Az appok minősége változó, de végül is működnek, a webOS 3.0 pedig tényleg roppant gyors, egyszer sem volt azzal problémám, hogy lassan reagált volna valamelyik menüpont. A tévében beépített 4 GB-os tárhely is van, szóval nyugodtan lehet frissítgetni az időnként update-et kapó alkalmazásokat. Mivel pedig a felület magyar, ezért akárki kényelmesen elboldogul vele itthon is. Kiemelendő még, hogy az E6 is kapott egy, a tévé alsó részén elhelyezkedő, négycsatornás soundbart, amire az LG roppant büszke, szerintük egy hangrendszert is ki tud váltani a cucc. Nos, ennyire én nem mennék messzire, de tény: ha „csak” egy kisebb szobában nézünk filmet vagy játszunk a készüléken, feltolt hangerőn szét akar esni a ház, és a virtuális hangkeverés is megfelelően osztja el a csatornák forrásirányát. A beépített hang- és videolejátszó ugyan nem minden összetett formátummal van jóban, de ezt úgysem sokan fogják használni, hiszen aki ennyiért vesz tévét, jó eséllyel egy hipermodern médiarendszert is kiépít köré. Vegyem, ne vegyem? A címben feltett kérdés nyilván költői; soha semmilyen körülmények között nem ajánlható egy másfélmilliós szórakoztatóelektronikai készülék – legalábbis én nem tudok ilyet elképzelni. Ugyanakkor tény: az LG tévéje a mérnöki zsenialitás egyik bizonyítéka, a tévétechnikai mérföldköve, és mint ilyen, muszáj meghajolni előtte. Pár nap használat után megszoktam ugyan az E6 monumentális látványát, és ugyanolyan természetesen kezeltem, mint az öregecske Philipset. Ennek ellenére a visszaváltáskor komoly lelki traumát okozott a hihetetlen részletességű kép elvesztése. Ha negatívumokat akarok mondani, akkor csak a viszonylag instabil kivitelt és a közepes ergonómiát hozhatom fel: mivel a tévé felső része fél centinél is keskenyebb, talpon hajlamos imbolyogni, főleg takarításkor, nyaka pedig nincs a kijelzőnek, így az nem forgatható (persze ekkora méretnél ez azért érthető, szóval tényleg csak hasogatom azt a fránya szőrszálat). AZ LG már félmillió környékén is kínál OLED-tévéket, a konkurens Samsung pedig hasonló képminőséget biztosító kvantumpontos készülékekkel operál, szóval ha valaki rokon élményre vágyik, már nem kell ennyire mélyen a zsebébe nyúlnia. Arra viszont, hogy ez a szint a hétköznapok eszköze legyen, még sokat kell várni – lehet, el sem jön az a nap, szóval ha úgy érzed, elszórnál egy vagyont egy tévére, csak az tartson vissza, ha nem tudod falra szerelni és nincs kellően nagy médiatárolód vagy nappalid! Let's block ads! (Why?) Forrás...
