Árulók mecénása – Kontakt Miért nincs több Edward Snowden a világon, aki érzékeli a gyanús elemeket a vállalatnál, ahol dolgozik, feltárja azokat, majd kiszivárogtatja a nyilvánosság számára, ahogy a lelkiismerete diktálná? A Kontakt (Relay) erre kíván választ adni egy nagyon visszafogott thriller képében. Társadalmi igazságtalansággal találkozni az amerikai pusztaság szívében nem nehéz feladat. A napról napra élő embereket szorongatják mind a helyi önkormányzatok, a bankok, a munkanélküliség és megannyi olyan ügy, amely miatt nem meglepő, ha a törvénnyel szembefordul valaki – legalábbis egy film történetében megindokolható. Egy általános problémát mutatott fel David Mackenzie rendező és Taylor Sheridan forgatókönyvíró A préri uraival a leszakadó régiókról, előbbi pedig ismét a rendszerrel szembenálló kisember esendőségéről csinált filmet. Nem közvetlen a kapcsolódás, és Mackenzie életművét se hálózza be ez a tematika, mégis olyan, mintha a neowestern mostohatestvére lenne ez a metropoliszba átköltöztetett összeesküvés-thriller. A Kontakt története olyan, amilyenből keveset vagy szinte semmit se láttunk még: egy férfiról szól, aki közvetítő szerepet tölt be megavállalatok és az őket megzsaroló szivárogtatók között. Egyszemélyben gondoskodik arról, a felek kölcsönös egyezségre jussanak, a „dezertőr” megfelelő bánásmódot kapjon, és ne félemlítsék meg, valamint a cég is úgy érezze, nem kell elvarrni a szálakat utólagosan. A problémamegoldó szerep viszont nem jár nagystílű tárgyalási skillekkel, erős szövegekkel, asztalra csapásokkal: Riz Ahmed figurája egy rejtőzködő, anonim alak, aki kizárólag call centeres idegeneken keresztül kommunikál a megbízójával és a vállalatok képviselőivel. Az árnyékban marad, hisz lelepleződése ellehetetlenítené a hivatását, melyet empátiája hívott életre az őrlődő kisemberek gyámoltalansága miatt. Ahmed karakterét, aki a filmben több néven is fut, valójában Ash-nek hívják, és első látásra nem az az akcióhős, amit az ilyen filmekben megszokhattunk, távolsagtartása mégis hideg profizmust sugall, miközben a történet folyamatosan fejti fel, mennyire képes az elfogódásra. Érzelmi világának felborulásához egy újabb ügyfél kell, aki a rettentő vonzó és bizonyítottan egyedülálló – Ash utána is néz a filmben – Sarah (Lily James). Nagy, vizenyős szemeivel, ártatlan és törékeny kisugárzásával, valamint állandó zavarával, hogy vajon a helyes döntést hozta-e meg azzal, hogy szembeszállt munkáltatójával, a kontaktember nem tud mit kezdeni, elkezd érzéseket táplálni az irányába. A legatipikusabb romantikus történet ez, hiszen jóformán nem is beszélnek egymással, közvetítőkön keresztül kommunikálnak, a helyzet pedig finoman szólva sem az az idilli egymásra találás. Ash egyfajta testőrként funkcionál számára, de mivel sosem találkoznak a közvetlen veszély és az anonimitás révén, az egész kapcsolatuk egy reflexió Ash magányára. Mert ez a munka minden, csak nem csapatmunka. Az árnyékban bujkáló megfigyelőként és tárgyalópartnerként, egyfajta háttérhatalommal szembenálló háttéremberként Ash élete végig a színfalak mögött zajlik. Mert az oké, hogy az anonim alkoholisták gyűlésén se a saját nevével mutatkozik be, hisz megszegné a szabályt, de muszlim származásúként még inkább perifériára szorul az amerikai társadalomban. A Kontakt ezt a kisebbségi vonalat nem is kívánja bővebben kommentálni, de Riz Ahmed minden rezdüléséből egy hontalan ember érződik. Kivéve amikor a megkerülhetetlen mesterelmét kell hoznia nagyon kevés szöveggel, mert abban is tündököl – igazából a Kontakt legnagyobb fegyverténye az ő alakítása, és csillagos ötösre vizsgázik. Bárcsak a szkript is olyan erős lenne, mint azok a visszafogott színészi alakítások, de ezúttal Mackenzie nem kapott egy akkora szövetségest, mint az azóta tévébirodalmat építő Taylor Sheridan. Justin Piasecki írónak ez az első nagyjátékfilmes forgatókönyve, és bár nagyon ígéretesen, finom gesztusokkal építi a történetét, a végére elengedi a gyeplőt. Mindez azért frusztráló, mert a Kontakt tényleg úgy indul, mintha a modern kor látványos, autósüldözésekkel teli, ármánykodó popcornthrillerein túl szeretni lépni. A száraz előadásmódban emberek szobákban beszélgetnek vagy telefonon keresztül adnak egymásnak üzenetet, vagy esetleg egy nyílt helyszínen nézegetnek sandán egymásra. A hangsúly eleve inkább az emberi kapcsolatokon volt a konteók, nagyvállalati kritika helyett, de ez is egy járható út. Végül azonban valamire ki kellett futnia a cselekménynek, és nem voltak bátrak megtartani kis léptékűnek az eseményeket. Jött az autós hajsza, az akció, a verekedés, az elrablás, a hősszerelmes ámokfutása – még mindent átértelmező fordulat is volt, ami inkább hátraveti a történetet. Magabiztosnak tűnik sokáig a Kontakt, de aztán megijed, hogy a moziközönségtől túl távoli élményt kínál, ezért gyors kapkodásba kezd. Ebben a helyzetben viszont nem él erős kommentárral az államok fölé emelkedő céges világ irányába, mivel a kezdeti felütését, hogy azért nincsenek további Edward Snowdenek, mert egy valódi rémálom ennek a kivitelezése, nem viszi tovább. Senkiben sem lehet megbízni, a paranoia állandó. Majd a végén thrillerként is sokkal felejthetőbbé válik, mint amilyennek indult, mert a fordulatok közepette mégis egyfajta happy endet is sugall, amit kicsit naivitásnak tűnik. Pedig szükség lenne tabudöntögető darabokra: akár ez is lehetett volna az, de egy fenékkel akart két lovat megülni. A Kontakt szeptember 18-tól látható a magyar mozikban. 2025. szeptember 19. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/kontakt-kritika
