Közismertek a Vörös Hadsereg 1944-45-ös magyarországi bevonulását rablás, fosztogatás, erőszak és gyilkosság kísérte. Az ezt követő időszakban pedig a szovjetek szemrebbenés nélkül szolgálták ki magukat hazánk javaiból. Ebbe a sorba illenek a Magyar Nemzeti Levéltár honlapján közreadott dokumentumok is. Falopásról van bennük szó, épp ezért érdekes, hogy az ügy a legmagasabb fórumokat járta meg. Tegyük azért hozzá, 1946 februárjában járunk, és a tüzelő biztosítása nagyon komoly problémát jelentett a romokban fekvő országban. Falopási ügy miniszteri szinten Az állami tulajdonban lévő, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) felügyelete alá tartozó telkii erdőben járunk, ahonnan az őrség írásban jelentette: a szovjet katonák két teherautóval zabrálják a kitermelt fát. Ez a szláv kifejezés a korszakban nagyon elterjedt volt, szó szerint elvenni, elvinni jelentéssel bír, a köznyelvben zsákmányolást, fosztogatást takart. Felírták az autók rendszámát is, később pedig az egyik erdész személyesen jelent meg a VKM-ben. További zabrálásról tett jelentést és figyelmeztette az illetékeseket, ha a dolog nem jár következményekkel, a felbátorodott katonák elhordják az összes fát. A korszak visszaéléseihez képest nem volt ez jelentős ügy, a minisztérium, sőt személyesen a miniszter vette kezébe. Maga Keresztury Dezső írta alá a személyesen Vorosilov marsallnak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének címzett levelet. Összesen 245 űrköbméterről volt szó, ami egy erdészeti fogalom: egy űrköbméter vagy szórt köbméter körülbelül 0,6 köbméternek felel meg. Ha elvitték, jól tették… Kérem Tábornagy Urat, szíveskedjék intézkedni az elszállított famennyiség megtéritéséről, egyszersmind pedig arról, hogy az erdőben tárolt még megmaradt famennyiség orosz katonák által utalvány nélkül ne szállittassék el – áll a dokumentumban. Jelzésértékű válasz érkezett. A miniszter beadványát visszaküldték egyetlen mondat kíséretében: “…levelét van szerencsém visszaküldeni azért, mert Telki helység pontos címe nincs benne pontosan megjelölve”. Udvariatlan és rendhagyó “gesztus” volt ez, azt jelentette, a szovjet katonai hatóság nem kívánt foglalkozni az üggyel. A minisztérium azonban nem adta fel, egy újabb dokumentumban leírták a faraktár pontos helyét, ám erre már válasz sem érkezett. “Vae victis” mondhatnánk, Jaj a legyőzöttnek!AZ eredeti dokumentumokat itt nézheti meg.
